Szapolyai János

A Múltunk wikiből
Szepesvár, 1487. február 2. – Szászsebes, 1540. július 17/21.
erdélyi vajda, 1526-tól haláláig Magyarország királya.
Wikipédia
Szapolyai János fametszet
1526
november 10. Szapolyai János erdélyi vajdát a székesfehérvári országgyűlés királlyá választja. Másnap megkoronázzák. (Uralkodik 1541-ig.)
1527
január 25. I. János parancsot ad a szebeni lutheránusok elfogására.
február 3. Az özvegy királynét, Máriát I. Ferdinánd magyarországi helytartóvá nevezi ki. (Tisztségét augusztusig viseli.)
március 10. A Fuggerek megegyeznek Szapolyai Jánossal a magyarországi rézbányák bérletéről.
március 17. I. János e napra országgyűlést hirdet Budára, ahol a rendek többsége megjelenik.
március vége Crni Jovan paraszthada átpártol I. Ferdinándhoz.
július 27. I. János vezére Crni Jovan hadait szétveri. A vezért lefejezik.
július 31. I. Ferdinánd, előnyomuló hadait követve, Dévénynél átlépi a magyar határt.
augusztus 12. I. János kiüríti Budát, és a keleti országrészbe indul.
augusztus 20. I. Ferdinánd bevonul Budára.
szeptember 27. I. János Tokajnál vereséget szenved I. Ferdinánd hadaitól.
október 18. I. János segélykérő követet küld a Portára.
november 3. I. Ferdinándot Székesfehérvárott megkoronázzák. (Uralkodik 1564-ig.)
1528
január 8. I. Ferdinánd utasítást ad a Magyar Kamara felállítására Budán.
január 27. Szulejmán szultán szövetséget köt I. Jánossal.
március 7. I. Ferdinánd távolléte idejére Báthori István nádort Magyarország helytartójává nevezi ki, és tanácsot állít mellé.
március 20. I. János Szinánál vereséget szenved I. Ferdinánd hadaitól, és Lengyelországba menekül.
május I. Ferdinánd követséget küld a Portára.
tavasza A bakabányai és selmeci bányamunkások elfoglalják a garamszentbenedeki apátságot. A katolikus szertartást megszüntetik.
október 28. I. János és I. Ferenc francia király között szövetség jön létre Fontainebleau-ban.
november 3. I. János visszatér Lengyelországból.
1529
május 10. I. Szulejmán magyarországi hadjáratra indul.
augusztus 18. I. János a mohácsi mezőn hódol Szulejmánnak.
szeptember 3. I. Szulejmán megkezdi Buda ostromát.
szeptember 7. Német zsoldosok megnyitják Budát Szulejmánnak. I. János visszatér az országba.
szeptember 22. I. Szulejmán megkezdi Bécs ostromát. (Október 15-én eredménytelenül elvonul.)
1530
június 25. A német birodalmi gyűlés elfogadja a Philipp Melanchton fogalmazta lutheri hittételeket (ágostai hitvallás).
október 14. Béketárgyalások kezdődnek I. Ferdinánd és János király között Poznanban; november 16-án eredménytelenül végződnek.
október 17. I. Ferdinánd követei megjelennek Konstantinápolyban.
október 31. I. Ferdinánd Budát ostromolja. (December 20-án eredménytelenül elvonul.)
december 24 után I. János országgyűlést tart Budán. (Visszaállítja a szabad jobbágyköltözést. Alvisio Gritti kincstartót kormányzójává választatja.)
I. János elűzeti Buda német polgárait, helyükbe magyarokat telepít.
1531
január 21. Fegyverszünet I. János és I. Ferdinánd között.
1532
tele A rendek több gyűlést tartanak a két királytól függetlenül.
1534
május vége Thurzó Elek, I. Ferdinánd helytartója lemond. A király a lemondást nem fogadja el.
nyáron Több főúr – köztük Nádasdy TamásJános királytól Ferdinándhoz pártol.
szeptember 29. I. János hívei Medgyesen megölik a trónra, törekvő Alvisio Gritti kormányzót.
november I. János Fráter Györgyöt váradi püspökké nevezi ki.
1535
február Az erdélyi rendek gyűlése Székelyvásárhelyt. (Kimondja a jobbággyá tett közszékelyek szabadságát.)
április 4. Péter (Petru Rares) moldvai vajda hűbérurának ismeri el I. Ferdinándot.
augusztus 21. Fegyverszünet I. János és I. Ferdinánd között. (A fegyverszünetet többször meghosszabbítják.)
november 22. I. János követséget küld V. Károly császárhoz. Katonai támogatás fejében felajánlja a koronát.
1536
március 20. I. János követe V. Károllyal folytatott eredménytelen tárgyalásai után hazaindul.
június eleje Tárgyalások kezdődnek I. János és V. Károly követe között Váradon.
december 4. I. János hadvezére, Czeczey Lénárd elfoglalja Kassát. A király utasítására elűzi a német polgárság egy részét.
1537
június 8. I. Ferdinánd támadást indít I. János ellen. Tokajnál a hadjárat elakad.
1538
február 8. Törökellenes szövetség jön létre Rómában a papai állam, a Német Birodalom és Velence között.
február 24. V. Károly közvetítésével I. János és I. Ferdinánd békét köt Váradon. (A szerződés az országot a fennálló hatalmi viszonyok szerint osztja meg, de János halála után a keleti részek is a Habsburg-házra szállnak. A Porta előtt a békét titkolják.)
június eleje I. János titokban megkéri Izabellának, I. Zsigmond lengyel király lányának kezét.
július 9. I. Szulejmán hadjáratot indít Moldva ellen.
szeptember 28. Péter moldvai vajda Erdélybe menekül.
november Az első nyilvános hitvita Segesvárott katolikusok és protestánsok között.
1539
március 2. I. János és Izabella lengyel főhercegnő házassága Székesfehérvárott.
szeptember 21. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. Személyesen nem jelenik meg. (A rendek az ellenpárttal kívánnak tárgyalni.)
december 21. Majlád István, Balassa Imre, Kendy Ferenc szövetsége I. János ellen.
1540
január Eredménytelen tárgyalások I. Ferdinánd és I. János megbízottai között a határ megvonásáról.
március 3. után I. János Erdélybe indul Majlád Istvánék összeesküvésének leverésére.
július 7. Budán megszületik János Zsigmond, I. János fia.
július közepe Követség indul Konstantinápolyba, hogy elnyerje a szultán hozzájárulását János Zsigmond királlyá választásához.
július 17. I. János király meghal Szászsebesen. (Más források szerint július 21.)
augusztus eleje Az erdélyi három nemzet Szászsebesen hűséget fogad János Zsigmondnak.
augusztus 29. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (Elhatározza, hogy azt fogadja el királynak, akit Magyarország megválaszt.)
augusztus 30. I. János több méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember vége Majlád István és hívei kiűzik Erdélyből I. János volt tisztségviselőit.
1541
szeptember 13. A felső-magyarországi vármegyék részgyűlése Tokajban. I. János több volt méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
1552
február 22. I. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: köszönet a királynak az ország egységének helyreállításáért; XX. tc.: I. János adományai maradjanak érvényben.)

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Előszó

A túlélésnek, az átmentésnek, az államiság fenntartásának, a két nagyhatalommal való viaskodásnak és egyezkedésnek, szembefordulásnak és lavírozásnak különböző törekvései és változatai között – önállóbb és kevésbé önálló, jobb és kevésbé jó politikai irányvonalai, koncepciói között, vagy ha úgy tetszik: rosszabb és kisebbik rossz formulái között – mozgott, zajlott, forrott, hullámzott a kötetünkben tárgyalt százhatvan esztendő drámai irányváltásokban is, tragikus fordulatokban is dúslakodó története:

  • a túlélés, a fennmaradás, Béccsel szemben a Konstantinápolynak való alárendeltséget vállalva, azon belül kisebb vagy nagyobb mozgási lehetőséget keresve-találva – Szapolyai János királyságától Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségéig;

Rendiség és abszolutizmus

A mohácsi katasztrófa után V. Károly német-római császár öccse, Habsburg Ferdinánd osztrák főher­ceg szerezte meg a cseh-morva-sziléziai és (egy ideig mint Szapolyai János ellenkirálya) a magyar trónt is.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

A menekülő királyné Pozsonyban megszállt, és küldöttek útján megkérdezte a királyi tanács elérhető tag­jaitól: mit kellene tenni. Közöttük volt Szapolyai János erdélyi vajda is, aki másokkal együtt országgyűlés összehívását javasolta. A királyné erre nyomban kitűzte az országgyűlést november 25-re Komárom mezőváros­ba. Szapolyaihoz pedig futárt küldött, hogy addig is, amíg a hivatalos meghívás megérkezik, előzetes gyűlésre hívja az erdélyieket: jelöljék ki követeiket a magyar országgyűlésre.


Az első lépést Várday Pál egri püspök tette meg. Várday Szapolyai embere volt. Mária kevéssé bízott benne, nem is vitte magával Pozsonyba, sőt egyenesen a püspök értesítése nélkül távozott Budáról. Várday azonban a tragikus eseményektől és a baljós fejleményektől nem befolyásolva, Budáról azonnal Egerbe sietett, és — bár bandériuma Mohácsnál veszett — ellenállásra készült; mozgósítani próbálta egyházme­gyéje hadra fogható erőit. Szeptember közepén öt vármegye követei jelentek meg a miskolci gyűlésen. Várday, Bebek János és a vármegyei követek a török portyázóktól veszélyeztetett területen fekvő Verpelétet jelölték ki táborhelyül, és újabb felhívásban emberek, felszerelés és ágyúk küldését sürgették. Kapcsolatban álltak Szapolyai Jánossal, aki azt ígérte, hogy az erős és felszerelt sereggel hamarosan meg fog érkezni. A vajda vé­gül is nem ment el Verpelétre, de nem nézte teljesen tétlenül a török csapa­tok visszavonulását.

Szapolyairól később az a vélemény terjedt el, hogy szándékosan ma­radt távol a mohácsi csatából; az esetleges vereség és a király halála ugyanis megnyithatta számára a trónhoz vezető utat. Ebből annyi igaz, hogy a Habsburgok már Mohács előtt úgy tekintettek Szapolyaira, mint aki minden eszközzel a királyságra tör. A valóságban azonban az er­délyi vajda Mohácsig többnyire a háttérben maradt, és volt idő, amikor szándékosan kerülte az ellentét kiélezését. Azt is híresztelték róla, hogy titokban kapcsolatban állt a törökökkel, ezért kerülte velük az összeütkö­zést. A Mohács előtti időre visszanyúló török kapcsolat vádja nyilván későbbi politikájának visszavetítése volt; a csatától való szándékos távol­maradása pedig nem bizonyítható. A török ellen készülő királytól három ellentmondó parancsot kapott arról, hogy hová is menjen az erdélyi hadak­kal. Ő maga arra kérte a királyt, hogy várják meg, mert számottevő sereget visz a táborba. Sőt, amikor Szegedhez érve kiszámította, hogy seregével nem érkezhetik meg idejében a királyhoz, állítólag könnyű kocsikon foly­tatta útját, hogy legalább kevesedmagával vegyen részt az ütközetben.


A vesztett csata után két magyar seregrész maradt meg érintetlenül. A vajda — egyik forrás szerint 20, másik szerint 5 ezres — serege, és a kitűnő katona hírében álló Frangepán Kristóf szlavóniai és horvátországi csapata, amely a csata idején még csak Zágrábhoz közeledett. Szapolyai nem indított komolyabb támadást a Buda felé tartó, majd visszavonuló törökök ellen, de — a forrásokból kivehetően — többször is igyekezett megzavarni itt-tartózkodásukat. Werbőczy István, aki éberen figyelte az eseményeket, október elején egy Selmecbányának küldött levelében azt írta, hogy a törökök azért hagyták el az országot, mert Szapolyai hadai­nak egy részével Marjai Lukács szász sebesi kapitány betört a török terü­letekre, a török seregek háta mögött több helyet elpusztított és felégetett. Werbőczy túlozhatott, de a támadás tényét sejtetik Szulejmán naplói és a török Dzselálzáde Musztafa munkája is. Leírásuk szerint a visszavonuló török hadsereget ketten zavarták meg. Az egyik Radics Bosics, a Magyar­országra menekült déli szlávok vajdája volt. A másik támadót a török források nem nevezik meg, csak mint a nádorispán fiát emlegetik. Kevés­sé valószínű, hogy Perényi PétertPerényi Imre nádor fiát — kell benne keresnünk, hiszen ő a csatából menekülve aligha gyűjthetett össze néhány hét alatt támadóképes hadat. Valószínűbb, hogy a támadók Szapolyai JánosSzapolyai István nádor fia — seregéből valók voltak.

Szapolyai János megkoronázása

Önálló cikk.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

A magyar korona megszerzése érdekében tett intézkedései viszont megkésve követték Szapolyai hasonló lépéseit, így szükségképpen igazod­niok kellett azokhoz. Első lépése Peremartoni Mihály bécsi orvos szep­tember 21-én útnak indított tájékozódó követsége volt, amit hamarosan egy újabb követett azzal a céllal, hogy Szapolyait lebeszélje a tokaji gyűlés megtartásáról.


Továbbra is fontos követelmény maradt viszont, hogy a nyugati határ mentén lakó birtokosok megjelenjenek a komáromi országgyűlésen, egyúttal pedig folytatódjanak az erőfeszítések Szapolyai híveinek megnyerésére. Elsősorban Várday Pál egri püspök és Werbőczy István megnyerése látszott célszerűnek. Felvetődött az erdélyi szászok Ferdinánd oldalára állításának szükségessége is, hogy ezzel Szapolyai legszilárdabbnak látszó támaszában, az erdélyi vajdaságban erősít­sék uralmának ellenzékét. Miután Szapolyai visszalépésére már nem volt remény, hozzá küldendő újabb követség helyett a fehérvári országgyűlésre küldtek követeket, hogy a Habsburgok trónigényét a rendek elé tárják, de közbelépésük, mint láttuk, hatástalan maradt.

Szapolyai megkoronázása ismét új helyzetet teremtett, amelyben Ferdi­nándnak és tanácsosainak azt kellett mérlegelniük, hogyan lehet a Habsburg-család igényét fenntartani és a gyakorlatban érvényesíteni.


Ferdinánd végül felvetette, hogy a megváltozott helyzetben érdemes-e megtartani a Komáromba hirdetett országgyűlést, avagy nyomban fegy­verrel vegye birtokába az országot. A tanács az országgyűlés megtartása mellett foglalt állást, de azt ajánlotta, hogy a csapatok is álljanak alkal­mas helyen készenlétben. Az országgyűlés feladatául nem Ferdinánd megválasztását, hanem csak elfogadását jelölték meg, hiszen az örökösödési szerződés értelmében a magyarok kötelesek uralkodójuknak elismerni. A választás egyrészt az örökösödési jog feladását jelentené, másrészt Szapolyai érvként használná fel saját megválasztása jogosságának iga­zolására. Az ország azonnali fegyveres megszállását a tanácsosok nem tartották időszerűnek. Azzal érveltek, hogy Ferdinándnak sürgősebb a Cseh Királyság kérdésének rendezése, hogy azután az osztrák tartományok mellett annak erejét is felhasználhassa Magyarországon. De azt is fel­hozták, hogy a harcba a török is könnyen beavatkozhat Szapolyai oldalán.


Az elsők között, együttesen állapodott meg Ferdinánddal Báthori István nádor, Brodarics István kancellár, Thurzó Elek tárnokmester és a vránai perjelség élén álló Tahy János. Rajtuk kívül két olyan személy is szerepelt az egyezségben, akik korábban Szapolyai mellett állottak: Batthyányi Ferenc horvát bán, aki részt vett a székesfehérvári koronázáson, és Horváth Gáspár, aki néhány héttel előbb még Szapolyai házassági ajánlatával kereste fel Máriát.


Frangepán, miután úgy látta, hogy feltételeit Ferdinánd nem méltányolja, Szapolyai mellé állott, ő ugyanis állítólag neki ígérte a főkapitányságon kívül Corvin János birtokait és a vránai perjelséget, Erdődy pedig az egri püspökségre kapott ígéretet. A birtokosok magatar­tását egymáshoz való viszonyuk is befolyásolta. Frangepán döntésében nyilván az is közrejátszott, hogy ellenfele, Batthyányi Ferenc mindjárt a koronázás után elhagyta Szapolyait, és Ferdinándhoz csatlakozott.


Mária királynénak a Komáromba hirdetett országgyűlés ügyét tovább­ra is napirenden kellett tartania, már csak azért is, hogy a rendek a fehér­vári koronázással ne érezzék lezártnak a trón betöltésének kérdését, és ne engedelmeskedjenek Szapolyai felhívásainak. Az országgyűlés megtartása azonban így is veszélyben forgott, mert János hadvezére, Ráskai Gáspár, elfoglalta Tatát és Komáromot. A királyné erre egy héttel elhalasztotta az országgyűlést, és helyéül a német csapatokkal biztosított Pozsonyt jelölte ki.

Ráskai akcióján kívül Szapolyai egyebet nem tett az országgyűlés megakadályozására. Tanácsosai között a tennivalókról megoszlottak a vélemények. Frangepán azt javasolta, hogy még az ősszel indítsanak hadjáratot, foglalják el Pozsonyt, és terjesszék ki a háborút Ferdinánd országai ellen; maga vállalkozott rá, hogy 4 ezer katonával betör Auszt­riába. De kisebbségben maradt, és a háborút tavaszra halasztották. Szapolyai a többséghez csatlakozva azt hangoztatta, hogy nem akar keresz­tény vért ontani – s ezzel akaratlanul is Ferdinánd érdekeinek kedvezett.


A pozsonyi országgyűlés megnyitása előtt Ferdinánd írásban tett ígé­retet arra, hogy Mária királyné magyar tanácsosait, akik a korona meg­szerzésében segítségére vannak, megvédelmezi Szapolyai támadásával szemben. Ha károsodás éri őket, gondoskodik veszteségük pótlásáról, a tisztségeket és birtokokat elsősorban nekik fogja juttatni. Név szerint 8 világi és 5 egyházi személyt említett meg, akik – élükön Báthori István nádorral – valamennyien szerepet játszottak II. Lajos udvará­ban. Bár Ferdinánd nevük említése nélkül másokra is utalt, a felsorolás arra mutat, hogy magyarországi uralmának nagyon kis tábora volt. Egyidejűleg megígérte, hogy ha az országot fegyverrel veszi is birtokába, az összes rendeket megtartja jogaikban, kiváltságaikban úgy, mintha valamennyiük szavazatával nyerte volna el a királyságot. Birtokokat, egyházi és világi méltóságokat idegeneknek nem fog adományozni, a ki­rályi tanácsban sem ad helyet nekik. Külön kiemelte, hogy az Aranybullát, amelyre a királyok koronázásukkor ünnepélyesen esküt tesznek, meg­tartja. Még Szapolyai legfőbb hívei előtt sem zárja el a csatlakozás útját.

December ő-én Ferdinánd utasítást adott országgyűlési biztosainak a rendekkel való előzetes tárgyalásra. Örökösödési joga alátámasztására az újabb szerződéseken kívül Habsburg Albert állítólagos oklevelére is hivatkozott, amely a magyarországi királyleányok - jelen esetben Jagelló Anna – részére is biztosítja az ország birtokbavételét. Az utasí­tásban Ferdinánd kifejtette, hogy a fegyverek ereje helyett a rendek egyetértésére akarja építeni uralmát. Egyoldalúan elítélte Szapolyai eddigi tevékenységét, és azzal is érvelt, hogy királysága nemzetközileg elszigeteli az országot. Ezzel a Habsburgok addigi törökellenes harcait és eddigi erőfeszítéseit állította szembe, amelyek egyedül tudják Ma­gyarországot megvédeni. Kimondta azt a gondolatot, amit azután több mint másfél évszázadon át a Habsburg-politika nemegyszer hangozta­tott: ha Magyarország elvész, a török megújuló támadásai közvetlenül érnék a szomszédos országokat.


A pozsonyi országgyűlésen december 16-án elsőnek Báthori nádor emelt szót Ferdinánd királlyá választása érdekében, arra hivatkozva, hogy más nem tudná a törököt megállítani. Ferdinánd megbízottai azt is hangoztatták, hogy az országgyűlés döntésének helyességét a jövő is igazolni fogja. Mária királyné emberei a nőági öröklés korábbi példáinak emlegetésével foglaltak állást Ferdinánd mellett. A rendek érvénytelennek jelentették ki Szapolyai királlyá választását, híveit pedig negyven napon belüli csatlakozásra szólították fel.


A Magyar Korona alá tartozó országok közül Horvátország 1527. január l-én Ferdinándot, Szlavónia néhány nappal később Szapolyait kiáltotta ki királyának. Az előbbi a török elleni védekezésben már évek óta kap­csolatban állott a szomszédos Habsburg-tartományokkal, a szlavóniai főurak és nemesek állásfoglalását viszont főként az határozta meg, hogy Frangepán Kristóf átpártolt Jánoshoz.

Néhány hónappal Mohács után tehát az országnak királya és ellenkirá­lya volt. János már mint megkoronázott, Ferdinánd egyelőre mint válasz­tott király tekintette magát az ország urának. Mindketten egy-egy hatal­mi csoportosulásnak köszönhették a trónt, és így maga a kettős választás pillanatnyilag nem volt nagy hatással az országra, de beláthatatlan kö­vetkezményeknek vált kiindulópontjává.

A budai országgyűlés

János király 1527 márciusára országgyűlést hívott össze Budára.

A meghívólevél kiemelte, hogy a fenyegető veszedelemben a haza meg­maradásáról kell dönteni.

Mohács óta ez volt az első alkalom, amikor koronázott király hívta össze a rendeket. A megjelentek száma azt fejezi ki, hogy a rendek – nyil­ván az elmúlt nyári események hatására és a fenyegető veszedelem elő­érzetében - komolyan részt kívántak venni az ország sorsának alakí­tásában. Megjelent 12 főpap, 21 főúr, 53 vármegye követe, megyénként 1-4 köznemes, több megyéből külön a főispán is. Ott voltak Szlavónia, Erdély küldöttei az erdélyi szászokkal együtt, valamint 10 szabad királyi város követei. Ez a gyűlés valóban a Magyar Korona alá tartozó terület túlnyomó részét képviselte. A számításba jövő magyarországi vármegyék­ből mindössze 6 hiányzott, közöttük a már török uralom alatt álló Szerém és a török szomszédságában levő Krassó, Keve és Torontál. A tárnoki városok közül nem képviseltette magát Pozsony és Sopron, ahol Ferdinánd zsoldoscsapatai állomásoztak.

Az országgyűlésen János hívei vitték a szót, és sodorták magukkal az ingadozókat. Ferdinándnak, aki az ország népéhez intézett levelével próbálta befolyásolni az országgyűlést, határozott választ adtak: még megkoronázott magyar királyoknak sem volt joguk arra, hogy Magyar­országot jegyajándékként vagy örökségként eladományozzák. Felszólí­tották: ne nevezze magát magyar királynak és a magyarokat alattvalói­nak, semmi címen ne avatkozzék az ország belső ügyeibe. Adja vissza az elfoglalt városokat, és ne vonja el a magyarokat a tervezett törökellenes háborútól. Ha azonban a jó szomszédság megtartásával hadjáratot indít a közös ellenség, a török ellen, János király nem fogja magát távol tartani. A levelet másfélszázan írták alá.

Az országgyűlés határozatai arra vallanak, hogy a rendek számoltak az ország súlyos helyzetével. A török újabb hadjárattal fenyegetett, Ferdinánd pedig nyíltan bejelentette, hogy a következő hónapokban hadsereg­gel jön Magyarországra. A rendek a király előterjesztésére egyszeri va­gyondézsmát szavaztak meg, ami minden ingóságra és értékre kiterjedt (arany tárgyak, ezüst ékszerek, készpénz, állatállomány), fizetni tartoztak pedig az egyházi és világi földesurak, a kereskedők, a szabad királyi városi polgárok, a kurialisták és más jobbágy nélküli birtokosok, továbbá a parasztok – az urak fejvesztés, a parasztok teljes vagyonvesztés terhe mellett. A vagyondézsma újfajta és súlyosabb szolgáltatás volt, mint az eddigi rendkívüli hadiadó vagy az úgynevezett kamarahaszna adó. Ezért kimondották, hogy a János koronázása után megszavazott hadiadót ne szedjék be, és néhány évre szüneteljen a kamarahaszna fizetése is.

A rendek leszögezték, hogy a király a befolyó pénzt csak az ország védelmére fordíthatja, ellenkező esetben máskor nem vállalnak magukra rendkívüli terhet. Egyúttal siettek megállapítani azt is, hogy a mostani megajánlás csak egyszeri, és erről a király írást köteles adni. A nemesek pedig csak abban az esetben tartoznak katonáskodni, ha a török, a Habs­burg császár vagy e kettő egyszerre támad az országra. Ebben a rendek régi kiváltságukat foglalták újból szavakba: csak rendkívül súlyos eset­ben és csak védőháborúban fognak fegyvert.

A vagyondézsmán kívül egyéb pénzforrásokat is meg akartak nyitni: felszólították a királyt, hogy saját családi kincseit, a meghalt egyházi és világi nagyok javait fordítsa a védelem céljaira, s elsősorban önként vállalkozó magyarokat, másodsorban idegeneket fogadjon fel katonának. Minthogy a hadjáratot mielőbb meg kell indítani, kimondták, hogy április 24-ig össze kell számlálni, és be kell hajtani a vagyontizedet. Ehhez külön szervezetre van szükség; a király állítson elegendő kincstartót, magát a tizedet a király és a kincstartók által kinevezett adószedők szedjék be.

Másik fontos feladatának tekintette az országgyűlés, hogy meggátolja Ferdinánd uralmának magyarországi térhódítását. A pozsonyi országgyű­lés résztvevőit hűtlennek nyilvánították, és birtokelkobzásra ítélték. A Ferdinánd híveinek szolgálatában álló katonákat felhívták, hogy április 14-ig térjenek vissza Szapolyai hűségére. János királyt felszólították, hogy a németek kezében levő várakat haladék nélkül foglalja vissza.

Az országgyűlés végül igyekezett megszilárdítani a belső rendet. A ba­jok egyik forrását abban látta, hogy a bűntettek megtorlás nélkül marad­tak, ezért visszamenőleg is felelősségre vonást követelt. Kimondta, hogy azokat, akik a gondjukra bízott várakat elhagyták, örök hűtlenség bünte­tése és birtokelkobzás sújtsa, s ha a haláltól megmenekülnek is, a jövőben semmiféle tisztséget ne viselhessenek. Ugyanígy kérdőre kell vonni az egyháznagyokat, főurakat és nemeseket, ha nem tudják igazolni távol­maradásukat a II. Lajos vezette általános hadjáratból. Az ilyenek el­marasztalva fizessék meg úgynevezett emberdíjukat (fél vérdíj – a testi sértés szokásos bírsága, amely a társadalmi helyzethez igazodott: főpap és főnemes 200, köznemes 100, jobbágy 20 forintot fizetett), az összeget pedig az ország védelmére kell fordítani. A II. Lajos halála óta hozott és végrehajtott ítéleteket, bármilyen fórumtól valók is, felül kell vizsgálni. A török hadsereg által elpusztított területeken egységes mértékek beveze­tésével, az árak megszabásával és a visszaélők árukészletének elvételével akarták felvenni a harcot az éhínség ellen. Részben az élelmiszerhiánnyal és a háború pusztításával függött össze az is, hogy a külföldi kereske­dőknek megint megtiltották az élő állat és az állati bőr kivitelét, azzal az egyetlen kivétellel, ha a kereskedő hadifelszerelést hoz a kivitt árukért cserébe. Határozatba foglalták, hogy a király által veretett pénzt, halálbüntetés terhe alatt, mindenki köteles elfogadni. A kereskedelmi forga­lom érdekében ismételten kimondták a szárazvámok eltörlését, és fővesz­téssel fenyegették azokat, akik újakat állítanak fel. Végül a bíróságok munkájának megkönnyítésére felülvizsgálat után hatálytalanítani kíván­ták a nem közérdekű törvényeket; az így összeállított törvénykönyvet a következő országgyűlés elé kívánták terjeszteni.

A budai országgyűlés az ország súlyos helyzetében szükséges rendelke­zéseket hozott. Sok múlott azon, hogy a törvények ne maradjanak papí­ron, és az udvar intézkedéseket is tett a vagyondézsma beszedésére. Május elejére kinevezték a kincstartókat, a vármegyékbe és városokba adószedők mentek. A török támadás elmaradása azonban indokolatlanul csökkentette a veszélyérzetet, és a vagyondézsma befizetését nem kezd­ték meg. így azután, amikor nyár derekán Ferdinánd csapatai kezdték meg támadásukat, János király nem rendelkezett a remélt pénzösszeggel.

Crni Jovan felkelése

Amikor a köznemesség szervezkedésével az államélet újraindult, János király hívására Crni Jovan megjelent Tokajban, és elismerte felsőbbségét. A király lovat, fegyvert, pénzt adott neki, és rábízta az elnéptelenedett Bács vármegyét, ahol emberei élelemhez juthattak, egyben katonai erőt jelentettek a török szomszédságában.

A Fekete ember kapcsolatban maradt Szapolyai Jánossal, de csapatai egyre inkább beleütköztek a fennálló társadalmi rendbe. Birtokokat foglaltak le, megtámadták az udvarházakat, a városokat és a mezővárosokat, kifosztották a kereskedőket. János királytól nem tartottak, a törvények alól kivonták magukat. Crni Jovan harca nem parasztfelkelésként indult, a hozzá csatlakozók nagy része nem állott birtokosok függésében, és így nem is a földesúri elnyomás ellen fogtak fegyvert. De az, hogy ellentétbe kerültek a társadalmi renddel, a harcoknak antifeudális élt adott.

Crni Jovan csapatai nem maradtak a János által számukra kijelölt területen, továbbterjeszkedtek észak felé és a Temes vidékén. Jovan cár előbb Szabadkán, majd amikor azt földesura, Török Bálint másodszori próbálkozásra visszavette tőle, Szegeden rendezte be udvarát. Itt keresték fel Ferdinánd emberei pénzzel, ajándékokkal és ígéretekkel; 1527 májusától Ferdinánd állandó követe volt mellette. Crni Jovan megnyerése beletartozott azoknak a kezdeményezéseknek a sorába, amelyekkel Ferdinánd igyekezett a magyarországi erőket még a fegyveres harc megindítása előtt a saját pártjára vonni. Crni Jovan udvara a két király egyelőre fegyver nélkül vívott harcának színtere lett. Ferdinándnak végül is sikerült a Fekete Embert a maga oldalára állítania, János király követe pedig megszégyenülten távozott.

János király környezetében most már úgy látták, hogy ha Ferdinánd megkezdi támadását, uruk könnyen két tűz közé kerülhet, ezért Crni Jovan ellen keresztes hadjáratot hirdettek. Perényi Péter erdélyi vajda a Tiszántúlon és Erdélyben gyűjtött erős hadsereggel átkelt a Maroson, de vereséget szenvedett, és maga is alig tudott elmenekülni. Crni Jovan Erdély felé nyomult, és újabb területeket vont hatalma alá - ezzel azonban meggyorsította az ellene fegyverbe hívott csapatok, köztük parasztok gyülekezését. János király Czibak Imrére, a váradi püspökség világi kormányzójára bízta a hadak vezetését. A a seregben vármegyei nemesek, karánsebesi és lugosi vajdák csapatai, vlach előkelők és nem kis számban jobbágyok is szolgáltak. Czibak átkelt a Maroson, és megszabott rendben támadó hadaival szétszórta Crni Jovan seregét. Jovan cár kíséretével Szegedre menekült, de itt halálos puskalövés érte. Hívei az egyik szomszédos faluba vitték, ahol Török Bálint a menekülőket meglepve, a magára maradt haldoklónak fejét vette. A felkelő hadak szétszéledtek, egyesek török uralom alá menekültek, mások falvakba, a szláv lakosság közé telepedtek.

Crni Jovan felkelőinek harca nem sorolható a magyarországi parasztság 16. századi osztályküzdelmei közé. A középkori magyar állam összeomlását követő fejetlenségben indult el a felkelés, és Jovan cár vezetésév a régi Szerb Fejedelemség feltámasztására törekedett. Ennek azonban nem voltak meg a feltételei. Egyik oldalon a terjeszkedő török hatalom, a másikon a magyarországi társadalmi rend állta útját. Crni Jovan hadait a két király csupán eszköznek akarta használni saját érdekei szerint.

Az európai segély megnyeréséért

A budai országgyűlésen megmutatkozó egységes állásfoglalás nem jelentette egyúttal János uralmának belső szilárdságát. A király tulajdonképpen csak saját családi birtokai jövedelmével rendelkezett önállóan. A vagyondézsma végül nem folyt be kincstárába, mert a behajtásával megbízott szervezet a nagybirtokosok, a vármegyék és a városok ellenében erőtlennek bizonyult. Híveitől függött, hogy mekkora hadsereg fölött rendelkezett.

Királyságának nemzetközi helyzete látszólag nem volt kedvezőtlen. Elsősorban I. Ferenc francia király látta meg benne a lehetőséget a Habsburg-hatalom terjeszkedésének megakadályozására. Antonio Rincon francia követ, aki a Balkánon át jött Magyarországra, Jánosnak rendszeres anyagi támogatást és francia feleséget ígért. VIII. Henrik angol király Magyarországra küldött követét viszont Prágában feltartóztatták. Szapolyainak ekkor a lengyel király követe útján sikerült ismételt segélykérését Angliába eljuttatnia, de még csak biztató válasz sem érkezett.

A távoli országok uralkodóinál fontosabb volt, hogy hogyan foglalnak állást a Német-Római Császárság választófejedelmei János és Ferdinánd vitájában. Magyarország megmentése, a török feltartóztatása a Német Birodalomnak is érdekében állt; így onnét lehetett a leggyorsabban komoly segítséget várni a szultán ellen. A segítségadást azonban megnehezítette a két király ellentéte. Másrészt a birodalom belső vallási-politikai ellentétei a külpolitikában is tükröződtek. János már közvetlenül Ferdinánd királlyá választása után, 1526 decemberében levélben kérte a választófejedelmeket, hogy ne a Ferdinánd szította belső háborút, hanem az ország törökellenes küzdelmét támogassák. Szapolyai ügyét felkarolta Lajos és Vilmos bajor herceg, akik már Ferdinánd cseh királyságát is igyekeztek akadályozni, és nem akarták, hogy a Habsburgok kiterjesszék hatalmukat Magyarországra. A hercegek követe 1527 elején megjelent Szapolyai udvarában, és felajánlotta, hogy a tavasszal összeülő birodalmi gyűlésen Szapolyai adjon tájékoztatást török elleni terveiről. Ha a birodalmi rendek látják, hogy török hadjáratra készül, nem fogják segíteni Ferdinándot ellene, hanem a két király közötti megegyezés létrehozására törekszenek. Ugyancsak a béke ügye mellett szólt a pfalzi választó Szapolyai követe előtt.

A bajor hercegek biztatására Szapolyai márciusban Bánffy Jánost és András esztergomi prépostot küldte a birodalmi gyűléshez. Követeinek több külön utasítást adott. Az elsőben drámai hangon ismertette a mohácsi vereséget és azt a veszélyt, amit a nyugati országok számára Magyarország bukása jelentene. Gyors segítségért könyörgött; a török az előző hadjáratban szenvedett veszteségeit még nem heverte ki, és az újonnan elfoglalt várakat még nem tudta megerősíteni. Leszögezte, hogy ö maga a birodalmi sereg oldalán akar harcolni a hadjárat végéig. Második utasításában valótlannak minősítette a Ferdinánd által terjesztett rágalmakat, melyek szerint ő kapcsolatban állana a törökkel. Kérte, hogy ne Ferdinándot tegyék a birodalmi sereg fővezérévé, mert célja nem a török megtámadása, hanem Magyarország elfoglalása. A harmadik utasításban János király kifejtette, hogy az elszenvedett sérelmek ellenére kész a megegyezésre, de ennek az az előfeltétele, hogy Ferdinánd visszaadja a két elfoglalt nyugat-magyarországi várost; rendezik a magyar királyt megillető Morvaország, Szilézia, Lausitz és hat város kérdését; továbbá visszaválthatja a Ferdinánd kezében levő, már régebben elzálogosított nyugat-magyarországi helységeket. Ugyanitt felvételét kérte a Sváb Szövetségbe, ily módon is igyekezvén elszigeteltségéből kitörni és a Habsburgokkal szemben a délnémetet fejedelmekben még áldozatok árán is segítőtársakat szerezni.

János követei a török elleni háború eshetőségeire vonatkozólag is vittek magukkal utasítást. Ha olyan hadsereget küld a Német Birodalom Magyarországra, amely nyilvánvaló fölényben lesz a törökkel szemben, akkor nemcsak megverik a szultán seregét, de a Balkán oszmán rabságban élő népeinek segítségével felbomlaszthatják európai hatalmát. Ez persze túlzott várakozás volt; de János király azt is számba vette, hogy kisebb seregekkel milyen reális hadicélt lehetne kitűzni. 40-50 ezer gyalogossal, 8 ezer nehézlovassal és a magyar katonaság csatlakozásával vissza lehet foglalni Belgrádot és Sabácot is. Viszont 20 ezer gyalogosból és 5 ezer nehézlovasból álló seregtől, ha a magyarországi erőkkel kiegészül, legfeljebb a nemrégen elesett Duna és Száva menti várak visszavételét lehet várni. A gyalogságot vízi úton, Dunán akarta a hadműveleti területre szállítani, a lovasságot pedig a Drávához, a török várak közelébe6lébe irányítani. A hadsereg szállításán kívül egyéb célokra is nagyszámú hajóra van szükség, továbbá élelmiszert is kell hozni, mert Magyarországot nagyon kiélte az előző évi háború. Sok múlik várfalak törésére alkalmas ágyúkon: ha ugyanis a várak gyorsan elesnek, a szultán nem tartja érdemesnek, hogy a tengeren túlról áthozza csapatait, és meginduljon seregeivel. Külön is kitért az utasítás a magyar katonaság szerepére. Nem ígért meghatározott számú sereget, de jelezte, hogy komoly külső segítség a magyarokat is nagyobb mérvű csatlakozásra fogja serkenteni.

János udvarában tehát átgondolták az európai hatalmi viszonyok adta tehetőségeket. Számításba vették a török elleni háború különféle formáit, és felhasználták azokat a tapasztalatokat, amelyeket az eddigi harcokban szereztek. – Ezek a gondolatok azután ismét és ismét felmerülnek majd a 16–17. század folyamán, amikor az egymást váltó nemzedékek újra és újra szembe találják magukat a török háború gyötrő kérdéseivel.

János király javaslatai azonban nem juthattak el Regensburgba, az áprilisban összeült birodalmi gyűlésre. Ferdinánd parancsára a követeket Ausztriában feltartóztatták, és őrizetbe vették. Csak később, a lengyel király közbenjárására, dolguk végezetlenül térhettek haza. A követek feltartóztatásának oka nyilvánvaló: regensburgi szereplésük ártott volna Ferdinánd érdekeinek.

A török veszedelem növekedtével már 1526 decemberében összehívták Esslingenbe (Württemberg) tizennyolc birodalmi fejedelem gyűlését, hogy hozza meg a halaszthatatlan rendelkezéseket, és nagyobb „töröksegélyt” (Türkenhilfe) – lényegében hadiadót – szavazzon meg. Ferdinánd követei itt János megvádolásával egyrészt azt szerették volna elérni, hogy a töröksegélyt ne csak a török ellen lehessen felhasználni, másrészt azt, hogy a gyorssegély (eilende Hilfe) mellett tartós segélyt (beharrliche Hilfe) megszavazásával növeljék a birodalom hozzájárulását. A tizennyolc fejedelem gyűlése azonban úgy határozott, hogy a töröksegélyt csak a török támadása esetén lehet mozgósítani, a tartós segély ügyében pedig a döntést a legközelebbi birodalmi gyűlés számára tartotta fenn.

Ferdinánd nem nyugodott bele a kudarcba, 1527 januárjában a birodalmi rendek elé terjesztette, hogy Magyarországot és Ausztriát, a Német Birodalom védőbástyáját meg akarja védelmezni, ezért tavaszra törökellenes hadjáratot szervez; a Szapolyai elleni támadást, mint részletkérdést, a törökbarát magyarok megbüntetéseként igyekezett feltüntetni. Ferdinánd követei a birodalmi rendeket egyenként is megkeresték, és hat hónapra pénzt vagy csapatokat kértek, ha másként nem lehet, hosszú lejáratú kölcsön formájában. A felhívásnak csak részben lett eredménye. A megkeresettek közül mindössze kilencen vállalták a segélyt, a nagy többség viszont megoszlott: sokan függőben tartották döntésüket a birodalmi gyűlésig, még többen nem is válaszoltak. A regensburgi gyűlés nem fogadta el Ferdinánd előterjesztését, hogy a gyorssegélyt János ellen is fel lehessen használni, a tartós segély kérdésének tárgyalását pedig ugyancsak elhalasztotta. Ferdinánd törekvése tehát meghiúsult, de a regensburgi gyűlés állásfoglalása egyúttal azt is jelentette, hogy János király sem várhat segítséget a török ellen a Német Birodalomtól.

Ferdinánd, akit 1527. február 24-én Prágában cseh királlyá koronáztak, más területeken is igyekezett felvenni a harcot Szapolyai ellen. Már februárban valamennyi magyarországi megyéhez és városhoz körlevelet intézett, amelyben a meghódolóknak védelmet és kegyet, ellenfele kitartó híveinek pusztulást ígért. Hogy ezeknek a felhívásoknak nem volt komoly foganatja, megmutatkozott János király márciusi budai országgyűlésének már ismertetett állásfoglalásában. Eredményesebbnek bizonyult Ferdinánd politikája a magyarországi nagybirtokosok körében, akiket ígéretekkel és megállapodásokat kötve nyert meg. Ezek egyelőre titokban maradtak, hatásuk csak akkor mutatkozott, amikor 1527 nyarán Ferdinánd csapatai Magyarország földjére léptek.

A háborús előkészületek közben Ferdinánd a törökkel való megállapodásra is kísérletet tett. Már 1527 februárjában utasítást íratott a szultánhoz készülő követeinek, kérve, hogy ismerje el magyar királyságát, és ne segítse Szapolyait; a határszéli szandzsákokon keresztül pedig menlevelet kért Konstantinápolyba induló követsége részére. Ferdinánd a korabeli diplomácia sokféle eszközét és módszerét használta fel a János király elleni küzdelemben, de legváratlanabb próbálkozása éppen a törökkel való kapcsolat keresése volt, miközben Szapolyait a világ előtt törökbarátsággal gyanúsította. Két vasat tartott egyszerre tűzben: vetélytársát minden eszközzel igyekezett megfosztani a nyugati segítségtől, ugyanakkor török részről való elismerését is szerette volna megakadályozni.

János kérésére Zsigmond lengyel király vállalkozott rá, hogy a két király között mint közvetítő a megegyezés útját egyengesse, és békét szerezzen. 1527. március 26-án Prágában a lengyel követeknek sikerült is megegyezniük Ferdinánd megbízottaival a két uralkodó közötti közvetlen tárgyalás feltételeiben. Június 1-ig fegyverszünetben állapodtak meg, mely időpontra mindkét király elküldi megbízottait Olmützbe, hogy a lengyel király követeinek jelenlétében megkíséreljék elsimítani az ellentéteket. Minthogy ezeket a feltételeket április 14-én János is elfogadta, komolyabban számolhattak a megegyezés lehetőségével.

Az olmützi tárgyaláson Ferdinánd küldöttei az örökösödési szerződések, a pozsonyi királyválasztás és a feleség útján szerzett trónöröklési jog alapján követelték Szapolyai visszalépését. Szapolyai megbízottja viszont mind a három jogalapot kétségbe vonta, és a fehérvári királyválasztás jogosságát bizonygatta. A tárgyalásokat nem tudták időre befejezni, ezért a fegyverszünetet előbb június 15-ig, majd július 1-ig meghosszabbították. Megegyezés azonban nem jött létre, s ezért utóbb mindkét király a másikat tette felelőssé.

Újabb koronázás Fehérvárott

A megegyezési kísérlete kudarccal végződvén, Ferdinánd a olmützi tárgyalás befejezése után, de még a fegyverszünet lejárta előtt kiáltványban közölte Magyarország lakosságával: néhány napon belül megindítja seregét, hogy a Magyar Királyságra vonatkozó jogait érvényesítse.

Ferdinánd felkészült a hadjáratra. Augsburgi bankároktól magas kamatra kölcsönöket vett fel, Ausztriában az egyházi kincsek egy részét a háború céljaira foglalta le, a birtokosoktól valamennyi országában katonákat kért. A birodalmi rendek közül egyesek csapatokkal segítették. 8 ezer gyalogos és 3 ezer lovas gyűlt össze, várni lehetett magyarok csatlakozását is. Jánosnak mindössze 3 ezer embere volt, a budai országgyűlésnek a felkészülést szolgáló rendelkezései végül is papíron maradtak. Maga János király kísérletet sem tett a Ferdinánd birtokában levő nyugat-magyarországi helyek visszafoglalására. Egyet1en eredménye Crni Jovan seregének szétverése volt, mert ezzel megszűnt a veszély, hogy egyszerre két oldalról támadják meg. Nem segített Szapolyai súlyos helyzetén a francia királlyal kötött szövetség sem, amelyet július elején Budán kihirdettek.

Ferdinánd csapatai július elején a Morvaországgal szomszédos területeken kezdték támadásukat, és több helységet elfoglaltak. A fősereg, amellyel maga Ferdinánd is Magyarország földjére lépett, a Dunántúlon nyomult előre. A sereg előtt Nádasdy Tamás haladt 300 lovassal. Jelentősebb ellenállás sehol sem mutatkozott. Győr, Komárom, Tata, Esztergom, Visegrád megadta magát, és a várakba idegen őrség vonult. Ferdinánd augusztus 3-án indult el Óvárról, és 20-án már Budán volt, amit János addigra elhagyott. A budai őrség parancsnoka Nádasdy Tamás lett. Pár nap múlva Ferdinánd mar innen küldte szét leveleit a megyéknek és a városoknak, azzal a felszólítással, hogy követek útján jelentsék hűségüket, majd szeptember 8-ra országgyűlést hirdetett Budára.

János király csak ekkor, már alaposan elkésve, cselekedett. Hatvanon, Gyöngyösön át Egerbe ment, és véletlenül ugyanaznap fordult levélben a nemességhez, mint vetélytársa. Hivatkozott a márciusi országgyűlés végzésére, Ferdinándot közellenségnek bélyegezte, a hűtleneket fej- és jószágvesztéssel fenyegette. Egyúttal bejelentette, hogy serege napról napra erősödik, bár a jelek nem erre mutattak. Néhány nap múlva már a Tisza közelében volt. Közben levelekkel igyekezett visszatartani a nemességet, hogy elmenjen Ferdinánd országgyűlésére. Tudta azonban, hogy végre tettekre van szükség, különben nem győzheti meg az ingadozókat. Serege szeptember 27-én Tokajnál megtámadta Ferdinánd előreküldött csapatát, de a harc – bár túlerőben volt – vereségével végződött. Hadvezére, Marjai Lukács elesett, és tábora is az ellenség kezébe került. Tokaj, Szapolyai vára folytatta a harcot, de a lőportorony felrobbant, tűz ütött ki, s az ellenállás megtört. Közben János királyt újabb súlyos veszteség érte: Varasd ostrománál legjobb hadvezére, Frangepán Kristóf életét golyó oltotta ki. János Váradra menekült, és most már az országgyűlés résztvevőihez fordult, hogy ne ismerjék el Ferdinándot magyar királynak, mert királysága idegen uralmat és szolgaságot hoz az országra.

A tokaji vereség után a rendek sietve gyülekeztek Budán, ahol az országgyűlés megnyitását eddig a gyér érdeklődés miatt ismételten el kellett halasztani. Október 3-án a királyi palotában nyílt meg a főrendek gyűlése. Ferdinánd latin nyelvű beszédben ismertette a Mohács óta történteket, győzelmeit Szapolyai fölött, és bejelentette, hogy mindent megtesz az ország érdekében, de a rendek is álljanak mellette. A főpapok és főurak nevében Várday Pál esztergomi érsek azt válaszolta, hogy olyan királyra van szükség, mint Ferdinánd, aki nagy hatalommal bír, és több ország ura. Október 8-án a nemesek szabad ég alatt tartott gyűlésén a királyi kancellár beszélt, Ferdinánd pedig hozzáfűzte már többször hangoztatott ígéreteit, köztük a legnyomósabbat: a birodalom segítségét a török ellen. Szavaira egy köznemes válaszolt: ha Szapolyai nem téveszti meg a nemességet, és Ferdinánd leveleinek elfogásával nem zárja el a valóság megismerésétől, már a kezdettől Ferdinánd mellé álltak volna. A főrendek és a nemesek Szapolyait egyhangúlag a haza ellenségének nyilvánították, és Ferdinándot üdvözölték királyukként.

A országgyűlés ezután egy sor kérdésben rendelkezett. Elsősorban azokról intézkedett, akik még Szapolyai pártján álltak. A vele együtt Erdélybe távozóknak, név szerint felsorolt főrendi híveinek és a hivatalban levő összes vármegyei főispánnak Szent Katalin napjáig (november 25-ig) adtak haladékot, hogy Ferdinánd hűségére térjenek. A főrendek közül megemlítették Erdődy Simon zágrábi püspököt, Bánffy Jánost és Bánffy Antalt, Tahy Jánost és Homonnai Ferencet. Egyesekről viszont hallgattak, így például Werbőczy Istvánról; úgy látszik, róluk eleve lemondtak. Nem szóltak a János megbízásából Lengyelországban tartózkodó Frangepán Ferencről és Brodarics Istvánról sem, akik a megszabott időpontig nem is jelenhettek volna meg Ferdinánd előtt.

A II. Lajos halála és a budai országgyűlés közötti időszak királyi adományai közül csupán a Ferdinándtól és Mária királynétól származókat nyilvánították érvényesnek, megsemmisítették viszont János összes adományát és rendelkezését. Egyúttal a belső rend helyreállításáról és a jogbiztonságról kívántak intézkedni. Kimondották, hogy az 1526. év Szent Margit napjától (július 13-tó1) kezdve elkövetett összes hatalmaskodások ügyében 15 napon belül, halasztás nélkül ítéletet kell hirdetni, s ezt kiterjesztették a jövőben elkövetendő hasonló cselekményekre is. Határidő nélkül rendelkeztek az összes bűnesetek kivizsgálásáról, az ítélkezés módjáról, és súlyos büntetésekkel igyekeztek elejét venni annak, hogy a bűnösök a hatalmasokban pártfogókra találjanak.

Mivel János király egyébként is sikertelen kísérlete a vagyondézsma bevezetésére kedvezőtlen visszhangot váltott ki az anyagi érdekei iránt oly érzékeny rendek körében, visszatértek a szokásos adózáshoz. Minden porta után haladéktalanul 1 forintot, Gergely pápa napjára (március 12.) pedig további forintot szavaztak meg. Csak azokat a jobbágyokat mentesítették, akiknek nincsen 3 forint értékű ingó vagyonuk, valamint azokat, akiknek házát tűz pusztította el, és ingó vagyonuk nem éri el a 10 forintot.

Az országgyűlés kitűzte a koronázás időpontját. Perényi Pétert felszólította, hogy a királyi koronát haladéktalanul szállítsa Székesfehérvárra. Hozzájárultak, hogy az erdélyi nemeseket és a székelyeket levélben hívják fel Szapolyai elhagyására, sőt üldözésére. A szászok körében már eddig is bizonytalan volt János király helyzete; Ferdinánd embere, Reicherstorfer György már nyár óta ellene dolgozott. 1527. november 3-án Székesfehérvárott megismétlődött az alig egy évvel korábban lezajlott ünnepség, csakhogy most Ferdinánd fejére helyezte a koronát Podmaniczky István nyitrai püspök. A Budán hozott törvényeket a Szapolyai-párt vezetőre vonatozó újabb cikkellyel egészítették ki; a büntetés vagy kegyelem gyakorlását a királyra bízták. A nemesek minden húsz telek után egy lovast ígértek a török elleni hadjárat céljára. Ez korábbi rendelkezésekhez mérten kisebb megterhelést jelentett, és nem vall arra, hogy a rendek igazi erőfeszítést tettek volna a török elleni harc feltételeinek megteremtésére. A nagyobb áldozatokat vállaló márciusi országgyűlés óta elmúlt a nyár, és az ellenség nem támadott, talán Ferdinánd ígéretei is megnyugtatták a nemességet. Pedig a veszély jelen volt, egy portyázó török csapat Ferdinánd koronázása idején is csaknem Budáig nyomult előre.

Fél év telt el János és Ferdinánd budai országgyűlése között, és szinte hihetetlen fordulat játszódott le azóta. Márciusban a rendek egységesen állást foglaltak az idegen királlyal szemben, novemberben viszont megkoronázták Habsburg Ferdinándot, Jánost pedig a haza ellenségévé nyilvánították. Közben annyi történt, hogy Ferdinánd javarészt idegen csapatokkal, alig több mint 10 ezer emberrel Szapolyait a Tiszántúlra szorította. Az események alakulásában kétségtelenül része volt János királynak, aki nem készült fel a harcra. Emiatt még azok is elítélték, akik következetesen mellette állottak; Werbőczy például elkeseredetten panaszolta, hogy hasztalan próbálta Jánost erélyesebb fellépésre rávenni. De Szapolyai tehetetlenségén kívül a történtekben döntő mértében játszott közre a birtokos osztály magatartásának változása. A birtokosok – köztük azok, akikkel Ferdinánd már az országban való megjelenése előtt megállapodott - sorozatosan átálltak. Köztük a Sempte várának odaígérésével megvásárolt Török Bálint is, aki már azelőtt elhagyta Szapolyait, mintsem az távozott volna Budáról.

A budai országgyűlés után Ferdinánd megkezdte János birtokainak eladományozását. A főurak igyekezte sietve hozzájutni a gazdag zsákmányhoz. Annak is megvolt az ára, hogy Perényi Péter kiadta a koronát. Ferdinánd már 1527 elején levélben biztosította; nem éri sérelem azért, hogy részt vett vetélytársa koronázásán. Perényi viszont csak úgy volt hajlandó előhozni a koronát, ha királyi adományként megkapja a Zemplén vármegyei Újhely és Sárospatak várát uradalmukkal együtt. Nem számított akadálynak, hogy két vár még II. Lajos adományából Thurzó Elek tulajdonában volt, mert Thurzó annak érdekében, hogy a koronázás ne húzódjék, kártalanítás ellenében lemondott róluk.

A német hadak közeledésekor nemcsak azok álltak át Ferdinándhoz, akik előzetes ígéretet tettek erre. Tették ezt egyesek ígéret nélkül is, abban a reményben, hogy ezzel biztosíthatják helyzetüket. Voltak, akik átpártolásukkal a német hadsereg pusztításaitól akartak szabadulni. Nemcsak nagyurak csatlakoztak, hanem köznemesek, sőt katonák is. Így azután János király hadai mindegyre morzsolódtak, és nem tudtak ellenállást kifejteni. Hiába könyörgött, fenyegetőzött vagy ígért; végül már attól is tartania kellett, hogy hívei kiszolgáltatják Ferdinándnak.

János király török szövetségben

Önálló fejezet.

A török védnökség

Önálló cikk.

Bécs ostroma

Önálló cikk.

Két kormány

A szultán – miután Budán megerősítette Jánost a királyságban, és a magyar főurakat engedelmességre intette – kivonult az országból. Ferdinánd várható támadásának kivédésére János király mellett Budán török csapatokat hagyott, s ugyancsak Budán maradt Alvisio Gritti is. A Porta bizalmas embere már Łaski konstantinápolyi tárgyalásai óta Szapolyai rezidenseként működött a török udvarnál, majd Magyarországra jött. Megkapta az egri püspökséget 22 ezer forintra becsült évi jövedelmével, és János király megtette kincstartójának is. A Porta bizalmas emberének ilyen fontos állásba juttatása Szapolyai kiszolgáltatottságának tagadhatatlan jele volt.

Amint másodszor is kivonultak a török hadak Magyarországról, a két király között ismét kiújult a harc. Ferdinánd, kihasználva a török bécsi vereségét, megkísérelte, hogy az országot újból birtokába vegye. Hadai az ország északi részében és Szlavóniában váltakozó sikerrel harcoltak. Eközben a két király újult erővel toborzott híveket: Ferdinánd a magyarországi vármegyékhez és városokhoz, János az osztrák rendekhez fordult; leveleikben mindketten a másikat tették felelőssé a történtekért, és saját politikájukat hirdették az ország érdekeit szolgáló megoldásnak.

János király már 1529. október 18-ra országgyűlést hívott össze Budára, de azután újabb időpontul 1530. február közepét jelölte meg. Az országgyűlés sok közös vonást mutatott a három évvel korábbival, bár nem volt olyan népes, mint az, mert a harctérré vált területek érthető módon nem képviseltették magukat. A tárgyalások középpontjában pénz és hadsereg gyors előteremtése állott. Minden jobbágytelekre 1 forint adót vetettek ki. A jobbágyok közül mindazoknak fizetniök kellett, akik 3 forint ingó vagyonnal rendelkeztek, valamint a szabadosoknak és az egytelkes nemeseknek is. Hogy a király azonnal pénzhez jusson, az országgyűlésen részt vevő egyházi és világi főrendeket és nemeseket kötelezték, hogy jobbágytelkeik arányában előre fizessék be az adót. Ez a korábban ismeretlen behajtási mód elejét vette volna a befizetés elhúzódásának. Az egyházi és világi nagyok jövedelmük arányában voltak kötelesek katonát állítani, a nemesek és más birtokosok pedig személyükben katonáskodni. Mindenfajta hadinépnek készen kellett állania, hogy a király hívására azonnal útra kelhessen. Az országgyűlés más végzései a belső rend helyreállítására irányultak. Elrendelték a szökött jobbágyok visszatelepítését, a hamis pénzt verők felkutatását és a Ferdinándtól jött levelek terjesztőinek megbüntetését.

János a törvényeket nyomban szentesítette, s így végrehajtásuknak nem volt jogi akadálya. Egyúttal kiépült Szapolyai központi kormányzata – függetlenül attól, hogy az országnak Ferdinánd mellett már volt kormánya –, részben olyanokból, akik már Mohács előtt is tisztségviselők voltak. A két párhuzamos kormányzat kiépülése félreérthetetlenül jelezte az ország kettészakadását. János nádorának Bánffy Jánost választották, aki II. Lajos udvarában királyi pohárnokmester volt. Az országbíró Pestyéni Gergely lett. A Báthori család somlyói ágából származó István már 1523-tól erdélyi alvajda, aki a szászokat Szapolyai pártjára hajlította, 1529-től pedig Erdély vajdája, most forma szerint megosztotta tisztségét Łaskival; a valóságban az utóbbit diplomáciai küldetések foglalták le. Gritti továbbra is megmaradt kincstartónak. Nádasdy Tamás, miután 1529-ben Buda megszállásával török fogságba esett, és innen Szapolyaihoz menekült, a király jövedelmeinek kezelője lett, ami a pénzügyek igazgatásának megosztását, a hatáskörök elhatárolásának bizonytalanságát jelezte.

A két kormány párhuzamos működése eleve lehetetlenné tette a központi igazgatást, és területileg egyre inkább megosztotta az országot. Horvátországnak, Szlavóniának és Dalmáciának továbbra is Ferdinánd-párti bánja volt Batthyányi Ferenc személyében, vele szemben ugyanezt a tisztséget töltötte be Szapolyai kormányában Erdődy Simon zágrábi püspök. Ezeken a töröktől veszélyeztetett területeken a hatalmi megosztás különösen tragikus következményekkel járt: a közös védekezés helyett egymás birtokait, értékeit pusztították. Ferdinánd megbízásából Hans Katzianer békéltető tárgyalásokkal próbálkozott a két párt között, de kísérlete kudarcot vallott, és az erőt emésztő harc tovább folyt. Erdődy Simon Ferdinánd zsoldosait és híveit vádolta az ellenségeskedésekért, és megrendítő képet festett a pusztulásról: az utolsó két évben több ember pusztult el, mint Mohácsnál, a belső harcból következő romlás alig kisebb, mint amit a szultán seregei okoztak az előző évben.


Közben fegyverrel és a diplomácia eszközeivel tovább folyt a küzdelem a két király között. Ferdinándot a magyarországi rendek hangulata arra figyelmeztette, hogy nyomban hathatós erőfeszítéseket kell tennie az ország visszaszerzésére. V. Károly azonban, bár a barcelonai és cambrai-i béke 1529 nyarán szabaddá tette kezét, testvérének megegyezést tanácsolt Szapolyaival. A császár attól tartott, hogy öccse magyarországi hadműveletei újabb török támadást váltanak ki, Ferdinánd viszont éppen a törökök távol tartását remélte uralma megszilárdításától. Közben 1530 májusában Jurisics Miklóst és Lamberg Józsefet küldte a Portára, nyílván, hogy királyságát elismertesse.

János király politikáját ugyanúgy ellentmondások jellemezték, mint Ferdinánd lépéseit. Miközben fegyverrel védte hatalmát Ferdinánd seregeivel szemben, nem zárkózott el az elől, hogy a lengyel király közvetítésével tárgyalások kezdődjenek. Ugyanakkor a Portával is erősíteni igyekezett kapcsolatát, ezért Grittit Konstantinápolyba küldte. Amikor pedig Ferdinánd hadi készületeinek hírét vette, Mehmed szendrői béghez fordult. A segítség még Ferdinánd támadása előtt megérkezett, ezért János Morvaországnak és Ausztriának azokra a területeire irányította a török csapatokat, amelyeket a bécsi ostrom idején a szultáni sereg nem pusztított el. János királyban nagy változás ment végbe: azelőtt hívei éveken át hiába próbálták rávenni a Ferdinánd országai elleni támadásra, most hidegvérrel irányította ellenük a behívott törököket.

A török segítség azonban kétélű fegyvernek bizonyult. Mehmed bég, aki esküvel fogadta, hogy Magyarország népében nem tesz kárt, nem Morvaországot és Ausztriát, hanem Pesttől felfelé a Duna bal partját pusztította végig, majd egy hét múlva serege számát többszörösen meghaladó fogollyal, köztük Szapolyai hűséges híveivel, hazatért.

János megrendülten és tehetetlenül nézte az eseményeket. Hite megingott a szultán szavában, és félelemmel gondolt a török pusztítás erkölcsi és politikai következményeire. Október elején kétségbeesett levelet írt Grittinek Konstantinápolyba: emlékeztesse a szultánt ígéretére, és járjon közbe a foglyok, közöttük mindenekelőtt hívei kiszabadítása érdekéében. Grittinek elpanaszolhatta kiszolgáltatottságát, de a világ előtt nem ismerhette be, hogy nem ura a helyzetnek. November 1-re országgyűlést hirdetett, és a meghívóban, mint intő példára, hivatkozott Mehmed bég támadására: hívei ne tűrjék meg maguk között a Ferdinánd-pártiakat, maguk keljenek fel ellenük, különben ők is áldozatául eshetnek a törökök Habsburg-ellenes büntető támadásainak. Gritti, aki október 20-án – anélkül, hogy János levele Konstantinápolyban érte volna - visszaérkezett Budára, maga is küldött ki országgyűlési meghívókat, megtoldotta a király baljós célzásait, s az ingadozókat és engedetleneket a török tavaszi büntető hadjáratával fenyegette meg.

Az év második felében egymást keresztezték az ellentmondó események. A lengyel király és György szász herceg több hónapos előkészítő megbeszélései után 1530 októberében Poznanban megkezdődött a tárgyalás Ferdinánd és Szapolyai megbízottja között. Mindkét király azt kívánta, hogy a másik mondjon le Magyarországról: így nem jutottak megegyezésre, de a tényleges birtokviszonyok érintetlenül hagyásával egyéves fegyverszünetben állapodtak meg. A fegyvernyugvás azonban csak Ferdinánd katonai akciójának kudarca után, 1531-ben lépett életbe, előbb három hónapra, majd május közepétől kezdődően egy évre.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

1530. október végén Ferdinánd közel 10 ezer főnyi serege Wilhelm von Roggendorf vezetésével körülzárta Budát, ahol udvarával együtt János is bennrekedt. Mindkét fél erősítés után nézett. Roggendorff a Dunától északra eső, Mehmed bégtől elpusztított területen ősi szokás szerint zászlóval és véres karddal gyűjtetett hadakat János ellen, akiről azt írta, hogy a „haza pestise és minden baj oka”.[1] János viszont Budára hívatta Nádasdy Tamást, akivel a híveit zaklató Török Bálint várát, Szigetvárt ostromoltatta. Nádasdy 300 lovassal az ostromgyűrűn át bejutott Budára, majd néhány nap múlva katonái újabb csoportja követte. A védelmet Gritti vezette, aki török csapatokkal tért vissza a Portáról. Az ostrom két hónapon át tartott, a várfalakat az ellenség ágyúi több helyen súlyosan megrongálták, és vészesen fogyott az élelem. Az ostromlókat járvány tizedelte, és sokat szenvedtek a hideg miatt; így, amikor a felmentő seregek közeledtének hírét vették, felhagytak az ostrommal.

A történelem nem ismételte meg önmagát. Ferdinándnak nem sikerült az országot és Budát birtokába vennie, mint két évvel korábban. Jánost most, a Habsburgok segítségéből kiábrándultan nem hagyták magára hívei, s mögötte állt a török is, már nem mint távoli, hanem katonáival nagyon is jelenlevő hatalom. Buda sikeres védelme után János király Grittit, aki ekkor már meghatározóan befolyásolta politikai lépéseit, kinevezte kormányzónak. Új tisztsége mellett Gritti megtartotta a kincstartóságot, a király tanácsosa maradt, megkapta Máramaros örökös grófságát, tizenhat éves fia számára pedig az egri püspökséget. Nemcsak politikai hatalma növekedett meg roppant módon, de – a máramarosi sóbányák birtokában – jövedelme is.

János király hívei körében Gritti személye, meredeken ívelő pályafutása élénk ellenérzéseket keltett. Maga a kormányzóság intézménye nem volt ismeretlen, hiszen Hunyadi János is ebben a minőségben helyettesítette a kiskorú és távol élő V. Lászlót, de felnőtt király mellé kormányzót állítani, ez ellentétben állt a rendi alkotmányos felfogással. János király a pusztító belső harc megfékezésének, a zilált pénzügyek rendezésének égető szükségével okolta meg Gritti teljhatalmát, de arra nem adott magyarázatot, hogy a nehézségek felszámolására miért nem ő maga vállalkozik.

János képtelen volt tekintélyt szerezni, és végre valóban uralkodni; Grittitől várta, hogy erélyes kézzel véget vessen az anarchikus viszonyoknak. Az elmúlt év eseményei világossá tették előtte királysága kiszolgáltatott helyzetét, és Grittitől, a török bizalmasától azt remélte, hogy biztosítani fogja az ország számára a szultán védelmét, ugyanakkor megakadályozza a török rablásait. Nemcsak ő maga vélekedett így, hanem Brodarics István szerémi püspök is, aki másfél évvel Gritti kormányzói kinevezése után teljes bizalommal nézte működését: "Minden remény, hogy az országot meg lehet menteni, ebben az emberben összpontosul, aki valóban teljes megnyugvást keltően tárgyal és beszél, és bizonyos vagyok benne, hogy amit mond, az van a lelkében is."[2] Gritti kinevezéséhez a rendeknek is hozzá kellett járulniok. Az 1530. november 1-re hirdetett országgyűlés elmaradt, illetve az ostrom alatt Budán szorult Szapolyai-hívek összejövetelévé változott. A jelenlevők december 31-én elismerték Gritti kormányzóságát, és írásban kötelezték magukat támogatására, de aggodalmuknak is hangot adtak: kifogásolták, hogy Gritti idegen, mindenekelőtt pedig féltek a török befolyás erősödésétől. A török védnökségét eddig azért lehetett elfogadtatni, mert a szultán nem avatkozott az ország kormányzati ügyeibe. Most annak veszélye fenyegetett, hogy Grittin keresztül megnő a török beleszólása, és János csak névlegesen marad uralkodó. Szapolyait a rendek abban a reményben segítették a trónra, hogy királyságával elejét veszik egy idegen uralkodóház uralmának, és most csalódva látták, amint ő maga adja idegen kezébe az ország kormányát.

Az új kormányzó hamarosan világosan kifejezte, hogy hatalmát senkitől sem engedi csorbítani. Amikor 1531 januárjában Konstantinápolyba ment, maga helyett Nádasdy Tamást tette meg alkormányzónak. Utasításában meghagyta, hogy ha a király vagy bárki más beleavatkoznék a kormányzó hatáskörébe, illetve a pénzügyek igazgatásába, Nádasdy azonnal keresse meg őt Konstantinápolyban vagy bárhol másutt; ha nem találja, húzódjon vissza házába, és várja meg visszatérését. A két király közötti fegyverszünettel elcsendesedett az országban tomboló harc, és mivel a török is elfogadta a fegyvernyugvást, pillanatnyilag onnét sem fenyegetett veszedelem. Az átmeneti nyugalom időt hagyott arra, hogy próbáljanak kiutat keresni a súlyos helyzetből, amelybe néhány év alatt került az ország. A nemességnek már pártállástól függetlenül elege volt a belső harcokból. Egyre több olyan birtokos volt, akik között nem vont áthághatatlan határt az, hogy melyik királyt tekintették uruknak. Kapcsolatot kerestek egymással, és úgy vélték, hogy van lehetőség a megegyezésre. Várday Pál esztergomi érsek azt ajánlotta, hogy Ferdinánd és János hívei Esztergomban vagy Székesfehérváron közös megbeszélésen állapodjanak meg a tennivalókban. Ferdinánd nem adta beleegyezését a gyűléshez, a javaslat mégis kedvező visszhangra talált; egy év leforgása alatt különböző pártállású nemesek hatszor is összegyűltek. A legtöbb összejövetel abban merült ki, hogy a jelenlevők elmondották panaszaikat, és kitűzték a következő gyűlés helyét és idejét. A megbeszéléseket a Dunántúlon tartották vagy egy-egy Dráva menti várban, mezővárosban, mint a Báthoriakhoz tartozó Babócsán, Bélaváron, Zákányban, vagy pedig Veszprémben, illetve a veszprémi püspök területén, Kenesén, Berenhidán.

Ezek a gyűlések, még a legnépesebbek sem tudták összefogni az ország rendjeit. Bélaváron mindössze 30 körül járt a név szerint felsorolt főpapok, főurak és nemesek száma; 11-en, főleg horvátországi és szlavóniai birtokosok, csak képviselőiket küldték el. Kenesén több mint 60-an vettek részt, 8-an képviseltették magukat. Legfőképpen az tartotta vissza az embereket, hogy az összejövetelek nem voltak törvényesen meghirdetett országgyűlések, és mindkét király, de különösen Ferdinánd tiltotta hívei megjelenését. A rendi összejövetelek félreérthetetlenül az ország egysége, tehát egy király uralma mellett foglaltak állást. A kenesei gyűlés résztvevői követeket küldtek a két királyhoz, és – szokatlan módon – bizonyítékot kértek tőlük arra, hogy valóban meg tudják-e menteni az országot. Ferdinándtól azt kívánták, hogy mielőtt lejár a törökkel kötött fegyverszünet, a Német Birodalommal és más fejedelmekkel küldjön 23 ezer zsoldost az ország védelmére, és vállalja magára 20 ezer magyar katona zsoldját. János királytól azt várták, hogy nem hoz török csapatokat, visszaszerzi a Szerémséget, és kieszközli a szultán ígéretét: a jövőben nem zaklatja az országot. A követküldők a királyok válaszától és cselekedeteitől tették függővé, hogy egységesen melyik mellé állnak majd. Válaszában János megígérte ugyan a Száván túli terület visszaszerzését, de kikötötte, hogy előbb egységesen álljon mellé az ország; Ferdinánd pedig a magyarok széthúzásában látta a bajok okát, hangsúlyozta, hogy már eddig is komoly segítséget szerzett, és megígérte közbenjárását a következő regensburgi gyűlésen. A Berenhidán összeülő rendek meghallgatták a semmitmondó válaszokat, és döntés nélkül szétoszlottak. Ezzel eredmény nélkül le is zárult a rendi gyűlések 1531-1532. évi sorozata. Az uralkodó osztály egyes tagjai látták, hogy pusztulásba rohan az ország, de igyekezetük önmagában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy bármelyik király politikáját befolyásolhatta volna. Annál is kevésbé, mivel mindkét király helyzete külső hatalmaktól függött. A birtokosoknak arra sem volt erejük, hogy függetlenítsék magukat a két királytól. Ami a gyűléseken harmadik megoldásként felmerült, az vagy nem vetett volna véget a belső küzdelemnek, mint a lengyel király meghívása a trónra, vagy pedig török uralomba torkollott volna, mint Perényi Péter főkapitánysága vagy a hatalom átadása Grittinek. A birtokos osztálynak nem volt politikai elgondolása az ország sorsának alakítására, még kevésbé eszköze a helyzet megváltoztatására, ami az itt találkozó két nagyhatalom erőviszonyainak és politikájának függvényévé vált.

Nem haladt érdemlegesen előre a két király közötti megegyezés ügye sem, amelybe V. Károly császárt is belevonták. Egyik király sem zárkózott el a megbeszélések elől, a tárgyalások azonban meg sem indultak. János diplomáciája újból munkában volt. Łaski a Német Birodalomban járt, ahol a bajor hercegeken kívül több protestáns fejedelem is János király mellé állt. Verancsics Antal a pápát kereste fel, aki nem vállalta ugyan a döntőbíró szerepét, mivel arra már a császárt kérték fel, de azt ígérte, hogy a megegyezés érdekében követséget meneszt Regensburgba.

A török hadjárat előkészületei mindkét királyt nyugtalanították. Ferdinánd megkísérelte, hogy újabb követség küldésével tartóztassa fel a szultánt. Követei azonban csak Nišig jutottak, mert a török hadigépezet már megindult Magyarország felé.

Szulejmán második hadjárata Bécs ellen. Kőszeg.

A Bécs alatt összegyűlt hadak, úgy látszik, puszta jelenlétükkel elriasztották a szultánt, de egyébként Kászim portyázóinak megsemmisítése volt egyetlen haditettük. A császár csak szeptember végén érkezett Bécsbe, és mindössze néhány napig maradt. Az alkalom kiváló lett volna arra, hogy a Bécs alatt összegyűlt hadsereg üldözőbe vegye a törököt, és János király uralmának megtörésére, sőt az ország déli részének visszafoglalására vállalkozzék.

Kormányválság János királyságában

Önálló cikk.

Kísérletek a török feltartóztatására

Gritti halála körüli vizsgálat befolyásolta a két király közti tárgyalásokat, amelyek 1532 végén, mint utaltunk rá, rövid fegyverszünethez vezettek, de abbamaradtak, mert mindkét oldalon a Portától várták a döntést. 1535 szeptemberében viszont a töröktől óvatosan távolodó János új feltételekkel küldte követeit, Brodarics Istvánt és Frangepán Ferencet V. Károlyhoz, aki a török fölött aratott tengeri győzelem és Tunisz meghódítása után Nápolyban tartózkodott. Ezek szerint bizonyos engedmények árán és biztosítékok mellett kész egyezségre lépni Ferdinánddal. Miután Ferdinánd sem idegenkedett a megegyezéstől, V. Károly császár pedig János feltételeit elfogadhatónak ítélte, megkezdődtek a tárgyalások. A korábbi ellentétek azonban újból felszínre kerültek, ezért a császár úgy határozott, hogy a közvetlen kapcsolat felvételére saját diplomatáját, Johann Wese volt lundi érseket küldi Magyarországra. Az érsek útjába ejtette Bécset, ahol megdöbbenéssel látta, hogy Ferdinánd tanácsosai nem hajlanak sem a békére, sem a háborúra. Váradon viszont, ahol János udvara tartózkodott, már nem akartak a Nápolyban előterjesztett feltételek alapján tárgyalni. Közben ugyanis a Portán bekövetkezett hatalmi változás miatt János török politikája is módosult. 1536 márciusában szultáni hóhér keze vetett véget Ibrahim nagyvezír nyomasztóvá nőtt hatalmának, és az ő bukása utólag kegyvesztetté tette két éve halott pártfogoltját, Grittit is. A szultán a medgyesi gyilkosságra a megbocsátó feledés fátylát borítva, külön követ útján biztosította János királyt további támogatásáról.

A követ, Johann Wese így üres kézzel távozott mindkét királytól, és kénytelen volt újabb fegyverszünettel megelégedni.

A két király hadakozása a fegyverszünetek alatt is folyt, igaz, nem nagy területen, de ez is hozzájárult az ország pusztulásához. 1536 végén Szapolyai hadai elfoglalták Kassa városát. Lehet, hogy így próbáltak Wesére nyomást gyakorolni, de az is feltételezhető, hogy a város német polgárait akarták megbüntetni, akik János ádáz ellenségei voltak, fejére váltságdíjat tűztek ki. Czeczey Lénárd, Kassa új parancsnoka a városi tanácsot elfogta, és a németeket kiűzte. 1637 májusában, már a fegyverszünet lejárta után, János csapatai visszafoglalták a Szapolyaiak várát, Tokajt. Ferdinánd is megindította csapatait, melyekkel azonban nem lehetett komolyabb vállalkozásba fogni. János király környezetében meg is jegyezték, hogy ilyen hadviseléssel száz év alatt sem lehet elfoglalni Magyarországot.


1537 októberében – Mohács óta az első nagyobb ütközetben – a nagy erőfeszítéssel fegyverbe állított hadsereg súlyos vereséget szenvedett. A felelősség az egész hadvezetést terhelte, de főleg Katzianert hibáztatták, és azzal vádolták, hogy magára hagyta a sereget. A különben tehetségtelen hadvezérnek ismert Katzianer Bécsbe ment, hogy tisztázza magát, de Ferdinánd börtönbe vetette, ahonnan azonban megszökött, és horvátországi birtokaira menekülve 1538 folyamán János király pártját szervezte. Ferdinánd vérdíj tűzött ki fejére elfogatási parancsában; 1539 elején a Ferdinánd táborához akkortájt csatlakozó Zrínyi Miklós a saját várában megölette.

A váradi béke

János udvarának kezdeményezésére 1537-ben V. Károly követe, Johann Wese újból megjelent Magyarországon. Az újraindult tárgyalások több mint fél évig, részben Ferdinánd tudomása nélkül folytak. Kimenetelük az utolsó pillanatig bizonytalan volt, mert amiben egyik nap megegyeztek, másnap vagy harmadnap visszavonták. Végül 1538. február 24-én János király Váradon aláírta a békeszerződést.

A békekötésre több körülmény szorította a két királyt. Ferdinándot bátyja következetesen a megegyezésre ösztönözte, s erre az útra terelték a töröktől elszenvedett sorozatos diplomáciai és katonai vereségek is. Attól is tartott, hogy ha elzárkózik a béke elől, reménytelen helyzetében ellenfele átadja az országot a töröknek. János személyi okokból is érdekelt volt a megegyezésben, mert Izabella lengyel királyleány kezét csak királysága elismertetése után nyerhette el. Az is nagy súllyal esett latba, hogy ő és a tárgyalásokat folytató hívei – Frangepán Ferenc, Brodarics István és Fráter György – csalódtak a török szövetségben, és a válságból kivezető utat a belső háborúság megszüntetésében keresték. A végső lökést a császár álláspontját képviselő Wese adta, aki személyes jelenlétével következetesen törekedett az akadályok elhárítására.

A váradi béke szerint János és Ferdinánd, illetve Károly császár kölcsönösen testvérré fogadják egymást. János elismeri Ferdinándot Magyarország királyának, és neki is megadják a Habsburg-testvérek a királyi címet. Pillanatnyilag mind a két király megtartja a kezében levő területeket, János király halála után azonban Ferdinánd uralma alatt újból helyreáll az ország egysége. Az átmenet zökkenőmentes biztosítása érdekében a köztisztséget viselők és az uralkodó osztály tagjai a béke kihirdetésekor azonnal leteszik az esküt Ferdinándra. Az egység kifejezésére a rendeket közös országgyűlésre hívják össze, és itt egyetlen nádort választanak. A többi országos tisztség mindkét király mellett külön-külön megmaradhat. Az ország egységének távlati helyreállítását a szerződés összekapcsolta a Habsburgok örökösödési jogának újbóli elismerésével: Ferdinánd után fia következik, akit az országgyűlés közös akarattal királlyá választani tartozik. Ha Ferdinándnak nem lesznek fiú leszármazottai, az öröklés kiterjed V. Károly ágára is. Ha a császárnak sem lennének férfi örökösei, János király leszármazottai kerülnek a trónra, és csak azok kihaltával nyeri vissza a magyar nemzet (vagyis a rendek) a szabad királyválasztás jogát. Az öröklés kérdésében tehát a Habsburgok kívánsága érvényesült. János király családjának viszont anyagilag teljes kárpótlást biztosítottak. Ha lesz fiú utód, az összes családi birtokot megkapja, újból ki kell alakítani számára a szepesi hercegséget, ezt a címet viselheti, és joghatóságot gyakorol Szepes vármegye fölött is. A Ferdinánd országrészére eső Szapolyai-birtokokat a béke kihirdetésétől számított két éven belül vissza kell váltani. Ha János király özvegye gyermek nélkül marad, a birtokok felét kapja meg élete végéig.

János élete tartamára az országot pontosan felosztják a két király között. Szlavóniát, Horvátországot és Dalmáciát egészében Ferdinánd, Erdélyt viszont János kapja. Magyarországon a tényleges helyzet figyelembevételével különbizottság fogja meghúzni a határt a két király területe között. Hogy esetleges átpártolások ezt a felosztást meg ne bontsák, megtiltották a birtokosok átállását egyik királytól a másikhoz.

A váradi egyezség távlatilag véget kívánt vetni a kettős királyválasztás következményeinek, amelyek közül egyike a legsúlyosabbaknak a birtokos osztály megoszlása és ingadozása volt. Jánosnak főleg az ország északi felében voltak hívei, de birtokai révén a Dunántúlon és a Dráva-Száva közén is sok rokona, familiárisa élt. Erdélyben, melynek vajdája volt, uralma szintén szilárdan állott. Eredetileg őt támogatták mindazok, akik a Habsburg-uralmat ellenezték. Ferdinándnak az ország nyugati felében élő birtokosok voltak a hívei, akik a Habsburg királytól vártak védelmet. A városok német ajkú polgársága és az erdélyi szászság is mellette állott.

A két király kezdetben kialakult területe között a határvonal azonban nem maradt változatlan. A birtokosok zöme átment egyik királytól a másikhoz. Voltak, akik csak egyszer cseréltek urat, és azután kitartottak, de voltak, akik többször is átpártoltak, és átállásukat pontos feltételekhez kötötték, megállapodásukat szerződésben rögzítették. „Nem csoda ha bizonyos elsötétülés fogja el annak a lelkét, a ki az egykorú akták közt lapoz s látja, hogy kivétel nélkül birtokkérés, adományozás, ígéret, tehát anyagi érdekek azok a rugók, melyek a kicsiny vagy nagy szerepet játszók politikai meggyőződését átalán szabályozzák, s hogy a legszebb, legjobb hangzású történeti nevek viselői annak a részére állnak a két ellenkirály közül, a melyik többet tud ígérni, többet tud adni.”[3]

Kevesen voltak olyanok, akik elvi meggyőződésből követték valamelyik uralkodó irányvonalát, és kiábrándulva belőle, mentek át a másik oldalra. Minthogy pedig a királyok hatalma addig ért, ameddig híveik birtokai, és állandóan folytak az átpártolások, a határt pontosan nem is lehetett megvonni a két király országrésze között. A nagyobb birtokosoknak többfelé is voltak birtokai, és bármilyen felosztással megoldhatatlan volt, hogy ugyanannak a királynak a területére essenek. A birtokosok ezért minden felosztást elleneztek.

A váradi megegyezést előkészítő tárgyalások titokban folytak, sem a rendeket, sem Ferdinánd magyar tanácsosait nem avatták be. De a megbeszélésekről mégis kiszivárogtak egyes részletek. Ferdinánd országgyűlésein a rendek többször is tiltakoztak amiatt, hogy az országot a hátuk mögött fel akarják osztani, s kérték, vonják be őket is a tárgyalásokba. Ezek után várható volt, hogy a béke közzététele ellenállást fog kiváltani. Ezért vették be a megegyezés szövegébe, hogy azok ellen, akik a megállapodásba nem akarnak beleegyezni, vagy rendelkezéseinek vonakodnak engedelmeskedni, mindkét részről ezer lovast és ezer gyalogos puskást kell sürgősen fegyverbe állítani.

A belső ellenzéknél sokkal nagyobb veszedelem fenyegette a váradi megegyezést kívülről. Nem az jelentett nehézséget, hogy a két király az egymás ellen korábban kötött megállapodásokat kölcsönösen felmondja, hanem az, hogy az ország erőinek egyesítése nyilvánvalóan a Török Birodalom érdekeibe ütközött. Nem volt kétséges, hogy amint a szultán tudomást szerez a szerződésről, hadakat zúdít az országra. A tárgyalások során azt kívánták, hogy János nyíltan szakítson a törökkel, de ez az adott körülmények között azonos lett volna az öngyilkossággal. Ezért megfelelő megoldást kerestek: a császárra bízták, hogy egy általa katonailag és politikailag kedvezőnek tekintett időpontban közzétegye a békeszerződést. Ha ez török támadást vált ki, a császárral együtt Ferdinánd és János is köteles megmozgatni minden erejét az immár „közös ellenség” ellen, ahogyan a szerződésben a törököt nevezték.

A török figyelmét a békéről elterelendő, ugyancsak 1538. február 24-én, egy évre szóló fegyverszünetet kötöttek, ami több ponton megegyezett a váradi békével. Az óvatosság nem is bizonyult feleslegesnek. Fráter György küldöttét néhány hónappal a béke megkötése után fagyosan és bizalmatlanul fogadták Törökországban. Az okot sem titkolták: János megegyezett Ferdinánddal, ami nagy hálátlanság a részéről azután, hogy a szultán kétszer is átadta neki Budát. Pontosan nem tudták, hogy mi van a váradi békében, de így is sejtették, hogy a két király egyezsége veszélyezteti a török magyarországi terveit.

A váradi békében foglalt elgondolás helyes volt, az ország erőit aláásó belső ellenségeskedés megszüntetése egymagában is komoly eredmény lett volna. A megállapodás azonban jórészt papiroson maradt, mert számos megvalósíthatatlan intézkedést tartalmazott. Ilyen volt az ország pontos kettéosztása, s különösen a jórészt már mások kezére jutott Szapolyai birtokok visszaadása. A legfontosabb kérdés: a béke közzététele nem a két királyon, hanem a császáron múlott.

A váradi egyezmény teherpróbájára hamarosan sor került: a szultán 1538 augusztusában nagy hadsereggel Moldvára támadt, és Péter vajda Erdélyben keresett menedéket. Attól lehetett tartani, hogy a Ferdinánd és János megállapodását sejtő szultán megtorlásképpen betör Erdélybe. János király ezért Kolozsvárra országgyűlést hívott össze, és nagy beszédben jelentette be, hogy eddigi török politikája súlyos áldozatok ellenére sem tudta megvédeni az országot, így most fel kell készülni a fegyveres védelemre. Utalt az európai politikai helyzet kedvező alakulására, és kilátásba helyezte a császár, Ferdinánd és a szomszéd népek segítségét. Az országgyűlés a belső erőket igyekezett megmozgatni: általános felkelést hirdetett, és szükség esetére elrendelte a jobbágyok fegyverbe hívását.

Harcra azonban nem került sor, mert a szultán megelégedett annyival, hogy Péter vajda helyett testvérét, Istvánt ültette Moldva trónjára, azután visszavonult. Az ország fegyveres védelmét a török nem tette próbára, Erdély szerencséjére. A Ferdinánd által ígért hadakból csak 3-4 ezer zsoldos érkezett meg, a magyarországiak és erdélyiek katonaállítása is alatta maradt a várakozásnak. A szultán figyelmét így sem kerülték el az erdélyi előkészületek. Kérdőre vonták Jánost, aki azzal védekezett, hogy azok az Erdélybe menekült Péter vajda ellen irányultak. Szavai alátámasztására elfogta és kiadta a vajdát. Az újabb kolozsvári országgyűlés 1 forintos adót szavazott meg, amit a szultán megengesztelésére szántak, s úgy tervezték, hogy a pénzt maga Fráter György viszi a Portára.

Ez a fordulat azonban még nem tántorította el Szapolyait a váradi béke vonalától. 1539 márciusában feleségül vette Izabellát, s a béke érvényességét kifejezetten elismerte. Nem zárkózott el a fegyverszünet meghosszabbítása elől sem. Újból hangsúlyozta, hogy a béke közzététele és a közös ellenség megnevezése egyedül a császártól függ.

Ferdinánd is készült a béke végrehajtására. Megkezdte a Szapolyai birtokok visszaváltását. Mivel azonban érdemleges előrehaladás nem történt, Ferdinánd váratlan lépésre szánta el magát: 1539 októberében bejelentette a váradi megegyezést a Portán. Azt remélte, hogy ezzel ellenfelét végleg lehetetlenné teszi, és a török őt ismeri el Magyarország királyának, amiért még adófizetést is kész volt vállalni. Célját azonban nem érte el, mindössze hat hónapos fegyverszünet jött létre közte és a Porta között. Ferdinánd udvarában egyoldalúan Szapolyait hibáztatták azért, hogy a békében foglaltak nem valósultak meg. Azzal vádolták, hogy ahelyett, hogy nyíltan szembefordult volna a törökkel, barátságát kereste. A béke végrehajtásának elmaradása azonban elsősorban V. Károly császáron múlott. A megegyezés megkötésekor úgy látszott, hogy a nizzai fegyverszünet felmenti a császárt a francia háború terheitől, Franciaországon kívül a pápára és Velencére is számíthat a török ellen. De a Német Birodalom belső viszályai, a protestánsok schmalkaldeni szövetsége, majd a katolikus rendek ligája miatt a császár nem tudott komoly erőket a török ellen küldeni, ami pedig a béke kihirdetésének feltétele volt.

János király halála

Önálló cikk.

Buda török kézen

  • 1541. május elején az egy évtizeddel korábban kudarcot vallott Wilhelm von Roggendorf vezetésével 20-25 ezer főnyi hadsereg kezdte meg Buda ostromát, és további erősítések voltak útban. A várnak, melyet János király éveken át egy itáliai építész tervei szerint erősített, mintegy 2500 védője lehetett.
  • 1526-ban és 1529-ben a szultán már elfoglalta Budát, de nem vette birtokába. 1541-ben megtartása katonailag ugyanúgy kockázatos volt, mint korábban: távol esett az összefüggő török területektől, az odavezető utat sem lehetett biztosan kézben tartani. A szultán mégis elfoglalása mellett döntött, mert világosan látta, hogy a magyarok törökbarátságára még kevésbé építhet, mint János idejében, s ha meg nem előzi, előbb-utóbb Ferdinánd veszi be a várat.
  • Erdélyben ekkor már véget ért a János uralma elleni szervezkedés. Majlád István, miután a töröknek is, Ferdinándnak is felajánlkozott, teljesen magára maradt.

A gyalui egyezmény

  • János király egész udvarának is, elsősorban Fráter Györgynek, szembe kellett néznie a tragédiával. A Barát, aki Szapolyai halála óta következetesen a váradi béke ellen dolgozott, Buda eleste után szakított korábbi politikai vonalával.
  • Az egyezmény lényegében a váradi béke alapján állott: az egész ország Ferdinándot illeti, János családja pedig megfelelő kárpótlást kap. Ferdinánd átadja Szepesvárat és összes tartozékát Izabella királynénak és János Zsigmondnak, Izabella viszont átengedi a Magyar Koronához tartozó összes várost és várat Magyarországon és Erdélyben, akár saját kezében vannak, akár pedig valamelyik híve birtokában. A magyar koronát megőrzésre Ferdinánd veszi át. Amíg a megállapodás tényleges végrehajtására sor kerülhet, Ferdinánd évi 12 ezer forintot fizet János özvegyének.

Új védelmi vonal kialakítása

A szultán belátta, hogy távoli céljairól le kell mondania. Ekkor még nem vette birtokába Magyarországot sem, hanem megelégedett János hűbéres királyságával.

János király halála megváltoztatta a magyarországi helyzetet; a szu1tán Buda megszállása mellett döntött, hogy ne Ferdinánd szerezze meg azt.


Az Izabellának és János Zsigmondnak adott keleti országrész a gyakorlatban nem számított egyenértékűnek János királyságával. Bár a középkori magyar állam hagyományait folytatta, hosszú időre szólóan messze került attól, hogy az egész ország egyesítésének igényét hordozza. Még az is kérdéses volt, hogy e keleti területek a szultán adófizetőjeként egységes állammá szervezhetők-e, tudják-e teljesíteni az állami feladatokat.

Erdély helytartója

  • A szultáni döntés Erdélyt és a Tiszán túli részeket János király családjának uralma és Fráter György helytartósága alá rendelte, elválasztva az ország többi részétől.
  • Bécs elképzelése, hogy Izabella fiával együtt távozik, és Ferdinánd emberei birtokukba veszik Erdélyt – György barát megítélése szerint – kivihetetlen volt; éppen ezért azon dolgozott, hogy biztosítsa az átadás szükséges feltételeit. Nem bízott Ferdinánd katonai erejében, egyenesen a császárhoz fordult. Nem csupán Magyarország és Erdély számára kért tőle segítséget, hanem az ország sorsát egész Európa biztonságával kapcsolva össze azt ajánlotta, hogy a császár – négyéves állandó háborúval - szorítsa vissza az ellenséget Ázsiába. Ferdinándnak írt leveleiben egyúttal következetesen sürgette János király családjának kártalanítását, a királyné és fia biztonságba helyezését.

A gyulafehérvári egyezmény

  • Most a királyné és Petrovics Péter, János király rokona, váratlan húzással kísérelték meg félreállítani a Barátot: a Portán beárulták a nyírbátori megegyezést.
  • Külön kártérítést biztosítottak a királynénak, akinek jegyajándékára János király annak idején 140 ezer forint értékben magyarországi és erdélyi várak sorát kötötte le.
  • Nem teljesült János király végakarata, hogy fia kövesse a királyságban; Buda tragédiája után a Barát belátta, hogy a török veszély elhárítása az ország elsődleges érdeke.

Török támadás Erdély ellen

György barát megértéssel tekintett a parasztságra; hosszú katonáskodása alatt jól megismerhette helyzetét, és később, magas méltóságaiban sem távolodott el részben paraszti származású katonáitól, részt vett vigasságaikban, tornajátékaikon. A beglerbég ígéretei most időszerűvé tették régóta kialakult véleményét, hogy Ferdinándnak is (mert Szapolyai János 1530. évi országgyűlése elvben már megtette) vissza kell adnia a parasztságnak a szabad költözködés jogát, melytől 1514-ben megfosztották.

Fráter György meggyilkoltatása

  • A bizalmatlanság kezdettől élt az Erdélybe küldött idegenekben és magyarokban. Különösen az idegenek nem tudtak kiigazodni Erdély belső viszonyain; nem értették, hogy az erdélyiek ellentétes érdekek ütközőjén, a „török torkában” élnek, s ez óhatatlanul nyomot hagy magatartásukon. Erdélyről az a felszínes ítélet alakult ki, hogy „tündéres” (szemfényvesztő), lakói „csodálatos emberek”, felfogásukat máról holnapra változtatják. S bár Fráter György maga is nemegyszer hevesen kikelt a kárhoztatott erdélyiek ellen, az idegenek mégis benne látták az ingadozó erdélyi politika megtestesítőjét. A Fráter Györgyre vetített ítéletet azután tetézték a személyére szóló gyanakvással. Szemükben a Barát felkapaszkodott, ijesztő hatalomra és gazdagságra jutott kámzsás remete maradt, aki meghiúsította a váradi béke végrehajtását, Budát a török kezére juttatta, s talán most is csak azon dolgozik, hogy Ferdinánd segítségével megszabaduljon Szapolyai János családjától, majd a király kijátszásával maga vegye át Erdély kormányzását.
  • A váradi béke megkötésében János tanácsosai közül Fráter Györgynek volt a legnagyobb szerepe; az 1551. évi egyezség létrejötte, Erdély átadása Ferdinándnak teljesen az ő műve volt.

A speyeri egyezmény

Bekes tárgyalásai – előbb Bécsben, azután Speyerben – három hónap után eredményre vezettek. Az 1570. augusztus 16-án megkötött egyezményben János Zsigmond lemondott királyi címéről: Erdélynek és Magyarország részeinek (Partium) Isten kegyelméből való fejedelme lett. Ő is, fiági leszármazottai is elismerik a császárt Magyarország királyának, felettük állónak, Erdélyt és az uralma alatt álló magyarországi vármegyéket pedig a Magyar Királyság részének. János Zsigmond esküvel kötelezte magát és az erdélyi rendeket, hogy ha nem marad fiági örököse, Erdélyt – mint Magyarország „valóságos és elválaszthatatlan részét” – egyedül Miksa és utódai vehetik hatalmukba. Ennek ellenében Miksa kötelezettséget vállalt arra, hogy az erdélyiek összes kiváltságait, adomány- és zálogbirtokait, a János király és fia idejében hozott törvényeket és határozatokat érvényben tartja, és a fejedelem szabadon gyakorolhatja jogait.

Zimányi Vera

Az örökös jobbágyság kialakulása

Az államhatalmak a költözési tilalom megszüntetése mellett foglaltak állást, Szapolyai János híveinek 1530. évi budai országgyűlése – mint korábban láttuk – az 1514. évi törvények előtti költözési gyakorlatot engedélyezte.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult. János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását. A gazdag német kereskedők mellett kézművesek is elhagyták a várost, sokan Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra költöztek, kinek merre volt kapcsolata, rokonsága. János király megnemesítette a mellette kitartó budai polgárokat.

A városi ipar és iparosság

Ez az egész folyamat már jó fél évszázaddal korábban kibontakozott Kolozsvárott, ahová az Erdélyi Fejedelemség megalakulásától kezdve tömegesen telepedtek be a török elől menekülő vagyonos kereskedők, iparosok, sőt értelmiségiek, a Szapolyai-udvarral pedig nemesek is.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Ezt a nagy gazdagságot azonban erősen megterhelte a háromfelé adózás: Debrecen a töröknek 1564-tól évi 2 ezer forintot, az erdélyi fejedelemnek, aki alá már János király óta közvetlenül tartozott a város, ezer forint adót, 2 ezer forint földesúri földbért és 200 forint tizedváltságot, valamint változó összegű rovásadópénzt, a királyi kincstárnak pedig évi ezer forintot fizetett.

Sinkovics István

Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

Bebek Ferenc, magyarországi birtokos, aki megtagadta Ferdinándot, és Szapolyai családjának visszatérésekor Erdélybe ment, az ellenzék egyik vezetője lett: a vajdaságot magának kívánta, birtokokat akart, és János Zsigmondot szerette volna kivonni a királyné befolyása alól.

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

Öt helyen működött sókamara: Tordán, Koloson, Désen (és Désaknán), továbbá Vízaknán, az ötödiket, a székit még János király adományozta el Kendy Ferencnek.

Péter Katalin

A reformáció történelemszemlélete

A török ellen ideológiai mozgósításra ezzel szemben nincsen szükség. Tőlünk távol, Nyugaton, ahol még dönteni lehet az ellenség ilyen vagy olyan megítéléséről, ott, ahol a védekezést a császár vagy megszervezi, vagy nem, de a török valóságosan nincs jelen, érdemes, sőt – a jövőt tekintve – talán szükséges is lelkesíteni. Magyarországon azonban semmilyen ideológia nem befolyásolhatja az emberek cselekedeteit a törökkel szemben, mert itt a legközvetlenebb kényszer hajt ellene.

Nagyon jellemző ebből a szempontból, hogy a török szövetség oldalán sem merülnek fel ideológiai érvek. A Szapolyai-párt a politikai helyzet kényszerét hangsúlyozza.

A humanizmus történelemszemlélete

Verancsics Antal János Zsigmond uralkodásában bízik:

János maradéka ...
...
Hozza nekünk egykor majd vissza a tünde aranykort,
visszaszerezve hazánk hajdani híre-nevét.[4]

A reformáció befogadása

A legelső világi hatalmasság, az uralkodó határozott ellenségessége azonban – egy kivételes egyéniséget, János Zsigmondot kivéve – személyes indulatoktól függetlenül az egész korszakon végig fennáll, de különbözőképpen érvényesül. II. Lajos – erős lutheránus rokonszenve ellenére – nem engedheti meg magának, hogy a török fenyegetés árnyékában ne a pápaság érdekében mozduljon. És erős törvényeket hoznak, üldözéssel felérő nyomozásokat folytatnak, egyházi kezdeményezésre, de rendszerint a király rendelkezései alapján. János és Ferdinánd viszont kénytelen változtatni. Egyforma lendülettel indulnak, de egyformán le is állnak: a pártharcok nem engednek teret a protestánsüldözésnek.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

Ugyancsak a királyságitól eltérő helyzetbe kerül Erdélyben a katolicizmus. Itt először is az uralkodók szerepe sajátos: a püspökök kinevezési jogát Szapolyai János király gyakorolta utoljára; Statileo Jánost nevezte ki 1528-ban.

A hazai protestantizmus sajátos képe

Honterus mégsem szociális feszültséget fejez ki. Ez már itt is sejthető: a „hatalmasság gondatlansága” a „haza” pusztulásával fenyeget.[5] Az utalás félreérthetetlenül az ország irányítóira vonatkozik. Azok fel is figyelnek, a reformátornak a gyulafehérvári püspök előtt kell tisztáznia magát. És leírja: nem akarta sem „a szent királyi felség, Izabella királynő iránti köteles engedelmességét, sem a magyar birodalom igen tisztelt és tiszteletreméltó urait megsérteni”.[6] Érvelése azonban felettébb meghökkentő; a hosszú oldalakon át folyó mentegetődzésben egyszer sem kerül a tollára a lutheri tanításokból oly logikusan következő meggondolás, miszerint nem sértette meg a hatalmasságot, mert mindenekfelett engedelmességgel tartozik.

Ehelyett arról van szó, hogy nem fordult szembe, mivel „bizonyosan tudjuk, hogy a szent királyi felség, legkegyelmesebb királynőnk, magának és az övéinek a legmagasságosabb Isten iránti tiszteletéből kifolyóan sem Isten igéje ellen nem szólt, sem Jézus Krisztus rendelését vagy előírásait nem akadályozta”.[7] Isten akaratának betöltői között Izabella mellett az „övéi” is felsorakoznak, a néhai János király, János Zsigmond, a magyar urak, talán – a homályos szöveg miatt van bizonytalanság – maga Fráter György is.

Könyvek, olvasók, értelmiség

Istvánffy Pál, előkelő nemesúr 1539-ben egy Petrarca által is átdolgozott Boccaccio-novella nyomán verses széphistóriát ír János király és Izabella lakodalmára.

A királyi udvar

A királyi udvar azonban soha többé nem tud az 1526. évi pusztulásból talpra állni. Ez a tény nem pusztán a háború, hanem a két király választása nyomán kialakult helyzet következménye. Mert igaz ugyan, hogy az udvar kincsei és iratai részben Mária szervezetlen menekülése, részben a török módszeres zsákmányolása során elpusztultak, de a Szent Korona az országban maradt, Budára pedig szinte azonnal vissza lehetett térni. János király már a következő év tavaszán országgyűlést tartott itt.

A két királyválasztás azonban nemcsak az országot, de az értelmiséget, valamint az udvar funkcióját is megosztja. Két államszervezetet működtetni pedig valóban nincs elég képzett ember Magyarországon. Így már most megjelenik a keleti országrészen az egész fejedelmi koron át megfigyelhető gyakorlat, mely szerint egy-egy kivételes képességű, rendkívül nagy munkabírású vezető egyéniség kezébe futnak össze minden ügyek szálai. Előbb maga a király, majd Fráter György, utána Csáky Mihály kancellár, majd megint az uralkodó, vagyis Báthori István, utóbb Kovacsóczy Farkas kancellár, a század végén pedig a Báthori-rokon Bocskai István váradi főkapitány tulajdonképpen az egész államszervezet működtetője. Mellettük már csak végrehajtókra van szükség.

A kultúra közvetlen szervezésében viszont a kezdeti bizonytalanság után szabályosan funkcionál a fokozatosan erdélyivé váló udvar. Már János király magára veszi a műveltség támogatójának szerepét, és az udvar összetétele is megfelel az értelmiséget szellemileg foglalkoztató, érintkezésüket biztosító feladatának. János pártján marad vagy ide jön a humanista tudósok egy része; a török árnyékában is fennmaradnak a nyugati kultúrához fűződő kapcsolatok. Izabella idejövetele pedig további kedvező következményekkel jár, mert sok értelmiségit hoz magával. Környezetében zenészek vannak, sőt ő maga is játszik hangszeren. A háború végül kikényszeríti az építkezést. A Szapolyai-udvarban színes összetételű értelmiség forgolódik.

Az anyanyelvi kultúrák térhódítása

És feltűnő: János király, majd az erdélyi fejedelmek mellett kezdettől jelentkezik érzelmi azonosulás, a Habsburgok oldalán viszont általában nem merülnek fel szubjektív érvek.

Makkai László

A rendi kormányzás nehézségei

A parasztvármegyék felkelésének leverése elégtétel helyett újabb megaláztatást hozott Esterházy nádorra, mert Szapolyai szerepét, amelyre vágyott, Rákóczi játszotta el helyette, s ez megint csak arról győzte meg a magyarországi nemességet, hogy egyedül az erdélyi fejedelemnek van ereje szavak helyett fegyverrel fellépni.

R. Várkonyi Ágnes

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Köprülü Ahmed éppen erre a puszta életet, övéit mindenáron megóvni akaró közhangulatra építette fel politikai tervét. Szapolyai egykori királyságának mintájára egész Magyarországot, a rendi állam méltóságaival, apparátusával együtt, a szultán hatalma alá akarta szervezni.

Benczédi László

A török háború kiújulása

Ám ha a kuruc fejedelem a bécsi kapcsolatok ellenére végül mégis a török újabb háborús felvonulására alapozta további politikáját, úgy ebben kétségtelenül az a törekvés vezette, hogy a területileg korlátozott felső-magyarországi fejedelemséget a török védnöksége alatt álló egész Magyar Királyság fölötti osztatlan uralommal cserélje föl. S ez az a pont, ahol a Bethlen Gábor példájára való oly gyakori hivatkozásai ellenére Thököly, sikereitől elkapatva, immár letért a nagy erdélyi fejedelmek hagyományainak útjáról, s Szapolyai János másfél századdal korábbi koncepcióját elevenítette fel, ahogy azt már a kortársak is észrevették, amikor megállapították: Thököly dolga „János formájában van … a török császár előtt”.[8]

Lábjegyzetek

  1. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. J. Gross, Honters Schriften. Bh. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. év nélkül 24.
  2. Johannes Honter, Die Apologie des Reformationsbüchleins l543. Uo. 31
  3. Károlyi Árpád, Adalék a nagyváradi béke s az 1536-1538. évek történetéhez. Budapest, 1879. 41-42.
  4. Verancsics Antal, János király Fiának, II. Jánosnak szerencsés születése. Ugyanott 340.
  5. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. J. Gross, Honters Schriften. Bh. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. év nélkül 24.
  6. Johannes Honter, Die Apologie des Reformationsbüchleins 1543. Uo. 31
  7. Uo. 32.
  8. Teleki Mihály levele Apafi egyik udvari emberéhez, 1682. május 1. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 7. doboz.

Irodalom