Szőlő- és gyümölcstermelés

A Múltunk wikiből

Magyarország Európa jelentős szőlőtermelői közé tartozott; az évente termelt bor mennyisége csak a mediterrán államokban volt több, mint nálunk. A vizsgált időszak összehasonlító adatai a szőlőtermelés virágzását tanúsítják.

A szőlőterület és a bortermés alakulása Magyarországon
(évi átlagok)
Év Szőlőterület, hektár Termés, hl Termett 1 hektáron hl
1861–66   3 721 108  
1867–70   4 541 533  
1871–75 358 072 3 901 593 10,90
1876–80 361 292 4 453 810 12,33
1881–85 365 560 4 562 798 12,48
1886–90 340 786 4 153 801 12,19
1891–95 230 369 1 256 633 5,45

A 80-as évek végén a szőlőterület még alig több mint 10%-kal volt kevesebb a 60-as évek átlagánál s a külső szemlélő könnyen gondolhatta volna, hogy a szőlőtermelésben minden rendben van, A nagy veszedelem, a filoxéra azonban már megtámadta a szőlő gyökerét, előrevetítve a magyarországi szőlőtermelés századvégi szomorú sorsát. A szőlő gyökérműködését megbénító kártevő Pancsova város határában jelentkezett először 1875-ben, a védekezés elégtelensége miatt azonban az ország más területeire is átterjedt, s a 80-as évek végén már a szőlőterület csökkenésében is kifejezésre jutó pusztításokat okozott. A védekezés formái, az elárasztás, a szőlőtövek kiirtása, nem jelentettek elégséges védelmet és nem is voltak mindenütt alkalmazhatók, a legjobb védekezés, a szénkénegezés, pedig csak igen lassan terjedt.

A nagy történeti hagyományokra visszatekintő szőlőtermelés területi megoszlásában már a század elején jelentős változások kezdődtek. Már Schams Ferenc, a század első felének legnagyobb szőlésze is tapasztalta a korábban csak dombvidéken honos szőlő „irtóztató terjedését” a sík vidéken. Ez a folyamat a 70-es–80-as években, a filoxéra pusztítása előtt is tovább folytatódott, s a 80-as évek első felében a szőlőterületnek már több mint 40%-a volt az Alföldön. A hagyományos borvidékek – a szerémi, a tokajhegyaljai, a soproni, a balatonmelléki, az érmelléki, a pécsi, az Arad megyei, a Küküllő-vidéki stb. – a tömegtermelésben egyre kisebb szerepet játszottak.

A szőlő síkvidéki terjedése mellett a század második felében tapasztalni lehetett a szőlőművelés technikájának lassú átalakulását is. Egyik jele az átalakulásnak a soros ültetés és a karózás általánossá válása. A korábban általános szaporítási módok – a döntés, a bújtás – miatt a szőlőt ritkán ültették sorba, s ez a talajművelést lassította. A nagy szőlőtermelő országokhoz képest alacsony hozamokban a hagyományos metszésformákhoz való ragaszkodás is szerepet játszott, a gyengébb talajművelés és trágyázás mellett. A korábban általános kopasz fejmetszés mellett (Szerémség, Eger, Hegyalja) terjedően volt a csapos fejmetszés, bár a hagyományokhoz ragaszkodók a bor minőségét féltették a hosszú csapos metszéstől, amely megnövelte a hozamokat.[1]

A 60-as években nagy propagandája volt az úgynevezett Hoibrenk-módszernek, amely tulajdonképpen a szálvesszőzés egyik formája volt.[2] A karikára kiképzett szálvessző különösen Erdélyben és Kelet-Magyarország nem hagyományos szőlővidékein már a század elején is elterjedt. A szaporításban még döntő szerepe volt a homlításnak, az elöregedett tőkék megújításában pedig a döntésnek, csak Pécs környékén terjedt el az Entz Ferenc által másutt is ajánlott zöldoltásos szaporítás, amelynél a vesszőbe és nem a tőkébe oltottak.[3]

A filoxéra és a 80-as években fellépő gombabetegség, a peronoszpóra, nemcsak a szőlőterület megoszlását rendezték át, hanem a művelés technikáját is átalakítottak. A filoxéra az immunis talajokon levő – tehát az alföldi homoki – szőlőket megkímélte. Minden korábbi méretet felülmúló telepítés kezdődött a filoxéra pusztítása után a homokon, s az alföldi szőlők a terület nagyobbik felét foglaltak el. A nem immunis talajokon a szőlőt részben amerikai fajtákkal, nagyrészt azonban amerikai vagy vadalanyba ojtott hazai vesszőkkel telepítették újra. A filoxéraveszély is felszámolta a szaporítás hagyományos formáit, s egyre nagyobb szerepet juttatott a vad vesszőbe történő ojtásnak. A peronoszpóra elleni védekezés a permetezéssel szélesítette ki a szőlőmunkák körét.

A szőlőművelő eszközök fejlődésében nincs előrehaladás, a gépi technika a szőlőművelést csaknem teljesen érintetlenül hagyta. A mustnyerés legfőbb technikai eszköze még 1895-ben is a fából készült „bálványos” sajtó volt. Az eszközleltár szerint az összes borsajtolóknak csak 8,5%-a volt vasból készült, többnyire középorsós prés. A borkészítésben is csak Pasteur felfedezésének hatását lehet érezni. A pasztőrözésnek nevezett eljárás javította a borok szállíthatóságát és hosszabb ideig eltarthatóvá tette azokat.

A filoxéra pusztításainak társadalmi veszélyessége különösen azokon a szőlővidékeken volt nagy, amelyek lakosságának megélhetését a szőlő biztosította.

A gyümölcs- és zöldségfogyasztás növekedése miatt a 80-as években a közvélemény figyelme is jobban a gyümölcs- és zöldségtermelés felé fordult. A hagyományos gyümölcs Magyarországon a szilva, a gyümölcstermelés fő területe pedig Erdély volt. Kisebb gyümölcstermelő körzetek alakultak ki a Dunántúlon Sopron megyében, a Balaton mellett, Somogyban és Baranyában, a Tiszántúlon Arad és Bihar megyében, a Szamos mellett és a Tiszaháton, az Északi-Felvidéken Nyitrában és Pozsonyban, valamint Abaúj, Sáros és Szepes megyékben.

A gyümölcstermelés és a gyümölcsfaállomány megoszlásában bizonyos változást eredményezett a fajtakörzetek kezdődő kialakulása, Ezek között egyik legjelentősebb a Kecskemét-vidéki kajszibarack-termelés. A Falusi Gazda már 1874-ben azt állapította meg, hogy almánk nem vetekedhet Bozen és Merán almájával, az őszibarack kétségessé teheti a jövedelmet, a szilva pedig csak a mélyen fekvő völgyekben díszlik szépen, „de a sárga barackfa Alföldünk kiváltságos megbecsülhetetlen kincse”.[jegyzet 1] A homoki szőlőtermelés kiszélesítésével a „homok hősei” új gyümölcskultúrát teremtettek. A küzdelem eredményeit az 1895. évi gyümölcsfa-összeírás is mutatja. A szilva és alma vezető szerepét országosan egyetlen gyümölcs sem veszélyeztette, de Kecskeméten már a kajszibarack a vezető gyümölcs, s a Pest megyei összes faállomány 40%-a Kecskemét határában volt. Míg országosan a kajsziállomány alig haladta meg a 3%-ot, Kecskeméten a 30-at is csaknem elérte. A hegyvidéki gyümölcsösök a talaj hasznosításának gyakran egyedül lehetséges formáit jelentették, de ritkán haladták meg az önellátás kereteit. Magyarország olykor még a jó termésű években is gyümölcsbehozatalra szorult. Azt azonban a kortársak is megállapították, hogy az új körzetekben, Kecskeméten, Nagykőrösön, Nagymaroson a gyümölcsöt iparszerűleg s kereskedelmi célzattal termelték.

A saját fogyasztásra termelő zöldséges kertek mellett hasonló tájkörzetek alakulásának lehetünk szemtanúi a zöldségtermelésben is. A szegedi és kalocsai-fajszi paprikakörzet, a makói és apátfalvi hagymatermelő, az óbudai paradicsomtermelő terület kialakulása ennek legékesebb bizonyítéka. A 80-as években kezdődik Budapest és néhány nagyobb vidéki város (Pozsony, Kolozsvár, Kassa, Temesvár) zöldövezetének kiépülése is,[4] nemegyszer bolgár kertészek közreműködésével.[5]

Lábjegyzet

  1. Falusi Gazda, 1874. 158.

Irodalom

A szőlő- és gyümölcstermelésre Keleti Károly, Magyarország szőlészeti statisztikája 1860–1873 (Budapest, 1876); Matlekovits idézett műve I.; Rapaics Raymund, A magyar gyümölcs (Budapest, 1940); Keleti Károly, Hazánk és népe. 2. kiadás, (Budapest, 1873); Borovszky Károly, Magyarország szőlőművelése és bortermelése (Nemzetgazdasági Szemle, 1887); Lónyai Ferenc, Szőlőművelés és borászat (In: Magyarország földmívelése 1896).

  1. A metszésmódokra: Csepregi Pál, A szőlő metszése. 5. kiadás, (Budapest, 1968).
  2. A „hoibrenk” módszerre: Gazdasági Lapok, 1862; Falusi Gazda, 1862.
  3. A zöldoltásos szaporításra: Gazdasági Lapok, 1873.
  4. A zöldségtermelő övezetekre: Boross Marietta, A nagybudapesti és pestkörnyéki paradicsomkultúra gazdasági és néprajzi vizsgálata (Néprajzi Értesítő, 1956).
  5. A bolgárkertészekre: Gazdasági Lapok, 1873.


A mezőgazdasági termelés eredményei és ágazati rendszere
Az agro- és zootechnika fejlődése Tartalomjegyzék A mezőgazdasági termelés fejlődésének mérlege