Szende Pál

A Múltunk wikiből

szül. Schwarz

Nyírbátor, 1879. február 7. – Szinérváralja, Románia, 1934. július 15.
közgazdasági író, polgári radikális politikus,
1918-1919-ben a Károlyi Mihály-kormányban, majd az azt követő Berinkey-kormányban is pénzügyminiszter
Wikipédia

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

1906 októberében hazaszállították II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait. Ferenc József már 1904 őszén hozzájárult ehhez, hogy a felajzott közvéleményt némileg lecsillapítsa. Az uralkodói gesztusból végül a koalíciós kormány húzott politikai hasznot. A nemzet kegyeletes ünnepén a csökkent hitelű függetlenségi párti vezetők és a szabadságtörekvések ravasz elgáncsolásán fáradozó koalíciós hatvanhetesek tartották az ünnepi beszédeket. Magukat kiáltották ki a régi nagy küzdelem letéteményeseinek, és szolgai módon hálálkodtak az uralkodónak. Csak a haladó áramlatok képviselői érezték meg e felháborító csalást. Szende Pál a polgári radikálisok nevében mondta ki: Ők, akik minden elvüket feladták a hatalomért, fogadják azt, aki mindent eldobott elveiért!

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Szende Pál és Dániel Arnold 1906-ban publikált tanulmányai az önálló vámterület és az agrárfejlődés kérdéseiről csak bevezetői voltak annak a módszeres, alapos munkának, amelyet a Társadalomtudományi Társaság vezető radikális és szocialista értelmiségi csoportja 1907-től kezdve kibontakoztatott. Nagyszabású, többirányú, mégis egységes egészre: a magyar társadalom tudományos megismerésére s a fejlődése szempontjából szükséges tennivalók meghatározására irányuló tevékenység volt ez. Ha az 1906 előtti éveket az ideológiai-politikai tájékozódás és ennek eredményeként a nézetek és módszerek tisztázódása jellemezte, akkor az egyértelműen baloldalivá vált Társadalomtudományi Társaság tevékenységének ekkor kibontakozó új szakaszában mindenekelőtt „tudományos politika” kidolgozását tekintette feladatának. Tapasztalataik arra a felismerésre vezették őket, hogy – amint Jászi megfogalmazta – „ma még itt Magyarországon nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is más erők dolgoznak, mint Nyugaton”.[1] Fel kell adni tehát azt a korábbi, leegyszerűsítő nézetüket, hogy az ország felzárkózása a nyugateurópai eszményképhez az ott megtett útnak megfelelően egy-két évtized kemény harcával elérhető. Ellenkezőleg, mielőtt megindítanák küzdelmüket, meg kell ismerniük, valósággal föl kell fedezniük az országot.

Ezt a felismerést s a belőle adódó tennivalókat fogalmazta meg Jászi OszkárAz új Magyarország felé” című cikkében 1907 tavaszán. Jászi abból indult ki, hogy Magyarország társadalmi fejlődésének szükségszerű következő lépcsőfoka a polgári demokrácia lesz. Ennek a politikai feltétele, hogy radikális polgári párt jöjjön létre, amely – a tőkével szemben meg nem alkuvó küzdelmet folytató forradalmi munkáspártra támaszkodva – harcot indít ennek megteremtéséért. A polgári radikális párt feladatai között Jászi első helyen a demagóg, klerikális töltésű nacionalizmus elvetését s a függetlenségi gondolat és a demokratizmus egybekapcsolásának szükségességét jelölte meg. Ennek alátámasztását az önálló vámterület megteremtésében, a nagybirtok felosztásában és kisbirtokrendszeren alapuló szövetkezeti hálózat létrehozásában, helyi demokratikus önkormányzat kiépítésében, az egyházi birtokok szekularizációjára épülő széles körű közoktatási reformban, a progresszív adózás bevezetésében, az egészségügy és az igazságügy államosításában jelölte meg. A munkásosztály küzdelmének támogatására széles körű munkásbiztosítást; gondolat-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot; az „izgatás” és a sztrájk szabadságát tartotta elengedhetetlennek. A nemzetiségi politikában Eötvös és Deák útját, az 1868. évi LXVIII. tc. tényleges megvalósítását jelölte meg feladatként. Végül a politikai válság éveiben annyira a középpontba került katonai kérdések megoldására modern néphadsereg létrehozását sürgette.

A magyarországi polgári radikalizmusnak ezt az első, vázlatos programját – írta Jászi – részleteiben is ki kell dolgozni. Nyilvánvaló – fűzte hozzá –, hogy ez csak kollektív erőfeszítések eredménye lehet. A koalíció kormányzása egyelőre kizár minden tényleges beavatkozást a politikai életbe. De éppen ezért kell felhasználni az időt arra, hogy „tisztába jöjjünk feladatainkkal”, s ha itt lesz az ideje, hogy „ki lehet bontani a vitorlákat: a hajónk pontos iránytű nélkül ne maradjon”.[2]

A nagyszabású munka: a régi Magyarország feltérképezése és az új Magyarország tervének kidolgozása, az addigi eredményekre támaszkodva szinte valamennyi irányban megindult. A Huszadik Században s önálló füzetekben is megjelenő tanulmányok, a Társadalomtudományi Társaságban rendezett viták hatalmas energiákról, széles látókörről, tudományos elmélyültségről tanúskodnak. Rácz Gyula kiterjedt statisztikai anyagra támaszkodó munkában tárta fel a magyar társadalomban végbemenő osztályképződés gazdasági alapjait. Nagy eredmények születtek a munkásság és a parasztság helyzetének, életmódjának újszerű feltárása révén is. Ebben a munkában új kutatási módszer, új műfaj született; a szociográfia, amely kisebb társadalmi egységek életének, munkájának, kereseti és lakásviszoyainak, életmódjának, szokásainak és kultúrájának pontos feltérképezésével éles képet rajzolt a magyar társadalomról. Braun Róbert – a szociográfia hazai úttörője – a marosvásárhelyi munkásság életviszonyairól, a falu lélektanáról; Fényes Samu a balmazújvárosi földmunkásság kulturális helyzetéről; Bosnyák Béla a budapesti diáknyomorról készített felmérést. Tanulmányok születtek az egyke problémájáról, a budapesti munkásság lakásviszonyairól (Alpári Gyula), általában a fővárosi lakáshelyzet súlyos társadalmi és egészségügyi következményeiről. Ehhez csatlakozott Kende Zsigmond és Berend Miklós egészségügyi-szociográfiai, továbbá Heim Pál, az európai hírű gyermekgyógyász gyakorlati tevékenysége; Bolgár Elek a kivándorlás kérdéseit, Csécsy Imre az értelmiség helyzetét, Harkányi Ede a női emancipáció kérdéseit tanulmányozta.

A kutatások kiterjedtek a hazai oktatásügy kérdéseire, átfogták a magyar kulturális élet fontos területeit is. Méray-Horváth Károly és Pikler Gyula előadásai alapján több mint 30 résztvevővel vitatták meg a középiskolák helyzetét, a szükséges reformokat; Kunfi Zsigmond, Zigány Zoltán, Balassa József az iskolarendszer s az egész magyar közoktatás válságát és fejlődésének perspektíváit, „a jövő iskolája” kiépítésének lehetőségeit és feladatait tárták fel. Két hónapon át tartó, nagy visszhangot keltő vita zajlott le Ignotus bevezető előadása nyomán az irodalom és a társadalom kapcsolatáról. A vitát – amelyben többek között részt vett Diner-Dénes József, Schöpflin Aladár, Jászi Oszkár, Babits Mihály, Osvát Ernő és Pogány JózsefSzende Pál zárta le, hitet téve – a résztvevők többségének álláspontjával összhangban – a magas művészi színvonalú és a társadalmi haladásnak elkötelezett irodalom mellett.

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

Jászihoz hasonló nézeteket képviselt Szende Pál is. Karl Rennernek a Monarchia nemzetiségi viszonyaival foglalkozó könyvével vitázva Szende is az integer Magyarország talajára helyezkedve bizonyította, hogy a demokratikus átalakulás lehetővé teszi az ország változatlan határok közötti fenntartását; sőt azt is bizonyítani igyekezett, hogy a nemzetiségek körében már nincs számottevő kifelé gravitáló törekvés. Szende több munkájában is főként azt bizonygatta, hogy a nemzetiségi kérdés állandó napirenden tartása a reakciós uralkodó osztályok érdeke, mert ezzel tudják leginkább mozgósítani az iskola és a sajtó által sovinisztának nevelt magyar közvéleményt mindenfajta demokratikus törekvéssel szemben.

Szende ebből azt a következtetést vonta le: a haladásnak fontos feltétele, hogy megváltoztassa a magyar társadalom történeti tudatában levő hamis képzeteket, reális történetszemléletre, tehát reális politikai felfogásra nevelje a tömegeket. Ezzel függött össze Szende széles körű tevékenysége főleg a koalíciós kormány történeti hamisításainak, kuruckodó nacionalizmusának leleplezésére. Ő és társai esetenként túllőttek a célon: amikor például a hamis Kossuth-kultusszal szemben Görgey mellé álltak, vagy amikor a Habsburg-barát beállítottságú fiatal Szekfű Gyulát támogatták, aki „A száműzött Rákóczi” című könyve miatt a soviniszta sajtó pergőtüzébe került. Alapjában véve azonban elvbarátaival együtt helyesen támadta mind a kormánypárti, mind a függetlenségi ellenzéki nacionalizmust.

Jászi is felfigyelt arra – bár részletesen nem fejtette ki –, hogy a magyar önállóság, az Ausztriától való elválás szorosan összefügg a nemzetiségi kérdéssel. „Nem lehet Ausztria gyarmatpolitikáját megtörni addig – írta –, amíg az ellenünk az ország másik felét mozgósítani tudja.”[3] A dualizmus felszámolását közvetlen programként nem hirdette, de – Szende nyomán – az önálló vámterület megteremtését olyan előrelépésnek tekintette, amely tisztázza a két ország közötti kapcsolatok gazdasági problémáit, és így a nacionalista ellentétek csökkenésére vezethet.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Szende Pál és Jászi Oszkár, Rácz Gyula, sőt Somló Bódog és Pikler Gyula is nemcsak elfogadták, hanem mint bekövetkező és kívánatos fejleményt fogták fel a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülését, a dolgozó osztályok politikai hatalmának létrehozását. Meggyőződéssel hirdették, a társadalmi fejlődés vizsgálata meggyőzte őket arról, hogy a jövő a szocializmusé.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A Demokrácia-páholy révén Jászinak hamarosan sikerült elérnie, hogy más páholyok is anyagi segítséget nyújtsanak a szabadiskola megindításához, majd folyamatos fenntartásához. A szociológus csoport további terveivel, a választójogi propaganda s az antiklerikális küzdelem fokozásával azonban a páholy konzervatív elemei nem értettek egyet; Jászi hét radikális társával együtt 1908. május 27-én távozott a páholyból és létrehozta saját radikális szabadkőműves páholyát: a Martinovics-páholyt. Ebben Jászi mellett részt vett Szende Pál, Harkányi Ede, Rácz Gyula, Zigány Zoltán. A Martinovics-páholynak lett tagja 1912-ben Ady Endre, Bányai Elemér (Zuboly), Nagy Endre, Bölöni György; a szocialisták közül pedig Kunfi Zsigmond, Ormos Ede, Rónai Zoltán, Beck Salamon, Diner-Dénes József, Czóber Ernő, Pogány József, Varga Jenő és Varjas Sándor. A páholy vezetői között jelentős szerepet játszott Polányi Károly és Zigány Zoltán is. Főmestere, tehát a páholy tényleges vezetője 1911 elejétől Jászi Oszkár lett. A Martinovics-páholy megalakulását a szabadkőműves szövetségtanács csak kis szótöbbséggel hagyta ugyan jóvá, de jóváhagyta, s a páholy megkezdhette működését.

Jászi a Martinovics-páholy célját abban jelölte meg, hogy fóruma, műhelye legyen a radikális polgári program kidolgozásának, elősegítse a munkásosztály és a haladó polgárság közös antifeudális harcát, tervszerű együttműködését. A páholy programja, amelyet a belépni szándékozók röplap formájában kézhez kaptak, röviden összegezte JásziAz új Magyarország felé” tanulmányának főbb programpontjait:

  1. általános titkos választójog,
  2. teljes gyülekezési, egyesülési, sajtó- és vallásszabadság,
  3. az állam és az egyház teljes szétválasztása,
  4. a hitbizományok eltörlése, a szekularizácíó,
  5. a munkásosztály öntudatra ébresztése,
  6. a fogyasztási adók visszafejlesztése s a progresszív adózás bevezetése,
  7. a nemzetiségi kérdés demokratikus gazdasági, kulturális és politikai megoldása,
  8. általános ingyenes világi közoktatás s a kultúra társadalmi úton való terjesztésének szabadsága.

A páholyban és a páholy által rendezett viták, ankétok céltudatosan irányították a figyelmet a társadalmi haladás olyan fontos kérdéseire, mint a politikai demokrácia, az agrárkérdés vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdés. Nem keveset foglalkozott a páholy a klerikalizmus problémáival, keresve az összefüggést a társadalmi küzdelmek egyéb vonatkozásaival, területeivel. Jászi Oszkár, Szende Pál és Dalmady Zoltán kimutatták, hogy a klérus elleni küzdelem Magyarországon szorosan összefügg egy sor más szociális kérdéssel, mindenekelőtt az antifeudális küzdelemmel, s így szerves része a demokratikus Magyarország megteremtéséért indított küzdelemnek.

A Galilei Kör

Kezdettől sok megértéssel támogatta őket a magyar királyi ügyészi karban fehér holló számba menő szabadgondolkodó demokrata, Székely Aladár; sok ösztönzést kaptak Jászitól, Szendétől, Madzsar Józseftől. Ezek az elismert tudósok tartották a kör megalakulása előtti nyáron rendezett első diáktanfolyam előadásait is.

Erényi Tibor

Tüntetések 1912 elején

Január 30-án, majd február 11-én közös szociáldemokrata–Justh-párti népgyűlések voltak Budapesten, amelyeket tüntetés követett. A Justh-párt ünnepélyesen kinyilvánította, hogy semmiféle választójogi alkuba nem bocsátkozik és kitart az általános választójog követelése mellett. Szónokai hangsúlyozták, hogy a választójogi reformban az ország demokratizálásának fő eszközét látják. Hasonló szellemben beszélt a polgári radikális Szende Pál, kiemelve, hogy a választójogi küzdelem a politikai életben olyan jelentőségre tett szert, mint 1848-ban a jobbágykérdés.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Ignotus cikkének sok felismerését osztotta Jászi és Szende is, ők azonban más következtetésre jutottak. Nem fogadták el, hogy a „nem történelmi ellenzékiség” teljesen talajvesztett, minden társadalmi bázis híján való lenne. A szervezett munkásság mellett ilyen potenciális bázist mindenekelőtt a parasztságban láttak, s éppen ezekben a hónapokban fogalmazták meg többször is – mint az 1912–1913-ban elszenvedett vereség legfőbb tanulságát –, hogy Magyarországon a demokrácia erőtlen mindaddig, amíg csak a városi dolgozó osztályokra támaszkodik. Arra van szükség, hogy csatasorba álljon az ország több milliós földmunkás- és paraszti tömege. Azt ők is elfogadták, hogy a történelmi ellenzék – beleértve a Justh-párt jelentős részét is – alkalmatlan arra, hogy ennek az új toborzásnak a vezető politikai testülete legyen. Radikális parasztpárt híján s a szociáldemokrata párt „dogmatikus kötöttségei” folytán csak egyetlen megoldás lehetséges: ha a radikális polgárság önálló politikai párttá szerveződve maga tesz kísérletet a falusi és városi kispolgári tömegek megnyerésére.

A pártalakulás terve nagy vitákat váltott ki a progresszív szabadkőművesség körében. A Martinovics-páholyban 1913 őszétől kezdve viták sorozatában próbálták tisztázni az új párt politikai és szervezeti kérdéseit, s egyáltalán: a pártalakulás aktualitását. Kunfi a Martinovics-páholyban kifejtette, hogy az új pártalakítás sikerét csak akkor látná biztosítottnak, ha sikerülne megnyernie a parasztságot s a polgári rétegeket; ezt azonban felette problematikusnak tartotta. Ha a munkásság nem tudott a falvakba kimenni – mondotta Kunfi –, akkor a polgárság sem fog tudni kimenni. Emellett – Pogány Józseffel egyetértésben – azt hangoztatta, hogy az új párt megnehezíti majd a szociáldemokrata párt helyzetét, amennyiben az értelmiség egy részét elvonja tőle. Rónai Zoltán ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az új párt olyan rétegekhez is el tud jutni, amelyek a szocializmus számára egyébként elérhetetlenek. A vitákat Jászi 1913. október végén a Martinovics-páholyban tartott nagy előadása váltotta ki. Ebben Jászi azt fejtegette, hogy egy radikális pártra mindenekelőtt taktikai szempontból van szükség, mivel ez a párt az ellenzéket is bal felé tolná; a radikális agrárpolitikai propaganda pedig a nagy tömegeket, köztük nemzetiségi Parasztrétegeket is a párt mögé sorakoztatná. Olyan parasztpolitika alakulhatna ki, amely a feudalizmussal szemben nem az elmaradott falut, hanem a polgárosodó parasztvárost sorakoztatná fel.

A vita 1914 tavaszán folytatódott. Májusban a megalakítandó párt lehetőségeit és esélyeit egy bizalmasan összehívott szűkebb kör tárgyalta meg. A megbeszélés eredményeit Jászi Oszkár foglalta össze, aki a polgárság megszervezésének szükségességét hangsúlyozta s igyekezett eloszlatni az ellenzéki pártok és a szociáldemokraták részéről felvetődő aggodalmakat. Az Ady Endre, Balassa József, Bíró Lajos, Bölöni György, Dániel Arnold, Jászi Oszkár, Kadosa Marcell, Kernstok Károly, Lengyel Géza, Madzsar József, Nagy Endre, Purjesz Lajos, Rácz Gyula, Szende Pál és mások által május 29-én közzétett szervező bizottsági felhívás a polgári radikalizmus táborába szólította „a polgári munka embereit” a feudalizmus, a klerikalizmus, az uzsoratőke és az imperializmus ellen; nyilvánvalóvá téve, hogy az önálló polgári radikális párt létrehozásának hívei végül is felülkerekedtek a vitában.

Az Országos Polgári Radikális Párt ünnepélyes megalakulására 1914. június 6-án került sor a régi országházban. Kernstok Károly megnyitója után Vámbéry Rusztem a polgári radikalizmus jelentőségéről, Szende Pál a szervezés eredményeiről szólt, majd Jászi Oszkár ismertette a párt programját.

Szabó Miklós

A polgári radikalizmus ideológiájának elméleti kérdései

A Huszadik Század köréből kikerült munkák szemlélet- és tárgyalásmódja mindenkor beágyazta a szociológiai tárgyat a történeti előzményekbe, a históriai fejlődés perspektívájába. Legnagyobb hatást elért írásaik, amelyeket mind maguk, mind a kortársak jellegzetes szociológiai írásoknak tekintettek, vagy kifejezetten történeti munkák voltak, mint Ágoston Péter könyve a magyar világi nagybirtokról, vagy részben történeti munkának tekinthetők, mint Szende Pál nevezetes tanulmánya a magyar adórendszer igazságtalanságairól és Jászi dolgozata a magyar kulturális elmaradottságról, valamint könyve a nemzetiségi kérdésről.

A neoliberalizmus

A liberalizmus megújításának programjával indult irányzatok közül a polgári radikalizmus volt az egyetlen, amely választ keresett és a maga módján adott a liberalizmus általános krízisének alapkérdésére, az imperializmus kialakulására, a monopolista tendenciák értelmezésére, s állást foglalt a szabadpiaci gazdálkodás és a monopolista kötött gazdálkodás felmerülő alternatíváival szemben. A polgári radikális tábor, illetve talán pontosabban a szellemi vezérkar, a Jászi Oszkár és Szende Pál körül tömörült vezetői mag ebben a kérdésben a klasszikus szabadpiaci forma fenntartása mellett foglalt állást. Ezzel a döntéssel tudatosan és tájékozottan csatlakozott ahhoz a szellemi erőkben igen jelentős táborhoz, amely szerte Európában és Amerikában a kialakuló imperializmus ellen a „tiszta piacviszonyok” megőrzése, visszaállítása, sőt tulajdonképpeni megteremtése követelményéből kiindulva vette fel a harcot.

Siklós András

A polgári radikálisok

A polgári radikálisok körében kezdettől fogva három irányzat figyelhető meg, s a pártban ennek megfelelően három csoport alakult ki. Egy liberális, egy a marxizmushoz közel álló és egy magát szabad szocialistának nevező csoport, amely az előző kettő között foglalt helyet. A liberálisok hajlandóak voltak a „feudalizmus” (nagybirtok, egyház) ellen fellépni, de hallani sem akartak a mozgó tőke elleni harcról. A Szende Pál vezette „marxistákhoz” olyan entellektüelek tartoztak, akik a polgárság forradalmasítását tekintették feladatuknak, és a szociáldemokrata párthoz való csatlakozást erre hivatkozva taktikai okokból vetették el. A „szabad szocialisták”, élükön Jászi Oszkárral, a szociáldemokraták számos (demokratikus és szociálpolitikai) követelését magukévá tették, a marxizmus alapvető tételeit (így az osztályharc elméletét) azonban elutasították.

Az Országos Polgári Radikális Párt, amely a városi kispolgári, alkalmazotti, értelmiségi rétegeknek egy viszonylag szűk körét tömörítette, nem képviselt jelentős szervezeti erőt. A szervezeti gyengeség oka nem csak abban rejlett, hogy a pártalakulást követően meginduló háború a nagyobb arányú szervező munka elé kétségkívül akadályokat gördített. Szerepet játszott ebben a párt belső megosztottsága, továbbá az, hogy a vezetők inkább az íráshoz, a tanításhoz értettek, és tudatosan is a radikális eszmék propagálását tekintették alapvető feladatuknak.

A párt elnöke, Jászi Oszkár, a nemzetiségi kérdés szakértőjének számított, Amennyiben azt kívánjuk vizsgálni, hogyan vélekedett Jászi és a radikális párt a háború utolsó esztendejében a nemzeti kérdésről, és mit javasolt annak megoldására, úgy elsősorban Jászinak „A Monarchia jövője” című könyvét kell figyelembe vennünk.

A Monarchia jövője” 1918 elején keletkezett, de előnyére nem váló késéssel csak 1918 őszén jelent meg. A könyvben kifejtett elképzelések szerint a Monarchián belül 5 szövetséges (közös ügyekkel egybekapcsolt) nemzetállam alakulna: Ausztria, Magyarország, Csehország, Lengyelország és a Monarchia délszláv lakosait egyesítő Illyria. A még megmaradó nemzetiségi problémák az új államokon belül kulturális, közigazgatási autonómia keretében oldódnának meg, a nemzeti kisebbségek minden „ésszerű” igényének kielégítésével, a belső demokratizálódás folyamatában, amit Jászi az egész terv előfeltételének tekintett.

Jászi érvekkel bőségesen alátámasztott elgondolása kétségkívül kiemelkedett a századforduló óta egyre sűrűbben megjelenő hasonló tervezgetések sorából.

Legfőbb gyengéje – megírásának, még inkább megjelenésének pillanatában – abban rejlett, hogy téves feltételezéseken alapult. A radikálisok túlbecsülték egyrészt a liberális, wilsonista erők súlyát és befolyását az Egyesült Államokban és az antant országaiban, túlbecsülték másrészt a Monarchia erejét, életképességét. (Jászi a demokratikus konföderációt a Habsburgok jogára alatt, alkotmányos királyság keretében vélte megvalósíthatónak.) Túlbecsülték mindebből következően a megértésen és a megegyezésen alapuló békének – vagyis az egész terv alapfeltételének – lehetőségét is. Jászi tévesen mérte fel az orosz forradalom győzelmének várható hatását, elsiklott az osztályharc éleződéséből eredő, az elkövetkező eseményeket alapvetően meghatározó problémák felett. Nyilván úgy vélte, hogy amennyiben könyvében a „dunai szövetséget” a „germán és orosz malomkő” ellensúlyaként ajánlja, tervét kívánatossá teszi a forradalomtól félő és a német hegemóniát elutasító polgárság számára, döntő érvvel támasztja alá az összetartás szükségességét.

Jászi, aki a burzsoázia belátására és támogatására számított, figyelmen kívül hagyta, hogy a háború elvesztését követő zűrzavar, a forradalom veszélye és az erőviszonyok megváltozása a nemzetiségi burzsoáziát, a születőben levő új államok vezető rétegét, vagyonának—hatalmának megóvása érdekében nem a korábbi uralkodó nemzetekkel való megegyezésre fogja ösztönözni, hanem inkább a nemzeti különbségek kiélezésére, a nacionalista vágyak és szenvedélyek felszítására, a könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnő lehetőség megragadására.

A területi elvhez, a történelmi határokhoz való ragaszkodás – a könyv egyik alapgondolata – a magyar nacionalizmusnak tett engedményt jelentett; egyengette az utat a Károlyi-féle 48-as függetlenségi párttal való együttműködés elmélyítéséhez. A területi integritáshoz való ragaszkodás ennyiben reálpolitikai elképzelésnek tűnhetett. Amennyiben azonban Jászi úgy vélte, hogy e megoldás a nemzetiségeket is kielégítheti, úgy nyilván tévesen ítélte meg a fennálló helyzetet.

Amikor „A Monarchia jövője” 1918 októberében megjelent, a párt lapja, a Világ azzal népszerűsítette Jászi elgondolását, hogy Magyarország területi integritását csakis így lehet megvédelmezni.

Ezzel az érveléssel, mely Jászi könyvéből kétségkívül nem a lényeget állította előtérbe, a radikálisok a forradalmat megelőző hetekben hozzájárultak eszmei befolyásuk növeléséhez, tömegbázisuk kiszélesítéséhez. E siker később, amikor az ígéretek és a hozzájuk tapadó illúziók a való élet tényeivel kerültek szembe, menthetetlenül visszájára fordult. De arra, hogy így lesz, 1918 októberében kevesen gondoltak. A radikálisok napja egyelőre felkelőben volt, erejük, befolyásuk növekedett, szervezeteikbe hosszú politikai aléltság után visszatért az élet. Az utcákon új, addig ismeretlen színfoltként megjelentek a párt felhívásai, plakátjai; a taglétszám emelkedett, új szervezetek alakultak.

Október 14-én a régi képviselőház zsúfolásig megtelt üléstermében megnyílt a radikálisok régen esedékes kongresszusa, melyen ismert vezetőik: Jászi Oszkár, Szende Pál, Bíró Lajos, Supka Géza, Benedek Marcell szerepeltek előadóként.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték.

A forradalom győzelme

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli.

Gazdaságpolitikai és szociálpolitikai intézkedések

A kormány a szabad kereskedelem alapján állt, ami megfelelt egyes szociáldemokraták (például Garami) régebbi és egyes radikálisok (például Szende) újabb keletű álláspontjának. A szabad kereskedelem elve a külpolitikában összhangban volt a föderatív tervekkel, a közeledést célzó elgondolásokkal; a belpolitikában a szabad kereskedelem – és az adott körülmények között ez volt a tényleges feladat – a háborús kényszergazdálkodás és az ezzel járó állami beavatkozás felszámolását jelentette.

A minisztertanácsban Garami már november 4-én a központok fokozatos leszerelését és e célra kormánybiztosság felállítását javasolta. A háborús kényszergazdálkodás jegyében a gazdasági élet irányítására, a termelés ellenőrzésére és igénybevételére, valamint az elosztás megszervezésére alakult különféle központok, hivatalok, bizottságok felszámolását – szám szerint hatvannál több szervezetről volt szó – a kereskedelmi tőke, a kis- és középipar követelte, miután e szervezetek a nagyvállalatoknak kedveztek, a nagytőke és a nagybirtok érdekeit szolgálták. A központok mielőbbi eltörlése egyben népszerű követelés is volt, mert sokan nem a háborús helyzetben, a központok joggal bírálható jellegében és működésében, hanem magukban a központokban látták a nyomorúság, a gazdasági téren jelentkező bajok forrását.

Az adott helyzet azonban nem a központok lebontását, hanem azok fenntartását kívánta, hiszen azok az okok, melyek a háború idején a kötött gazdálkodást szükségessé tették – a nyersanyaghiány, az áruhiány –, továbbra is fennálltak.

A forradalommal, a háború befejeződésével nem a központok eltörlése, hanem átalakítása, demokratizálása került napirendre, hogy azok a nagytőke nyerészkedését kiküszöbölve, a békebeli termelésre való átállást, a javak igazságos elosztását szolgálják.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ), majd később a Munkástanács is a központok megszüntetése ellen foglalt állást. (A GYOSZ azért, hogy a központok változatlanul fennmaradjanak, a Munkástanács azért – és ebben már a baloldal álláspontja érvényesült –, hogy a központok átszervezve „szocializált orgánumokká váljanak”.)

A kereskedelmi minisztérium ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. De több hónap múltával sem tudott határozott álláspontot kialakítani a megszüntetést követelő kereskedelmi körök és az átalakítást óhajtó radikálisok és szociáldemokraták álláspontja között.

A kormány az adózás terén is beavatkozásra készült. Az adóreform a radikálisok és a szociáldemokraták programjának mindig is fontos részét alkotta. Az egyenes adók felemelése, a fogyasztási adók csökkentése, sőt eltörlése a szociáldemokrata párt és a radikális párt októberi kongresszusán is hangot kapott, a követelések sorában szerepelt.

Szende Pál, a kormány pénzügyminisztere a forradalmat megelőző években cikkek és tanulmányok egész sorában foglalkozott az adórendszer igazságtalanságaival, rámutatva adórendszer és osztálytagozódás, adóteher és osztályelnyomás nyilvánvaló összefüggéseire.

Az adóterhet ne hárítsák a dolgozókra, a gazdaságilag gyengébbekre, viseljék azt a nagy vagyonnal és jövedelemmel bíró rétegek; ebben összegeződtek az „igazságos adópolitikát” célzó javaslatok.

A forradalom győzelme után Szende nyilatkozataiban nem hagyott kétséget afelől, hogy továbbra is vallja e programot, s a pénzügyi konszolidációtól az egyenes adók: a jövedelemadó, a vagyonadó, az örökösödési adó felemelésével, továbbá a már októberben meghirdetett egyszeri nagy vagyonadó kivetésével kívánja megvalósítani.

A vagyonadó nagyságára nézve egy holland újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy ez akkora lesz, „amilyenre a magyar történelemben, de még a nemzetközi történelemben sem volt példa”.[4] Szendét e nyilatkozata miatt az érintettek azonnal bírálták és támadták, azt állítva, hogy kijelentése pánikot okoz, a vagyont menekülésre készteti, a nemzetiségi vidékeken élő vagyonos elemeket arra ösztönzi, hogy az elszakadást támogassák. Szende, bírálóival szemben, úgy vélte: „Magyarországon többségben vannak azok, akik szeretik, ha ezt a kérdést feszegetik, az ország óriási többségét igenis megnyugtatja az, ha e tekintetben a pénzügyminiszter határozott nyilatkozatot tesz.” Ha akadnak olyanok, akik inkább megtagadják hazájukat, semhogy néhány százalékkal magasabb adót fizessenek, úgy ezek „becstelenek, hazaárulók”.[5]

A belpolitikai feszültség fokozódása

A bankjegyek kicseréléséről különféle hírek keringtek. A beavatottak azt terjesztették, hogy e művelet is adófizetéssel fog együtt járni. (A hír nem volt alaptalan, Szende a felülbélyegzést – 2000 koronán felül – valóban illeték fizetéséhez kívánta kötni.)

Lábjegyzetek

  1. Jászi Oszkár, Tíz év. Huszadik Század, 1910. I. 8.
  2. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Ugyanott, 1907. I. 5.
  3. Jászi Oszkár, A nemzetiségi kérdés. Világ, 1911. január 29.
  4. A pénzügyi helyzet. Pesti Hírlap, 1918. december 1.
  5. Jegyzőkönyv a Nemzeti Tanács Pénzügyi Szaktanácsának 1918. XII. 10-i üléséről. Párttörténeti Intézet Archívum 607. f 6. őe.

Művei

Irodalom

Szende Pál adópolitikai nézeteihez lásd elsősorban ekkori, A magyar adórendszer igazságtalanságai (Budapest, 1908) című munkáját. E vonatkozású tevékenységét legutóbb Szabó Géza vizsgálta: Adalékok Szende Pál adópolitikájához (In: A Bessenyei György Tanárképző Főiskola tudományos közleményei, Tom. 5/(S.) Marxizmus-leninizmus, történettudomány. Nyíregyháza, 1973). Történetfelfogásához lásd Lederer Emma, Die Geschichtsauffassung der bürgerlichen Radikalen; die historischen Schriften von Pál Szende (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae. 117. Budapest, 1975).