Szabó Ervin

A Múltunk wikiből

született Schlesinger Sámuel Ármin

Szlanica, Árva vármegye, 1877. augusztus 23. – Budapest, 1918. szeptember 30.
társadalomtudós, könyvtáros, könyvtárigazgató
anarcho-szindikalista forradalmár
Wikipédia
Szabo Ervin.jpg
1905.
Marx és Engels válogatott művei első kötetének megjelenése Szabó Ervin szerkesztésében.
Szabó Ervin: Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot?
1909.
MarxEngels válogatott műveinek második kötetét adja ki Szabó Ervin.

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

Szabó Ervin óta szokás arról beszélni, hogy a magyar forradalom két alapvető kérdést hagyott megoldatlanul: az agrárproblémát és a nemzetiségi kérdést.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

A szociológus csoport szervezőjévé és hamarosan szellemi vezetőjévé Jászi Oszkár lépett elő. Miként társai, ő is a spenceri szociológiából indult ki. Első munkáiban – A történelmi materializmus állambölcselete, Művészet és erkölcs – erről az alapról bírálta a marxizmust. Csakhamar túljutott a kezdeti fokon, maga bírálta Spencer organikus társadalomszemléletét és Pikler belátásos elméletét. Ebben már a marxizmus hatása is érvényesült, amely jórészt Szabó Ervin közvetítésével jutott el hozzá. A marxizmus vezette a szocializmus társadalomtörténeti jelentőségének felismerésére. Jászi nem vált marxistává, de a magyarországi tőkés fejlődés legszabadabb útjának megnyitásában a marxizmustól várt ideológiai, s a szervezett munkásságtól politikai támogatást. Az 1903–1904-ben írt cikkei, levelei azt mutatják, hogy ekkortájt alakult ki ideológiai szempontból eklektikus koncepciója, amely egyesítette magában a radikális polgári értelmiség antifeudális ideológiáját és a marxista társadalomszemlélet elemeit. Ilyenképpen egyaránt alkalmasnak látszott a tőkés fejlődés útjának megtisztítására és a munkásmozgalomhoz való hozzákapcsolódására is.

Jászit ekkortájt még az a terv is foglalkoztatta, hogy a szociáldemokrata párton belül kísérli meg érvényesíteni a magyar társadalom reformálására vonatkozó, még meglehetősen kiforratlan elképzeléseit. 1904 őszén kidolgozta egy megreformált szociáldemokrata párt: a Magyar Szocialista Párt tervezetét. A szociáldemokrácia hatékonyságának, tömegbefolyásának növelése érdekében úgy vélte, meg kell nyerni a demokratikus magyar értelmiséget, mindenekelőtt azáltal, hogy a párt pozitív választ ad a nemzeti kérdésre, vezetése pedig a radikális nemzeti értelmiség kezébe kerül. A pártprogram tervezetében Jászi szakítani kívánt „a proletárnak nincs hazája” jelszóval, de a dualizmus ellen nem lépett fel. A nemzetiségi kérdésben ekkor fogalmazta meg azt az álláspontját, hogy elegendő lenne az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtásáért küzdeni. A tervezet nem érintette az agrárkérdést és összességében nem ment túl a szociáldemokrata párt minimális, demokratikus programján. Miután a tervezet Szabó Ervin határozott ellenzésébe ütközött, Jászi nem kísérelte meg új programját a nyilvánosság elé bocsátani.

További változásokat idézett elő politikai gondolkodásában az 1904 végén – 1905 elején tett franciaországi tanulmányútja. A francia szindikalizmus bizonyos fokú értelmiségellenes magatartása arra a következtetésre juttatta, hogy a szocialista értelmiségnek nem a szorosan vett munkásmozgalom irányítása a feladata, hanem inkább az értelmiség különböző rétegeit kell megnyernie a szocializmus ügyének. Jászi ideológiai-politikai fejlődésében ennek a felismerésének nagy jelentősége volt: ez vált polgári radikalizmusának egyik kiindulópontjává. Ebben Szabó Ervin jelentős szerepet játszott. Levelezésük tanúsága szerint meggyőzte Jászit arról, hogy a szocializmus valódi képviselője a szindikalizmus, s ezzel nem egyeztethető össze a demokratikus reformokért folytatott, Jászi által is követelt küzdelem. A szocialista végcélban egyetértve, ezen az alapon mintegy elhatárolták egymás munkaterületét: Jászi képviseli a demokrácia megteremtésének minimális programját, Szabó Ervin pedig az ennek nyomán kibontakozó szocialista (valójában: szindikalista) maximális célt. Annyira különböző politikai felfogásuk ellenére is mindvégig megőrzött bensőséges barátságuk megértéséhez ez a „munkamegosztás” adhat kulcsot.

1904-ben kezdtek kirajzolódni a Társadalomtudományi Társaságban a választóvonalak az egyes ideológiai-politikai csoportok között. A Jászi vezette csoport ekkor a polgári radikalizmus irányába kanyarodott. A társaság liberális szárnya, Gratz Gusztáv, Hegedüs Lóránt és Farkas (Wolfner) Pál viszont a Tisza-kormány alatt mérsékelte kritikai tevékenységét, s magával kívánta vinni a társaság tagjainak és a folyóirat szerkesztőinek többségét is a mérsékelt, kormánypárti liberalizmus irányába.

A frontok tisztázását elősegítette a társadalmi fejlődés irányáról folytatott vita, amelyet a társaság 1904 április–májusában rendezett. A vitának négy előadója volt: Gratz Gusztáv a liberalizmus, Batthyány Ervin az anarchizmus, Geöcze Sarolta a konzervativizmus és a keresztényszocializmus, Szabó Ervin a szocializmus eszmerendszerét fejtette ki. A vitába közvetlenül mintegy harmincan kapcsolódtak be, de valamiképpen érintette, állásfoglalásra késztette az értelmiség nagy részét. Ily módon ez a vitasorozat – a társaság egyéb közérdekű vitáival együtt – felpezsdítette az egész szellemi életet. A társaság nagy érdeme, hogy felvetette a magyar társadalomfejlődés és a közélet lényeges kérdéseit, országos fórumot biztosított a haladó eszméknek, így a marxizmust, amelyet eddig kirekesztettek a szellemi életből, emancipálta és bekapcsolta a hazai politikai gondolkodásba.

A szellemi erjedés kiterjedt a vidékre is. A polgárosodó városokban baloldali eszmékre fogékony közönség, helyenként radikális gócok alakultak. A szellemi megújulás erős vonzást gyakorolt a fiatal értelmiségi nemzedékre, a nemesi értelmiség útkereső, balra tartó tagjaira is. Ezt az utat járta meg a fiatal Ady Endre. A lombos családfával, de csupán az elúszott családi birtok maradványaival rendelkező, jószerével paraszti sorú kisnemesi család a szokványos politikusi-tisztviselői pályára szánta a tehetségével korán kiváló fiút. Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál. A város ellentétei: a klérus középkori rezervátuma, a Tisza család óliberális hatalmi centruma és a friss, mozgékony-fogékony polgárság pezsgő szellemi élete serkentően és eszméltetően hatott a fiatal publicistára, aki ekkor már küldetés hordozójának, a „szentlélek lovagjának” tartotta magát. Nagyváradon formálódik ki remek cikkek sorozatában antifeudális-antiklerikális programja, amelyet majd a szocialista munkásmozgalom és a Társadalomtudományi Társaság radikálisainak hatása, a párizsi élmények és a hazai politika válságai érlelnek művészi és politikai forradalmisággá.

A politikai válság és a belső viták hatására a Társadalomtudományi Társaság kezdettől heterogén tagsága is differenciálódott. Az állagőrző óliberalizmus hivei egyre tudatosabban szembefordultak a polgári radikalizmus eszméit kidolgozó és képviselő szociológus csoporttal. A szakítás már csaknem bekövetkezett 1905 nyarán, amikor a társaság liberális-konzervatív tagjai – elsősorban Gratz Gusztáv – kísérletet tettek arra, hogy a Huszadik Század szerkesztő bizottságából kiszorítsák a szocialistákat, Szabó Ervint és Mérő Gyulát. Az akkor fellobbant választójogi mozgalom azonban időlegesen összetartotta a két csoportot, és egy évvel elodázta a szakítást.

Hanák Péter

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

Szabó Ervin külön brosúrában támadta a pártvezetőség befolyásának növelését célzó új szervezeti szabályzatot. A német szociáldemokráciából átültetett szervezeti elvvel, a „stramme Disziplinnel”[1] szemben a centralizmus fellazítását, a helyi szervezetek nagyobb önállóságát, a párttagság követelményeinek lazább meghatározását javasolta.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

A párt, igaz, 1905 nyarán nem láthatta előre a következő év fejleményeit, amint nem látta Ady sem, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Bolgár Elek és azok a radikálisok sem, akik a Fejérváry-kormány mellé álltak és aktív hivatali szolgálatot is vállaltak.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Kunfi, az egykori temesvári főreáliskolai tanár, a polgári radikalizmuson át, Szabó Ervin baráti támogatásával jutott el a szocialista munkásmozgalomig.

Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre

A teljes cikk.

Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

Alpári Gyulát, a fiatal, ambiciózus, élénk kritikai szellemű szociáldemokrata újságírót, Szabó Ervinhez hasonlóan, ugyancsak a választójogi küzdelem problémái késztették ellenzéki fellépésre.

A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék

A teljes cikk.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

Az 1907. évi kongresszus felhívta a pártvezetőséget az agrárprogram előkészítésére. A programot Csizmadia Sándor vezetésével külön bizottság dolgozta ki, a munkálatokban Szabó Ervin és a polgári radikális Rácz Gyula is részt vett. A tervezetet 1908 tavaszán tették közzé.

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1901–1902-ben Mérő Gyula, Vágó Béla, László Jenő, Migray József, Lóránt Richárd és mások kezdeményezésére létrejött a szocialista diákok csoportja, amelynek munkájában Szabó Ervin is részt vett.

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Piklerrel vitázva Szabó Ervin kimutatta a tudatosság (a Pikler-féle „belátás”) társadalmi szerepének korlátait, a hamis tudat történeti szerepét, bizonyítva egyben azt is, hogy a társadalmi haladással párhuzamosan egyre tágabbra nyílnak a ”tudományos politika”, az emberi ráció társadalomalakító, fejlődést meggyorsító lehetőségei.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Mindenekelőtt szembeötlő, főként még a század első éveiben, a hazai szocialista mozgalom ideológiai hátramaradottsága, felkészületlensége arra, hogy saját erejéből választ adhasson az ország érlelődő gazdasági-társadalmi válságjelenségeire. Minthogy ezek megoldása politikailag egyre sürgetőbbé vált, a párt vezetői, ekkor még csekély számú értelmiségi tagjai szívesen vették a marxizmussal rokonszenvező radikális értelmiségiek munkásságát, szövetkezését a közös tennivalók kidolgozására. A társaság alkalmasnak mutatkozott arra is, hogy keretei között a szocializmus eszméi polgárjogot nyerjenek Magyarországon, a marxizmus értelmiségi fórumhoz jusson, s ezáltal mód nyíljon a haladó értelmiség szélesebb köreinek megnyerésére. Ebben a tekintetben különösen figyelemre méltó Szabó Ervin tevékenysége, aki a társaság vitáin, a Huszadik Századba írt tanulmányai, vitaírásai, szemléi révén a marxizmus egyik leghatékonyabb propagátorának, serkentőjének bizonyult.

Az együtthaladásnak természetesen megvoltak a sajátos ideológiai-politikai feltételei, amelyek egyben magyarázzák a különállás fenntartását is. Amint láttuk, a polgári radikálisok jó része a szocializmus végső célját – a távoli jövő feladataként – elfogadta, de megvalósításának elméleti és gyakorlati útjáról a szociáldemokrata párt hivatalos felfogását nem osztotta. Szende Pál és Jászi Oszkár, Rácz Gyula, sőt Somló Bódog és Pikler Gyula is nemcsak elfogadták, hanem mint bekövetkező és kívánatos fejleményt fogták fel a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülését, a dolgozó osztályok politikai hatalmának létrehozását. Meggyőződéssel hirdették, a társadalmi fejlődés vizsgálata meggyőzte őket arról, hogy a jövő a szocializmusé. Somló Bódog egyértelműen a társadalmi fejlődés szocialista tendenciáját fejtette ki az államfejlődésről írt munkájában. Jászi Oszkár az individualizmus és szocializmus kérdéseiről rendezett vitát úgy összegezte, mint az előbbi vereségét, mint a kollektivizmus győzelmét. Az „Új Magyarország felé” című könyvében pedig egyenesen így fogalmazott Jászi: „Bár paradoxonnak hangzik, ki merem mondani: Magyarország vagy szocialista lesz, vagy nem lesz.”[2]

Jászi és társai ugyanakkor úgy látták, hogy a szocializmushoz még hosszú út vezet: előbb a polgári demokrácia megteremtése a feladat. Ha egy-egy villanásnyira felötlött is bennük, mint Adyban és Jásziban, hogy – miként az első orosz forradalomban – a polgári demokratikus átalakulás összekapcsolódhat a szocialista társadalomért folytatott küzdelemmel, ezt sem úgy értelmezték, mint a proletariátus hatalomra törő, a kispolgári rétegekkel, mindenekelőtt a parasztsággal szövetségben folytatott harcát. Nézeteiket itt erőteljesen befolyásolta a bernsteini reformizmus, amely a polgári demokrácia megteremtése után lehetségesnek, sőt egyedül lehetségesnek tartotta a szocializmusba való békés belenövést, az osztályharc fokozatos háttérbe szorulását. Nézeteikre hatással volt az a szélsőbaloldalon álló szocialisták körében szintén közkeletű felfogás is, amely szerint Európa keletén a társadalom fejlődése ugyanazt az utat fogja megjárni, mint amelyet Nyugaton is megtett. Tehát a szocializmus megteremtésének Magyarországon is az a feltétele, hogy előbb kialakuljon a modern polgári demokrácia, vagy ahogyan főleg Jászi fogalmazásában gyakran előfordult: a „nyugat-európai Magyarország”. „Modern szocializmus modern gyáripari kapitalizmus és az ezen alapuló polgári demokrácia nélkül el sem képzelhető – írta ezzel összefüggésben. – És ezen a ponton jutunk megoldhatatlan ellentétbe az agrárfeudalizmussal, és valószínű szövetségbe az ipari tőkével, jóllehet meggyőződésben és érzelmekben csaknem egyforma távol állunk úgy az egyiktől, mint a másiktól.”[3] De a magyar polgárság nagy többsége, sem az ipari, sem a kereskedő burzsoázia nem támogatta a radikálisok politikai célkitűzéseit; a koalíció kormányzása idején félrehúzódott, várakozó álláspontra helyezkedett, azt követően pedig – Tisza István vezetésével – a nagybirtok s a militarizmus képviselőivel szövetkezve, határozottan szembefordult a demokratizálási törekvésekkel. Ennek folytán kézenfekvővé vált, hogy szinte egyedül a szocialista munkásságra lehet számítani a „nyugateurópai Magyarországért” folytatott harcban. Ezen a ponton, mindenekelőtt a választójogi harcban való együttműködés területén szoros kapcsolatok épültek ki a szociáldemokrata párt vezetői és a radikálisok között.

Magyarország megújhodásának tervében, a városiasodásban, a demokratizálásban és a megvalósítás módszerében Ady – amint mondtuk – egyetértett és együttműködött radikális barátaival, velük és a szocialista mozgalommal kölcsönhatásban fejlődött. Minden bizonnyal sokat tanult az új eszmékre éppoly fogékony, de nála módszeresebben gondolkodó tudós barátaitól, ő azonban világosabban látta és következetesebben vallotta, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen, szükségszerű és kívánatos, csak ez hozhat megváltást Magyarországnak. Szellemi értékekben és erkölcsi erőben gazdag tábor gyülekezik most a haladás és a kultúra lobogója alatt – írta 1907-ben –, „…a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, amikor a politikai harcban is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.”[4] Az 1905–1906. évi tapasztalatok alapján megerősödött az a meggyőződése, hogy a radikális értelmiség szellemi forrongása csak a népre, elsősorban a szervezett munkásságra támaszkodva, vele szövetségben szélesedhet politikai forradalommá. Ady a mozgalmi aktivista értelmében nem azonosult a szocializmussal és a programszerű végcélt is távolinak, utópikusnak érezte. A szocialista eszmétől, a magasabb rendű humanista értékrendtől és etikából azonban megújhodást várt és nyert, és hordozóiban, a szocialista munkásokban látta a jövő zálogát.

1906–1907-től kezdve Ady a magyar progresszió táborában központi helyet foglalt el, katalizátor szerepet töltött be, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – sohasem volt politikai vezér. Nemcsak csapongó hangulatai, nem fékezett indulatai, nemcsak szertelen életmódja tették alkalmatlanná erre, hanem amiből mindez fakadt: az alkata. A stratéga módszeres végiggondoló képessége és előrelátása, a taktikus manőverező hajlékonysága nem volt a kenyere. Mondhatnánk persze: költő volt, de ezzel még a legszebb díszítőjelzőkkel ellátva is lefokoznánk. Mert ha politikai vezér, programalkotó és stratéga nem volt is, a forradalmakat megvívó nemzedék politikai gondolkodásának és új értékrendjének kialakításában meghatározó szerepet játszott. Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a [[Nagyvárad|nagyváradi]] antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe. Esze Tamás és a bujdosó kuruc motívum megjelenésével 1909 közepétől aztán nemcsak a koalíciós „kuruckodás” népi antitézise kap hangot, hanem a kisemmizettek és elárulták szociális radikalizmusának és hazafiságának forradalmi szintézise is. Az olyan valóságos vagy látszólagos antinómiákat, mint a szociális és a nemzeti, a népi és a nemzeti, a paraszti népi és a proletár szocialista ellentéte, mint a magyarság és európaiság viszonyának zavarai, Ady oldotta fel a magyar progresszió politikai gondolkodásában, még akkor is, ha a baloldal, a radikális és a szociáldemokrata vezető gárda egyes csoportjai lassabban, nehezebben értették is meg a szintézis jelentőségét.

Ady és a baloldal viszonyában – részben az ő indulatoskodásai, részben barátai, írótársai vagy egyes szociáldemokrata írók értetlensége miatt – voltak zavarok, törések, amint politikai öntudatosodása és radikalizálódása sem fogható fel lineáris folyamatnak. Ingadozásai, kétkedései egyrészt éppen a baloldal gyengeségével, gyakori megtorpanásaival, megalkuvásaival függtek össze. A forradalmi meggyőződést, a megmegújuló hiteket – másrészt – végig nyomon követte a magyarság sorsa miatti aggodalom, a progresszió győzelmének reális lehetősége és a netáni győzelem üdve iránti kétkedés. 1907 márciusában írta a „Fölszállott a páva” befejező soraiban:

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben, a bús, magyar élet.”[5]

Ezekben a riasztó sarkításokban a mindent újító győzelem és a mindent pusztító vereség alternatívájának előérzete sejlett fel.

A „Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért”[6] 

strófa úgyszintén egyszerre fejezte ki a forradalom vállalását az üdvében való kétkedést. Adynak ez az ekkortájt formálódó „kettős meggyőződése” nem alkati sajátosság, hanem a valóság kifejezése. A valóság volt itt egymással ütköző és nem békülő igazságoktól ellentmondásos. Ady tudatosan megértette és alapélményként újból és újból átélte nemzedéke, nemzete – és talán az egész régió – ellentmondásos valóságát. Ennek megállapításával a legkisebb mértékben sem vonjuk kétségbe, hogy Ady az első világháború előtti évtizedben szilárdan a progresszió táborához tartozott, annak is a balszárnyán foglalt helyet, kereste, sürgette a szociáldemokráciával való fegyverbarátságot, egész költői és politikai tevékenységével a forradalmi alternatívát választotta és erősítette.

A szociáldemokrata párt vezetőinek zöme tisztelte Adyt, kiállt mellette az 1909. évi Népszava-vitában, nevét és verseit gyakran lobogóként használta. Politikai kérdésekben viszont Jászival és csoportjával működtek együtt. A koalíciós kormány uralma idején vált körükben általánossá az a nézet, hogy a „feudális Magyarországot” előbb polgári demokratikus országgá kell alakítani, csak azután indulhat meg a küzdelem a szocialista célokért. A párt elfogadta, sőt kívánatosnak tartotta a radikális polgári erők részvételét a „feudalizmus” elleni közös harcban, minthogy – egyébként reálisan – jól látta, hogy a polgárság túlnyomó része alkalmatlan arra, hegy harcba induljon saját politikai hatalmának megszervezéséért. A polgári radikális vezetők a maguk részéről igényt tartottak arra, hogy a szervezett munkássággal karöltve részt vegyenek a harcban, mindenekelőtt a választójogi reformért. Jászi, főként kezdetben, még nagyobb ambíciókat is táplált; úgy látta, hogy a polgári radikalizmus egymagában is annyira megerősödik, hogy a munkásság részvétele a demokráciáért folytatott küzdelemben a segéderő szerepére lesz redukálható. 1907-ben egyenesen óvta a pártot attól, hogy a választójogi harcban való túlzott részvétele folytán elveszítse proletár és szocialista jellegét, s a polgári radikalizmus szélső balszárnyává váljon. Ezzel összefüggésben – egyébként helyesen – állapította meg, hogy „a viszonyok kényszere máris a Népszavát igen közel hozta a radikális burzsoázia ideológiájához… az általános választójogért való küzdelem máris túlságosan abszorbeálja a munkások energiáit a parlamenti politika irányában”.[7]

A Társadalomtudományi Társaságban való szoros együttműködésen túl jelentékeny volt az együttműködés a politikai, mindenekelőtt a választójogi küzdelemben. A Huszadik Századnak 1908-ban két különszámát is kiadták: az egyik magyar és francia nyelven összefoglaló tanulmányokat tartalmazott az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi és kulturális helyzetéről; a másik több mint 50 neves külföldi politikus és tudós véleményét – elítélő véleményét – tette közzé Andrássy tervezett plurális választójogi törvényjavaslatáról. Szoros kapcsolat alakult ki a polgári radikálisok és a szociáldemokrácia között a radikálisok munkástanfolyamain, illetve a Társadalomtudományi Társaság 1906 őszén alakult szabadiskolájában is. A munkástanfolyamokat a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság 1902 októberében indította meg először Budapesten, majd Nagyváradon s fokozatosan több más vidéki városban is. Ekkor még az egyes szakszervezetek égisze alatt, majd 1903 júniusától hivatalosan a társaság rendezésében. Már az első esztendőben 12 különféle szakegyletben 19 tanfolyamot tartottak, összesen 2013 rendszeresen részt vevő hallgatóval.

A munkástanfolyamok tanrendje igen változatos volt. A természettudományi tárgyak nagy bősége mellett széles körű társadalomtudományi ismereteket is átadtak. Az előadók ismert tudósok, művészek, jól felkészült szakemberek voltak (Zigány Zoltán, Réti Lóránd, Somló Bódog, Lyka Károly, Harrer Ferenc, Pfeifer Ignác, Madzsar József, Wildner Ödön stb.). A társaság nem tudta díjazni az előadókat, a kultúra terjesztőinek lelkes önfeláldozása, a munkáshallgatók bizalomteljes ragaszkodása azonban jó egy évtizeden át nemcsak fenn tudta tartani, hanem – egészen a háború idején történt betiltásáig – folytonosan terjeszteni, javítani s újabb és újabb előadókkal bővíteni is tudta a munkásoktatást.

1906 tavaszán Kristóffy engedélyével a munkástanfolyamok önálló intézménnyé bővültek: megalakult a Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Elnöke Somló Bódog, igazgatója Jászi Oszkár lett, választmányában elsősorban az iskola oktatói kaptak helyet, a már említetteken kívül Bárczi István, Diner-Dénes József, Rácz Gyula, Szabó Ervin, Veigelsberg Hugó (Ignotus) stb.

A Galilei Kör

A kör tagjaira nagy hatással volt Jászi Oszkár; előadói között előkelő helyet foglalt el Kunfi Zsigmond és Szabó Ervin is.

A polgári radikálisok pártalakítása

A demokrácia és a reakció erőviszonyait józanul mérlegelő Szabó Ervin a Népszava 1913. karácsonyi számában forradalmi összecsapás esetén az emigráció valószínűségét villantotta fel.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

1902-től Szabó Ervin eszmei irányításával a szocialista diákok mintegy 100 tagú művelődési köre tevékenykedett a budapesti tudományegyetemen, amely intenzíven bekapcsolódott a szociáldemokrata párt propagandamunkájába, a munkásság oktatásába, majd 1905-től a választójogi harcokba is.

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

Dobrogeanu-Gherea szerepe Szabó Ervinével hasonlítható össze, az emigráns orosz narodnyikból radikális demokratává fejlődött szociológus munkássága összefonódott a román munkásmozgalom kezdeteivel s attól szétválaszthatatlan.

A magyar munkásmozgalom ideológiája

A szindikalizmus és az anarchizmus kérdéskörét illetően mindenekelőtt Szabó Ervin nevét kell megemlítenünk, hiszen elválaszthatatlan tőle az a szindikalista színezetű áramlat, amely az 1910-es évek elejéig koordináló centruma lett minden törekvésnek, amely a párton belül – s azon kívül is – a reformista pozíció meghaladását, a magyar munkásmozgalom forradalmi megújítását tűzte ki célul. A szindikalizmus felé tájékozódó szocialista értelmiségi csoport, Szabó Ervin vezetésével, a párt vezérkarától eltérően csak másodsorban tekintette a szocialista mozgalmat a munkásság kapitalizmuson belüli érdekképviseletének. Számukra a mozgalom a politikai cselekvés forradalmi alternatívájának újrafellelését jelentette. Szabó Ervin, a magyar szindikalizmus egyetlen nagy formátumú teoretikusa, más országok szindikalista gondolkodóihoz hasonlóan a mozgalom forradalmasodásának fő akadályát a polgári parlamentarizmushoz való igazodásban vélte felfedezni. Ezt pedig kettős vonatkozásban tekintette veszélyesnek. Egyrészt a fejlett polgári demokráciák példáján úgy látta, hogy a parlamentbe került szociáldemokrata pártok a parlamenti tevékenység korrumpáló hatása következtében vesztenek osztályharcos radikalitásukból. A polgárság politikai képviseleti rendszere elsősorban arra alkalmas keret, hogy integrálja a forradalomra hivatott munkásmozgalmat a burzsoá politikai életbe. Másrészt attól tartott, hogy a szociáldemokrata pártok belső szervezettségükben átveszik a parlamentekben működő polgári pártok belső felépítését, bürokratizálódnak és elpolgáriasodnak. Emiatt a politikai pártot nem tartotta a proletár osztályharc alkalmas szervezeti formájának, csupán a szakszervezetet, a munkásérdekek közvetlen képviseletét. Szabó Ervin a párttal szembeállított s így idealizált szakszervezetben éppen nem a kicsinyes napi érdekekért folyó harc reformista szervezetét látta, hanem kizárólag forradalmi szervezeti formát. A kor szindikalista áramlatai nyomán a munkások napi kenyérharcától közvetlen, spontán forradalmasító erőt remélt, s a rokon francia felfogáshoz hasonlóan a tömegsztrájktól várta az osztályharc forradalmasodását.

Munkássága jóval szélesebb volt a szindikalizmus által felvetett problémák körülhatárolta tartománynál. Az egész magyar társadalomfejlődés marxista értelmezésére törekedett. A Marx és Engels válogatott művei I–II. kötetéhez írt jegyzetei a marxista elmélet magyar problémákra alkalmazásának első igazán nagyigényű kísérletei. Posztumusz munkája, a ”Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban”, a magyar polgári átalakulás kulcsát jelentő történeti csomópont, az 1848-as polgári forradalom értelmezése s egyben az egész újabb kori magyar történelem átfogó marxista koncepciója; habár egyoldalúsága az, hogy a magyar társadalmat még feudális jellegűnek ábrázolta, amely polgári forradalom előtt áll.

Galántai József

A munkásmozgalom 1917 őszén és az oroszországi szocialista forradalom

Az oroszországi szocialista forradalom hatására megerősödtek a magyarországi munkásmozgalom baloldali elemei: a szociáldemokrata párton belüli baloldali vezetők és bizalmiak, a Szabó Ervin által támogatott forradalmi szocialisták, akik kapcsolatban álltak az anarchoszindikalizmussal rokonszenvező munkásokkal.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

1918 sokat ígérő, reményeket gyújtó őszének kezdetén halt meg Szabó Ervin, a századelő szocialista mozgalmának kiemelkedő teoretikusa. Az idők változását mutatta, hogy a Népszava, mely néhány hónappal azelőtt egy vita során Szabó Ervint még légüres térben mozgó szobatudósnak nevezte, halála alkalmából elismerően emlékezett meg tevékenységéről, és érdemeit a nagy embereknek kijáró megbecsülés hangján méltatta. Temetése jelentős társadalmi-politikai eseménnyé vált, a szociáldemokrata párt és a radikális ellenzék összefogásának útját egyengette. Sírja felett Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott búcsúztatót, a gyászolók sűrű tömegéből kimagaslott Károlyi Mihály alakja.

1918. október 8-án a Népszavában „Magyarország népéhez” címmel kiáltvány jelent meg, mely a legsürgősebb teendőket 10 pontban foglalta össze. Az első pont „az ország összes demokratikus osztályainak” és „valamennyi nemzetnek” küldötteiből álló új kormányt követelt. A második a képviselőház feloszlatását és új országgyűlés összehívását javasolta az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választójog alapján. A további pontok az új kormány teendőit részletezték: béke, az orosz forradalom és Wilson elvei alapján; a közigazgatás teljes demokratizálása; egyesülési, gyülekezési és szervezkedési szabadság; mélyreható és gyökeres agrárreform; az egyéni vezetés alól kinőtt üzemek szocializálása; igazságos adópolitika; munkásvédelmi, népjóléti intézkedések, a 8 órás munkaidő bevezetésének előkészítése; a hazatérő katonák, rokkantak, özvegyek, árvák kártalanítása. A nemzetiségi kérdést illetően a kiáltvány egyrészt a nemzeti elnyomás eddigi rendszerének megszüntetése és az anyanyelv korlátlan használata mellett foglalt állást, másrészt kilátásba helyezte az „egyenlő jogú szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” megteremtését.

Október 13-án, néhány nappal a kiáltvány megjelenése után összeült a párt rendkívüli kongresszusa. A kongresszus összehívásával a pártvezetőség két alapvető cél elérésére törekedett:

  1. .megváltoztatni, hatályon kívül helyezni azt a februári határozatot, mely megtiltotta a polgári pártokkal való szövetkezést;
  2. a párt politikája melletti határozott, egyértelmű állásfoglalásra bírni a nemzetiségi bizottságokat.

A pártgyűlés előadója, Kunfi Zsigmond, lendületes beszédében kifejtette, hogy a külső körülmények megdöntötték a fennálló rendszer két külső pillérét: a dualizmust és a német szövetséget, megmaradt azonban a két belső pillér, a nemzetiségi elnyomás és az osztályelnyomás. Ezek megdöntése a történelmi feladat. Leszögezte, hogy nem állnak a perszonális unió alapján – a királyi hatalom gyengének bizonyult; az államforma kérdését Magyarország jövendő alkotmányozó nemzetgyűlése határozza meg.

A nemzetiségi kérdésről szólva azt hangsúlyozta, hogy elismerik a nemzetek önrendelkezési jogát, annak minden következményével. A párt olyan népeket, amelyek maradni nem akarnak, nem kíván fegyverrel, kényszerrel itt tartani, de reméli, hogy amennyiben Magyarország „föderalisztikus, szabad összműködésen alapuló népállam” lesz, úgy az elszakadásra nem kerül sor.

A polgári pártokkal való együttműködés kérdésében azzal érvelt a szövetség szükségessége mellett, hogy a munkásság a kitűzött programot egyedül keresztülvinni nem tudja, nem elég erős ahhoz, hogy egymaga vegye át a politikai hatalmat. Az együttműködés tartalmát illetően igyekezett eloszlatni a kételyeket. Nem a mérsékelt ellenzékkel. (Vázsonyival) kívánnak szövetkezni. hanem azokkal akarnak együtt haladni, akik a párt akcióprogramját magukévá teszik.

Kunfi előadói beszéde után a nemzetiségi bizottságok képviselői szólaltak fel, akik ez alkalommal, eltérően az addigi gyakorlattól, a kongresszus elnökségében is helyet foglaltak. A román, szlovák, szerb és német szekciók szónokai támogatásukról biztosították a pártot, felszólalásaikból azonban az is világossá vált, hogy ellenzik a polgári pártokkal való szövetség megteremtését célzó határozati javaslatot, mert bizalmatlanok a polgári pártokkal, az úgynevezett történelmi pártokkal szemben. „Attól félek – mondta a román szekció vezetője, utalva a szövetség felújítását célzó javaslatra –, hogy ha a kongresszus ezt elfogadná, akkor a román nemzetiségűeket nem tudná a párt még annyira sem magához vonzani, mint amennyire máskülönben tudná.”[8] A Magyarországhoz való tartozás kérdésében a nemzetiségi szekciók kitértek az egyértelmű állásfoglalás elől. Ennek oka az volt, hogy a szlovák és a román nemzeti bizottságok jobboldali vezetői ez időben már szoros kapcsolatot építettek ki a nemzetiségi polgári pártokkal. E vezetők az események alakulása láttán azzal érveltek, hogy amennyiben a magyar munkások a magyar polgári pártokkal lépnek szövetségre, úgy nekik is jogukban áll hasonló módon eljárni.

A nemzetiségi szónokok után a szakmák, a kerületi és vidéki szervezetek képviselői következtek. E felszólalások is azt mutatták, hogy a munkásság ellenszenvvel és fenntartással fogadja a polgári pártokkal való szövetkezés gondolatát. A pártvezetőség a beterjesztett javaslatot ennek ellenére fenntartotta, de figyelembe véve az értekezlet hangulatát, engedményt tett: elfogadta Landler Jenő módosító indítványát, mely az együttműködést „a párt kiáltványában körvonalazott program” elfogadásához kötötte. Ezzel a lényegen nem változtató szövegezéssel végül is sikerült a polgári pártokkal való szövetség felbontását kimondó korábbi állásfoglalást hatályon kívül helyezni; megnyílt az út a szövetség felújításához.

A megvalósulás útja és módja ugyanakkor továbbra is nyílt kérdés maradt. A pártvezetőségben és a pártválasztmányban (a kongresszus a határozat végrehajtását e két testületre bízta) a szövetség kérdésében eltérőek voltak a vélemények.

A jobboldal hallgatásával és visszahúzódásával ellentétben a baloldal nagy erővel jelentkezett a kongresszuson, a javaslatok egész sorát terjesztette elő. Az oroszországi fejleményekre hivatkozva és abból kiindulva, hogy Magyarországon is forradalmi helyzet alakult ki, a baloldali ellenzék elégtelennek, kishitűnek ítélte az októberi kiáltványt, úgy vélte: a párt céljai elmaradnak a kedvező körülmények adta lehetőségek mögött. Az ellenzéki javaslatok a köztársaságot, a munkásmilícia felállítását, az önálló proletárpolitikát és ennek érdekében a munkástanács megalakítását követelték, állást foglaltak a földosztás (mindenekelőtt az egyházi birtokok és a hitbizományok felosztása) mellett, sürgették a bankok, valamint az ipari üzemek (elsősorban a kulcsiparágak) államosítását és radikális népjóléti intézkedéseket.

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a 32 ellenzéki küldött nevében felszólaló Pogány József rámutatott, hogy e szövetség megzavarná a nemzetiségi munkások öntudatát és a magyar munkások szociális öntudatát is. „Nem lehet egyszerre két taktikát követni” – hangoztatta. Nem a nemzetiségi burzsoáziával vagy a területi integritás alapján álló „történelmi pártokkal” kell összefogni, hanem szövetségre kell lépni a szervezetlen munkások százezreivel, a még nem szervezett parasztság millióival, a külföldi munkások tízmillióival, az orosz forradalommal. Arra kell törekedni, hogy „a Magyarországon élő összes nemzetek proletariátusa vegye át az ország sorsának intézését”,[9] jelentette ki Zádor Pál, aki Nyisztor György és más küldöttek megbízásából terjesztett elő határozati javaslatot.

Az októberi pártprogrammal és a kongresszusi határozattal kapcsolatosan állást foglalt az oroszországi magyar kommunista csoport is, melynek lelke és vezetője Kun Béla volt.

Kun Béla a háború előtt Erdélyben vett részt a munkásmozgalomban, 1916-ban az orosz fronton hadifogságba jutva, a tomszki hadifogolytáborban szervezte a hadifoglyok forradalmi mozgalmát, és az elsők között csatlakozott – még az októberi forradalom győzelme előtt – a bolsevikokhoz. 1917 végén Pétervárra utazott, ahol személyesen is megismerkedett Leninnel. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt. [(OK(b)P] Magyar Csoportjának megalakulása (március 24.) után a szocialista hadifoglyok föderációja is elnökévé választotta. 1918 februárjában a németek ellen, később a permi fronton harcolt. Júniusban Moszkvában részt vett a baloldali eszerek lázadásának leverésében.

A kommunista hadifoglyok a szociáldemokrata párt céljait egyértelműen, egészében vetették el, és készek voltak arra, hogy bírálatukból a megfelelő következtetéseket szervezeti téren is levonják. A magyar bolsevikok rámutattak, hogy a történelmi fejlődés új jelenségei: az imperializmus, a világháború, a proletárdiktatúra megvalósulása Oroszországban a munkásmozgalom számára gyökeresen új helyzetet teremtettek, napirendre tűzték a szocialista forradalmat, a hatalom megragadásának lehetőségét. A polgári demokrácia célja ilyen körülmények között már nem a haladás és a felszabadulás útját jelenti, hanem a „fölbomló burzsoá államszervezet megmentésének eszköze a bolsevizmussal, a proletárforradalommal szemben”.[10]

A csoport hetilapja, a Szociális Forradalom, ebből az alapállásból kiindulva a szociáldemokrata párt októberi kiáltványát az árulás okmányaként bélyegezte meg, és megalkuvással, az uralkodó osztállyal való paktálással, az osztályharc feladásával vádolta a pártot.

A szociáldemokrata párt elleni éles kritikából világosan következett egy új párt létrehozásának szükségessége. Ennek előkészítéseként az OK(b)P külföldi nemzetiségű csoportjainak magyarországi tagjai október 24-én gyűlést tartottak Moszkvában.. (A nevezetes gyűlésre a Drezden szálló egyik második emeleti helyiségében került sor, ahol ez időben a magyarországi kommunista csoport központja volt.)

Kun Béla, az értekezlet előadója, többek között a következőket mondta: a szociáldemokrata párt „letért arról az útról, amelyen a szocializmus megvalósítása elérhető volna… fel kell hogy merüljön ennek következtében… a kommunista pártalakulás kérdése. Semmiféle forradalmi rajongás nem vezet engem itt. Nem hiszem azt, hogy holnap már a kezünkben lesz a hatalom, de hiszem, hogy a magyarországi proletariátus el fogja foglalni a hatalmat. S erre nekünk elő kell készülnünk…”[11]

Az értekezleten megjelent magyar, német, román, délszláv, cseh és szlovák kommunisták kiáltvánnyal fordultak „Magyarország dolgozó népéhez”. Vázolva a fennálló forradalmi helyzetet, rámutatva a szociáldemokrata párt megalkuvására, fegyveres felkelésre, az államhatalom megragadására szólították a munkásokat, a katonákat, a földműves szegényeket. „Kössétek meg ti a békét a veletek szemben levő lövészárkokban sínylődő munkástestvéreitekkel. Hagyjátok ott a lövészárkokat, a megszállt területeket, térjetek haza fegyvereitekkel. Kössétek meg a dolgozók testvéri szövetségét, melyet nem bonthat szét a világ hatalmasainak rablóháborúja”[12] – olvasható a felhívásban, mely a legközelebbi feladatokat 10 pontban foglalta össze, és amelyen első ízben szerepelt aláírásként a Kommunisták Magyarországi Szövetsége megjelölés.

Arra a kérdésre, milyen is volt a hangulat Magyarországon október elején, igen nehéz pontos választ adni. Nehéz utólagosan megállapítani, mit és mennyit értettek meg az emberek a királyi kihallgatásokat ecsetelő hírekből, a kongresszusokat ismertető, sűrűn cenzúrázott tudósításokból, hányan vettek részt a jövő lehetőségeit és tennivalóit taglaló szenvedélyes vitákon, hányan jutottak hozzá az Oroszországból származó, illegálisan kézről kézre adott kiadványokhoz.

Október 2-án, Szabó Ervin temetésekor Csepelen és egy sor budapesti üzemben 10 percre leállt a munka.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

Az ellenzék egy része a baloldalnak a szociáldemokrata párton belüli összefogására Marx-kör vagy Szabó Ervin-kör létrehozását javasolta.

A baloldal vezetői november 17-én éppen erről, egy Szabó Ervin-kör létrehozásáról tanácskoztak, amikor híre jött, hogy a kommunista hadifogolycsoport vezetője, Kun Béla, Budapestre érkezett.

Lábjegyzet

  1. Szontagh Ernő (Szabó Ervin), Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot? Budapest, 1905. A brosúrából idézi: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). III. Budapest, 1955. 263.
  2. Jászi Oszkár, Új Magyarország felé. Beszélgetések a szocializmusról. Budapest, 1907. 187.
  3. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  4. Ady Endre, Magyarország újjászületése. (In: Ady Endre összes prózai művei. IX. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1973. 15.
  5. Ady Endre, Fölszállott a páva. (In: Ady Endre összes versei. I.) Budapest, 1955. 83–84.
  6. Ady Endre, [http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0502.htm#41 A fajok cirkuszában. Ugyanott, 375.
  7. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  8. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) 4. kötet, 2. rész: 1914–1918. Budapest, 1969. 477.
  9. Ugyanott, 483–485.
  10. Kun Béla, „A bolsevikiek ítélete”. Szociális Forradalom, 1918. október 23.
  11. Szamuely György, A Kommunisták Magyarországi Pártjának előkészítése. Sarló és Kalapács, 1932. 4.
  12. Milei György, Az OK(b)P magyar csoportja a KMP megalakításáért (1918.október–november). Párttörténeti Közlemények, 1964. 2. 164–169.

Művei

Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forrásokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Úgynevezett reformkorszakról ír, amelynek kezdetét 1825-től számítja, amikor – és ez nyilvánvaló elírás lehetett – Széchenyi István, a liberális toryzmus sajátos eszmerendszerétől áthatott program megfogalmazója – Szabó Ervin szerint –, gazdaságpolitikai agitációjával felrázta a nemzetet politikai kábultságából, és azóta fáradhatatlan apostolként hirdeti nézeteit (Szabó E. 49.). A nemesség egészét pusztán feudális osztályként kezeli, amely megrekedt a feudalizmusban, nem képes és nem is hajlandó kiváltságainak felszámolását előmozdítani. A szerinte maroknyi reformer nemes iparkodását elismeri, de róluk az a véleménye, hogy anélkül akarták a feudalizmus eltörlését, hogy érzésben, érvelésben közeledtek volna a polgári világnézethez (ugyanott 50.). A reformer ellenzék liberális politikája – szerinte – voltaképpen a régi magyar ellenzék új divatú elemekkel feldíszített kovásza (ugyanott 53.). Ebből a koncepcióból folyóan a reformkorszak érdemes politikusairól alkotott véleménye is fenntartásokkal terhelt.

Széchenyi elindítója ugyan a reformkorszaknak, de reformjavaslataiban egy szót sem ejt a parasztságról (ugyanott). A reformeszmék legkiválóbb képviselői 1830 júliusának párizsi eseményei és az 1831. évi magyarországi parasztfelkelés hatására felismerték, hogy a nemzetgazdasági és a nemzeti problémák megoldását a parasztkérdéssel kell kezdeni, ám Deák Ferenc, a radikális tábor legokosabb, legnagyobb alakja, noha fogékony a nyugati eszmékre, „mégis tősgyökeres magyar, mondhatni, keletien kényelmes és szemlélődő természet, kinek lelkében a túlsúly azokon a hagyományos érzelmeken nyugszik, amelyek őt a szó legjobb értelmében vett régi magyar nemesség valódi képviselőjévé teszik” (ugyanott 60.). Kossuth mindig az árral úszó, ingadozó, heves mérsékletű, hiú ember, akinek tudatos reformpolitikája mérsékelt, Kossuth minden lényegesebb társadalmi és politikai átalakulás ellensége. Politikája, bár gyakorlati következményei valóban demokratikus reformokhoz vezetnek, elméletileg összeegyeztethetetlen a demokráciával, amelyről annak nyugat-európai értelmében általában kevés fogalma volt. A nyugat-európai demokráciához, amelyért a reformküzdelem folyt, a demokrácia, a tiers état uralmi formájának elméletéhez kevés köze volt (ugyanott). Egyedül a oentralisták fogalmazták meg a nyugati polgári általakulás demokratikus programját. Ők a polgári forradalom képviselői, amit tudatosan polgári formában, törvényes polgári eszközökkel kivántak megvalósítani. Ugyanakkor tudatos polgárokként mind jobbfelé, a feudalizmustól, a nemességtől, mind balfelé, a proletariátustól elhatárolták magukat. Erről vall cenzusos választójog-követelésük. Egyedül ők küzdöttek osztályérdekeiken túlmenő célokért, noha az az osztály, amelynek szószólói voltak, gazdasági és társadalmi valóságként alig létezett, politikailag pedig egyáltalán nem (ugyanott 61., 63–64., 69.). Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.

Marxistaként ismerte fel – láttuk – 1830-cal és 1831-gyel kapcsolatban az osztályharc történelmi mozgató szerepét. A gazdasági és társadalmi rendszer válságának a hatását a politikai eszmékre, mozgalmakra szintén jelezte. Művének korszakunkkal foglalkozó részében megállapítja, hogy a forradahnat hosszú lelki előkészítésnek kell megelőznie, ámde „másfelől magának a gazdasági és társadalmi rendszernek is már megingatottnak kell lennie, mielőtt a szellemek képesek és hajlandók a felforgató eszmék befogadására és tényleges keresztülvitelére” (ugyanott 47.).

Szabó Ervin tehát felismeri a valóság egy részét. Eszmerendszerének eklektikus volta, egyéniségének alkata azonban együttesen meggátolják, hogy érzelmi forradalmisága eszmeileg is következetes marxista elmélettel ötvöződhessék. (Ennek egyik tünete az örök nemzeti sajátosságok koncepciójának elfogadása Deák jellemzésében.) A bibliográfiai tájékoztató jellege nem teszi lehetővé Szabó Ervin eszmerendszere forrásainak feltárását, koncepciójának kritikai elemzését. Ettől azonban már csak amiatt is el lehet tekinteni, mert ezt a munkát – időrendben haladva – Gedő András (Szabó Ervin és a marxista filozófia. Párttörténeti Közlemények, 1957. 1), Litván György (Szabó Ervin. Életek és korok. Budapest, 1974) és Mérei Gyula (Eszmetörténet – munkásmozgalom-történet. In: Munkásmozgalomtörténet – társadalomtudományok. Szerkesztette Vass HenrikSipos Levente. Budapest, 1978) már elkezdték.


A korszak magyarországi sajátlag társadalomtörténetével, mint olyannal, átfogó igénnyel hazai szerzők önálló munkája – eltekintve Takács Mária Társadalmi állapotok és törekvések Magyarországon /1830–1847/ című, a maga korában értékes és haladó szempontú disszertációjától (Budapest, 1909) – még nem foglalkozott. A társadalomtörténeti vonatkozások részint a korszak nagy, az előzőkben már részletesen ismertetett és értékelt szintéziseiben kaptak helyet (eddig legrészletesebben és legrendszeresebben az 1961. évi egyetemi tankönyv által írott önálló társadalomtörténeti fejezetében), részint a marxista politikai és gazdaságtörténeti szempontú feldolgozások kereteiben (alapvetően és hosszabb távra is iránytmutatóan Szabó Ervin már idézett művében és újabban kivált Révai József különböző munkáiban) kerültek tárgyalásra. Az ezek által meghatározott fő vonalakra épültek fel a kor társadalmi mozgását sokoldalúan vizsgáló részmonográfiák, tanulmányok és cikkek, melyeket így az eredményeik összefogására vállalkozó VI. fejezet irodalmi tájékoztatójában kívánunk bemutatni.

Irodalom

Szabó Ervin tehát felismeri a valóság egy részét. Eszmerendszerének eklektikus volta, egyéniségének alkata azonban együttesen meggátolják, hogy érzelmi forradalmisága eszmeileg is következetes marxista elmélettel ötvöződhessék. (Ennek egyik tünete az örök nemzeti sajátosságok koncepciójának elfogadása Deák jellemzésében.) A bibliográfiai tájékoztató jellege nem teszi lehetővé Szabó Ervin eszmerendszere forrásainak feltárását, koncepciójának kritikai elemzését. Ettől azonban már csak amiatt is el lehet tekinteni, mert ezt a munkát – időrendben haladva – Gedő András (Szabó Ervin és a marxista filozófia. Párttörténeti Közlemények, 1957. 1), Litván György (Szabó Ervin. Életek és korok. Budapest, 1974) és Mérei Gyula (Eszmetörténet – munkásmozgalom-történet. In: Munkásmozgalomtörténet – társadalomtudományok. Szerkesztette Vass HenrikSipos Levente. Budapest, 1978) már elkezdték.

Hogy az úrbéri javaslat részletes tárgyalása során hányan szavaztak az állami kármentesítés elvének kiterjesztése mellett, illetve ez ellen s hányan maradtak távol a szavazástól, az kiviláglik a képviselőház szeptember 20-i és 22-i ülésének naplójából, Közlöny, 1848. szeptember 22., illetve 23. Megjegyzendő azonban, hogy – bár e kétségtelen hitelű forrás tanúsága szerint az állami kármentesítés elvének kiterjesztése mindkét szavazás alkalmával csak a képviselők kisebbségének a voksait nyerte el s bár a szeptember 204 szavazás számszerű kimenetelét Szabó Ervin is ismerteti – még ma is találkozni olyan állítással, amely szerint „a szőlődézsmáról és a majorságiakról szóló házhatározatokat a törvényhozó test … ekkor … egyhangúlag mondta ki” (Varga János, A forradalom és a parasztság).

A baloldali szocialisták, az antimilitarista diákmozgalom tevékenységéről elsősorban a Szabó Ervinnel kapcsolatos irodalom ad eligazítást: a Szabó Ervin válogatott írásai (Budapest, 1958) és a Szabó Ervin, 1877–1918. Válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Remete László (Budapest, 1968); Mucsi Ferenc, Szabó Ervin politikai tevékenysége az első világháború idején (Párttörténeti Közlemények, 1968. 4), Duczynska Ilona, Mesterünk Szabó Ervin. Halála 50. évfordulóján (Kortárs, 1968. 10) és Kőhalmi Béla, Pillanatképek Szabó Ervin élete utolsó évéből (Magyar Könyvszemle, 1968. 3) című visszaemlékezései; Tömöry Márta, Duczynska Ilona feljegyzései az 1918-as januári sztrájk előzményeiről (Történelmi Szemle, 1958. 1–2); Révai József, Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban (In: Marxizmus, népiesség, magyarság. Budapest, 1955); Nemes Dezső, Szabó Ervin ideológiája és kapcsolata a forradalmi szocialistákkal (Századok, 1972. 4–5) című tanulmánya és Litván György, Szabó Ervin (Budapest, 1974) című életrajza.