Szövetségesek és ellenségek között

A Múltunk wikiből

A szerencsi országgyűlésen, Bocskainak Magyarország fejedelmévé való kikiáltásával, de külön erdélyi fejedelemségének fenntartásával, nyitva maradt a nagy kérdés: Mi lesz az egy fő alatt egyesült két külön magyar állam további sorsa? Ez nem utolsósorban a külpolitikai viszonyoktól függött. A Bocskai-felkelést nem előzte meg a közvetlen szomszédságon túlnyúló külpolitikai tájékozódás, mint később Bethlen Gábor vagy a Rákócziak vállalkozásait. A kelet-magyarországi nagyúr önvédelmi harcából hajdúlázadássá, majd rendi felkeléssé terebélyesedett mozgalom kezdetben egyedül török támogatásra épített, s a keresztény szomszédságtól csak jóindulatú semlegességet, esetleg békeközvetítést várt. Ez a korlátozott külpolitikai célkitűzés nem jelentette azonban azt, hogy Bocskai kancelláriáján ne lettek volna jól tájékozva a nemzetközi viszonyokról.

Az európai nemzetközi politikai életnek a 16–17. század fordulóján, a három tenger uralmáért folyó harcnak megfelelően, három fő arcvonala volt: az atlanti, a földközi- és a balti-tengeri. Az atlanti arcvonalon Anglia, Hollandia és Franciaország sorakozott fel a spanyol Habsburgok ellen. A németalföldi felkelés az angol és francia beavatkozás során nemcsak az európai spanyol hegemóniát, hanem az óceánok spanyol–portugál monopóliumát is megingatta. A teljesen kimerült spanyol hatalom, miután Franciaországból kiverték, 1604-ben békét kötött Angliával, s megkezdte a tapogatózásokat a Hollandiával való fegyverszünetre, amelyet 1609-ben meg is kötöttek. A spanyol és az ez időben spanyol hatalom alatt álló portugál tengerentúli gyarmatokon gyorsan haladó angol és hollandi terjeszkedés e két újdonsült tengeri hatalom érdeklődését átmenetileg elterelte az európai kontinensről, s így volt szövetségesüket, Franciaországot az elszigetelődés és a Habsburgok általi bekerítés fenyegette. IV. Henrik ezért az augsburgi vallásbéke korlátozásaival elégedetlen német protestáns fejedelmeknek, főleg a formálisan el nem ismert kálvinizmust befogadóknak a szövetségét kereste, s nagy része volt a IV. Frigyes pfalzi választó vezetésével 1608-ban létrejött Protestáns Unió, s ezáltal közvetve a harmincéves háború előkészítésében.

A földközi-tengeri és dunai arcvonalon a Habsburgok osztrák ága volt lekötve a török ellen, s ebben a küzdelemben a spanyol Habsburgok nemcsak a közös dinasztikus érdekek, hanem a Földközi-tenger nyugati medencéjében igényelt hatalmi pozíciók miatt is közelről voltak érintve. A Habsburg-ház nemzetközi politikai törekvéseivel szorosan összekapcsolódott ellenreformáció révén a pápaság s a spanyol befolyás alatt álló Itália is bekapcsolódott a török ellen folyó magyarországi háborúba. Bocskai felkelése nemcsak a törökellenes arcvonal – igaz, egyre gyérebb – kilátásait hiúsította meg, hanem közvetve súlyosbította a spanyol Habsburgok atlanti hatalmának válságát is, mert a keleti arcvonal erősítését igényelte akkor, amikor a nyugati is megrendült. Saját nehézségei ellenére a spanyol udvar mindent megtett, hogy az osztrák rokonságot helytállásra biztassa. Bocskai és a török ellen, mert jól tudta, hogy az osztrák Habsburgok veresége bátorítja a protestáns német fejedelmeket, s ezáltal erősíti a nagy ellenfelet, Franciaországot. Mivel sem Madrid, sem Róma nem bírta már pénzzel az osztrák Habsburgok támogatását, arra törekedtek, hogy ügyüket a harmadik konfliktus-zóna, a balti-tengeri bekapcsolásával tehermentesítsék. Erre a lengyel külpolitika III. Zsigmond király kezdeményezte irányváltoztatása szolgáltatta az alkalmat.

III. Zsigmond svéd királyt a lengyelek Báthori István halála után azzal a várakozással választották királyuknak, hogy a balti hegemóniáért folyó versengésből kiküszöbölhetik a svéd–lengyel ellentétet, s a két ország egyesített erejét az orosz balti terjeszkedés ellen, sőt Oroszország meghódítására vethetik be. A buzgó katolikus III. Zsigmondot azonban a protestáns svéd uralkodó osztály 1604-ben megfosztotta trónjától, ami egyenesen kiélezte a svéd–lengyel viszonyt. Ebben a helyzetben a lengyel udvarnak az osztrák Habsburgok felé tájékozódása kézenfekvő volt ugyan, de újabb bonyodalmakat rejtegetett, mivel a Báthori István alatt kialakult lengyel–török jószomszédi viszonyt fenyegette, s a svéd ellenségeskedés mellé a török támadás veszélyét is felidézte, anélkül, hogy a török elleni háború feladataival egyre nehezebben megküzdő Habsburgoktól hatékony segítséget lehetett volna várni. A lengyel uralkodó osztály nagy része Báthori egykori bizalmasának, Zamoyski kancellárnak a vezetésével ellenállt ennek a külpolitikai fordulatnak, annál inkább, mivel III. Zsigmondot jezsuita tanácsadói az abszolutizmus bevezetésére és erőszakos ellenreformációra biztatták.

Habsburg Rudolf már 1604 őszén megkísérelte III. Zsigmondot és a vele tartó katolikus lengyel mágnásokat Bocskai ellen fegyveres támadásra bírni, de a lengyel uralkodó osztály többsége, a török veszélyre hivatkozva, ezt megakadályozta. A lengyel fegyveres beavatkozás gondolatát azonban a Habsburg-udvar nem ejtette el, és egyes lengyel mágnások megkörnyékezése mellett a spanyol és a pápai követek által is folytatta ez irányú kísérleteit. Bocskai és környezete hamarosan értesült ezekről az intrikákról, különösen az 1605 februárjáig még lengyelországi száműzetésben élő, de a felkelőkkel már akkor kapcsolatot kereső Illésházy István által, s mint a pillanatnyilag legközelebbi veszély ellen, intézkedéseket is tettek, ami határ menti összeütközésekre vezetett. A lengyel udvarban nem is annyira egy magyar támadás eshetősége, mint inkább az a pápai nuncius által nyíltan megfogalmazott félelem erősítette a háborús pártot, hogy „a magyarországi lázadás könnyen átragadhat a lengyel disszidensekre [protestánsokra], s magát a lengyel királyi trónt is veszedelembe sodorhatja”.[1] Mint a fejlemények bebizonyították, ez a felelem nem volt alaptalan, de végül is a fegyveres beavatkozás ellen esett latba. A lengyel rendi ellenzék arra kényszerítette III. Zsigmondot, – egyedül az európai keresztény uralkodók közül – maga kezdeményezze a nyilvános diplomáciai kapcsolatot Bocskaival. Ennek útját Bocskai azzal is egyengette, hogy a Basta által elűzött lengyelbarát Simion Movila havasalföldi vajdának Erdélyben menedékjogot adott, amivel nemcsak a lengyeleknek tett szolgálatot, hanem az új, Habsburg-párti vajdát, Radu Şerbant is sakkban tartotta, nehogy a Székely Mózes elleni támadáshoz hasonlót kísérelhessen meg.

A lengyel királyi követség a szerencsi országgyűlés befejezése előtt, 1605. április végén érkezett meg, azzal a feladattal, hogy Bocskait a határvillongások megszüntetésére kérje, megtudakolja a felkelés okait, és felajánlja III. Zsigmond békeközvetítését a Habsburgok felé. Bocskai és hívei jól tudták, hogy ez a lengyel ellenzék győzelme a király agresszív szándékai felett, s ezért a felkelést indokoló választ úgy hangolták, hogy az formailag a királynak, valójában azonban a Habsburg-barát, abszolutisztikus és ellenreformációs politika ellen harcoló lengyel rendeknek szólt.

Lábjegyzet

  1. MOE XI. 204.


Fellebbezés a keresztény világhoz
Tartalomjegyzék „A magyar királyság panaszai”