Szatmárnémeti

A Múltunk wikiből

románul Satu Mare, németül Sathmar, jiddisül סאטמאר

város Romániában
Wikipédia
Szatmárnémeti címere
1565
január vége János Zsigmond a Balassa Menyhárt átállása miatt kitört hadakozásban török segítséget kér.
február I. Ferdinánd csapatai elfoglalják Tokajt, Szatmárt, Erdődöt és Nagybányát.
március 13. Megegyezés Szatmáron János Zsigmond és I. Ferdinánd biztosai között. (János Zsigmond lemond a királyságról és házasságot köt I. Miksa húgával.) Férfi utódai csak Erdélyt öröklik.
április 21. János Zsigmond futárt küld, hogy felmondja a szatmári megegyezést.
szeptember János Zsigmond török segítséggel visszaveszi Erdődöt, Nagybányát és Szatmárt.
1662
május 22. Kemény János híveinek gyűlése Szatmáron. (Követet küldenek I. Lipóthoz.)
1675
tavasza és nyara A bujdosó hadak Szatmárt ostromolják eredménytelenül, Szádvár és Torna várát viszont elfoglalják. A bujdosók győzelme Kállónál, vereségük Böszörménynél.
1687. október 1.
Paul Houchin báró szatmári parancsnok a Radnóton ülésező fejedelmi tanács elé terjeszti Lotharingiai Károly követeléseit: a császári hadak élelemmel való ellátása, téli szállás biztosítása Erdélyben, a legfontosabb városok és várak átadása.
1711. április 4.
Károlyi Szatmáron tájékoztatja a konföderáció képviselőit az udvar békefeltételeiről.
1711. április 15.
Ráday Pál Rákóczi megbízásából Debrecenben tárgyal Pálffyval a békefeltételek kérdéses pontjairól.
1711. április 17.
Bécsben meghal I. József király. Utóda öccse, III. Károly.
1711. április 18.
Rákóczi a lengyelországi Kukizowból kiáltványban szólítja fel a konföderátusokat a harc folytatására.
1711. április 25.
A rendi konföderáció gyűlése Szatmáron kész elfogadni a király kegyelmét.
1711. április 26.
A kuruc tisztikar hűséget esküszik a királynak.
1711. április 30.
A szövetkezett rendek és a király képviselői Szatmáron aláírják az április 29-én kelt békét.
1711. május 1.
A majtényi síkon a kuruc csapatok leteszik a zászlót.
1711. május 12.
Rákóczi Jaworówban találkozik I. Péter cárral.
1711. május 13.
Rákóczi nyílt levélben tiltakozik a szatmári béke ellen.
1711. május 20.
Eleonóra régenskirályné megerősíti a szatmári békét.
1711. május 23.
I. Péter cár elismeri III. Károly örökösödését.
1711. június 24.
Munkács kuruc őrsége feladja a várat.
1711. július 8.
A Prut menti csatában a törökök győznek I. Péter cár serege felett.
1711. július 20.
III. Károly Barcelonában ratifikálja a szatmári békeokmányt.
1711. augusztus 15.
A Rákóczival emigrált kuruc főemberek java része elfogadja a szatmári békét és hazatér.
1712. március 30.
III. Károly ismételten megerősíti a szatmári békepontokat.
1715. június 15.
III. Károly szentesíti az 1708 óta többször összehívott országgyűlés törvényeit. (Főbb törvénycikkek: 8.: az állandó hadseregről; 17–18; a Magyar Kancellária, illetve a Magyar Kamara ne függjön más udvari hivataltól; 30.: a vallásügyet (a szatmári békétől eltérően) az 1681. és 1687. évi törvények értelmében szabályozza; 32.: megsemmisíti a Rákóczi-párti gyűlések határozatait; 49.: megerősíti a szatmári békében kijelölt határidőre hazatértek amnesztiáját, a távolmaradottakat száműzi és vagyonukat elkobozza; 101.: szabályozza a jobbágyköltözést; 120.: megerősíti Horvát-Szlavónország helyi törvényeit.)
1872. november 3.
Megnyitják a Magyar Északkeleti Vasút DebrecenSzatmárnémetiMáramarossziget vonalát.

Tartalomjegyzék

Kristó Gyula

Idegen etnikumok

1216-ban említi egy oklevél a Szatmárban lakó németek helységét, s ezek a németek mint a mai Szatmárnémeti egyik városrészének hospesei 1230-ban II. Endre királytól kiváltságokat és földet kaptak.

Város

A szatmárnémeti hospesek 1230-ban földadományban is részesültek, ami a német etnikum egyes elemeinek agrártevékenységére utalhat.


Mindenesetre a XIII. század számos városi kiváltságlevele a fehérvári polgárok, illetve vendégek (cives, illetve hospites) jogára és szabadságára hivatkozott, így 1238-ban Nagyszombat, 1248-ban Nyitra, 1271-ben Győr és Szatmár, 1277-ben Sopron privilégiuma.


A szatmárnémeti kiváltságtól kezdve rendszeres tartozéka a városprivilégiumnak az a szabadság, hogy a hospesek felett nem a megyésispán, hanem csak saját bírájuk ítélhetett mindenféle ügyben, amint ezt már a szatmárnémeti és nagyszombati kiváltság is hangoztatja.


A dalmát városok privilégiumait leszámítva, a III. István által a fehérvári latinoknak adott kiváltságokat követően csak 1230-tól találkozunk olyan oklevelekkel, amelyek városprivilégiumnak vagy ahhoz közeli kiváltságolásnak tekinthetők. A sort II. Endre által a szatmári német hospeseknek (a későbbi Németi város lakóinak) juttatott kiváltság nyitotta meg.


A szatmárnémeti kiváltságtól kezdve rendszeres tartozéka a városprivilégiumnak az a szabadság, hogy a hospesek felett nem a megyésispán, hanem csak saját bírájuk ítélhetett mindenféle ügyben, amint ezt már a szatmárnémeti és nagyszombati kiváltság is hangoztatja.


Néhány, ispánsági központ melletti településnek, így Szatmárnémetinek, Barsnak, Szlavóniában Valkóvárnak, Verőcének, sikerült bizonyos szintű városi kiváltságra szert tennie, többségükből azonban igazán jelentős város a későbbiekben sem vált.

Sinkovics István

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

1561 végén fordulatot jelentett, hogy az 1549-ben Erdélybe menekült, ott kiterjedt birtokokat és befolyást nyert Balassa Menyhárt, Izabella egyik volt hadvezére, a Tiszántúl főkapitánya visszapártolt Ferdinándhoz, és kezére adta Szatmárt, Németit és Nagybányát. Ezzel a királyiak előtt megnyílt az út Erdélybe.


A két tűz közé került János Zsigmond már a menekülésre gondolt, amikor a budai pasa Szatmár megostromlásával útját állta a Habsburg-csapatoknak.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

A budai pasa eközben Szatmárt támadta meg, a császári csapatok az északi Balaton-parti Hegyesd vára visszafoglalásával és lerombolásával válaszoltak.


Báthori István váradi kapitány kihasználta, hogy Balassa Menyhárt a Hegyalja szőlőtermésének lefoglalására a szatmári őrség egy részével kivonult a várból, és meglepetésszerűen bevette Szatmárt, majd Nagybányát is elfoglalta.


A Szatmár mellett táborozó Schwendi előtt szinte nyitva állt Erdély, midőn János Zsigmond – nagybátyja, Zsigmond lengyel király közvetítését is felhasználva – tárgyalni küldte hozzá Báthori Istvánt. 1565. március 13-án Szatmárban megkötötték a János Zsigmondra nézve súlyos feltételeket tartalmazó ideiglenes megállapodást. A fejedelem Bihar vármegye kivételével lemondott minden magyarországi területről, a választott királyi címről, a Habsburg főhercegnő kezéről, és fiú örökös nélküli halála esetére Erdélyt a Habsburgoknak engedte át.

Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a Szulejmán szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította. A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult. S bár a Porta máltai elfoglaltsága egyszeriben véget vetett az ellenségeskedéseknek, a két hatalom viszonya az év során tovább éleződött. Már Pankota elfoglalásának hírére fogságba vetették Bécsben Báthori István erdélyi követet és a Szulejmán szultán üzenetét hozó csauszt, s Miksa határozottan követelte a Portától, hogy János Zsigmonddal tartassa meg a szatmári megállapodást.

Zimányi Vera

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Ismerjük az egykorú húsfejadagok hozzávetőleges nagyságát és egy-két városban kimért húsmennyiség egy főre eső átlagát, ami Sopronban évi 65 kg, Kassán 17 kg volt. Szatmáron viszont a katonai fogyasztás évi 97 kg-ot tett.

A városi ipar és iparosság

Az emelkedő élelmiszerárakat a városi tanácsok már a 15. század közepétől kezdve igyekeztek rögzíteni, s a maximált árú húson a mészárosok gyakran alig kerestek. Kárpótlásul a faggyú árát emelték nagyobb mértékben, ami viszont egyes iparágakat érintett hátrányosan. Így többször is előfordult, hogy a mészárosok, tiltakozásul, abbahagyták mesterségüket, vagy a város tiltotta el őket annak gyakorlásától, mint ahogy ez Sopronban, Kassán, Nagybányán és más városokban is bekövetkezett egy-egy évre. Az ellátás elégtelensége miatt a városi tanács számos helyen megengedte, hogy céhen kívüli, külső emberek is árulhassanak húst a városban, például Kassán, Nagybányán, Szatmáron, Tatán.


A kolozsvári szabók 1551-ben azt a kiváltságot nyerték el, hogy mind a fejedelemségben, mind pedig azon kívül szabadon kereskedhetnek, és csak a városi tanács előtt perelhetők. A fokozódó konkurenciaharcra utal, hogy a következő évtizedekben fejedelmi rendeleteket eszközöltek ki, amelyekkel a szatmári és a németi szabókat az erdélyi, a kontárokat pedig a kolozsvári vásárokról tiltották ki.

A vitézlő rend és a dominus-servitor viszony

A végvári vitézek a végvárak körül gyakran maguk is létesítettek allódiumokat, melyeket a környék jobbágyaival műveltettek, másutt meg a borkimérés és a mészárszék jogát szerezték meg, mint például a szatmáriak.

Sinkovics István

Várak, kastélyok, őrházak

A végvárrendszer vonala az Adriai-tenger partjáról indult el. A Dráva és a Balaton között Kanizsa alkotta az egyik pillérét, majd a Balatonra és a Dunántúli-középhegységre támaszkodott. A Duna mellett Komárom és Győr biztosította a nyugat felé vezető utat. A Dunától északra az Északi-középhegység várai alkották a végvári vonal egy-egy láncszemét, majd átlépte a Tiszát, és elérte Szatmárt, dél felé haladt tovább, és Erdély bejáratait biztosította az Alföld felől.

A védelem költségei

1577-ben Kanizsától Szatmárig 36 várban 4572 nehézfegyvert vettek nyilvántartásba; ugyanakkor a Vend és a Horvát Főkapitányság 10 nagyobb és 54 kisebb várára mindössze 1230 jutott.


A tengerparttól Szatmárig húzódó, 6 főkapitányságra osztott védővonalon a közvetlen irányítást és felügyeletet az országos főkapitányok gyakorolták. Rajtuk keresztül jutottak ide a hatóságok és országgyűlések rendelkezései, érvényesült az állam végrehajtó hatalma.

Ragaszkodás a béke fenntartásához

A végvárak fontossága e harcok során is nyilvánvaló volt, de egyúttal az is kiderült, hogy a védelmi vonal komolyabb török támadást nem tudna megállítani. Az 1588 januárjában összeült országgyűlésen ezért úgy határoztak, hogy pontosan megvizsgálják a véghelyeket és jövedelmeiket. Az ország védelmi szervezetének beosztása szerint négy bizottságot küldtek ki, a főkapitányok és a hadiügyekben járatos más személyek részvételével, akiknek két hónap alatt kellett elkészíteniük és a Magyar Tanács elé terjeszteniük jelentésüket.

A felső-magyarországi bizottság felmérése szeptemberre készült el, és az Egertől Szatmárig húzódó védelmi szakasz vizsgálatát foglalta magában. A bizottság 14 várat járt végig, de Szatmár kivételével egyet sem talált, ahol ne lett volna javítani való. Ez különösen az épületekre vonatkozott, de a katonaság létszámát, fegyverrel való ellátottságát és élelmezését sem találták rendben. Nem véletlenül, hiszen a védelmi szakasz összes bevétele 102 180 forint 83 és fél dénárt, a kiadások viszont 279 621 forint 86 és egyharmad dénárt tettek ki, vagyis a hiány több mint 177 ezer forint volt. A legnagyobb kiadási tétel a katonaság fizetése volt, és mivel a zsoldot hiányosan utalták ki, ebből különböző visszaélések következtek. A bizottság megállapítása szerint: amíg a katonák mindennapi megélhetéséről és fizetéséről nem gondoskodnak, nem várható kedvező változás.

Bekes Gáspár felkelése és a lengyel korona megszerzése

A kerelőszentpáli győzelemmel Báthori helyzete Erdélyben megszilárdult, nemzetközi tekintélye pedig növekedett. Ez kihatott a lengyelországi fejleményekre is. A főpapokból és főurakból álló Királyi Tanács (senatus) ugyan Miksa császárt választotta királlyá, de a nemesség nagy többsége Báthori mellett foglalt állást. Miksa, amint értesült a kettős királyválasztásról, felszólította Báthorit, hogy ne álljon lengyel királysága útjába, és Christoph Teuffenbach szatmári kapitány útján felajánlotta számára kárpótlásként Szatmárt és Nagybányát.

Báthori és a királyi Magyarország

Az adott helyzet mérlegelése alapján tehát Báthori egyelőre nem látott módot arra, hogy a Habsburg-uralom ellen fellépjen. Utóbb pedig az Oroszország elleni háború és a török megbízhatatlansága miatt közeledett Rudolfhoz, akiben nem élt olyan sértődöttség vele szemben, mint Miksában. Hosszú huzavona után 1585-ben megegyezés jött létre köztük Szatmár kérdésében. Szatmár vára és uradalma korábban a Báthoriak birtoka volt, a tiszántúli területekért folytatott harcok során, 1561-ben Habsburg kézre került, és ezt a helyzetet rögzítette a speyeri egyezmény. Komoly erőddé építették ki a törökök és Erdély ellen. Báthori felajánlotta, hogy visszajuttatása esetén a várat leromboltatja annak bizonyítására, hogy nem akarja katonai célokra használni. A prágai és a bécsi udvar azonban hallani sem akart a vár visszaadásáról. A tárgyalásokba a pápa megbízottja, Antonio Possevino is bekapcsolódott, és olyan megoldást találtak, amely mindkét felet kielégítette. Báthori Szatmár és uradalma helyett kárpótlásként megkapta Nagybányát és tartozékait, továbbá a lerombolt szinyéri vár néhány falujának földesuraságát, de nem kellett hűségesküt tennie a magyar királyra, és az adók alól is felmentést nyert.

Uralmi válság Erdélyben

Közben Zsigmond, aki már bíborosi ruhát is varratott magának, játszotta a főpapot, és élvezte az udvarban levő olaszok hízelgését, megbánta, hogy lemondott a fejedelemségről. Bizalmas emberével és kancellárjával, Jósika Istvánnal levelet íratott a kassai főkapitánynak, hogy halasszák el Erdély átvételét. De elkésett, mert 1598. április elején megérkeztek Gyulafehérvárra Rudolf küldöttei: Szuhai István váci püspök, a Magyar Kamara elnöke, Istvánffy Miklós nádori helytartó (az eredetileg kijelölt Nádasdy Ferenc helyett) és Bartholomaus Pezzen császári tanácsos, a Haditanács tagja, hogy hatalmukba vegyék Erdélyt addig is, amíg Miksa főherceg az országba nem jön. Amikor a levélre fény derült, Zsigmond Jósikát tette felelőssé, fogságba vetette, majd az erdélyiek közbelépése ellenére átadta a császári követeknek, akik Szatmárba vitték és kivégeztették.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

Basta néhány katonával Szatmár várába menekült, és Radu Şerbant, Havasalföld vajdáját hívta segítségül. Radu Şerban ismételt harcokban 1602 nyarán nyerte el a vajdaságot, és 1603 elején eredményes hadjáratot vezetett a Dunán át a szomszédos törökök ellen. Székely csapatok is harcoltak mellette, és a császári udvar támogatta. Székely Mózes is követet küldött Raduhoz, de eredmény nélkül, a vajda elkötelezte magát Bastának, és már előre csapatokat küldött, hogy az újonnan választott fejedelem seregét veszélyeztessék. Székely Mózest az erdélyi nemeseken kívül a székely előkelők támogatták, továbbá török és tatár csapatok jöttek segítségére, viszont a közszékelyek kibékíthetetlenül szemben állottak vele, mint aki Báthori Zsigmond és a nemesség érdekeit képviseli. Radu Şerban megjelenésekor Erdélyben több ezer székely fogott fegyvert mellette. A vajda csapatai 1603. július 17-én Brassótól délre megtámadták Székely Mózes hadait, és nagy küzdelem után szétverték a megerősített szekértáborba zárkózott, a szűk helyen kibontakozásra és megfelelő erőkifejtésre képtelen csapatokat.

Az álmosdi csata

Belgiojoso akkor érkezett lovasaival és Cavrioli 2 ezer vallonjával a helyszínre, mikor a lőporrobbanás bekövetkezett. A hajdúk elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a hidat nem rombolták le, s így Belgiojoso átkelhetett rajta, sőt hadrendbe állíthatta katonáit. Ha támad, talán megfordíthatja a csata sorsát, de vagy nem bízott a vallonokban, akiket maga is garázda, szemét népségnek tartott, vagy túlbecsülte Bocskai erejét, mert tétlenül kivárta, hogy a hajdúk, úgyszólván a szeme láttára lemészárolják gyalogosait, beszögezzék ágyúit, s foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonuljanak. Azután visszatért Adorjánba, s levélben tudatta Mátyás főherceggel, hogy miért nem küldi a sürgetett segítséget Bastának, sőt maga kér támogatást. Eleinte arra gondolt, hogy Szatmárra vonul, s elvágja Bocskait az őrizetlenül maradt Erdélytől, de azután fontosabbnak tartotta, hogy 3 ezer málhás szekerét biztos helyre menekítse, s ezért Váradra vette be magát.

Osgyán és Edelény

Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót. Füleket, Murányt, Tokajt, Szatmárt körülzárták, Váradot szemmel tartották, Makovicát, Sárost, Ecsedet, a hallgató, de nem ellenséges Rákóczi, Csáky, Báthori fészkeit pedig békén hagyták.

Basta visszavonulása

Látva viszont a hajdúktól rettegő urak és nemesek békevágyát, Bocskai igyekezett a mozgalom vezetését úgy átszervezni, hogy érdekeltebbé tegye őket benne. Lippait leváltotta a főkapitányságból, és helyébe három főkapitányt nevezett ki: Sennyeyt a Felső-Magyarországon Basta ellen harcoló csapatok élére, Rhédeyt a december közepén Alsó-Magyarország hódoltatására induló sereg fölé, Gyulaffy Lászlót pedig a januárban Szatmár bevételével sikeresen kezdődő erdélyi hadjárat vezetésére. Országos főkapitánynak az „ország botjával” (azaz a fővezéri jelvénnyel) Homonnai Bálintot tette, aki közvetlenül rendelkezett a vármegyei csapatokkal, a nemesi felkeléssel és az urak katonaságával. A fejedelmi testőrség parancsnoki tisztségét is nagyúr, a fiatal Széchy György kapta.

A Sennyey alvezérévé lefokozott, magát méltatlanul mellőzöttnek érző Lippai tiltakozott, s azt kívánta, hogy a vezérkar kinevezésébe a hajdúkapitányoknak is legyen beleszólása. A „vitézlő rend” politikai hatalmának azonban már nem volt jövője. 1605. január 6-án Káthay kassai szállásán a lázongó Lippait a fejedelem beleegyezésével Sennyey és Nagy Albert lekaszabolta. Németi, Ibrányi ekkor már nem élt, a Rhédey alá beosztott Dengelegi engedelmeskedett, s később Lippa várának kapitánya lett; Szénásit pedig, miután Gyulaffy parancsnoksága alatt önhatalmúlag próbált fellépni, és levágatta a magát hitre megadó Szatmári német őrséget, a fejedelem vasra verette.

A szatmárnémeti zsinat

Önálló cikk.

Zimányi Vera

A majorsági, a mezővárosi és a falusi iparosok konkurrenciája, a nemesek támadása

A szatmári szabómesterek 1640. évi céhszabályzatából viszont már arra következtethetünk, hogy a konfekcióipar termékeinek felvásárlása és nyereséggel való továbbeladása széles körű gyakorlatként élt.

R. Várkonyi Ágnes

II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata

X. Károly a dán támadás hírére elvált Rákóczitól. A magára maradt fejedelem, ahelyett, hogy a legrövidebb úton visszaindult volna, csaknem Ukrajnáig vonult, de Lwów táján a kozákok, majd a román vajdaságok segélyhadai elhagyták. Ezalatt Lubomirski lengyel marsall betört Felső- Magyarországra, végigdúlta Szatmár, Ugocsa, Máramaros, Bereg vármegyéket, a Szamosok völgyét, megsarcolta Szatmárt, és felégette Beregszászt.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Zrínyi 1661. január végén tíz ágyút öntetett saját költségére, és nagy mennyiségű lőszert, fegyvert, kézigránátot kért a Haditanácstól. Majd Csáktornyánál ezer törököt levágott, heves helyi harcok után május elején megtámadta a kanizsai élelmiszer- és lőszerszállítmányt, a 10 ezer főnyi szállítószemélyzetet, a kísérő katonaságot szétszórta, és mintegy 100 ezer tallért érő zsákmányt ejtett. A Mura partján Kanizsa ellenében várat építtet, Zrínyi-Újvárat. Batthyány Ádám dunántúli főkapitány és a nádor ugyancsak megkezdte a hadi előkészületeket. Felső-Magyarországról pedig egy főleg végváriakból álló csapat Várad alá ütött, felégette a törökök új hídját, foglyokkal, hadijelvényekkel Szatmárba vonult, s üzenetet küldött a császárnak: itt az idő az oszmán hatalom megtámadására.

Az 1662. évi országgyűlés

A Habsburg-kormányzat meg is tette a határozott lépéseket, hogy előkészítse korlátlan uralmát a királyi Magyarországon és Erdélyben. Lipót uralkodói pátenslevelében a királyi Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokának nevezte ki Montecuccolit. A főparancsnok szabad kezet kap, minden eszközt igénybe vehet a hadsereg érdekében, és különösen a Habsburg-hatalom erdélyi hadállásait, Szatmár, Kővár. Székelyhíd és Kolozsvár őrségeit kell megerősítenie. A döntésről értesítést kap a nádor és a kancellár, utasítást a mintegy 25–30 ezer főnyi hadsereg vármegyénkénti elosztásáról és ellátásáról a királyi Magyarország minden vármegyéje és városa.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Apafival azonban ismét jó politikus és óvatos uralkodó került a fejedelmi székbe. A rendkívül művelt főúr, akit könyvei mellől kényszerítve emelt uralkodónak a török, azonnal szakított a megtorló politikával, a Kemény-pártiaknak általános amnesztiát hirdetett, megnyerte a szászokat, megcsendesítette a székelyeket, elérte, hogy a német őrség elhagyja Görgényt, majd Fogarasból is kivonuljon Szatmárra.

Kanizsa ostroma, a zsarnócai és a szentbenedeki csata

Váradot közben szatmári és kállói vitézek, magyar és német csapatok május 27-én csellel megtámadták. Későn jöttek rá, hogy kelepcébe futottak, a törökök felkészülten várták őket. Véres kézitusa közben sok rabot kiszabadítottak, és nagy zsákmányt ejtettek, de a győzelem kétes értékű volt: a támadás vezetője, Rákóczi László is elesett.

Benczédi László

Az 1670. tavaszi nemesi felkelés

Ilyen előzmények után tört ki a felső-magyarországi felkelés 1670. április 9-én Zrínyi Péter hadba szólító üzenetére. A Sárospatakon tartózkodó I. Rákóczi Ferenc ezen a napon fogságba vetette a tokaji vár odalátogató német parancsnokát, a később Bécs 1683. évi védelmében kitűnt Starhemberg ezredest, s erre az akcióra, mintegy központi jeladásra, a környező vármegyék sorra adták ki a nagy jelentőségű politikai fordulatot meghirdető jelszavukat: „A német az ellenség!” A felkelő vármegyei bandériumok és Rákóczi magánhadserege sorra megszállta az utakat, réveket és átjárókat, elzárta a külvilágtól a Habsburg-kormányzat felső-magyarországi központját, Kassát s ostromgyűrűbe fogta a németek kezén levő tokaji és szatmári erősségeket.

A bujdosók első támadása 1672-ben

Kevesebb sikerrel járt a bujdosók másik hadoszlopának támadása, amelyet még szeptember közepén Kővár vidékéről Szatmár és a beregi részek felé Teleki Mihály indított. Mert hiába várták-sürgették Teleki kijövetelét a bujdosóvezérek, s hiába szánták neki a fővezérletet is, alighogy a kővári kapitány otthonából kiindult, 1672. szeptember 20-án máris vereséget szenvedett a szatmári Habsburg-helyőrségtől. Ezzel a dicstelen szerepléssel Teleki számára az 1672. évi hadjárat véget is ért, míg fő nélkül maradt tábora kisebb csapatokra felbomolva, az ung–beregi részeken folytatta portyázó tevékenységét. Alvezérei közül alighanem Keczer Menyhért mondta ki eljárása felett a legkeményebb ítéletet, amikor a vereséget követő haditanácson kijelentette: „Ilyen fosos táborral nem járok, megyek a másikra: ott emberek vannak!”[1]

Az 1678. évi hadjárat

Teleki Mihály további hadvezetésére is az volt a jellemző, hogy az ellenség főerőivel való harcot kerülve, szűk területen kisebb várak kockázatmentes ostromára vesztegette el az idejét, majd mindezt betetézte „gyalázatos” eperjesi futásával 1678. augusztus közepén. Arról értesülve ugyanis, hogy az Alsó-Ausztriából és Sziléziából küldött csapaterősítések élén Leslie tábornok Kelet-Magyarországra érkezett, s egyesült a császáriak Wrbna vezette részlegével, a generális felhagyott Eperjes két hete megkezdett ostromával, s a Tiszán átkelve, puskalövés nélkül visszahátrált Kővárba és a Szatmár körüli kvártélyokba.

Ám ha Teleki Mihály számára, aki meghökkentő visszavonulását családi gondokkal, betegséggel stb. mentegette, a hadviselés ezzel véget is ért, a hadjárat második szakasza, most már az ő részvétele nélkül, még csak ezután vette kezdetét. Mert a Telekivel megtért lovasezredek egyhetes táborozás után megelégelték a Szatmár körüli kvártélyaikban való tétlenkedést, s szeptember első napjaiban, élükön Thököly Imrével, visszaindultak a császáriak által fedezetlenül hagyott felső országrészekbe – s mindezt olyan titokban, annyira váratlanul tették, hogy mire a Telekit nyomon követő német ezredek a Szilágyságban észbe kaptak, hogy „bottal a kezükben a levegőt ütik”, a kuruc ezredek már régen túl jártak a Tiszán, az északi és nyugati vármegyék felé törve előre.


Katonai szempontból az 1678. szeptember-októberi hadjárat gyors sikereinek nyitja mindenekelőtt abban van, hogy erre a második vállalkozásra Thököly és kapitányai a kuruc seregekből főleg a lovasezredeket vitték magukkal, míg a gyalogság nagy része Telekivel együtt a Kővár és Szatmár vidéki kvártélyokban maradt.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.

Magyarok, románok, szászok Erdélyben

Az erdélyi magyar népességet a Partium magyarjaitól az Erdélyi-középhegység tömbjei, a Meszes, a Bihar, a Gyalui-havasok és az Erdélyi- érchegység széles sávban elválasztották, s a folyamatos érintkezést csak a Sebes-Körös és a Kis-Szamos völgyét összekapcsoló Királyhágó, a Szilágyságból az Almás völgyébe vezető Meszesi-kapu, valamint a Nagy-Szamos mentén Zsibótól Szatmárig sorakozó magyar falvak biztosították.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

A királyi Magyarországon az első jezsuita gimnázium 1616-ban nyílt meg Nagyszombatban, majd sorra alakultak továbbiak is: 1626-ban Pozsonyban, 1627-ben Győrött, 1623-ban Szatmáron, 1636-ban Sopronban és Ungváron, 1649-ben Besztercebányán, 1655-ben Trencsénben és Kassán 1662-ben Sárospatakon, néhány más helyen pedig algimnáziumok is.

Természetjog és modernizmus

Minden jel arra mutat, hogy a puritánellenes két Rákóczi központosító törekvéseivel szemben a nemesség és a puritánok közt létrejövő taktikai szövetség, noha a fentebb ismertetett szatmárnémeti zsinaton nem bizonyult eredményesnek, Apáczai véleménye szerint még mindig ígért valamit, legalább a puritánokkal szemben alkalmazott nyílt erőszak mérséklését.

R. Várkonyi Ágnes

Hadszíntér és hátország

Nagybányán viszont a Szent István-napi sokadalomban hatalmaskodó császári csapatot a polgárok megrohanták és szétverték. A tisztekkel, zászlótartókkal együtt elmenekülő és sok sebesültet számláló ezredet a Haditanács más vidékre rendelte, a polgárok vezetői – Lakatos Márton, Szűcs János, Ötvös István, Pengő György, Putscher Tálas István – pedig szatmári várfogsággal lakoltak merészségükért.

Wellmann Imre

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

Így lett a nyugati és az északi részek kisebb településeinek egészséges, sűrű hálózatával szemben főképp az Alföldre népes helységeknek sok pusztától megszaggatott, rendkívül csekély helység-sűrűsége jellemző.

Ezzel is összefügg, hogy a szatmári békét követően nem annyira a településhálózat sűrűsödése, mint a népesség száma mutatott lendületes fejlődést.

Külföldiek betelepítése

A szatmári béke után lényegében újra kellett kezdeni németek betelepítését.

Belső áttelepülés

Míg a visszafoglaló háború, még inkább a Rákóczi-szabadságharc során kényszerűségből jobbára enyhült az úri elnyomás, a szatmári béke után mind nagyobb súllyal nehezedett a földesúri hatalom az egykori királyi Magyarország népére.

Népesség és településállomány az első népszámlálás adataiból kiindulva

Mégis a háborús világot felváltó nyolc békés évtized roppant emberi erőfeszítésének döntő eredménye tükröződött abban, hogy az ország földje – a kivitelre kerülő termelvényeket nem is véve számításba &ndsh; már mintegy 2,68-szor annyi embert tudott eltartani, mint a szatmári béke idején.

R. Várkonyi Ágnes

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

Kolozs vármegyéből 1698-ban a falvak népe ökrösszekereivel Szatmárig, Károlyig fuvarozott, onnan pedig új, nagy terheléssel le egészen Szebenig.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

Eközben a hazatérő Esze Tamást robbanásig feszült légkör fogadta. Megtudták, hogy Nigrelli felső-magyarországi főkapitány parancsára a vármegyék Löwenburg, Szatmár várparancsnoka támogatásával és Károlyi Sándor szatmári főispán vezetésével május 21-én a Tiszán átkelve a szervezkedők ellen készülnek. A felkelők erre május 20-án kitörtek a hegyek közül, elfoglalták a tiszai révet, s meghiúsították a vármegyék támadását. Május 21–22-én Tarpa, Vári és Beregszász piacán kibontották Rákóczi zászlóit. Május végén kezükben tartották a Tisza vonalát a Tiszahát és a hegyek között, megszállták a Kárpátok szorosait, elrekesztették egymástól Szatmár, Huszt és Munkács császári őrségét.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A vereség hírére Bercsényi vezetésével leküldött válogatott katonaság augusztus 6-án kiverte sáncaiból a váradolaszi őrséget, s Rákóczi augusztus 9-én újra csatlakozásra szólította a rácokat. Eközben a Kővár váráig előrenyomuló Rabutin visszafordult Szebennek, s Glöckelsberg tábornokot küldte az Erdély északnyugati határát védő Somló várába. Szőcs János ezereskapitány támadására azonban Glöskelsberg otthagyta Somlót, és bevonult a szatmári várba. Somló, Erdély kapuja, augusztus 9–10-én került Rákóczi birtokába. Majd meghódolt Károly, megnyitotta kapuit Nagybánya, a huszti vár s az öt máramarosi koronaváros. Bóné András, Majos István és Bozóky Pál kapitányok Bélfenyérnél győztes csatát vívtak a rácokkal, betörtek a Maros–Körös vidékére, elfoglalták Belényest és Brádot.

A tiszántúli hadjárattal Rákóczi hatalmába került a Tisza, a Kárpátok, az erdélyi hegyek és a Körösök határolta terület. A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki. Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[2]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről. Az intézményes meggyőzés, az országos politika útját választó Rákóczi először 1703. július 18-án a naményi táborból küldött kiáltványt a vármegyéknek: felszólítja a nemesi rendet, hogy személyenként jöjjenek táborába, és fogjanak fegyvert nemesi szabadságuk védelmére, ha ellenállnak, a haza árulóinak, a szabadság ellenségeinek tekintik őket, és házukon, jószágaikon érezhetik a „fegyvernek, tűznek, vasnak kegyetlenségét”.[3]

A Fegyver kényszerítő erejére Rákóczi táborába követeket küldő vármegyék csatlakozásukat súlyos feltételekhez kötötték: Rákóczi tartsa meg nemesi privilégiumaikat, s a haza törvényeihez képest semmi újítást ne hozzon be, vagyis kormányozzon a rendi normák szerint, s küldje vissza hadbaállott jobbágyaikat. Rákóczi azonban már államhatalmi szinten, mintegy intézményesen élt a jobbágykatonaság feletti rendelkezés jogával.

Az először 1703. augusztus 28-án kibocsátott, majd többször megújított vetési pátens három fontos döntést tartalmazott:

  1. Minden egyes fegyvert fogott jobbágy a fejedelem oltalma alatt áll.
  2. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mentesülnek mindennemű földesúri teher és úrbéri szolgálat alól, s a hadélelmezés kötelezettségén kívül közmunkával, fuvarszolgálattal vagy bármilyen vármegyei, illetve községi adóval nem szabad terhelni őket. Sőt, az ősz beálltával a katonabeszállásolás súlyos kötelezettsége alól is mentesülnek.
  3. Az otthonlakos jobbágyok viszont kötelesek a régi rend szerint szolgálni a földesuraikat.

A vetési pátens megnyugtatta a földesurakat, hogy hatalmuk otthonlakos jobbágyaik felett sértetlen. Hadbaállott jobbágyaikról azonban a földesuraknak le kell mondaniuk. Eltörölte a pátens a földesúr több törvény biztosította jogát: az engedelme nélkül hadbaállott jobbágyát mint szökött jobbágyot nem hurcolhatja vissza, s a beleegyezésével katonai szolgálatot vállaló jobbágya helyett nem végeztetheti el annak családjával, feleségével az úrbéri kötelezettségeket.

Rákóczi tehát államfői mozdulattal kiemelt több mint 10 ezer jobbágyot szűkebb családjával együtt a földesurak háta mögül, és kivette őket a falu vagy mezőváros közös teherviselési rendszeréből. Országos érdekre hivatkozva szólt bele a földesúr–jobbágy viszonyba: megtiltotta a földesuraknak, hogy emeljék a terheket, vagy a katona-jobbágyok fizetési kötelezettségét az otthonlakosokra hárítsák. A vetési pátens állampolitikai meggondolásból született, katonai érdekből kiadott intézkedés volt, s a társadalmi érdekegység megteremtését szolgálta.

A kialakuló hadsereg kettős társadalmi töltést hordott magában: a jobbágykatonák erejét és a nemesekből, főurakból megszervezett felsőbb tisztikar tekintélyét, összességében a katonaság testületi hatalmát. Rákóczi úgy építette ki a hadsereg tisztikarát, hogy elsősorban a belső hatalmának támaszául szolgáló fegyveres erőket bízta a nemesekre. Buday Istvánt testőrsége parancsnokává, udvari kapitányává tette. Sennyey István báró, egykori császári tiszt, tábornoki kinevezésével a kóborló vagy otthon lézengő katonák megrendszabályozásának nehéz feladatát is megkapta. Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette.

A szatmári megegyezés

A teljes cikk.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A teljes cikk.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

A Rákóczi alapította üzemek közül csak kettő élte túl a szatmári békét, a tiszolci vashámor, amelyet a Kamara vett kezelésbe, és a dobsinai vashámor, amely Lányi Pál tulajdona lett. Az kétségtelen, hogy a Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendeje alatt a magyarországi ipar fejlesztése érdekében több kezdeményezés történt, mint a szabadságharcot megelőző két évtizedben, a kuruc gazdaságpolitika tehát legalábbis mozgékonyabb volt, mint előzőleg a császári kormányzat. Ha pedig a Habsburg-udvarnak az osztrák-cseh tartományokban folytatott iparfejlesztéséhez mérjük Rákóczi tevékenységét, azt kell mondanunk, hogy Magyarország elmaradottsága a gazdaságpolitikában nem volt akkora, mint a termelőerők állapotában. A kuruc gazdasági vezetés gyakorlatában ugyanis kimutathatók helyenként modern, merkantilista vonások: manufaktúraalapítási kísérletek, protekcionizmus; a rézpénz bevezetése és a külkereskedelem állami irányítására tett kísérletek pedig azt sejtetik, hogy voltak Rákóczi gazdasági tanácsadói között, akik olvasmányaikból, de legalábbis hallomásból ismerték az osztrák kameralisták egyes javaslatait.

Nem tudhatjuk, nem is feladatunk kutatni, hogy milyen irányt vett volna a gazdasági élet fejlődése a Rákóczi-szabadságharc győzelme esetén. A szatmári békét követő évtizedek magyarországi iparfejlesztésének két markáns személyisége, a textilmanufaktúrát alapító Károlyi Sándor és a nagyolvasztót építő Lányi Pál mindenesetre Rákóczi környezetében ismerkedett meg az egész ország gazdasági életének problémáival.

R. Várkonyi Ágnes

Parasztok a termelésben és a hadseregben

A hadiépítkezések – Érsekújvár, Ecsed, Kassa erődítési munkái, Szatmár, Tokaj várának lerombolása – miatt többször is helyi ellenállás robbant ki.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

De kétségtelen, hogy a kuruc nemesség birtokain 1711 előtt, majd az emigrációt vállalókén a szatmári béke után a főnemesség nagyon nagy mértékben kénytelen osztozkodni osztrák és cseh arisztokratákkal. A szatmári béke alapján 7 millió értékű földbirtok cserélt gazdát, s ennek négyhetedét indigenák kapták, többek között a Windischgrätz, Caraffa, Starhemberg, Breuner és más családok jutnak nagyobb részben főúri, részben köznemesi birtokokhoz. A háromheteden osztozó magyarok között alig van köznemes, csaknem valamennyien főurak.

Merre vitte a nemesség társadalmi útját az állam önállóságáért vívott szabadságharc nyolc esztendeje? Látványos és nagy vagyonfelhalmozásról, nyereségről kevéssé beszélhetünk. 1709-ben Bottyán János volt a hadsereg egyik legvagyonosabb generálisa, bár vagyonának alapját korábban szerezte, és kölcsönökkel maga is segítette az államot. Máig nem cáfolta, de nem is erősítette meg a kutatás Rákóczi Emlékiratainak azt az állítását, hogy Károlyi gyűjtötte a legtöbbet a szabadságharc évei alatt. Károlyi feleségének írott leveleiből, a dunántúli harcok és az erdélyi hadjárat történetéből ismeretes, hogy változatos összetételű, nagy zsákmányszállítmányokat küldözgetett haza. Két nagyobb uradalmat szerzett, a szatmárit és a husztit, de ezekkel hadfenntartási kötelezettség járt; értéküket 50 ezer forintban állapította meg később a Kamara.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét. Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette. A központi kormányzat politikusai és vállalkozói – Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban. Az új magyar állam iskolapolitikája a súlyos háborús viszonyok ellenére is biztosította a folyamatos tanítást: Kassán a háború alatt 6–700 diák tanult, a nagyszombati egyetemen 1705-ben 880 hallgatót tartottak nyilván. A Rákóczi feltétlen híveként német és szlovák nyelven oktató Bél Mátyás tanítványainak száma megkétszereződött. Missovitz Mihály igazgatása alatt hirtelen felvirágzott a rozsnyói evangélikus gimnázium. Az eperjesi kollégium élére hazatért Rezik János és Simándy István Sárospatakra közel félszáz fizikai kísérleti eszközt hozott Hollandiából.

Hatálytalanították Szentiványi állami cenzori jogát, és 1704 elején a nagyszombati nyomdában nyomtatták ki a Recrudescuntot. Rákóczi kettéválasztotta az egyházi és világi cenzúrát. A rozsnyói tanácsülés döntése szerint a vallási, erkölcsi és irodalmi tárgyú műveket a tankönyvekkel együtt két–két szenátor bírálta el. A politikai tárgyú és katonai műveket Rákóczi és Ráday, távollétük esetén pedig Bercsényi ellenőrizte. A fejedelem szigorúan megkövetelte, hogy a hatalma alatt levő országrész nyomdáiból politikai célkitűzéseit veszélyeztető művek ne kerüljenek ki, s gonddal szervezte meg a hazai és a külföldi közvélemény formálására szolgáló tájékoztatást. Újságot adott ki Mercurius Hungaricus, majd Mercurius Veridicus ex Hungaria címmel. A javarészt haditudósításokat közlő, latin nyelvű, az európai közvélemény tájékoztatására szolgáló első magyarországi újságból 1705–1710 között – jelenlegi ismereteink szerint – hat szám jelent meg. Kiáltványok, tájékoztató írások, röpiratok igyekeztek semlegesíteni, cáfolni a Habsburg-kormányzat propagandáját és megnyerni Európa, vagyis a világ népeit.

Megszervezték a hadsereg központi gyógyszerellátását, a hadigondozást, a sebesültek gyógyítását, és gondoskodtak a rokkantakról. Közkatonák ingyen kaptak gyógyszert, a tiszteknek fizetniök kellett. A sebesültek ellátását a sójövedelemből fedezték, majd az elkobzott birtokokból létrehozták az országos ispotályalapot. A curatoriumokat, a gyógykezelést Lang Jakab Ambrus tábori főorvos, „physicus aulicus” szervezte meg. A hadiözvegyek és hadiárvák segélyekben részesültek. Gondoskodtak az elesett katonák gyermekeinek ingyenes iskoláztatásáról. A pestist országos rendszabályokkal igyekeztek megfékezni.

Az építkezések katonai célokat szolgáltak. Érsekújvárt Riviere, Munkácsot Damoiseau francia hadmérnökök tervei szerint új bástyákkal, védőművekkel erősítették meg. Rendbehozták és korszerűsítették Ecsedet. A vízi szállítás érdekében szabályozták a Tisza egyik szakaszát, betömették mellékágát, a Karcsát. Felmerült Rákóczi elgondolásai között, hogy Szatmárt várossá építteti, kimért utcákkal, tervezett épületekkel.

Történetírás, nemzeteszmék

Reviczky Imre nagyszöllősi harmincados a szatmári császári parancsnokság hadműveleti naplója és egykorú kiáltványok, levelek alapján állított össze forrásgyűjteményt.

Dráma, próza, vers

A szatmári megegyezésnek külön énekcsoportja alakult ki.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A szatmári békekötéssel hosszú időre lezárult azoknak a kísérleteknek, a Bocskai Istvántól II. Rákóczi Ferencig egymást követő szabadságharcoknak a sorozata, amelyeknek legfőbb célja az volt, hogy Magyarországot függetlenítsék az osztrák Habsburgok uralma alól.

A magyar rendek már 1687-ben lemondtak a szabad királyválasztásnak addig is csupán formális jogáról, nemkülönben az Aranybullában biztosított ellenállási jogukról, elismerték a Habsburgok férfiágának örökösödési jogát a magyar királyi trónra. Ezt a jogot 1723-ban a nőágra is kiterjesztették, kimondva egyben Magyarországnak és az Osztrák Ház többi országának elválaszthatatlan és megoszthatatlan birtoklását. Magyarország is örökös országa lett a Habsburgok birodalmának, államjogilag ugyanolyan, amilyen Ausztria, Csehország és a többi kisebb-nagyobb ország volt, amelyeket összefoglalóan osztrák-cseh örökös tartományoknak, avagy egyszerűen csak örökös tartományoknak szoktunk nevezni.

Ha államjogi alapja nincs is annak, hogy Magyarországot 1687, illetve 1723 után ne tekintsük a Habsburgok Örökös tartományai közé tartozónak, mégsem volt helytelen, hogy az ország a Habsburg örökösödés elfogadása után sem tekintette magát annak. Ha de jure nem is, de facto lényeges különbség volt ugyanis közte és a többi örökös tartomány között, és ez a különbség elsősorban éppen a Bocskaitól Rákócziig tartó szabadságharcoknak volt a következménye. Különösen az utolsó nemzeti fejedelem szabadságharcának, amely pedig a majtényi síkon minden külső jel szerint olyan szomorú kudarccal ért Véget.

A Habsburgok osztrák birodalma, amely a 18. századi Európára oly jellemző területszerző háborúk során határait nyugaton, keleten és délen egyaránt messzire kiterjesztette, és az európai politikát irányító nagyhatalmak sorába emelkedett, a legtöbb európai országhoz hasonlóan abszolút monarchia volt. Minden abszolút monarchia, a Habsburgoké is, a feudális gazdasági és társadalmi rendre épült, annak államformája, hatalmi szervezete, fenntartója és védelmezője volt, Ez azonban nem zárta ki azt, hogy összeütközésbe kerüljön a feudális uralkodó osztályokkal, hogy hatalmi harcot vívjon a nemesi renddel. Az abszolút hatalomra törő uralkodónak és a jogaira és kiváltságaira alapozott hatalmát megtartani akaró nemesi rendiségnek a küzdelmét nevezzük rendi dualizmusnak.

A rendi dualizmus kezdete egyidős a feudális monarchiák kialakulásával, az uralkodó századokon keresztül váltakozó sikerrel küzdött a nemesi rendiséggel. A küzdelem Európában a 18. századra – vagy ebben a században – minden abszolút monarchiában az uralkodó javára dőlt el, sikerült a nemesi rendiséget a hatalomból többé-kevésbé kiszorítania, anélkül azonban, hogy a feudális gazdasági és társadalmi rendet alapvetően megváltoztatta volna. Ez történt a Habsburgok abszolút monarchiájában is, de nem egyformán történt az osztrák-cseh örökös tartományokban és Magyarországon.

Az osztrák-cseh tartományokban már a 17. század első felére sikerült az uralkodónak a nemesi rendiséget a hatalomból kiszorítania. A magyar nemesi rendiséggel szemben is ért el sikereket. Felszámolta például a rendi anarchiát, amely annak idején Mohács legfőbb oka volt. A magyar rendeket megtörni azonban nem tudta. Szerepe volt ebben a töröknek, Erdélynek, a törökre és Erdélyre támaszkodó szabadságharcoknak, de közrejátszott ebben az is, hogy az uralkodó milyen módon lépett fel, milyen eszközöket alkalmazott a rendiséggel szemben. Mert az abszolutizmus politikája a rendi dualizmus évszázados küzdelmei, hatalmi hullámzása során nem maradt mindig ugyanaz. Többször változott a Habsburg-abszolutizmus jellege, a magyar rendiséggel szemben folytatott politikája is.

A szatmári békekötés utáni Habsburg-abszolutizmus egészen más volt, mint I. Lipóté, amely Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát kiváltotta. Sokkal enyhébb, sokkal józanabb. A szabadságharc leverését nem követte véres bosszú. Akik kegyelmet kértek, megkapták. Kudarcba fulladt azoknak a labanc uraknak a törekvése, akik ellenezték az amnesztiát, mert a volt kurucok birtokaira áhítoztak. A Habsburg-abszolutizmus a szatmári béke után nem törte meg a magyar rendiséget, mint ahogyan a fehérhegyi csata után a cseh rendiséggel tette, hanem kompromisszumot kötött vele.

Az 1741. évi országgyűlés

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

II. Rákóczi Ferenc sorsa

A spanyol örökségért folytatott háborút lezáró béketárgyalásokon a már korábban Franciaországba érkezett II. Rákóczi Ferenc emberei is jelen voltak, és megkísérelték, hogy a szerződésekbe a szatmári békében számára is biztosított amnesztiát visszautasító uruk személyét is belevonják, de sikertelenül. Az ő ügye már nem volt annyira fontos, még a franciák számára sem, hogy – Savoyai Eugén határozott álláspontjával szemben – kívánságának teljesítéséhez komolyabban ragaszkodtak volna. Rákóczinak még azt sem sikerült elérnie, hogy két fiát maga mellé vehesse.

Hívei közül viszonylag kevesen követték példáját, kevesen választották a száműzetés keserű kenyerét. Éltek azzal a lehetőséggel, amelyet a szatmári békeszerződés biztosított számukra; különösen annak volt hatása, hogy nemcsak kegyelemben részesültek, hanem birtokaikat is megtarthatták. Többen közülük rövidesen már a közéletben, az országgyűlési tárgyalásokon is jelentős, éppen nem ellenzéki szerepet játszottak.

A szatmári megegyezés megbocsátó szándéka nem is tetszett a dinasztia állhatatos híveinek, akik úgy érezték, hogy hűségük jutalmát nem kapják meg. Megkísérelték, de nem tudták megakadályozni, hogy az ügyet minél gyorsabban és simábban lezárni kívánó új uralkodó a korábban csak anyja által jóváhagyott megállapodáshoz előbb maga is hozzájáruljon, majd azt az országgyűlés is elfogadja. Csak annyit értek el, hogy a szatmári békét a törvények közé nem cikkelyezték be, továbbá, hogy a felségsértést szigorúan büntető új törvényeket hoztak.

III. Károly első török háborúja

Savoyai Eugén 1716 augusztusában Péterváradnál döntő vereséget mért a török seregre. A nagyvezír is elesett a csatában, amelyben magyar katonák és vezérek is derekasan részt vettek, köztük Pálffy János gróf, aki a szatmári alkut kötötte Károlyi Sándorral.

Az osztrák örökösödési háború

A történetírás nem vállalkozhatik annak latolgatására, hogy vajon a Habsburg Birodalom már Mária Terézia idejében felbomlott volna-e, ha a magyarok is ellene fordulnak. Annak azonban keresnie kell a magyarázatát, hogy miért nem fordultak ellene. Nyilván több oka volt ennek. Nagyon tetszetős az a romantikus magyarázat, hogy a lovagias magyarokat meghatotta az országgyűlésen körükben megjelent és mindenkitől elhagyatva hozzájuk forduló, hűségükre, az ősi magyar erényre hivatkozó fiatal anya szomorúsága, elbűvölte őket könnyek között is elbájoló szépsége, ez lelkesítette fel, hozta őket tűzbe. Lehet, hogy ennek is volt szerepe állásfoglalásukban. De nyilván nem kis szerepe volt a még mindig fenyegető török veszedelemnek, amire éppen a nemrég véget ért török háború figyelmeztette őket, s ami ellen, miként őseik Mohács után, a Habsburgok birodalmától vártak oltalmat. Az sem lehetett hatás nélkül elhatározásukra, hogy III. Károly jogaikban és kiváltságaikban a szatmári béke után nem korlátozta, hanem megerősítette őket. Helyzetük sokkal előnyösebb volt, mint más rendeké a Habsburg Birodalomban és Európa legtöbb országában.

A hétéves háború

A dinasztia területszerző és -biztosító háborúinak és a velük kapcsolatos diplomáciai küzdelmeknek azonban III. Károly és Mária Terézia idején – azonkívül, hogy a magyar katona vitézségét a Nyugattal újra megismertették – Magyarország szempontjából más, sokkal nagyobb jelentősége is volt. Az tudniillik, hogy a Habsburg-dinasztiának, a bécsi udvarnak a figyelmét ismét felhívták Magyarországra, érdeklődését újra a birodalom Lajtán túli részére irányították. Bebizonyosodott ugyanis ezekben a háborúkban, hogy a Habsburg Birodalomnak, ha hatalmát fenn akarja tartani, sőt növelni kívánja, szövetségek szövevénye helyett saját erejére kell politikáját alapoznia. Ahhoz pedig, hogy saját erejére biztosan támaszkodhassék, ki kell használnia Magyarország erőforrásait is, Sokkal inkább, mint ahogyan a szatmári béke óta tette.

Erdély és a Partium különállása

A Partium területi kiterjedése időnként változott, a szatmári béke után északon Máramaros, Kraszna és Közép-Szolnok vármegye, valamint az utóbbi megyéből kiszakadt Kővár vidéke, nyugaton pedig Zaránd és Arad vármegye tartozott hozzá.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

Persze azok a magyar tanácsosok, akiktől az uralkodó 1712-ben véleményt kért és kapott, olyan államférfiak voltak, akik a Rákóczi-szabadságharc idején nem az ország, hanem az uralkodó oldalán állottak, akik következtetésüket nem a szabadságharc kudarca után, hanem már annak kitörésekor levonták, akik állásfoglalásukkal maguk is nem jelentéktelen okai voltak a kudarcnak. Viszont azt is el kell ismerni róluk, hogy a szatmári békekötés után nem úgy viselkedtek, mint az uralkodónak mindenben engedelmeskedő, vele szemben véleményt nyilvánítani nem merészelő, hazájuk érdekeit figyelmen kívül hagyó bábok.

A Horvát-dalmát-szlavón Királyság közjogi helyzete

A háromegy királyság rendjei a szatmári békét követő több mint fél évszázadban azért sem érezhették hátrányosnak Magyarországhoz tartozásukat, mert tágkörű autonómiával és többféle kiváltsággal rendelkeztek.

Erdély közjogi helyzete

A szatmári békekötés után véglegessé vált a Habsburgoknak mint Magyarország királyainak az uralma Erdélyben.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

III. Károly azzal az elhatározással lépett trónra, hogy a rendekkel együttműködve kormányozzon. Ennek megfelelően a magyarországi országgyűlést – mint az 1708 és 1711 között ülésező „labanc” országgyűlés folytatását – már 1712. április 3-ra összehívta Pozsonyba. A szatmári békét még az országgyűlés előtt, 1712. március 30-án megerősítette.

A rendek képviselői az országban dúló pestisjárvány miatt lassan gyülekeztek, első ülésüket csak május 2-án tartottak. Közben a koronát is lehozták Bécsből, ahová még a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor vitték. Az uralkodó május 18-án érkezett Pozsonyba, május 21-én kiadta a királyi hitlevelet, a következő napon ünnepélyesen megkoronázták.

Alá kell húzni ast a tényt, hogy előbb került sor a királyi hitlevél kiadására és csak ezt követően a koronázásra. Annál is inkább említésre méltó a sorrend, mivel III. Károlyt nem választották, hanem az 1687-ben elfogadott örökösödés jogán foglalta el a trónt. A rendeknek tehát sikerült elfogadtatniuk azt az álláspontjukat, hogy csak hitlevél kiadása után koronáznak; ez erejüket bizonyítja.

Más tények is tanúsítják, hogy a magyar rendek közvetlenül a szabadságharc elvesztése után nem mint legyőzöttek, hanem mint egyenrangú felek álltak az uralkodóval szemben. Kudarca ellenére nagy sikere volt ez a szabadságharcnak, aminek jelentőségét még jobban érzékelhetjük, ha a majtényi zászlóletétel utáni eseményeket összehasonlítjuk azzal, ami a világosi fegyverletétel után történt. A különbség több tényező együttes hatásából következett. Más volt az uralkodó, mások idegen tanácsadói, és nem utolsósorban mások azok a magyarok, akik a magyar rendiséget vezették, és akik lényegében egymás között kötötték meg a szatmári békét. Árulónak tartsuk őket? A nemzeti függetlenség ügyét cserbenhagyták, e tekintetben kétségtelenül árulók voltak. De a nemzeti függetlenség ügye az adott európai és magyarországi erőviszonyok között menthetetlen volt; ezzel szemben sikerült a rendiségre nézve is, de az egész ország szempontjából is viszonylag kedvező, semmiképpen sem lealázó feltételeket biztosítaniok. Ezt mutatják mindjárt az 1712-ben összehívott országgyűlés tárgyalásai, az ekkor alkotott törvények is.

Az első törvénycikk ugyan a koronázásról szólt, de a koronázást megelőzte a királyi hitlevél aláírása és a királyi eskü letétele. Ezeket a második törvénycikkbe foglalták.

A hitlevél első pontjában az uralkodó kötelezte magát arra, hogy Magyarországnak és kapcsolt részeinek minden törvényét és szokását, jogát, szabadságát, kiváltságát és mentességét megtartja, kivéve az 1222. évi törvény 31. cikkelyének az ellenállási jogot biztosító záradékát, amelyről a rendek már 1687-ben lemondtak.

Heves vita folyt arról, hogy a hitlevél első pontjába belekerüljön-e az a záradék, amely I. József hitlevelében szerepelt először. Ez a záradék a törvények és jogok stb. megtartására vonatkozó uralkodói kötelezettséget meggyengítette az alábbi formulával: ”prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit.” Ez a megszorítás azt jelentette, hogy az uralkodó a törvényeket stb. csak úgy köteles megtartani, ahogyan értelmezésükről a rendekkel országgyűlésen megegyezett; nem volt köteles tehát a rendek értelmezését elfogadni.

Ez a vitatott klauzula végül is belekerült a hitlevélbe, tehát az uralkodó álláspontja győzött. Viszont a rendek külön artikulusban, a harmadikban, fogadtatták el az uralkodóval, hogy a közös értelmezésről szóló klauzula nem vonatkozik az ország kormányzásának két alapkövetelményére, vagyis as ország területi integritásának megőrzésére, valamint arra, hogy az országot nem szabad más országok vagy tartományok mintájára kormányozni.

A rendek fejlett közjogi érzékét bizonyítja, hogy a leglényegesebb, de egyben a legkényesebb követelményeket emelték ki. Ami a területi integritást illeti, már láttuk az előző fejezetben, hogy az uralkodó nem tartotta meg a törvényben vállalt kötelezettséget. S látni fogjuk, hogy a másik kötelezettségen is túltette magát, más országok és tartományok módjára, egész birodalma kormányzati elveinek és módszereinek megfelelően kormányozta Magyarországot és annak kapcsolt részeit is.

A hitlevél további pontjaiban arra kötelezte magát az uralkodó, hogy a Szent Koronát az Országgyűlésen választott koronaőrök az országban fogják őrizni, hogy az országnak és kapcsolt részeinek eddig már visszafoglalt és a jövőben visszafoglalásra kerülő területeit vissza fogja csatolni, hogy férfi örököse nem létében a királyválasztás joga visszaszáll a rendekre, végül hogy férfiági örökösei a jövőben is a koronázás előtt fogják a mostaniban foglalt kötelezettségeket tartalmazó hitlevelet kiadni és az uralkodói esküt letenni.

A hitlevélben foglalt kötelezettségek közül a már említett kettőn (területi integritás, saját törvények és szokások szerinti kormányzás) kívül még egy harmadikat is kiemeltek a rendek, a szabad királyválasztást férfi utód nem létében, és a harmadik törvénycikkbe ezt is belevették, így akarván ezt is biztosítani a hitlevélbe akaratuk ellenére mégis belekerült értelmezési klauzula esetleges alkalmazásával szemben.

Az uralkodó a koronázás után rövidesen visszatért Bécsbe, képviseletét királyi biztosra hagyva. A pestis miatt azonban 1712 augusztusában meg kellett szakítani a tanácskozást, aminek folytatására csak 1714 őszén került sor. III. Károly október 13-án újra lejött Pozsonyba, részt vett október 14-én a nádorválasztáson, majd október 18-án feleségének királynéi koronázásán. Ezután képviseletét ismét királyi biztosra hagyva, visszatért birodalma fővárosába. A rendek még 1715. június 15-ig tanácskoztak, az uralkodó ekkor szentesítette az országgyűlésen alkotott 136 törvénycikket.

A hosszúra nyúlt országgyűlés derekas munkájáról nem csupán a törvénycikkek nagy száma tanúskodik. A megvitatásra került kérdések azt mutatják, a rendek tudatában voltak annak, hogy az ország történetében a török kiűzése után új szakasz kezdődött, és hogy az új helyzetben a további fejlődést új törvényekkel kell irányítani és támogatni.

Az uralkodó ezúttal nem állt elő olyan összefoglaló javaslattal az ország új berendezésére vonatkozólag, amilyen az 1688-ban készített Einrichtungswerk] volt. Az abban foglalt elgondolásokból, tervekből sok minden megvalósult, és a továbbiakban még több minden került megvalósításra. Kétségtelennek látszik, hogy az uralkodónak és udvari tanácsadóinak magyarországi politikája ezen a munkálaton alapult, ha rossz híre miatt, taktikai okokból nem hivatkoztak is reá.

A magyarországi rendek, élükön a nádorral, már az Einrichtungswerk elkészültekor ellentervet készítettek, az úgynevezett magyar Einrichtungswerket. Most, amikor újra együtt voltak az egész ország rendi képviselői, szükségesnek tartották, hogy újból megfogalmazzák az ország előtt álló legfontosabb tennivalókról elgondolásukat. A kezdeményezés a felsőháztól indult ki, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével bizottságot küldött ki a katonai, gazdasági, politikai és kamarai vonatkozású kérdések megtárgyalására, rendszerbe foglalt javaslatok előterjesztésére. Heves vita után az alsóház is elfogadta a bizottsági előkészítés gondolatát, és a maga képviselőit is kiküldte a bizottságba. Ez a bizottság néhány nap alatt kidolgozott egy Systemának nevezett rövid javaslatot, amelyet az országgyűlés azután az uralkodó elé terjesztett.

Tanulságosak ennek a bizottságnak a javaslatai. Mindenekelőtt a töröktől visszafoglalt területeknek az országba kebelezését kívánja. Egész Erdélyt említi, azután a négy szlavóniai megyét (Pozsega, Verőce, Valkó, Szerém), majd Bács, Bodrog, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Zaránd és Torontál megyéket, a Kis- és Nagykun meg a Jász kerületeket. Megnevez olyan területeket is, amelyek nem a török alól szabadultak fel, hanem elcsatolták őket az országtól: a Varasdi generalátust, a Száva vidéki mokricai uradalmat, a Zrínyi- és Frangepán-féle tengervidéket, Likát, Korbaviát. Tehát az ország területi integritásának teljes helyreállítását tartja szükségesnek.

Hasonlóképpen szükségesnek tartja az igazgatási integritás helyreállítását, ezen a területen a legnagyobb sérelemnek – a bányaigazgatás kivonásának a magyarországi kamarai igazgatás alól – az orvoslását.

Megállapítja, hogy az adókat mérsékelni kell, és inkább természetben, mint pénzben kell behajtani.

Gazdasági javaslatai: a lakatlan vidékek minél gyorsabb benépesítése, a kereskedelem fellendítése, elsősorban a kivitel szabaddá tételével.

Gondol a művelődésre is, valamilyen tudományos főiskola felállítását tartja a legsürgősebbnek.

Behatóan foglalkozik a katonai rendszer megreformálásával. Állandó sereget javasol, felerészben hazaiakból, másik felében külföldiekből, négy generalátus keretében. Béke idején ezt a katonaságot a határ menti várakban és az ott épített kaszárnyákban kellene elszállásolni, hogy a népet ne zsarolja. Költségeit természetben Magyarország, pénzben a külföldi országok és tartományok fedeznék. A katonai igazgatást egy magyar haditanácsra kellene bízni, ez alá rendelve működnék egy országos biztos, aki a katonai gazdasági ügyeket intézné.

A bizottság javaslatai az ország legégetőbb problémáira mutattak rá, és olyan megoldást kívántak, amely a magyar nemzeti érdekeket szolgálta volna. Az uralkodó összbirodalmi érdekeivel azonban sokban ütköztek. Ez volt az oka, hogy csak részben valósultak meg, és még így sem mindenben úgy, ahogy a Csáky-féle bizottság ajánlotta.

Ezt a reformbizottságot, amely az országgyűlés első napjaiban állította össze javaslatait, nem szabad összetévesztenünk egy másik reformbizottsággal, amelyet ugyancsak az 1712–1715. évi országgyűlés küldött ki, de amely az országgyűlés után működött, és javaslatait a következő, az 1722–1723. évi országgyűlésen terjesztette elő.

Ennek a bizottságnak, amelyről az 59. törvénycikk rendelkezett, ugyancsak Csáky Imre lett az elnöke, tagjai az egyházi és világi rendek legjelesebb képviselői. Az uralkodó is megígérte, hogy elküldi biztosait ebbe a bizottságba, amelynek feladata az lett, hogy politikai (azaz igazgatási), valamint katonai és gazdasági szisztémát, azaz reformokat dolgozzon ki. Ezért is nevezték commissio systematicának, rendszeres bizottságnak.

Hasonló jelleggel egy másik reformbizottságot is kiküldött az országgyűlés. Ennek a 24. törvénycikk azt a feladatot jelölte ki, hogy az igazságszolgáltatás megjavítására, ennek érdekében új törvényekre és új bírósági szervezetre vonatkozólag dolgozzon ki a következő országgyűlésre előterjesztést.

Tudjuk, hogy az [Einrichtungswerk] együtt foglalkozott az igazságszolgáltatási és az egyéb reformokkal. A rendek az igazságszolgáltatás különös fontosságát nemcsak a törvénycikk bevezető szavaiban emelték ki, mondván, hogy nélküle nem lehetnek országok, hanem azzal is hangsúlyozták, hogy külön reformbizottságot küldtek ki megjavításának előkészítésére. Ennek a bizottságnak a vezetését is Csáky Imrére bízták, akinek kiemelkedő szerepét ebben a – nyugodtan mondhatjuk – rendi reformmozgalomban ezek a megbízatásai is tanúsítják.

A magyar történetben reformkorszaknak a 19. század második negyedét szoktuk nevezni. Széchenyi István grófnak, tehát egy főnemesnek a fellépésével indult ez a reformkorszak, mégis a köznemesség szerepe volt benne a döntő. A korszak a feudalizmus megdöntésével, több évszázados gazdasági és társadalmi rend felbomlásával zárult, ezért is kapta a reformkorszak nevet.

De voltak a magyar történetnek más szakaszai is, amelyek nem végződtek ilyen gyökeres változással, de a ”reform” jelzőt azért ugyancsak meg érdemlik. Visszafelé haladva a korban, az 1790-es évek, a felvilágosult abszolutizmus évtizedei, a török kiűzése utáni évtizedek, Bethlen Gábor, I. Ferdinánd uralkodásának ideje – joggal mondhatók reformtörekvések periódusainak. Ezek a reformtörekvések persze nem a fennálló gazdasági és társadalmi rend megváltoztatását célozták, hanem inkább a megerősítését. De a reformok, még ha feudális viszonyok között, azokat erősítve valósultak is meg, a termelőerők gyorsabb fejlődését tették lehetővé, és ezáltal a fejlettebb termelőerőkkel ellentétbe kerülő feudális termelési viszonyok felbomlását gyorsították meg.

A szatmári békekötést követő 1710-es és 1720-as éveket a magyar történet egyik reformperiódusának tekintjük. Minden reformperiódusnak megvolt a maga fő mozgató ereje. Ezekben az évtizedekben Magyarországon a főnemesség állt a reformmozgalom élén. Ezt mutatja az 1712–1715. évi országgyűlés lefolyása, a rendek által kiküldött reformbizottságok összetétele, Csáky Imre grófnak és társainak kiemelkedő szerepe.

A szatmári békét követő reformmozgalomnak a főnemesség vezető szerepe mellett egy másik, nem kevésbé lényeges vonása volt, hogy a rendek nem – miként például a 19. század második negyedében – az uralkodóval szemben, hanem vele együtt törekedtek a reformokra, és az uralkodó sem – miként például a felvilágosult abszolutizmus évtizedeiben – a rendekkel szemben, hanem velük közösen. Ezt mutatta az is, hogy az 1712–1715. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságba az uralkodó is elküldte a maga képviselőit.

Az igazságszolgáltatás megjavítása céljából kiküldött reformbizottságnak volt még egy további jellemző vonása is. Az tudniillik, hogy Horvátországot külön megnevezett négy személy képviselte benne, köztük a zágrábi püspök, az albán és a báni ítélőmester. Ez nemcsak arról tanúskodik, hogy a magyarországi rendek a horvátországi igazságszolgáltatás sajátosságát tiszteletben kívánták tartani, hanem arról is, hogy azt a magyarországi igazságszolgáltatás szerves részének tartották a háromegy királyság képviselői is.

A reformok kidolgozásával megbízott bizottságoktól meg kell különböztetnünk az 1712–1715. évi országgyűlés által kijelölt azon bizottságokat, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az országgyűlésen felmerült valamilyen ügyet elintézzenek, valamilyen sérelmet orvosoljanak.

A rendi országgyűléseknek az volt az egyik sajátosságuk, hogy nemcsak törvényt alkottak, hanem a törvények végrehajtása során felmerült akadályokkal, visszaélésekkel is foglalkoztak. Bizonyos vonatkozásban tehát nemcsak szabályalkotó, hanem igazgatási és jogszolgáltató tevékenységet is folytattak.

Napjaink országgyűlésem sem tisztán törvényhozással foglalkoznak a képviselők, hanem interpelláció formájában vagy más módon felelősségre is vonják a törvényeket végrehajtani hivatott kormányt, a parlamentnek felelős minisztériumot. A feudális rendiség idején az uralkodó kormányszervei jelentették a kormányt. A rendek, amikor az országgyűléseken a gravámeneket az uralkodó elé terjesztették, tulajdonképpen a kormányt interpelláltak meg. S amikor a sérelmekre kapott uralkodói válasszal nem voltak megelégedve, olykor bizottságot küldtek ki, vagy azért, hogy a sérelem orvoslását ellenőrizze, vagy pedig azért, hogy az országgyűlés, vagyis az uralkodó és a rendek közös végzése alapján maga végezze el az orvoslást.

A rendi országgyűléseket jellemezte a sok gravámen. Nem volt kivétel ez alól az 1712–1715. évi, tulajdonképpen már 1708-ban megkezdődött országgyűlés sem. Részben uralkodói, részben rendi kezdeményezésre – ideszámíthatjuk a gravámeneket is – az országgyűlésen sok jelentős határozat, törvény született. Közülük csak néhányat emelünk ki.

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett. A felső-magyarországi megyék bizottságának székhelye Kassa, elnöke gróf Csáky Zsigmond tárnokmester lett. Végül a Horvátország és Szlavónia részére szervezett bizottság székhelyéül Zágrábot, elnökéül gróf Pálffy János bánt jelölte ki az országgyűlés (10. tc.). Az ügy rendkívüli fontosságát a bizottságok személyi összetétele is kifejezésre juttatta. A kérdés ilyen módon történt rendezésével a megnyugvás egyik legnagyobb akadályának a felszámolására nyílott lehetőség.

Nem volt új dolog, de most sem mulasztották el a rendek törvénybe foglalni azt a kívánságukat, hogy az uralkodó a magyar vonatkozású ügyeket, így különösen a törökkel folytatott tárgyalásokat, magyar tanácsosai bevonásával intézze (41. tc.). Az uralkodó ezt most is megígérte, de rövidesen kiderült, hogy ezután sem tartotta meg. Ez, miként már mondottuk, a reális unióból eredő kérdéseknek, elsősorban a közös ügyek körének és intézésük mikéntjének tisztázatlanságából következett, és ezen a magyar álláspontnak akárhányszori törvénybeli megismétlése sem változtatott.

Ahhoz, hogy az uralkodó a magyar ügyeket magyar tanácsosai, illetve magyar hatóságai révén intézze, két magyar hatóságnak az önállósága volt elsősorban szükséges, a Magyar Udvari Kancelláriáé és a Magyar Kamaráé. A rendek igyekeztek mindkettőnek az önállóságát biztosítani. A magyar kormányszervek önállóságáról 1715-ben és később alkotott törvények azonban éppúgy eredménytelenek maradtak, mint a 16. és 17. században hozottak. Az uralkodók elismerték, formailag nem is sértették meg a függetlenséget, ténylegesen azonban figyelmen kívül hagyták.

Az idegen uralkodók nem éppen egyenes és őszinte magatartásának kettős magyarázatát találhatjuk. Az egyik az, hogy mint egy több országból és tartományból összetett birodalom urai birodalmi politikát folytattak, és ehhez szükségük volt olyan tanácsadó szervekre és kormányhatóságokra, amelyek az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, tekintet nélkül arra, hogy azok az ügyek egyúttal egyik vagy másik országnak vagy tartománynak egyben saját ügyei is voltak. Azt, hogy ilyen „közös” ügyek a magyar ügyek között is vannak, a magyar rendek már a 16. században elismerték, és nem sérelmezhették, hogy az uralkodó ezeket nem vagy nem egyedül magyar kormányhatóságai révén intézi, hanem központi, birodalmi kormányszervei közreműködésével.

A bajok abból származtak, hogy 1867 előtt nem volt szabályozva, mik is a „közös” ügyek, és miként kell intézni azokat. Mert a szabályozatlanság lehetővé tette, hogy az idegen uralkodók „tiszta” magyar ügyeket is közösnek minősítsenek és nem magyar kormányszerveikkel intézzenek, fölébe helyezve ezeket, ha nem is de jure, magyar kormányhatóságaiknak, elsősorban a Kancelláriának és a Kamarának.

A másik magyarázata az idegen uralkodók magatartásának a magyar kormányhatóságok önállóságát illetően az volt, hogy ezeket nem az ország, hanem saját maguk kormányszerveinek tekintették, amelyekkel uralkodói hatalmuk alapján, úgyszólván korlátlanul rendelkeznek. Nem csak a Habsburg uralkodóknak volt ez a nézetük, és nem csupán a magyarországi kormányhatóságokat illetően; általános felfogás volt ez a feudalizmus idején, amikor az államot a kormányzat számos területén, így a központi igazgatásban és az igazságszolgáltatásban, az uralkodó jelentette.

Az, hogy a magyar királyi kormányhatóságok mennyiben voltak önállóak, hatáskörük és illetékességük milyen mértékben volt teljes, a rendi dualizmus hullámzásától, uralkodó és rendek viszonyának alakulásától függött. A szatmári béke utáni években ezt a viszonyt a kompromisszum jellemezte. Az 1712–1715. évi országgyűlésen az uralkodó a rendeknek sok olyan kívánságát teljesítette, ami elől korábban elzárkózott.

Az 1728–1729. évi országgyűlés

A szatmári békekötés után feléledt reformmozgalom, amelynek kezdeményezői egyes főnemesek voltak, és amelyet bizonyos határokig az uralkodó is támogatott, bár nem mindenben a rendi elgondolásoknak megfelelően, az 1720-as évek végére ellanyhult, sőt nyugodtan mondhatjuk: kihunyt. Ez nem azt jelentette, hogy teljesen megszűntek a reformtörekvések, hogy újabb reformokat a kormányzat különböző területein nem vezettek be. De nem olyan alapvetőeket, mint amilyen például az állandó hadsereg felállítása, vagy a Helytartótanács, a kerületi táblák megszervezése stb. volt. S nem az országgyűlésen, hanem az uralkodói kormányhatóságokban születtek ezek a kisebb horderejű, de összességükben az állampolgárok életét mégis gyökeresen átformáló reformok. Már III. Károly idejében és Mária Terézia uralkodásának első két évtizedében is ez a jellemző, de különösen attól kezdve, hogy az uralkodói abszolutizmust a felvilágosodás eszméi termékenyítették meg.

Az 1741. évi országgyűlés

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódoztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kívánságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc herceget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

Az 1751. évi országgyűlés

1751. április 18-ra szóltak az országgyűlési meghívók, amelyeket az uralkodó nevében a Magyar Kancellária küldött szét. Még a megnyitás előtt meghalt a nádor, a nyolcvannyolc éves Pálffy János gróf, aki negyven évvel azelőtt az uralkodó részéről a szatmári békét megkötötte.

A horvát-szlavón-dalmát tartományi gyűlések

Az országgyűlésekről szólva beszélni kell Horvátország, Szlavónia és Dalmácia, vagyis a háromegy királyság tartományi gyűléseiről is. A távolabbi múltban mindhárom országnak voltak gyűlései, ha nem is egyforma jellegűek. A szatmári béke utáni évtizedekben már közösek voltak a három részből összetett királyság latinul congregatiónak nevezett tartományi gyűlései.

A Magyar Királyi Kamara

A kamarák a kincstári birtokoknak csak elenyészően kis részén vezették be a saját gazdálkodást a török kiűzését, illetve a szatmári békét követő első évtizedekben.

A székely határőrség

A székelyek egy része a szatmári békét megelőző időben katonai szolgálatot teljesített, és ezért különféle kiváltságokat élvezett. 1711 után katonai szolgálata megszűnt, a kiváltságok azonban továbbra is életben maradtak.

A magyarországi igazságszolgáltatás

A kormányzat harmadik ágazatában, az igazságszolgáltatásban nem kevésbé jelentős fejlődést hoztak a szatmári békét követő évtizedek, mint amilyet a közigazgatásban láttunk, és amelyről a fentiekben – a közigazgatás és a jogszolgáltatás összefonódottsága következtében – a közigazgatás alakulását ismertetve részben már szóltunk is.

Wellmann Imre

Meginduló újjáépítés a háborús évek után

Bár csak kilenc évvel a szatmári béke után, amikor már számottevő eredményeket tudott felmutatni a mezőgazdaság új alapvetése, az 1720-i országos összeírás adhat valamelyes számszerű képet a szűkebb Magyarország adózó népe gazdálkodásának kiinduló állapotáról.

Tanyák bontakozása

Amint a török idők lejártával, a szatmári béke után is az állattartás maradt a fő gazdasági ág a visszahódított országrészen.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A szatmári béke után gyorsan helyreállították a nagybányai és felsőbányai arany- és ezüstbányákat, és legalább az aranybeváltás jobb megszervezésével igyekeztek előmozdítani a bányászatot és az aranymosást az Erdélyi Érchegységben.

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

A teljes cikk.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés fő vonalai

A teljes cikk.

A társadalmi fejlődés új feltételei

A szatmári béke (illetve, ahogy az egyenrangú felek közötti megállapodás rangjától megfosztva az udvar részéről hivatalosan mindvégig nevezték: „pacificatio”) persze garanciákat is tartalmazott és kötelezettségeket Magyarország és Erdély állami önállóságának s a rendi jogoknak fenntartására. De a győztesnek ekkorra már nem is volt szüksége rá, hogy ezeket akár csak formailag is megsértse, amikor megkezdte magyarországi politikája új szakaszának megvalósítását. Mert az ehhez szükséges eszközökkel a török, majd Rákóczi fölötti győzelme következtében már rendelkezett: nem a fegyverek közvetlen és még csak nem is a politikai-adminisztratív intézmények közvetett erejével, hanem (és immár döntően) a társadalmi mozgás feltételei és irányai lassú és sokáig csak nehezen észrevehető befolyásolásának a győzelem folytán szélesen megnyíló lehetőségével. Immár ellenfelek nélkül képesen arra, hogy – talán nem is mindig és mindenben oly céltudatosan és tervszerűen, mint ezt ma látjuk vagy látni véljük – e befolyásolást olyan irányban gyakorolja, melybe beállítva a társadalom előbb-utóbb hajlandó – vagy legalábbis kénytelen – lesz tudomásul venni azt, hogy Magyarország megváltoztathatatlanul a birodalomhoz van kapcsolva, és bármilyen fejlődése mostantól csakis a birodalom belső területi munkamegosztásába beilleszkedve lehetséges.

Egyelőre persze ennek még csak érzékeltetésére sem került sor; ehhez maga a békekötés ténye még nem is volt elégséges. A társadalom mozgásának iránya ugyanis még ezután is jó ideig, bár egyre lassabban és egyre szűkebb sávban, abba az irányba haladt, amelynek igénye a Mohács óta eltelt évtizedeken át végig ott lappangott a politizáló rétegek tudatában, s amely már a török gyengülésének első jelére szinte természetszerűen újból éledni kezdve, a majdan felszabadulóval kiegészülő teljes államterület s azon az önálló magyar államiság minél teljesebb visszaállítását tűzte ki céljául. Visszatekintve úgy tűnik, a Rákóczi-szabadságharc is ennek a tágabb és általánosabb folyamatnak csupán egyetlen, bár kétségtelenül a csúcspontot jelentő epizódja volt, kudarcba fulladt vagy éppenséggel vérbe fojtott politikai kísérletek után az igények fegyveres érvényesítésével próbálkozva. Ezért nem meglepő, ha a szabadságharc katonai bukása nem jelentette még egyszersmind ezeknek az igényeknek is gyors elhalását. Rákóczi emigrációba ment, de vele indult hívei jórészt gyorsan visszatértek, mások meg éppenséggel már el sem mentek Magyarországról, s békés, politikai eszközökkel kísérelték meg annak az igénynek kielégítését, melynek fegyveres kielégítése kudarcot vallott. Az az uralkodó réteg, mely a szabadságharc nyolc esztendeje alatt képes volt kialakítani egy önálló, modernizálódó rendi állam – háborús viszonyok között, tökéletlenségei ellenére is valahogyan működőképes – modelljét, 1711 után még képes felvázolni ennek egy, a birodalom munkamegosztásában és békés viszonyok között működőképes – vagy annak vélt – változatát is: rendi központi kormányszervvel és merkantilista gazdaságpolitikával, modern közlekedési infrastruktúra megteremtésének s az ehhez, ennek működtetéséhez szükséges értelmiség képzésének terveivel, az állami és gazdasági önállóság lehetséges eszközeivel és biztosítékaival. Célkitűzésnek és igénynek nem helytelenek ezek a modellek, aminthogy a jegyükben keletkezett irodalom és az abban tükröződő mentalitás és világábrázolás erejéről és lehetőségeiről a még évtizedeken át, a hazai valóságtól teljesen elszigetelve, mintegy absztrakt sterilitásban tovább élő Mikes tesz Törökországi leveleiben] bizonyságot.

Míg azonban a magyar urak a török uralom alól felszabadult Magyarország ilyetén új berendezkedésének valójában egyre irreálisabbá és erőtlenebbé váló körvonalait próbálják beilleszteni a törvénytárba, az uralkodói hatalom csendben és szinte észrevétlenül a fejlődés minden területén megkezdi pozícióinak megerősítését, befolyásának kiterjesztését.

Ezt kezdettől fogva nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy a 17. század végére Magyarország – abban a mértékben, ahogy megszűnt a Habsburgok helyzetét erősítő vagy gyengítő és ezáltal a nyugat-európai hatalmi viszonyokat is jelentősen befolyásoló hadszíntér lenni – érezhetően kiesett Európa érdeklődésének köréből. A török Bécs alatt kezdődő vereségsorozatával és végül kiűzésével ez a hadszíntér Európa számára gyorsan elvesztette jelentőségét: a Rákóczi-szabadságharc a maga területileg korlátozott jellegével és sajátosan helyi problematikájával már korántsem keltett a motívumaikban a legszélesebb tömegek számára is könnyen megérthető török háborúk irántihoz hasonló érdekődést. Abból pedig, ami Magyarországon még ezután következik, már csak az 1716–1718. évi török háború, Temesvár és főleg Belgrád elfoglalása tereli a figyelmet Magyarországra, de most már kizárólag csak mint hadszíntérre, amelynek a külföldi olvasó számára magyar szereplői és vonatkozásai szinte nincsenek is, még annyira sem, mint azelőtt. Jellemző e folyamatra, hogy míg a külföldön magyar szerzőtől írott vagy Magyarországról szóló nem magyar nyelvű sajtótermékek Apponyi Sándor gróf által összeállított, napjainkban is tovább gyarapított gyűjteménye 1683 és 1703 között 874, addig a Rákóczi-szabadságharc korából már csak 78, az utána 1764-ig következő ötvenkét évből pedig mindössze 186 munkát tartalmaz; utóbbiaknak is mintegy hatodrésze az 1712 és 1720 közötti nyolc évvel és ebből is csaknem kizárólag a török háborúval foglalkozik.

Ám ha a kor önállóságáért küzdő Magyarországa így eltűnik is Európa szeme elől, ugyanígy tűnik el Európa is a magyarok látómezejéből. Az 1711 és 1764 közötti ötvenhárom év alatt az országban mindössze két rövid életű újság jelent meg: az egyik Bél Mátyás Nova Posoniensiája, 1721&ndsh;1723-ban latinul és hetenként, a másik a budai Mercurius, 1730–1739-ben németül és hetenként kétszer. Mindkettő kis terjedelmű, híranyagát tekintve elsősorban száraz, rövid referáló híreket közlő lap volt, híranyaguk elsősorban a bécsi hivatalos lapból, a Wiener Zeitungból származott. Hatásuk nem lehetett túl széles, Bél lapja pietista és általában protestáns információival azonban még így is felkeltette a jezsuiták figyelmét, ami a lap megszűnésében nem kis szerepet játszott. Mindez – párosulva az egyre súlyosabb utazási korlátozásokkal – jelentősen s talán szándékosan is hozzájárult a magyarországi szélesebb potenciális olvasóközönség politikai dezinformálásához s így dezorientálásához, a világ dolgai felől való tudatlanságban tartásához. A távoli Erdélyben például még a birtokos középnemesség is szinte teljesen tájékozatlan a hétéves háború céljairól, sőt olykor a hadakozó felekről is. Az 1755. évi lisszaboni földrengés híre 1759-re jut el Erdélybe.

Az az uralkodói politika azonban, mely most megkezdi az így a külföldtől már elzáruló, s Európa számára is érdekességét vesztő Magyarország viszonyainak hozzáigazítását a birodaloméihoz, célját nem a rendi állam konszolidálásán és modernizálásán át kívánja elérni. Eszköze ekkor már Magyarországon is az uralkodói hatalom minél szélesebb körű érvényesítése és a rendi befolyás körének lehető szűkítése: olyan politika folytatása, amely a Habsburgok örökös tartományaiban, de általában Európa nagy részén ekkor már lényegesen előbbre haladt. Alkalmazására még a 17. század folyamán Magyarországon is történtek egészükben nem is sikertelen lépések, okaiként a Rákóczi-mozgalomnak, de ugyanakkor nem egy ponton mintáiként is céljai továbbfejlesztésének. A politikai hatalomnak az uralkodó kezében való minél teljesebb összpontosítására irányuló igény ez, mely most az ennek megfelelő eszközökkel kezdi meg a magyarországi társadalom útjának a birodalom céljai felé fordítását.

E törekvés kibontakozását és az ennek során kiépülő hatalompolitikai rendszert, annak a gazdasággal való összefüggéseit, az általa – érvényesülését elősegítendő – kiépített intézményi struktúrát, s a mindezen vonatkozásokban a Szatmár utáni fél évszázadban elért eredményeket az előző fejezetek írták le.

A főnemesség

Az ország felszabadítása, a török visszaszorítása a régi államhatárok mögé gyorsan fölöslegessé, sőt a Habsburgok szemében már veszélyessé is tette a nagybirtok eddigi katonai, határvédelmet szervező funkcióját és ennek érdekében saját szervezésű katonai alakulatok fenntartásának rárótt kötelezettségét éppúgy, mint – részben ennek fejében – hallgatólagosan elnyert felhatalmazását az állami adók behajtására és részben közvetlen felhasználására. Az ország belsejében még álló várak és erődített kastélyok, melyeknek felrobbantása a szatmári béke után tovább folytatódott, ugyancsak elsősorban ennek a nagybirtokos rétegnek voltak bázisai, uradalmi-katonai-politikai központjai és udvarai.

A főnemesi nagybirtok ilyen többszörös funkcióvesztése együtt járt a főúr társadalmi vonzáskörének szűkülésével. Megszűnt körülötte az ezekhez a funkciókhoz kapcsolódó személyekből álló udvar, melynek tagjai a közhatalmi funkciókat a nagyúr megbízásából látták el, és amely többnyire maga gondoskodott személyi utánpótlásáról elsősorban a főúr érdekkörébe bevont területek Vezető családjainak ifjaiból. Ha mindebből bizonyos, már csak laza, de azért nem erőtlen személyi-informális, esetleg családi kapcsolatok még fennmaradtak is, a 18. század első felére a főúri udvarok ilyenként megszűntek; konkrét katonai és politikai feladatok helyett csupán a nagybirtok gazdasági irányításának maradtak központjai, amint lassan a megmaradt várak, kastélyok is uradalmi központokká vagy éppen magtárakká alakulnak. Közhatalom és udvar is immár csak egy marad: a bécsi. Arról nem is beszélve, hogy a birodalom egészének irányításában a magyar arisztokrácia már semmi lényeges szerephez nem jut, ellentétben a birodalmiak mellett a magyar ügyek udvari szintű intézésében is szinte kizárólagos szerepet játszó cseh-osztrák udvari arisztokráciával, illetve magas bürokráciával.

A főnemességet végül érzékenyen érintette az ország felszabadult területein, valamint az elkobzott Rákóczi-vagyonból jelentős birtokadományokat nyert külföldi arisztokraták számának gyors növekedése. Nem mintha a hazaiak, a hűségesek nem részesültek volna az újszerzeményi és még inkább az elkobzott birtokokból, elsősorban az önmagában kb. 1,9 millió kataszteri hold kiterjedésű Rákóczi-birtokból. Csak néhány példa: Pálffy János gróf először a munkácsi uradalmat kapta, ezt később elcserélték a makovicai uradalommal; gróf Illésházy Miklós kancellár a nagysárosi, gróf Csáky Zsigmond tárnokmester az ónodi uradalomból kapott nagy részeket; a Rákóczi erdélyi fejedelemmé választását el nem ismerő Bánffy György gróf fia a sólyomkői uradalmat kapta, s hosszú még a sora a csak a Rákóczi-vagyonból kisebb-nagyobb adományokhoz jutott hazai főuraknak és birtokos nemeseknek is. Az adományok jelentős része azonban a birodalomból származó arisztokraták kezére jutott; közülük sokan a felszabadító háborúk katonai vagy (mint a hatalmas békési birtokokat nyert Harruckern báró) szervezési vonatkozásaiban szereztek érdemeket, nagyobb részük azonban egyszerűen az említett osztrák-cseh udvari arisztokráciának volt tagja, s az uralkodónak más területeken tett szolgálatok fejében nyert magyarországi birtokadományt. Így kapták meg a hatalmas muraközi uradalmat az Althanok, Sárospatakot, Regécet és a tokaji várhoz tartozó falvakat Trautson herceg, vagy a munkácsi, szentmiklósi és dobronyi uradalmakat gróf Schönborn mainzi érsek. E birtokadományokkal együtt járt személyüknek és leszármazóiknak honosítása, amit – az uralkodó kívánságának ellen nem szegülhetve – az országgyűléseken a hazai főnemesség is kénytelen volt megszavazni. Nem meglepő tehát, ha 1765-ben a magyarországi eredetű 64 grófi és 59 bárói (nyilvánvalóan több ágra és azon belül több háztartásra bomló) család mellett már 226 az indigenák száma, köztük a birodalom legnagyobb neveivel.

Az indigenák létszámának és birtokának növekedése mögött a magyar főnemesség így nem alaptalanul sejthette az udvar arra irányuló törekvését, hogy a magyarországi vezető rétegen belül minden vonatkozásban háttérbe, ha éppen nem kisebbségbe szorítsa a hazai eredetű elemeket. És ha a magyar főnemesség az idegeneknek adományozott magyarországi birtokok jó részét előbb-utóbb visszavásárolta is a hazai viszonyokat nem ismerő s a távolság miatt a birtokkal kezdeni mit sem képes idegentől, vagy házasság révén vonta be azt saját vagyonának körébe, a birtokadománnyal egy időben nyert indigenátus, az országgyűlésen való megjelenés és szavazás joga érintetlen maradt, fenyegető lehetőséget biztosítva az udvarnak a hazai arisztokrácia politikájának törvényes eszközökkel való paralizálására vagy legalább politikai súlyának csökkentésére.

Érthető tehát, ha a pozíciójának eljelentéktelenítésére irányuló törekvés, együtt hatva közhatalmi funkcióinak korlátozásával és a pártállás-változtatásból nyerhető előnyök elmaradásával, a vagyonban és hatalomban emelkedni vagy legalábbis szinten maradni kívánó főurat gyorsan ráébresztette az udvar törekvéseinek támogatásából nyerhető előnyökre, amint az udvar sem késlekedett elfogadni e rétegnek a politikai együttműködést célzó kezdeményezéseit. Márcsak azért sem, mert tisztán láthatta: az ország hatalmi viszonyainak stabilizálásában tartósan nem lehet meg a regionálisan nagy informális befolyását továbbra is megtartó hazai főnemesség aktív támogatása nélkül. Ugyanakkor azonban az udvar hosszabb távon is biztosítani akarta magát; még a hazai arisztokrácia esetében sem kívánta magyarországi helyzetét csupán a régi, a rendi állam politikai hagyományaiban felnőtt főnemesség támogatására bízni. Bécs ugyanis magyarországi politikájában még a birodalmi arisztokrácia magyar indigenátust nyert tagjaira sem számíthatott feltétel nélkül, hiszen ezeket érdekeik elsősorban a távoli birodalmi tartományokhoz kötötték, és már csak a távolság miatt sem volt módjuk (s még kevésbé igényük) a magyar ügyek befolyásolására. Így azután csakhamar megindult a főnemesség most már belföldi, magyar elemekkel való bővítése, megfelelően azoknak az igényeknek, melyeket az államhatalom az új politikai-adminisztratív szervezet kiépítése során és érdekében támasztott az e politikát megfelelő szinten irányítani, illetve képviselni alkalmas személyekre. Mert arisztokrácia, nagybirtok és politikai-adminisztratív vezető réteg még ekkor is nagyjából azonos fogalmak; legalábbis abban az értelemben, hogy talán a főpapságot leszámítva – az e vezető rétegbe tartozás, illetve az ide való bejutás általában együtt járt valamely örökletes főrang viselésével; amint a kifejezetten köznemesi státushoz kötött vezető állások (mint a helytartótanácsi állások meghatározott hányada) is lényegében a nagy- vagy legalábbis a középbirtokosi szintet elért köznemesi családok tagjai számára voltak fenntartva. Az 1711 után kibontakozó fejlődés így az állami funkciók új rendszerének kiépülésével új, ehhez kapcsolódó, ezáltal igényelt, ezúttal már magyarországi eredetű vezető réteg, új tituláris arisztokrácia gyors megnövekedését hozta magával.

Csak a szűkebb értelemben vett Magyarországon ekkor kapnak grófi rangot többek között az Almássy, Andrássy, Apponyi, Berényi, Cziráky, Dessewffy, Forgách, Gyulai, Pongrácz, Szapáry, Sztáray családok, illetve egyes ágaik, Erdélyben pedig a Kornis, Tholdalagi, Thoroczkay, Nemes stb. famíliák. Köztük a legnagyobb és a hivatalnoki főnemesség útjára legjellemzőbb karriert a szegény kisnemes származású Grassalkovich Antal (1732-ben báró, 1743-ban gróf) futja be. A sort Mária Teréziának az abszolutizmus immár felvilágosodott politikáját már az 1750-es évektől, többek között az úrbérrendezésben is energikusan és színvonalasan képviselő köznemesi (s már életkoruknál fogva is az új viszonyok között felnőtt) hivatalnokai részére már korszakunk végén túl adományozott grófi rangok zárják le: Niczky 1765-ben, Festetics 1766-ban, Balogh 1773-ban, Brunswick 1775-ben, Török 1774-ben lesz gróf.

Ez a szatmári békét követő félszázad folyamán belsőleg is átalakuló, részben megújított főnemesség már nem a rendi állam valamilyen – és kérdés, mennyiben realizálható – modernizálása útján kíván emelkedni, hanem az uralkodói hatalommal való politikai együttműködése révén, s ennek során az állam rendi jellegét fenntartó nemesi előjogok meghagyása fejében éppen az állam valódi modernizálásának kezdeményezéséről mond le, vállalva ezzel új társadalmi-politikai konfliktusok veszélyét is.

A katonaelemek

S ha tovább is szolgálni akarna a volt katona, a szatmári béke utáni korszakban a tisztán katonai érdemek – még ha a császári hadseregben, annak magyar ezredeiben szerezték is őket – egyre kevesebb embernek, s kivált nem közrendűnek, adtak lehetőséget a nemesi rang vagy éppenséggel birtokadomány elnyeréséhez.

Az armalisták

Ezeknek a tömegeknek a számára ugyanis már ekkor, a szatmári békét követő években nemcsak megszűnt a további emelkedési, előrelépési lehetőség, de puszta maguk fenntartása is egyre nehezebbé vált, olyan körülmények között, melyekben nemesi joguk legfeljebb emberi méltóságuk megőrzésében nyújtott támaszt, vagyoni előnyt azonban a vagyontalanoknak már nem volt képes adni.

A parasztság

Mert ha a mobilitás felfelé törő, magának intézményes formát kereső hagyományos útját államhatalmi eszközökkel elsősorban az uralkodói hatalom zárja is le (a birodalom érdeke Magyarország elsősorban agrártermékeket előállító funkciójának, ennek biztosítására pedig a paraszt állami adófizetési, katonatartási képességének erősödését és stabilizálódását követelvén), úgy a már mintegy bekerített parasztság felett a feudalizmus mint termelési viszony egyre sűrűbb szemű hálóját már a birtokos fő- és köznemesség feszíti ki, természetszerűen itt sem az udvar támogatása nélkül, illetve azzal a lehetőséggel élve, amelyet a szatmári béke, majd az 1715. és 1741. évi törvények a nemesi előjogok és kiváltságok megerősítése által számára ebben a vonatkozásban megteremtettek.

A társadalmi fejlődés új irányai Erdélyben

A szatmári béke Erdélyben a struktúráját alapjában még a 15. századból öröklött, három nemzetre és négy vallásra épült rendi állam Rákóczi által is érintetlenül hagyott viszonyainak zavartalan továbbélését biztosította, persze annak már a Diploma Leopoldinumban kiegészített formáj ában. Az országos ügyeket tehát továbbra is a hatályosként fenntartott Approbatae és Compilatae Constitutiones szabályozták, a belső viszonyokat az egyes nemzetek, illetőleg a törvényhatóságok statútumai. A régi (sokban egyre archaikusabb) személyi és területi kiváltságok, adományok, címek, méltóságok még jórészt fennállottak, ha utóbbiak között már megjelentek a fejedelemség bécsi kapcsolatait biztosítani hivatott funkciók és hivatali szervek is; az igazságszolgáltatást a nemzetek szervei intézték, az új országos jogszabályokat pedig a továbbra is sűrűn tartott országgyűlések hozták. Az országgyűlések feladata maradt a Diplomában még állandó összegben meghatározott, de csakhamar emelni kezdett adó megajánlása és az egyes nemzetek közötti megosztása. Mindez egyúttal azt is biztosítani látszott a kortárs szemében, hogy az intézmények védelmében a társadalom szerkezete is változatlan maradhat.

Valójában azonban, pontosan annak megfelelően, ahogyan a szűkebben vett Magyarországon történt, az immár versenytárs nélkül maradt központi hatalom Erdélyben is megkezdte uralmának kiterjesztését az államélet egyre több területére, ám itt is óvakodva attól, hogy ezt az általa is elismert alaptörvények, a Diploma, illetve a szatmári egyezség nyílt megsértésével érje el.

Arisztokrácia és birtokos nemesség

A 17. század legvégének zavaros, Sztambul és Bécs között még mindig ingadozó erdélyi viszonyai között azonban az udvarnak nagy szüksége volt hívekre; ekkor kapták rangjukat a vezető családok, pl. a Teleki, Gyulai, Apor, Mikes, majd a Bánffy és a Bethlen család, jórészt kálvinista voltuk ellenére is. Később, már a szatmári béke után, az új államrend kiépülése követel meg politikailag példát mutatni és ezen át vezetni, irányítani képes embereket, illetve ilyenek kiemelését; itt már egyre inkább csak katolikusokét, de azért tekintettel kellett lenni az elaprózott rendi struktúra legfontosabb rétegeire és köreire.

Konfliktusok a nemességen belül

A főnemes érvényesülése, de még gazdálkodása sem emel föl most már köznemesi tömegeket, melyek nagyrészt – mintegy „munkanélkülivé” válva – visszaszorulnak a falvakba, arra a köznemesi birtokra, mely az újszerzeményi igazolások után megmaradva vagy visszanyerve, a szatmári békével politikailag stabilizált, de magánjogilag továbbra is kuszált birtokviszonyok mellett immár nem politikai, hanem magánjogi perek tárgyaként, az új generációk között egyre inkább aprózódva és már nemigen gyarapodva, egyre kevésbé és egyre kevesebbeknek (illetve, egyre sűrűbben, csak nyomasztó adósságok vállalásával) biztosítja azt az életmódot, amit a nemesúr megszokott, magához méltónak tart, vagy – a kisnemesnél – őt legalább a paraszttól elválasztja.

Konfliktusok a vallás szférájában

Az udvar ugyanis mindenképpen szükségesnek tartotta a vallásos értékrend és világnézet fenntartását a tömegekben; az így kiélezett felekezeti ellentét, a minden eszközzel propagált áttérést többnyire makacsul visszautasító protestánsok számára korlátozottá tett vallásgyakorlat viszont a vallásos értékrend és világnézet hanyatlásával vagy éppen aberrációjával fenyegetett. Ezzel szemben azonban az udvar már nem tudott járható utat találni. Politikája így végül is sajátos kettősséggel érvényesült: míg mindent elkövetett a protestantizmus szervezett politikai erővé válásának korlátozására, de nem teljes felszámolására, addig előbb-utóbb ő maga kényszerült fékezni a szatmári béke utáni helyzetet a protestantizmus teljes felszámolására kihasználni akaró, részint a jezsuiták és a magas klérus, részint a katolikus rendek aulikus csoportjai által képviselt és hangoztatott törekvéseket. E politika kétarcúságára jellemző, hogy a Carolina Resolutio ötödik pontja biztosítja ugyan a protestánsok házassági ügyeiben a katolikus szentszékek illetékességét, de előírja, hogy azok ilyen esetekben protestáns elvek szerint ítélkezzenek.

A város

Szatmár városában például, mely pedig már csak iparosainak számából következőleg sem jelentéktelen helység, sőt, szabad királyi város, az összeírók az 1710-es években a város 436 háza között még egyetlen kőből vagy téglából épültet nem találnak. A házak fából, sárból (paticsfallal) építvék, szalmatetejűek. Egy pozsonyi ház értékét még a jobbakból is csak húsz, a közepesekből negyven, a legrosszabbakból meg éppenséggel nyolcvan szatmári ház éri el – jegyzi fel gőgösen az összeíró. Ugyanezt a képet nyújtja a vele összeépült Németi: 241 házából mindössze tizenkettő a nagyobb épület, de ezek is fából készült vagy sárból tapasztott, szalmatetejű épületek, további 82 faház romladozik, 103 pedig éppenséggel csaknem romos állapotban van.

Konfliktusok az életmód jegyében

Hiszen már Pálffy János, a szatmári béke létrehozója, rettenetesnek találja 1726-ban, hogy egy magyar főúr, mint a fia számára éppen feleséget kereső Károlyi Sándor, Szatmár megyében lakjék, mikor a magyar szokás és köntös messzi földön irtózatot kelt. Ki menne feleségül oda, hol sem doktor, „sem kivel való tisztességes társalkodása nem lehet egy ifjú asszonynak”. Küldje Károlyi a fiát olyan országba, „az hol az mostani seculum folyását és manírját és nyelveket tanulná meg, az magyar szokást hadná el, kinek minden capacitasa s minden requisituma megvagyon, egyedül országok látásán kívül lévén, az mit esztendő alatt elvégezve meglátná Excellentiád egészen való más geniussát s accomodatioját, az mikor akármelly minister és méltóság is jó szívvel adja maga lányát ő nagyságának”.[4] Nem indokolatlan a jó tanács a világlátásra, mikor tudjuk, hogy Gyulai Ferenc gróf édesanyja Erdélyből kiindulva éppúgy nem jutott túl Debrecenen, mint az alispánságot is viselt jómódú birtokos nemes Rettegi György sem volt nyugatabbra Szatmárnál, Debrecennél, Váradnál, sőt, Erdélyben sem igen lépett túl szűkebb dobokai pátriájának határán.

Kosáry Domokos

Korszerűbb tendenciák és rendi provincializmus

Történetírásunk a szatmári békét s vele a rendi kompromisszum visszaálltát hosszú ideig oly döntő fordulatnak tekintette, amely teljességgel más korszakokba tolja át azt, ami 1711 után, illetve ami előtte történt.

A protestáns egyházak

A szatmári béke megkötésekor tehát eszerint 1660 protestáns templommal számolhatunk.

H. Balázs Éva

Mária Terézia

Bajorországot kivéve mindenki igent mondott a Pragmatica Santióra. De amikor 1740-ben érvénybe kellett volna lépnie, az európai kis- és nagyhatalmak sorban szegték meg szavukat. Azonnal megmutatkozott, hogy a legveszélyesebb ellenfél a fiatal, energikus és mindenre elszánt porosz király, II. Frigyes lesz. Ebben a helyzetben, már az első harcok idején komoly támogatást kapott az ifjú királynő a dunántúli megyéktől. Azok nemesi felkelését a szatmári béke szerzői, az udvar feltétlen hívei, Pálffy János és Károlyi Sándor mozgósították. Nagyméretű segítséget azonban csak az országgyűléstől lehetett kérni és kapni.

A középnemesség

Nem így a keleti zóna nemességéé, és keletet a Duna vonalától kell számítanunk. Az itteniek, akár a frissen grófosított Andrássy család, akár a szatmári béke után grófságra emelkedett Károlyiak, akár az ősi Csáky nemzetség örökös főispánsága alatt élnek, akár a megye valamelyik nagy protestáns családjához kötődnek, a familiárisi, kliensi kapcsolatokat középső szinten sem vethették le.

Wellmann Imre

A termelőerők fejlődése

Amint említettük, a szatmári béke idejétől korszakunk végéig mintegy 168,42%-kal lett nagyobb az ország lakossága, s még valamivel nagyobb arányban azoknak száma, kik élelemmel s részben nyersanyaggal öntevékenyen már nem látták el magukat.

Benda Kálmán

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

A szervezkedés

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is. Ugyanígy Sárospatakon, Szabadkán, Halason, Székesfehérvárott, Szatmárnémetiben, Kőszegen, Körmenden, Rohoncon vagy Ócsán megyei és városi tisztviselők, szabad foglalkozású értelmiségiek, papok, ritkábban polgárok, kereskedők, iparosok. Közülük mintegy hetvenet név szerint is ismerünk.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. E városok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Persze, ha a társadalmi összetételt nézzük, azt találjuk, hogy az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók száma korántsem a legnépesebb városokban a legnagyobb. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A kis felső-magyarországi civitasok ilyen szempontból messze megelőzik az alföldi városokat, amelyekben túlsúlyban vannak a mezőgazdasággal foglalkozók, s társadalmi összetételüket nézve nem sokban különböznek a mezővárosoktól.

A szabad királyi városok csoportján belül tehát lényegesen eltérő típusokat találhatunk. És ha jogosult, hogy a falusi szinten tengődő, igen kis lélekszámú településeket kiváltságuk, jogi helyzetük alapján a városok közé számítsuk, legalább olyan jogos a városi. népesség körének kiszélesítése azokra a mezővárosokra, névlegesen földesúri fennhatóság alatt élő oppidumokra, amelyeknek belső viszonyai alig, vagy semmit sem különböznek a szabad városuk agrár jellegű csoportjától. Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

1787-ben a szabad királyi városok lakossága 442 ezer fő, az ország lakosságának 5,6 %-a. Ha azonban városnak vesszük a 2000 főnél többet számláló mezővárosokat is, tehát azokat az oppidumokat, amelyek lakosságuk számával és így bizonyos kereskedelmi, ipari tömörüléssel kiemelkednek a környező falvak közül (ezek lakossága kerek számban 1 millió 600 ezer), együttesen 2 millió embert vehetünk városi lakosnak, ami kereken egynegyede az ország egész lakosságának. Hogy eljárásunk jogosult, hogy tehát nem vehetjük a városi élet egyetlen kritériumának a privilégiumot, mutatja a további fejlődés: a 19. században az itt említett mezővárosok sorozatosan az élre törnek, s a 20. századra egyikük-másikuk az ország legiparosodottabb központjává válik.

Az 1804-es összeírás szerint a szabad királyi városok lakossága mindössze 6%-kal gyarapodott, tehát az országos szaporulat felével. A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent. Kassa éppen hogy stagnált, de már Pozsony lakossága 17 év alatt 3600 fővel fogyott. Ugyanakkor az alföldi városok gyarapodtak. Hogy néhány példát mondjunk : Szatmárnémetié 7800-ról 10 300-ra, Újvidéké 11 ezerről majdnem 15 ezerre, Szegedé pedig 20 ezerről több mint 24 ezerre.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

A zsidók számát az 1787-es összeírás is feltüntette, tehát itt a növekedést is lemérhetjük. Tizenhét év alatt számuk kereken 46 ezerrel emelkedett, ami 57 %-os növekedésnek felel meg, szemben az átlagos 12 %-os szaporulattal. A nagy növekedés az akkor meginduló bevándorlásokból adódott, amit jól mutat a zsidóság térbeli elhelyezkedése is. Elsősorban az északkeleti megyékben találjuk őket nagyobb tömegben, számuk 1787 és 1804 között majdnem megduplázódik, 25 ezerről 45 ezerre emelkedik. (Zemplénben és Ungban számuk 1804-re eléri az 5%-ot.) Másik központjuk az ország északnyugati része, Pozsony és Nyitra megye (itt él a korábban, főleg Morvaország felől bevándorolt zsidóság). Az Alföldön számuk a fél százalékot sem éri el. Erdélyben 1787-ben számuk nem haladja meg a 2500 főt, Horvátországban pedig még ennél is kevesebb. Zömük falvakban lakik, a városokban letelepültek száma 1787-ben 2500, 1804-ben 4700. Egyes városokban számuk erősen növekedett (így Pesten a 17 év alatt 94-ről 1464-re), egy sor város azonban még nem engedi be őket falai közé, így: Debrecen, Győr, Szatmárnémeti vagy az oppidumok közül Kecskemét.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva.

A polgárság a városi és az országos politikában

Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

1834-re a miskolci és a kolozsvári színház körül létrejött, valamint a kassai, a dunántúli, a debreceni és a szabadkai nagy társulatok mellett hét társulat járja Magyarországot. 1833 végén éppen Vácott, Pápán, Máramarosszigeten, Szatmárban és Magyarbécsen, illetve a Győr megyei Bőnyben, valamint Abonyban tartózkodnak; utóbbi helyen a jómódú közbirtokosok hívására, akik vállalják a színészek kiteleltetését.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése.

Spira György

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Így például a katolikus püspöki kar feje, Hám János szatmári püspök 21-én püspöktársainak a nevében is felterjesztést intézett az uralkodóhoz, s ebben tőle kért „védelmet a papi tized megszüntetése által jogaikba történt erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkentése ellen”.[5]

Hanák Péter

A polgári életmód

Szatmárnémeti egyik tekintélyes értelmiségi családja a századelőn a nagyszülők emeletes házában lakott, a főtér sarkán. „Az emelet egyik szárnyában laktak nagyszüleim, másik szárnyán szüleim ötszobás konyha-kamrás lakásban… Mindkét lakást vasrácsos, fapadozatú folyosó keretezte, ahogy akkor mondták: »gang«. Apámék lakásába előszobán át lehetett bejutni. Az előszobából tágas ebédlőbe lépett az ember, az ebédlőből egy még tágasabb szalonba, akkor úgy mondták: a vizitszobába… Az ebédlőből ajtó nyílott a nappali szobába, onnan pedig a hálószobába, majd tovább a gyerekszobába… A konyhába a gangon keresztül jártak be. Az élelmiszerkamra, a »spájz« ajtaja a konyhából nyílott. A gang végén volt a budi (árnyékszék), potyogó rendszerű… Cselédszoba, fürdőszoba egyik lakásban nem volt, A szakácsnő és a szobalány a konyhában aludt.”[6]

Dolmányos István és Erényi Tibor

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

Június 21-én Szatmárnémetiben éppen azért tört ki az általános sztrájk, mert a gőzfűrészgyár sztrájkoló munkásainak ügyében eljáró helybeli párttitkárt a város főkapitánya letartóztatta. A munkásság együttes fellépésének hatására azonban a szociáldemokrata vezetőt szabadon bocsátották, és azok a munkások, akik az általános sztrájk megszűnte után – most már a bér- és munkaviszonyok megjavításáért – sztrájkban maradtak, jelentős eredményeket értek el.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A semleges övezetről szóló megállapodást Budapesten nem hagyták jóvá, és a román főparancsnokság sem tartotta magára nézve kötelezőnek. A magyar kormány a megegyezést azért nem ismerte el hivatalosan, mert az ellentétben állt a belgrádi konvencióval. Román szempontból a megegyezés messze elmaradt az elérendő cél mögött: előrenyomulni a Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Békéscsaba vonalig.

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

Amikor Böhm a februári 18-i minisztertanácson előterjesztette a hadsereg újjászervezésére vonatkozó elgondolását (a meglevő hadsereg feloszlatása; zsoldos hadsereg szervezése toborzás útján, elsősorban a 24–42 év közötti városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján), Károlyi hozzászólásában, elfogadva az előterjesztést, „felszabadító hadjárat” lehetőségéről beszélt: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[7]

Lényegében ezt ismételte meg március 2-án Szatmáron, a székely hadosztálynál tett látogatása során. „Ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot… Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, mely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”[8]

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat Vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

Smuts április 4–5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-felénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellenjavaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

Hajdu Tibor

Az intervenció megindulása

Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentráltak. Minden nélkülözhető egységet DebrecenNyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvét hétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a HusztSzatmárnémetiNagykárolyÉrmihályfalvaNagyváradNagyszalontaKisjenőArad vonalat.

Lábjegyzetek

  1. Levél (név nélkül) Teleki Mihálynak, 1672. szeptember 21. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 1. doboz.
  2. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  3. Országos Levéltár G 19. Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 3. e.
  4. Idézi: Éble Gábor, Károlyi Ferencz gróf és kora. I. Budapest, 1893. 186, 191.
  5. Idézi: Andics Erzsébet, Az egyházi reakció 1848–49-ben (In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849). Budapest, 1948. 327.
  6. Antal Dávid, Család és szolgálat. Bukarest, 1971. 13.
  7. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. február 19.
  8. Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.

Irodalom

A szatmári megegyezés – az előző fejezetekben ismertetett forrásgyűjteményeken és irodalmon kívül: Palmes angol követ és St. John Peterborough bécsi tárgyalásaira II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1978. 480–496; J. Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rakoczy's und seiner Verbindungen mit dem Auslande. I–II. (Wien, 1855–1858); H. Kospach, Englische Stimmen über Österreich und Prinz Eugen während des Spanischen Erbfolgekrieges (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1965). A konfiskációk hazai levéltárakban is gazdag anyaga még hozzávetőlegesen sincs felmérve; áttekintést ad Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora (Kalocsa, 1933. 142. skk.). Az elkobzott javak összeírásai: Magyar Országos Levéltár E 156 Fasc. 67. No. 27, Fasc. 87. No. 62, Fasc. 104. No. 50–59. A konfiskációs pártról Lukinich Imre, A szatmári béke… (Budapest, 1925. 58. skk. Az 1711. február 14-i minisztertanács jegyzőkönyve ugyanott 248–253, továbbá a megegyezés alapjául szolgáló finalis resolutio, declaratio, a megegyezési okmány, az esküszövegek ugyanott közölve). A stryji senatusi ülés után Károlyi szerepének jelentőségét a tárgyalások meggyorsításában hangsúlyozza Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981. 88. skk.); Benda Kálmán, Ráday Pál és a szatmári béke (Ráday Pál, 1677–1733. Szerkesztette Esze Tamás. Budapest, 1980); Heckenast Gusztáv, [https://hu.wikipedia.org/wiki/Heckenast_Gusztáv A jobbágykatonaságra vonatkozó végzés a szatmári békeokmányban (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976); Kállay István, Adatok a Rákóczi-szabadságharc végnapjainak történetéhez (Levéltári Közlemények 1962). Szilágyi István, A szatmári békepontok szövegének egybehasonlító vizsgálata (Magyar Történelmi Tár 1860).

Károlyi Sándor személyiségét mint a szatmári béke történetének és jelentőségének kulcskérdését a 19. századi történetírás helyezte előtérbe. De annak ellenére, hogy Takáts Sándor már a századfordulón sürgette Károlyi hatalmas életművének feldolgozását, Géresi Kálmán és Éble Gábor forráskiadásai félbemaradtak, a szatmári béke forrásanyagát 1925-ben kiadó Lukinich Imre pedig nem jutott hozzá a Károlyi levéltár anyagához. Érdemi munkát ebben a kérdésben Szekfű végzett, aki az 1930-as évek vége felé egy Károlyi Sándor és kora című monográfia kidolgozásába kezdett. A száz ívre tervezett monográfia nem készült el, de a több ezer cédulányi levéltári forrásjegyzet és az előtanulmánynak tekinthető Bercsényi és Károlyi című akadémiai székfoglaló előadás (1940) arra utal, hogy felismerte: a szatmári béke nem magyarázható meg Károlyi személyes politikájából. A magyar történetírásban az 1960-as évek óta elfogadott lett, hogy a szatmári béke a Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma volt. „A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései” témakörében 1976 elején megrendezett konferencián kifejtett álláspontok – Rákóczi kezdeményezéséről, békekoncepciójáról, a nemzetközi garanciák lehetőségéről, a király halálának eltitkolásáról – új összefüggésekbe helyezték a Károlyi-kérdést is. A legújabb irodalomban Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981) Pálffy János korábban sem lebecsült szerepének jelentőségét hangsúlyozza; Kovács Ágnes, Károlyi Sándor (Magyar História. Életrajzok. Budapest, 1988) a kuruc fővezér politikáját emeli ki.

A magyarországi iparfejlődés olyan-amilyen manufaktúra-korszaka az 1760—es évekkel kezdődik. Természetes ennélfogva, hogy amúgy is szegényes ipartörténeti irodalmunk a 18. századon belül a század második felére koncentrál. A szatmári béke utáni fél századnak mint önálló ipartörténeti szakasznak így ez az első kerek előadása.

Nyilvánvaló, hogy a Habsburg bányaügyi politikát a szatmári béke után birodalmi szempontok irányították, ám ezek a termelőerők rohamos fejlesztését írták elő, és így az adott korszakban Magyarország számára kedvezőek voltak.

A szatmári békétől az úrbérrendezésig terjedő korszak története jelentőségéhez képest kevéssé, illetve legalábbis egyenetlenül van feldolgozva.

Kiadványok