Székesfehérvár

A Múltunk wikiből

németül Stuhlweißenburg, latinul Alba Regia, szlovákul Stoličný Belehrad, horvátul Stolni Biograd

megyei jogú város a Dunántúlon, a közép-dunántúli régióban, Fejér megye székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Székesfehérvár címere
1018 után
István király megnyitja a nyugatról Magyarországon át Jeruzsálembe vezető zarándokutat, és székhelyét a zarándokúton fekvő Székesfehérvárra helyezi át, ahol a királyi kápolnának szánt bazilika építéséhez kezd.
1044
nyár: III. Henrik Péterrel Székesfehérvárra vonul, és Pétert visszahelyezi trónjára.
1045
pünkösd: Péter ingadozó trónja biztosítására behívja III. Henriket; Székesfehérvárott hűbéresként veszi át Magyarországot III. Henriktől, aki ekkor Szent Istvánnak a pápától nyert lándzsáját és koronáját elviszi, és visszaküldi Rómába.
1046
szeptember: A Kijevből orosz segédcsapatokkal Magyarországra vonuló Endre és Levente herceg elé a pogányságot visszaállítani kívánók járulnak, élükön Vata békési nemzetségfő áll. Endre színleg hozzájárul a pogánykodók követeléseihez, amivel szabad utat enged a kereszténység elleni pogánylázadásnak. Péter zsitvatoroki táborában is lázadás üt ki; a király Fehérvárra akar vonulni, de a vár kapuit bezárják előtte. Pétert Zámolynál megvakítják.
szeptember vége: I. Endre Székesfehérvárott elfoglalja a trónt. (Uralkodik 1060-ig.)
1051
nyár: A Passauba összehívott német birodalmi sereg III. Henrik császár vezetésével a Zala forrásvidékén át Fehérvár felé nyomul. Gebhard püspök élelemszállító hajóhadát Endre emberei megtévesztő levéllel visszafordulásra bírják. A nélkülöző sereget a Vértes alatt, Bodajknál a magyar hadak megtámadják és visszaűzik.
1059 körül
Salamont apja királlyá koronáztatja Székesfehérvárott.
1061
I. Béla Székesfehérvárra országgyűlést hív össze, minden faluból két szószólót is berendelve. A tömeg pogánykodó zendülésbe kezd, a király vitézei szétverik őket.
1083
VII. Gergely bullájával engedélyezi azok szentté avatását, akik a kereszténységet Magyarországon meghonosították.
augusztus 20. Szent István testének felemelése a székesfehérvári bazilikában.
1096
A francia Folkmár (Fulcer) vezette hadat, mely Csehország felől nyomult Magyarországra, Kálmán király Nyitránál szétveri, majd a Gottschalk pap vezette erőszakoskodó és rabló keresztes hadat Székesfehérvár előtt megtámadja és visszaűzi.
1116
február 3. Kálmán király meghal. Székesfehérvárott temetik el. Fia, II. István trónra lép. (Uralkodik 1131-ig.)
1131
április 28. II. (Vak) Bélát Székesfehérvárott megkoronázzák. (Uralkodik 1141-ig.)
1137
szeptember: II. Béla hazahozatja Álmos herceg holttestét, és Székesfehérvárott temetteti el.
1141
február 13. II. Béla meghal, Székesfehérvárott temetik el.
1162
II. Géza meghal, Székesfehérvárott temetik el.
1163
január 14. II. László meghal, Székesfehérvárott temetik el.
június 19. III. István Fehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt. Lukács érsek közbenjárására azonban szabadon engedi, de száműzi az országból.
1165
április 11. Tamás főúr megmérgezi IV. Istvánt. (Később Székesfehérvárott temetik el.)
1193
III. Béla megerősíti a fehérvári keresztesek jogait.
április 23. III. Béla meghal, Székesfehérvárott temetik el. Fia, Imre követi a trónon. (Uralkodik 1204-ig.)
1205
május 3. III. László, miután anyjával Ausztriába menekült, meghal. Székesfehérvárott temetik el.
1242
tél: Batu kán átkel a befagyott Dunán. Elfoglalja Óbudát, Székesfehérvár és Esztergom városát, de a várak ellenállnak.
1526
november 10. Szapolyai János erdélyi vajdát a székesfehérvári országgyűlés királlyá választja. Másnap megkoronázzák. (Uralkodik 1541-ig.)
1527
november 3. I. Ferdinándot Székesfehérvárott megkoronázzák. (Uralkodik 1564-ig.)
1539
március 2. I. János és Izabella lengyel főhercegnő házassága Székesfehérvárott.
1543
szeptember 3. Szulejmán elfoglalja Székesfehérvárt.
szeptember 21. A török sereg megkezdi hazavonulását.
1593
október 28. A királyi sereg Székesfehérvárt kezdi ostromolni. (November elején eredménytelenül elvonul.)
1601
szeptember 20. Székesfehérvár visszavétele a töröktől.
1602
augusztus 12. Székesfehérvár török ostroma. (Augusztus 29-én a vár elesik.)
1688. május 19.
Székesfehérvárt török őrsége szabad elvonulás fejében átadja Batthyány Ádám hadainak.
1693
Székesfehérvár engedélyt kap az újszerzeményi bizottságtól sörfőző ház építésére és a sör forgalmazására.
1748
Caspar Sambach megkezdi a székesfehérvári jezsuita (később cisztercita) templom festményeit. (Befejezi 1752-ben.)
1767
Franz Anton Maulbertsch elkészíti a székesfehérvári karmelita templom freskóit.
1777. február 17.
Mária Terézia elrendeli a szombathelyi és a székesfehérvári római katolikus püspökség felállítását.
1819. május 3.
A Pesten vendégszereplő székesfehérvári színtársulat bemutatja Kisfaludy Károly Tatárok Magyarországon című tragédiáját.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1860. június 1.
A SzékesfehérvárÚjszőny vasútvonal megnyitása.
1872. október 3.
Befejeződik a Magyar Nyugati Vasút (SzékesfehérvárVeszprémSzombathelyGraz) építése.
1879. május 17.
A székesfehérvári országos kiállítás megnyitása.
1879. május 22.
1879: XVIII. tc. a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben.
1879. május 27.
A Vágvölgyi Vasút állami megváltása.
1879. május 31.—június 1.
A 2. országos iparosgyűlés Székesfehérvárott.
1879. június 3–5.
Székesfehérvári országos gazdakongresszus.
1894. november 17.
Székesfehérvári katolikus nagygyűlés, a Néppárt meghirdetése.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Székesfehérvár X

Györffy György

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A Duna észak–déli irányú szakasza, Csepeltől Pécsig Árpád szállásváltó útja volt. A nyári szállás a Csepel-szigeten volt, de a Fehérvár melletti „Noé-hegy” szomszédságában levő Árpád-völgye (1193) lehet egy hegyi szálláshely emléke. Pontosan ezen a területen jelenik meg a krónikák vezérnévsoraiban az Árpád után említett „második vezér”, Szabolcs. Szabolcs azonban nem Árpád mellett volt egy másik törzsfő, hanem Árpádot követte a gyulák méltóságában. Szabolcs szállásai Baranyában és Fejér megyében – amint ez a nevét őrző helynevekből és utódainak, a Csákoknak ősi birtokaiból kiderül –, ugyanott terültek el, mint korábban Árpádéi; szállásait a Duna mentén összekötve, előttünk áll Árpád szállásváltó útja. Feltehető, hogy a hosszú ideig hadúri tisztet betöltő Szabolcs volt Székesfehérvár alapítója.

Társadalmi fejlődés

A Székesfehérvár körüli nyolc-kilenc temető nagyobb hányada a magyar köznépnek szolgált nyugvóhelyül – köztük csak néhány fegyverrel, lóval eltemetett található –, kisebb hányadában az avar–szláv őslakosság sejthető, de számolnunk kell a vezéri szálláshely mellé telepített kalandozás kori foglyokkal is, akik beolvadtak a helyi lakosságba.

Központosító belpolitika

Uralma kiterjesztésével azonban újabb és újabb udvarhelyeket szerzett magának. Ilyen a Szabolcs utódaitól elkobzott Székesfehérvár, amelyet szállásváltó útján bizonyára évente kétszer is felkeresett, és ilyen lehetett hegyvidéki nyaralóhelye, a Hont megyei Devicse.

István trónjának biztosítása

A Somogyból Pécs felé vezető utat Váty, a Székesfehérvárra vezetőt Úrhida, a Zalavár felé vezetőt Kolon vára zárta el. Székesfehérvártól Tolnáig a Sárvíz bal partját hosszú csíkban besenyők őrizték, Váty vára pedig az odatelepített székelyek központja lett.

István király egyénisége

Az Intelmek szerint szinte egész életét hadjáratok fáradalmai között töltötte: Thietmár a lengyel támadás sikeres elhárítása kapcsán szól István nagylelkűségéről ellenségével szemben; Leodvin a bolgár háborúról szólván emeli ki azt, hogy István nem követte a görögöket a fosztogatásban, hanem csak szentek ereklyéit hozta el, hogy majd a székesfehérvári bazilikában helyezze le.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

A veszprémi oklevélből megtudjuk, hogy a veszprémi egyházmegye Veszprémvár, Fejérvár, Visegrádvár (a későbbi Pest és Pilis) és Kolonvár (a későbbi Zala) megyéket ölelte fel, amiből nyilvánvaló, hogy ekkor már állt az északnyugati határon a győri püspökség, amely a Dunától délre Komárom, Győr, Moson, Sopron, Vas és a Marcal melletti Karakó megye területére terjedt ki, de az is világos, hogy északi határán 1009-ben az esztergomi egyházmegye – Esztergom környékén kívül – a Dunától északra fekvő Pozsony, Komárom, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Gömör várak „határait” ölelte fel a mögöttük fekvő erdőségekkel együtt, a liptói és szepesi medencével bezárólag.

Vármegye, vár, város

Új lendületet a várépítés Géza korában vett, akinek kisebb földvárak mellett nagyobb kővárak – Esztergom, Székesfehérvár – kiépítése is tulajdonítható.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

A XI. század végi Magyar Krónika elbeszéli, hogy István király a bolgár-szláv Keán (kán, azaz cár) ellen fáradságos hadjáratot vezetett, a cárt megölte, és az ott nyert kincseket az általa épített székesfehérvári egyháznak adományozta. Ennek a híradásnak a hitelét alátámasztja az 1050 és 1060 között Namurba látogató Leodvin bihari püspök közlése, aki két, a bolgár hadjáratból származó ereklyét vitt magával Namurba az ottani Szent Albán-egyház részére, és elbeszélte eredetüket. Eszerint Leodvin I. Endre koronázása után a koronázó helyen, azaz Fehérvárt őrzött királyi kincseket a származásukat feltüntető cédulákkal együtt darabról darabra átvette, és ezek között volt a „barbárok” elleni hadjáratban zsákmányolt Szent György- és Szmirnai Szent Miklós-ereklye.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

István király székhelyével is igazodott az új útvonalhoz. Mivel a zarándokút Pannoniát a legrövidebb útvonalon szelte át, és elkerülte Esztergomot, új világi székhelyet létesített Székesfehérvárt, és itt építette fel a királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánt bazilikát.

István a székesfehérvári alapítással egy olyanféle szakrális központot kívánt létrehozni, mint egykor Nagy Károly Aachenben. Ez a Magyarország legdíszesebb épületének szánt háromhajós bazilika, melyet csak az alapító király halála után fejeztek be, a török hódoltság alatt elpusztult, romjait a XVIII. században elhordták, s ma a feltárt szegényes alapfalak nem is sejtetik, hogy mi emelkedett fölötte.


Az új monostoralapítások a Dunántúlon nagyjából arra az időre estek, amikor az udvar fő tartózkodási helye Székesfehérvár, Veszprém és Bakonybél lehetett.


Székesfehérvár egyházának kiépítését az alapító király már meg sem érte.

Szellemi művelődés

Az első latin rítusú falusi templomok zöme fából épült, s így nem maradt reánk. Megjelenésük olyan egyszerű lehetett, mint az aracsi kövön ábrázolt nádfedeles kis templomé. E korból származó, hasonlóan kis méretű kőkápolnáink – fejedelmi alapítások – 4×4 méteres hajótér előtt háromkaréjos szentéllyel épültek: Tarnaszentmária; Székesfehérvár–Rózsa utca. Ilyenféle lehetett számos Fejéregyháznak nevezett királyi és királynéi kápolna, amelyek közül egy sem maradt reánk. A királyi kápolnák centrális típusát képviseli Feldebrő eredeti alakja, s a vele egyező székesfehérvári Péter–Pál-kápolna, talán Géza temetkezőhelye.


István király törvénye és a kor gyakorlata szerint templomi szerekről a kegyúr, misekönyvekről a püspök gondoskodott. A fő kegyúr az országban maga a király volt, alája tartozott az esztergomi és székesfehérvári székesegyháztól kezdve a királyi monostorokon át számos falusi plébánia és kápolna; rajta kívül püspökök és magánbirtokosok szerepeltek templomalapítóként, illetve kegyúrként. A mindenkori kegyúr látta el a templomot ereklyékkel, amelyek többnyire a névadó szent földi maradványainak egy darabkáját tartalmazták. Ezenfelül keresztek, kelyhek, edények, gyertyatartók, füstölők és más ötvöstárgyak egészítették ki a felszerelést.


István és Gizella, mint ez a krónikából is kiderül, az egyházakat drága miseruhákkal is ellátta. Ezek körül csak egy maradt ránk, az a miseruha, amelyet a király és a királyné 1031-ben a fehérvári egyháznak adományozott, s amelyet a XII. század óta, némi átalakítással, koronázó palástnak használtak.

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

1349-ben Nagy Lajos Székesfehérvárról Visegrádra vitette fel az a Legenda Sancti Stephani regis című kódexet, amelyben a várak egykori tartozékai, a szóban forgó esetben Karakó váréi, össze voltak írva.

Trónutódlás

Ennek volt következménye, hogy amikor a király 1038. augusztus 15-én lehunyta szemét, és Székesfehérvárt az általa emelt bazilikában örök nyugalomra helyezték, majd ugyanott Péter elfoglalta a trónt, olyan viharos évtizedek szakadtak az országra, ami az egész Szent István-i művet összeomlással fenyegette.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

Henrik megindult Péterrel Fehérvár felé. A menethez sietve csatlakoztak a helyezkedők, majd a székvárosban ünnepélyesen vonultak a királyi bazilikába. Henrik Péter kezébe kormánypálcát adott, és kézen fogva vezette a trónushoz. A német források azt is állítják, hogy a jelenlevők kérelmezték a bajor jog bevezetését, amit Henrik kegyesen megadott. Valószínű, hogy Péter csatlósai kérték a „lex Bioaricá”t vagyonuk, életük és állásuk biztosítására, ez a törvény ugyanis több biztosítékot nyújtott rá, mint István törvényei. Miután a császár Péter és hívei védelmére német helyőrséget hagyott hátra, elvonult.


Péter, akinek helyzetét a német katonaság jelenléte sem szilárdította meg, 1045 húsvétjára meghívta Magyarországra Henriket ünnepelni. A császár ezt az alkalmat ragadta meg Magyarország formális hűbérül vételére. A székesfehérvári bazilikában Péter aranyos lándzsával együtt átadta Magyarországot a császárnak. Minthogy ekkor hallunk utoljára magyar királyi jelvényként használt lándzsáról, valószínűleg ez az a zászlós lándzsa (vexillum), amelyet István király Szilveszter pápától kapott a koronával együtt. Ezeket a pápától nyert felségjelvényeket III. Henrik visszaküldte Rómába annak jelképezéséül, hogy az a spirituális függőség, amely Magyarországot Rómához kapcsolta, megszűnt, és helyébe új függőség lépett.

Hogy Péter ezentúl István egy másik koronáját használta-e, avagy III. Henriktől is kapott hűbérest megillető jelvényeket ajándékba, arra nézve nem rendelkezünk adattal. Az viszont tény, hogy Péter díszlakomát csapott Henrik tiszteletére, s ennek befejeztével igen nagy mennyiségű aranyat adott át neki, amit Henrik helyben szétosztott azon vitézei között, akik az előző évi győztes hadjáratban részt vettek.

Ez a leplezetlen nyerseséggel végrehajtott jelenet: a magyar nép dénárjaiból összeszedett kincs az országot eladó királytól a német megszálló katonák kezébe vándorol, elég volt arra, hogy még azokat a főurakat és főpapokat, így a velencei Gellértet is elfordítsa Pétertől, akik István király rendelkezését tiszteletben tartva melléálltak, és egy olyan tömegmozgalom robbanjon ki, amely Pétert az uralmát őrző idegen katonákkal együtt elsodorja.

Pogánylázadás

Amikor reggel a király értesül idegen tisztjei felkoncolásáról, sietve átkelt a Dunán, hogy Fehérvárra vonuljon. A székváros azonban már a felkelés oldalára állt, és bezárta kapuit a király előtt.


Endre közeledtének hallatára Szent Gellért három püspöktársával és Szolnok ispánnal Székesfehérvárról megindult elébe, Pest felé.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

A tihanyi alapítólevél, első eredetiben fennmaradt oklevelünk, lényegében azoknak a javaknak az összeírása, amelyeket Endre király a már elkészült apátságnak adományozott. A benne foglalt birtokösszeírást megelőzően Miklós püspök, királyi jegyző készítette, mégpedig olyan részletességgel, ami még nyugaton is ritkaságszámba ment. Ennek során számos határpontot magyarul jelölt meg, például „Fehérvárra menő hadi útra”, régiesen Fehérváru reá meneh hodu utu reá[1], s így lett a magyar nyelv első hosszabb szórványemléke.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

III. Henrik császár 1051 nyarán Passauba hívta össze a birodalmi sereget. Nagy Károly óta nem gyűlt össze ilyen roppant had a „hunok” leigázására, mint III. Henrik bajor, karantán, lombard, burgund, frank, sváb, szász, cseh és lengyel légiókból álló serege. A Duna melletti benyomulás a téli esőzések okozta vizek miatt reménytelennek látszott, ezért a had zöme délnek, a Mura völgye felé kanyarodott, és a Zala forrásvidékénél nyomult be lakott magyar területre. Végighaladva a Kemenesalján és a Bakony északi peremén Fehérvárat Mór felől akarták elfoglalni. Ugyanakkor Gebhard püspök a Dunán hajókkal ereszkedett le, Welf karantán és Bretiszlav cseh herceg pedig a Duna feletti vidéket dúlta, ahol Béla országolt.

Endre kerülte a nyílt összecsapást, s az idegen sereg útvonala előtt mindent kiürített, hogy ne juthassanak élelemhez. Magyar és besenyő lovasok távolról kísérték a benyomulókat. Nappal alig mutatkoztak, de besötétedéstől hajnalig folytonosan csípkedték, zavarták a pihenő tábort. Közben Endre portyázói kezére került Gebhard püspöknek Győrből a császárhoz menesztett futára egy levéllel, amelyben Gebhard az iránt érdeklődött, hogy az élelemszállító hajókkal hova vonuljon. Endre király a levélre notáriusával, Miklós püspökkel íratott választ, amelyben utasította Gebhardot, hogy sürgősen vonuljon vissza és hajóit süllyessze el. A hamis levelet egy magyarországi német hospes vitte el Gebhardnak, aki az északi seregszárnnyal tüstént kivonult Magyarországról.

A császári had nind nagyobb nélkülözések között, harci kedvét veszítve ért a Vértes alatti Bodajkhoz. Itt a tábort ért folytonos támadások felőröltek minden ellenállását, és a sereg sietve megkezdte a visszavonulást.

A korona és kard viszálya

Endre a német és orosz sógorsággal elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kisfiát megkoronáztassa. A fehérvári koronázáson, amely az angolszász koronázási szertartás szerint folyt le, ez az ének is elhangzott: „Légy ura fivéreidnek” (Esto dominus fratrum tuorum)[2]. Béla „jóakarói” sietve tudatták vele, hogy ezáltal a gyermeket az ő urává is tették, ami végleg elfordította bátyjától.

Béla ezer napja

Mivel a mozgalomnak ezúttal nem voltak úri szervezői, nem helyi atrocitásokban jelentkezett, hanem az első legálisan engedélyezett tömegelésen, az 1061. évi fehérvári törvénynapon. Itt akarták az elnyomottak Vazul legkisebb fiának, akiről az a hír járta, hogy a pogányság és a szegény nép barátja, panaszaikat kiönteni és követeléseiket megfogalmazni. Béla „jó király” volt, de nem abban az értelemben, ahogy a földházak füstös kemencéi mellett elképzelték, hanem úgy és addig a határig, ameddig a feudalizmus viszonyai megengedték.

„A legkegyesebb király – írja unokáinak krónikása – Magyarországon mindenhová hírnököket küldött, hogy minden faluból hívjanak össze a királyhoz tanácskozásra két értelmes beszédű faluvénét. Ennek hallatára nemcsak azok jöttek, akiket hívtak, hanem mind a parasztok és szolgák Magyarország egész pór népével Fehérvárra jött a királyhoz. A király, a püspökök meg minden főurak látván a rengeteg sokaságot megfélemedének, nehogy az rájuk támadjon. Bevonultak hát a várba és onnan figyelték a tömeget. A köznép meg elöljárókat választott magának, fából emelvényt ácsolt nekik, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. Az elöljárók pedig küldötteket menesztettek a királyhoz és a főurakhoz, mondván: »Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokásai szerint pogányságban éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, tapossuk ki az esperesek belét, fojtsuk meg a papokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!«

Hallván ezt a király elkomorodott és három napi haladékot kért, hogy mérlegelje a dolgot. Közben pedig a nép által kiválasztottak a magas emelvényen tanyázva hitellenes gyalázatos énekeket adtak elő. A tömeg pedig ujjongva helyeselt: »Éljen, éljen!« Mikor aztán a harmadik napon a választ várták, a király parancsára fegyveres vitézek rohantak rájuk és némelyeket közülük lekaszaboltak, elöljáróikat a magasból ledobva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény csapásokkal korbácsolták, a vitézek így is alig tudták a lázadást gyilokkal, bilinccsel és ostorral megfékezni.” [3]

A második pogány megmozdulásnak ez a szemléletes leírása szemtanú előadása nyomán készült, sőt talán az író maga is ott leselkedett papnövendék korában Fehérvár falán. Az előadás szavahihető, kivéve a nép választottai által a király elő terjesztett követeléseket, amelyek előadása klerikális elfogultságot tükröz. Bizonyos, hogy a pogányság visszaállítása volt a legfőbb követelés; a hasonló történelmi helyzetben született követelések azonban nem nélkülözik a konkrét panaszok és kívánalmak többé-kevésbé reális felsorolását. Éppen a mozgalom rendezett, törvénysértés nélküli elindulása valószínűsíti, hogy itt is születtek pontok, éppúgy, mint az úri törvényhozásban, meg a felkelő paraszti követelések megfogalmazásában.

A legális keretek között támadt megmozdulást az uralkodó csírájában fojtotta el. A régi pogány szokások azonban ezzel egy csapásra még nem szűntek meg.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

A német és magyar főurak, valamint az orosz anyakirályné kíséretében IV. Henrik ellenállás nélkül kísérte játszópajtását, Salamont, Fehérvárra, ahol a főurak és a nép jelenlétében megtartották a tízéves Salamon lakodalmát tizenhat éves arájával. Anasztázia anyakirálynő bőkezűen jutalmazta fia megsegítőit. Nordheimi Ottó bajor hercegnek, aki a legtöbbet tette a hadjárat elindítása érdekében, odaajándékozta „Attila hun király kardját”. Ez a kard, amelyet a német udvarban úgy tartottak számon, hogy minden tulajdonosának szerencsétlenséget okoz, minden valószínűség szerint azonos azzal a szablyával, amelyet a bécsi udvar kincstárában „Nagy Sándor kardja” néven őriznek. A bécsi szablya palmettás aranyveretei nem hagynak kétséget afelől, hogy X. századi magyar készítmény, a geszterédi magyar sírban előkerült szablya párja. Valószínűleg mindkettő valamelyik Árpád-fi vagy -unoka számára készült. A nagy értékű, egykor talán hercegi jelvényként szolgáló szablya elajándékozása mellett az anyakirályné páratlan bőkezűséggel osztotta az ajándékokat a német király és kísérete számára.

Az orosz asszony, aki ezzel gyermeke trónját akarta biztosítani, befelé ellenkező hatást ért el. A magyar harcos jobbágyság, amelyen végül is a király uralma nyugodott, látva, hogy az idegen királyné egy uralomra alkalmatlan gyermek trónra segítése érdekében tömi a bevonuló németeket, ellene fordult. Mihelyt Henrik elvonult, megjelentek Béla fiai lengyel segédcsapatokkal, mire a királyi család Mosonba menekült.

Belháború. Géza uralma.

Salamon hívei közül az ármánykodó Vid ispán és a békén fáradozó Ernye ispán elesett, Markward karantán herceg és Szvatopluk cseh vezér fogságba került, Salamon pedig hű vitézével, a bátor Apossal menekült. Útját a Csepel-sziget alatt levő szigetfői réven át vette, bizonyára azért, hogy a fehérvári kincstárat magával vigye.


Géza 1075-ben nyugodtan megkoronáztathatta magát Fehérvárt, s a Nyitra|nyitrai hercegséget átengedte Lászlónak, a biharit pedig Lambertnek.

A király kincstára

Végül itt kell említenünk a magyarul olasznak nevezett vallon-latinokat, akik Endre kezdeményező lépései nyomán költöztek Magyarországra, és itt királyi és püspöki városok mellett wikszerű kereskedő és kézműves külvárosokat hoztak létre; legjelentősebb közülük a két királyi székhely, Fehérvár és Esztergom melett levő „Civitas Latinorum” volt.

Szentté avatások

István király székesfehérvári tisztelete túlment a vallásos megemlékezésen. Halála emléknapján, augusztus 15-én tartották ugyanis királyaink Székesfehérvárt az évi törvénynapokat; a templomi megemlékezés és a jogi aktus egybefonódása eredményezte, hogy István törvényeit már 1083 előtt Leges beati Stephani megjelöléssel említik.


László tanácsot tartott az országnagyokkal, és 1083. augusztus 15-ére Székesfehérvárra országos gyűlést hívott össze, meghírdetve, hogy gyógyulásban reménykedő nyomorultak is jelenjenek meg. A nagy próbatételt háromnapos böjttel és imával vezették be. Ennek befejeztével el akarták mozdítani a sírra helyezett hatalmas követ, de az meg sem mozdult. Ekkor egy szent életű apáca a szomszédos Bökénysomlóról azt javasolta, hogy engedjék ki Salamont börtönéből. Futár nyargalt Visegrádra, és az exkirály visszanyerte szabadságát. A legenda szerint e jó cselekedet után a követ könnyen el tudták mozdítani.

Augusztus 19-én az esti vecsernye után megtelt a templom, és a király is megjelent. Mindenki várta a csodát, s a lelki feszültség megdöbbentő gyógyulásokat váltott ki. A messzi földről hozott betegek közül egy hűdéses fiú megindult, és – ami tizenhét éve nem történt meg – a sírhoz futott. Az eksztázisban levő tömeg ujjongott, sírt. Utána egy hétéves béna gyermek mászott négykézláb a sírhoz, s ott felállt. László az örömtől sírva felkapta a gyermeket, az oltárhoz vitte, és hálaadó imát mondott. A nép egész éjjel a templomban virrasztott, és ujjongva észlelte a gyógyulásokat, amelyeket az eksztázis kiváltott. Ezek között nem egy lehetett színlelt, megjátszott, de a szilárd hit és a lelki megrázkódtatás tényleges gyógyulásokat is eredményezhetett.

Másnap, augusztus 20-án reggel a király a főemberek élén újból megjelent. Ekkor leemelték a kőpadlóból kiemelkedő kőlapot, és felbontották a sírt, amelyben a szent király földi maradványai „balzsam illatú” vízben úsztak. A magas talajvíz a kőlapokból álló koporsót félig elborítota, s hiába merték, újból megtelt. István király szétesett csontjait tiszta gyolcsba szedték össze, és ezüstládában helyezték el, de nevezetes gyűrűjét, amellyel eltemették, hiába keresték a folyadékban. Évek múlva derült ki, hogy a szent jobb a gyűrűvel már régebb ideje a sírbontás mellől kitiltott kincstartó klerikus, Merkúr birtokába került, aki a Berettyó mellett álló családi monostorában rejtette el. Minthogy tették utóbb egy csodás történetbe ágyazva vallotta meg a királynak, bocsánatot nyert, és monostorát, mely az oltárára helyezett ereklyéről a „Szentjobb” nevet kapta, a király kiépítette, és gazdagon megadományozta. A szent jobb oly módon maradhatott fenn, hogy István király 1038-ban szarkofágban elhelyezett és mumifikálódott testét az országos zűrzavarok idején kiemelték, és a bazilika padozata alá, a földbe rejtették el. Az ekkor levágott és Merkúr által ellopott jobb épen maradt, míg a talajvíz áztatta mély kősírból csak csontok kerültek elő.

Magyarországnak ezzel saját szentje lett, mint Vencel Csehországnak. Bár a magyar nemzet, a gens Hungarica magáénak vallotta Szent Istvánt, a középkor nemzetek feletti gondolatkörében az István-kultusz nem a magyar etnikumhoz kapcsolódott, hanem a Kárpát-medence keresztényeihez, és ha azt vizsgálnánk, hogy az itteni társadalom mely rétege számára jelentett többet, és mely rétege állt a kultusszal szemben, bizonyosra vehető, hogy a nem magyar, keresztény rab cselédek és beköltözött vendégek, akik számára Szent István rendje új életlehetőséget jelentett, igaz hívei lettek kultuszának, szemben a magyarok deklasszált, pogánysághoz húzó rétegeivel.

Mivel VII. Gergely kanonizációs levele nem személyre szólt, hanem általánosságban a magyarországi térítés mártírjait és hitvallóit illette, további szentté avatások lehetősége rejlett benne. Elsőként Imre herceg alakja került előtérbe, aki ugyan nem volt teljes joggal a fenti kategóriákba besorolható, de kultusza, mely eddig a székesfehérvári bazilikára korlátozódott, egybevágott VII. Gergely törekvéseivel: példaképül állítható volt a cölibátusért, a papi nőtlenségért vívott harcban. Testének felemeléséről bizonyára szó esett már Rómában, számottevő csodajelek hiányában azonban nem lehetett komolyan foglalkozni vele. Az, ami az öregek visszaemlékezéseiből rendelkezésre állt – csupán néhány agg szerzetes tudott tanúbizonyságot tenni „életszentségéről” – nem volt elegendő. Végre másfél hónappal a nagy augusztus 20. után megtörtént a várva várt csoda. A kortárs legendaíró szerint egy Konrád nevű német nemes VII. Gergelyhez járult halálos bűne bocsánatáért. A pápa olyan vezeklést írt elő számára, hogy addig látogassa a szent helyeket, amíg a páncélját körülvevő öt vaslánc meg nem pattan, és a vele adott lepecsételt pápa levél betűje el nem halványodnak. Konrád sokfelé járt, utoljára Jeruzsálemben, s minthogy itt sem szabadult meg láncától és bűneitől, innen Szent István fehérvári sírjához jött azzal, hogy addig nem mozdul onann, amíg Isten meg nem segíti. A templomban elaludván, álmában állítólag megjelent neki István király, és intette, hogy fia sírjához járuljon, az ő közbenjárását kérje. Konrád így tett, s amint leborult Imre sírjánál, a láncok eltörtek, páncélja szétesett. Az esetre elősiető Fábián kancellár, a prépost megvizsgálta a pápai levelet, és konstatálta, hogy az írás elhalványodott.

Bár a legenda tájékozott a korabeli személyeket illetően, így például VII. Gergelyt otthonosan Hildebrand néven írja, Konrád történetében gyanút keltő motívumok vannak. Jeruzsálem 1071-ben a szeldzsukok kezére került, s a zarándoklás ettől kezdve nagyon megnehezedett. Az olvashatatlanul elhalványult pápai levél pedig sokkal gyanúsabb, mintha egy olvasható pápai bulláról lenne szó, s így Konrád tanúbizonysága kétségbe vonható. Méltán merül fel a gyanú, hogy néhány ügybuzgó klerikus mozdította ki a holtpontról Imre kultuszának ügyét Konrád szerepeltetésével, s ezt még tovább fejlesztette az amúgy is túlzó legendaíró. A csodát rögvest jelentették László királynak. László országos zsinatot hívott össze, amelyen a magyar klérus a szent életű királyfi testének felemelése mellett döntött, és november 4-én a székesfehérvári bazilikában megtörtént szentté nyilvánítása.


Mivel VII. Gergely kanonizációs levele nem személyre szólt, hanem általánosságban a magyarországi térítés mártírjait és hitvallóit illette, további szentté avatások lehetősége rejlett benne. Elsőként Imre herceg alakja került előtérbe, aki ugyan nem volt teljes joggal a fenti kategóriákba besorolható, de kultusza, mely eddig a székesfehérvári bazilikára korlátozódott, egybevágott VII. Gergely törekvéseivel: példaképül állítható volt a cölibátusért, a papi nőtlenségért vívott harcban.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Az 1083-ban szentté avatott István király tiszteletére nem csak a zágrábi püspökséget emelték, hanem a XII. század közepén az esztergomi és fehérvári keresztes házat is.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

László ekkor nem avatkozott be, három okból: egyrészt a következetes békepolitika híve volt, és katonai akciókat mindeddig csak támadók ellen vezetett, másrészt mint a jognak és igazságnak a maga korában ritka védelmezője, aki hazai ellenfelét, Salamont is kímélte, és sorsa miatt haláláig lelkiismeret-furdalást érzett, nem óhajtotta a jogos Tirpimirida-utódot trónjáról letaszítani, végül és nem utolsósorban a horvát királyság a pápa hűbérese volt, és nem akart szembekerülni Rómával. A Rómába vezető út sorsa azonban méltán nyugtalanította, és amikor II. Orbán, a pápaság politikájában eddig is vezető szerepet játszó ostiai püspök lépett trónra, két olyan alapítást hozott lére a székesfehérvár–római útvonalon, ami alkalmas volt a pápa jóindulatának megnyerésére egy esetleges horvátországi beavatkozás esetén: megalapította a zágrábi püspökséget, ahol a horvátok szláv liturgiájával szemben a latin liturgiát biztosította a szlavónok részére, és Somogyvárt a „Szent Péter” tulajdonát képező Saint Gilles-i apátságnak adta monostoralapítás céljából.

A keresztes hadjárat

Míg Péter remete a Rajna-vidéken toborzott, és a zsidók megsarcolásával pénzt szerzett, Valter lovag a fele sereggel előreindult, és május derekán érkezett a magyar határra. Kálmán szabad átvonulást és piacot biztosított neki a zarándokúton: MosonGyőr–Székesfehérvár–TolnaBaranyavárValkóvárZimony; ezen haladva három hét alatt rendben elértek Zimonyba.


Gottschalk júniusban 15 000 főnyi seregével már a mosoni kapunál kért bebocsátást mint békés zarándok, de mihelyt bent volt az országban, látva a gazdag szérűket és nyájakat, elkezdett élelmet rabolni, az ellenállókkal pedig kegyetlenkedni. Kálmán, amint egy magyar fiúnak a keresztesek által történt karóba húzásáról értesült, mozgósította az ország seregét ellenük. A keresztesek a fehérvári mezőn álló Szent Márton-kápolnáig értek el, amikor a magyar sereggel szembekerültek. Kálmán hadvezére állítólag ígérettel, csellel lefegyverezte őket, s csak azután támadt rájuk. Nagy részük ott pusztult, a visszamenkülők pedig Kálmán király álnokságának hírét terjesztették.

Kálmán külpolitikája

A tengerfehárvári kikötőből Merkúr erdélyi vajda 5000 vitézzel kísérte a menyasszonyt Székesfehérvárra, ahol óriási tömeg jelenlétében tartották meg az esküvőt.

Álmos kalandjai és bukása

1112-ben Lengyelországban megrendítő esemény történt. III. Boleszló csellel hazahívta külföldről lázadó féltestvérét és örök ellenfelét, Zbigniewet és megvakította. Mivel emiatt érseke kiközösítette, Boleszló, hogy bűnbocsánatot nyerjen, zarándokútra indult; elgyalogolt Fehérvárra, Szent István sírjához, Somogyvárra, „Szent Egyedhez”, végül elment Gnéznába is, Szent Adalbert sírjához. Útja egy részét csuhában és mezítláb tette meg, és az egyházaknak nagy adományokat tett. Boleszlót mindenütt ünnepélyesen fogadták, és zarándoklásáért, mely a kora középkorban bevett vezeklési módnak számított, elnyerte kortársai és az utókor bocsánatát.


Népesség, település, termelés, árucsere

A kistermelők árucseréje – mezőgazdasági termékfelesleg (gabona, bor, állat, méz, stb.), élelemkiegészítő hal, kézművestermékek (fazék, tál, vászon, bőr, szerszám, szekér stb.) – a helyi piackörzetek hetivásárain bonyolódott, míg az uralkodó osztály speciális igényeit a távolsági kereskedők bizonyos árumegállító és vámoltató helyeken (Esztergom, Székesfehérvár, határvárak) és a nagy templomok névadó ünnepeihez fűződő országos vásárokon elégítették ki, ahol különböző vidékek sokféle termelvényét adták-vették.


A királyi és püspöki székhely magva a palotát és székesegyházat, valamit a tartozéképületeket (kápolna, káptalan, a szolgaszemélyzet házai, raktárak, istállók, börtönök stb.) befogadó vár volt; ezen kívül helyezkedett el a váralja (suburbium) a vásártérrel, plébániatemplommal, árusító bódékkal, kocsmával, néhány rangosabb kő- és faházzal és az egyszerűbb kézműves és agrárnépesség nádfedeles házaival. A királyi székhelyek (Esztergom, Székesfehérvár), több püspökvár és nagyobb prépostság, például Buda mellett a XI. század közepétől latin-vallon egyutcás kereskedő külvárosok – a nyugati wikek szerényebb hazai formái – létesültek, amelyek utóbb több helyütt a kereskedők védőszentjéről, Szent Miklósról nevezett templommal bővültek. E központok a távolsági kereskedelmi forgalmát növelte, hogy Könyves Kálmán bennük jelölte ki a nyugatról ideköltözött zsidók lakóhelyét. Forgalmukat és külső megjelenésüket tekintve nyugati értelemben véve is városnak tekintették őket.

Uralkodó osztály

A kisebb birtokosokból kerültek ki a küldöttként eljáró ministerek; közülük csak kevesen kerültek a király kíséretébe, de a törvénynapokon ők is megjelentek Fehérvárott.

Kristó Gyula

Tulajdonviszonyok

III. István király a székesfehérvári, XI. századi Szűz Mária egyházat 27 faluval ajándékozta meg.


A székesfehérvári keresztesek házának első köveit Martirius esztergomi érsek rakta le a XII. század ötvenes éveiben, de alapítását befejezni nem tudta; így az II. Géza király feleségének, Eufrozinának jutott osztályrészül, aki — bizonnyal III. István uralkodása alatt — felépítette a monostort, s különböző birtokokkal gazdagon megadományozta. Ez az alapítás tehát — legalábbis részben — a királyi házhoz kapcsolódott. A székesfehérvári keresztesek javait megerősítő 1193. évi királyi oklevél közel hatvan praediumot sorol fel hat vármegyében, amelyek Eufrozina adományából jutottak részben vagy egészben az egyház birtokába.


Pannonhalmának a Jenő praediumon levő lovas szerviensei közös megegyezés alapján hat ekére való közös földet bírtak — a kaszálókat is beleértve — a fehérvári egyház népeivel, az udvarnokokkal és a várnépekkel.

A gazdálkodás keretei

Eufrozina királyné, II. Géza király neje a székesfehérvári kereszteseket nyilván praediumokkal látta el.

Kézművesség

Ismerjük III. Béla és első felesége igen gazdag mellékletekkel ellátott székesfehérvári sírját. A királyné koporsójában aranyozott ezüst pántkoronát és aranygyűrűt, III. Béláéban koronát, kardot, jogart, sarkantyúkat, karpereceket, nagy aranygyűrűt, aranyozott bronz körmeneti keresztet s bizánci melldíszt találtak. III. Béla halotti jelvényeit rossz ezüstből verték. Az ötvösművészet színvonaláról és technikájáról éppen ezért nem mondanak sokat, de hű képét adják a III. Béla korában valóban használt királyi jelvényeknek. A III. Béla kori királyi ötvösműhely terméke lehet a magyar jogar, amelynek kristálygömbje korábbi, idegen munka. Ugyancsak a királyi ötvösműhelyben készülhetett a székesfehérvári királysírokból származó együttes, amelyet arany szíjvégek, övdísz, granulált (parányi fémgömbökkel díszített) gömb, aranygyöngyök és kicsiny csüngők alkottak. E lelet tartozéka lehet egy kis méretű aranykorona. Feltehető, hogy ezek az ötvösremekek a gyermek III. László székesfehérvári temetésekor, 1205-ben kerültek a sírba.

Kereskedelem

A székesfehérvári latinokat súlyosan érintette, hogy Somogyban levő szőleik és ott vásárolt boraik után tizedet kellett fizetniük Pannonhalmának. Emiatt arra törekedtek, hogy még a bor decimálása előtt összevásárolják és Somogyból elvigyék a bort. A bortized pere az apátság győzelmével végződött; a fehérvári latinoknak saját szőleik után is meg kellett fizetniük a tizedet, de egész Somogyban szabadon vásárolhattak bort az apát dézsmaszedőjének és a király kiküldöttjének jelenlétében.


Ismeretes az 1055. évi tihanyi alapítólevél adata a Fehérvárra menő hadútról. A Fehérvárról induló és Eszéknél a Dráván átvezető út Drávához közeli szakaszának Hadút neve dűlőnévben a mai napig fennmaradt.


A megszaporodó vámot arra késztették a kereskedelemben érdekelteket, hogy a maguk számára vámmentességet eszközöljenek ki az uralkodótól. A XII. század végétől megszokott dologgá vált, hogy a királyok vámmentességet adományoznak. Így nyertek egyebek mellett vámmentességet Imre királytól a szentgotthárdi cisztercita szerzetesek, a pataki hospesek, az erdélyi németek között lakó Latin János (Johannes Latinus), II. Endre királytól a templomosok, a heiligenkreuzi ciszterciták, a Német Lovagrend és az esztergomi egyház népei, IV. Bélától a székesfehérvári polgárok. A vámmentesség általában részleges volt. Így a spalatói érsekség a Salona folyón levő malmokban, az esztergomi egyház bizonyos népei pedig Hont megye területén élveztek vámmentességet. Kevés az olyan teljes vámkiváltás, amilyet IV. Bélától, illetve az ő megerősítéséből következően már korábban, a XII. században a fehérvári polgárok kaptak, hogy tudniillik az egész országban és az országkapuknál mentesek a vám fizetésétől.

Idegen etnikumok

Városias jellegű településeinken, Esztergomban, Székesfehérvárott, Óbudán egyaránt kimutatható a neolatin nyelvű népelemek, leginkább a vallonok jelenléte.


Székesfehérvári polgár volt korszakunkban Bonifác, aki Esztergomba nősült.

Jelentősebb Árpád-kori feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név földvár kolostor templom és templom körüli temető
Székesfehérvár – Arany J. u. X
Székesfehérvár – Szt. Kereszt-templom X
Székesfehérvár–Sziget X

Falu

1193-ban III. Béla oklevele előbb összefoglalóan említi a székesfehérvári keresztesek praediumait, majd egyenkénti részletezésben már villákról beszél.

Város

A XII. században az akkori értelemben vett város legmagasabb szintű formájának kialakulásához számos tényező egymás mellett létezése volt szükséges. Úgy tűnik, legalább három tényezőé: a településnek magas szintű igazgatási központnak kellett lennie, a társadalmi munkamegosztás eredményeképpen létrejövő kereskedőrétegnek kellett a lábát ott megvetnie, amely ellátja az igazgatási központot, végül pedig a városnak fontos szárazföldi vagy vízi utak metszéspontjában kellett feküdnie. Az igazgatási központ rendszeres és igényes felvevő piacot jelentett, a kereskedők biztosították a bel- és külföldi áruk felhozatalát, s ez a forgalom utakon bonyolódott le. Az igazgatási központokat korai útjaink egyébként sem kerülték el, hiszen a hadutak, amelyeken a kereskedelmi forgalom is lebonyolódott, éppen az igazgatási központokat (megyeszékhelyeket) kötötték össze. Jól mutatják ezeket az összefüggéseket a XII. század közepi Magyarországra vonatkozó arab források, valamint királyi székvárosaink, Esztergom és Székesfehérvár tatárjárás előtti története.


A tatárjárás előtti magyarországi városfejlődés élén a királyi székvárosok, Esztergom és Székesfehérvár állottak.


A másik, a szakrális, koronázási és temetkezési királyi székváros Székesfehérvár volt. Az adatok lehetőséget nyújtanak arra, hogy alaprajzát a XII. századi állapotok szerint rajzolhassuk fel. Fehérvárfontos utak kereszteződésénél alakult. Legrégibb része a belső város (castrum). Központjában a Géza fejedelem alapította Szent Péter-templom, az I. István király által létesített, Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilika és a szintén a XI. század elején emelt királyi palota állott. Fehérvár XII. századi fejlődése a belső város falain kívül történt. A XII. században három külvárosát ismerjük: Újfalut, Szigetet és a Buda|budai külvárost. Újfalu plébániatemplomát a század derekán építették fel. A település egyetlen házsorból állott, kifejezetten agrár jellegű volt. Jól mutatja ezt, hogy a belső városból a hozzá vezető út nem vitt tovább, zsákutca volt. Sziget külváros Szent István tiszteletére épült templomának alapkövét Martirius érsek tette le az 1150-es években, építését II. Géza király özvegye, Eufrozina királyné fejezte be III. István uralkodása alatt. A királyné kolostort is alapított a templom mellé, s azt a johannitáknak adta. A kolostor zarándokokat és más utasokat fogadott be. Itt volt a johannita birtokok igazgatási és gazdasági központja, ide hordták a bort, itt őrölték a gabonát. Sziget lakói kézművesek és kereskedők voltak, agrár lakosság nem élt benne. A Buda|budai külváros adott otthont a Szent Miklós tiszteletére szentelt társaskáptalannak. Ispotályos temploma a Szentföldre irányuló zarándoklattal kapcsolatos. A Buda|budai külvárosban telepedtek meg a latinok (vallonok) 1147–1172 között. Fő foglalkozásuk a kereskedelem volt, talán már a XII. században borral és más árukkal kereskedtek.

A legrégibb magyar városi kiváltság az úgynevezett „fehérvári jog” volt. A fehérvári kiváltságról IV. Béla király 1237. évi oklevele azt állította, hogy egyenesen Szent Istvántól származik. Gyanúra két körülmény int: I. István korában nem voltak meg a feltételei ilyen kiváltság adományozásának, ugyanakkor már a XIII. században erős a tendencia, hogy régi jogokat a szent királyoktól, főleg Szent Istvántól származtassanak. MinDénesetre a XIII. század számos városi kiváltságlevele a fehérvári polgárok, illetve vendégek (cives, illetve hospites) jogára és szabadságára hivatkozott, így 1238-ban Nagyszombat, 1248-ban Nyitra, 1271-ben Győr és Szatmár, 1277-ben Sopron privilégiuma. Nagyon valószínű, hogy a „fehérvári jogot” nem maga Fehérvár városa birtokolta egyetemlegesen, hanem — a kiváltság ismeretes morzsáiból ítélve — a fehérvári kereskedőelemek egy csoportja. Legkézenfekvőbb a latinokra gondolni. Betelepedésük kikövetkeztetett időpontja pedig arra is megadja a választ, hogy a „fehérvári jog” adományozója, az első magyarországi polgárprivilégium kibocsátója III. István király volt. Későbbi hivatkozásokból tudjuk, hogy a III. István-féle kiváltság négy pontot tartalmazott: biztosította bírájuk és 12 esküdtjük szabad választását, bírájuk minden ügyben való illetékességét, más vendégek szabad beköltözését, valamint az országon belüli és a határon levő vámok alóli mentességet. Az utolsó kiváltság egyértelműen utal élvezőinek kereskedő voltára. Magyarországon tehát a fehérvári latinok (vallonok) privilégiuma hozta létre az első, nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem jogi tekintetben is városi jellegű települést.

Fehérvár topográfiája azzal a tanúsággal is jár, hogy a nagyobb igazgatási központok, királyi székvárosok, püspöki és egyben megyeszékhelyek városteremtő települései, a kereskedővárosok, illetve polgárvárosok a váralján, a várfalakon kívül jöttek létre. A következő időszakok városfejlődésének egyik alapkérdése, hogy az igazgatási, elsősorban egyházi központ maga alá gyűri-e a polgárvárost, vagy pedig a váralja biztosítani tudja a maga további fejlődéséhez szükséges feltételeket.

Ellentétben Esztergommal, Fehérvár városi fejlődése a XII–XIII. század fordulóját követően sem torpant meg. A XIII. század első évtizedeiben is a latinok lakta városrész állt a fehérvári városiasodás élén. A Buda|budai külváros gazdasági erejét mutatja, hogy itt a tatárjárást követően két kolostor létesült: a királyi udvarral szoros kapcsolatot tartó domonkos, illetve egy ferences kolostor. Az 1220-as években a fehérvári latinok hosszas pert folytattak Uros pannonhalmi apáttal a somogyi bortized ügyében. A fehérvári latinok maguk is rendelkeztek szőlővel Somogyban, amely után a tizedet Pannonhalmának kellett fizetniük. A per tárgyát a latinok ama gyakorlata képezte, hogy frissiben a szüret után, de még a dézsmálás előtt összevásárolták a bort Somogyban, és a tizedfizetési kötelezettség teljesítése nélkül kivitték onnét.. A többször megújult perben végül II. Endre oly módon döntött hogy a fehérvári latin hospesei szabadon vásárolhatnak bort Somogyban, de csak Pannonhalma tizedszedői és a királyi ember jelenlétében. Ha a fehérvári latinok nem is tudtak kibújni a tizedfizetés terhe alól, de királyi jóváhagyással biztosították maguknak a szabad borvásárlást Somogyban. Semmi nem állt tehát útjában annak, hogy kereskedelmi tevékenységüket folytassák. Ránk maradt a fehérvári latinok pecsétje is, amely – noha első ízben csak 1270. évi oklevélben szerepel – bizonyosan 1237 előtti, azonos vagy közel egykorú lehet az esztergomi latinok pecsétnyomójával. A pecsét háromtornyú várat ábrázol, amelynek középső tornya a két szélső fölé magasodik, s a középső torony magában foglalja a kétszárnyú, a pecséten kitárva ábrázolt kaput. A városi pecsétek sematikus ábrázolásmódjának ismeretében csak nagy óvatossággal következtethetünk arra, hogy a megformálásban talán a fehérvári vár konkrét képe is szerepet kaphatott.

IV. Béla király 1237-ben — csak XV. századi tartalmi átírásokból ismert — privilégiumot adott a fehárvári polgárok (cives) számára, amelyben megerősítette őket összes szabadságaikban. Feltűnő, hogy sem ez az oklevél, sem a fehérvári polgárok szabadságára hivatkozó többi XIII. századi városprivilégium nem említi a fehárvári latinokat, akik pedig még 1226-ban is több oklevélben szerepeltek. Szó sincs arról, hogy a latinok eltűntek volna Fehérvárról. XIV–XV. századi, vallon eredetű neveket viselő és kifejezetten Galicusnak nevezett fehérvári polgárok szereplése mutatja fehérvári tartózkodásukat. A hospes név felváltása a polgár (civis) névvel arra mutathatott, hogy 1237-ben a fehárvári latinok (hospesek) III. Istvántól nyert kiváltságai más, közibük telepedett vagy szomszédságukban élő népelemekre is kiterjedtek. IV. Béla 1237. évi kiváltságlevele nem véletlenül emeli ki, hogy a fehárvári polgárok közé települő hospesek is élvezzék a polgárok kiváltságait. 1237-et követően tehát szélesebb körök élvezték Fehérvárott]] az eredetileg a hospeseket megillető kiváltságokat, s a latinok a számban kiterjedt polgárság patríciátusát alkották.

A XII. század vége felé Esztergom és Székesfehérvár mellett egy további helység is pályázott a királyi székvárosi minősítésre: A Budavárnak, illetve Budának nevezett Óbuda.


A Fehérváron át vezető jeruzsálemi zarándokút jelentősége a XII. század vége felé elenyészett, s új kereskedelmi utak nyíltak meg.


Ismeretes, hogy a magyarországi királyi városok polgárai, mint ezt Fehérvár példája mutatja, maguk választották bíráikat, akik minden ügyben illetékesek voltak felettük.


ÓbudaRogerius szerint — az ország adminisztratív központja (locus communior) volt. Nem szabad azonban felejtenünk, hogy a Rogerius által városnak (civitas) nevezett Esztergommal és Székesfehérvárral szemben Buda (azaz Óbuda) csak faluként (villa) szerepel nála.


Pest még a tatárjárás előtt elnyerte Fehérvár kiváltságát. Bizonyos megfontolások alapján úgy tűnik, hogy Pest 1231-ben jutott a fehérvári jogok birtokába.


Nem számítva a sokban egészen eltérő megítélést érdemlő dalmát városokat és a magyar királyok irányukban folytatott politikáját, a XII. században mindössze egyetlen magyarországi városi népcsoport nyert kiváltságlevelet, Fehérvár latinjai III. Istvántól. E szabadságjogok gyökere a hospesjogból sarjadt. A III. István által a fehérvári latinoknak adott szabadságok nem városi kiváltságok voltak, hanem a hospesjog írásba foglalását jelentették, s ennek a király által is elismert szabadságnak a birtokában egyéb kedvező körülmények – magas szintű igazgatási központ megléte, kereskedelmi utak sűrűsödése – hatására megindulhatott a városi fejlődés útján.


A dalmát városok privilégiumait leszámítva, a III. István által a fehérvári latinoknak adott kiváltságokat követően csak 1230-tól találkozunk olyan oklevelekkel, amelyek városprivilégiumnak vagy ahhoz közeli kiváltságolásnak tekinthetők.


Nagyszombat polgárai kifejezetten a fehérvári polgárok jogát, tehát az egész országra és a határkapukra kiterjedő vámmentességet kapták meg.


A teljes értékű városprivilégiumra Fehérvár, Pest és Nagyszombat, a csökkent értékűre pedig Bars és talán a szlavóniai hospestelepülések hozhatók fel példaként.


A XIII. század első évtizedeiben a városfejlődés élvonalában Fehérvár és bizonyos értelemben Esztergom mellett Pest és Nagyszombat haladt; ez utóbbiak sem magas szintű világi, sem egyházi központok nem voltak, előretörésüket kedvező földrajzi fekvésüknek, a rajtuk áthaladó kereskedelmi utaknak, lakosaik kereskedelmi és ipari tevékenységének köszönhették.


Alávetett népelemek

A pannonhalmi népek továbbra is elégedetlenkedtek helyzetükkel, ezért 1234 elején Demeter királyi udvarispán az engedetleneket egyhavi, Fehérvárott letöltendő börtönbüntetésre ítélte, mások fejét pedig a szolgaság jeleként félig leborotváltatta.

Egyházi társadalom

A XII. század második felében erősödött meg az a törekvés, hogy a prépostok függetlenedjenek az érsekektől, illetve püspököktől. Példát erre a székesfehérvári királyi alapítású társaskáptalan prépostja mutatott. III. Sándor pápa alatt (1159–1181) a székesfehérvári prépost közvetlenül pápai fennhatóság alá került, megszűnt felette a magyarországi egyházi szervezet, a püspök ellenőrzése.


A klerikusok legalább a préposti címig vitték, mint budai prépost|Barnabás, Géza jegyzője, aki budai prépost lett, de nem számított kivételnek, amikor püspöki méltóságra emelkedtek, mint ezt a fentieken kívül győri püspök és királyi kancellár példája mutatja, aki a XIII. század elején Győr püspöki székébe került.


A johanniták másik magyarországi központja a fehérvári volt, amelynek alapjait Martirius esztergomi érsek vetette meg a század közepén, majd Eufrozina, II. Géza felesége a monostort felépítette, és gazdagon megadományozta.


A ferencesek 1229-ben jelentek meg Magyarországon, elterjedésük lassúbb ütemű volt, mint a domonkosoké, de rövidesen önálló rendtartományt szerveztek, létrehozták első kolostorukat Fehérvárott és Nagyszombatban, s további kolostoraik is városokban, városias helyeken létesültek.

Királyi hatalom, királyi vármegye a XII. században

A királynak saját birtokai, vár- és udvari szervezete után járó terményjövedelmet az ispáni központokban gyűjtötték össze, s azt az országban csaknem állandóan mozgó királyi udvar a helyszínen felélte. A XII. századi királyi oklevelek rendkívül hiányos keltezési helyeiből – Vác, Székesfehérvár, Esztergom, Eger, Veszprém, Csepel-sziget – erre a „körbejárásra” kevéssé tudunk következtetni.

II. Béla

Sajátságos, hogy míg II. István tetemét László mellé fektették Váradon, aki Álmost jelölte utódának, addig II. Béla holttestét Székesfehérvárott annak a Kálmánnak a szomszédságában temették el, akinek foszladozó pártjával oly kemény harcokat kellett uralma elején vívnia.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

Amikor II. Géza 1161. május 31-én meghalt, s Székesfehérvárott eltemették, egy rövid időszakra nézve úgy tűnt, szilárdan megtámogatott trónt hagyott fia és örököse, István számára.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

  • László mindössze fél évig ült Magyarország trónján. 1163. január 14-én meghalt, Székesfehérvárott temették el.
  • III. István kellően megerősödve 1163 nyarán támadást indított az Esztergomot is kezében tartó nagybátyja ellen. A döntő ütközetre a bizánci határoktól távol, Székesfehérvár közelében került sor. Az 1163. június 19-én megvívott csatában a közvetlen bizánci támogatást nélkülöző IV. István vereséget szenvedett, s unokaöccse fogságába esett. III. István azonban Lukács érsek tanácsára szabadon bocsátotta nagybátyját azzal a feltétellel, hogy többé ne jöjjön az országba.

III. István harcai Bizánccal

Sikerült pénzzel megvesztegetniük néhány magyart IV. István hívei közül, s egyikük, Tamás nevű, aki esetleg azonos lehet IV. István 1163. évi nádorával, 1165. április 11-én megmérgezte urát. Ily módon sikerült a magyaroknak elfoglalniuk Zimonyt, s ezzel az egész Szerémség újra magyar uralom alá került. A vár védői szabad elvonulást nyertek.[4] A halott IV. István tetemét a bevonuló magyarok meggyalázták, sokáig temetetlenül hagyták, majd utóbb mégis a magyar királyok szokásos temetkezőhelyére, Székesfehérvárra szállították, s ott helyezték örök nyugalomra.

III. Béla konszolidációja

Kevéssel 1179 előtt III. Béla súlyos összeütközésbe került András kalocsai érsekkel és annak hívével, a fehérvári préposttal. A magyar király fittyet hányva az 1169. évi pápai konkordátumra tett 1172. évi esküjének, mind a kalocsai érseket kivetette tisztéből, és megfosztotta érseki jövedelmétől, mind a fehérvári prépostot letette. A magyar király fittyet hányva az 1169. évi pápai konkordátumra tett 1172. évi esküjének, mind a kalocsai érseket kivetette tisztéből, és megfosztotta érseki jövedelmétől, mind a fehérvári prépostot letette. Az érsek a pápához fordult orvoslatért, s ott azzal védekezett, hogy a királyi méltóságot semmiben nem sértette meg, míg III. Béla azzal magyarázta büntetését, hogy András szóban megbántotta őt. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a király az érsek egy kijelentését maga és tisztsége elleni támadásnak, illetve sértésnek tekintette, s nem habozott az ellenakció megtételével. III. Sándor pápa 1179-ben megbocsátásra szólította fel a királyt, s indítványozta, hogy az érsek, noha az tagadta bárminemű sértés megtörténtét, szóban adjon elégtételt a királynak, s ez esetben a pápa garantálja III. Béla számára András érsek hűségét és engedelmességét. Ellenkező esetben a pápa kilátásba helyezte, hogy Bélától megvonja a Szentszék és maga személyes kegyét, illetve áldását, s a fehérvári egyházban, a királyi székvárosban mindenféle szertartást el fog tiltani.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

Elődeinél rendszeresebben nyúlt III. Béla a királyi só-, vám- és dénáradó-jövedelmek eladományozásához, s ebben a termelőerők fejlődése, a jövedelemrendszerben mutatkozó átrendeződés tükröződik. A nyitrai egyháznak 1183-ban vámrészeket juttatott, s ezenfelül három sószállító hajót is adott. Ugyanilyen adományban részesült 1192-ben a pannonhalmi monostor is, elnyerve a sóbánya és Pannonhalma között a vámmentes szállítás jogát. A székesfehérvári johanniták dénáradó-jövedelmet kaptak az uralkodótól.


Szilárd szövetségesekre lelt III. Béla – egyes magyarországi egyházi vezetőkkel szemben az 1170-es években alkalmazott keménykezű politikája után – a magyarországi egyházakban. Így érthető, hogy a király maga sietett a sérelmet szenvedett egyházak megsegítésére, illetve kitüntette magát új alapításokkal. 1181-ben a zágrábi kanonokok Fehérvárott előadott panaszára visszajuttatta a zágrábi egyháznak azt a birtokot, amelyet a világi hatalom, a varasdi megyésispán tőle elfoglalt. Ugyanebben az évben úgy rendelkezett, hogy a cégényi monostor szökött jobbágyai kerüljenek vissza az egyházi fennhatóság alá. Megadományozta a nyitrai egyházat, a pannonhalmi apátságot, a templomosokat, a fehérvári kereszteseket és saját udvari papját, megerősítette a tengerfehérvári Szent János-monostor birtokait és igazságszolgáltatási kiváltságait. Oklevélbe foglalta az aradi prépostság, a cégényi monostor, a fehérvári johanniták birtokait.

III. Béla hódító külpolitikája

III. Béla 1196. április 23-án meghalt. Holttestét felesége, Châtillon Annáé mellett Székesfehérváron helyezték nyugalomra. Földi maradványaik, az Árpád-házi királyi házaspárjaink közül egyetlenként, elkerülték a pusztulást és az enyészetet, s 1848-ban rábukkantak csontvázaikra. A vizsgálatok kiderítették, hogy III. Béla átlagon felüli magasságú, 190 cm-re nőtt ember volt.

Imre és III. László

1205. május 3-án osztrák földön számkivetettként meghalt a négyéves László király. Holttestét hazaszállították, s az utolsó Székesfehérvárott temetkező Árpád-házi királyként Szent István közelében hantolták el.

Az 1222. évi Aranybulla

A sóról azt írta elő az Aranybulla, hogy az ország közepén ne tárolják, hanem csak Szalacson, Szegeden és a végeken. Az ország közepe (medium regni) bizonyára Székesfehérvárra vonatkozott, az itteni sótárolás tilalma a királyra nézve volt hátrányos.


A jogszolgáltatás pártosságára, osztályszempontjaira utal ez, amit általában az is igazol, hogy az Aranybulla több cikkelye rendelkezik a jogszolgáltalás kérdéseiben. Előírja, hogy a király, akadályoztatása esetén a nádor, évenként jelenjen meg Fehérvárott a szent király ünnepén (augusztus 20.), és az ügyeket hallgassa meg.


Felmentette II. Endre a királyi szervienseket bármiféle adó, illetve szabad dénárok fizetése alól, s megígérte, hogy házaikba és falvaikba hívatlanul nem száll. Úgyszintén megtiltotta, hogy a lovászok, pecérek és solymászok, tehát a különböző szolgáltatásokra kötelezett királyi népelemek a szerviensek falvaiban megszálljanak. Ígéretet tett, hogy disznói a királyi szerviensek erdeiben vagy rétjein azok akarata ellenére nem fognak legelni. A királyi szerviensek mint korábban rendszeresen katonáskodó elemek hadkötelezettségét oly módon állapította meg az Aranybulla, hogy ha a király az országon kívül akar hadsereget vinni, a szerviensek csak az uralkodó pénzén tartoznak vele menni. Ha azonban ellenség támadna az országra, mindnyájuknak egyetemlegesen el kell menniük. S ha a háborúban a szerviens meghalna, fiát a király úgy ajándékozza meg, ahogy jónak látja. Jogot nyertek az összes szerviensek, hogy a király, távollétében a nádor által tartott évenkénti törvénynapon Székesfehérvárott megjelenjenek.

II. Endre külpolitikája uralkodásának utolsó éveiben

Alig telt le Jolánta halála után a gyászév, 1234 tavaszán oltárhoz vezette egy itáliai őrgróf leányát, Beatrixot.[5] A május 14-én, Székesfehérvárott megkötött házassági szerződés szerint a magyar király ötezer márkát igért ifjú hitvesének évi ezer-ezer márka részletekben, az összes jövedelmeket, hasznokat és jogokat, amelyeket valaha bírni szoktak Magyarország királynéi, végül pedig egész élete folyamán a fentieken túl még újabb ezer márkát évenként. Amikor II. Endre király 1235 szeptember 21-án váratlanul meghalt, fiatal felesége gyermeket várt. Endre holttestét több egyház is magának követelte. Maradt nyoma a hagyományban székesfehérvári és váradi eltemetésének. A pilisi ciszterciták pereskedtek a tetemért, azt szerették volna, ha első felesége, Gertrúd mellé helyezik örök nyugalomra az uralkodó földi maradványait. A források egymásnak ellentmondó tudósításai közül a legnagyobb a valószínűsége annak a hírnek van, amely szerint Endrét második felesége, Jolánta mellé az egresi monostorba temették el.

IV. Béla újabb birtokvisszavételei

Bélát 1235. október 14-én Székesfehérvárott az általa felszenteltetett Szent Péter-egyházban királlyá koro­názták. A szertartáson Béla mellett testvéröccse, Kálmán vitte a királyi kardot, míg a halicsi bojá­rok elől éppen Magyarországra menekült Danyilo fejedelem a király lovát vezette. Ezzel az aktussal Béla azt kívánhatta hangsúlyozni, hogy minapi ellenfele és legyőzője most tőle került függő helyzetbe, mert az ő segítségét kérte engedetlen halicsi alattvalói ellenében.

Iskolaügy

Szent Gellért nagyob­bik legendájának talán XII. századi szövege említést tesz a marosvári (csa­nádi) és a fehér­vári iskolákról.

Írásbeliség

Számos kódex világi papok munkájának köszönheti létét. Ilyen a Fehérvári Kódex (Codex Alben­sis) néven ismert grazi antifónás könyv, amely a XII. század közepéről vagy inkább a század első felé­ből való. Ez a könyv a misén kívüli liturgia énekeinek gyűj­teménye, a legrégibb teljes magyar zenei kódex.


1181-től a vesz­prémi káptalan két oklevele, 1184-ből a székesfehérvári káptalan, 1186 tájáról a pan­nonhalmi apátság, 1192-ből a veszprémi káptalan egy-egy oklevele maradt ránk.


II. Géza korában Barnabás (egy adat szerint szé­kesfehérvári kanonok) töltötte be a notariusi, hamis oklevelekben kancellárinak neve­zett tisztet.


Az esztergomi, győri, budai, veszprémi és székesfehérvári káptalan, valamint a pannonhalmi kon­vent már 1210 táján hiteles helyi jelleggel adott ki okleveleket, más egyházi testületek utóbb kezd­ték el az oklevéladást. MinDénesetre a rendszer gyors térhódítását mutatja, hogy az 1222. évi Arany­bulla 1231. évi megújítása a poroszlók idézését vagy tanúbizonyságát csak a megyés­püs­pök vagy a káptalan tanúbizonyságával együtt fogadja el érvényesnek, kisebb ügyekben pedig elég­ségesnek tartotta a szom­szé­dos konventek vagy kolostorok tanúbizonyságát. A legelső hiteles helyi oklevelek még pecsételetlenek, de a XIII. század eleje óta rohamosan elterjedt a pecsét alkal­ma­zása okleveleiken. Mindenesetre a székesfehérvári társaskáptalan csak 1235–1237 között jut pecsét­hez, egészen addig megpecsételetlenül adott ki okleveleket, ami akkor már archaikus okle­vél­kibocsátási módnak számított.

Stílusirányzatok

  • A szé­kes­fe­hér­vári királyi bazilikát is átépítették a XII. században.
  • A székesfehérvári királyi bazilika átépítésének a XII. század első felére tehető emlékei, a pillérfők, ornamentális faragvány töredékek szintén lombardiai kapcsolatokra mutatnak.
  • A pécsi műhely szerepet vállalt a fehérvári királyi bazi­lika, továbbá az 1091-ben alapított somogyvári bencés apátsági temp­lom díszí­tő­faragványainak elkészítésében.

A tatárok Magyarországon

1241 március 15-én a negyednapja éjjel-nappal lovagló Dénes nádor meg­ér­ke­zett IV. Bélához, s jelen­tette neki az orosz kapu­nál történt vereséget. A királyt meg­lepte a hír. Elbocsátotta maga mellől az érse­ke­ket, püspö­kö­ket, megyésispánokat és báró­kat, megparancsolván nekik, hogy sereget véve maguk mellé hala­déktalanul tér­je­nek vissza hozzá. Intézkedett továbbá, hogy az összes kunok csatlakozzanak tábo­rához. Gyülekezőhelyül a nagy és gazdag német falut, a Duna menti Pestet jelölte ki, maga is oda indult Esztergomból és Fehérvárról össze­sereglett hadával.


A magyarok Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár és Léka váraiba vették be magukat. A tatár sereg egyesült három szárnya a tél elejét még Szeged vidékén töltötte, de a téli idő beálltával Pestre tették át központjukat. Amikor átkeltek a Dunán, első­ként Óbu­dára zúdult a Batu vezette tatárság. Batu meg is szállt itt, majd mikor tovább­vo­nult Esztergom irányába, Óbudát felégették a tatárok. A dunántúli káptalanok, szer­zetesrendek, továbbá különböző rendű és rangú világiak, ispánok, katonák, vár­népek, polgárok, a várakban tartózkodó közösségek újólag követet küld­tek a Szent­székhez Salamon székesfehérvári prépost-kanonok személyében azzal a kérés­sel, hogy a pápa miha­marabb adjon segítséget, mert a késedelem veszélyes lehet rájuk nézve. A segítség ezúttal is elmaradt, a magya­roknak maguknak kellett szem­be­nézniük az immár a Dunántúlon is valósággá lett tatár veszedelemmel.

Batu serege Óbuda felperzselése után Esztergom ellen fordult. Esztergomban a magya­rok nagy sokasága vonta meg magát, gazdag polgárok, katonák, nemesek és úrnők, akik bizonyosak voltak abban, hogy sikerrel állnak ellen nemcsak a tatá­rok­nak, de akár az egész világnak is. Az esztergomiak elbizakodottsága megbosszulta magát. A tatárok bekerítették a várost, foglyaikkal a várfalakat meghaladó magas­ságú rőzsehegyet építettek, s har­minc ostromgépük éjjel-nappal okádta a követ. A város­ban zavar támadt, a magyarok, a franciák és az ola­szok, vagy talán vallonok (Lom­bardi), felgyújtották a külvárosok faházait, s visszavonultak a palotákig, ame­lye­ket szintén megvívtak a tatárok. Esztergomban egyedül a várhegyen épült vár állott ellen nekik, amelyet az ara­góniai származású Simon vezetésével szám­szer­í­já­szok védtek sikerrel. Esztergom után a tatárok Szé­kes­fe­hér­vár ellen fordultak, a kül­város házait felégették, de a várost nem sikerült elfoglalniuk, mivel a hirtelen jött olva­dás megtörte a jégpáncél erejét, s a mocsaraktól körülvett Fehérvár nem volt meg­közelíthető számukra.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Frangepán Kristóf, aki nem viselt közjogi tisztséget, lényegesen kisebb erőkkel rendelkezett, mint a vajda. Amikor Zágrábba érkezett, mindössze 450 lovasa volt, s csalódnia kellett abban a remé­nyé­ben, hogy Szlavóniá­ban majd komoly erőket állíthat fegyverbe, meglepheti a visszavonuló ellenséget. A harctól azonban így sem riadt vissza. 500 lovassal Fehérvá­rig ment előre, és megzavarta a por­tyázó török csapatokat, sőt vállalko­zásának híre a Dunán átkelőben levő fősereg körében is ria­dal­mat keltett.


A török útjába eső Székesfehérvár, Visegrád, Tata, Esztergom, Komárom azon­ban sikeresen ellen­állt. A katonák mellett polgárok, bemenekült parasz­tok, nemesek, szerzetesek harcoltak.

Szapolyai János megkoronázása

A vajda azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a királyválasztás az összes rendek jelenlétében tör­tén­jék, ezért november 5-re Székesfehérvárra országgyűlést hirdettek. A meghívót a tokaji gyűlés részt­ve­vői adták ki, és tizenhatan pecsétjükkel is ellátták. Fej- és jószágvesztés terhe alatt kötelezővé tet­ték az országgyűlésen való megjelenést. A gyűlés egyúttal a megmaradt végvárak céljára az ural­kodó meg­választásáig is adót vetett ki az északkeleti városokra, és rendel­kezett behajtásáról.

Király nem lévén, az országgyűlés összehívása és a választáson az e1ső szavazat leadása a nádor köte­lessége lett volna. Báthori István nádor azonban, bár szolgája lován elmenekült a mohácsi csa­ta­tér­ről, az első nehéz időkben éppenséggel nem állt feladata magaslatán. Útjában kifosz­totta a mene­külő Pécs|pécsi káptalant, és a kincsekkel egyik várába húzódott vissza, mintha tisztsége nem kötelezte volna azonnali cselekvésre. Maga­tartása kétségtelenül hozzájárult ahhoz, illetve indokolttá is tette azt, hogy mások kezdeményezzenek összejövetelt, sőt egyenesen országgyű­lést hívjanak össze.

Az országgyűlés megtartásának feltételeit persze biztosítani kellett. Szapolyai csapatai elfoglalták Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt, majd a vajda magához vette a koronát, s hívei kíséretében 6 ezer fegy­veressel érkezett Fehérvárra. Az országgyűlésre 22 vármegye küldte el követeit, s bár néhány dunán­túli vármegye látványosan távol ma­radt, az összejött főurak, püspökök és vármegyeiek együt­te­sen az or­szág akarataként jelenthették ki, hogy Szapolyai János személyében új királyt kívánnak maguk­nak. A választás irányát az 1505. évi rákosi végzés szabta meg; ezt a főrendek előtt felolvasták, a köznemesség előtt pedig dárdára tűzve felmutatták. Ferdinánd követeit – akik azért jöttek, hogy beje­lentsék uruk trónigényét, és hogy a hatalommegosztás követ­kezményeit hangoztatva meg­a­ka­dá­lyoz­zák az országgyűlés megtartá­sát – a főrendek nem hallgatták meg, a köznemesség pedig fenye­ge­tően lépett fel velük szemben.

November 11-én hagyományos szokások szerint ünnepélyesen megko­ronázták Szapolyai Jánost. Mint­hogy az Esztergom|esztergomi érsek Mohácsnál veszett, Podmaniczky István nyitrai püspök, a püspöki kar rang­idős tagja tette a koronát Szapolyai fejére. A koronázás ünnepi fényében kevésbé tűntek riasz­tó­nak az idáig vetődő árnyékok.

  • Az, hogy török csapatok állomásoznak a Szerémség váraiban, és senki sem tudja, hogy a szul­tán dívánjában mit készítenek elő a következő évre.
  • Az, hogy a gyors koronázással teremtett kész helyzet Ferdinándot nem fogja visszalépésre bírni, és belső háború réme fenyeget.
  • Az, hogy Szapolyai választóiban is van ellenérzés az új királlyal szemben.

A székesfehérvári országgyűlés a koronázás után több olyan határoza­tot hozott., amit az ország akkori helyzete valóban megkívánt. A Habs­burgok időközbeni kezdeményezése ellen úgy védekezett, hogy a komáromi országgyűlésen megjelenő főpapokat és főurakat hűtlennek nyilvánította, és tiszt­sé­gük elvesztésével kívánta sújtani. A belső rend helyreállítá­sát szolgálta a legutóbbi hadjárat alatt elkö­vetett hatalmaskodások bírói kivizsgálásának sürgetése. Az országra nehezedő feladatok meg­ol­dá­sához a következő évre adót szavaztak meg, és a Mohács előestéjén begyűjtött egyházi kincsek fel­hasz­nálásával, a megüresedett egyházi birtokok jöve­delmének lefoglalásával rendkívüli jöve­de­lem­for­rá­sokat is szerezni igye­keztek.

Ez lett volna az első alkalom annak igazolására, hogy János király eré­lyes kézzel fog hozzá a fel­a­da­tok megoldásához. Ő azonban – nyilván, hogy ellenségei számát ne növelje – az országgyűlési vég­zé­se­ket nem szentesítette. Sőt ígéretet tett arra, hogy az egyházaktól elvett kincseket visszaadja eredeti tulaj­donosaiknak. Bejelentette viszont, hogy a királyi jövedelmek mellett saját vagyonát is az ország védel­mére fogja áldozni, sőt még az életét sem kíméli. Azt remélte, hogy a királyválasztás gyors lebo­nyo­lításával a rendeket maga mellé állítja, a Habsburgokat pedig elriasztja a magyarországi pró­bál­ko­zástól. Ferdinánd követeit azzal az üzenettel küldte vissza, hogy uruk ne jöjjön az országba, ne hív­jon össze országgyűlést, ne szítson pártoskodást. Ha mégis megkísérelné, akkor mint ellenségnek fogja útját állni, és meg fogja védelmezni az országot. A székesfehérvári országgyűlés végzéseit, mint emlí­tettük, nem erősí­tette ugyan meg, de a koronázásról távolmaradottakra vonatkozó rendel­kezést igye­kezett végrehajtani. Báthori István nádornak, a főrendeknek és a nemeseknek tizenöt napos határ­időt adott, hogy hűségére térjenek. Felhívásai azonban eredménytelenül hangzottak el, bár a magyar ural­kodó osztály zöme támogatta őt, többen látványosan távol maradtak, s Ferdinánd magyar híveiként újabb akcióba kezdtek János uralmának visszaszorításáért.


Mária királyné egyúttal értesítette Szapolyait az országgyűlés időpontjának kitűzéséről, hogy még a meg­hívó megérkezése előtt összehívhassa az erdélyiek gyűlését. Szapolyai azonban ekkor már meg­in­dult a maga útján, mely a székesfehérvári koronázáshoz vezetett.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

A székesfehérvári országgyűlés kitűzése után ezek az elgondolások részben időszerűségüket vesz­tették.


Miután Szapolyai visszalépésére már nem volt remény, hozzá küldendő újabb követség helyett a fehér­vári országgyűlésre küldtek követeket, hogy a Habsburgok trónigényét a rendek elé tárják, de köz­belépésük, mint láttuk, hatástalan maradt.


Az elsők között, együttesen állapodott meg Ferdinánddal Báthori István nádor, Brodarics István kan­cel­lár, Thurzó Elek tárnokmester és a vránai perjelség élén álló Tahy János. Rajtuk kívül két olyan sze­mély is szerepelt az egyezségben, akik korábban Sza­polyai mellett állottak: Batthyány Ferenc hor­vát bán, aki részt vett a székesfehérvári koronázáson, és Horváth Gáspár, aki néhány héttel előbb még Szapolyai házassági ajánlatával kereste fel Máriát. Kettejük gyors pálfordulása már előre jelzése volt a birtokos osztály várható magatartásának.


Mária királynénak a Komáromba hirdetett országgyűlés ügyét tovább­ra is napirenden kellett tar­ta­nia, már csak azért is, hogy a rendek a fehér­vári koronázással ne érezzék lezártnak a trón betöl­té­sé­nek kérdését, és ne engedelmeskedjenek Szapolyai felhívásainak.

Az európai segély megnyeréséért

Az olmützi tárgyaláson Ferdinánd küldöttei az örökösödési szerződések, a pozsonyi királyválasztás és a fele­ség útján szerzett trónöröklési jog alapján követelték Szapolyai visszalépését. Szapolyai megbízottja viszont mind a három jogalapot kétségbe vonta, és a fehérvári királyválasztás jogosságát bizonygatta.

Újabb koronázás Fehérvárott

Önálló cikk.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

Várday Pál esztergomi érsek azt ajánlotta, hogy Ferdinánd és János hívei Esztergomban vagy Szé­kes­fe­hér­váron közös megbeszélésen állapodjanak meg a tennivalókban. Ferdinánd nem adta beleegyezését a gyű­léshez, a javaslat mégis kedvező visszhangra talált; egy év leforgása alatt különböző pártállású nemesek hat­szor is összegyűltek.

A gyalui egyezmény

A besztercebányai országgyűlés igen népes volt, mintegy kifejezte, hogy az ország sorsára messze kiható kér­désekben kell dönteni. Megjelent 6 főpap, 27 főúr, továbbá 32 vármegye, 18 királyi és bányaváros kül­dötte, s ott voltak távoli vidékek – Zala, Tolna, Somogy vármegye – meg a török torkában fekvő Szé­kes­fe­hér­vár és Esztergom küldöttei is.

Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására

Amikor a török Székesfehérvárt ostromolta, egy szemtanú szerint 8 ezer németet és 4 ezer itáliait tar­tot­tak vissza Bécs védelmének erősítésére, még Ferdinándnak a nyugati határ közelében levő táborába sem enged­ték őket.

Az oszmán hatalom új hódításai

A török fősereg Fehérvárhoz vonult. Az ősi koronázóváros falait ugyan már nagyon megviselte az idő, de a természet komoly védelmet biztosított számára. Mocsarak vették körül, amelyeken kevés átjáró vezetett. Eze­ket külön is megerősítették. A felkészülés a védelemre nem volt zavartalan. Ferdinánd olasz parancs­no­kot szeretett volna, de nem talált vállalkozót. A városi polgárság a sziléziai származású Varkócs György vár­ka­pitány helyett mást látott volna szívesen az őrség élén, s ez súlyos következményekkel járt. A török sereg vissza­vonulást színlelt, ezzel sikerült kicsalnia a lovasokat, majd hirtelen visszafordult, és megakadályozta vissza­térésüket a falak mögé. A szultán töltést építtetett a mocsárba, és katonái szeptember elején a hajnali köd­ben behatoltak a külvárosba. Varkócs, akit a veszélyeztetett városrészen ért a támadás, harcolva vonult vissza csapataival a vár kapuja felé, de a polgárok nem engedték be. A parancsnok és katonái a budai kapu előtt estek el a túlerő elleni harcban, a menekülők közül többen a mocsarakba vesztek. Néhány nappal ezu­tán a polgárság feladta a várat.

Fehérvár elfoglalása után, bár még csak szeptember eleje volt, a szultán kivonult az országból. A hadjárat várt­nál rövidebb ideig tartott, mert a megtámadott helyek vagy egyáltalán nem, vagy csak rövid ideig álltak ellen. A birodalomból ígért segítségnek alig látta hasznát az ország. V. Károly a török ellen előkészített csa­pa­tokat saját céljaira használta fel, a töröksegélyen fogadott zsoldosok nagy részét pedig – mint említettük – Bécs őrzésére tartották vissza. Pozsony alatt így is jelentékeny haderő gyűlt össze Ferdinánd országaiból: auszt­riaiak, csehek, morvák, magyarok, mintegy 20 ezren. A Dunán hidat vertek, amin egy nap alatt átkel­he­tett a fősereg. Fehérvár ostromakor meg is indultak; mikor azonban híre jött, hogy a város elesett, és a török megkezdte visszavonulását, az idegenek már nem akartak Magyarországon harcolni, kérésükre a had­járatot a következő évre halasztották.

Erdély helytartója

Adófizetésre végül is nem került sor, mert a török sereg Székesfehérvár elfoglalása után – mint láttuk – haza­vonult.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

A szultáni fősereg július 21-én Eszéknél átkelt a Dráván. Innen kisebb seregtesteket irányítottak Szé­kes­fe­hérvár térségébe, hogy a Győrnél gyülekező császáriakkal szemben biztosítsák a Szigetvárat ostromlókat.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beil­lesz­ke­désünk feltételei határozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bánya­ter­mé­keket exportáló és iparcikkeket importáló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyar­or­szági városok iparosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fenn­maradjon, és városiasságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a kül­ke­res­ke­de­lem­ben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érde­kelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerül­tek a fejlődés élére. A hazai iparosodás elmaradottsága miatt a belső piaci forgalom nem növekedett azo­nos ütemben a külkereskedelemmel, ezért az ország belsejében fekvő városok – mint például Esztergom, Győr, Székesfehérvár, Pécs – lehanyatlottak.


1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá. Ugyanez évben jutott török kézre Szeged is. 1543-ban, mint fentebb láttuk, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs, 1544-ben Visegrád osztozott e sorsban, Tata, Komárom, Győr, Pápa és Veszprém pedig hamarosan végvárakká lettek.

Sinkovics István

Várak, kastélyok, őrházak

Főleg azokon a helyeken volt nagyobb számú török katonaság, amelyek a Magyarország felől várható táma­dás irányába estek, így Budán 2325-en, Pesten 1800-an, Esztergomban és Párkányban 1902-en, Szé­kes­fehérváron 1647-en, Szolnokon 905-en, Szigetváron 560-an szolgáltak.

A török terület népessége

Székesfehérvár 1543. szeptember 3-án esett el, s szeptember 21-én a török vámos már bejegyezte nap­ló­jába az első vámfizetőt.

Ipar és kereskedelem

A török a külkereskedelmi utak mentén több helyen vámot állított fel: Budán, Pesten, Vácon, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pakson, Bátaszéken, Mohácson, Pécsett, Kálmáncsán stb.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

Nagyon elszórt adatok az egyház világi elemeinél: a világi papoknál, híveknél és templomoknál is hasonló jelenségre utalnak. A protestantizmus előretörése alapjában véve és az új hit képviselőinek olda­lá­ról békésen megy végbe. Terjesztésében a világi papok éppen úgy részt vesznek, mint a szerzetesek: ahogy az ismert reformátorok egyik csoportja ferences, úgy volt katolikus plébános a másik. Mellettük pedig igen fon­tos a különböző egyházi központok humanista köreinek a szerepe: elsősorban Budán, Gyulafehérvárott és Székesfehérvárott támad sok reformátor.

Sinkovics István

Szakadatlan harcok a végvidéken

Az Alsóörsig előrenyomuló fehérvári törököt például Török Ferenc, dunántúli főkapitány – a rossz látási viszo­nyokat kihasználva – feleakkora erőkkel szétszórta. A harcok mindkét oldalról áldozatokat követeltek. 1571 tavaszán Thury György, Kanizsa kapitánya, a dunántúli harcok egyik messze földön híres vezetője, 150 lovassal és 300 gyalogossal megtámadta a fosztogató török csapatokat, de kelepcébe csalták, üldözés köz­ben nagyobb egység támadt rá, és az egyenlőtlen küzdelemben lovasaival együtt elesett.

A törökök a várak meglepetésszerű elfoglalásával is próbálkoztak. Így lepte meg 1573. február 3-án a sziget­vári parancsnok a befagyott mocsáron át Kanizsát. A várba a törökök nem tudtak ugyan behatolni, de a várost felgyújtották és kifosztották. Bár a drinápolyi béke megtiltotta a nagyobb hadjáratot és várak ost­romát, a török ilyesmitől sem riadt vissza. 1575 júliusában a budai pasa a végvárakban szolgáló kato­na­sá­got a fehérvári bég vezetésével – ágyúkkal felszerelten – az Ipoly menti várak elfoglalására küldte. Kékkő, Divény és Somoskő nagyobb harc nélkül került a túlerőben levő török kezébe. Erre a hét bányaváros közös kül­döttséget menesztett Regensburgba, hogy a császár az itteni várakat erősíttesse meg, mert különben nem lehet védekezni a török ellen. A hadjárat alatt a bányamunkások fegyvert fogtak, a termelőmunka meg­állott, pedig a bányák jövedelmét a kincstár nem nélkülözhette.

Ragaszkodás a béke fenntartásához

Ali koppányi bég 1586-ban elfoglalta Hídvéget és Kéthelyt, s ezzel továbbterjesztette a török hódítás terü­le­tét. Koppány szandzsákszékhely volt, gazdag kereskedők lakták, kastélyát 500 lovas és 500 janicsár őrizte. Viszonzásként 1587-ben a dunántúliak több mint másfél ezer főnyi sereget vontak össze a várakból, és februárban, amikor a török kevésbé számított támadásra, Koppány alá indultak Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár dunántúli birtokosok és Huszár Péter, a [Pápa|pápai]] vár kapitánya vezetésével. A magyar csa­patok bezúzták a kapukat, és benyomultak a kastélyba, miközben egy részük biztosította, hogy török segély­hadak hátba ne támadják őket. Az első zűrzavarban ugyanis néhány török lovas segítségért vágtatott, és egymás után jött is a pécsi, simontornyai, majd a fehérvári bég. A koppányi őrséget azonban nem tudták már megmenteni: a védők jó része elesett, 200-an fogságba estek, köztük a sebesült bég is.

A háború nyitánya

A török támadás hírére Komáromban gyülekeztek a Dunántúli Főkapitányság és a vármegyék csapatai, a bir­tokosok fegyvereseivel és az ausztriai lovascsapatokkal. Miután csatlakozott hozzájuk az Alsó-Magyar­or­szági Főkapitányság területéről a várak és a vármegyék katonasága, az egész haderő mintegy 10 ezer embert tett ki. Az egyesült hadak benyomultak a török területekre, és Huszár Péter pápai kapitány csapatai elfoglalták Fehérvár külvárosát, majd Ferdinand Hardegg gróf győri várkapitány vezetésével a királyi csa­pa­tok megkezdték a vár ostromát, de nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel. Közben a budai pasa erős csa­pat­tal megindult Fehérvár felmentésére. Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc kezdeményezésére a vár alól el vonulni készülő, de még útra nem kelt seregrészek november 3-án Pákozdnál megtámadták a török fel­mentő sereget, és jelentős győzelmet arattak fölötte.

Győr visszavétele és Buda ostroma

Győr visszafoglalása után a hadjáratot a Miksa főherceg – fővezér – helyett parancsnokló Schwarzenberg és két országos főkapitány, Pálffy és Nádasdy folytatta tovább, 14 ezer főnyi idegen zsoldos, továbbá végvárakból kivont katonák és vármegyei csapatok élén. Július végétől egymás után visszafoglalták Tatát, Gesztest, Palotát, Veszprémet, Cseszneket, Vázsonyt és Tihanyt. Az ezekhez közel fekvő Fehérvár ostromával nem probálkoztak, hanem szeptember közepén – hosszú viták után – Rudolf császár kiadta a parancsot Buda ostromára.

Katonai erőviszonyok

1599 tavaszán Schwarzenberg, Pálffy és Nádasdy kisebb sereggel korán kezdték meg a hadműveleteket, hogy eredményt érjenek el az Ibrahim nagyvezír vezette török sereg megérkezése előtt. Két nagy feladatra vállalkoztak. Petárdával be akarták zúzni Buda kapuját, de az őrség felfedezte és meghiúsította a kísérletet. A másik hadicél Fehérvár visszavétele volt: itt a petárdával felrobbantott kapun keresztül bejutottak ugyan a városba, és fel is gyújtották, de a vár ostromára nem voltak felkészülve.


1601 szeptemberében Ferdinánd főherceg stájerországi hadakkal megkísérelte visszafoglalni Kanizsát, hogy tartománya megszabaduljon a török veszedelmes szomszédságától. Az ostrommal azonban nem boldogult, ő maga elmenekült, serege szétbomlott, tábora és felszerelése a török zsákmánya lett.

Mercoeur hercege viszont ugyanakkor – váratlanul – Fehérvárt fogta ostrom alá, melynek török őrsége 10 nap után megadta magát (1601. szeptember 20.). Fehérvár visszafoglalása – több mint fél évszázad után – a háború egyik fontos fegyverténye volt, de nem jelentett tartós sikert. 1602 augusztusában Huszein nagyvezír ostromzár alá vette Fehérvárt. A hajdúk a vár védelmére épített sáncban pusztultak el, a védősereg pedig tárgyalásokat kezdett a megadásról, de a törökök már ezek befejezése előtt benyomultak a várba.

Hegyi Klára

Törökök

A többi nagyobb török központ, a vilajet- és szandzsák-székhelyek közül különösen a katonailag fontosak – mint Fehérvár, Esztergom, Eger, Temesvár – törökösödtek el, keresztény lakosságuk inkább állt hitükben megmaradt, beköltöző délszlávokból, mint magyarokból. E katonai-közigazgatási központok lakosságával együtt külső képük is megváltozott. A békétlen kor a várak megerősítését és karbantartását tette a legfontosabb feladattá, de a mindennapok szükséglete minden mohamedánok lakta helyen életre hívott néhány templomot: nagyobb, kőépítésű dzsámikat és kisebb, nemegyszer deszkaalkotmányú mecseteket, mellettük mohamedán iskolákat és szociális intézményeket, fürdők s igénytelen szállóházak sokaságát, valamint a hozzánk is elvetődött szerzetesek, a dervisek kolostorait. E főleg vallási középületek részben keresztény építmények átalakításával vedlettek át mohamedánná, s torz mivoltukban sem az átalakított, sem az átalakító kultúrához nem volt sok közük.

A templomi istentiszteletek, az iskolák vallásos, főleg a Korán ismeretére és magyarázatára szorítkozó oktatása, az egyházi ünnepek idején megélénkülő társasági élet, illetőleg a befelé forduló családi élet már inkább volt mohamedán török, mint a települések külső képe, de ez is provinciális volt, s erős balkáni hatások tarkították.

A kettős uralom kiteljesedése

A legközelebbi török őrségektől, a Fehérvártól és Kanizsától egyaránt jó száz kilométerre fekvő, Veszprém vármegyei Karakó lakóit az 1660-as években többször hívta szíves szóval Fehérvárra török földesuruk, hogy jöjjenek el hozzá megalkudni az adókról, a jelek szerint azonban nem sikerült adózásra fognia őket.

R. Várkonyi Ágnes

A szentgotthárdi csata

Szóltak a fegyverek: Köprülü ostrom alá fogta Sümeg várát, de nem boldogult, onnan Székesfehérvárra vonult, majd Érsekújvár felmentésére készült.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

A Balkánról jött kereskedők gócai olyan városokban alakultak ki, mint Temesvár, Baja, Székesfehérvár, Buda, Komárom, Győr. S noha a Habsburg-államhatalom a jó pénzért kiadott engedélyek ellenére valóságos akadályverseny elé állította a magyarországi városok balkáni származású kereskedőit is, ezek áruikkal 1668-tól Lengyelországba is rendszeresen eljutottak.

A Dunántúl etnikai átalakulása

A nagy végvárak, Esztergom, Visegrád, Szigetvár, Kanizsa, Székesfehérvár mellett továbbra sem tűrtek meg magyar külvárost, itt mindenütt rácváros települt, bennük görögkeleti szerbekkel és katolikus bosnyákokkal.

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Váratlanul azonban Kara Musztafa ragadta magához a kezdeményezést. Győrnél megállt, leölette a vereség bűnbakjainak kikiáltott magas rangú tiszteket és a budai pasát, majd megerősítette Érsekújvár és Esztergom őrségét, összeszedte még mindig nagyszámú hadinépét, s Fehérváron át Budára ment, maga mellé rendelte a környékbeli várak fegyvereseit, Thököly és Apafi sértetlen, mert a bécsi ostromtól távol maradt seregeivel együtt.

A hanyatló török ereje

A császári udvar még mindig úgy vélte, könnyűszerrel megveszik a magyar királyok egykori székhelyét, és Lipót elrendelte Buda ostromát. Az ostrom vezetését a vállalkozás nehézségeit változatlanul hangoztató tábornagyra, Starhemberg Rüdiger grófra bízták. 1684. július 19-én nagy tüzérségi előkészítés után heves rohammal elfoglalták és felgyújtották a Vízivárost, bevonultak a gellérthegyi faerődbe, és körülzárták Budát. Lotharingiai Károly pedig az ostrom biztosítása céljából megtámadta Musztafa hadseregét. A négyórás, rendkívül heves hamzsabégi csata (július 22.) a szövetségesek győzelmével végződött. A Székesfehérvár felé menekülő törököket a magyar lovassággal együtt üldöző Badeni Lajos a Haditanácsnak küldött jelentésében azt írja, hogy Buda csak 3–4 napig tarthatja magát.

Az ostrom első napjaiban azonban már kiderült, hogy az ágyúk gyatrák, a lőszer silány, a törökök technikai felkészültsége, tüzérsége jobb. A szövetséges csapatok nélkülöztek, miközben a védőket jól ellátták élelemmel. A hadvezetés pedig súlyos hibát követett el, amikor egyszerre négy oldalról indított támadást. Ezalatt Musztafa szeraszkier Székesfehérvárott mintegy 20 ezer főnyi haderőt gyűjtött, és már augusztus 22–25-én sikeres támadást indított, felfrissítette a. budai őrséget, s élelmet és lőszert juttatott a várba. Az ostrom a szövetségesek számára értelmetlen ember- és pénzpocsékolássá vált. „A lotharingiai herceget betegen, ágyban találtam, a seregből már csak tizenkétezer-ötszáz ember képes szolgálatra, a tisztek és a legénység java Budának falai alatt lelte temetőjét, a maradék beteg”[6] – jelenti a Bécsből Buda alá küldött Rabatta főhadbiztos (generalis comissarius bellicus), a bécsi Generalis Comissariatus vezetője. A Haditanács az ostrom felhagyását követelő Starhemberg Rüdiger javaslata ellenére mégis úgy döntött, hogy a visszavonulás ártana a Szent Liga tekintélyének. Arra számítottak, hogy a francia fegyverszünet megkötése után 8 ezer bajor katonával szeptember 9-én Buda alá érkező Miksa Emánuel választófejedelem beveszi majd a várat.

Miksa Emánuel választófejedelem megadásra felszólító levelére válaszul Buda parancsnoka, az elesett Kara Mehmed helyébe lépő Sejtan Ibrahim pasa, 15 aranyat ajándékozott a követnek. A szövetséges hadsereg nem tudott úrrá lenni az elhatalmasodó nehézségeken. Starhemberg egészségi állapotára hivatkozva, valójában a hadvezetést megbontó miatt, felmentését kérte, és elhagyta a tábort. A támadásokkal és visszavonulásokkal sikeresen manőverező, Buda köré újabb török csapatokat felvonultató szeraszkier ragadta magához a harci kezdeményezést. Ostromlottak lettek az ostromlókból.

Buda visszavívása

Rabatta Rudolf gróf, az Abele Kristóf báró után bécsi főhadbiztossá kinevezett tábornok 1686 tavaszán hatalmas készleteket gyűjtött össze. Az érsekújvári, komáromi, lévai, pozsonyi, kőszegi és az ausztriai élelmiszerraktárakban példátlan mennyiségű gabona, liszt, kétszersült volt felhalmozva, s a folyamatos szállítást szerződések, 500 hajó, több ezer szekér és a Duna menti vármegyék rakodásra, hajó-visszavontatásra kirendelt jobbágytömegei biztosították. Még senki nem tudta, hogy hol vetik majd be, de már ugyancsak páratlan mennyiségű tüzérségi és ostromszer gyűlt össze: 225 ágyú, 10 ezer mázsa lőpor, 54 ezernél több kartács. S ha az udvarban még 1686 májusában is legfeljebb Székesfehérvár falaira szánták mindezt, Lotharingiai Károly herceg határozottan és következetesen Buda ostromát követelte.


Lotharingiai Károly herceg Buda bevétele után parancsot adott a török hadsereg üldözésére, de megkésett. A nagyvezír végigpusztítva és kifosztva a Duna menti falvakat, leért a Dráva túlsó partjára, és felszedte maga mögött az eszéki hidat. A harc Buda váráért még nem fejeződött be.

A szövetséges hadsereg lendülete azonban nem tört meg. Lotharingiai Károly Hatvan megvételére indult, Badeni Lajos hadteste pedig a dunántúli várakat fogta ostrom alá. Simontornya visszafoglalása után a horvátországi hadtesttel egyesült serege ostrom alá vette Pécset. A vár őrsége vízhiány miatt fellázadt a tisztek ellen, s kegyelemre megadta magát. Kaposvár kapuit háromnapi ostrom nyitotta meg. Szeged alatt Veterani és Barkóczy ezredei győztes csatát vívtak a nagyvezír egyik előhadával, s ezután a 600 főnyi török őrség feladta a várost. Szulejmán időt akart nyerni, békét ajánlott, de a szövetségesek az összes meghódított terület átadását szabtak meg a béke feltételéül, így folytatta a harcot. Felmentő sereggel biztatta a körülvett Szigetvárt, s az egri és székesfehérvári pasákkal egyesülve tervezte Buda visszafoglalását.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Ráadásul a keresztény sereg nem egységes frontban gördült előre, nem úgy, hogy a mögöttes részek már teljes biztonságban tudhatták volna magukat. Ha a dél felé való előnyomulást egy-egy keletre vagy nyugatra fekvő erősség ostroma feltartóztatta volna, egyelőre inkább lemondtak ezek elfoglalásáról. Így aztán Egerben és Székesfehérváron még ott ült a török, midőn Pétervárad már keresztény kézre került, sőt a hadműveletek már mélyen Szerbiában folytak, de Kanizsának, Váradnak, Gyulának még esztendőkig várnia kellett szabadítóra. S addig a török helyőrségek, ki-kicsapva, irgalmatlanul kicsikarták a környék lakosságától, amire szükségük volt, sőt bosszúból pusztították is, ha az nem őket, hanem az ellenséget látta el élelemmel.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

1687–1691 közt sorra megadták magukat az ország belsejében az utánpótlási vonalaktól elvágott török helyőrségek: Palota, Székesfehérvár, Eger, Szigetvár, Kanizsa.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • Kollonich Lipót érsek ugyan, amint ez az Eimichtungswerkből kitűnik, felfigyelt rá, hogy Magyarországon – nyilvánvalóan török hatásra – igen nagy a szattyán és a karmazsin iránti kereslet, s hogy ezt a török kiűzése következtében már csak importtal lehet kielégíteni. Ezért a szattyánbőr- és karmazsingyártás meghonosítását javasolta az erre alkalmasnak tartott Buda és Székesfehérvár közötti területen, hangsúlyozva, hogy egyelőre még a helyszínen vannak a hozzáértő török mesteremberek. Az ésszerű javaslat nem valósult meg, s húsz év múlva II. Rákóczi Ferencnek Isztambulból kellett török tímárokat hozatnia, amikor Huszton karmazsinkészítő műhelyt állított fel; az itt gyártott csizmák silány minőségét sejteti a fejedelem Nemesi Testőrségének irataiban olvasható megjegyzés: „ha ugyan karmasinnak mondhatja az ember, vagyis meri mondani.”[7]
  • 1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

  • A berendezkedés első éveiben egyedül Debrecen nyerte el a szabad királyi városi státust, a visszafoglalt területek egykori szabad királyi városai – Pest, Buda, Székesfehérvár – csak szívós harcokkal tudták kivívni régi jogaikat.
  • Viszont a visszafoglalt területeken, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Eger, Buda és Pest lakói között a Konstantinápolytól Nürnbergig húzódó térség minden népeleme megtalálható.
  • Buda és Pest légkörét az állami hivatalnokréteg, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár városáét a vállalkozó polgárság és a katolikus egyház szolgálatában álló nemesség alakítja.
  • Székesfehérvár, Buda és Pest 1703-ra, Esztergom 1704-re szerzi vissza szabad királyi városi státusát.
  • Székesfehérvár szívós harcok után nyert engedélyt 1693-ban az újszerzeményi bizottságtól sörfőzőház építésére és a sör forgalmazására. Romos, 1695-ben újjáépíteni kezdett malmát a kincstár érdekeit féltő harmincados leromboltatta, de a város a következő évben előnyös szerződést kötött a császári malom molnárával. Jelentős haszonnal járt a régi török fürdőben 1698-ban elkezdett salétromfőzés is. Az újszerzeményi bizottság engedélyével a kilencvenes évek elején felépített háromkéményű téglaégető szolgálta végig a 18. században a városi és környékbeli építkezéseket. Mindez s a körülötte serénykedő vállalkozók és bérlők teremtették elő a városi szabadság visszaváltásának tetemes költségeit.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

1703 végén Rákóczi sereggyűjtő hadnagyokat küldött át a Dunán, s a dunántúli szervezkedés vezetői – kisnemesek, végvári katonák, vármegyei tisztek – december 20. körül megtartott pápai gyűlésükön elhatározták, hogy csatlakoznak a szabadságharchoz. Követségük 1704. január 3-án érkezett Bercsényihez, s január 11-én Károlyi Sándor 5 ezer főnyi haderővel átkelt a Dunán. A dunántúli sereg élére a végvári katonasággal szoros szervezeti, családi kapcsolatban levő köznemesek kerültek. A végvárak régi, részben elbocsátott, részben letelepített katonaságának és a fegyvert fogó jobbágyoknak köszönhető, hogy Rákóczi csapatai rövid idő alatt felszabadították csaknem az egész országrészt, a Kemenesaljától Baranyáig, a Vértes hegységtől a Muraközig. Megnyitotta kapuit többek között Veszprém, Székesfehérvár, Rohonc, Kőszeg, Ruszt, Sárvár, Szombathely, Körmend és Szentgotthárd, felkerültek Rákóczi zászlói Tata, Siklós, Simontornya és a Balaton melléki várak tornyaira; ostromgyűrű szigetelte el Győrt, és körülzárták Esztergomot.

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Művészetek

Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság. Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet.

Kosáry Domokos

Képzőművészet

A püspöki székhelyeken egyébként is jelentős építkezés folyt. Egerben ekkoriban (1758) épült a kispréposti palota. Székesfehérvárott az egyemeletes, ívelt oromzatú városháza.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

A kormányzat persze látta, hogy baj van az elmaradt kolduló rendekkel is, és hogy az egyházmegyék átszervezésre szorulnak: túl nagyok és nem fordítanak elég gondot a plébániákra, a falusi nép körében végzett funkciók ellátására. Ezért előbb 1776-ban a roppant terjedelmű esztergomi főegyházmegyéből kihasították a besztercebányai, rozsnyói, szepesi püspöki megyét, majd 1777-ben felállították az új székesfehérvári és szombathelyi püspökséget.

Benda Kálmán

A szervezkedés

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is. Ugyanígy Sárospatakon, Szabadkán, Halason, Székesfehérvárott, Szatmárnémetiben, Kőszegen, Körmenden, Rohoncon vagy Ócsán megyei és városi tisztviselők, szabad foglalkozású értelmiségiek, papok, ritkábban polgárok, kereskedők, iparosok. Közülük mintegy hetvenet név szerint is ismerünk.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott.

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A földművelő jellegű és csekély iparral rendelkező mezővárosokban (14–20 iparág) 1828-ban minden huszadik, a viszonylag iparosodottakban (30–40 iparág) minden tizedik, a legfejlettebb mezővárosokban (40–50 iparág) minden ötödik, az iparilag átlagosan fejlett szabad királyi városokban (mintegy 60–80 iparág; Székesfehérvár, Győr, Pécs, Sopron, Szeged) minden harmadik-negyedik családfő volt kézműves. A legfejlettebb szabad királyi városokban százon felüli iparágban dolgoztak a kézművesek (Pesten a 19. század első felében 150–160 iparág volt).

A falusi és a mezővárosi céhek az elemi ipari szükségletek kielégítésére alkalmas (ács, kőműves, asztalos, lakatos, bognár, kádár, kovács, üveges, ritkábban bádogos, cserepes) munkát végezték el, illetve a legegyszerűbb élelmezési, ruházati, szerszám- és eszközigények kielégítését szolgálták (molnár, szabó, szűrszabó, takács, szűcs, tímár, cserzővarga, csizmadia, cipészvarga, gubacsapó, kalapos, süveges, szíjgyártó, nyerges, bocskor- és sarukészítő, ritkábban kelmefestő, harisnya-, vagy éppenséggel – a táj igényei szerint – sarkantyúkészítő, szőrharisnyaszövő stb.).

A falusi és mezővárosi iparűzők munkájának minőségét jelzi az is, hogy az 1790 és 1848 közötti privilégiumkérések tekintélyes hányadában általános vagy vegyes tételes kiváltságot igényeltek, tehát sokféle mesterséget egyesítő szervezet alakítását tűzték ki célul. A vegyes céh az egyes szakmák anyagi gyengeségének tünete is lehetett.

1790 és 1848 között a jelenleg ismert céhlevélkérések száma (a megismételt kéréseket nem számítva) 1075 volt (ebből 91 megmaradt kérelemnek). Az 1805. és az 1813. évi királyi céhrendelet lényegében véve változatlanul megerősítette a céhek korábban élvezett kiváltságait, de az utóbbi elrendelte valamennyi céhlevél megújítását, továbbá azt, hogy kézműipart csak céhes keretben lehet folytatni.

A rendeletet követően 1840-ig ugrásszerűen megnőtt a privilégiumkérések és az elnyert céhlevelek száma. Az 1075 közül 984 esetben teljesített kérésből 192 volt vegyes tételes (1810–1848 között 189), 38 általános (1810–1848 között 30) céhprivilégium. 230 esetben tehát lehetőség nyílt 20–30 vagy annál is több szakmát művelő iparűzőt egy céh keretébe tömöríteni, ami a mesterség kifinomultabb művelését, az egy szakmán belüli munkamegosztásban több ágazatra oszló, differenciáltabb céhes szerkezet kialakulását és magas minőségi színvonalú munka végzését eleve lehetetlenné tette. Temes megyében Vingán 47, Lippán 36, Torontál megyében Komlóson 31, Lorándon 24, Módoson 30, Törökbecsén 23 szakmát fogott össze egy-egy céhben a kiváltságlevél.

Nem volt sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha 3 (86 esetben), 4 (47 esetben) vagy 5 (29 esetben) szakmát egyesítő céh alakításának engedélyezéséért folyamodtak.

Legtöbbször a nagyobb községek, kisebb mezővárosok tartottak igényt vegyes vagy általános céhlevélre, illetve 3–4–5 szakmát egyesítő privilégiumra.

Nem volt más a helyzet akkor sem, ha egy-egy megye, járás vagy tájegység kért egy-egy szakmára, vagy pedig általános kiváltságlevelet, mert ekkor csupán területileg egymástól viszonylag távol eső kézművesipari műhelyek egyetlen szervezeti keretben való összefogásáról volt szó (például Nyitra megyében a Vlava, illetve a Holecska folyó, Vasban a Rába és a Lapincs mellett, Győr megyében Ásványon s más helységekben dolgozó molnároknak, vagy Nemesmagosi és vidéke, Pinkafő és vidéke takácsainak, Nagyrőce, Ratkó, Csetnek, Kövi kelmefestőinek, a muraközi sziget fazekasainak céhei esetében).

A nagy iparoshiány ellenére sem használták ki a termelési kapacitást. A kézművesek jelentős része nem csupán a 18. század hetvenes éveiben, hanem még 1828-ban is csak az év egy részében folytatta mesterségét, részben annak jeleként, hogy a mezőgazdaság és az ipar elválása az ország nagyobb, agrárjellegű vidékein még csak kismértékben haladt előre, részben azonban már a céhrendszer válságának jeleként is.

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott.

Vörös Károly

A polgárság átalakulása

Ugyanakkor az ország belsejében a 18. században még oly erős szerb kereskedelmi központok (Eger, Miskolc, Szentendre, Székesfehérvár stb.) ekkorra már sokat veszítenek jelentőségükből, és lassan el is néptelenednek, illetve megkezdik asszimilációjukat: mindez az őket körülvevő régiókban a balkáni kereskedelem jelentőségének csökkenésével is magyarázható.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300-at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 1[5 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van. Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető. Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban. A polgárjog sorompóinak lezárulására jellemző, hogy az 1802 és 1831 között eltelt 29 év alatt Pesten már csupán mintegy 2700, Székesfehérvárott – kétségtelenül liberálisabban – alig 1200 új polgárt vettek fel; Pesten 1831-től 1848-ig is csak 2050 új polgár felvételére került sor.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A második felvonás ezt a 20 évet fogja át: a kor a magyar színészet vidékre szorulásának, ám ugyanakkor társulatai megszaporodásának és megerősödésének kora. A történet cselekménye most egyelőre két, időben egymással nagyjából párhuzamos, de összefüggő színen játszódik. Az első színen, a magyar vidéken regionális színházi gócpontok kezdenek kialakulni. Legjelentősebbként Székesfehérvárott, Fejér megye védőszárnyai alatt a Dunántúli Színjátszó Társaság, – az Alföld északi peremén pedig Heves, Abaúj, Zemplén, Gömör, Sáros, később Torna, sőt Bihar megye és természetesen Borsod támogatásával, Miskolcon, a Pestről 1814-ben távozni kényszerült társulat, mely utóbb Kassára is ellátogat, sőt híre Erdélybe is eljut. Erdélyben ugyanis a kolozsvári társulat, miközben 1808 és 1810 között még Marosvásárhelyen, majd Debrecenben is megfordult, 1814-re végül is megszűnt; pártfogói megcsappantak, vagy színészei haltak el. A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek. Közben azonban Erdélyben a színház bérlő kezére jutott, mire 1828 elején az „Erdélyi énekes jádzó társaság” Miskolcra, majd Kassára ment, és ott lett bázisává a város felvirágzó magyar színészeti életének. Innen fog majd visszalátogatni Erdélybe is.

Kolozsvár után két évvel, 1823-ra Miskolcon a színház eltartására szövetkezett megyék ugyancsak felépítették saját szerény, de immár állandó színházukat (mely azonban 1843-ban a várost elpusztító tűzvésznek esett áldozatául). A színészek mint „Borsod megyei színjátszó társaság” innen kiindulva az északkeleti Alföldet is ellátták vendégjátékaikkal. További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások. Az épület felirata: „Hazafiság a nemzetiségnek” világosan fejezte ki a kor magyar színjátszásának a polgári nemzetté válást segítő, a nemzeti integrálódást előmozdító, ugyanakkor az idegen abszolutizmus ellenes programját, illetve a vele szemben támasztott igényeket.

De e viszonylag nagy és vendégjátékaik révén szélesebb tájak színházi igényeit is kielégítő társulatok mellett (melyek közül főleg a fehérváriak Pest-Budán is többször megfordulnak), a felvonás második színeként egyre több, állandó székhely nélküli vándortársulat is létrejött és tevékenykedett.

A magyar színjátszás kiteljesedése

Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig. 5 év múlva a fehérvári társulat vándorútján Veszprém, Zombor, Szabadka, Baja, majd Fehérvár, innen kirándulva Balatonfüred és (előbb még Fehérvárra visszatérve) Pozsony színpadjain lép fel.

A színjátszás stílusa és tartalma

Ám ez a kezdeti vékony bázis csakhamar szélesedett, s a nemesség mellé – összhangban a társadalmi mozgás általános tendenciáival – egyre inkább a magyar kispolgárság és a mezővárosi tehetős cívisréteg is felzárkózott a színház fenntartói közé. Már Kelemen László társulata is bennük látta bázisát, amikor kinyilvánította, hogy „nemzetünk közép és alsó osztályának, mely a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tud, sőt nem is ismer” kívánja „szeme elé tárni” a korszerű társadalmi magatartást.[8] Kelemen maga és a színészek zöme is ebből a rétegből jött. 1808-ban a hivatalos följegyzés szerint is ez adja a pesti magyar színjátszás közönségét: „itt lakó számos magyar mesteremberek és ezeknek házok népe, úgy nemkülönben a vásárok alkalmatosságával az országnak minden részéből összejönni szokott magyar hazafiak.”[9] A vándorlások során is ők tartják fenn a magyar színészetet Miskolcon vagy Székesfehérvárott, Kassán és Kecskeméten; Nagybányán pedig még önálló társulatot is létrehoznak 1796-ban.

Spira György

Jellačić betörése

A két támadó csoportosulásnak Jellačić tervei szerint Székesfehérvár táján kellett volna egyesülnie, majd onnan egyenesen a magyar főváros ellen vonulnia s PestJellačić által teljesen bizonyosra vett – elfoglalásával végérvényesen megpecsételnie a magyar forradalom sorsát.

A pákozdi győzelem és következményei

Az ütközetet követő napon tehát Jellačić három napi fegyverszünetet kért – és kapott is – Mógától, majd csapatait 1-én visszavonta Székesfehérvárra, néhány óra múlva pedig innen is eltakarodott – egyenest Bécs felé, méghozzá oly lélekszakadva, hogy 3-án már Győrött volt, 8-án pedig magát az osztrák–magyar határt is átlépte. S ami talán ennél is inkább tanúskodhatik fejvesztettségéről: Rothot eközben teljességgel elmulasztotta tájékoztatni a legújabb fejleményekről; ehelyett beérte azzal, hogy a Roth-hadtest fogadására Székesfehérvárt hátrahagyja katonáinak egy kisebb, másfél ezres csoportját. Ez a különítmény pedig olyan gyenge volt, hogy 3-ára már kénytelen lett megadni magát a város felkelő népének.

Így azután rövidesen fegyverletételre kényszerült maga Roth tábornok is. Ő ugyanis végül október 4-én ért Székesfehérvár alá. Ekkor pedig a város már a felkelők kezén volt, sőt a város falai között tartózkodott már egy Pákozdról ide rendelt 5 ezres létszámú magyar csapattest is, amelyhez megint csak tömegével csatlakoztak a környékbeli falvak felkelői is. Roth ezért most kénytelen-kelletlen visszafordult Szlavónia felé.

Katus László

Gazdaságpolitika

1879-ben Székesfehérvárt már valóban országos méretű mezőgazdasági és ipari kiállítást rendeztek, majd ezt követte 1885-ben a korszaknak – az 1896. évi ezredéves kiállításig – legnagyobb szabású ilyen vállalkozása, a budapesti országos kiállítás, a magyar gazdaság első igazán átfogó seregszemléje a kiegyezés után.

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

A mezőgazdaság állami támogatásának követelését először az 1879-es székesfehérvári gazdakongresszus fogalmazta meg programszerűen.

Orosz István

Agrárpolitika

A 70-es évek végén, a székesfehérvári gazdakongresszuson zászlót bontó agrárius mozgalom, amely egyébként a mezőgazdasági nagyüzemek birtokosainak érdekvédelmét tekintette legfőbb feladatának a tőkés konkurrenciaharcban, szakított a liberális birtokpolitikai elvekkel, s az államhatalmat is szerette volna a saját céljainak megnyerni. A birtokos osztály védelme ürügyén indított támadásait az ingatlan tőkén felülkerekedő „ingó tőke” és tulajdonosai, az ipari, kereskedő és banktőkések ellen, antiliberális eszmék propagálásával támasztotta alá.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

Szász Zoltán

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

Az 1879. évi székesfehérvári gazdakongresszuson került sor az úgynevezett agrárius zászlóbontásra. A Károlyi Sándor, Széchényi Pál, Dessewffy Aurél és Zichy Jenő grófok által szervezett gyűlés a kapitalizmus konzervatív kritikáját összegezte: a tőkés fejlődés rombolja a birtokviszonyokat, a vagyonos rétegek süllyedésnek indulnak, helyettük új rétegek emelkednek fel; hanyatlik a kisipar és túlzott haszonhoz jut a kereskedelem. Az agrárius program az összes földbirtokosok összefogását hirdette meg a mezőgazdaság különleges érdekeinek védelmére. Követelték a mezőgazdaság fokozott állami támogatását; a termelést és értékesítést előmozdító intézkedéseket: talajjavítást, olcsóbb vasúti tarifát, közraktárak létesítését, az állatforgalom korlátozását Románia és Oroszország irányából. Sürgős feladatnak tekintették, hogy a mezőgazdaság hitelkedvezményekhez jusson, s az egész gazdálkodás szerkezetét a gabona mellett más termények és főleg az állattenyésztés részarányának növelésével átalakítsák. Szükségesnek tartották a mezőgazdaság érdekképviseleti szerveinek létrehozását, s mindenekelőtt egy önálló földművelésügyi minisztérium felállítását. Egyik legfőbb kívánságuk az agrárkivitelt előmozdító kereskedelem- és vasútpolitikai intézkedések meghozatala volt, s különösen a mezőgazdaságot védő vámok bevezetését sürgették.

Vörös Károly

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani.

Hanák Péter

A politikai katolicizmus jelentkezése

A kormány egyházpolitikai ellenzéke, a későbbi katolikus Néppárt, két különböző irányzatból tevődött össze. Az egyiket magas rangú, az uralkodó körökben befolyásos konzervatív arisztokraták és a kormánypolitikával elégedetlen főpapok képviselték. Kezdetei a polgári házasság bevezetésének első, elkontárkodott kísérletére nyúlnak vissza: az 1883–1884. évi parlamenti vitában alakult ki az a főrendiházi ellenzék, amely Tisza javaslatát megbuktatta. Ez az ellenzék nem lépte túl a főrendiház, illetve az udvari kabinetpolitika kereteit. Elitcsoportja, a Zichy Nándor gróf és a hozzá közel álló Steiner Fülöp székesfehérvári püspök körül sűrűsödő centrum, az 1880-as évek vége felé kezdett önálló irányzattá formálódni.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

A döntő szót a november közepén tartott székesfehérvári nagygyűlés mondta ki, amelyet Molnár János apát tevékeny közreműködésével Zichy Nándor és Steiner Fülöp püspök szervezett. A gyűlés közvetlen célja a szentesítés megtagadásának kérelmezése volt, távolabbi és lényegbeli funkciója a politikai katolicizmus elveinek, programjának és pártszervezeti kereteinek megteremtése. Az előkészítés feladatát a gyűlés sikerrel oldotta meg: a szervezőkből alakult végrehajtó bizottság 1895. január végén hivatalosan bejelentette a katolikus Néppárt megalakulását.

Agrárius szervezkedés és ideológia

Az 1879. évi székesfehérvári gazdakongresszus számos ajánlást tett az agrárérdekek fokozott védelmére és a laza szervezkedés centralizálására, de ezek nem valósultak meg.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával. Hazatérése után 1882-ben a teológia tanára lett Esztergomban, s nagyszabású irodalmi tevékenységbe fogott. Több tanulmányt írt a teológia és a természettudományok viszonyáról, majd az 1890-es évektől kezdve a szocialista és a demokratikus tömegmozgalmak fellendülésének idején a szociális kérdések felé fordult. Megoldásukra – szakítva a konzervatív katolikusokkal – a „keresztény akciót” javasolta. Magát a keresztényszocializmus hívének tartva, előadásokat tartott a katolikus értelmiségi ifjúságot összefogó Szent Imre Körben, sőt a Társadalomtudományi Társaságban is. 1904-ben kinevezték a budapesti egyetem teológiai fakultásának rendes tanárává, 1905-ben pedig székesfehérvári püspökké szentelték. 1907-ben megjelent „Modern katolicizmus” című munkájában a tudomány és a hit összeegyeztetésével kísérletezett. A keresztényszocializmusra hivatkozva szorgalmazta a felekezeti és a társadalmi osztályok közötti békét. A konzervatív katolicizmussal ellentétben elkerülhetetlennek tekintette a társadalmi haladást, ezért a katolikus egyházi nagybirtok bizonyos mérvű – konkrétan azonban meg nem fogalmazott – reformját is szükségesnek tartotta. Programja s filozófiai rendszere az adott gazdasági-társadalmi rendszer megmentésére, a tornyosuló veszélyek elhárítására irányult. Modernizmusa emiatt kezdettől konzervativizmusba hajlott. „Az intellektualizmus túlhajtásai” című, 1910-ben tartott akadémiai székfoglalójában a bergson filozófia nyomán azt ismételgette, hogy nem a megismerés s az ismeret adja az abszolút igazságot, hanem a belső megfigyelés, az intuíció, a tettekben megnyilvánuló hit.

Siklós András

Az ellenforradalom szervezkedése

Székesfehérvárott, ahol az ellenforradalmi tisztek befolyása alatt álló fehérvári huszárezred állomásozott, február 3-án összeült a régi vármegye. A megyegyűlés Károlyi József gróf indítványára a kormánytól megvonta a bizalmat.

A reformpolitika újabb lépései

Tekintettel a forrongó hangulatra, Károlyi Mihály február 23-án Kápolnán ünnepélyes külsőségek között hozzáfogott saját birtokainak felosztásához. A kápolnai földosztás elszigetelt jelenség maradt. A magyar földbirtokosok magatartását ebben az időben nem Károlyi Mihály testesítette meg, hanem sokkal inkább testvére, az a Károlyi József, aki a földreformmal szemben élesen állást foglalt, és a székesfehérvári megyegyűlésen a kormány ellen nyíltan is fellépett.

A belpolitikai feszültség fokozódása

Március közepére a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat már a megyék többségében elűzték vagy leváltották, a nagyobb vidéki városokban (Szeged, Miskolc, Székesfehérvár, Kaposvár, Szekszárd, Pápa, Kiskunfélegyháza, Makó stb.) a tényleges hatalom a munkástanács kezébe ment át.

L. Nagy Zsuzsa

A fővezérség szerepe

Prónay Pál már 1919 augusztusában azt javasolta Horthynak, hogy a hadseregre támaszkodva Székesfehérvárott vagy Szombathelyen diktatórikusan vegye át az ország vezetését.[10]

Lábjegyzetek

  1. Bárczi Géza, A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest 1951. 40.
  2. SRH I. 353.
  3. SRH I. 359–360.
  4. Zimony szerepét a 12. századi magyar-bizánci harcokban monografikusan feldolgozta, s így a III. István kori háborúkra nézve is jó összefoglalás: J. Kalić, Zemun u XII veku (Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1971).
  5. Beatrixról lásd Nyáry Albert, Beatrix királyné, II. Endre hitvese (Századok 1868. 9);
  6. Idézi: P. Röder, Des Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken. I. Karlsruhe, 1839. 107.
  7. Hadtörténeti Közlemények 1938. 246.
  8. Idézi: Bayer József, A nemzeti játékszín története. I. Budapest, 1887. 84.
  9. Idézve: ugyanott 371.
  10. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum). Prónay Pál naplója. II. 200.

Irodalom

Székesfehérvárra lásd Kéry KingaKralovánszky Alán, Alba Regia 2–3. 1963. 69–89; Analyse paléosociographique des cimetières des environs de Székesfehérvár. Xe et XIe siècles. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 52. 1960. 497–521; vesd össze Bakay Kornél, Vitahozzászólás Székesfehérvár kialakulásának kérdéséhez. Történelmi Szemle 12. 1969. 121. kk.

Székesfehérvár kezdeteire lásd SRH I. 166, 290; történeti problémáira Székesfehérvár évszázadai A bazilikára lásd ugyanott és Dercsényi Dezső, A székesfehérvári királyi bazilika (Budapest 1943); jogi helyzetére: J. Deér, Aachen und die Herrschersitze der Árpáden (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 79. 1971. 1—56).

az István kori építészetről sajátos felfogással lásd Kozák Károly, Székesfehérvár évszázadai I. 141—155.

a Kralovánszky Alán és Éry Kinga által felfedezett két fehérvári templomra lásd Élet és Tudomány 1972. 33. sz. 1557,

A középkori magyar fővárosokról, köztük Esztergomról és Székesfehérvárról Gárdonyi Albert Magyarország középkori fővárosa (Századok 1944. 4-6) című tanulmánya ad úttörő jellegű összefoglalást.

Székesfehérvár korai történetének jó összegezése Fitz Jenő, A középkori Székesfehérvár (István király Múzeum Kiadványai B. sorozat 11. Székesfehérvár, 1957). Sokoldalú megvilágításba helyezik Székesfehérvár korai történetét a Székesfehérvár évszázadai I-II. köteteinek egyes tanulrnányai, kiváltképpen az I. kötetben Bónis György Székesfehérvár, az Árpád-ház székhelye című dolgozata. A székesfehérvári topográfiának, a latinok betelepedése datálásának, valamint a "fehérvári jog" eredetének kérdésében a következő munkákat tekintettük irányadónak: Fügedi Erik, Székesfehérvár középkori alaprajza és a polgárság kezdetei Magyarországon (Településtudományi Közlemények 1967); Der Stadtplan von Stuhlweissenburg und die Anfänge des Bürgertums in Ungarn (Acta historica : revue de l'Académie des Sciences de Hongrie 1969. 1-2); Fügedi, Középkori magyar városprivilégiumok. Az újabb, nyugati szakirodalomból Székesfehérvárra lásd H. Göckenjan, Stuhlweissenburg. Eine ungarische Königsresidenz vom 11-13. Jahrhundert (Beiträge zur Stadt- und Regionalgeschichte Ost- und Nordeuropas. Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens 55. Wiesbaden, 1971), valamint J. Deér, Aachen und die Herrschersitze der Arpaden (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1971. 1–2), amelyek közül az utóbbi kitér Óbuda 12. század végi történetére is.

Horváth János, Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásai (In: Székesfehérvár évszázadai II.)

Az Aranybulla egészére nélkülözhetetlenek azok a feldolgozások, amelyek részint a Székesfehérvár évszázadai II. kötetében, részint pedig az Album Elemér Mályusz című., az Aranybulla 700 éves évfordulója tiszteletére 1972 augusztusában meqrendezett székesfehérvári tudományos ülésszak anyagát tartalmazó kiadványban olvashatók.

Kiadványok