Szalárdi János

A Múltunk wikiből
Szatmár vármegye, 1601. július 23. – Fogaras, 1666. szeptember 27. előtt, feltehetőleg augusztus 3-án
17. századbeli erdélyi hivatalnok, történetíró
Wikipédia
1662
Szalárdi János befejezi Siralmas magyar krónika című művét. (Nyomtatásban 1853-ban jelenik meg)

Makkai László

Nagy Ambrus és Zólyomi Dávid

Zólyomi tanácstalanságában Ecsedre rohant sógorához, ifjabb Bethlen Istvánhoz, de együttesen sem tudtak kiutat találni a kelepcéből: nem vállalhatták a parasztvezér szerepét a fejedelmi sereg ellenében. Megpróbálták a közelgő felkelőket figyelmeztetéssel, fenyegetéssel szétoszlásra bírni, de Nagy Ambrus ezt nem tudta mire vélni, s így mikor 1632. április 10. körül Nyírbátornál szembe találta magát a fejedelem seregével, nem is sejthette, hogy ütközetre kerül sor.

„Csak nagy hirtelen és véletlen környülvevék és elboríták őket” – írja a csata egyetlen tudósítója, Szalárdi János. A parasztok, bár csak kevés puskájuk volt, s nagyrészt lándzsákkal és láncos botokkal voltak felszerelve, a meglepetésből felocsúdva bátran felvették a harcot. A helyzet olyan komolyra fordult, hogy a fejedelmi csapatokat már-már visszanyomta a parasztok elkeseredett rohama. Nem volt más mód, a tüzérségnek is be kellett avatkoznia. Mikor az ágyúgolyók kezdtek rendet vágni soraik között, a felkelők ellenállása megingott. Eldobálták fegyvereiket, és a menekülés útját keresték. „De hogy útjuk mindenfelől elrekesztetett volna, kevés szaladhatott volna épségben, hogy orrát vagy fülét el nem metszették volna.”[1]

A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete

I. Rákóczi György igyekezett Bethlen monopólium-rendszerét is fenntartani, állami külkereskedelmet folytatni, s ha ez a gazdasági depresszió időszakában a korábbinál kevesebbet hozott is, a kicsinyességig menő szigorral ellenőrzött fiskális és magánuradalmak termelése, a végletekig erőltetett robotmunkával folytatott majorkodás, a gondosan műveltetett só-, vas-, higany- és aranybányák bevételeivel együtt nemcsak az erdélyi államháztartás szilárd alapjait biztosította, hanem jelentős megtakarítást is lehetővé tett. A fejedelmi várak gabonával, borral, hússal évekre előre el voltak látva, a sárospataki tárházban sok százezer dukát és tallér halmozódott fel. Amit az erdélyi folyók, a Szamos és Maros hoznak, elviszi a „patak” – panaszolták az erdélyiek, s csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy legalább rend és közbiztonság van Erdélyben, nem mint a török és saját végváriak által dúlt, rablóktól fosztogatott királyi Magyarországon.

Hűséges tisztviselője, majd történetírója, Szalárdi János is úgy jellemzi őt mint elsősorban jó gazdát: „Minden dolgaiban … olly szorgalmatos gondviselő vala, kinek mását akárki is, még közönséges emberek között is, alig láthatta, s prefektust vagy udvarbírót is senkinek szorgalmatosabbat kívánni sem lehetne. Kinek noha mindenkor becsületes főember prefektusi volnának, és fiskális udvarbírái, kamaraispáni, harmincadosi, perceptori mind erős reverzálisokkal, hitlevelekkel, bőséges instrukciókkal volnának tiszteknek hasznosan való elkövetésére erős számadás alatt szorongattatva, mindazonáltal országos dolgai között is mindennap nem szűnik vala azokat levelei által is tisztökre szorgalmaztatni, és hogy levelek mindenütt való majorkodások, épületek felől való tudósításokkal szüntelenül jőne-menne, szorosan megkívánja vala. Mely miatt szekretáriusainak, kancellárián lakó deákinak (kik elég számosan valának gyakrabban) éjjel-nappal annyi munkájok vala és szorgalmaztatások, hogy gyakorta ételeket is alig végezhetnék csendesen.”[2] A Kancellárián folyó kemény munkát Szalárdi saját tapasztalatából ismerte, hiszen fiatalon a Kancellária írnokai közé került, az ország igazgatási központjának mindennapjait irányító Márkosfalvi Márton, majd Pathay Sámuel titkárok mellé, akiknek titkárhelyettesi minőségben ő lett az utóda 1641-ben.


Egészében véve Szalárdi ítéletével érthetünk egyet, aki Rákóczit Bethlen nyomdokait követő, de őt utol nem érő uralkodónak mondotta: „Minden dolgaiban, az egy nagy pompán és bőköltségű pompás nagy udvarban tartáson kívül, kiváltképpen egyideig Bethlen fejedelem magaviselésit az igazgatásban követni igyekezvén, semmit a haza megmaradására, épületire való jó dolgokban hátra nem hagy vala.”[3]

R. Várkonyi Ágnes

II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata

II. Rákóczi Györgyöt pánikba esett ország fogadta. Jellemző, hogy a szamosújvári országgyűlésről írván (1657. szeptember 2.), az országvédelem kötelezettségéről elfelejtkező rendeket is ugyancsak megrója a különben II. Rákóczi Györgyöt keményen bíráló Szalárdi János: „a sok kesergő édes anyák és rabságban lévő férjeket nagy zokogással sirató fekete gyászba öltözött úri, fő és nemes rendek, becsületes asszonyállatok keserves siránkozásokra, szerelmes magzatjoknak, jámbor férjeknek szabadításokban való nagy szorgalmaztatásokra nézve, a szegény hazánk megmaradott része majd azt is felejteni láttatik vala (noha már az a haza romlására való út és fundamentum valóban megkészítetett volna), az országnak közönséges megmaradásárul gondot viselni miképpen kellene”[4]

Várad veszte

Még ki sem hűlt Rákóczi teste, amikor a nagyvezír Erdélybe küldött hadának főparancsnoka, Ali pasa már kezdi kitűzni a fejedelemség váraíra a fogyó félhold még mindig félelmetes harci jelvényeit. Az ellenálló Ecsed alatt nem időzött, hanem Várad alá vonult. 1660. július 14-én Szejdi Ahmed budai pasa és Ali, az erdélyi parancsnok mintegy 100 ezer főnyi európai és ázsiai haderővel, képzett olasz és német tüzérekkel körülvették a várat, s mivel a védők a megadásra felszólító levelekre ellenállással válaszoltak, ágyúk sokaságával lövetni kezdték a falakat. Úgy vélték, Erdély kulcsa könnyen ölükbe hull.

Várad főkapitánya, Haller Gábor hatvanhárom fontos vasban a Héttoronyban ült ekkor, a kapitány, Gyulay Ferenc átvonult Ecsedbe, s az őrség nagy része Rákóczi tetemét kísérve hagyta el a várat. Tanult tüzér, hadmérnök, orvos egyetlenegy sem maradt Váradon. Elvonult javaival a polgárság jó része, kereskedők, iparosok családjaikkal együtt menekültek el. Csak az maradt Váradon, aki akart; néhány katona, a főbíró, pár száz polgár és asszony. A kapitányságot a várvédelemben járatlan, de elszánt vicekapitány, Balogh Máté vállalta fel. Vezérkara Ibrányi Mihály és Rácz János, két Bihar vármegyei alispán, három városi tanácsos és egy tollforgató: Szalárdi János, a váradi hiteles hely jegyzője, a híres történetíró. Az ő szemtanúi hitelességgel megírt ostromtörténetéről gyorsan megfeledkeztek az emlékezetre csak látványos sikert érdemesítő unokák.

A török két hétig eredménytelenül törette a falakat, közben 6 ezer szekérrel hordatta a földet a várárokba, de a védők tüzelése és kitörései miatt a faltöltést abba kellett hagynia. Végül lecsapoltatta a két lándzsa mélységű várárkot, és augusztus 24-én ostromot indított. Szalárdi így tájékoztat a védelemről: „az asszonyi fehérnép is nem keveset segített vala, akik férfiaknál nagyobb számmal állítatván lenni (hogy a férfiak már naponként nagyobb számmal elhullottak volna), az belső kőfalak romlásiról nemcsak minden törésekhez igen nagy szorgalmatossággal hordanék az hajgálni való köveket, hanem az erősei ki az ellenségre is szüntelenül nagy sűrűséggel szórná, hajgálná, némellyek pedig a forró faggyút és vizet … a katlanokról nagy serénységgel hordják, és nyakokba, s szemközbe való hajgálásra a férfiak kezébe szolgáltatni gyorsalkodnak vala. És valamennyiszer az ellenség az egymás segítésében, Alláh, Alláh kiáltással a mieink ellen nagy sivalkodással jőne; ők is ott benn hasonló móddal mindannyiszor a Jézus nevének segítségül való hívásával, valahol kik volnának bennek, a férfiakkal együtt sivalkodnának a magok között is egymást biztatván, nagy teli torokkal kiáltanának … olly bátorsággal volnának, hogy a lábok alatt fetrengő elhullott testektül, azokat által- s meg általhágdosván, mintha mindéltig ollyan állapotban forgottak és éltek volna, semmit nem irtóznának.)”[5] Négy óra alatt 3 ezer török bukott a várárokba, és elesett a védők kétharmada: köztük Ibrányi alkapitány, a városi főbíró, Takács István, több hadnagy s a deákok vezetője, Almási Dávid. Bízva, hogy jön a felmentő sereg, a védők megfogyott, kivérzett csapata tartotta a várat tovább.

Várad ostroma nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát megrázta. A velencei útjáról éppen hazatérő Zrínyi Miklós mozgósította haderejét. Kihasználva, hogy Kanizsán tűz ütött ki, körülzárta a várat, a Haditanács engedélyét meg sem várva ostrom alá fogta. A Dunántúl legfontosabb török végvárának napjai már meg voltak számlálva, és Zrínyi úgy tervezte, hogy Batthyány dunántúli főkapitánnyal együtt Kanizsáról Váradra indul. Porcia tiltó parancsára azonban fel kellett hagynia Kanizsa ostromával. Zrínyi a hagyomány szerint földhöz vágta kardját, és Grazba ment, ahol Lipót császár elnökletével a magyar főurak, az Udvari Tanács és a Haditanács tagjai vitáztak. A Haditanács néhány tagja a császár nemzetközi jó hírét féltve ajánlotta, hogy küldjenek hadsereget Várad felmentésére. A Magyar Királyság főméltóság-viselői, Wesselényi, Nádasdy, Zrínyi, Lippayval és a vármegyékkel megegyezve, közös emlékiratban egyenesen követelték, hogy a császár küldjön csapatokat a török ellen Magyarországra, segítse meg Váradot, járuljon hozzá, hogy a nádor mint Magyarország legfőbb katonai parancsnoka általános felkelést hirdessen. A Haditanács adjon parancsot, hogy a horvát bán a dunántúli főkapitánnyal vegye ostrom alá és foglalja el Kanizsát, majd induljon a Váradot ostromló török ellen. Végül pedig Lipót császár kössön nemzetközi szövetséget a franciákkal, Velencével, Moszkvával, Lengyelországgal a törököt kiűző támadó háborúra. Leszögezték, hogy a német fejedelemségek, a Vatikán és a török alatt élő népek egyaránt készek a harcra, de ha a császár tovább halogatja a döntést, a magyarok kénytelenek lesznek maguk venni kezükbe hazájuk megmentésének ügyét, és ahogy a hajdúk idejében történt, lerázni magukról a szolgaságot. Ugyanakkor a váradi táborból Barcsay fejedelem titkos követséget küldött a császárhoz (1660. június 26.): kész közvetíteni a békére hajló török és a bécsi udvar között.

Lipót császár Trieszt megtekintését célzó útját volt kénytelen megszakítani Grazban, hogy döntsenek a török támadás ügyében. Porcia miniszter, akinek személyes érdekből is fontos Trieszt, sietteti a császárt, s a dinasztia érdekeit hangoztató tanácsosokkal együtt azzal akarja megnyugtatni a szerinte csak akadékoskodó magyarokat, hogy ha az udvar fegyvert ránt a török ellen, az elsősorban Magyarországra hozna végső romlást. A grazi tanácskozás végül formális határozatot hozott: a császár csapatokat küld a két vármegye, Szabolcs és Szatmár védelmére, de Várad és a fejedelem birtokai miatt nem keveredik háborúba a törökkel. A császári csapatok élén álló Souches tábornok felvonulásával segítheti Váradot, de tilos harci cselekményekbe bocsátkoznia, a nádor viszont engedélyt kapott bizonyos magyarországi haderők mozgósítására.

A jól értesült török diplomácia azonban gyorsan felmérte az európai törökellenes hangulat és a magyar politika fenyegető következményeit. Az ostrom két egymással is rivalizáló vezére, Ahmed és Ali pasa nem várta meg a különben is nehézkesen gyülekező magyar felmentő sereget, tárgyalásokat kezdett a védőkkel. Mivel az ostrom minden számítást felülmúlva, sok harcosukat és lőszerüket vitte el, táborukat járvány és éhség tizedelte, elfogadták a 300 főre apadt és kimerült váradi védősereg minden kikötését: Erdélyt épségben hagyják, leszállítják az adót, nem követelnek újabb hadisarcot és biztosítják, hogy a védők iskolájuk, egyházuk, könyvnyomdájuk felszerelésével és értékeivel együtt szabadon elvonuljanak. 1660. augusztus utolsó napjaiban azzal, hogy janicsárok foglalták el Várad őrhelyeit, török hatalom alá került sok száz magyar falu, csaknem az egész Partium. Szejdi Ahmed budai pasa háromnegyed évszázad óta a török legnagyobb magyarországi hódítását jelenthette a szultánnak.

Makkai László

Természetjog és modernizmus

Minden jel arra mutat, hogy a puritánellenes két Rákóczi központosító törekvéseivel szemben a nemesség és a puritánok közt létrejövő taktikai szövetség, noha a fentebb ismertetett szatmárnémeti zsinaton nem bizonyult eredményesnek, Apáczai véleménye szerint még mindig ígért valamit, legalább a puritánokkal szemben alkalmazott nyílt erőszak mérséklését. Sajnos azonban ez a reménység, ha valóban ez indította Apáczait a rendi kormányzásnak tett elvi engedményre, nemcsak hiúnak bizonyult, hanem politikai elméletét is megzavarta. Az adott viszonyok közt Erdélyben nem a polgári demokrácia utópiája, hanem a rendi „rendeletlenség”-et[6] (Apáczai kifejezése) fékező központosítás valósága volt korszerű egy európai műveltségű ember számára. Talán maga ébredt rá tévedésére, vagy kényszer, esetleg önvédelem vitte rá, hogy élete vége felé Kolozsvárt, ha nem is a saját véleményeként, de egyik vizsgázó tanítványa szájába adva, a három klasszikus államforma, a demokrácia, az arisztokrácia és a monarchia közül az utolsót jelentse ki legjobbnak, mint ahogyan egy másik puritán, Szalárdi János is a monarcho-arisztokratikus, azaz a tanács által segített fejedelmi kormányzást helyesli históriájában.

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

Ugyancsak Pázmány közvetlen hatására alakult ki a pápa- és Habsburg-ellenes erdélyi történetírás (Szamosközy István, Mikó Ferenc, Somogyi Ambrus, Bojti Veres Gáspár, Szalárdi János) hatástalanítására szánt új katolikus történetszemlélet Istvánffy Miklós latin és Pethő Gergely magyar műveiben, melyek a reformáció országvesztő szerepének bizonygatása mellett a Habsburg-hűséget a katolizálásra való felszólítással kapcsolják össze, s Bocskait (majd Pethő Bethlent is) törvénytelen rebellióval, Erdélyt eretnekséggel és törökbarátsággal vádolják. Míg az ellenkező nézeteket hirdető erdélyi protestáns történetírók művei kéziratban maradtak, addig Istvánffy és Pethő könyvei nyomtatásban megjelenve, széles körben hatottak.

Lábjegyzetek

  1. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc, Budapest, 1980. 146.
  2. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc. Budapest, 1980. 143–144
  3. Szalárdi János magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc, Budapest, 1980. 143.
  4. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc. Budapest, 1980. 389.
  5. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc. Budapest, 1980.
  6. Uo. 408.

Műve

Szalárdi János Siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc (Budapest, 1980)

Irodalom

I. Rákóczi György trónfoglalására és uralkodására a legfőbb elbeszélő források a 3. alfejezet irodalmában már említett Szalárdi, Krauss (Bethlen utáni folytatása Fontes rerum Austriacarum. Oesterreiehische Geschichtsquellen Scriptores III–IV), Petthő, Nagy Szabó Ferenc, főleg pedig Kemény János idézett művei mellett Haller Gábor naplója (Erdélyi történelmi adatok IV).

Gazdaságpolitikájára és birtokszerzéseire az Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699. idevágó kötetei és Szalárdi mellett: Makkai László, I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai, 1631–1648 (Budapest, 1954);