Szőlőművelés

A Múltunk wikiből

A kertszerű művelés a szőlőhegyeken emelkedett legmagasabb színvonalra. Ott ugyanis tél végétől a tél újabb beálltáig szinte szakadatlanul nagyrészt gondos, külön hozzáértésre és tapasztalati tudásra épülő művelésre volt szükség, jóval magasabb rendű követelményeket támasztva, mint amelyek a gabonatermesztés sokban rutinmunkáját jellemezték; mindez a hagyományos mezőgazdaság legintenzívebb ágává tette a szőlőkultúrát. De bármennyi erőfeszítést és gondoskodást követelt is, szívesen vállalta ezeket telkes jobbágy, zsellér egyaránt, oly nagy előnyök fűződtek egy-egy szőlődarabhoz mind földesúri függés, mind birtoklás, mind teherviselés, mind jövedelmezőség dolgában. Kétségtelen, e nagy vonzóerő, kivált az Alföldön, nemegyszer kevéssé megfelelő helyen is szőlőtelepítésre indított, aminek itt-ott fölületesebb művelés, más növények annak egységét megbontó, közbeiktatott termesztése, kevésbé jó s csupán rövid ideig elálló bortermés lett a következménye, úgyhogy nem hiányoztak hangok, melyek a szőlő terjedésének korlátozásáért emeltek szót tágabb körű gabonatermesztés érdekében. Másrészről viszont a szőlő telepítése, épp a töröktől visszafoglalt területen, megművelőjének a mozgalmas idők után szilárd helyhez kötődését eredményezte, s számára, legalább részben, jobb társadalmi helyzetet, kötetlenebb életet biztosított. Belátóbb földesúr, ha saját szőlőt műveltetett, ott robotban csak a legkevésbé kényes munkákat,mint gátrakás, árok- és veremásás, karóvágás és -vivés, venyigeherdás, kötözésre való sás, szittyó, fű szedése s szalma szolgáltatása, végeztette, a többi, fontosabb feladatok teljesítésére vincellér alkalmazásán kívül „pénzes munkásokat”: szakmányosokat, napszámosokat fogadott fel, vállalva a költséget abban a bizakodásban, hogy az megtérül majd nagyobb haszon révén.

Legtöbb helyen az ismertetett hegyközség gondoskodott róla, hogy a szőlőművelés az egyes birtokok szoros egymásmellettisége és egymásrautaltsága közepett összhangban s szorgos munkával menjen végbe. A termésre s annak folytonosságára nagymértékben kiható metszés kényes művelete néhol már ősszel-télen megtörtént, de általában tavasszal, miután ott, ahol jónak látták a tőkék alját téli fagytól földréteggel óvni, ezt a gólya s a fecske jövetele idején eltávolították (nyitás). Majd arra is gondot fordítottak, hogy ültetéssel, homlítással (bujtással) kiveszett és kiöregedett tőkéket pótoljanak, esetleg a megmaradtak számát szaporítsák. Április végén az első kapálásra (bevágásra) került sor, aztán új vagy korábbi karók beverésére, ezeket ugyanis szokás szerint még szüret után kiszedték. Amikor rügyezni s lombosodní kezdett a szőlő, földjét másodszor is megkapálták (keverés). Jobbára pünkösd táján fogtak az első kötözéshez. Júliusban a levelezés (válogatás) következett, hogy csak a termő hajtások maradjanak meg. Majd második kötözéssel újból a karóhoz erősítették a fölmagasodott növényt, s elvégezték a harmadik kapálást (harmadlást). Szükség szerint szüret előtt három-négy héttel még negyedik kapálást s újabb kötözést is beiktattak, csonkázással együtt, hogy a napsugár akadálytalanul érlelhesse a fürtöket. Közben már arra is szükség volt, hogy kereplővel, kiabálással, hajigálással, madárijesztővel megpróbálják a seregélyek s más madarak bogyókon lakmározó hadát elriasztani.

Bár egy-egy szőlőhegyen gyakorta változatos, nemegyszer más-más időben érő szőlőfajták sorakoztak egymás mellé – így a Hegyalján a legfontosabbak: furmint, hárslevelű, fejérszőlő, muskotály tőkéin kívül a korán érő, csemegeszőlőnek is termesztett gohér s még több más –, a szürethez mindenki csak egyszerre kezdhetett, általában szeptember 29-e és november 11-e közötti időben, amikor ugyanis törvényszünetet tartottak (akárcsak – az aratásra hivatkozva – június 27-től augusztus 20-ig) a szőlősgazdák közössége, illetőleg a földesúr által kitűzött időpontban. Akik borsajtóhoz jutottak, előbb színbort nyertek a csomoszolt fürtökből, majd a törkölyből préseléssel sajtolóbort. Földesurak a törkölyből, miután rá még vizet, esetleg újra vizet öntettek, máslást, illetőleg harmadlást is sajtoltattak a cselédség számára. A Hegyalján a megtöppedt aszúszemekből aszúbort is készítettek (de próbálkoztak Szentgyörgyön, Ruszton, Somlón is, csakhogy ez rontott a tulajdonképpeni bor minőségén): előbb az esszencia szivárgott ki magától a szemekből, majd sajtolással nyerték az aszú egyes féleségeit aszerint, hogy hány puttony szemnek a levét szánták egy 74,66 literes átalagba. A szüreti vígság utánra a karók kiszedése, a trágyázás és helyenként a takarás maradt.

A termés átlagos mennyiségét a bor esetében még nehezebb megbecsülni, mint a gabonánál. Nemcsak azért, mert hozama még inkább ingadozott, s mert még egyes borvidékekről is alig rendelkezünk az évek hézagtalan során keresztül megbízható termésadatokkal, ami épp ezért fokozott súllyal esik latba. Még tarkább változatokat mutat ezenfölül a földmértékül használt kapás kiterjedése, s nem csekély az eltérés az alapul szolgáló helyi űrmértékek között sem. A dézsmából befolyt bor mennyiségéből is bajos a – ha minőségben nem is, de mennyiségben legjelentősebb – paraszti bortermésre következtetni, mert hol mustból, hol borból kívánta földesúr és egyház, s nem kevesen közülük nagyobb mértékkel vették, vagy ahol helyette hegyvám, tehát évről évre állandó mennyiség szolgáltatása volt szokásban, ezt növelték. Későbbi adatokból kiindulva a bortermést általánosságban mégis mintegy 14,5 hektoliterre becsülhetjük hektáronként. Ami a minőséget illeti, a szerémi bor a török idők óta elvesztette elsőségét; hírnév az ország határain túl is mindenekelőtt a hegyaljai (leginkább a tarcali s a vele határos tokaji hegyen termett) borokat illette, de épp ezért az ottani szőlőbirtokosoknak küzdeniük kellett azok hamisítói ellen, részben sikertelenül, ami bizony csorbát ütött a tokaji bor jó hírén. Utána a ménesi, aztán a soproni, a ruszti, a szentgyörgyi, a szerémségi, a bazini, a somlai bor állt legnagyobb becsben. A Hegyalja bora iránt főképp lengyel részről mutatkozott kereslet, a nyugati, északnyugati nevezetes szőlővidékek termése pedig leginkább Sziléziában talált vevőre mindaddig, míg annak legnagyobb részét II. Frigyes el nem foglalta; ez aztán a piacnak olyan mértékű összeszűkülésével járt, hogy a soproniak kénytelenek voltak szőlőtőkéik egy részét kiirtani.

Földesuraknál és városoknál sokkal kevésbé számíthatott rá a paraszt, hogy termését a határokon túl értékesítheti, pedig az északi hegyvidéken kívül bor, nagyobbrészt épp a paraszti szőlőkben, ugyancsak bőven, a tetemes belső fogyasztáson fölül termett az országban. A nép részéről akadálya volt a kivitelnek, hogy bármennyire szorgoskodott is a szőlőművelésben, már a bor kezelésében kevésbé jeleskedett, módja sem volt erre úgy, mint a polgároknak és a nemeseknek. De azt az összeget is bajosan tudta előteremteni, melyet a bodnár a vas súlyához mérten vasabroncsok fölveréséért kért, márpedig hosszabb és hepehupás úton a mogyoró- s más vesszőkből készült abroncsok könnyen lepattantak a hordódongákról. De ha nem kényszerült adósságai fejében már a tőkén előre lekötni terméséből a hitelezőknek, amit maga nem fogyasztott el belőle – sok helyt a víz ivásra kevéssé alkalmas volta is hozzájárult, hogy a bor a mindennapi táplálkozásban helyet kapjon –, rendszerint magában a faluban is fogyasztóra talált az, hiszen kimérése a jobbágyot Mihály napjától Györgyéig (ahol szőlőhegy nem volt a határban s általában véve Erdélyben csak karácsonyig) megillette, s ez fontos segítséget adott neki abban, hogy pénzbeli terheit valamiképp megfizethesse. Igaz, az esztendő másik felében rajta volt a sor, hogy a földesúr kocsmáját fölkeresse s ott nagyrészt kilenced címén beszolgáltatott saját borát fogyassza, mert az uraság ugyancsak megbecsülte az italmérésből akkor – s ha vendégfogadót tartott, az egész éven át – neki járó készpénzjövedelmet, annál is inkább, mert a szüretet megelőző időben, mikor már fogytán volt a bor, többet lehetett kérni érte. Uradalmakban, kivált ha híresebb szőlővidék terméséről volt szó, mely kivitelre számíthatott, többnyire nagyobb gonddal folyt a kulcsár felelősségére bízott borkezelés. A hordókat szegődtetett kádár készítette, a bort igyekeztek idejében lefejteni a 6–7 %-ra számított seprőről, az urasági termést külön kezelték a dézsmából eredőtől, virágosodás, nyúlósodás, ecetesedés ellen tisztántartáson kívül kénnel való füstöléssel is védekeztek, előírták a hordók rendszeres feltöltését, abból kiindulva, hogy ha kivesznek belőle s vesztegetik, az árt legjobban a bor jóságának.

Irodalom

Szőlőművelés, bortermelés: Baross Károly, Magyarország szőlőtermelésének múltja és jelene (Budapest, 1896); Feyér Piroska, A szőlő- és bortermelés Magyarországon, 1848-ig (Budapest, 1981); Égető Melinda, A XVIII. századi paraszti szőlőművelésünk néhány jellemző vonása. A solti példa (Agrártörténeti szemle 1975); I. N. Kiss, Productions- und soziale Lage einer Weindomäne. Die Murinseldomäne, 1670–1720 (Acta Historico-Oeconomica Jugoslaviae, 1980); H. Prickler, 750 Jahre Weinbaugemeinde Lutzmannsburg (Eisenstadt, 1968); Dvihally Anna Mária, A budai szőlőművelés története (Budapest, 1932); W. Hambuch, Der Weinbau von Pusztavám-Pusstawahn. Der Wortschatz des Weinbaus in der deutschen Mundart von Pusztavám (Budapest, 1981); K. Palkovič, Rukopis vinarskej knižky z 18. storočia (Agrikultura, 1965); E. Kahounová, Deux types traditionnels de la viticulture dans Slovaquie de l'ouest (Studia Historica Slovaca 1969); E. Kahounová, Tradičné formy agrotechniky viniča a technológie vinárstva na Slovensku (Agrikultura, 1970); E. Kahounová, Vinohradnické nože na Slovensku ([Slovenský Národopis, 1971); E. Kahounová, Vinohradníctvo Malých Karpát (Slovenský Národopis, 1960); Št. Kazimír, Vývoz vina z malokarpatskej vinohradnickej oblasti od 13. do polovice 18. storočia (Historický časopis 1981); Fr. Kalesný, Vinice a ich chotárne názvy v stredovekej Bratislave (Bratislava, 1970); Fr. Kalesný, Z dejin bratislavského vinohradníctva a vinárstva (Bratislava, 1969); Kemény Lajos, Kassa város szőlőtermelése és kiadása 1734–1747-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); A. Szirmay, Notitia historica, politica, oeconomica montium et locoxum viniferorum Comitatus Zempliniensis (Cassoviae, 1798); Vincze István, Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Néprajzi Közlemények, 1960); Bakos József, A tokajhegyaljai régi szőlőművelés szókincse (Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1959); Bakos József, Újabb adatok a tokajhegyaljai régi szőlőművelés szókincséhez és történetéhez (Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1960); N. Kiss István, Szőlőmonokultúra a Hegyalján, XVI–XVIII. század (Agrártörténeti szemle 1973); Wellmann Imre, A tokaji szőlőkultúra oroszországi meghonosítása (Műveltség, 1946 és Borsodi Szemle, 1958); Váradi Sternberg János, A magyar szőlőkultúra meghonosodása Oroszországban a. XVIII. században és a XIX. század első felében (Agrártörténeti szemle 1967); Makkai László, A mezővárosi földhasználat kialakulásának kérdései (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára); Varga Gyula, Az érmelléki szőlőkultúra (A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974) és Bihari dolgozatok, Berettyóújfalu, 1976); A. N. Mironescu, Cu privire la istoricul viticulturii romanesti. „Tara Vinului” sau Podgoria Alba Iulia (Apulum, 1969).

Erdész Sándor, A hegyaljai szőlőmunkások szüreti népszokásai (Miskolc, 1957); Varga János, Borkezelés a 18. század első felében (Történelmi szemle 1960); Takáts Sándor, A gönci fa és az antalhordó (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903); K. L., Boros hordók mértéke (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1906); Vincze István, Taposók és prések. Adatok a kelet-európai borkultúra történetéhez (Etnographia, 1975); I. Vincze, Ungarische Weinkeller (Acta ethnographica Hungarica 1960); I. Vincze, Verfahren und Geräte der Weinkelterung unter besonderer Berücksichtigung des Weingebietes von Nordostungarn (Acta ethnographica Hungarica 1961); Vajkai Aurél, Présházak és pincék a Balaton északi partján (Etnographia, 1956); E. Kahounová, Ludové vinohradnické stavby a lisy (Bratislava, 1969). F. Zimányi VeraMakkai LászlóKirilly Zsigmondné—N. Kiss István, Mezőgazdasági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában, 1550–1850 (Agrártörténeti szemle 1968); Rapaics Rajmund, A magyar gyümölcs (Budapest, 1940); Andrásfalvy Bertalan, A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Néprajzi Értesítő, 1957); Sugár István, Az egri vörös bor termelésének múltjából. Az egri bikavér kialakulása (Agrártörténeti szemle 1979).

A bor értékesítéséről: Szekfű Gyula, A magyar bortermelő lelki alkata (Faji sajátságaink a gazdaságtörténet világánál. Minerva, 1922), vesd össze Wellmann Imre, Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről (Agrártörténeti szemle 1962. 322); H. Prickler, Zur Geschiehte des burgenländisch-westungarischen Weinhandels in die Oberländer Böhmen, Mähren, Schlesien und Polen (Zeitschrift für Ostforschung, 1966); Takáts Sándor, Magyarország borkivitele Sziléziába 1751–1756-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903); Illésy János, A tokaji bor védelme 1717-ben (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Tagányi Károly, Borkivitelünk Lengyelországba 1711–35-ig (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Komoróczy György, Borkivitelünk észak felé (Kassa, 1944); Tardy Lajos, Hegyaljai orosz borkivitel a XVIII. században (Borsodi Szemle, 1962); Tardy Lajos, A tokaji Orosz Borvásárló Bizottság története, 1733–1798 (Sárospatak, 1963); Búr Márta, A balkáni kereskedők és a magyar borkivitel a XVIII. században (Történelmi szemle 1978).


Mezőgazdaság
Kertművelés Tartalomjegyzék Mezőgazdasági ipar