Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

A Múltunk wikiből

Thököly Imre 1705. szeptember 13-án a távoli Nikomédiában bekövetkezett halálának hírét még Szécsénybe hozták meg hívei. Történelmi jelentőségét országgyűlési törvénycikkbe foglalva örökítette meg Rákóczi. Ezekután Erdélyben az egykori Thököly-párt még ellentartó híveit is maga mellett tudhatta,[1] s összehívta a fejedelmi beiktató országgyűlést. Erdélyi fejedelemsége mégis súlyos veszélybe került. A császár elsőrendű feladatának tekintette, hogy Rákóczi fejedelmi beiktatását meghiúsítsa, Herbeville tábornagy a fősereggel már megindult Erdély elfoglalására. Miután az Alföldön végigvonuló császári hadsereget Károlyi és Bottyán ezredei nem tudták érdemlegesen megzavarni, Rákóczi a sáncokkal elzárt zsibói szorosnál akarta feltartóztatni. November 11-én a kuruc gyalogság a csatát kezdő császáriak jelentése szerint is oroszlánként harcolt, de a fővezérek nem tudták összehangoltan irányítani ezredeiket. Az Herbeville hadereje mögött állomásozó Károlyi pedig a parancs ellenére nem tudott támadást indítani. Zsibónál a császáriak 450 embert vesztettek (2,81%), Rákóczinak 25 ágyúja és 400 katonája maradt a csatatéren, 200 sebesült meg, harcosai állományának 8%-át vesztette el.[2] A vereség súlyos stratégiai és politikai következményekkel járt: a császári hadsereg bevonult Erdélybe, elfoglalt több fontos várat, és végigdúlta az országot. Rákóczi erdélyi hadserege a Partiumba, Moldvába, Havasalföldére húzódott.

Erdély visszafoglalásának előkészítésére a zsibói csatavesztést követő napokban a kurucok olyan védelmi vonalat alakítottak ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, amely az elkövetkezendő támadás kiinduló alapja lett.[3] Majd, miután Ráday Aranyosmedgyesen tárgyalt a Partiumba menekült erdélyi rendekkel, a miskolci tanácsülés elhatározta, hogy Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.

A huszti országgyűlés (1706. március 8–20.) kijelentette, hogy a két országnak közösen kell harcolnia az állami önállóságért. A magyarországi és erdélyi rendek konföderációja 1706. március 8-án közös nyilatkozatot adott ki. Kölcsönös segélynyújtásra kötelezték magukat, valamint arra, hegy egymás tudta nélkül nem kötnek békét. A két ország konföderációját mindkét fél a maga kormányzótestületével ratifikálja, a jövőben pedig Erdélyben a három nemzetből álló státusok megerősítik.[4]

A magyar konföderáció a zsibói vereség ellenére is eredményes erdélyi politikát folytathatott.[5][6] Tekintélye megnövekedett: 1705 őszén Bottyán János csapatai elfoglalták a Dunántúlt.[7][8]

Bottyán János – vagy ahogyan a kortársak emlegetik: Vak Bottyán – egybeötvözte a végvári harcok könnyű harcmódjának és a császáriak nagy erőket mozgató, reguláris hadviselésének tapasztalatait. Összehangoltan mozgatta csapattesteit, és képes volt a császári haderő megosztására.[9] Hadserege a dunántúli hadjárat során mintegy 30 ezer főnyire nőtt, és 1705 végére két nagy védelmi vonalra, a Lajta és a Sió folyókra támaszkodva tartotta kézben az egész országrészt. Hadvezéri tehetségén kívül sikereit társadalmi források táplálták. Ezredei el voltak látva felszereléssel, ruhával, élelmezésüket, fizetésüket biztosították. A hadjárat költségeire Bercsényi 20 ezer forintot küldött, a terhekből oroszlánrészt kellett vállalniuk az alföldi mezővárosoknak, főleg Nagykőrösnek. Maga Bottyán is többször költött saját erszényéből a katonaság fizetésére, de a hadsereg ellátását főleg az országos pénztárból fedezték. A hadkiegészítés előre kidolgozott terv szerint történt. Riviere francia ezredes vezetésével, bár nem kellően felszerelt, de jól irányított tüzérség támogatta Bottyánt. A hadjárat során bebizonyosodott, hogy a hadsereg jól fegyelmezhető, nem megvalósíthatatlan, idegen mintát hajszolnak, akik szigorú rendet követelnek. A jobbágyok jótevőjüknek nevezték Bottyánt, aki a népet megbecsülni végvári szegénylegényként tanulta, a katonai fegyelem értékét pedig császári ezredesként ismerte meg. Rákóczi így jellemezte: „Szerette a népet, és az is rendkívül szerette őt, mert katonáit szigorú fegyelemben tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt.”[jegyzet 1] A dunántúli vármegyék részben a ruszti gyűlésen, részben pedig Bercsényi táborában, Nagyszombatban csatlakoztak a szécsényi konföderációhoz.

A dunántúli hadműveletek iránya délnyugatra tartott. Rákóczi Horvátország csatlakoztatásával, az adriai kikötőket elfoglalva akarta megteremteni a lehetőséget, hogy az Itáliában harcoló francia csapatok Vendome herceg vezetésével Horvátországon át eljuthassanak a kuruc hadakhoz.[10] Báró Vojnovich József kapitány fejedelmi megbízásra ment 250 lovassal Törökországon át Horvátországba, és kiáltványban szólította fel a horvát rendeket,[11] hogy csatlakozzanak a szécsényi konföderációhoz. Néhány horvát úr 1706. március 17-én írásban kötelezte is magát, hogy ezer emberrel felkel Rákóczi mellett.[12] A terveket azonban a katonai és politikai fejlemények meghiúsították.[13]

Lábjegyzet

  1. II. Rákóczi Ferenc fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival. Összeállította: Thaly Kálmán. Pest, 1873—Budapest, 1874, 353.

Irodalom

  1. Rákóczi és Thököly viszonyáról R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet… (A Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983).
  2. A zsibói csatáról összefoglalóan a bécsi levéltári kutatások eredményeire is építve Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér (Budapest, 1934. 289–320); új szempontokkal Czigány István, A császáriak hadjárata 1705 őszén (Hadtörténelmi Közlemények 1981).
  3. A zsibói csatát követő katonai intézkedésekre Markó Árpád, Adalékok a Rákóczi-szabadságharc hadihelyzetéhez Erdélyben, 1705 november—1706 nyár (Századok 1957).
  4. Az új erdélyi politikára és a huszti országgyűlésre új forrásanyagot közöl irodalommal: Ráday Pál Iratai. I. 486–502, 506–507, és a huszti országgyűlés iratai: Ugyanott 525–538.
  5. Az új erdélyi politikára és a huszti országgyűlésre új forrásanyagot közöl irodalommal: Ráday Pál Iratai. I. 486–502, 506–507, és a huszti országgyűlés iratai: Ugyanott 525–538.
  6. A zsibói csatát követő török politikáról Benda Kálmán, Pápai János (Pápai János törökországi naplói. Budapest, 1963. 5–39).
  7. A dunántúli hadjáratról Thaly Kálmán, Bottyán János II. Rákóczi Ferencz fejedelem vezénylő tábornoka (Pest, 1865); Várkonyi Ágnes, Vak Bottyán (Budapest, 1951); Várkonyi Ágnes, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben (Századok 1952).
  8. A három hadoszlopban való támadást cáfolja Tóth Gyula, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben (Hadtörténelmi Közlemények 1955).
  9. Bottyán előéletére Prokopp Gyula, Adatok Bottyán János és a Körösvidék kapcsolatához (Békési Élet, 1973, 3. szám); Tóth Gábor, Vak Bottyán kiszabadítása Kuckländer fogságából (Forrás, 1969. 3. szám); Heckenast Gusztáv, Adatok Bottyán János életéhez (Történelmi szemle 1958); R. Várkonyi Ágnes, Az ismeretlen Vak Bottyán (Történelmi szemle 1964).
  10. Az adriai tervet először összefoglalta Márki Sándor, Rákóczi adriai tervei (A Tenger, 1911. 6–7).
  11. Miután Rákóczi horvátországi kiáltványát a szabadságharccal foglalkozó valamennyi összefoglalás említette, Benda Kálmán tette lehetővé, hogy az események valóságos összefüggésébe illeszthető legyen, mert létrejöttének körülményeit forráskritikailag tisztázta és keletkezési dátumát J. Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rákóczys und seiner Verbindungen mit dem Auslande. II. (Wien, 1858. 589) alapján megállapította: Ráday Pál Iratai. I. 471–473.
  12. Az adriai terv számos forrását közli és Bercsényi álláspontjának helyességét hangsúlyozza Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. (Budapest, 1892. 606–621).
  13. A partraszállási tervet a francia politika összefüggéseibe állítja és jelentőségét bizonyítja Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 131–432).


Küzdelmek a korszerű magyar állam megteremtéséértR. Várkonyi Ágnes
Politikai válság és országgyűlés Szécsényben Tartalomjegyzék Béketárgyalások és gazdasági reformok