Szabadka

A Múltunk wikiből

szerbül Суботица, horvátul Subotica, latinul Maria-Theresiopolis, németül Maria-Theresianopel

város és község Szerbiában, a Vajdaság északi részén, az észak-bácskai körzetben, Magyarország déli határától 10 km távolságban
Wikipédia
Szabadka címere
1842. május 23.
Szabadka város körlevele javasolja, hogy szavazatjoguk elnyerése érdekében a szabad királyi városok támogassák belszerkezeti reformjukat.
1843. január 30.
Szabadka város kéri, hogy országgyűlési követeit a polgárok összessége választhassa és utasíthassa.
1882. december 5.
A BudapestSzabadka vasútvonal megnyitása.
1883. december 20.
A SzabadkaÚjvidékZimony vasútvonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Szerbiával és a Balkánnal.
Az általános sztrájk átterjed vidékre.
A 86. közös gyalogezred lázadása Szabadkán.

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
JUGOSZLÁVIA
Subotica/Szabadka X X

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

A nagyvezír csak akkor tudott benyomulni Szegedre, amikor megtörte a "puskával, nyillal, bottal és kővel" harcoló védők ellenállását. Szabadkának viszont sikerült megvédenie magát.

Crni Jovan felkelése

Jovan cár előbb Szabadkán, majd amikor azt földesura, Török Bálint másodszori próbálkozásra visszavette tőle, Szegeden rendezte be udvarát.

R. Várkonyi Ágnes

Városok, nyitott kapukkal

Szabadka, Zenta és Zombor szívta magába a környék népét, olcsó bérű munkát kínálva a betelepülőknek, nyereséges szőlő- és gyümölcstermesztést a határát művelőknek.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel.
  • A régi magyar parasztság töredéke a földesuraival beköltözött régi rác parasztsággal s a török hódítók nyomában érkező újabb szerb, de főleg vlach népességgel élt együtt a BajaSzabadkaArad–vonaltól délre, attól északra viszont Kalocsa, Halas, Szeged, Hódmezővásárhely, Simánd lakossága és közvetlen környékük már teljesen magyar volt; ezek közül mindössze Kalocsán és Szegeden telepedett meg török helyőrség.

Wellmann Imre

A kimerülés felé

Rabutin már 1706-ban nem mert seregével aratás előtt Erdélyből kiindulni, mert attól tartott, hogy katonái éhen halnak a kiélt országban, mint ahogy aztán a nélkülözéseknek sokan áldozatul is estek. S ahol végigvonult, ott azt kellett kuruc részről megállapítani, hogy a Jászságtól le Szegedig „nincs élése a katonának”.[1] Pusztán állt a távolabbi környék is, úgyhogy a kuruc csapatoknak két hétre való élelmet kellett magukkal vinniük bácskai hadjáratukra, Szabadkán túl annyira nem találhattak fölverni valót.

Heckenast Gusztáv

Vegyipar

Az 1780-as évek derekán indult meg a szódagyártás a Szabadka melletti Palicsi-tavon.

Benda Kálmán

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost a szabad királyi városok sorába emelték.

A szervezkedés

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is. Ugyanígy Sárospatakon, Szabadkán, Halason, Székesfehérvárott, Szatmárnémetiben, Kőszegen, Körmenden, Rohoncon vagy Ócsán megyei és városi tisztviselők, szabad foglalkozású értelmiségiek, papok, ritkábban polgárok, kereskedők, iparosok. Közülük mintegy hetvenet név szerint is ismerünk.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A jogi státus és a valóságos városi szerepkör mindjobban erősödő szétválását jelenti, hogy a vizsgált területen fekvő 44 szabad királyi város közül csak 37 töltött be piacközponti funkciót, további 4, – Bazin, Bakabánya, Szabadka és Zombor – csak alközpontként szerepel ekkor, Ruszt, Modor és Szentgyörgy pedig egyáltalán nem fordul elő a piachelyek között.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az Alföld rohamosan növekvő agrártelepülései közül csak egynéhány kapta meg a kiváltságos civitas rangot, így: Szeged, Szabadka, Temesvár és Zombor. A szabad királyi városok népessége általában alacsony, a szélső értékek azonban elég tág határok között mozognak. Az ország legnagyobb városának, Debrecennek kereken 30 ezer lakosa van, a legkisebbnek, a Sopron megyei Rusztnak csupán ezer, ami kevesebb az átlagos alföldi falvak lélekszámánál. 20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van : Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Persze, ha a társadalmi összetételt nézzük, azt találjuk, hogy az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók száma korántsem a legnépesebb városokban a legnagyobb. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A kis felső-magyarországi civitasok ilyen szempontból messze megelőzik az alföldi városokat, amelyekben túlsúlyban vannak a mezőgazdasággal foglalkozók, s társadalmi összetételüket nézve nem sokban különböznek a mezővárosoktól.

A szabad királyi városok csoportján belül tehát lényegesen eltérő típusokat találhatunk. És ha jogosult, hogy a falusi szinten tengődő, igen kis lélekszámú településeket kiváltságuk, jogi helyzetük alapján a városok közé számítsuk, legalább olyan jogos a városi. népesség körének kiszélesítése azokra a mezővárosokra, névlegesen földesúri fennhatóság alatt élő oppidumokra, amelyeknek belső viszonyai alig, vagy semmit sem különböznek a szabad városuk agrár jellegű csoportjától. Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Az 1790–1791. évi magyar országgyűlés cikkelyezte be a szabad királyi városok közé Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost, ám az 1785-ben szabad királyi város rangra emelt Pécs, majd az 1809-ben ilyen privilégiumot nyert Eszék és az 1826-ben privilegizált Arad új jogállásának becikkelyezésére, s így tényleges országgyűlési képviseletére 1848-ig már nem került sor. Erdélyben Ebesfalva (a későbbi Erzsébetváros) és Szamosújvár 1791. évi szabad királyi várossá emelése és a taksás Oláhfalu országgyűlésii helyének visszaállítása után tovább már szintén nem szaporodott a városok száma. A gazdasági fejlődésnek központi funkciókra és az ezeket ellátni alkalmas más köjzpontokra irányuló igényei azonban, ha változóban voltak is, nem szűntek meg, sőt tovább erősödtek és növekedtek. Ehhez mérve fokozottan kérdésessé lett, hogy a szabad királyi városok hálózatának területi elhelyezkedése és egyes tagjainak fejlődése mennyiben bizonyul képesnek és elégségesnek a változás által teremtett bővülő szükségletek kielégítésére. E kérdésre választ mindenekelőtt a városok népességszámának fejlődésképességüket nem kis mértékben kifejező alakulása adja meg.

A már 1786-ban meglevő szabad királyi városok népességszáma a Magyar Királyságban az 1840-es évek végéig – folytatva a már 1804-ig megfigyelt, egészében csak mérsékelt fejlődést – 706 ezerre (ezen belül a horvát-szlavonországiaké 29 ezerről 55 ezerre), az Erdélyi Nagyfejedelemségben 74 ezerről körülbelül 120 ezerre emelkedett. A növekedés közel 100 %-os aránya az ország teljes népességszámának mintegy 40%-os növekedéséhez hasonlítva világos jele annak, hogy a szabad királyi városok szívóhatása továbbra is, és egyre jelentősebben növekedett.

A növekedés azonban e városok között 1804 után sem – sőt ettől kezdve még kevésbé – oszlott meg egyenletesen, és ebben a gazdasági élet e hat évtized alatt területileg eltérő fejlődését kell meglátnunk. Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged.

A polgárság átalakulása

A kereskedelemben – mind a forgalmazott érték nagysága, mind az ebből adódó felhalmozás nagy jelentősége következtében – egyre inkább a szabad királyi városi polgárok által (a borkereskedelmet kivéve) eddig kevéssé, vagy csak néhány sajátos agrárváros (Szeged, Debrecen, Szabadka stb.) polgáraitól folytatott termény- és állatkereskedelem vette át a vezetést.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt.

A társadalmi reform elemei

A törvényjavaslat az ilyen módon demokratizált szervezetű városoknak az országgyűlésen (a megyei szavazatok számának egyidejű megkettőzésével) 32 szavazatot adna, melyből Pest, Debrecen, Szabadka, Szeged, Buda és Pozsony 2–2 szavazattal rendelkeznék, további tíz város egy-egy követet küld, a többi 32 város pedig kerületekbe osztva választ tízet. Zsidó, bányamunkás és bányatiszt követnek sem választható.

A Védegylet

Hasonló helyi jellegű kezdeményezések már korábban is jelentkeztek: először a Perczel testvérek (közülük Móric jelen van az országgyűlésen is megyéje egyik követeként) indítványára Tolnában, még 1842-ben; majd Zalában, Veszprémben, Komáromban, Szabadkán.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek. Közben azonban Erdélyben a színház bérlő kezére jutott, mire 1828 elején az „Erdélyi énekes jádzó társaság” Miskolcra, majd Kassára ment, és ott lett bázisává a város felvirágzó magyar színészeti életének. Innen fog majd visszalátogatni Erdélybe is.

Kolozsvár után két évvel, 1823-ra Miskolcon a színház eltartására szövetkezett megyék ugyancsak felépítették saját szerény, de immár állandó színházukat (mely azonban 1843-ban a várost elpusztító tűzvésznek esett áldozatául). A színészek mint „Borsod megyei színjátszó társaság” innen kiindulva az északkeleti Alföldet is ellátták vendégjátékaikkal. További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások. Az épület felirata: „Hazafiság a nemzetiségnek” világosan fejezte ki a kor magyar színjátszásának a polgári nemzetté válást segítő, a nemzeti integrálódást előmozdító, ugyanakkor az idegen abszolutizmus ellenes programját, illetve a vele szemben támasztott igényeket.

De e viszonylag nagy és vendégjátékaik révén szélesebb tájak színházi igényeit is kielégítő társulatok mellett (melyek közül főleg a fehérváriak Pest-Budán is többször megfordulnak), a felvonás második színeként egyre több, állandó székhely nélküli vándortársulat is létrejött és tevékenykedett. Az 1820-as évek végére a Magyar Királyság területén számuk már eléri a tizenötöt. 1834-re a miskolci és a kolozsvári színház körül létrejött, valamint a kassai, a dunántúli, a debreceni és a szabadkai nagy társulatok mellett hét társulat járja Magyarországot.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése. De ekkorra több más nagy városban is már alkalmas termek, szálák, redutok állnak az arra járó társulatok rendelkezésére.

1790-től 1815-ig, 1815-től 1833-ig, illetve 1835-ig, onnan a polgári forradalomig: a hazai magyar színjátszás története – mint látjuk – csaknem pontosan, legfeljebb a felépítményszerű jelenségeknél különben is észlelhető bizonyos fáziskéséssel, már a köztörténet, de éppúgy az irodalomtörténet alakulásának egyes szakaszait követi. Sőt, hogy a fejlődés e látványosabb fordulópontjai között a nagy fordulat itt is, úgy mint az irodalomban, valahol az 1820-as évek közepén megy végbe, azt a magyar nyelvű színházi zsebkönyvek korábbi, csak szórványos jelentkezésük után éppen ez idő tájt, 1826-tal kezdődő tömeges, és ettől kezdve folyamatos megjelenése mutatja, jeleként az érdeklődés hirtelen, s a politikai élet fellendülésétől nyilván nem független megnövekedésének. Ezt különben a nagyobb vándortársulatok többé–kevésbé határozott, korántsem annyira bohémes és romantikus, mint inkább a várható érdeklődést már józan megfontolással felmérő úti programjai is bizonyítják. Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig. 5 év múlva a fehérvári társulat vándorútján Veszprém, Zombor, Szabadka, Baja, majd Fehérvár, innen kirándulva Balatonfüred és (előbb még Fehérvárra visszatérve) Pozsony színpadjain lép fel.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Ezenkívül, főleg városokban, nagyszámú magánzenetanár is működik. Közülük sokan templomi vagy színházi karmesterek, és a maguk körében jeles zeneszerzők is, mint Klein Henrik Pozsonyban, Fusz János Pesten, Arnold György Szabadkán.

Spira György

Győzelmek a mellékhadszíntereken

Perczel ugyanis, aki márciusban a Bácska kiürítése után Szeged és Szabadka körül hátrahagyott honvédcsapatok, a IV. hadtest parancsnoka lett, március végén 7 ezer emberével megindult dél felé, s először összeköttetést teremtett a hónapok óta ellenséges csapatok által körülzárt Pétervárad védőivel, majd április 3-án bevette az előzőleg – tudjuk – már három ízben is sikertelenül megostromolt Szenttamást, négy nap múlva pedig a római sáncoknál mért súlyos csapást a szerb felkelőkre, s ezzel a titeli fennsík kivételével a Bácska teljes területét felszabadította.

Katus László

A szállítás forradalma

A magánvállalkozók mellett ekkor már egyre nagyobb szerepet vállalt az állam is a vasútépítésben. Egyrészt maga épített ki oly fontos vonalakat, mint a BudapestSzabadkaZimonyBelgrád (SzabadkaBaja szárnyvonallal), amely létrehozza a vasúti összeköttetést a Balkánnal (Szófia, Szaloniki, Konstantinápoly), vagy a BudapestKomárom vonal és a határőrvidéki kelet-nyugati irányú vonal; másrészt kedvezményekkel és szubvencióval támogatta az egyes vidékek helyi forgalmi igényeinek kielégítésére hivatott, gyengébb felépítményű, kisebb teljesítményű, s ennek következtében a fővasutaknál lényegesen olcsóbb úgynevezett helyiérdekű vasutak építését.

Az urbanizáció meggyorsulása

1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár. Magas urbanizációs foka miatt ezekhez még hozzá kell vennünk Győrt, Sopront és Nagyszebent.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország városhálózata 1890-ben.

Az Alföldön mintegy 30 olyan város, illetve nagy lélekszámú község (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Szarvas, Orosháza stb.) volt, amelyeknek lakossága meghaladta a 10 ezret, de mind külső képében, mind népességének foglalkozási és társadalmi struktúrájában lényegesen különbözött Nyugat- és Közép-Európa, valamint a Dunántúl, a Felvidék és Erdély európai típusú városaitól. Az alföldi agrárvárosoknak nagy – néha vármegyényi – határa volt, s a lakosság egyre növekvő része, a kiegyezés utáni években már mintegy 30%-a nem a városban, hanem a tanyákon élt, bár egy részüknek a városban is volt háza. A lakosság kétharmada–háromnegyede – még a legnagyobb és leginkább urbanizált Szegeden is 49%-a – mezőgazdaságból élt. A nagyobb dunántúli, felvidéki és erdélyi városokban 1890-ben már 40–50% volt az iparból és forgalomból élők arányszáma, mintegy 8–10%—ot tett ki az értelmiségi és hivatalnok réteg, s a lakosságnak több mint a fele bevándorló volt, aki nem a városban született. Az alföldi agrárvárosok növekedése viszont túlnyomórészt a természetes szaporodásból származott, a lakosság 70–90%-a bennszülött volt, az iparból és forgalomból élők arányszáma nem érte el a 25, sőt többnyire még a 20%-ot sem, az értelmiségi réteg pedig csak 3–4%-ot tett ki.

Mégsem lenne azonban indokolt csupán óriásira nőtt falvaknak tekinteni ezeket a településeket, hiszen bennük már felbomlott a lakóhelynek és a munkahelynek a falvakra jellemző egysége, s egy sor tipikusan városi jellegű központi funkciót töltöttek be: regionális piacok, közigazgatási és kulturális központok, némely esetben vasúti csomópontok voltak, s a 80-as években egyikben-másikban (például Szegeden) már az iparosodás is kezdetét vette. Valójában egy sajátos magyar – és szélesebb értelemben vett kelet-európai – várostípusról van szó ezek esetében, s e jellegzetes várostípus létrejöttében a táji-földrajzi adottságok és a történelmi előzmények egyaránt szerepet játszottak. A kiegyezés utáni évtizedekben ezekben az óriásfalvakban megindult egy városias mag kialakulása, s ez az urbanizációs folyamat a nagyobbak – mint például Szeged, Kecskemét, Szabadka – esetében a század végére már elég jelentős szintet ért el.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Galántai József

Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában

Január 19-én a szabadkai 86. közös gyalogezrednél, február 11-én Mostarban a 22. közös ezrednél, február 14-én Trebinjében az 53. közös gyalogezrednél volt zendülés.

Siklós András

A fegyverszünet bonyodalmai

Az első és a második szerb hadsereg alakulatai november 5-én arra kaptak utasítást, hogy kezdjék meg a Szerémség, Szlavónia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia megszállását. A Bánátban a románokat megelőzve érjék el a Temesvár, Versec, Fehértemplom vonalat. Északi irányban nyomuljanak előre a Marosig. Vegyék birtokukba a Bácskát, a Bajától és Szabadkától délre eső területeket.

A belgrádi katonai egyezmény

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A szerb hadseregnek a közigazgatás átvételére tett kísérlete, valamint az egyre nyomasztóbbá váló politikai-gazdasági helyzet 1919 februárjában Pécsett és Temesvárott heves sztrájkmozgalom kirobbanásához vezetett, amelyhez Szabadka és Nagykikinda is csatlakozott. E sztrájkokban a lakosság más rétegeitől – leginkább az állásukat féltő hivatalnokoktól – támogatva a vasutasok és a munkások jelentették a döntő erőt.

Lábjegyzet

  1. AR: I. V. 311–312

Kiadványok