Szekfű Gyula

A Múltunk wikiből
Székesfehérvár, 1883. május 23. – Budapest, 1955. június 29.
történész, publicista, egyetemi tanár
Wikipédia
Szekfű Gyula
1913.
Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi.

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Szekfű Gyula a török hódításban látta „történelmünk minden későbbi szerencsétlenségének kútfejét”.

Makkai László

Erős rendiség – gyönge abszolutizmus

II. Ferdinánd győztes abszolutizmusa valóban olyan volt, hogy a „a magyar rendiség még lehanyatlásában és egoizmusában sem volt alacsonyabb rendű képződmény, mint a nyugati abszolutizmus e csökevénye, a kátyúkban döcögő ausztriai kormányzat, melynek ekkor még álmában sem jutott eszébe a népek java és amely Magyarországot ha kezébe fogja, éppoly kevéssé tudja előrevinni az európai jólét és műveltség útján, mint saját tartományait”.[1] Szekfű Gyulának ezt az egyébként Khlesl abszolutista kísérleteire kimondott véleményét úgy lehetne felfogni, mint a magyar rendiség felmentő ítéletét, s vele szemben a Habsburg-abszolutizmus elmarasztalását. A kérdés azonban nem egyszerűsíthető le erre a szembenállásra.

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

Zinzendorf Károlyt az osztrák, a magyar olvasó alig-alig ismeri. Neve nálunk főként Eckhart Ferencnél bukkant fel. Az ő nyomán Szekfű Gyulánál, majd utalásszerűen a marxista szakirodalomban.

Hanák Péter

A politikai katolicizmus jelentkezése

Hasonlóan értékelte az egyházpolitikai küzdelmet Szekfű, és a „Magyarország története” rövid összefoglalásba írt fejezetünk is.

A Millenium

Az év folyamán Ferenc József a román és szerb király jelenlétében – Szekfű szavaival: „mint egy középkori magyar király balkáni vazallusaitól kísérve”[2] – ünnepélyesen megnyitotta az újonnan szabályozott Vaskaput.

A nagyhatalmi nacionalizmus

A századforduló idején és a következő évtizedben a bécsi magyar kör, elsősorban Thallóczy és az általa támogatott történészek, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula a birodalmi magyar nacionalizmus szószólói, történeti koncepciójának kidolgozói lettek. Mondhatni, szinte a tudományos kutatómunka során ismerték fel a központi kormányszervek óriási jelentőségét, tényleges hatalmi súlyát a magyar országgyűléssel szemben, amelynek szerepét a magyar köztudat, úgy vélték, önáltató módon túlbecsüli. Szerintük a fő veszélyt Bécsben nem a centralisztikus osztrák közjogászok, nem a magyarellenes parlamenti szónokok jelentik, hanem a központi apparátust megszálló németek, szlávok. Ezeket a hatalmi szerveket kellene meghódítani, nem pedig vérmes kortesbeszédekben önállóságot követelni. Ez a látszatra ésszerű gondolatsor a valóságban egy illúzión – a Monarchia nagyhatalmi stabilitásán – belüli illúzió volt: a magyar hegemónia légvárát építgette.

A bécsi „realisták” birodalmi koncepciójával vetekedtek a budapesti birodalomalapítók ábrándos tervei. A magyar vezető rétegben a századforduló idején kialakult egy szélsőséges csoport. A soviniszta ultrák tovább feszítették – és szétfeszítették – a nagyhatalmi gondolat logikai konstrukcióját; elég erősnek tartottak a magyarságot a nemzetiségek beolvasztására is, az osztrák-németség hegemóniájának átvételére is. A magyarság előtt, írta népszerű könyvében Hoitsy Pál, a védekezés és hódolás, vagy a hódítás és terjeszkedés alternatívája áll. Tehát az utóbbit kell választania: a magyarság „meg fogja gyarapítani országát kiválólag a Balkán félsziget egyes tartományaival”.[3]

A századforduló éveiben alapították meg azt a középkori magyar birodalmat, amelynek partjait három tenger mosta, s ezt a fikciót telepítették vissza Nagy Lajos egy évtizedes lengyel–magyar dinasztikus uniójának, vagy Mátyás két évtizedes csehországi királyságának korába. Ha a reformkorban és az abszolutizmus idején Hunyadi János volt a kedvelt történeti téma és drámahős, a vereség után László a tragédia szimbóluma, a századvégen Mátyás király jött divatba. Birodalma lett az eszménykép. Ez a birodalom foglalta el a Habsburgok monarchiájának a helyét vagy örökét. Az osztrák imperializmusnak, írta Rákosi Jenő, sem történelmi alapja, sem politikai és katonai értéke nincs. „Ez az imperializmus nem képes megvédelmezni semmit… önmagát sem…, s amire támaszkodik, a hadsereg, csak akkor erős, ha Magyarország lelke költözik abba.” „Értse meg valahára a vén Európa, hogy a Habsburgok hatalmának alapja és ereje Magyarország… És ha Európának szüksége van a Közép-Dunánál igazi nagyhatalomra, e nagyhatalmat csak az a Magyarország-Ausztria valósíthatja meg, melyben a vezető szerep a gyorsan kibontakozó és fejlődő magyaroké, nem pedig a hanyatló és visszafejlődő németeké.”[4] Nem kellett hozzá sok, csupán néhány év, néhány brosúra, s ez a birodalom a Magyarország-Ausztria nevet Nagy-Magyarországra változtatta, és céljául immár nemcsak a monarchiai, hanem a kelet-középeurópai vezető szerep kivívását, és a határokon túli magyarosítást tűzte ki.

Igaza lehet persze Szekfűnek, hogy ez az önálló magyar imperializmus „szófiabeszéd volt”, homályos, szétfolyó programok, fantasztikus vágyak, gyermekded illúziók beteg kavaréka.[5] Igaz, a magyar imperializmus a kisnépi adottságok rideg valóságától, és a változatlan dualizmus hatalmi biztonságának látszólagos realitásától elszakadva, a realitások fölött lebegő légvár volt. De légvár is lehet reális tudattartalom és benne valóságos várként funkcionálhat. Az önálló magyar nagyhatalmi gondolat esetében a valóság a hazai nemzetiségi elnyomás, a „hazafiság terrorja” volt, a funkció pedig a soviniszta közvéleményteremtés, a Duna-völgyi népek közti béke, és a demokratikus fejlődés gondolatának elfojtása volt.

A nagyhatalmi nacionalizmus népszerűségét a dualizmushoz való ragaszkodás és az egész Monarchiával való érzelmi azonosulás képtelensége korlátozta. A középrétegekbe azáltal hatolt be, hogy ideológiája széles sávon érintkezett a függetlenségi párt által is terjesztett mítoszokkal és hivatástudattal. Történeti előzményként megtartotta az istváni államalkotó küldetést és a kereszténység védőpajzsa missziót, de ezeket a nagyhatalmi nacionalizmus igényei szerint korszerűsítette. Az új hivatás az erős, egységes magyar nemzeti állam megalkotása, amely e tájon a szabadság talpköve, védelmezője, a szomszédos kis államok szabadságának biztosítéka. E nacionalista hivatástudat belső funkcióját jól fogalmazta meg Grünwald Béla, a kor neves történész politikusa: a magyarság, amikor az „önálló fejlődésre képtelen, s alatta álló kis népfajokat asszimilálja, s egy magasabban álló népfajba olvasztja, az emberiségnek szolgál, mint a civilizáció bajnoka”.[6] A külső funkciót Tisza István fogalmazta meg autentikusan: az újra megtalált hivatás az, hogy a magyar nemzet a Balkánon megakadályozzon minden olyan alakulást, amely „egy nagy egységes birodalom ércgyűrűjét vonná határaink köré”, és hogy a balkáni kis népek bennünk, nálunk találjanak támaszt és védelmet.[7]

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

társadalom történeti tudatában levő hamis képzeteket, reális történetszemléletre, tehát reális politikai felfogásra nevelje a tömegeket. Ezzel függött össze Szende széles körű tevékenysége főleg a koalíciós kormány történeti hamisításainak, kuruckodó nacionalizmusának leleplezésére. Ő és társai esetenként túllőttek a célon: amikor például a hamis Kossuth-kultusszal szemben Görgey mellé álltak, vagy amikor a Habsburg-barát beállítottságú fiatal Szekfű Gyulát támogatták, aki „A száműzött Rákóczi” című könyve miatt a soviniszta sajtó pergőtüzébe került.

Szabó Miklós

A történettudomány

1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak. Ez a fegyver azonban nem mutatkozott maradéktalanul használhatónak Tisza István tábora számára. A függetlenségi Rákóczi-kultusz végleteit nevetségessé tenni, ez belefért elképzeléseikbe, de magának a historizáló ideológiának az átfogó bírálata már nem. Hatvanhetes álláspontról igazában nem lehetett bírálni negyvennyolcat, a Rákóczi-legenda valójában a negyvennyolcasság költőiesítése vagy leplezése volt. 1848 korlátait csak olyan álláspontról lehetett bírálni, amely meghaladja magát a negyvennyolc–hatvanhét ellentétpárt, és a magyar történelem alapkérdéseit más szemszögből teszi fel. Ilyen álláspont polgári – tehát nem marxista – bázison nem volt a munkapárt környékén, csupán az újkonzervativizmus táborában. Negyvennyolc konzekvens jobboldali kritikusainak ide kellett eljutniuk. Ezt a lépést megtette Riedl hátrahagyott ideológiai kéziratában, Szekfű pedig a „Három nemzedék”-ben.

A művészeti forradalom kibontakozása

Fontos nevelő műhelye az új törekvéseknek az Eötvös Kollégium, amelynek első nagy nemzedékéhez Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Szabó Dezső tartozott.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését – az új professzorok között volt Babits Mihály, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő – Dienesné Götz Irén.

Lábjegyzet

  1. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet, IV. Budapest, 19352, 20–21.
  2. Szekfű Gyula, Magyar történet. 3. kiadás, V. Budapest, 1936. 507.
  3. Hoitsy Pál, Nagy-Magyarország. A magyar történet jövő századai. Budapest, 1902. 78.
  4. Az osztrák imperializmus. Budapesti Hírlap, 1905. július 27.
  5. Szekfű Gyula, Három nemzedék. 5. kiadás, Budapest, 1938. 309.
  6. Idézi: Szekfű Gyula, Magyar történet. 3. kiadás. V. Budapest, 1936. 569.
  7. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 705.

Művei

A török elleni védelem fő kérdése az egész korszakon végig, hogy ki irányította a küzdelmet, honnét teremtették elő a katonaságot és a költségeket. Szekfű Gyula a Habsburg uralkodók, a külföldi segítség és a nagybirtok szerepét emelte ki.

A török háború gyakoriságával, sőt csaknem állandósulásával okozott elsősorban pusztulást, és ez az ország fejlődésében is súlyosan éreztette hatását. A török uralma alatti területek helyzetének és a pusztulás mértékének megítélésében Szekfű Gyula rajzát az utána következő kutatások főleg a török források szélesebb körű felhasználásával sokban helyesbítették. Hivatkozhatom Fekete Lajos munkásságára, továbbá tanítványainak (Káldy-Nagy Gyulának, Hegyi Klárának, Vass Elődnek, Dávid Gézának és másoknak eredményeire, amelyek reálisabb képet adnak a törökről. Ugyancsak sok új részletet hozott a helytörténeti irodalom is.

A Habsburg-állam és Magyarország összefüggésében már a régi magyar történetírás foglalkozott az abszolutista állammal – főleg Szalay László, Eötvös József és Szekfű Gyula.

A török kor emberföldrajzi mérlegének szélsőségesen negatív megvonását Szekfű Gyula fogalmazta meg olyan hatásosan, hogy ítéletének alapos újjáértékelésére fél évszázad alatt nem került sor. Pedig azóta legalább három vonatkozásban általa nem ismert szempontok merültek fel, amelyek indokolttá teszik véleményének felülvizsgálatát. Az első és legfontosabb körülmény, amelyet nem ismerhetett, a 16. század konjunktúrája és a 17. század depressziója volt, a másik a népesedési adatok értékelésének új módszere, a harmadik a tájföldrajznak Prinz Gyula és Teleki Pál által nem sokkal Szekfű műve után megjelent kidolgozása.

Szekfű összekapcsolta a táj elvadulását és a magyar lakosság pusztulását mindazokon a területeken, ahol török seregek jártak, mégpedig már a Mohács utáni első nemzedékben: „A magyar földnek az elvadulása a török hódoltság területén már a XVI. század közepén megállapítható. Egyenes következménye annak, hogy GyőrBudapestDebrecen vonalától délre a magyar lakosság kipusztult, s nem lévén többé emberkéz, mely a falvak határait évről évre megművelje … átvette uralmát a természet, mely most ismét az embertől függetlenül termelte ki a maga új növényvilágát, sőt klímabeli változásait is. Áll ez különösen a Nagy Magyar Alföldre, ahol régebben, leszámítva a kun puszták vidékét, falu falu mellett állott … Az ember távoztával megkezdődött a füvek uralma, a talaj begyepesedett, itt elhomokosodott, ott elszikesedett … a megmaradt erdők nem tudtak többé elegendő nedvességet szolgáltatni, a páratartalom fogytával újra megjelent tehát a puszta … Ez a puszta csak most lett igazán puszta: nem a honfoglalás korának fűben és vízben gazdag ősvadonja, hanem … tipikus pontusi puszta, másodlagos, emberkéz formálta, az emberpusztítástól létrehozott kultúrformáció, melyben itt szikes, ott homokos, másutt gyepes területek sorakoznak egymás mellé, s fa, víz és emberlakások helyett legfeljebb törpeerdőt tud magából kitermelni … földművelés helyett állattenyésztés és ennek is legprimitívebb fajtája, az istálló nélküli, rideg marhatartás nyújtott a megfogyott számú lakosságnak táplálékot … Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai éghajlata … tehát a török hódítás következménye … 25–30 esztendő elég volt, hogy a magyar táj képét, a föld felszínét és a talajviszonyokat gyökeresen felforgassa.” Más módon, de nem kedvezőbben alakult a Dunántúl déli részének arculata, ahova a „Balkán nyomult fel”: „Az utas észre sem veszi, hogy Magyarországból átkerült a Balkán félszigetre …”, a Duna jobb partján, Tolnától délre „minden puszta és műveletlen … tövisbokor nőtt be mezőt, szántóföldet, szöllőt … A tizenötéves háború a pusztítást csak még súlyosabbá tette s egyúttal területi mértékét is kibővítette: Budától északra, keletre eső vidékek, a Tisza–Körös–Maros szöge ekkor váltak hasonlóképpen lakatlanná … A XVII. századra már készen Volt a magyar puszta … Az Alföld homokos, szikes, vízszegény pusztajellege, a dunántúli vidék lakatlan bozót volta kiegészül egy harmadik tájfajtával, s ez a mocsár, ingovány, vadvizek, szabályozatlan folyók állandó kiöntéseit feltüntető területeké … ahol ma a szemtermelő mezőgazdaság legjobb földjei terülnek el, ott az állóvizekben magányos halászok gyakorolják ősi mesterségüket …” A homoktól keletre a Bodrogköztől az Al-Dunáig egyetlen vízi övezet húzódik, Sarkadtól Gyuláig egyetlen nagy tó, melyen csónakon közlekednek. Még a Bereg vármegyei Munkács és Szentmiklós környékét is árvizek sújtják. „Az állóvizek kigőzölgéseiből állandó mocsárlázak törnek elő.” Mindebből pedig az következik, hogy „a török beavatkozása nélkül a Mátyás korabeli 4 millióból más népek példája szerint mi is mint 15–20 milliós nép léphettünk volna be” a 18. századba. „S ez a nagy népesség legalább 80–90 százalékban magyar lehetett volna, holott … az a minimális népesség, mely a török kiűzésekor a hazában élt, már csak felében volt magyar, másik felét idegenek tették, akiknek beköltözési lehetőséget … szintén a török hódítás nyújtott.” Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352. 393–398).


A Horthy-korszak reprezentatív összefoglalása: Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. 1. kiadás VII. (2–7. kiadás V.), Szekfű Gyula, A tizenkilencedik és a huszadik század (Budapest, [1933]; a 2–7. kiadás Budapest, 1936–1943; az 1. kiadást használtuk) nem csupán az előzőknél összehasonlíthatatlanul gazdagabb nyomtatott forrásanyaggal való megalapozottsága miatt jutott előbbre amazoknál. Előnyére válik az is, hogy a magyar történelmet jobban, szélesebben állította a nemzetközi, bár hangsúlyozottan csupán a nyugati eszmeáramlatok összefüggéseibe.

Ez az eljárásmód pontosan megfelel a Horthy-rendszer általános szovjetellenességének, továbbá Klebelsberg Kunó nacionalista, nyugati orientációjú kultúrpolitikai elgondolásainak. Mindezeket Hóman Bálint – a Magyar Történelmi Társulatnak a „Magyar történet” megírása éveiben elnöke – igyekezett alapvető irányelvként megvalósítani a történettudományban. A Magyar történet 1. kiadásának név- és tárgymutatót tartalmazó VIII. kötetében található mellékletként a Magyar Történelmi Társulat programja. Ez a magyar történetírók előtt álló feladatokat sorba véve hangsúlyosan emeli ki, hogy a magyarságnak „a Nyugat felé is nagy kötelességei vannak”. „Kicsiny országként, ellenségektől körülvéve belekerültünk a népek versenyző nagy társadalmába. Mélyen kell lenyúlnunk, szervezett, kitartó munkával, hogy a magyar nemzet létének legalapvetőbb kérdéseit vihessük történeti feldolgozásainkban a külföld elé, oly általános szempontokkal, amelyekkel e kérdéseket valóban az emberiség fejlődésének világszerte érdekes problémáivá tehetjük. Az események és személyek történetét oly módon, hogy egyéni vonásaik mellett is koruk európai történetébe illeszkedjenek … Intézményeinket, társadalmi és kulturális történetünket úgy, hogy az általános emberi fejlődés történetére adatokat és módszertani tanulságokat hozzanak.”

A hungarocentrikus szemlélet helyébe az emberiség egyetemes történetébe illesztett magyar nemzeti történeti múlt bemutatásának módszertanii igénye önmagában véve megfelelne a korszerűség követelményének, ha ugyanakkor más nézőpontok nem tennék az előrelépést többszörösen ellentmondásossá.

A magyar nemzeti múltat amiatt is kell az általánua nyugat-európai fejlődés keretében, annak részeként tárgyalni, mert a magyarság egyrészt „ellenségektől körülvéve” él, másrészt a magyarság múltja amiatt igényel „mély szempontú kutatást és feldolgozást”, mert az tartalmazza „a kisebbségi sorsban élő magyarság millióinak a múltját” is, és egyben olyan nép múltja, „amely egyszersmind államnemzet is”. Sürgős tehát a kutatás új irányának a kijelölése, módszerének kidolgozása, tervszerű alkalmazása, „mert a szétszakított magyarság részei közt az együvé tartozás érzését a nyelven kívül kétségtelenül azonos történeti tudat biztosíthatja a legjobban.”

A közös nyelv, az anyanyelvi kultúra ápolásának, ápoltatásának követelése a más országokban élő magyarok számára az ott élő többi néppel egyenlő jogon aligha vitatható emberi jog. Ha azonban ez az igény eltéphetetlenül, mintegy szervesen összekapcsolódik a más országok népeinek – és nem csupán az eme program megfogalmazása idején amaz országok politikai vezetésének – sommásan, Magyarországot körülvevő ellenségekként, a magyar népnek pedig – szintén sommásan – uralkodó államnemzetként való feltüntetésével, akkor egyértelművé lesz, milyen tartalmú történelmi tudat fennmaradását kívánta biztosítani a Magyar Történelmi Társulat programja és a Horthy-korszak reprezentatív történelmi összefoglalása; milyen aktuális politikai funkciót szántak a kultúrpolitika irányítói a jelzett történeti tudatnak és az eme tudatformálás szolgálatába állított korszerű kutatási módszernek.

Az első világháborút követő történelmi sorsfordulatok új, objektív helyzetet teremtettek Magyarország számára is. A Horthy-korszak uralkodó osztályainak érdekei s a Magyar Történelmi Társulat vezetésének és a hivatalos történetírásnak tudatos azonosulása ezekkel a forrása annak, hogy a sorsfordulatok egyértelműen csak negatív reakciókat váltottak ki a történeti szintézis alkotóiból is.

1918 és 1919 forradalmi sokkhatást gyakorolt elsősorban a magyar nagybirtokosságra és a finánctőkésekre, akiknek a hatalmát a nemzetközi imperializmus ellenforradalmi intervenciója restaurálta. Felerősítette ezt a hatást a hatalmukat visszanyert, ám erős tömegbázissal nem rendelkező osztályoknak, valamint a középrétegek tekintélyes hányadának rettegése az uralmi rendszer és a tulajdonviszonyok akár reformok útján történő lényeges változtatásától, még inkáhb az ilyen irányú plebejus–demokratikus, főként pedig a szocialista forradalmi tartalmú tömegakcióktól. Nem kisebb szerep jutott a trianoni imperialista békediktátum és a kisantant létrejöttének együttes, egymástól el nem különíthető hatására felerősödött „egyedül vagyunk” komplexusnak, amely leginkább a középrétegek nacionalista konzervatív, területi revízióra vágyó értelmiségi, közalkalmazotti részében hatott. Ennek az érzésnek a retrográd ideológiája eme rétegek túlnyomó részében éppúgy, núnt a történelmi összefoglaló műben a Kelet-Közép-Európában nyelvi szempontból is rokontalan, ősi, történelmi gyökerekből táplálkozó, közös, valtozatlan és örökké tartó magyar faji sajátságok és ezek révén a szomszéd népektől való elküönülség irracionális – szellemtörténeti beütésű – elmélete volt. A szorongás feloldását, a menekvést a hatalmon levők és a korszakunk történeti szintézisét író történész-ideológus – Ranke és német követői történetfelfogásának nyomán – valamely nagyhatalom árnyékában való meghúzódásban látták. Az összefoglalás szerzője – konzervatív-katolikus világnézetének és politikai gondolkodá§ának megfelelően – a magyar politikai vezető réteg gyengülésének és a két magyarországi forradalommal; egyik okát a liberalizmus racionális eszméjében vélte felfedezhetőnek. Így azután az ő szemében sem a weimari köztársaság, sem a fasizmus uralma alá került Németország nem lehetett Magyarország megfelelő külső támasza. Az előbbi demokratizmusa, az utóbbi Magyarországot is érintő és hosszabb távon a magyarság nemzeti létét fenyegető terjeszkedő politikai szándékai és antihumanizmusa miatt. Olaszország messze volt, és inkább csak közvetett – a náci terjeszkedést a kötet megfogalmazása idején a RómaBécsBudapest összefogás révén még akadályozó – támogatására lehetett számítani. Maradt a Habsburg-monarchia újjáélesztésének – egyébként az illúziók világába tartozó, irreális – gondolata, amelyhez az összefoglaló mű szerzője múltbeli, személyes sorsa révén érzelmileg is kötődött.

Belső használatra pedig a magyar úr és a magyar paraszt ősi, faji, történelmi közösségének ideológiája, az „úr és paraszt a magyar élet egységében” jelszó hirdetésével, a Horthy-rendszerrel azonosuló társadalomtudósok, köztük történészek is, azt a célt kívánták szolgálni, hogy ha lehet, kiküszöbölődjenek, de legalább tompuljanak a földbirtokos osztály és a parasztság osztályellentétei, és távol tudják tartani ez utóbbit a harcos, forradalmi politikai fellépéstől. Ennek érdekében – már az első világháborút megelőző irodalmi és publicisztikai konzervatív ideológiai előzmények nyomaba lépve – hirdették a magyar parasztról, hogy a magyarság közös ősi, faji sajátosságainak leghitelesebb őrzője és a magyar nemzet önmegújításának örökös forrása. Ez az ideológia, továbbá. – a tőke versenyével szemben – a paraszti tulajdon konzervatív szellemű védelmének a követelése, az 1930-as évek elejének különféle mérsékelt földreform-koncepciói mind-mind a történelmi szerepre hivatottnak hirdetett nagybirtokosságnak és – bármennyire paradoxonnak is tűnik – a valóságban mégis vele szövetséges finánctőke hatalmának a konzerválását szolgálták.

Így válik érthetővé, hogy a Horthy-korszakban keletkezett történeti szintézis az 1848. évi magyarországi forradalom útját objektíve egyengető reformmozgalmat pusztán a magyar talajtól idegen nyugati liberális eszmék importjaként, de a polgári jogrend, a tulajdonviszonyok, a formális személyi szabadságjogok biztosítása miatt elismerően jellemzi, ám bizonyos megszorítással. A megszorítás a reformmozgalom eredményeinek a lebecsülésében jelentkezik. Nem vitatja, hogy az országgyűlések törvényhozása megtörte a nemesi birtokjog kizárólagosságát. Ugyanakkor – megítélése szerint – az országgyűlések lefolyásából kiderült, hogy az ott folyó tárgyalások útján a reformok egyhamar aligha valósíthatók meg, hiszen 1848 márciusig ügyük keveset haladt előre, Ez – az összefoglalás szerint – nem is meglepő, hiszen a reform ügyét a birtokos kisnemesség túlnyomó része nem érezte magáénak. Reformot néhány – magas műveltségéhől eredően – ”szellemi régiókban” járó, szélesebb távlatokban gondolkodni és önérdeke ellen cselekedni képes birtokos köznemest leszámítva voltaképpen senki sem akart. Az e tekintetben immár tisztán polgári álláspontról a múltra visszatekintő historikus figyelmen kívül hagyja, hogy a megyei közgyűléseken, a társadalmi életben, az országgyűlési követek sorában, a követi utasításokban a liberális szellemű továbblépés igénye 1848-hoz közeledve a birtokos nemességben mindinkább szélesedett. Látókörének gyújtópontjába csupán a számszerűen valóban nem kevés, ám a politikai haladást legföljebb lassítani kívánó, de annak útját eltorlaszolni immár nem tudó konzervatív nemesi birtokos ellenállása kerül. A reformmozgalmat nem a legszélesebb és nem csupán anemesi társadalmi szükségleteket fokozatosan érvényre juttató politikai irányzatnak tekinti, hanem kizárólag néhány kimagasló személyiség egyénisége megnyilvánulásának. A reformokért küzdők csupán amiatt érhettek el csekélyke eredményeiket, mert a kormány ellenállt javaslataiknak, és ezáltal a reformtörekvések bevonultak a rendi sérelmi politika fegyvertárába. A reformokért vívott küzdelem így a kormánynak a rendi alkotmány szelleme ellen irányuló konzervatív abszolutista tendenciáira való – nemzeti harc köntösét öltő – reagálásra korlátozódik. A szerző figyelmét elkerülte, hogy a rendi sérelmi politika immár csupán a polgári törekvések köntöse volt.

Érdemes azonban kissé elidőzni egy másik kérdésnél. A Horthy-korszakban keletkezett szintézis korszakunkkal foglalkozó kötetének ítélete az úgynevezett gyarmati gazdaságpolitika forrásának kérdésében szintén eltér a korábbi összefoglalásokétól. A liberális nacionalista felfogással szemben már nem csupán a bécsi udvar gazdaságpolitikájával magyarázza az ország gazdasági elmaradottságát, hanem – a valósághoz a visszahúzó erők vonatkozásában némileg jobban közelítve – ezzel egyenrangú tényezőként említi azt is, hogy a. rendek nagy része csupán kiváltságainak megóvásával törődött. Közvetve tehát – a gazdaságpolitikán keresztül –, ismét lebecsüli a reformkorszak politikai és gazdasági önrendelkezésére irányuló törekvéseit. Általában nem hozza összefüggésbe az eme politikai síkon jelentkező igényeket a gazdasági életben végbement objektiv változásokkal, noha – az egykorú források alapján – felismeri, hogy a feudális magánjogi kiváltságok eltörlésével megnyílhat az út a korszerű mezőgazdasági technológia és üzemvezetés általános elterjedéséhez. Továbbá – jóllehet a politikai harcoktól elkülönítve – jelzi a piac bővülésének a gazdasági tevékenységre gyakorolt hatását is.

Míg a két korábbi, bár nem azonos módon liberális alapállású összefoglalás a történelmi személyiség, az egyén akarati tevékenységét racionális felismerő képességével magyarázza, a Horthy-korszakban megjelentetett összefoglalás szerint az egyes nemzeteknek – a szintézis szellemtörténeti megalapozottságából következően – Istentől elrendelt történelmi, sajátos, egyedi útjuk van. A kimagasló személyiségek az isteni szándékot intuitíve megérző, irracionális képességük révén találnak rá erre az útra és képesek járni rajta. Nem kis szerepet játszanak azonban a történelmi személyiségek tetteinek mérlegre tételekor amaz időszak uralkodó osztályának általános politikai szükségletei is, amelyben az összefoglalások keletkeztek. Ezektől függ ugyanis, melyik szintézis mely személyiség cselekvését állítja a középpontba.


Irodalom

A dunántúli hadjárat kulcsfontosságú forrása, Károlyi Sándor Magamnak gravamenjeim című emlékirata Szekfű Gyula hagyatékában maradt fenn; kiadva: Rákóczi Tükör I. 116–127.