Szellemi művelődés

A Múltunk wikiből

A keresztény királyság megalapítása a régi pogány művelődés tudatos kiirtásával járt együtt.

A pogány hitvilág, melynek váza a régészeti leletanyagból, a magyar krónikák elbeszéléseiből, a magyar szókincs és néphit archaikus elemeiből csak töredékesen rekonstruálható, aligha volt egységes.[1] Bár a „sámánhit” gyűjtőnévvel egybefogott urál-altáji hiedelemvilág sok közös elemet tartalmaz, de az egyes népek hitvilágának eltérései legalább olyan nagyok, mint maguké az urál-altáji nyelvekéi, melyeknek egysége inkább az érintkezések, mint a közös eredet során alakult ki.

A magyarság különböző elemekből – finnugor, bolgár-török, iráni – alakult ki, s ehhez járult a türk államszervezethez való tartozás. Ez a többféleség nyilván a hitvilágban is megnyilvánult, de valószínű, hogy a rítusok etnikai differenciáltságára az egységes politikai szervezet mindinkább integrálólag hatott, és a különféle hiedelmeken a türk-kazár istenhit kezdett felülkerekedni.[2] A térítő papok ezt ugyanúgy szemben állónak érezték a keresztény ideológiával, mint a különféle rítusokat, s ezért a táltosokat, bűbájosokat és varázslókat egyformán üldözték, a pogány áldozó helyeket, a különféle házi és közösségi bálványokat egyaránt ledöntötték.

A keresztény ideológiát meg kellett magyarázni, és a nép csak úgy értette meg, ha régi fogalmakhoz kapcsolták. Az egy Isten magyarázatára leginkább az istenként tisztelt türk kagánős, Istemi hite látszott alkalmasnak, de az új ideológusok hangsúlyozták, hogy a keresztény Isten mindenek felett áll. Ezt tükrözi a pannonhalmi alapítólevélnek a szokásostól eltérő kezdő fohásza: „In nomine domini Dei summi” (A legfelső Úr-Isten nevében).[jegyzet 1]

De más pogány kori fogalmak is járultak az új hit megértéséhez. A szent szót a szláv nyelven térítő papok ismertették meg a magyarokkal, pontos magyar megfelelője nem is volt. A Krisztus király, Isten fia megértéséhez a ‘Krisztus herceg’, magyarán Kereszt úr megnevezés járult, s mivel őt a kereszten ábrázolták, a keresztúr a Santa Crux ‘szent kereszt’ megfelelője lett. Hasonlóan, Szent Péter princeps apostolorum jelzője volt az oka, hogy őt Szent Péter úrnak tisztelték, amint ezt némely helynevünk fenntartotta. Mária megértéséhez az Asszony 'királyné' szó szolgált a Boldogasszony vagy Nagyasszony összetételben. Az ördög-fogalom megértéséhez valószínűleg a türk feliratokban emlegetett erlik ‘gonosz szellem’ járult hozzá. A bálvány szó, amely végső fokon az ótörök balbal ‘emlékkő’ szó nyugati türk balvan változatából vezethető le, egyaránt elterjedt a magyar és szláv nyelvekben, s így ennek a halálra ítélt pogány jelképnek nem is kellett új nevet találni.[3]

Az új keresztény vallás jelképrendszere, rítusai és intézményei gyökeresen új formákat kívántak, de ahogy minden archaikus kultúra átment valamit a régiből az újba, ugyanúgy a magyarországi keresztény művészet XI. századi formakincsében is tovább éltek X. századi motívumok, elsősorban a fémművesség jellegzetes palmettái.[4]

E díszítő stílus az új keresztény művészetben a kőfaragások palmettáiban élt tovább mint a bizánci és nyugati kőfaragás által meghonosított formakincs egyik járulékos része. Legkorábbi építészeti emlékeinket a görög és lombard-olasz kőfaragás szalagfonatos díszítése, Szekszárd, Zalavár, Aracs mellett az antik akantuszlevelek díszítőelemként való felhasználása jellemzi (Esztergom, Pécs stb.).[5]

A korai magyar templomépítés két irányból indult el: Bizánc és nyugat felől, és ez a kettősség megmutatkozik a legkorábbi templomalaprajzokon is.[6] A ma ismert bizánci templomok fejedelmi vagy főúri alapítások. Alaprajzuk centrális; a ma is álló kiszombori és a térképről ismert csanádvári körtemplom,[7] az előbbi belső karéjokkal tagolt: talán Gyula és Ajtony templomai. Az apostagi tizenkét karéjos volt, a szekszárdi hercegi templom kereszt alakú, és a kereszt közeit karéjok tagolták.

Az első latin rítusú falusi templomok zöme fából épült, s így nem maradt reánk. Megjelenésük olyan egyszerű lehetett, mint az aracsi kövön ábrázolt nádfedeles kis templomé. E korból származó, hasonlóan kis méretű kőkápolnáink – fejedelmi alapítások – 4×4 méteres hajótér előtt háromkaréjos szentéllyel épültek: Tarnaszentmária[8]; Székesfehérvár–Rózsa utca. Ilyenféle lehetett számos Fejéregyháznak nevezett királyi és királynéi kápolna, amelyek közül egy sem maradt reánk. A királyi kápolnák centrális típusát képviseli Feldebrő[9] eredeti alakja, s a vele egyező székesfehérvári Péter–Pál-kápolna, talán Géza temetkezőhelye.[10] E korai periódusban épültek a nagyobb méretű püspöki székesegyházak és királyi kápolnák, valamint a kisebb méretű apátsági templomok. Mint néhány álló, de inkább csak alaprajzból ismert XI. századi templom elárulja, királyi alapítású főegyházaink háromkaréjos bazilikális elrendezésűek; a négy saroktorony, amit a Képes Krónika miniátora a korai alapítások ábrázolásánál rajzolt, csak Pécsett és talán Csanádon lelhető fel. Legkorábbi kolostoraink nem maradtak meg eredeti formájukban, csupán a pannonhalmi és pécsváradi apátság altemploma árulkodik eredeti alakjáról és méretéről.

Csak legújabban derült fény monumentális világi építkezésünk kezdeteire. Az esztergomi várhegyen történt ásatások egy olyan korai fejedelmi palota alapfalait hozták felszínre, amelyek a hegyormon elhelyezett körkápolnából kiindulva, a dél felé néző hegyperemen teremsorban folytatódnak.[11]

István király törvénye és a kor gyakorlata szerint templomi szerekről a kegyúr, misekönyvekről a püspök gondoskodott. A fő kegyúr az országban maga a király volt, alája tartozott az esztergomi és székesfehérvári székesegyháztól kezdve a királyi monostorokon át számos falusi plébánia és kápolna; rajta kívül püspökök és magánbirtokosok szerepeltek templomalapítóként, illetve kegyúrként. A mindenkori kegyúr látta el a templomot ereklyékkel, amelyek többnyire a névadó szent földi maradványainak egy darabkáját tartalmazták. Ezenfelül keresztek, kelyhek, edények, gyertyatartók, füstölők és más ötvöstárgyak egészítették ki a felszerelést.

Már ez a hatalmas szükséglet is jelzi, hogy a külföldről behozott ötvösművek távolról sem voltak elégségesek, s idehaza is ki kellett alakuljon több ötvösközpont,[12] elsősorban a királyi udvarok, másodsorban a püspöki székhelyek mellett. A legtöbb korai tárgy idekerülésének vagy Magyarországról való kikerülésének körülménye homályban van, s még olyan kapitális ötvösművek, mint a magyar korona, eredete is viták kereszttüzében áll.[13]

Ami István király koronáját illeti, István – kora uralkodóihoz hasonlóan – abroncskoronával, esetleg több koronával rendelkezett. A koronázási paláston abroncskorona díszíti István, Gizella és a szentek fejét. Csaknem pontosan egyezik ezzel István kortársának, II. Meskó lengyel királynak egy 1027-ben ábrázolt koronája. Ma már eldöntöttnek tekinthető, hogy István a koronázásra II. Szilveszter pápától nyert koronát. Mivel az ezredfordulón a paláston ábrázolt típus képviselte a kor nyugati koronadivatját, ilyen lehetett a pápa által adott korona is.

István koronája, illetve koronái nem maradtak az utókorra, aminek fő oka, hogy a pápától nyert koronát és zászlót, vexillumot III. Henrik a PéterAba Sámuel viszály alkalmával elvitte magával, visszaküldte Rómába, ahol nyoma veszett.

István és Gizella, mint ez a krónikából is kiderül, az egyházakat drága miseruhákkal is ellátta. Ezek körül csak egy maradt ránk, az a miseruha, amelyet a király és a királyné 1031-ben a fehérvári egyháznak adományozott, s amelyet a XII. század óta, némi átalakítással, koronázó palástnak használtak.[14]

Ismerve azt a rendkívül nagy feladatot, ami az újonnan épített egyházak miseruhákkal és terítőkkel való ellátásában a királyra hárult, bizonyosra kell vennünk, hogy a királynéi udvar mellett, valószínűleg Veszprémben, kialakult egy varró- és hímzőműhely. Az alapanyagul szolgáló selymet Bizáncból importálták, és indokolt arra gondolni, hogy a hímzőtevékenységben részt vettek a veszprémvölgyi görög apácák is.

Az egyházak könyvekkel való ellátása István király II. törvényének 1. cikkelye szerint a püspök feladata volt, és ezt az igényt kezdetben csak külföldről tudták kielégíteni. Az első könyveket nyílván az első térítők hozták magukkal. Ezek közül egy sem maradt fenn. Az XI–XII. századi liturgikus könyvekből megállapítható, hogy a magyar egyház melyik európai tartomány istentiszteleti rendjét, ünnepsorozatát és helyi szentkultuszát vette át, azaz: honnan ered a magyar liturgia.[15] A könyvek egybehangzóan azt tanúsítják, hogy a magyar liturgia alapjában véve a Rajna vidékéről származik, melyben főleg a kölni érsek alá tartozó Felső-Lotaringia és a trieri érsek alá tartozó Alsó-Lotaringia van képviselve a francia határvidékkel, de kiemelkedő tisztelete volt Sankt Gallen szentjeinek is: Szent Gálnak, Szent Othmárnak és Szent Mártonnak. Ez arra mutat, hogy a magyar liturgia a Sankt Gallen-i – mainzi kezdetektől szervesen fejlődött tovább. Döntő változást Szent Adalbert látogatása és Anasztáz érseksége sem jelentett, hiszen a cseh egyház is mainzi indítású, a XI. század közepének papi utánpótlása pedig csaknem teljes mértékben lotaringiai volt.

A püspökségek mellett a monostorok voltak a latin nyelvű egyházi kultúra szétsugárzói. A bencés monostorok kivették részüket a térítésből és a térítő szerzetesek képzéséből. Ha közvetlen adatunk nincs is Szent István kori könyvmásoló működésükről, a magyar monostorok XI. század végi könyvállományának összeírásai jelzik, hogy a püspökségek mellett hol keresendők a legkorábbi magyarországi könyvtárak.

Fegyverzörgés közepette hallgatnak a múzsák. Azt hihetnénk, hogy a belső és külső harcok a térítéshez és egyházszervezéshez szükséges szellemi képzésen túl nem engedtek teret a tudomány művelésének. Annál sajátosabb, hogy éppen ilyen körülmények között született meg az első „tudományos” munka Magyarországon.[16] Az 1020 táján Pannoniába jött Szent Gellért volt az, aki kezdetben bakonybéli visszavonultságában, majd csanádi püspök korában több teológiai művet írt.[17] Ezek közül csak a Deliberatio címen ismert Szentírás-magyarázat maradt ránk, amely a latin teológiai irodalom mellett a görög filozófia tanainak értékeléséről is tanúságot tesz, s ebben úttörő szerepe volt. Gellért azáltal, hogy a görög újplatonista[18] elmélkedés elemeit bevezette a latin teológiába, nem csupán tudományágát frissítette fel, hanem saját gondolatkörét is tágította.[19] Ez tette képessé magasabb összefüggések észrevételére; mai tudásunk szerint ő fogalmazta meg elsőként egy hasonlattal a középkori egyházi bölcselet találó jellemzését: philosophia est ancilla theologiae („a filozófia a teológia szolgálóleánya”)[jegyzet 2]

Amíg Gellért püspök Deliberatioja a hittudomány újjáéledésének egyik előfutára, addig István király fiához intézett Intelmei, a De institutione morum, egy elhaló államelméleti műfaj utolsó hírnöke. A Karoling-korban fejlődött ki az az egyházias állammisztika, mely szerint a király egyben Isten szolgája, hivatalnoka, illetve főpapja, és az állam az egyházon belül, annak szerveként működik. Azért, hogy csak olyan király kerüljön uralomra, aki ennek az ideálnak megfelel, a királlyá koronázás előfeltételének nem az öröklést, hanem az uralomra való alkalmasságot, az idoneitást tekintették.

Ezt követte István, amikor – 1080 körül írt nagylegendája szavait idézve – „atyai szeretetének hevétől indíttatva maga is összeállított fia számára egy könyvet az erkölcsi oktatásról, amelyben híven és barátilag, a lelki intelem szavaival szólt hozzá, oktatva őt, hogy mindenekelőtt tartsa meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, tartsa tiszteletben a főpapok méltóságát, szeresse a főurakat és vitézeket, szolgáltasson igazságot és gyakoroljon türelmet minden cselekedetekor, fogadja szívesen a jövevényeket és lássa el őket még szívesebben, tanács nélkül semmit se tegyen, eleit tartsa szüntelenül szem előtt és vegye példaképül őket, teljesítse az imádkozás kötelességét és gyakorolja egyebek mellett a jámborság és könyörületesség erényeit”.[jegyzet 3] [20]

Tanításának egyik leglényegesebb pontja (4. §) arról szól, hogy az ideális uralkodó harmóniában él uralkodásának támaszaival, a főpapokkal, továbbá a főurakkal, ispánokkal és vitézekkel. Ha ezt a harmonikus viszonyt meg tudja őrizni, elismerik királynak, ha „gőgös, gyűlölködő, békétlen” velük szemben, „a vitézek ereje biztosan a királyi méltóság bukásához vezet és az uralom másnak adatik”.[jegyzet 4]

A „tirannusok” sorsát István cseh, orosz és bolgár kortársai példáján is igazolva láthatta. Intése jogosultságát a történelem rövidesen magyar földön is igazolta.

Lábjegyzetek

  1. Karácsonyi, Szent István Oklevelei 147.
  2. Fr. UeberwegB. Geyer, Grundrisse der Geschichte der Philosophie. II. Berlin, 1928. 187.
  3. SRH II. 391.
  4. SRH II. 624.

Irodalom

A rovásírás irodalmát lásd fentebb.

  1. A magyar ősi hitvilágra lásd Solymossy Sándor, Magyar Néprajz IV2. 340—382; László, A honfoglaló magyar nép élete 376—397; Diószegi, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben; Diószegi Vilmos, A pogány magyarok hitvilága (Budapest 1967);
  2. a fejlettebb nomád képzetekre lásd. Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 77—80; Dienes István, A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik (in: Uráli népek. Szerkesztette Hajdú Péter. Budapest 1975. 77—108, irodalommal).
  3. Ősi elemek továbbélésére a keresztény művelődésben: Dercsényi Dezső, Az Árpád-kori magyar művészet problémái (Antiquitas Hungarica I. 1947. 84—91); T. Bogyay, SF 18. 1959. 6—26.
  4. A honfoglalók művészetére lásd Fettich Nándor, A honfoglaló magyarság művészete (Budapest 1935); A honfoglaló magyarság fémművessége. I—II. (Budapest 1937); László, A honfoglaló magyar nép élete 398—436; László Gyula, A népvándorláskor művészete Magyarországon (Budapest 19742). 62. kk.; Dienes István, A honfoglalás kora (Magyar művészettörténet I. Budapest 1970); Dienes, Honfoglaló magyarok 57—66.
  5. Árpád-kori művészetünk kezdeteire lásd Gerevich, Magyarország művészeti emlékei; Gerevich Tibor, Magyarországi művészet Szent István korában (in: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján III. 83 — 110); Dercsényi Dezső, A honfoglalás és az államalapítás korának művészete (in: A magyarországi művészet története. Főszerkesztő Fülep Lajos. Budapest 19643, 19704), kitűnő irodalmi összeállítással.
  6. Hazai templomépítésünk kezdeteiről lásd Gerevich, Magyarország művészeti emlékei és Dercsényi Dezső, Antiquitas Hungarica I. 1947. 84—91; az István kori építészetről sajátos felfogással lásd Kozák Károly, Székesfehérvár évszázadai I. 141—155. Kiszomborra lásd Dávid, Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiája 39. kk.;
  7. a körtemplomokra Gervers-Molnár Vera, A középkori Magyarország rotundái (Budapest 1972);
  8. Tarnaszentmáriára: Csemegi József, Antiquitas Hungarica 3. 1949. 92—107;
  9. Feldebrőre lásd Kampis Antal, Művészettörténeti Értesítő 4. 1955. 178—194; Magyarország műemléki topográfiája: Heves megye műemlékei. I. Szerkesztette Dercsényi DezsőVoit Pál (Budapest 1969). 136; Gyurkó JánosGyörffy György, Műemlékvédelem, 1982. 1. sz. 64—67.
  10. a Kralovánszky Alán és Éry Kinga által felfedezett két fehérvári templomra lásd Élet és Tudomány 1972. 33. sz. 1557,
  11. az esztergomi várpalotára lásd Nagy Emese, Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 23. 1971. 181—198; Horváth István, Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom és a dorogi járás (Budapest 1979). 78. kk.
  12. Ötvösségünkre általában lásd Kovács Éva, Árpád-kori ötvösség (Budapest 1973).
  13. A magyar korona legutóbbi nagyszabású, de történetileg elhibázott feldolgozása: Deér, HK, melynek bírálatát lásd Györffy György, Mikor készülhetett a Szent Korona? (Élet és Tudomány 1971. 2. 58—63).
  14. A koronázó palást korszerű feldolgozását adja Kovács Éva, Acta historiae artium Academiae Scientiarum Hungaricae 5. 1958. 181—221.
  15. A liturgikus irodalomra lásd Kniewald Károly, A Pray-kódex Sanctoraleja (Magyar Könyvszemle 63. 1939. 1—53); a további idevonatkozó műveket lásd alább az V. fejezet 3. pontjában.
  16. Irodalmunk kezdeteire lásd Horváth János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Budapest 1931); A magyar irodalom története. I. köt. Szerkesztette Klaniczay Tibor (Budapest 1964). 5—32, bibliográfiával; Horváth J., Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái.
  17. Szent Gellért műveit kiadta:Batthyány Ignác, Sancti Gerardi episcopi ... scripta et acta (Albacarolinae, 1790); G. Silagi, Gerardi Moresenae aecclesiae ... episcopi Deliberatio ... (Turnholti, 1978). vesd össze Karácsonyi, Szent Gellért 194—258; Ibrányi Ferenc, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 493. kk.;
  18. újplatonista műveltségére lásd Ivánka Endre, Szent Gellért görög műveltségének problémája (Budapest 1942); Századok 76. 1942. 497—500.
  19. Az eretnekségekre vonatkozóan lásd Redl Károly KözleményekEPA00001_1965_02_211-217.pdf Problémák Gellért püspök Deliberatio-jában. Irodalomtörténeti Közlemények 1965. 211. kk.; Szegfű László, Eretnekség és tirannizmus Irodalomtörténeti Közlemények 1968. 501. kk.
  20. Az Intelmek szövegét lásd SRH II. 391, 619—627; irodalmához legfontosabb: Balogh Albin, Szent István Intelmeinek forrásai (in: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 235—265); Szűcs Jenő, István király Intelmei — István király állama (in: Nemzet és történelem. Budapest 1974. 359—379); szerzőjére Györffy, István király emlékezete 309—372.


Beilleszkedés Európába
Kincstár, pénzverés Tartalomjegyzék Trónutódlás