Szécsen Antal

A Múltunk wikiből
Buda, 1819. október 17. – Aussee, Ausztria, 1896. augusztus 23.
konzervatív politikus, tárca nélküli miniszter,
történész, az MTA tagja, a Magyar Történelmi Társulat elnöke
Wikipédia
Szécsen Antal portréja 1846-ból
1851. április 17.
A minisztertanács tárgyalja Szécsen Antal gróf memorandumát.
1860. október 20.
Az Októberi Diploma kibocsátása. Szécsen Antal grófot tárca nélküli miniszterré, Vay Miklós bárót magyar udvari kancellárrá nevezik ki.

Vörös Károly

A konzervatív program

Az ellentétek élesedése, de ugyanakkor sávjuknak, mint láttuk, beszűkülése és a megyei politikai vezető rétegek ingadozása 1846 közepére – a Védegylet hanyatlásával párhuzamosan – időszerűvé látszott tenni a kormány számára, hogy az eddigi, csupán adminisztratív intézkedések és a Budapesti Híradóban folytatott sajtóvita után továbblépve, számba vegye és aktivizálja a ténylegesen mögötte álló vagy vele szimpatizálni hajlamos társadalmi erőket, s megkezdje egy valódi politikai párt megszervezését. Olyan pártét, mely alkalmas lesz arra, hogy a rövidesen esedékes országgyűlés követválasztásait minden megyében a kormány szándékai szerint, de közvetlen beavatkozásának látszata nélkül legyen képes megszervezni, mintegy annak látszatát is keltve, illetve azt bizonyítandó, hogy a konzervatív törekvések a társadalom széles rétegeiből indulnak ki, onnan nyerik erejüket: következésképpen a kormány, mikor konzervatív politikát folytat, a társadalom többségének igényeit fejezi ki, valósítja meg. Érthető igény, ha hangoztatói és így a kormány nem vették is észre, hogy ennek elfogadásával valójában egy újabb lépést tettek a polgári – általuk élesen elítélt s vitatott – parlamentarizmus felé, elfogadva ezáltal azt az elvet, hogy a kormánynak parlamenti többségre kell támaszkodnia. S ez az eljárás a feudalizmus válságának, intézményei fenntarthatatlanságának újabb bizonyítékát adta akkor is, ha kétségtelen volt, hogy a többség hiánya a kormány helyzetét; felelőssége továbbra sem lévén elismerve – nem kell, hogy megrendítse. Erre nyilván azok a konzervatív urak sem gondoltak, akik 1846 folyamán előkészítették azt, a majdani párt számba jöhető helyi hangadói és szervezői számara rendezendő konferenciát, amelyen 1846 novemberében gróf Szécsen Antal ismertette a párt programját.

Arató Endre

Az aulikusok álhazafisága

Több türelmes hangú cikkel találkozunk a Világ és a Nemzeti Újság hasábjain. E cikkekben Mailáth János és Szécsen Antal grófok azért hirdették a nemzetiségek iránti türelmes politikát, mert arra törekedtek, hogy a nemzetiségi mozgalmakat megnyerjék a magyar ellenzékkel folytatott harcuk számára. Ugyanakkor ez a politika megegyezett a kormány divide et impera politikájával.

A legjobban megfigyelhető ez a törekvés a Nemzeti Újság egy 1843 augusztusában megjelent cikkében, amely a többi között a következőket tartalmazza: „Beszélhetnek már vágtatva haladóink, mennyit akarnak afelől, hogy a tót és horvát nyelvet nem kívánják végképpen megszüntetni… mert jól emlékeznek tót és horvát ajkú atyánkfiai, hogy a magyarosítás sürgetésének kezdetében nem ez volt se mondva, se szándékolva – pedig anyanyelvéről lemondani nem annyi-é, mint megszűnni nemzet lenni?” Nem lehet rossz néven venni tehát – fejtette ki a cikkíró –, hogy egy szabad, független nemzet (ez célzás Horvátországra), melyet nem fegyverrel hódítottak meg, „a maga fönléte felől” gondoskodni akar. Ugyanezt tette a magyar nemzet is, amikor hasonló veszély fenyegette. Ugyanakkor Szécsen Antal gróf nem átallotta kifejteni, hogy helytelen a nyelvet a nemzetiséggel azonosítani, és nem lehet csodálkozni azon, amikor „tulajdon tévtanaink gyümölcsét érni látjuk” abban, hogy a szlovákok éppen a magyar példa alapján nyelvük művelését legfontosabb feladatuknak tartják?[1] A látszólagos ellentmondás jól mutatja az aulikus szemlélet megosztó manőverét, igazi arculatát: a nem magyar népeket buzdítja anyanyelvük védelmére, a magyar polgári nemzeti mozgalmat pedig elítéli, mert az Ausztria ellen irányul.

Megegyezési kísérletek a magyar és a horvát nemzeti mozgalmak között

Az aulikus Szécsen Antal gróf ugyanakkor a Budapesti Híradóban (1846. január) cikksorozatot írt. Írásaiban az ellenzékkel szemben az illírizmust vette pártfogásba.

Spira György

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Az ország legnagyobb latifundiumának a birtokosa, Esterházy Pál herceg pedig (aki március 16-án maga is az országgyűlés követeléseinek elfogadása mellett kardoskodott Bécsben, mert István főherceghez hasonlóan maga is attól tartott, hogy a Habsburgok különben teljesen elveszíthetik Magyarországot, s akit ezért Batthyány konzervatív létére is alakítandó kormányának tagjává szemelt ki a Konzervatív Párt más vezetőivel, Szécsen Antal gróf pozsegai adminisztrátorral, az osztrák titkosrendőrség első számú magyarországi munkatársával és Dessewffy Emil gróffal, a legfőbb konzervatív szócső, a Budapesti Híradó „lapvezérével” egyetértésben arra készült, hogy Sopron megyével, amelynek örökös főispánja volt, pótutasítást fog küldetni Pozsonyba, s ebben olyan utólagos törvénymódosítás kieszközlésére fogja köteleztetni a megye országgyűlési követeit, amely szerint „az úrbéri tartozásokat megszüntető törvény a megváltási mód és idő meghatározásátúl feltételeztessen&edquo;.[2]

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok, a hajdani Konzervatív Párt eszmei irányítói, Apponyi György gróf, a volt kancellár és társaik annak elfogadtatására törekedtek, hogy Magyarország nemcsak hadügyi és külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon ugyan teljesen egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzék önállósággal: természetesen nem az 1848-as törvények, hanem egy, a rendi intézményeket részlegesen felelevenítő új szabályozás alapján. A konzervatívok részvételével működő új közigazgatási szervezet és a jóval hatékonyabban tevékenykedő „királyi biztosok” azonban csak rövid ideig tölthették be szerepüket, ami gyakorlatilag jórészt a megszálló hadak kiszolgálására korlátozódott. A honvédsereg tavaszi győzelmei működési területüktől fosztották meg őket, a centralista irányzat előretörése és Windisch-Grätz leváltása pedig irányítóik légvárait oszlatta semmivé. Míg Welden táborszernagy rövid főparancsnokoskodása idején a magyar konzervatívok még megkísérelték szerepük továbbéltetését, az őt hamarosan követő Haynau oldalán a császári bürokrácia képviselői váltották fel őket.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

Szécsen Antal gróf még arra is vállalkozott, hogy Batthyány kivégzését követően személyesen utazzék Londonba, és a levert magyar forradalmat befeketítő, a cári intervenciót és a magyarországi megtorlást indokló érvekkel lássa el a Habsburg-hatalomnak a felháborodott angol közvélemény által keményen bírált mentegetőit. A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A széles körben szervezkedő és birodalombeli kapcsolatait módszeresen erősítő magyar konzervatív arisztokrata csoport Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal grófok vezetésével 1859 őszétől mindent elkövetett, hogy a passzivitásból előlépő hajdani és a formálódó új politikai erőket uszályába vonja. Tisztában volt az emigráció növekvő népszerűségével, de azt remélte, hogy a politikai elnyomás és szervezetlenség viszonyai között társadalmi és közéleti pozícióinak birtokában képes lesz abszolutizmusellenes és nemzeti szólamokkal befolyásolni a békés kibontakozást keresőket. Segítségükkel mindaddig igyekezett megfékezni a tömegmozgalmakat, amíg közvetlen politikai célját, a „nemzet” nevében a Habsburg-hatalommal való kompromisszum megkötését el nem éri. A felszínre törő elégedetlenség nyomását felhasználva kívánták a konzervatívok megértetni Béccsel, hogy hiba volt a háborús vereség idején benyújtott memorandumaik elutasítása, az önkényuralom adott rendszere tarthatatlan, s a Magyarország elszakadásával, a birodalom felbomlásával fenyegető „anarchia” csak az általuk 1849 óta változatos formákban ajánlgatott ugyancsak forradalomellenes kormányzati alternatíva elfogadásával kerülhető el.

A Habsburg-hatalmat 1860 tavaszán az olasz egységmozgalom új hulláma, a magyarországi és a birodalombeli feszültség növekedése politikájának részleges felülvizsgálatára szorította. Annál is inkább, hiszen államcsőd fenyegette, tekintélyének pedig még a maradványait is megtépázta a hadiszállítási szédelgések 1860 márciusában kipattant piszkos botránya. A császár körül csoportosuló katonai klikkhez tartozó Eynatten báró altábornagy letartóztatása és öngyilkossága olyan örvényt támasztott, amely a legmagasabb körökből is sokakat magával ragadott, s hamarosan a halálba rántotta Bruck báró pénzügyminisztert is. Ferenc József ekkor kénytelen-kelletlen engedményekre szánta el magát. Felmentette főkormányzói tisztségéből Albrecht főherceget, aki a rendet tömeges letartóztatásokkal kívánta biztosítani. Helyére azt a csak nevében magyar Benedek Lajos táborszernagyot állította, aki a Habsburg-hatalom bizalmát a lengyel, a magyar és az olasz szabadságharcok elleni küzdelemben vívta ki. Egyidejűleg felszámolta az ország öt kerületre tagoltságát, és kilátásba helyezte, hogy községi, járási, megyei, sőt országos szinten is – később meghatározandó módon – utat enged az önkormányzat valamiféle érvényesülésének.

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki. Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat. Somssich Pálnak Pesten „mindenki azon reményét fejeste ki …, hogy nem lép be a birodalmi tanácsba, s midőn erre azt kérdé: »Hátha az 1848-i törvényeket hoznám onnan vissza?« némelyeknek ez volt a válasza: »Túl vagyunk már ezen; ‘Debrecen és április 14.’ a jelszó.«”[3] Nem fogadta el a kinevezést a protestáns pátens elleni küzdelemben népszerűséghez jutott Vay Miklós báró és az erdélyi Bánffy Miklós gróf sem. A „megerősített” birodalmi tanácsban a magyar konzervatív csoport ragadta magához az irányítást. Két vezetője Apponyi György gróf volt kancellár és a kitűnő udvari kapcsolatokkal rendelkező Szécsen Antal gróf volt. (Szécsen gróf anyja Erzsébet császárné palotahölgye, apja Zsófia főhercegnő főudvarmestere, felesége az 1848 szeptemberében Pesten felkoncolt Lamberg gróf lánya volt, bátyja pedig a Habsburg-hatalom itáliai pozícióinak védelmezőjeként esett el.)

Az októberi diploma és fogadtatása

Dessewffy Emil tervezetére támaszkodva, Rechberg miniszterelnökkel egyeztetve a részleteket, Szécsen Antal gróf öntötte végső formába a Habsburg-hatalom és a konzervatívok megegyezésének eredményeit rögzítő császári kéziratok szövegét. Az 1860. október 20-án keltezett Diplomát az uralkodó „teljhatalmunk erejével, állandó és vissza nem vonható állami alaptörvényül”[4] „ajándékozta” birodalma népeinek. Alkotmányos és abszolutisztikus, föderalista és centralizáló elemeket egyeztetett a Diploma, amelyet megalkotói az udvar és a nemzet kiegyezésének tekintettek, s általa Magyarország megnyugtatását ígérték.

A végrehajtó és törvényhozó hatalom irányítása továbbra is az uralkodó kezében összpontosult, aki azonban azt ígérte, hogy hatalmát alkotmányos intézmények által gyakorolja. A végrehajtó hatalom legfőbb központi szerve a birodalmi kormány maradt, amelyet egy tárca nélküli, a „magyar koronaországok” ügyeivel foglalkozó miniszterrel (személy szerint Szécsen gróffal) egészítettek ki.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 64.
  2. Lásd: Esterházynak Sopron vármegye következő közgyűlésére készített beszédfogalmazványát. Országos Levéltár, Családi levéltárak, az Esterházy hercegi család levéltára G-III-c-2.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 34.
  4. Közli: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. II. 2. kiadás (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 493–495.

Művei

Irodalom

Thallóczy Lajos, Gróf Szécsen Antal (Századok, 1901)