Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

A Múltunk wikiből
1905. április 23.
A szociáldemokrata párt XI. kongresszusán baloldali ellenzék lép fel.
1905. április 23–24.
Az első szociáldemokrata munkásnő kongresszus.
Fájl:A szarkszervezetek taglétszámának alakulása (1901-1913).jpg
A szakszervezetek taglétszámának alakulása (1901–1913)
A Szakszervezeti Tanács kimutatásai szerint a hazai szakszervezeteknek 1901-ben 10 ezer, 1907-ben 130 ezer, 1913-ban 107 ezer tagja volt. A taglétszám tehát ebben a viharos évtizedben megtízszereződött, bár a háború előtti években már nem érte el az 1906–1907. évi hullám csúcsértékét. A nők aránya a szakszervezeti tagságban csekély (1912-ben 6508). A tagság több mint fele – amint említettük – a fővárosban és környékén tömörült. A legnépesebb szakszervezet a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szövetsége volt, mintegy 27 ezer taggal. Ezt követte 16 ezer taggal az építőmunkás-szövetség, majd 13 ezer taggal a famunkások szövetsége. Viszonylag igen erős volt a sorrendben következő nyomdász-szakszervezet, amely kb. 10 ezer tagot számlált. Az élelmiszeriparban dolgozó szervezett munkások – számarányukat tekintve – közvetlenül a nyomdászok mögött sorakoztak fel, s számuk körülbelül azonos volt a szervezett vasúti munkásokéval. A szervezetekben tömörülő textilipari munkások 1911–1912-ben sem voltak többen ezernél, vegyipariak pedig félezernél. A kisipari szakmák közül a szabók és a cipészek voltak a legjobban szervezve. Az ezekben a szakmákban dolgozó szervezett munkások száma együttesen ugyancsak 10 ezer körül járt. A bányászok és a bőripari munkások között mintegy 1500–2000 volt a szervezett. A szervezkedés a szakmák szerinti elosztást tekintve sokoldalú volt: kiterjedt többek között a kalaposokra, a fuvarosokra, a mészárosokra, a pincérekre, a borbélyokra, a kéményseprőkre, az újságárusokra, sőt a bérkocsisokra és – 1913–1914-ben – a taxisofőrökre is.

A Földmunkások Országos Szövetsége, amelynek taglétszáma 1909-ben másfél ezerre csökkent, csak nagyon nehezen állt talpra. A tagok száma 1911-ben 3500 és 1912-ben – viszonylag gyors fejlődés eredményeként – több mint 5000. Az agrárkérdéssel kapcsolatos viták, a pártvezetés figyelmének a vidéki szervezkedés felé fordulása használt a szövetség fejlődésének, amit azonban az első világháború kitörése megakasztott. A szövetségről szólva figyelembe kell venni a szervezkedés korábbról ismert óriási nehézségeit, a csendőr és szolgabíró uralmat, az 1907. évi „derestörvény” hatását, az uradalmak zárt világát és általában a magyar vidék korabeli állapotát. Mindazonáltal a századforduló éveiben – a falusi kisiparosok, kubikosok mellett – egy-egy nagybirtokon már feltűnik a szociáldemokrata uradalmi gépész alakja. A nacionalista sajtó sokat becsmérelt „cucilistái” – habár aránytalanul kis számban – jelen voltak az agrárnépesség soraiban is.

Sem az ipari szakszervezetek, sem a földmunkás-szövetség tagságának nemzetiségi–anyanyelvi megoszlásáról nem állanak rendelkezésünkre korabeli statisztikai adatok. A szakszervezeti ügyvitel főleg magyar és kisebb mértékben német nyelvű volt; a szaklapok általában magyar nyelven, német melléklettel jelentek meg – egyes szlovák nyelvű, rendszertelenül megjelenő építőmunkás vagy bőrmunkás lapok kivételével. Ebből arra következtethetünk, hogy a magyarosodás az előző évtizedhez viszonyítva előrehaladt, a szervezett munkásság többsége magyar, illetőleg német nemzetiségű volt. A nemzetiségiek közül a szlovákoknak volt legnagyobb szerepük a magyarországi szocialista munkásmozgalomban. Őket követték a szerbek, majd pedig a románok. A földmunkás-szövetség tagsága túlnyomórészt magyarokból, kisebb részben pedig németekből és szerbekből állt.

Nincsenek adataink a szakszervezeti tagság kvalifikáció szerinti megoszlásáról sem. Alapos okunk van azonban azt feltételezni, hogy a korábbi helyzetnek megfelelően a szervezetek túlnyomó többségükben szakmunkásokat tömörítettek. A fizetendő szakszervezeti járulék, esetleg § Népszava előfizetési díjának rendszeres lerovása a munkások közül főleg nekik állt módjukban. A kongresszusokon elhangzó bíráló felszólalások nyilván nem alaptalanul szorgalmazták állandóan a segédmunkások, a napszámosok hatékonyabb szervezését. A legjobban szervezett szakmákban többnyire magas volt a szakképzettek aránya; az építőmunkások közül pedig elsősorban a szakképzett kőművesek, ácsok voltak szakszervezeti tagok. A kisipari szervezett munkások (cipészek, szabók) többsége segédlevéllel rendelkezett. A szakképzett munkások túlsúlyára mutat a szervezett nők – szinte kizárólag betanított munkások – igen kis száma. A pártvezetőség tagjai és a párt funkcionáriusai többségükben szakmunkásokból kerültek ki. Egy részük a századforduló idején már „függetlenített” párt- vagy szakszervezeti tisztviselő, újságíró. Ám ezeknek a függetlenítetteknek a száma országos viszonylatban alig haladhatta meg a százat.

A szakszervezeteknek a sztrájkokkal kapcsolatos szervező és segélyező tevékenységen kívül más politikai feladatuk is volt. Megszervezték a munkanélküliek tüntetéseit, állandóan napirenden tartották a szociálpolitikai kérdéseket, amelyekkel az 1911. évi országos szakszervezeti kongresszus külön is nagy részletességgel foglalkozott. A főbb követelések: a munkanélküli segély, a napi 75%-os minimális táppénz, a balesetet szenvedett munkások kártalanítása – továbbá a régi követelések: napi 8 órás munkaidő, teljes 36 órás (szombat délután + vasárnapi) munkaszünet, egészségvédelmi rendszabályok. A szociálpolitikai követeléseket illetően azonban csak nagyon lassú haladás történt az 1907. évi munkásbiztosítási törvény után.

A Szakszervezeti Tanács védnöksége alatt működött az 1904-ben alakult Általános Fogyasztási Szövetkezet, amely az 1910-es években már erős intézménnyé fejlődött, és hatásosan szolgálta az ipari munkásság jutányos élelmiszer-ellátásának ügyét. A szakszervezetek megerősödése javította a szervezetek hagyományos segélyező tevékenységét: a munkanélküli, az utas-, az özvegy-, az árva-, a rokkantsegélyezést is. Erősödött a munkaközvetítő tevékenység: 1912-ben mintegy 58 ezer munkáért jelentkező közül 48 ezret közvetítettek ki. 1913-ban a jelentkezők száma 60 ezer, a kiközvetítetteké 37 ezer fő.

A szakszervezetek továbbra is széles körű oktatói tevékenységet fejtettek ki: pártvezetőségi tagok, polgári radikális tudósok, szocialista diákok és tanítók támogatásával tanfolyamokat szerveztek. Alapfokon helyesírást, fogalmazást, számtant, mértant, földrajzot, német nyelvet; felsőbb fokon társadalomtudományt, közgazdaságtant, „természettudományt”, szociálpolitikát, irodalmi és művészeti ismereteket tanítottak. Létrejöttek a több 10 ezer kötetet tartalmazó szakszervezeti könyvtárak is. Munkásirodalom, munkásszínjátszás, de munkássport és munkástestedzés is olyan fogalmak, amelyek az első világháború előtti évtizedben honosodtak meg Magyarországon. Megerősödtek és népszerűvé váltak a munkásdalárdák is.

Figyelemre érdemes jelenség a szociáldemokrata értelmiségi szervezkedés 1906 utáni előrehaladása. A Magyarországi Magánalkalmazottak Egyesülete 1906-ban alakult meg. Az egyesület Pfeiffer Sándor szerkesztésében kéthetenként megjelenő közlönyt adott ki Magánalkalmazott címmel. A szervezet taglétszáma közvetlenül az első világháború kitörése előtt mintegy 1000 fő volt. Előrehaladt az egyetemi ifjúság közötti szociáldemokrata agitáció is. 1901–1902-ben Mérő Gyula, Vágó Béla, László Jenő, Migray József, Lóránt Richárd és mások kezdeményezésére létrejött a szocialista diákok csoportja, amelynek munkájában Szabó Ervin is részt vett. Az 1908 novemberében megalakult Galilei Körben egyre tevékenyebben dolgoztak szociáldemokrata diákok, akik 1911-ben a vezetőségben is képviselethez jutottak. Ugyancsak az 1910-es évektől magában a pártban is megnőtt az értelmiség szerepe. Kunfi Zsigmond tanáron kívül ebben az időszakban jutott vezető szerephez Landler Jenő, Pogány József, Vágó Béla, László Jenő, Czóbel Ernő, Varga Jenő, akik ugyancsak egyetemi diplomával rendelkeztek.

A tárgyalt időszakban kezdődött a tanítók szocialista szervezkedése is. Az Új Korszak című részben polgári radikális, részben szociáldemokrata irányú pedagógus-folyóirat 1906-ban indult meg, Somogyi Béla szerkesztésében. Ez év novemberében alakult meg a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete, amely ugyancsak polgári radikális—szociáldemokrata szervezet volt. A folyóirat és az egyesület a koalíció uralma idején nehéz időszakot élt át. Apponyi a lapot 1907-ben betiltotta, az egyesület alapszabályainak jóváhagyását pedig megtagadta. Az alapszabályokat csak 1010-ben hagyta jóvá a Khuen-Héderváry-kormány. Ebben az évben sor kerülhetett – most már Zigány Zoltán szerkesztésében – a folyóirat ismételt megjelentetésére is. Az egyesület néhány száz tagot számlált, mégis nagy aktivitást fejtett ki, amely a tanítókon kívül a középiskolai tanárokra is hatással volt. Időközben az Állami Tanítók Országos Egyesülete nevű polgári szervezet is radikalizálódott, sőt a mintegy 10 ezer tanítót tömörítő egyesülés 1912 áprilisában Czabán Samu személyében szociáldemokrata elnököt választott. Ez az eljárás természetesen maga után vonta a hivatalos körök fellépését: Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter különböző formai hibákra hivatkozva, a választás eredményét megsemmisítette, és 1913 végén új, lojális vezetőség megválasztását erőszakolta ki. A haladó tanítómozgalom – amely maga is a polgári radikálisok és a szociáldemokraták együttműködésének bizonyítéka volt – a pedagógusok számára jobb munkaviszonyokat követelt, és éles antiklerikális küzdelemben az egész oktatásügy laicizálását kívánta elérni.

Meg kell emlékezni a szociáldemokrata – mai szóval élve – rétegszervezetek munkájáról is. A Magyarországi Munkásnő Egyesület 1904-ben, az Ifjúmunkások Országos Szövetsége pedig 1905-ben alakult meg. A koalíció bukását követő években mindkét szervezet jelentékenyen fejlődött. 1911 végén a nőmunkásszervezet tagjainak száma azonban még mindig igen csekély: nem éri el a másfél ezret sem. A pártvezetőség jelentése keserű hangon panaszolja, hogy a munkásnők közül alig akad egy-kettő, aki képes volna a gyárakban foglalkoztatott asszonytársai között nagyobb szabású agitációs tevékenységet kifejteni. Valamivel jobb volt a helyzet az ifjúmunkás-mozgalomban. Az Ifjúmunkás című havilap 1912-ben már 3500 példányban jelent meg. 1911 folyamán a pártvezetőség és a Szakszervezeti Tanács együttes bizottságot alakított az ifjúmunkás-mozgalom irányítására. Bár az ifjúmunkás-szervezkedés ezekben az években utat talált a nagyüzemekbe is; a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom még ekkortájt is elsősorban tanoncmozgalom volt.

A területi pártszervezetek többnyire a párt általános irányvonalának megfelelő agitációs munkát végeztek. Tagjaik zöme egyben szakszervezeti tag is volt. Legfeljebb 3–4 ezerre tehető azoknak az értelmiségieknek és szabad foglalkozásúaknak a száma, akik csak a pártszervezetek vagy éppenséggel a pártsajtó olvasása révén kapcsolódtak a szociáldemokrata párthoz.

1912-ben a párt mintegy 25 ezer példányban megjelenő napilapján, a Népszaván kívül kiadták a Szocializmus című elméleti folyóiratot, a kassai, pécsi, nagyváradi, pozsonyi, temesvári és fiumei hetilapokat. Szinte minden szakma adott ki szakszervezeti lapot. Az időszaki szakszervezeti sajtó összpéldányszáma 1912-ben elérte a 120 ezret.

A pártszervezet fontos új elemei voltak a nemzetiségi szekciók. A román 1905-ben, a szerb és a szlovák 1906-ban, a német 1907-ben tartotta alakuló kongresszusát. Bizonyos mértékben autonóm szervekről volt szó, amelyekben időnként szeparatisztikus törekvések is érvényesültek. A szekciók jelentős érdeme, hogy a nemzetiségi munkásság között – ha nem eléggé intenzíven is – szocialista felvilágosító és szervező munkát végeztek. Megteremtették s magyarországi nemzetiségek szociáldemokrata sajtóját, amely rendkívül nehéz körülmények között végezte áldozatos munkáját. A szekciók vezetői közül megemlítjük a román Ion Fluraș, a szlovák Emanuel Lehocký és a szerb Gabor Živanović nevét. A pártvezetőség következetesen fellépett a szeparatizmus ellen, hogy – mint mondotta – megakadályozza a párt nemzetiségi alapon történő széthullását. Bírálta az 1897. évi bécsi pártkongresszus határozatát, amely az ausztriai területeken – a pártegységet megbontva – csak lazán összefüggő, „autonóm” nemzeti pártokat hozott létre. A szeparatizmus elleni, az egységes erőkifejtést célzó fellépés önmagában véve indokolt volt, elvszerűségét és hatékonyságát azonban csökkentette, hogy a pártvezetőség nem védelmezte ugyanilyen eréllyel a nemzetiségi munkások nyelvhasználati jogát és anyanyelvű művelődésének lehetőségeit. A magyar szocialisták ezekben az években elvben gyakran állást foglaltak a nemzetiségek jogos igényei mellett. 1908-ban vegyes, szocialista–nemzetiségi választójogi népgyűlések zajlottak le, és szorosabb kapcsolat alakult ki a Szlovák Nemzeti Párt radikális szárnyával. Ugyanakkor természetesnek tartották a magyar hegemóniát, és előmozdították a spontán magyarosodást a mozgalom keretein belül is.

A radikális irányzatok kibontakozása a nemzetiségi polgári pártokban elősegítette, hogy a szekciókban megerősödjön a nemzetiségi burzsoáziához való alkalmazkodás. Az utóbbi a szlovák szekcióban volt a legerősebb. Nemcsak a szociáldemokrata párt segített modern áramlatokat kibontani a nemzetiségi pártokból, hanem azok is visszahatottak – inkább fékezőleg – a munkásmozgalomra, főleg a szekciókban. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a pártvezetés nem foglalkozott elég behatóan a nemzetiségi proletariátus sajátos problémáival, és a nemzetiségi területeken végzett szervező és propagandamunka sem folyt megfelelő intenzitással.

A párt és a szakszervezetek viszonya és általában a szociáldemokrata párt szervezeti problémái az első világháborút megelőző években többször napirendre kerültek. Alpári és hívei – amint láttuk – a párt és a szakszervezetek szétválasztását, a párt tradicionális szervezeti felépítésének megváltoztatását sürgették. 1908–1909-ben más oldalról, jobbról is felvetődött a párt és a szakszervezetek szétválasztásának gondolata. Egyes szakszervezeti vezetők, köztük Jászai Samu, „erős egységes partot és erős független, de az osztályharc alapján álló szakszervezeteket”[1] kívántak. Az 1909. évi pártkongresszus végül is állást foglalt a területi pártszervezetek kiépítésének meggyorsítása mellett, ugyanakkor – a gyakorlati szempontok alapján indokoltan – kimondta, hogy „egyenesen végzetesnek tartja a pártra azokat a törekvéseket, amelyek a pártszervezetek kielégítő kiépítése előtt a gazdasági szabadszervezeteknek a politikai párttól való elszakadását célozzák”.[2] 1909 után valóban lendületet vett a területi, illetőleg kerületi pártszervezetek létesítésének folyamata. Mindez azonban nem változtat azon a körülményen, hogy a párt 1890-es években kialakult szervezeti felépítése a századforduló utáni években sem változott meg számottevően.

Lábjegyzetek

  1. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVI. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1909. 118.
  2. Ugyanott, 124.


A szocialista munkásmozgalomErényi Tibor
A szociáldemokrata agrárprogram ügye Tartalomjegyzék