Szemere Bertalan

A Múltunk wikiből
Vatta, 1812. augusztus 27. – Pest, 1869. január 18.
képviselő, miniszter, miniszterelnök,
író
Wikipédia
Kozina Sándor portréja, 1851
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

A másik oldalról Barit Gazetájában a negyvenes években nagy figyelemmel fordult a magyar liberalizmus felé. Szabadelvű eszmerendszerének kialakításában magyar példák is ösztönözték, így Bölöni Farkas Sándor, a polgári világot és a demokráciát megcsodáló, példaképül állító, de egyben bíráló erdélyi magyar író és tudós 1834-ben napvilágot látott Utazás Észak-Amerikában és Széchenyi Hitel című műve. Lapjában együttérzéssel számolt be a legkülönbözőbb magyarországi reformokról, amelyek a polgári átalakulást egyengették, s átvette a magyar lapokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Míg korábban a román lap Kossuthról mint „hírhedt” politikusról beszélt, a forradalom előtt már úgy emlékezett meg országgyűlési beszédeiről, hogy azok Szemere Bertalan megnyilatkozásaival együtt bármely ország parlamentjének dicsőségére válhatnak.

Vörös Károly

A büntetőjogi reform

Az Akadémia ugyanakkor pályadíjat tűzött ki a büntetés értelméről és céljáról szóló értekezésre és a külföldre utazó fiatal liberálisok: Szemere Bertalan, Pulszky Ferenc a szalonok világa helyett a polgári államok különböző börtönrendszereit tanulmányozzák lázasan.

A kudarc oka: az udvar taktikája

Az udvar ilyen általános időhúzó taktikájának mechanizmusát különösen jellemzően mutatja a büntetőtörvény-javaslat sorsa. Az országos bizottság által készített munkálat Deák minden igyekezete ellenére is megmaradt a szakbírósági rendszer mellett, és az esküdtszéket elvetette. Az alsótábla törvényjavaslata azonban – mint az várható volt – módosította ezt a döntést, és az esküdtszékek szervezésének (és a halálbüntetés eltörlésének) alapjára helyezkedett. Az így módosított javaslatot (mely az összes, korábban vitás ponton a Deák különvéleményeiben kifejtett ellenzéki álláspontot tette magáévá) ezúttal 546 paragrafusban Szemere készítette el.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját.

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel).

Az országgyűlés első szakasza

Szemere november 29-én beterjesztette a közteherviselésre vonatkozó, Lónyay Gábor december 3-án az örökváltságról szóló törvényjavaslatot.

Spira György

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Batthyány ugyanis – aki úgy vélte, hogy ha az országgyűlés Pestre települ, akkor az ottani forradalmi mozgalom rövidesen minden jelentőségét el fogja veszíteni –, miután az országgyűlés átköltöztetésének gondolatától Kossuth ellenkezése miatt kénytelen lett elállani, más módot Választott arra, hogy a forradalom szülővárosában is biztosítsa a liberálisok hegemóniáját: március 23-án István nádor felhatalmazásával Pestre küldte belügyminiszter-jelöltjét, Szemere Bertalant, s belőle, valamint a már úgyis Pesten tartózkodó Klauzál Gáborból, akire a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium vezetését kívánta bízni, meg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává kiszemelt Pulszky Ferencből megalakította az úgynevezett Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányt azzal a rendeltetéssel, hogy azután Pesten ez a testület ragadja magához az irányítást. A bizottmány pesti működése azonban a várttól nagymértékben eltérő eredménnyel járt: azt lehetővé tette, hogy az alakulóban levő kormány leendő tagjainak egy csoportja a helytartótanácstól már a kormány végérvényes hivatalba lépése előtt is átvegye egy sor fontos kormányzati feladat ellátását; azt viszont, amit Batthyány elképzelései szerint elsősorban kellett volna hogy eredményezzen: a pesti forradalmi mozgalom háttérbe szorulását, Szemeréék vitathatatlan igyekezete ellenére sem vonta maga után. Mert a pesti forradalmárok barátságosan fogadták ugyan a bizottmány tagjait, de hogy a középponti választmány keretei között élvezett hatalmukat önként rájuk ruházzák, arra a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták, Szemeréék pedig erőszakhoz nem folyamodhattak, mivel a pesti tömegek továbbra is kitartottak a márciusi fiatalok mellett.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

A kilenc miniszter közül három – Deák, Klauzál és Szemere – a jómódú középbirtokos nemesség soraiból került ki s a liberális nemesi mozgalomnak a megyékben legnagyobb súllyal bíró mérsékeltebb köreit képviselte.

A munkához látó kormány

Szemere már április harmadik hetében elrendelte, hogy a törvényhatóságok az 1848:XXII. törvénycikk értelmében mindenütt szervezzék meg vagy – ahol máris létezik – szervezzék újjá a nemzetőrséget, s ennek folyományaként a nemzetőrség a következő hetekben is szakadatlanul terebélyesedett (létszáma július elejéig az április közepinek több mint ötszörösére nőtt), a falusi és a városi szegénység képviselői, valamint a diákok viszont szinte mindnyájan kiszorultak a nemzetőrségből.

A parasztmozgalmak és a birtokos osztály

Az igazukat kereső parasztok ellen tehát egyre többször vezényeltek ki karhatalmat, június 12-én pedig Szemere egyenesen statáriumot hirdetett „az ország békéjének s a törvényes közcsendnek erőszakos kitörések… általi megháborítása eseteire, sőt az erészben megkísértett, de közbenjött törvényes erő által a végrehajtásban megakadályozott merényekre is”.[1]

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

Közben pedig tovább fokozta erőfeszítéseit Kossuth is, aki szintén arra számított, hogy Batthyányék üres kézzel fognak megtérni Bécsből. Élve tehát azzal az alkalommal, hogy a képviselőház most éppen az általa beterjesztett költségvetési tervezettel foglalkozott, mindenekelőtt keresztülvitte, hogy a ház megszavazzon egy, a költségvetési javaslat keretei közül kiemelt külön törvényjavaslatot, amely a kormányt feljogosította a július 11-én már megajánlottnál is nagyobb összegű, 61 millió forintnyi hitel igénybevételére és megengedte, hogy ha a szóban forgó 61 millió az ország közjövedelmeiből nem tellenék ki, akkor a hiányzó összeg előteremtéséről a kormány nemesfémfedezet nélküli papírpénz kibocsátásával gondoskodjék. Majd figyelmét a honvédelem – hatáskörébe egyébként nem tartozó – kérdéseire összpontosította, s Szemerét, aki ekkor egy személyben helyettesítette mind Batthyányt, mind az augusztus 26-a óta ismét a délvidéki táborban időző Mészárost, s aki a helyzetet ekkortájt nagyjából hozzá hasonlóan ítélte meg, rávette arra, hogy 29-én egy körrendeletben minden további nélkül utasítsa a törvényhatóságokat az újoncösszeírásnak az országgyűlés által már elfogadott, de még szentesítetlen katonaállítási törvény alapján történő azonnali megkezdésére. Ezzel pedig – ha egyelőre még mindig nyitva maradt is az a kérdés, hogy az újoncokból végül mind egy szálig honvédek lesznek-e – a forradalom tábora mindenképpen megtette a döntő lépést az ellenforradalom közvetlenül küszöbön álló támadásának méltó elfogadására.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Kossuth például 6-án önhatalmúlag megkezdte a nemesfémfedezet nélküli pénzjegyek (egyelőre ötforintos címletekben történő) közzétételét, majd 9-én megszervezte a bankjegynyomda fegyveres őrizetét is. Szemere pedig ugyanezen a napon váci táborából Pestre rendelte a Dunán inneni törvényhatóságokban szervezett önkéntes nemzetőri had egyik zászlóalját.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

Az eddigi kormánypolitika esetleges továbbvitelének azonban ekkor már maguk a kormány tagjai sem látták értelmét. Szemere személyében akadt ugyan egy miniszter, aki ennek ellenére sem helyeselte a kormány azonnali lemondását, de ő is csupán azért igyekezett maradásra bírni társait, mert bizonyosra vette, hogy többé semmiféle újonnan alakítandó kormánynak nem sikerülne elnyernie az uralkodói megerősítést, a liberális nemesség zöme viszont továbbra is csak uralkodói felhatalmazással bíró, törvényes kormányt lenne hajlandó támogatni. A kormány többi tagja azonban a 10-éről 11-ére virradólag tartott minisztertanácson határozottan szembehelyezkedett Szemerével. Kossuth azért, mert ekkor már ő is a radikálisokéihoz megszólalásig hasonló elképzelésekre jutott, s az ellenállás kibontakoztatására hivatott új kormány megszervezését az adott körülmények között halasztást nem tűrő teendőnek ítélte. Batthyány pedig azért, mert István főherceg (aki – tudjuk – már eddig is alig győzte kivárni a kormány feloszlását) hazatérését követően sietett elhitetni véle, hogy ha vállalkozik egy Kossuthot tagjai sorából immár kirekesztő új kormány alakítására, akkor lemondása után mindjárt újabb kormányalakítási megbízatást fog kapni, új kormányával pedig Bécs még az eddig történtek ellenére is kész lesz megint tárgyalásokba bocsátkozni. S a kormány mérsékeltebb szakminiszterei – mint általában – ezúttal is Batthyány mellé álltak, ha talán nem hallottak is azokról a hazug ígéretekről, amelyekkel őt István főhercegnek még mindig sikerült megtévesztenie, s ha a főherceg személye iránti bizalmuk talán nem volt is annyira határtalan, mint az övé.

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását), mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán ő meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában.

A pákozdi győzelem és következményei

A képviselőház ezért október 1-én elnökének, a békepárti ifj. Pázmándy Dénesnek az indítványára pótlólag beválasztotta a bizottmányba az első Batthyány Lajos-kormány tárcájáról le nem mondott két tagját, Szemerét meg (a Délvidékről éppen ekkor visszaérkezett) Mészárost, majd két nap múlva a felsőház is delegálta a bizottmányba négy liberális tagját, Perényi Zsigmond bárót, Ugocsa vármegye és id. Pázmándy Dénest, Fejér megye főispánját, valamint Esterházy Mihály grófot és (Erdély képviseletében) Jósika Miklós bárót, az írót.

A Honvédelmi Bizottmány megreformálását célzó kísérlet kudarca

Szemere tehát, értesülvén Kossuth terveiről, határozottan leszögezte, hogy Madarász az ő beleegyezésével legfeljebb a belügyminisztérium rendőri osztályának a vezetését veheti át, ha pedig Kossuth mégis Madarászt teszi meg a belügyminisztérium egészének irányítójává, akkor lemond bizottmányi tagságáról; s az ő álláspontjához azután több más bizottmányi tag, így a két hónapja még radikálisként nyilvántartott, de a bizottmányba bekerülte után radikalizmusából rögtön kivetkezett Nyáry is sietve csatlakozott.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Mint például, amikor augusztus elején ismeretessé lett Pesten, hogy a főkormányszék már két hónapja elrendelte a Román Nemzeti Bizottmány feloszlatását, foganatot azonban azóta sem tudott szerezni rendelkezésének, s ennek hallatára Szemere a főkormányszéket még erélyesebb eljárásra utasította.

Görgei főparancsnoksága

Miután tehát a Kápolna alól visszavonult csapatok átkeltek a Tisza bal partjára s Tiszafürednél táborba szálltak, Görgei március 3-án megbeszélésre hívta össze a magasabb beosztású tisztek zömét, s ezen az összejövetelen, amelyen megjelent a honvédelmi bizottmány képviselőjeként a táborban tartózkodó Szemere is, az egybegyűlt tisztek egyöntetű helyeslésétől kísérve, kinyilvánította, hogy Dembiński Kápolnánál egyszer s mindenkorra bebizonyította hadvezetésre való alkalmatlanságát, miért is azonnal elmozdítandó főparancsnoki állásából. Szemere meg, tapasztalván, hogy a tisztikar jelenlevő tagjai csakugyan mindnyájan egyetértenek Görgeivel, nyomban engedett is, s Dembińskit – egyelőre, igaz, csak ideiglenes érvénnyel – azonnal felfüggesztette, majd a sereg vezetésével mint rangidős tábornokot egyelőre Görgeit bízta meg.

A másnap Tiszafüredre érkező Kossuthtól pedig ezek az intézkedések immár a legfelső megerősítést is elnyerték. Mert Kossuth, aki a váci nyilatkozat megismerése óta nagyfokú gyanakvással figyelte Görgei működését, a legújabban történteket közönséges lázadásnak tekintette ugyan, csakhogy a táborban kénytelen lett rádöbbenni arra, hogy kellő cselekvési szabadsággal korántsem rendelkezik. És ez valóban így is volt. Hiszen Görgeiék ellenében a maga nagy tekintélyének latbavetésével talán felsorakoztathatta volna az egyszerű honvédek tízezreit. Ilyesféle forradalmi megoldás gondolata azonban az ő fejében nyilván meg sem fordult. Ha pedig netalán mégis eszébe ötlött ilyesmi, akkor is el kellett hessegetnie magától ezt a gondolatot, mert ebben az esetben azt is okvetlenül számításba kellett vennie, hogy Görgei elmozdítása egészen bizonyosan a tisztikar zömének azonnali dezertálását vonná maga után, a zászlót cserbenhagyó tisztek gyors pótlására pedig a forradalomnak egyszerűen nincs lehetősége.

De ha ilyen okok miatt Kossuth pillanatnyilag meghátrált is, abba, hogy a fősereg vezénylete végérvényesen Görgei kezében maradjon, semmiképpen sem óhajtott belenyugodni. Már a kezdet kezdetén feltette tehát magában, hogy ha a március 3-án Görgeire testált hatalmat most még nem tudja is visszavenni, valamiféle kerülő úton legalább utólag mégiscsak vissza fogja venni tőle. S ebben a szándékában azután még meg is erősítette őt Damjanich szolnoki győzelme. Damjanich ugyanis március 5-én Cibakházánál Dembiński eredeti haditervének megfelelően átkelt a Tisza jobb partjára, majd – míg Vécsey tüzérségi támadással lekötötte a szolnoki Tisza-híd bal parti hídfőjét védő császári csapatok figyelmét – dél felől váratlan rohamot intézett a szolnoki helyőrség ellen, s az ellenséget a város teljes kiürítésére kényszerítette. Ezek után pedig Kossuthnak meggyőződésévé lett, hogy most már azért is cselekednie kell, mert ha eltűrné, hogy Damjanich is Görgei alárendeltjévé legyen, akkor nem is egyszerű mulasztást, hanem valóságos bűnt követne el.

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki.

A trónfosztás és közvetlen következményei

S arra persze Kossuth sem volt kapható, hogy ha már radikálisokat nem hívhat meg az új kormányba, most helyettük netalán a békepártiak közül ruházzon fel miniszteri tárcával akár csak egyet is. De az adott körülmények között, mikor a békepárt politikáját már az eddig tőle balra elhelyezkedő képviselők zöme is messzemenően osztotta, a békepártiaknak nem is volt szükségük egyetlen miniszteri tárcára sem, hiszen céljaik érvényesítéséhez tökéletesen elegendő volt, ha az új kormány feje – mondjuk – Szemere lesz. Az a Szemere Bertalan aki a szeptemberi fordulat idején a kossuthival meglehetősen rokon álláspontra helyezkedett ugyan, s az önvédelmi harc szervezése érdekében december közepe óta a Felvidék teljhatalmú országos biztosaként is igen sokat tett, akiről azonban köztudott volt, hogy önmagát – nézetrokonság ide, nézetrokonság oda – sokkal többre tartja Kossuthnál, minek folytán a végsőkig is kész volna elmenni, csak hogy Kossuth vezető szerepét magára testálhassa, s akiről köztudott volt az is, hogy mélységes ellenszenvet érez a radikálisok iránt.

A békepártiak tehát most nemcsak kifogást nem emeltek Szemere miniszterelnöksége ellen, hanem a nyilvánosság előtt az Esti Lapok hasábjain elsőként éppen ők kezdték hangoztatni, hogy a miniszterelnöki tisztség betöltésére egyedül Szemere hivatott. És joggal, hiszen Szemere, miután a Felvidékről visszaérkezett Debrecenbe, maga is mindennél fontosabbnak találta, hogy rendszeres tanácskozásokat folytasson vélük annak kimódolására, miként vigyék majd keresztül „Kossuth jogainak szorításá”-t.[2] Ennél jobban pedig az ekkorra kialakult helyzet súlyosságát már csak az jellemezheti, hogy Kossuth, akinek az emberismeret – enyhén szólva is – gyenge oldala volt, de éppen Szemerén nem lehetett nehéz átlátnia, most ennek ellenére már maga is kénytelen volt Szemerét ismerni el az egyedüli kormányképes jelöltnek.

A leendő kormányfő kilétének eldőlte után pedig azonnal megkezdődhetett a „Kossuth jogainak szorításá„-ra kidolgozott tervek foganatosítása is. Ugyanazok a békepártiak tehát, akik április közepén még annak hangsúlyozásával tűntek ki, hogy megengedhetetlen volna, ha az országgyűlés feloszlatásának eddig királyi felségjogként kezelt jogát ezentúl az ország kormányzó-elnöke gyakorolná, a képviselőház április végi ülésein már főleg azt bizonygatták, mennyire szükséges, hogy a kormányzó-elnök, nem lévén alávetve miniszteri felelősségnek, kormányzati ügyekbe egyáltalán ne avatkozzék bele, hanem csak felségjogokat gyakoroljon, az ország kormányzását pedig teljes egészében hagyja a kijelölendő miniszterekre, akiket viszont miniszteri felelősség fog kötni.

S Kossuth, aki természetesen maga is jól látta, hogy az ő szerepét így lépésről lépésre szinte a semmivel igyekeznek egyenlővé tenni, eleinte makacsul szembehelyezkedett a békepárt követeléseivel, végül azonban megint csak engedni kényszerült. Szemere ugyanis határozottan kijelentette, hogy ellenkező esetben nem vállalja a kormányalakítást. Kossuthnak pedig, mióta rádöbbent arra, hogy az országgyűlési többség Szemere mögött áll, azt is meg kellett értenie, hogy a többség eszerint az utóbbi hetekben nemcsak az Önvédelmi háború következetes továbbfolytatásához ragaszkodó baloldaltól fordult el, hanem tőle magától is, s így, ha ez a többség maradéktalanul még mindig nem törekszik felszámolni az ő vezető szerepét, csupán hatáskörének nagyfokú korlátozását vette egyelőre tervbe, az legfeljebb annak tulajdonítható, hogy a nép millióinak tudatában a Kossuth név a forradalom során válhatatlanul egybefonódott az ország felvirágoztatásának programjával, ha azonban közte és e többség között nyílt kenyértörésre kerülne sor, akkor rajta már a néptömegek körében kifejlődött nimbusza sem segítene többé.

Győzelmek a mellékhadszíntereken

De szép eredményeket könyvelhettek el azok az ország északkeleti megyéiben alakult szabadcsapatok is, amelyeket felvidéki működése során az úgynevezett felső-magyarországi védsereg keretei között még Szemere kezdett szervezni március derekán.

A Szemere-kormány bemutatkozása

A teljes cikk.

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

És erről nem csupán a Bécs elleni támadás elmaradása tanúskodott, hanem például az is, hogy a valóban galíciai betörésre készülő Dembinskit a Szemere-kormány már megalakulásának a hetében eltiltotta a támadástól – bármennyire hátráltathatta is volna ez (kivált ha egy galíciai tömegfelkeléssel is párosul) az orosz csapatok Magyarország elleni felvonulását –, mert a kormány attól tartott, hogy a cárnak éppen egy ilyen lépés szolgáltatna ürügyet a magyarországi beavatkozásra…

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

És így igen gyorsan elérkezett a kijózanodás pillanata az ország kormányrúdját kezükben tartó Szemeréék számára is, akik pedig június 5-én még diadalérzettel teljesen eltelve vonultak be a felszabadított fővárosba.

Próbálkozások országos népfelkelés indítására

A forradalom vezetői tehát végeredményben minden igyekezetük ellenére sem tudták keresztülvinni a honvédsereg egészének gyors összpontosítását. De nem tudták megteremteni az ellenállás kibontakoztatásának másik alapvető feltételét, az országos méretű népfelkelést sem. Holott a Szemere-kormány maga is hamar átlátta, hogy erre nemkülönben égető szükség volna, s ezért az ország népét ismételten – először már május 18-án, a fenyegető orosz beavatkozás első hírének vétele után, másodszor pedig június 27-én – fel is hívta általános fegyverfogásra. Csakhogy a felhívások foganatja a kívánatosnál sokkalta csekélyebb lett: néhány gerillaosztag most is alakult ugyan a Dunántúlon, s megint fegyverre keltek a Selmec környéki bányászok százai is, a Jászkunságban pedig július elejére éppenséggel több ezer főnyi felkelőhad jött létre, országos méreteket azonban a népfelkelés most még annyira sem öltött, amennyire télen. Már csak a kormány tehetetlensége miatt sem; a harci szellem felszítására ugyanis Szemeréék nem találtak jobb eszközt, mint hogy a népfelkelést „keresztesháborúvá” nyilvánítsák s a népet imádkozásra és böjtre szólítsák fel, a gerillaosztagok megszervezését és vezetését pedig erre alkalmas, katonailag képzett személyek helyett a lelkészek feladatává tették.

Mindazonáltal a legfőbb ok, amely miatt a népfelkelés ezúttal is meglehetősen szűk körű maradt, most sem a szervezési hibákban, hanem a parasztkérdés rendezetlenségében gyökerezett. Mert a föld népe továbbra sem mondott le sérelmeinek orvoslásáról, olyannyira nem, hogy a tavaszi győzelmek nyomán a paraszti osztályharcnak egyenesen újabb dagálya bontakozott ki országszerte – Heves, Gömör, Zemplén, Arad és Pest megyében éppúgy, akár Fejérben, Veszprémben, Tolnában, Somogyban, Zalában vagy Vasban. S hogy a népfelkelés iránti részvétlenség szorosan összefügg a parasztkérdés megoldatlanságával, arra sokfelé maguk a falusiak is félreérthetetlenül rávilágítottak, nyíltan kimondván, hogy fegyverfogásra csupán akkor lesznek kaphatóak, ha előbb meghallgatják követeléseiket. A kormánytól azonban jóideig mi sem állott távolabb, mint hogy okuljon az ilyen és hasonló megnyilatkozásokból. Ellenkezőleg: június 12-én, amikorra már halomba gyűltek a parasztmozgalmakról számot adó jelentések, Szemere az annak idején éppen általa bevezetett statárium első évfordulóját azzal tette emlékezetessé, hogy most „még súlyosabb fenyíték” alkalmazására utasította a megyéket.[3]

A magyar–román megegyezés

Amikor például Andrássy Gyula gróf Zemplén megyei főispán, akit a Szemere-kormány május végén isztambuli követévé nevezett ki, állomáshelyére igyekezvén, Belgrádba érkezett és megtudta, hogy éppen ott tartózkodik Kušljan is, nyomban érintkezésbe lépett véle s nem is eredménytelenül; Kušljan ugyanis vállalta, hogy lapjában ezután a korábbinál is kiterjedtebb propagandát fog folytatni a Habsburgok ellen, az ellenforradalmat támogatni többé nem hajlandó horvátokból pedig magyarbarát klubot fog szervezni, s ennek fejében csupán azt kötötte ki, hogy a magyar kormány általánosságban ismerje el a nemzetiségek jogait és jelentse be a magyar országgyűlés egynyelvűségének felszámolását.

A képviselőház nemzetiségi határozata

És a képviselőház első szegedi ülésén, július 21-én Szemere már be is terjesztette a kormány tizenhét pontos határozati javaslatát, amely nagyjából a románoknak egy héttel korábban felkínált engedményeket irányozta elő ezúttal már az ország valamennyi nemzetisége számára.

A javaslat elfogadtatása azonban korántsem ment simán, mivel a képviselők egy része még ekkor sem tudott beletörődni abba, hogy a magyar nemesség az általa márciusban meghódított kormányzati hatalom egyes elemeit önként engedje át a nemzetiségeknek. Hiába hangsúlyozta tehát Szemere, hogy „az apró népeknek sorsa az, hogy ha nem szövetkeznek egymással, a nagyobb nemzetek által vagy elfelejtetnek, vagy eltiportatnak”, s hiába jegyezte meg a segítségére kelő Vukovics is, hogy ha a javaslatot elutasítják és a forradalom elbukik, akkor az ország kormányzata továbbra is egynyelvű lesz ugyan, de nem magyar, hanem német nyelvű: a javaslathoz hozzászóló képviselők közül – a békepárttal egy gyékényen áruló Nyáry Páltól a radikális Madarász Józsefig – többen az előterjesztés ellen nyilatkoztak, s e felszólalók ellenvetéseit sokan mások is „roppant tetszéssel” fogadták. Hanem a javaslat megbuktatásához az ellentábor ereje mégsem volt elegendő.

Arad felé

Szemere például, hogy a küszöbön álló összeomlásért ne néki kelljen majd viselnie a felelősséget, július 24-én benyújtotta lemondását. S Kossuthnak, aki tudta. hogy a kormány feloszlása a pillanatnyi körülmények között általános fejetlenséget idézne elő, nagy nehezen sikerült elérnie, hogy Szemere végül mégis visszavonja a lemondást, ekkor azonban újból megmozdult a békepárt. A békepártiak ugyanis – abban a meggyőződésben, hogy az utóbbi hetek kudarcai végre kellőképpen aláaknázták Kossuth állásait – most már eljöttnek látták az időt Görgei hatalomátvételére. A képviselőház július 27-én Szegeden tartott zárt ülésén ezért – első lépésként – azzal a követeléssel hozakodtak elő, hogy Mészáros utódjául ismét Görgeit nevezzék ki a honvédsereg főparancsnokává. S indítványukat elfogadtatniuk nem sikerült ugyan – mert Szemere (aki Görgeire éppoly féltékeny volt, akár Kossuthra) nagy üggyel-bajjal keresztülvitte, hogy a ház egyelőre eltekintsen a határozathozataltól –, egyikük, Szunyogh Rudolf szabolcsi képviselő azonban az ülés végeztével ennek ellenére is nyomban kocsiba szállt, hogy immár közvetlenül Görgeihez forduljon, s magát a képviselőházi többség megbízottjának adva ki, felszólítsa őt a hatalom haladéktalan megragadására és a forradalom résztvevőinek legalább kegyelmet kieszközölni hivatott béketárgyalások azonnali megindítására.

Szabad György

A földesurak kármentesítése

A Szemere-kormány javaslata viszont 300–500 forintra akarta csökkenteni a telkenként fizetendő kárpótlást és ennek nyolcadára a házas zsellérségenként juttatandót.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

A Dunai Szövetség terve

A félhivatalos Sürgöny is kapva kapott annak a Szemere Bertalannak a konzervatív egyházi körök lapjában, a Pesti Hírnökben] közölt támadó cikkén, aki nemrégen még haladó körökben igyekezett Kossuth elvakult nacionalista hírét kelteni. Most felháborodottan tiltakozott a „szellemi szörnyetegnek” bélyegzett tervezet ellen, amely szerinte az általános választójog révén „a szabadelmű arisztokratia helyett, mi magköve sajátos alkotmányunknak, behozza a demokráciát”, és „tartománykává”[4] süllyeszti Magyarországot.

Lábjegyzetek

  1. Szemere körrendelete a törvényhatóságokhoz, Budapest, 1848. június 12. Közli: Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Összeállította Ember Győző. Budapest, 1951. 260.
  2. Erről: Kemény Zsigmond, Emlékirat 1849-ből (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Szerkesztette Gyulai Pál. IX.) Budapest, 1907. 127–128.
  3. Szemere körrendelete, Budapest, 1849. június 12. Közlöny, 1849. június 22. 138. szám 513.
  4. Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. V. Pest, 1869–1870. 119., 121., 127.

Művei

Irodalom

Az átszervezéssel kapcsolatban Kossuth és Szemeréék között november 19-től 26-ig lezajlott vita írásos dokumentumait, valamint a vita végeredményeit rögzítő november 28-i Kossuth-iratokat lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. A vita lefolyását ismerteti Závodszky Levente, Kossuth és Szemere a honvédelmi bizottmány megalakításáról (Emlékkönyv Fejérpataky László… ünnepére. Budapest, 1917),

A forradalom táborán belül tevékenykedő ellenforradalmárok elleni fellépést sürgette és kevesellte Kossuth február 12-én és 17-én a hadügyminisztériumhoz, 14-én Szemeréhez és 19-én Batthyány Kázmérhoz intézett utasításában, Kossuth Lajos Összes Munkái XIV.

A magyar szabadságharc más külföldi résztvevőire adatokat szolgáltat Szemere felszólalása a képviselőház 1849. július 21-i ülésének naplójában; közli BeérCsizmadia;

A Szemere melletti békepárti állásfoglalást lásd: Esti Lapok, 1849. április 25. A képviselőház április végi zárt üléseivel s Kossuth Szemere előtti meghátrálásával tüzetesen foglalkozik a kortársak közül Kemény Zsigmond, Emlékirat, a szakirodalomban pedig Varga Zoltán, Az államforma és a kormányforma kérdése a debreceni trónfosztás után (Századok, 1949). A békepártiaknak a kormányzó-elnöki jogkörrel kapcsolatos álláspontjára rávilágítanak továbbá hírlapi megnyilatkozásaik is: Esti Lapok (Debrecen), 1849. április 20., 29., május 1. Hogy Kossuth kezében végül is mekkora hatalom maradt, az kitűnik május 1-én az országgyűléshez intézett átiratából, Kossuth Lajos Összes Munkái XV. Hogy Kossuth csupán kényszerűségből egyezett bele hatáskörének korlátozásába, azt „további vizsgálatot érdemlő” kérdésnek minősíti Szabad, A polgári átalakulás megalapozása; a kényszeredettségről azonban egyértelmű tanúságot tesz magának Kossuthnak egy április 30-án Szemeréhez intézett levele is, Kossuth Lajos Összes Munkái XV.

Szemerének a felső-magyarországi védsereg megalakítására vonatkozó március 16-i tervezetét és felhívását közli Pap Dénes, Okmánytár II.,

A Szemere-kormány ránk maradt iratai ugyanabban a levéltártestben (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár) helyezkednek el, amelyben a Batthyány-kormányéi, azzal az eltéréssel azonban, hogy Szemere miniszterelnöki iratai nagyrészt az ő belügyminiszteri irataival együtt a belügyminisztérium irattárában találhatóak,

A kormány tagjai közül Szemerén, Vukovicson és Horváth Mihályon kívül visszaemlékezéseket hagyott ránk Batthyány Kázmér is; e munka fontosabb részleteit közzétette Tóth Lőrincz, Gróf Batthyány Kázmér és emlékiratai (Budapesti Szemle, 1893). A kormány egyes tagjainak tevékenységével foglalkozó főbb feldolgozások: Kiss Ernő, Szemere; Sarlós, Deák és Vukovics; Barta, Kossuth és Csányi; valamint Márki Sándor, Horváth Mihály (Budapest, 1917) és Pamlényi Ervin, Horváth Mihály (Budapest, 1954).

Szemerének az önálló rendőri osztály feloszlatásáról intézkedő május 11-i rendeletét ismerteti a Közlöny, 1948. május 16., a tizenöt kormánybiztosság megszüntetéséről szóló május 12-i rendeletét pedig reprodukcióban közli RózsaSpira. A tábori vésztörvényszék felszámolására vonatkozó kormányhatározatot lásd a június 2-i minisztertanács jegyzőkönyvének kivonatában; közli és az ügy részleteire is fényt derít Sarlós, Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga.

Dembiński (Kossuth által is helybenhagyott) galíciai támadási terveibe bepillantást nyújt Danzer, továbbá Kossuth április 19-én Dembińskihez, illetve Szemeréhez intézett kétrendbeli levele, Kossuth Lajos Összes Munkái XV., a támadást eltiltó május 5-i minisztertanácsi határozatról pedig tájékoztat a Kossuth által másnap Dembińskihez intézett levél, ugyanott.

Horváth Mihály június 6-ra országos böjtöt hirdető és Szemerének a lelkészek felhasználását előíró május 8-i körrendeletét közli Pap Dénes, Okmánytár II.

A jobbágyfelszabadítás továbbvitele tárgyában Vukovicsék kidolgozta törvénytervezet szövege eddig sem eredeti, sem a kormány által utóbb az országgyűlés elé terjesztett alakjában nem került elő, eredeti változatának legfontosabb pontjait azonban megismerhetjük Vukovics már idézett emlékirataiból. Vannak, akik feltételezik, hogy a két változat között nem volt számottevő eltérés – így Barta, A kormány parasztpolitikája és Szabó István, Kossuth állásfoglalása –, Vukovics emlékirataiból azonban az is kiviláglik, hogy az eredeti szerkezetben foglaltakat a miniszterek közül többen hevesen ellenezték s még a javaslat pártolói és ellenzői között közvetíteni próbáló Szemere is csak a korcsmáltatási jog kárpótlás nélküli eltörlésének a gondolatát támogatta. A békepárt rosszallásának hangot adott már az Esti Lapok, 1849. május 16.; a békepárt álláspontjának felülkerekedéséről pedig tanúskodott a képviselőház július 20-i zárt ülése, amely többségi határozattal a törvényjavaslat tárgyalásának elmellőzését mondta ki s ezt – mint az ülésről tudósító Hunfalvy hangsúlyozza – éppen a javaslatot eredetileg benyújtó kormány fejének az indítványára tette.

A Szemere-kormány nemzetiségi politikáját elemzi I. Tóth Zoltán, A Szemere-kormány nemzetiségi politikája (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei. II. Budapest, 1952). Andrássyt bemutatja Wertheimer Ede, Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I–III. (Budapest, 1910–1913), az ő Batthyány Kázmért belgrádi tárgyalásairól tájékoztató június 11-i levelét pedig közli Thim III. Szemerének a június 14-i minisztertanács számára készített előterjesztését s az előterjesztés elfogadásáról tanúskodó jegyzőkönyvi kivonatot lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV.

A nemzetiségi kérdéssel egyébként a képviselőház zárt ülésben már július 25-én és 26-án is foglalkozott, a radikális képviselők közül pedig az első napon – úgy látszik – csak olyanok szólaltak fel, akik ellenezték a nemzetiségek egyenjogúsítását, minek folytán a radikálisokat kivétel nélkül az egyenjogúság ellenzőinek minősítette Szemere egy 25-én Kossuthhoz intézett, közismert levelében, lásd: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Holott a radikálisoknak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézetei ekkor a valóságban éppúgy megoszlottak, akár a liberálisokéi, mint ez jól ki is vehető a képviselőház július 28-i nyilvános ülésének a 421. lap 32. jegyzetében idézett naplójából. Ennek ellenére a radikálisok álláspontjáról még legújabban is Szemeréével egyező képet fest Kovács Endre, Szemben a történelemmel.

Szemerének a kormány lemondási szándékát Kossuthtal közlő emlékiratát (téves, július 21-i keltezéssel) kiadta Deák Imre. A képviselőház július 27-i zárt üléséről tudósítanak Mészáros Lázár, Vukovics és Hunfalvy emlékiratai, továbbá Szemerének, valamint Stuller Ferenc kormányzó-elnökségi tanácsosnak még aznap Kossuthhoz intézett levelei, Kossuth Lajos Összes Munkái XV.

Marx levelezését a Kossuth ellen fordult Szemerével közreadta D. Kosáry, Marx et Szemere (Revue d'Histoire Comparée, 1946. 1–2.). Szemere hamis információira és indítékaira lásd: Maller Sándor, Marx és Szemere (Századok, 1956. 4–6).