Szapáry Gyula

A Múltunk wikiből
Pest, 1832. november 1. – Abbázia, 1905. január 20.
politikus,
Heves és Külső-Szolnok vármegye főispánja,
miniszter, Magyarország miniszterelnöke
Wikipédia
A Vasárnapi Ujságban, 1873
1890. március 15.–1892. november 17.
Szapáry Gyula kormánya.
1892. október 10.
A minisztertanács a polgári házasság kérdésében leszavazza Szapáryt.
1892. november 6.
Szapáry lemondása.

Szabad György

Az államjogi vita és következményei

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[1] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket.

A magyarországi munkáspárt

A kongresszus összehívására már nem kerülhetett sor; Szapáry Gyula belügyminiszter vizsgálatot indított a párt vezetői ellen, majd április 25-i rendeletével a Magyarországi Munkáspártot feloszlatta és működését megtiltotta. 1872 novemberében – Bismarck kancellár kezdeményezésére – összeültek a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország kormányképviselői, hogy összehangolják a szocialista munkásmozgalom elfojtására szolgáló rendelkezéseiket. A berlini értekezlet résztvevői azt tartották a legfontosabbnak, hogy a szocialista szervezkedést lokalizálják, az országos jellegű és a nemzetközi kiterjedésű szervezetek létrehozását megakadályozzák. A magyar belügyminiszter rendelkezése ezeknek a határozatoknak a szellemében fogant.

S. Vincze Edit

Küzdelem a marxista munkáspártért

Bár a Tisza-kormányt felváltó Szapáry-kormány munkáspolitikájának lényege alig változott, Magyarországon is sor került néhány olyan munkásvédő törvény kibocsátására, amelyeket már 1889-ben előkészítettek. 1890 tavaszán elfogadták a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény tervezetét és befejezéséhez közeledett a betegbiztosításról szóló javaslat kidolgozása is. 1890-ben már a magyar kormány sem tagadhatta, hogy munkáskérdés Magyarországon is létezik, nem tagadhatta meg a legális működés jogát a szociáldemokrata párttól sem. 1890 szeptemberében Németországban hatályon kívül helyezték a kivételes törvényt, ez még szabadabbá tette az utat a magyarországi munkásmozgalom előtt. 1890. december 7-ére összehívták a magyarországi szociáldemokrata munkáspárt első kongresszusát.

Szász Zoltán

Tisza Kálmán bukása

Április elején Wekerle átvette a pénzügyi, Szilágyi Dezső az igazságügyi, a különféle miniszteri posztokat megjárt Szapáry Gyula pedig a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárcát. Júniusban a gazdasági minisztériumokat átszervezték. Az agráriusok régi követelésének engedve külön földművelésügyi minisztériumot létesítettek Szapáry vezetésével; a kereskedelem-, ipar- és közlekedésügy intézését pedig egyetlen minisztérium kezében összpontosították, melynek élére az addigi közlekedésügyi miniszter, Baross Gábor került.

Katus László

A horvát kérdés kiéleződése 1878 és 1883 között

Szapáry pénzügyminiszter 1879-ben Dávid Antal személyében magyar embert nevezett ki zágrábi pénzügyigazgatóvá, azzal a kimondott utasításai, hogy mint a magyar kormány bizalmi embere Horvátországban nemcsak pénzügyi, hanem politikai vonalon is képviselje az állam érdekeit, s fokozatosan érvényesítse „a magyar állameszme követelményeit”.

Hanák Péter

Tisza Kálmán bukása

Ha a helyzet kényességének ismeretében Tisza mégis ragaszkodott a Kossuth honosságát fenntartó törvénymódosításhoz, akkor ez a nagy taktikusnál mással, mint a zárójelenet hatásos megrendezésének és még kamatoztatható népszerűség szerzésének szándékával aligha magyarázható.

Hat nap múlva, március 15-én megtörtént utóda, Szapáry Gyula gróf miniszterelnöki kinevezése.

A Szapáry-kormány programja és reformjai

A teljes cikk.

A közigazgatási reform kudarca

A teljes cikk.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Már Tisza idején megmutatkoztak, Szapáry alatt jól kirajzolódtak a kormánypárt bomlásának jelei. Kialakult egy konzervatív, az agrárius nézetekkel rokonszenvező csoport, amely az irányvonalat megszabó Tisza-gárda belső ellenzéke és a mérsékelt ellenzékkel való fúzió szószólója volt. Ugyanakkor másik csoport is kezdett formálódni Andrássy fiai, ifj. Andrássy Gyula és Tivadar körül, főként arisztokraták és familiárisaik között, akik ekkor elvhű liberálisnak és hatvanhetesnek vallották magukat, de a Tisza-csoport hegemóniájától és módszereitől idegenkedtek. Ennek társadalmi motivációja az volt, hogy elvi liberalizmusuk ellenére elhárították a nagyburzsoáziával való szoros gazdasági és politikai együttműködést; a politikai nézetkülönbségek csírái pedig a hatvanhetes rendszer és a nemzeti jogok együttes védelmének taktikai kérdéseiben rejlettek.

Nevezetes változás következett be a konzervatív ellenzék politikai orientációjában, mégpedig a nacionalizmussal való érintkezési pontok kitapogatásában, a konzervatív hatvanhetesség és a magyar nemzeti eszme parlamentáris, de udvarképes kombinációinak kialakításában. A politikai konzervativizmus a kiegyezés után önálló erőként nem lépett fel, később is álnevek mögé bújt. 1875-ben Sennyey Pál jobboldali ellenzéket alapított, ebből alakult három év múlva az egyesült, majd 1881-ben a mérsékelt ellenzék. Liberalizmus, alkotmányosság és nemzeti gondolat 1848-ban és az 1860-es évek ellenállásában annyira összekapcsolódott, hogy a jobboldali ellenzék a konzervatív elnevezést és programot sohasem vállalta. Az állag- és pozícióőrző konzervativizmus azonban erőtlen volt valóságos ellenzéki funkció betöltésére. Így a kormányt jobboldalról ellenőrző „habarék” pártnak sokáig nem volt határozott politikai arculata. A konzervativizmus és a nemzeti ellenzékiség összekapcsolása az 1880-es évek végén következett be, főként a hadsereggel való gyakori súrlódások és a véderővita tömegtüntetései hatására. Mindez a párt vezető csoportját és vezérét, Apponyi Albertet a nemzeti ellenzékiségben rejlő hatalmas mozgósító erő felismerésére vezette.

Apponyi az 1870-es évek közepén csontos konzervatív hagyományokkal és nézetekkel lépett a közélet terére. A politikai vezető szerep rá is családi örökségként szállott apjától, Apponyi György udvari kancellártól, az ókonzervatív arisztokrácia egyik vezetőjétől. Ezzel européer műveltség és bizonyos politikai, főként szónoki kvalitások párosultak. Elvekben nem volt következetes; inkább mondhatni ingatagnak. Az ellenzéki vezér szerepkörében kezdettől érezte a programszegény, mozgósító eszmék híján lavírozgató párt kilátástalanságát. Ellenzéki párt hatvanhetes alapon aligha mérkőzhetett sikerrel a jól kiépített hatalmi apparátusra támaszkodó kormánypárttal. Apponyi az elsők között tanulmányozta és népszerűsítette itthon az agrárius eszméket, a konzervatív szociálpolitikát, bár a magyarországi viszonyok között nem tartotta alkalmasnak azokat egy tartós parlamenti pártalakulás megalapozására. A konzervatív szociálpolitika gyakorlati szervező munkáját párthívére, Károlyi Sándorra hagyta, maga inkább a közjogi kérdés felé fordult.

Apponyi azzal magyarázza politikai pályája e jelentős fordulatát, hogy a nemzeti közérzület félreérthetetlen megnyilvánulásai meggyőzték: a hatvanhetes közjogi berendezkedés zavarja a nemzeti organizmust. Ha egyszer a rendszernek „a nemzeti élet szükségszerű követelményeivel ellentétben álló fogyatékosságai vannak, akkor azok mellőzhetetlenül fájdalmat és zavart okoznak a nemzeti szervezetben”,[2] és a bajon nem segít, ha nem beszélünk róluk. Fordulatának jelentőségét ő maga abban látta, hogy hangot adott az elfojthatatlan nemzeti vágyaknak, és megkísérelte ezeket az adott államrendszer, a Monarchia keretein belül, hatvanhetes alapon kielégíteni. Ez a magyarázat önmagában hitelesnek tűnik; kétkedést nem is a helyzetelemzés, a premisszák felállítása, mint inkább a belőlük levont következtetések ébresztenek. A nemzeti organizmus zavarainak kiküszöbölésére tett javaslatok ugyanis még tüneti kezelésre is elégtelenek voltak. Apponyi első felléptekor, a véderővita idején, mindössze a magyar hazafiság ápolását kérte a hadsereg magyar részében, és a magyar szellemű tiszti nevelést. E mértéktartó szerénységet a továbbiakban is megőrizte, amikor maga és pártja formálisan is végrehajtotta a politikai fordulatot: 1892. január 5-én felvette a Nemzeti Párt nevet, és új programot adott ki.

A program abból indult ki, hogy a párt olyan „nemzeti politikát” kíván folytatni „az 1867-iki kiegyezés alapján”, amely „minden téren, kifelé úgy, mint befelé, a nemzeti egységet, erőt és méltóságot juttatja érvényre”.[3] A megasztos cél a magyar udvartartás, címer és katonai oktatás bevezetésének óhajában realizálódott. A program gazdaságpolitikai része – kissé szelídített formában – az agrárius követeléseket vette át; a függetlenségiektől az önálló bank tervét kölcsönözte ki, és harcot hirdetett a párthatalmi érdekeket kiszolgáló, korrupt „kormányzati szellem” megváltoztatásáért.

Az újrakeresztelés nem hozott, inkább csak jelzett bizonyos változást a magyar politikai életben. Annak a régtől érlelt felismerésnek a politikai realizálását jelentette, hogy konzervatív hatvanhetes politika nem alkalmas a kormánypárt megbuktatására, s hogy a dualizmussal szemben felgyülemlett elégedetlenséget a nemzeti ellenzékiség szelepein át lehet és kell levezetni. Ez a felismerés a politikai szisztéma egészébe illesztett ellenzéki taktika irányvonalaként kétségtelenül tartalmazott némi realitást, és stabilizátor szerepet is betölthetett. A Nemzeti Párt azonban e helyes felismerés gyakorlati érvényesítésében következetlen maradt. Vérszegény nemzeti követeléseinek teljesülése aligha küszöbölte volna ki a „nemzeti organizmus” zavarait; taktikai levezető szerepe tehát csak felszínes és időleges lehetett. Kormányprogramként viszont – amire Apponyiék továbbra is sandítottak – a „nemzeti vívmányokat hatvanhetes alapon” koncepció irreális volt, ellentétben állott a dualista Monarchia létfeltételeivel. Apponyi önigazoló magyarázatának tehát, ha politikai-taktikai motívumait nem vonjuk is kétségbe, vagy az őszintesége, vagy az átgondoltsága iránt erős kétségeket támaszthatunk.

Változások mutatkoztak az 1848-es közjogi alapon álló pártcsoportosulás soraiban is. A dualista berendezkedést elutasító közjogi ellenzék először az 1848-es pártban, majd párhuzamosan a függetlenségi pártban is szerveződött, mígnem 1884-ben a két rokon irányzat Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. A program Ausztria és Magyarország között csupán az uralkodó közösségét – a perszonáluniót – ismerte el, követelte az önálló hadügy, a magyar hadsereg, a külügy és a pénzügy kiépítését, és a politikai rendszer liberális továbbfejlesztését. A párt szociális programja vérszegény volt: a dolgozó néprétegek érdekeinek gondos ápolását, a kis- és középbirtokos osztály pusztulásának elhárítását, a munkás nép sorsának javítását hangoztatta. Társadalmi jellegét tekintve egyértelműbb és konkrétabb volt a párt erdélyi bizottságának – a később önálló frakcióvá különült Ugron-csoportnak – 1881-ben közzétett „különprogramja”, amely gyakorlatilag elismerte a dualizmus alkotmányos intézményeit, a delegációkat, továbbá nagyobb hangsúlyt helyezett a földbirtokosok anyagi érdekeinek védelmére. Az agrárius gazdaságpolitika részköveteléseit először rögzítő pártprogram egy vonatkozásban az önállóságnak is agrárius értelmezést adott: az önálló vámterületet a hazai mezőgazdasági termelés védelmében – a vámmentes balkáni agrárbehozatal megakadályozása végett – követelte.

Az évtizedfordulón, Tisza bukásakor a párt sorait izgatottság és nyugtalanság, a változás lehetőségének reménye és az útkeresés bizonytalansága töltötte el. Ez nézeteltéréseket, éles polémiát és belviszályt váltott ki, illetve újított fel a frakciók között. Ugron csoportja a helyzetet alkalmasnak vélte a dualizmushoz idomított, mérsékelt függetlenségi irányzat kormányra kerüléséhez. Ezért 1890-ben gyűléseken, cikkekben és röpiratokban népszerűsítette a függetlenségi program fokozatos megvalósításának elvét, vagyis a delegációban való részvételt ajánló korábbi javaslatát. A liberális függetlenségiek részéről Mocsáry LajosUgron támadásával szemben – 1848 és 1849 szoros történelmi összekapcsoltságát, tehát 1848 baloldali értelmezését védelmezte. A függetlenségi frakciók polémiájában az 1860-as évek érvei újultak fel a kompromisszum vagy a közvetlen eredménnyel nem kecsegtető elvhűség reálpolitikai értelmezéséről, azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor abszolutizmus vagy alkotmányos autonómia, 30 évvel később miniszteri bársonyszék vagy ellenzéki padsor alternatívájában kellett dönteni. A függetlenségiek többsége az ellenzékiséget választotta, elvetette a kormányképességre kacsintó fokozatosság elvét. Ugron és hívei, 17-en, miután a többség leszavazta őket, külön képviselői csoportot alakítottak: a „48-as kört”, mérsékelten agrárius és mérséklődő függetlenségi program alapján.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is. A párt 1892. újév napján „Szózat a magyar néphez” címen választási kiáltványt tett közzé. A kritikai helyzetelemzés középpontjába jó taktikai érzékkel a hadseregpolitikát állította. A hadsereg nyelvében, oktatásában, vezetésében „országunk állami léte tökéletesen megsemmisíttetik”. Az ország beolvasztására irányuló centralista törekvés 1867 óta sem szűnt meg, sőt az utóbbi években folyton erősödött. A kiáltvány rámutatott, hogy a hatalmi versengésben mindenütt nő a hadsereg száma és súlya, erősödik a militarizmus, „vagyis minden nagy nemzeti érdeknek a hadügyi érdekek alá rendelése”. A különbség másokkal szemben az, hogy „nálunk a militarizmus se nem magyar, se nem nemzeti, se nem alkotmányos, hanem udvari, osztrák-német és magyarellenes”.[4] E növekvő veszéllyel szemben védelmet az ország függetlensége, saját hadserege és külügye, gazdasági önállósága nyújthat.

A párt méltányolva ugyan Apponyiék új orientációját, kétségét fejezte ki, vajon lehet-e a hatvanhetes rendszer nyilvánvaló hibáit és torzulásait hatvanhetes alapon megjavítani. „A zátonyon megfeneklett hajót azok, kik a hajót teszik működésük támpontjává, a zátonyról soha el nem mozdíthatják.”[5] E kossuthi ihletésű szentenciát azzal a kétkedő kérdéssel is megtoldották, hogy sikerülhet-e gróf Apponyi Albertnek az, amire ugyanezen az állásponton állva Deák Ferenc sem volt képes. A párt elhatárolta magát az Ugron-frakciótól is.

A programszerű nyilatkozat azt tanúsítja, hogy a függetlenségi párt többsége az 1890-es évek elején még őrizte a kiegyezés kori liberális nacionalizmus hagyományait, de jobbadán csak őrizte őket, még ha felfigyelt is a korabeli militarizmusra, az állami és társadalmi fejlődés aggasztó új jelenségeire. Bár nem tekinthető illuzórikusnak a nemzeti közvélemény mozgósítása, a parlamentáris lehetőségek felhasználása a militarizmus erőivel szemben, szűklátókörűség volt a militarizmus növekedésében csak hatalmi versengést, az etatizmusban csupán az idegen befolyást felismerni; amit a magyar állami függetlenség teljességének helyreállítása önmagától kiküszöbölne. A párt fő gyengesége abban rejlett, hogy nemcsak a jobbra tartó nemzeti irányoktól, hanem a balra tartó népmozgalmaktól is elhatárolta magát, a kor feszülő szociális problémái megítélésében is a hagyományos liberális állásponton maradt.

Az 1892. évi választások előtt az erőviszonyok eltolódása politikai és ideológiai síkon a hagyományos függetlenségi eszme népszerűségének növekedésében, de mögötte és vele több ponton érintkezést keresve a konzervativizmus, az agrárius antiliberalizmus terjedésében mutatkozott meg. Ezek az ellenzéki áramlatok a kormánypártot gyengítették, keresztülhúzták az országgyűlés korai feloszlatásával és a téli választásokkal kapcsolatos tervet. Szapárynak ezt a vállalkozását sem kísérte szerencse.
Fájl:Az 1892. évi országgyűlési választások.jpg
Az 1892. évi országgyűlési választások
A kormánypárt a választásokon 18 mandátumot vesztett, ebből a függetlenségiek 7-et, a Nemzeti Párt – a vele rokonszenvező pártonkívülieket is beszámítva – 11-et nyert el. Az új képviselőházban így 243 kormánypártival 170 ellenzéki, éspedig 70 nemzeti párti és kereken 100 függetlenségi állt szemben. A kormánypárt összetétele annyiban változott, hogy Szapáry mellőzte a Tisza-csoport néhány tekintélyét, helyettük saját embereit, jórészt arisztokratákat hozott be, részben a párton belüli liberálisok, részben a nemzeti párti agráriusok ellensúlyozására.

A választások eredménye, ha grafikusan ábrázoljuk, irányváltozást jelzett. A kormánypárt mandátumainak száma egy évtized lassú emelkedése után az 1880. évi szintre esett vissza (a 413 képviselői mandátum 58%-a). Apponyi pártjának trendvonala egy évtizedes hanyatlás után megfordult, felívelt, 17%-ot ért el. A függetlenségi mandátumok vonala egyenletesen emelkedett (18, majd 23%, s az új választás után 24%), vagyis 1892-ben már a mandátumok negyedét szerezték meg. A miniszterek a visszaesést a nemzeti jelszavak népszerűségének és a klérus kormányellenes agitációjának tudták be. Ezért szerették volna biztosítani az uralkodó támogatását a hadseregvezetéssel és a militáns klérussal szemben. Annyival is megelégedtek volna, ha a király a trónbeszédben sajnálkozásának ad kifejezést, hogy „jelenleg az egyházi és az állami érdekek gyakran szembekerülnek egymással”. Ferenc József azonban visszautasította a javaslatot: „Minden hiába – mondotta az audienciára rendelt Szapárynak és Csákynak –, nem fogom a trónról proklamálni a kultúrharcot.”[6]

Egyházpolitikai előzmények

A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[7] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás. Akárhogy is volt, végre Szapáry is ráeszmélt: magában az egyházban, annak harcos antiliberális irányzatában találhatók azok az erők, amelyek szántszándékkal meghiúsították az elkeresztelési viszály békés kiegyenlítését.

A politikai katolicizmus jelentkezése

A kormány, személy szerint Szapáry miniszterelnök azonban inkább a fegyverszünetet választotta, amelyet Simor 1891 elején bekövetkezett halála prolongált. A hercegprímási szék betöltésénél nem tanúsított határozottságot, nem ragaszkodott jelöltjéhez, Samassa egri érsekhez, hanem békekereső kompromisszumot fogadott el: a közélettől távol álló, a politikában járatlan pannonhalmi főapát, Vaszary Kolos prímási kinevezését.

Ha a kormány a nemzeti ellenzékiség ellensúlyozására valóban a liberális egyházpolitikát kívánta volna bevetni, akkor erre a legkedvezőbb, sőt legsürgetőbb pillanat a közigazgatási reform kudarca után, az országgyűlés feloszlatásakor adódott. A kortársak helyesen állapítottak meg, hogy az egész választási kampányt az egyházpolitikai reformra alapozva a kormánypárt fényes győzelmet szerezhetett volna. Szapáryból azonban politikai hajlandóság és előrelátás egyaránt hiányzott ilyen nagyvonalú taktika kezdeményezéséhez.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

A teljes cikk.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A parlamenti vita előestéjén a jobboldali frakció 35 képviselője, Szapáry Gyula volt miniszterelnökkel együtt kilépett a szabadelvű pártból, és párton kívüli reformellenes csoportot alakított.

Katus László

A németek és az erdélyi szászok

Miután Szapáry megértően fogadta a szászok kívánságait, s jóindulatának több kézzelfogható jelét is adta, az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott nemzeti gyűlés módosította a szász politikai programot.

Lábjegyzet

  1. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  2. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Budapest, 1922. 107–108
  3. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 99.
  4. Ugyanott 213.
  5. Ugyanott 234.
  6. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 76.
  7. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.

Műve

Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.

Irodalom

A Szapáry-kormány programjára és tevékenységére lásd: a Képviselőházi Napló, 1887–1892. XVII–XXII. köteteit, a kortársi pamfleteket: Spoudchios (György Endre), A helyzet és a Szapáry-kormány (Budapest, 1892); Búsbach Péter, Az utolsó öt év (Budapest, 1895), továbbá Halász Imre kitűnő portréit: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából (Budapest, 1911); Ábrányi Kornél, Húsz év története 1890–1910 (In: Politikai Magyarország. II. Budapest, 1913).

Az új kutatásokon alapuló megállapítások adatait – így Tisza Kálmán bukásának magyarázatát, a Szapáry-kormány „reformpolitikájának” motivációját, az uralkodóhoz írt felterjesztéseket, a közigazgatási reform előkészítésére vonatkozó új szempontokat – főként a magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, a közös minisztertanácsi jegyzőkönyveknek az Országos Levéltár Filmtárában őrzött mikrofilmkópiaiból, a Miniszterelnökség elnöki irataiból, a Pápay-hagyatékból (23. doboz), továbbá Thallóczy Lajos naplófeljegyzései című kéziratos munkából (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Quart. Hung. 2459, illetve Fol. Hung. 1637) merítettük.