Szent István

A Múltunk wikiből

latinul sancti Stephani regis, angolul St. Stephen King of Hungary

király (1000–1038)
Esztergom, 967–977? – ?, 1038. augusztus 15)
Wikipédia
Portrayal of Stephen I, King of Hungary on the coronation pall
996
II. (Civakodó) Henrik halálát (995) követően fia, Henrik herceg és Géza fejedelem békét köt. István (Vajk) feleségül veszi Gizella bajor hercegnőt. A pannonhalmi apátság alapítása.
977 körül
Vajk (István) születése.
997
ősz: Géza nagyfejedelem meghal. Istvánt fejedelemmé választják Esztergomban (997–1000).
Koppány fellázad, és ostrom alá veszi Sarolt fejedelemasszony várát, Veszprémet. István német lovagokkal erősített seregével Koppányt leveri.
1001
január 1. Istvánt királlyá koronázzák. (Uralkodik lOS8-ig.) A II. Szilveszter pápa által küldött lándzsát és koronát Asztrik (Anasztáz) apát, pápai legátus hozza Magyarországra, s a királlyal a magyar egyház szervezésébe kezd.
húsvét: II. Szilveszter pápa a ravennai zsinaton szentesíti az esztergomi érsekség és magyar püspökségek felállítását.
1002
István király kiváltságlevelet ad a pannonhalmi apátság részére. Domonkos a magyarok érseke.
III. Ottó császár meghal; II. Henrik, István sógora követi a német trónon. Heribertnek, III. Ottó kancellárjának az írnoka, Heribert C. István udvarába kerül.
1002 körül
István király kibocsátja első törvényét.
1002 után
Ajtony megkeresztelkedése Bizáncban.
1003
István király hadat indít Erdélybe, a bizánci szövetségbe bevont Gyula vezér ellen. Gyula családjával Magyarországra jön, helyébe, Gyulafehérvárra Erdőelvi Zoltán kerül.
1003–1004
Querfurti Brunó (Bonifác) az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1003–1018
Német–lengyel háborúk Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért.
1004 körül
A pannonhalmi alapítólevél utóirata.
Csaba a nádor, Sebestyén az esztergomi érsek.
1005–1008
Querfurti Brunó (Bonifác) ismét az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1007
Asztrik (Anasztáz) a magyarok érseke (az 1O30-as évekig).
1008
A görög császárral szövetkezett Ajtony és a fekete magyarok leverése. István király a győztes had vezérét, unokaöccsét, Csanádot Ajtony helyére, Marosvárra nevezi ki; a mellőzött másik hadvezér, Gyula – (Prokuj) I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelemhez szökik.
1009
Azo ostiai püspök, a pápa legátusa Magyarországon tartózkodik; megállapítják a magyarországi püspökségek határát (a pécsi és a veszprémi püspökség oklevelet kap).
István király húgát Orseolo Ottó velencei doge veszi feleségül. Magyar–velencei szövetség, amit követ a bolgár–magyar jó viszony felbomlása és a bizánci–magyar szövetség.
1009 körül
István király második törvényének kiadása.
1013
II. Henrik német-római császár lesz.
1015
I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelem a Dunáig nyomul; elfoglalja a Morva-völgyi magyar határvárakat, valamint a Felső-Vágig terjedő területet, és Ausztriát pusztítja.
1015–1017
Besenyő betörés Erdélybe; István király gyulafehérvári seregvezére visszaűzi a besenyőket.
1017
Henrik osztrák őrgróf visszaveri a Dunáig nyomuló lengyeleket, István király pedig visszafoglalja a határvárakat.
1018
II. Henrik és I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelem a bautzeni békével helyreállítja a régi állapotot; Veszprém herceg visszatér Lengyelországba, és Boleszlót 500 magyar lovas kíséri kijevi hadjáratán.
István király II. Baszileiosz bizánci császárral szövetségben részt vesz a bolgár cárság megdöntésében; a bolgár trónt bitorló Vladiszlav Jánost egy híve megöli.
1018 körül
Elkészülnek István király fiához intézett intelmei, az Institutiones morum. Imre herceg házasságot köt egy bizánci hercegnővel.
1018 után
István király megnyitja a nyugatról Magyarországon át Jeruzsálembe vezető zarándokutat, és székhelyét a zarándokúton fekvő Székesfehérvárra helyezi át, ahol a királyi kápolnának szánt bazilika építéséhez kezd.
István király Imre herceg görög felesége számára Veszprémvölgyben görög apácamonostort alapít, s görög nyelvű alapítólevelet ad ki.
Megindul a rendszeres pénzverés és a füstpénz szedése.
1019
A zalavári apátság alapítása.
1020 után
Gellért Magyarországra jön.
1024
II. Henrik német-római császár halálával a Magyarország iránt ellenséges II. Konrád lép a német trónra.
1026
II. Konrád elűzi Velencéből Orseolo Ottó dogét és fiát, Pétert, akik Bizáncba menekülnek.
1027
II. Konrád Werner strassburgi püspököt Magyarországon át akarja Bizáncba küldeni, hogy Magyarország háta mögött házassággal megpecsételt szövetséget hozzon létre; István király a zarándokoknak álcázott követeket visszaküldi.
1030
július
II. Konrád seregével betör Nyugat-Magyarországra; István király a Rábáig kiüríti a területet, majd az éhezve visszavonuló sereget Bécsben elfogja; II. Konrád kevesedmagával menekül vissza.
A csanádi püspökség alapítása; Gellért püspökké tétele.
1031
nyár: II. Konrád nevében fia, III. Henrik Magyarországon békét köt István királlyal, melynek értelmében a német birodalom lemond a Lajta–Fischa közéről, valamint a Morva jobb partjáról.
szeptember 2. Imre herceg vadkanvadászaton meghal.
1032
Orseolo Ottó Bizáncban meghal. Fia, Péter, Magyarországon trónörökös és a királyi testőrsereg vezére lesz.
1032 után
Vazul herceg merényletet tervez a beteg István király meggyilkolására; Vazult megvakítják, három fiát, Leventét, Endrét és Bélát külföldre száműzik.
1036
Bölcs Jaroszlav egyesíti Kijevet és Novgorodot; a Kijevi Rusz virágkora.
1771. január 4.
A Raguzai Köztársaság felajánlja Mária Teréziának az ottani domonkosoktól előzőleg már megváltott Szent István-ereklyét, a Szent Jobbot.
1771. június 21.
A Mária Terézia által kiváltott Szent Jobbot ünnepélyesen átadják Budán az angolkisasszonyok szerzetének megőrzésre; a királynő elrendeli Szent István napjának, augusztus 20-ának megünneplését.
1875.
Edmund Steinacker sikertelen kezdeményezése egy magyarországi német polgári párt létrehozására.
Mechwart András megszerkeszti a „magas őrlésre” alkalmas kéregöntésű hengerszéket (1874–75).
A budapesti Zeneakadémia létesítése.
Budapesten megnyílik az első felső leányiskola.
Megalakul a Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadó vállalata.
Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése című festménye.
1885. március 14.
Erkel Ferenc: István király című operájának bemutatója.
1906.
Stróbl Alajos: Szent István-szobra.

Tartalomjegyzék

Előszó

  • Géza fejedelemmel kezdetét vette a régi nemzetségi-törzsi szervezet felszámolása. Az államalapítás terhét fia, Szent István hordozta, az ő nevéhez fűződik csaknem évezredes államiságunk megteremtése. A nevéhez fűzött jelzőben nemcsak vallási, hanem nemzetközi politikai méltatás is rejlik. A XI. század végi közvélemény a szentté avatással ismerte el a nagy személyiségek alkotását és örökségét. István nemcsak szervezőként pártfogolta bőkezűen a magasabb rendű műveltséget terjesztő monostorokat, maga is otthonos volt a középkori keresztény művelődésben. Személyével szolgálta a középkori keresztény kultúránk alapvetését. Őrködött az általa létrehozott magyar állam méltóságán és jogkörén, engedélye nélkül Magyarországon sem téríteni, sem egyházi méltóságra emelkedni nem lehetett. Közigazgatási alkotásának, az általa megszervezett királyi megyerendszernek távoli utódja megyebeosztásra épülő közigazgatásunk.
  • Szent István pénzei kiváló finomságú ezüstből készültek, ezért külföldön nagyon szívesen elfogadták fizetőeszközként.
  • Szent István egyházi rendelkezései szerint a gyülekezeti templomok anyagi fedezetéről a királynak, az egyházi könyvek és kegytárgyak biztosításáról a püspöknek kellett gondoskodnia.
  • Már Szent István bőkezű egyházi építkezéssel szerzett hírnevet országának.

Bartha Antal

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

A magyar fejedelmi kíséret neve jobbágy volt. István király kíséretének neve iobagi, jobbágy volt. A magyar feudalizmus századaiban a földesúri alárendeltségben élő parasztságot jelölte. A szónak nincs biztos etimológiája.

Györffy György

Milyen módon történt a föld elosztása?

  • Minthogy magyar és kabar törzsnévvel nevezett falvak már Szent István okleveiben is előfordulnak, bizonyos, hogy a X. században létesült településekről van szó.
  • A törzsi helynevekkel jelzett falvak település- és társadalomtörténeti vizsgálata kétségessé teszi, hogy szóródásukból következtetni lehet a törzsek megtelepedéskori bomlására. Mindenekelőtt a törzsi helynév nem azt jelenti, hogy azon a vidéken a szóban forgó törzs lakott, hanem azt, hogy a szomszédság ily módon különböztette meg. Még lényegesebb, hogy a törzsi helynévvel nevezett falvakban többnyire jelen van az a „harcos jobbágy’ réteg, amely várbirtokon várjobbágy, egyházi birtokon prediális nemes képében jelentkezik, és Magyarországon egyedül ez a réteg eredeztette magát de genere szóval valamely törzsből. Mint szó volt róla, a törzsi helynévvel nevezett falvak általában a bennük lakó vitézekről kapták megkülönböztető nevüket. Ezek a korábban különböző törzsfőknek szolgáló vitézek hovatovább a fejedelem katonai kíséretét alkották, és letelepedésükre a X. század folyamán került sor, utoljára István király uralma elején.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A törzsnévvel jelzett falvak társadalomtörténeti vizsgálata továbbá arra mutat, hogy a XIII. században minden ilyen falunak legalább a harmadrésze katonáskodó „jobbágy” volt, és hogy erről a népelemről nevezték a falut törzsnévvel, azt az bizonyítja, hogy kizárólag várjobbágy-nemzetségek és székely lófő-tisztet viselő ágak nevezték magukat de genere, illetve nem és ág szóval magyar törzsnévvel. Bizonyos, hogy a X. században letelepített katonai kíséret falva ezek, azé a kíséreté, amely Szent István törvényeiben – mint középréteg – miles néven szerepel. Hogy a velük egy faluban lakó szolgák mennyiben vihetők vissza a telepítés időpontjára, s mennyiben van szó későbbi odatelepítésről, az vitatható. Mindenesetre az a körülmény, hogy a régészeti kutatás a magyar törzsnévvel jelzett falvakban – három Keszi nevű falutól eltekintve – eleddig nem talált a Felső-Tisza vidéki honfoglaló középrétegre jellemző díszes ezüstveretes mellékleteket, ugyanakkor, amikor a kabar törzsnévvel jelzett falvakban (Örs, Oszlár, Bercel) ilyenek előkerültek, további magyarázatra szorul. Letelepítésük István király idejével zárul, de hogy már a X. században is telepítették őket, azt a Szent István okleveleiben előforduló törzsnévi falunevek (Kér, Berény) bizonyítják.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Ákos mester mentette meg az utókornak a Lehel-kürt mondát, és a csatából megmenekült hétmagyar motívumát is bedolgozta a Magyar Krónikába, de tévesen: nem az augsburgi csatához, hanem egy állítólagos türingiai, eisenachi vereséghez kapcsolta. Ennek, valamint a XIV. századi Pozsonyi Krónika hozzáfűzésének csak annyiban lehet hagyományértéke, hogy fenntartotta annak emlékét, hogy Szent István idejéig éltek a kalandozók veteránjai, akik házról házra járva énekeltek és koldultak. A Magor név Góg–Magóg névpárral való rokonítása nyomán alkothatta meg Ákos mester a Hetmogor et Gok elnevezést, amiből a XV. században Hetmagiar ez Gyak, az újkorban pedig „gyászmagyar” lett.

A „gyászmagyarok” történetének elfogadható magja, az ugyanis, hogy e veteránok István király idejében énekmondóként tengették életüket, történeti statisztikai meggondolások alapján éppenséggel cáfolja a hét gyászmagyar meséjét, hiszen ha a XI. század elején volt egy társadalmi problémát jelentő augsburgi veteránréteg, akkor ez a 70 éven felüli embercsoport az akkori halandósági viszonyok között csak egy több ezres tömeg maradéka lehetett.

Gazdasági és társadalmi átalakulás az ezredfordulón

Szent István törvényei és oklevelei villa, vicus és khóra néven olyan falvakat jelölnek meg, amelyek az egész középkoron át léteztek, sőt részben még ma is megvannak.


Az udvarnokot a szántótól jelentékeny társadalmi különbség választotta el. Az udvarnok, nevéből kivehetően, az udvarnak alárendelt szolgáltató volt. István törvénye (II.21.§), mely arról intézkedik, hogy a tolvaj udvarnok „a szabadok törvénye szerint ítéltessék, de tanúskodását a szabadoké között ne fogadják el”,[1] arra mutat, hogy félszabad rétegről van szó. Az udvarnok név XIII. századi értelmezéssel – panisdator 'kenyéradó' – földművelési termékkel adózót jelent. Ez a kondíció – a félszabad viszonnyal egybevetve – önálló igaerővel rendelkező földművesre mutat. E réteg igen széles volt, mert az ezredforduló magyar társadalma körülbelül egyharmad részben az „udvarnak” volt alárendelve, s az udvari népek között a földművelési termékkel adózó tette ki a legnagyobb hányadot. Mivel a XIII. században udvarnokokat át is helyeztek a várnép-kategóriába, valószínű, hogy a két réteg azonos kondíciójúnak számított, s így eredetileg ez tette ki a magyar köznép nagy tömegét.

A X. században feltehetően nagycsaládi vagyonközösségben termeltek, s a nagycsaládi üzemegységeket István király örökösödési törvénye bontotta meg. A közös gazdaság kiscsaládi gazdaságokra való szétbontása egy új szervezet bevezetésével, a tizedekbe és századokba való beosztással lehetett párhuzamos. A tizedes szervezet István-kori meglétéről tanúskodik a veszprémvölgyi oklevélben adott népek száma: Szántó faluban 30+20 család, másutt 60 lovas szolga. Ez a szervezet bizonyos munkálatok kollektív elvégzését is lehetővé tette, de későbbi iratok szerint főként a közös beszolgáltatásban és adózásban volt szerepe.

Géza történelmi szerepe és egyénisége

  • Noha a magyar társadalom átalakulásának és a kora feudális állam megszervezésének ideje István király idejére esik, ennek az átalakulásnak a gazdasági feltételei már a X. század közepére kifejlődtek.
  • Géza volt az, aki félbarbár nyerseséggel fogott hozzá, hogy a központosításnak és megkeresztelkedésnek ellenszegülő, a régi rendhez húzó erőket szétzúzza, és megteremtse az előfeltételeket a magyar állam felépítéséhez, majdan István király művéhez.
  • Géza az első uralkodó, akinek egyéniségét kortársi megnyilatkozás világítja meg. A kortárs Thietmár nem mentes a szász udvari és keresztény papi elfogultságtól, de olyan vonásokat jegyzett fel, amelyek lényegében egyeznek azzal, amit Szent István életírói az apáról ránk hagytak. Thietmár szerint: „Roppant kegyetlen; hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, e hit megerősítése végett tombolt a vonakodó alattvalói ellen,”[2] amivel egyezik mind a nagylegenda leírása: „Keményen és hatalmaskodva bánt népével … szerfölött szorgoskodott, hogy a lázadókat leverje és a szentségtelen szertartásokat eltörölje”,[3] mind a kislegenda hagyománya: „hadainak minden nagyját az igaz istentisztelet érdekében mozgósította, akiket pedig eltérő úton talált, fenyegetéssel és megfélemlítéssel igázott le”.[4]
  • A magyar krónikák egybehangzó vallomása szerint Géza egyetlen felesége István anyja, Sarolt volt, az erdélyi gyula leánya. Ez a híradás összhangban van az Altaichi Évkönyvek azon adatával, mely szerint István anyai nagybátyja Julus rex volt, de összhangban van a kortárs Thietmár híradásával is, aki Géza időskori feleségét Beleknegininek, „fehér úrasszony”-nak nevezi, ez ugyanis a bolgár-török Sar-aldy „fehér hölgy” (menyét) név fordítása.

A nyugati térítés kezdete

Thietmár feljegyzéséből bizonyos, hogy később is működött egy főpap (antistes) Géza udvarában, és István uralkodása kezdetén halt meg Domonkos, az első magyar érsek, akinek idekerülése rejtély.


A német krónikairodalomban elterjedt az a beállítás, hogy a magyarok megtérése István házasságával kezdődik, és a legkeresztényibb Gizella hozta a pogányok közé az új hitet.


Az a tény, hogy Adalbert püspök Itáliába menet felkereste a magyar fejedelmi udvart, majd az ezredfordulón munkatársai közül többen ideköltöztek, aminek eredményeképpen 1001-ben, az Adalbert-kultusz kivirágzása idején az esztergomi érsekséget is neki szentelték, oly módon hatott, hogy Adalbertet állították be Szent István megkeresztelőjének és a magyarországi misszió elindítójának. Adalbert tanítványainak propagandája nyilvánult meg abban is, hogy Querfurti Brunó 1006-ban írt Adalbert-életrajzában a Géza alatti térítést mint valami eretnekséget marasztalta el. Az első magyarországi missziós tevékenységet csak olyan valaki jellemezhette így, aki a római reformvonaltól való legkisebb eltérést is eretnekségnek tekintette. A korai magyar misszióban pedig a Sankt Gallen-i monasztikus hagyomány és a passaui irányítás szláv és bizánci elemekkel keveredett, s ez bizonyára a liturgia felemás voltában nyilvánult meg. Ezt a kezdetet nem létezőnek tekinteni azonban több mint elfogultság.

Az első Szent István-legendák szerzőinek javára írandó, hogy Adalbert csodás megjelenésének legendája és István szerepének kiemelése mellett Géza kezdeményező szerepét sem hallgatták el, és a kegyetlen következetességgel elindított térítésről reálisan emlékeztek meg.

Géza békés külpolitikája

  • Géza tisztában volt vele, hogy reformokat megvalósítani és a kereszténységet elterjeszteni Magyarországon csak úgy lehet, ha egy akarat érvényesül az országban, a központosítás előfeltétele pedig a szomszédokkal való béke. Mint Szent István nagylegendája írja: „valamennyi környező tartománybeli szomszédjával gondosan kezdett tárgyalni a békéről”.[5]
  • Ami a lengyel – magyar kapcsolatokat illeti, a XII. századtól kezdve elterjedt a lengyel kútfőkben az a tudósítás, hogy Géza magyar király feleségül vette Meskó lengyel király leányát, Adelhaidot; ő térítette meg Gézát, és isteni intés nyomán ő szülte neki 975-ben Szent Istvánt. Ez a legendás motívumokat tartalmazó híradás, mely sem az egykorú kútfőkben, sem a legkorábbi lengyel krónikákban nem található meg, ellentétben áll a Saroltra vonatkozó híradások egybevágó csoportjával.

Központosító belpolitika

Géza uralmának egyik kerékkötője volt az a rendszer, hogy az ország egy részén a hercegekkel kellett osztoznia. Az egyik dukátust bizonyára öccsének, Mihálynak adta át, de nem maradt emlékezet arról, hogy vele ellenséges viszonyba került volna. A soron következő Koppány is igényelte jussát, és nincs biztos nyom arra, hogy akár a bihari, akár a nyitrai dukátusban részesült volna. A nyugattal való kiegyezés után éppenséggel megnőtt a nyitrai országrész jelentősége a kereskedelmi kapcsolatok terén, s ezt a nagyfejedelem nem engedhette ki a hozzá legközelebb állók kezéből. A konfliktus István születésével és növekedésével vált akuttá, amikor – mint annyiszor korai történelmünkben – felmerült az utódlás két alternatívája: Vajon a régi törvény szerinti hagyományos szeniorátusi, avagy a nyugaton dívó elsőszülöttségi utódlás (primogenitúra) érvényesüljön?

István trónjának biztosítása

Önálló cikk.

István király államszervezése

Önálló cikk.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

István uralkodásának első két évtizede a monarchia felépítéséért vívott belső és külső harcokkal és szakadatlan szervező munkával telt el. A territoriálisan megszervezett ország a bolgár háború befejeztével páratlanul kedvező külpolitikai helyzetbe került: a szomszédos két császárság, amely fél évszázada harapófogóba szorította Magyarországot, házassággal megpecsételt szövetséges lett. Ez egyrészt lehetővé tette a távolabbi európai gazdasági és kulturális kapcsolatok építését, másrészt a belső struktúra lényeges továbbfejlesztését. István negyvenegy éves uralkodása, amely időben meghaladta még a tartósan tevékenykedő Szent László és Könyves Kálmán együttes uralmát is, olyan nagy korszakot fog át, hogy méltán két korszakra bontható; a két korszak választóját nagyjából 1018–1019-re tehetjük, ami időben is István uralkodásának közepére esik. Az ekkor megnyitott új zarándokút, amely Magyarországot bekapcsolta Európa vérkeringésébe, joggal tekinthető korszakhatárnak: az új rend megteremtésével és biztosításával eltelt huszonegy év után a második két évtized a nemzetközi távlatú továbbfejlesztés időszaka lett, amelynek során Magyarország Európa számottevő tényezőjévé vált.

A zarándokút jelentősége a keletre utazók számára abban állt, hogy a zarándokok és a nyomukban haladó kereskedők nem voltak többé a hajósok kapzsiságának és a kalózok veszedelmének kitéve, hanem olyan szárazföldi úton mehettek, amelynek biztonságát királyi várak sora őrizte, és az ellátásról a várak alatt létesített piacok gondoskodtak. Istvánt a jeruzsálemi zarándokút megnyitásáért az egész európai kultúrvilág ünnepelte.

Odilo clunyi apát, a szerzetesi reformmozgalom francia vezéralakja István királyhoz intézett levelében megírta, hogy a Jeruzsálemből visszatért zarándokok beszámoltak neki István vallásos buzgalmáról. Berno reichenaui apát, a német császár bizalmasa, Istvánhoz írott levelében megköszönte, hogy két szerzetesét segítette a jeruzsálemi zarándoklásban, és biztosította, hogy István és Gizella nevét bevezetik az „Élet Könyvébe”.

Ademarus Cabbaniensis beszámol arról, hogy 1026-ban nagy csapat előkelő zarándok vonult át Magyarországon Vilmos angoulème-i gróf vezetésével, köztük a verduni és az angoulème-i apát, továbbá számos nemesúr, akiket István király megajándékozott. Rudolfus Glaber elmondja, hogy az új úton, amely minden út közül a „legbiztosabb”, Itáliából és Galliából számtalan nemes és közrendű zarándokol Szentföldre, és élvezi István ajándékait.

István személyesen megismerkedett a zarándokokkal, és aki megnyerte bizalmát, azt igyekezett rábeszélni, hogy telepedjen meg Magyarországon. Így maradt itt a velencei Gellért, aki a hitelesebb Gellért-kislegenda szerint szintén „Pannonián” át indult szentföldi zarándokútjára, de engedve István marasztalásának, a magyarországi igehirdetésnek szentelte életét.


Werner strassburgi püspököt, aki zarándoknak álcázta magát, Magyarországon át nagy kisérettel követségbe küldte VIII. Konstantin császárhoz. István király azonban tudomást szerzett a püspök valódi céljáról, és megtiltotta az átvonulást. Werner csak nagy kerülővel, a tengeren át jutott el Bizáncba, és egy dinasztikus házasság terveinek szövögetése közben ott is halt meg.

Ez az incidens már előrevetette árnyékát a bekövetkezendőknek. Wipo, a császár káplánja, aki megírta ura történetét, számos tény elhallgatása mellett is ragaszkodva a tárgyilagossághoz, nem tagadva meg az erkölcsi magaslaton álló István királytól az együttérzését, megírja, hogy a bajorok hibájából határvillongások törtek ki a bajor–magyar határon, mire a magyar határőrök becsaptak német területre.

A mesterségesen szított incidens csak ürügy volt a támadásra, melynek igazi célja Konrád nagyhatalmi törekvése volt. II. Konrád Lotaringiától a bajor Ostmarkig minden erőt mozgósított. Főpapi kíséretében volt Meinwerk paderborni püspök; az osztrák hadat az őrgróf fia, Ernest vezette. Egy malmédyi nemes a luxemburgi herceg seregéből elindulás előtt – félve életének végétől – végrendelkezett. Méltán, mert a magyar hadjárat nem volt diadalmenet.

István összehívta a püspökök és főurak tanácsát, országos böjtöt és könyörgést rendelt el, és egész seregével a támadó ellen vonult. Konrád a gyepűkön, mocsarakon és folyókon át csak nehezen vergődött el a Rábáig, de az elpusztított területen seregét éhség környékezte, és így szégyenszemre kénytelen volt visszavonulni. Az üldöző magyar sereg Bécset is elfoglalta.

Prágai Cosmas 1110-ben, javarészt szóhagyomány alapján írt krónikájában az írja, s ebben számos későbbi krónikás követi őt, hogy Bretiszlav morvaországi cseh herceg 1030-ban „szétszórta a magyarokat és földjüket Esztergomig pusztította”.[6] Mivel erről egyetlen egykorú forrás sem szól, és Bretiszlav valójában III. Henrik 1042. és 1051. évi hadjáratában vett részt, Esztergomig pusztítva a Kisalföldet, erről viszont Cosmas hallgat, valószínű az a magyarázat, hogy Cosmas a későbbi cseh hadjárat emlékét kapcsolta az 1030. évi hadjárathoz. Bárhogyan áll is ez a kérdés, tény, hogy a német hadjárat vereséggel és a Bécsi-medence elvesztésével végződött.

A csorba kiköszörülése végett II. Konrád követségbe küldte Magyarországra az itt barátokkal rendelkező Egilbert freisingi püspököt, és 1031 nyarán létrejött a béke, melynek értelmében II. Konrád lemondott a Lajta–Fischa közéről és egy területsávról a Morva folyó nyugati oldalán. István ezt nyilván lakatlan gyepűelvének szánta, ami alkalmas volt a határincidensek kiküszöbölésére.

A békekötés után újból benépesült a zarándokút. Azecho wormsi püspök familiárisa Egilbert ajánlóleveleivel indult útnak. Lotaringiából Ebervin trieri és Richárd verduni apát, Galliából pedig a főpapokat kísérő életrajzíró Jotsaldus tartozott a nevezetesebb zarándokok közé.

Egy 1030 és 1043 között, valószínűleg még István életében írt itinerárium pontosan elsorolja, hogy a Fischa menti magyar határtól Konstantinápolyig vezető úton az egyik vártól a másikig hány napi út van. Mint az egyik leírásból kiderül, Franciaországból Jeruzsálemig, és vissza, nyolc hónap alatt tették meg a nagy utat.

István, hogy a zarándokok útját külföldön is megkönnyítse, négy szállóházat alapított Magyarországon kívül: A „Szent Sírhoz” zarándoklóknak Konstantinápolyban és Jeruzsálemben, az „apostolok útján” járóknak pedig Ravennában és Rómában.

Noha az a XIII. századi hagyomány, hogy István maga is elzarándokolt Rómába, nem igazolható, mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn Rómával, sőt a bencés rend anyamonostorával, Montecassinóval is. Jelzi ezt Pannonhalma montecassinói kiváltsága, de az a tény is, hogy István uralma végén szerzeteseket hívott Montecassinóból Magyarországra. István haláláról értesülve a szerzetesek visszafordultak ugyan, s a sokirányú nemzetközi kapcsolatok kiépítése is alábbhagyott, de a zarándokút forgalma nőttön nőtt, hogy majdan a keresztes hadak ösvényéül szolgáljon.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

István király 1001-ben királyi székhelyén lerakta az esztergomi érsekség alapjait, két belső háborúja után, 1009-ben pedig kiépítette a világi és egyházi szervezet kereteit. Uralkodásának második évtizede külső hatalmakkal vívott harcoktól volt terhes, hogy a béke helyreállítása után az új viszonyokhoz igazodva folytassa az építést.

A zarándokútnak a belső fejlődés szempontjából is nagy jelentősége volt. Megnyitása nemcsak kegyes cselekedet volt, hanem okos gazdasági lépés is. Ez az út lett a kelet-nyugati kereskedelem szárazföldi ütőere; a kereskedők vámot fizettek, ami a király kincstárát gyarapította.

István király székhelyével is igazodott az új útvonalhoz. Mivel a zarándokút Pannoniát a legrövidebb útvonalon szelte át, és elkerülte Esztergomot, új világi székhelyet létesített Székesfehérvárt, és itt építette fel a királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánt bazilikát.

István a székesfehérvári alapítással egy olyanféle szakrális központot kívánt létrehozni, mint egykor Nagy Károly Aachenben. Ez a Magyarország legdíszesebb épületének szánt háromhajós bazilika, melyet csak az alapító király halála után fejeztek be, a török hódoltság alatt elpusztult, romjait a XVIII. században elhordták, s ma a feltárt szegényes alapfalak nem is sejtetik, hogy mi emelkedett fölötte.

Világosan az új külpolitikai orientációval függ össze a veszprémvölgyi görög monostor alapítása. Imre menyasszonya, a név szerint nem ismert bizánci hercegnő Veszprémbe került, ahol a gyermek Imre anyja mellett nevelkedett, s itt alapította Szent István a görög kíséret lelki szükségletét is ellátó veszprémvölgyi apácakolostort. A görög nyelven írt alapítólevél szerint: „Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében én, Keresztény István, mint egész Magyarország királya, rendelem, hogy Veszprémben, megalapítva, berendezve és megerősítve itt a szentséges Boldogasszony érseki monostorát, és összegyűjtve benne apácák seregét, magam, hitvesem és gyermekeim lelki üdvéért és egész Pannoniáért”,[7] elősegítve a monostor anyagi ellátását, 10 birtok adományoztassék. Könyves Kálmán ránk maradt átíró levelében kifejezetten megmondja, hogy az alapítás „okozójának” nyelvén, görögül írt oklevélen Szent István pecsétje függött. Lehet, hogy neki tulajdonítható a szávaszentdemeteri görög püspökség monostor formájában való újjáélesztése is. Ez ugyanis 1071 táján már mint működő intézmény jelenik meg.

1019-re esett a zalavári apátság alapítása, ami valószínűleg Veszprém herceg udvarhelyének egyházi célra történt átengedésével jött létre.


Amikor István király 1019-ben apátságot alapított benne, lényegében a régi Szent Adorján-templomot és a kapcsolódó udvari épületeket ajánlotta fel egyházi célra; ehhez adott még két királyi kápolnát, 10 falut, drávai és tiszai halászóhelyeket, továbbá a csepeli királyi ménes csikótizedét és a közeli Kolonvár vámját.

Hasonló eredete lehet a bakonybéli apátságnak is. A Bakony-erdő koppányi völgyében, a királyné székhelyétől, Veszprémtől körülbelül 20 kilométerre, alighanem István és Gizella nyári udvarhelye volt a monostor csírája. A Szent István-nagylegenda szerint István „kúriáját” gyakorta felkereste Csehországból Szent Günther. Ez a türingiai főnemes, Gizella királyné rokona, ifjúkori kicsapongásait megbánva az altaichi Szent Móric-apátság szerzetese lett, majd 1018 táján maga is alapított egy remeteséget a bajor-cseh határvidék erdeiben. Innen látogatott el gyakorta István udvarába, aki ittlétekor rábízta kamaráját alamizsnaosztásra és egyházak javadalmazására, és ezt Günther olyan szorgalmasan végezte, hogy látogatásaikor a kincstár kiürült. Ugyanerre az időre esik a zarándok Szent Gellért Pannoniába érkezése, akit István a gyermek Imre nevelésével bízott meg, s így kerülhetett ő is a bakonybéli udvarba, ahol egy hegy lábánál kápolnát épített, és oda vonult vissza remetéskedni. Günther javaslatára István a kúriát – a Szent Móric-templommal egészítve ki – egyházi célra ajánlotta, és monostor építésébe kezdett, ami valószínűleg csak halála után készült el. A monostor megkapta az udvarház Bakony vidéki tartozékait, többek között Koppány falut, s Gizella királyné is adott hozzá szőlőket az aradi Hegyalján és szolgákat az erdélyi Magyar-Lapádon, akik bizonyára sóval látták el a monostort a közeli kis-aknai sóbányából.

István egyik utolsó monostoralapítása lehetett a Tornova-, ma Torna-patak mellett épített bencés apácamonostor a Somló hegy alatt. E helyen már a IX. században rendelkezett a salzburgi érsek egy Szent Rudbert tiszteletére emelt egyházzal, mely a Paravoz-hegy körül fekvő szőlők nemes borát élvezte. Az egyház újjáépítésekor azonban patrcíniumát, a salzburgi védőszentet nem hagyták meg, mert ez Salzburg pannoniai igényjogát támasztotta volna alá. Ez volt az oka, hogy Magyarországon ez esetben, de máskor is, a Rudbert (Ludbert) nevet a hasonló Lambert névvel helyettesítették. A somlóvásárhelyi Szent Lambert-apácakolostor első apátnője István királynak egy sánta „atyjafia”, Skolasztika lett. Az „atyafi” kifejezés húgra vagy leányra nem érthető, s így lehet, hogy Skolasztika Mihály ágához tartozott, esetleg még távolabbi rokon volt.

Az új monostoralapítások a Dunántúlon nagyjából arra az időre estek, amikor az udvar fő tartózkodási helye Székesfehérvár, Veszprém és Bakonybél lehetett. Aligha független a német–magyar ellentét kiéleződésétől, hogy István a bakonybéli udvart feladta, majd a kelet-magyarországi egyházszervezet kiépítésébe kezdett, amivel régi tervét, a tíz püspökség létesítését váltotta valóra.

Imre herceg – felcseperedvén – valószínűleg elnyerte a védett helyen fekvő bihari dukátust, ezzel lehet kapcsolatos a bihari püspökség megalapítása. A püspökség a négyszögletes alaprajzú bihari földvár közelében épült fel. Noha első püspökét csak I. Endre idejéből ismerjük, de az István halálát követő trónzavarok miatt csak István alapításáról lehet szó, és a bihari hercegséghez való kapcsolódása nagyjából alapítását is datálja.

Hasonló körülmények között került Imre nevelője, Szent Gellért is Kelet-Magyarországra. A bakonybéli udvar feladása után Gellért egy ideig még ott remetéskedett, de István 1030-ban, a német háború évében, Marosvárra, Csanád vezér székhelyére rendelte püspökség alapítása végett.


Az a körülmény viszont, hogy az 1080 táján készült Szent István-nagylegenda az István alapította püspökségek számát tízben adja meg, s az 1075. évi garamszentbenedeki alapítólevél a váci püspökséget említi, a Szent István-i alapítást támogatja.


E rendezéssel István király lerakta a magyar egyházszervezet alapjait. Az egyházi szervezet továbbépítésével bizonyára együtt járt a világi intézmények, a vármegyék és udvarházak szervezetének fejlesztése. Adatok híján fejlődésüket nem tudjuk nyomon követni. Az egyetlen szervezeti újítás, ami feltevésszerűen István uralkodásának második felére tehető, az összefüggő területtel nem rendelkező határispánságok kiépítése volt; legnagyobb számban a Vág völgyében sorakoztak; Trencsén alatt Bolondóc, Árkibánya, Galgóc-Szolgagyőr és Sempte, a Dunántúlon Karakó, a Délvidéken Kovázd és Erdélyben tán Marosvár sorolható hozzájuk. Ha Karakó várbirtokai már szerepeltek Szent István összeírásában, akkor ez datálja Szolgagyőr és Árkibánya ekkori birtoklását is, e három határvár ugyanis a Veszprém megyei Szörcsökön kapott birtokot. A Vág-völgyi várispánságok kiépítését Bátor Boleszló Morva-völgyi előnyomulásával és támadásával indokolhatjuk leginkább.

Az udvarházi szervezet folyamatos bővítésének gondolatával szemben felhozható, hogy István, kora előrehaladtával, egyre többet betegeskedett, s ez mindinkább helyhez, az állandó székhelyekhez kötötte. Székesfehérvár egyházának kiépítését az alapító király már meg sem érte.

Kincstár, pénzverés

István törvényei és oklevelei – camera és fiscus néven – több ízben szólnak kincstárról. A király kincstára a középkorban nem csupán drágaságok gyűjteménye volt, hanem összessége azon anyagi javaknak is, amelyeket a királyság fenntartására adó, vám és egyéb illetékek formájában összehordtak, tehát mutatis mutandis megfelelt a mai államkincstárnak.

A természeti gazdálkodás viszonyai között az udvar szükségleteit a szolgáló népek túlnyomóan természetben fedezték; ezt a király és kísérete maga élte fel. Az ilyenfajta jövedelmeket még nem tudták számszerűen kifejezni. István király tényleges jövedelme a regále jogokból, a vámokból – folyami, rév-, híd-, vásár- és határvám –, a kivitelből – ló, ökör, só és talán ezüst kivitele –, az erdélyi só forgalomba hozatalából, az ezüstbányászatból és a pénzverésből, a bírságokból és az állami egyenes adóból állt össze.


Mivel Könyves Kálmán e 8 dénáros adót már meg is reformálta, Péter király pedig külön adókkal nyomorította a népet, az első állami egyenes adó, a 8 dénáros „szabad dénárok”, visszavihetők István király korára. István ezt minden bizonnyal bizánci hatásra vezette be; a 8 ezüstdénár (valójában féldénár) súlya ugyanis egyezik a bizánci kapnikon összegének ezüstsúlyával. Nyugaton e korban a feudális széttagoltság az egységes királyi adózást teljesen felbomlasztotta, úgyhogy mintául vehető állami egyenes adó nem volt.

A dénáradó bevezetése valószínűleg István király tömeges dénárveretésével volt kapcsolatos. Kézenfekvő a feltevés, hogy a dénáradó szolgált István pénzeinek elterjesztésére. Nagy Károly 796. évi frankfurti kapituláréja szerint az új pénzt minden civitasba és emporiumba szétvitték, és a nép köteles volt elfogadni. Magyarországon is a várak és a vásárhelyek lehettek a pénz forgalomba hozatalának helyei, s itt szerezhette be a magát szabadnak tekintő adózó a pénzt, oly módon, ahogy a dömösi udvarnokok a terményadó mellett fizetendő sókockát megvásárolni voltak kénytelenek a király vagy a királyi egyházak megbízottaitól.

A dénár megvásárlása a paraszti gazdaságban megtermelt tinó ellenében történhetett. Az uralkodó az ökröt utóbb is szedte sajátos adónemként, aminek oka e lábasjószágnak az uralkodó megbízásából történt kivitele lehetett.

Magyarországon a hivatalos pénzverés az István koronázására vert LANCEA REGIS feliratú dénárral indult el, ez azonban nem került kereskedelmi forgalomba. A rendszeres magyar pénzverés, a STEPHANUS REX és REGIA CIVITAS feliratú féldénárok verése az István pénzeit is tartalmazó külföldi éremegyüttesek kora és a magyarországi temetők feltehető időrendje szerint 1020 után indult el. Ez összhangban van a bizánci mintát követő dénáradó bevezetésének feltehető idejével, amelyet a szoros görög – magyar kapcsolatok István uralkodásának második felére datálnak.

A pénzverés megszervezése éveket vehetett igénybe. István mintának sógora, II. Henrik regensburgi dénárját választotta, de – ettől eltérően – az érem mindkét oldalára a kereszt jelét verette. Az új pénz verőtöve – a koronázási éremtől eltérően – durvább munka, ami bizonyossá teszi, hogy hazai pénzverők munkája.

István finom ezüstből vert pénze az északi országokban messze elterjedt, ami részben az északi vásárlásokkal, részben a Magyarországon is megforduló varégokkal áll kapcsolatban. Közkedveltségére jellemző, hogy előszeretettel készültek belőle hamis utánveretek. Ezeket részint az Odera és Enns között lakó vend hercegek készíttették, részben a gotlandiak. Gotlandon került elő a zavaros PHANUS REX és REGLAWA CIV – szöveget közlő érem; a feliratot egy írni, olvasni nem tudó utánverő ronthatta el, egyik oldalát egy „Stephanus rex”, másik oldalát egy regensburgi veret REGINA CIVITAS köriratú érme nyomán, ez a torzulás azonban elég volt arra, hogy egy légvár szülessék belőle: „Bratislava” mint István király időleges székhelye. Pozsonynak azonban a XI. században magyarul Poson, németül Brezesburg volt a neve, amelyből a város újkori német Pressburg neve, ebből pedig a szlovák Prešporok származott. De Pozsony mint veszélyeztetett határvár nem is lehetett István pénzverő helye, még kevésbé székhelye. E kettő ugyanis e korban Cseh-, Lengyel- és Magyarországon egybeesett. István pénzverő helye kezdettől fogva Esztergom volt, ahol utóbb is a váraljánál elterülő Kovácsi nevű falu volt a pénzverők lakhelye. A pénzverő „kovácsok” udvari szolgálata mutatja, hogy maga a pénzverés is csak része volt a király udvari gazdaságának.

Trónutódlás

Istvánnak több gyermeke volt. Idősebb fia, akit a szász dinasztia nagyjairól Ottónak kereszteltek, korán elhalt, így az ifjabb Imre, aki a német sógor után kapta a Henrik (Hemerich) nevet, volt hivatva arra, hogy az új magyar államot és egyházat erősítse és továbbfejlessze.


Néhány hónappal a német támadás visszaverése után következett be az a tragikus fordulat, ami István számára élete legnagyobb csapását jelentette. Mint az egykorú Hildesheimi Évkönyvek feljegyzéseiből értesülünk róla, Imre egy vadászaton vadkan áldozataként meghalt.


A hercegek fő vadászó helye pedig a XI. században a bihari Igfon-erdő volt. Az erdőhöz vezető völgybejárónál épült fel az Árpád-korban a Szent Imre-apátság, talán már a XI–XII. század fordulóján, mert Imrét 1083-ban Istvánnal és Gellérttel együtt avatták szentté.


Az Árpádok fiági öröklése jogán a trónt István után nagybátyjának, Mihálynak a fia, Vazul örökölte volna, aki úgy látszik, hogy a nyitrai dukátust bírta, legalábbis a krónikában Nyitra az egyetlen helynév, amely Vazullal kapcsolatban felmerül. István azonban Vazult nem tartotta alkalmasnak a trónra; még a Vazul-ág krónikása szerint is ostoba és könnyelmű volt, ami kétségessé tette a király előtt, hogy az újonnan életre hívott rendet fenn fogja-e tartani.

Vazul idősebb volt Imrénél, tehát a szeniorátus rendje szerint már néhány évvel korábban mellőzés érte, amikor Imrét jelölték trónutódnak. Valószínűleg a Vazul esetleges trónigényével szembeni katonai fölény bizosítása végett kapta meg a trónörökös a „királyi sereg” feletti főparancsnokságot, ez az intézkedés ugyanis csak Imre és Péter esetében mutatható ki, később nincs rá példa.

István király – fiát elvesztvén – szakított a fiági öröklés rendjével, és nővére fiát, Orseolo Pétert jelölte utódnak. Ez a második mellőzés indította Vazult egy merénylet kitervelésére, amiért szeme világával bűnhődött. Vazul története homályba vész, aminek fő oka a magyar elbeszélő források kendőző előadása volt. Az István halálát követő trónharcok után, 1046-ban ugyanis Vazul utódai kerültek a király trónjára, és 255 éven át ők viselték a magyar koronát. De hogyan lehet egy dicső uralkodó ág történetét bűnnel és bűnhődéssel kezdeni? Az eseményekhez még közel levő auctorok különféle módon próbálták ezt a szégyenfolot, ami még a szent királyra is árnyékot vet, áthidalni.

Szent István nagy legendájának írója 50 évvel az esemény után, amikor még számos kortárs életben volt, megkerülte a problémát azzal, hogy nem beszélt róla.

Kislegendájának írója viszont azzal hidalta át a kényes pontot, hogy név nékül, mint bűnöst említve számot be a betegen fekvő István elleni orgyilkos merényletről és a négy összeesküvő megbüntetéséről. Eszerint a király a merénylet három kitervelőjét bíróság elé állíttatta, szemüket kitolatta, kezüket levágatta. Az első magyar krónika nem szólt a király elleni merényletről, csak a Vazult ért büntetésről, és azt sem Istvánnak, hanem Gizellának tulajdonította.

A közel egykorú Altaichi Évkönyvek segítségével ellenőrízve az egyoldalú hazai forráshelyek hitelét, a következő állítások fogadhatók el a Vazul-esetben igaznak:

  • Amikor István király Vazul mellőzésével Pétert jelölte királynak, Vazul összeesküdött a király ellen.
  • A beteg király elleni sikertelen merénylet után a király bírósága a bűnösöket elfogatta és megvakíttatta, Vazul fiait pedig száműzette. Vazul forró ólommal való megsüketítése nem tekinthető történeti ténynek; az Altaichi Évkönyvek csak megvakításáról írnak.
  • Gizella királyné aktív támogatója volt, és Péter még István életében esküt tett a királyné és javai védelmére. A Vazul-fiak Gizella elleni gyűlöletének volt objektív alapja.

A hazai közvélemény nem a merénylők megbüntetésének módját nehezményezte. Amikor a görög császár tízezernyi magát megadó katonát vakított meg, akkor néhány, a király életére törő megvakítása és gyermekeinek szabadon futni engedése a kor gyakorlata és megítélése szerint könyörületes cselekedet volt. A nemzet közvéleményét az öröklés törvényének sorozatos megsértése döbbentette meg, hiszen eredetileg a trónt ugyanolyan elvek szerint örökölték, mint bármely szegény szabad házát és állatait, és Péter trónöröklése azt példázta, hogy a jogos örököst kiűzik, és egy idegent ültetnek be helyére. Az idoneitás keresztényi elvét gyakorlatba átültető István a régi törvény szerinti örökösödési jogot kétszeresen sértette meg, amikor az Árpád-házi fiágat kizárta az utódlásból, és leányági hozzátartozói közül is – a magyart mellőzve! – egy „fecske módra ficserélő” olaszt jelölt a magyarok királyának.

Ennek volt következménye, hogy amikor a király 1038. augusztus 15-én lehunyta szemét, és Székesfehérvárt az általa emelt bazilikában örök nyugalomra helyezték, majd ugyanott Péter elfoglalta a trónt, olyan viharos évtizedek szakadtak az országra, ami az egész Szent István-i művet összeomlással fenyegette.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

Az a kora feudális társadalmi rend, amelyet István király kiépített, a társadalom sejtjeinek életműködéséig kihatott. A tulajdonviszonyok átformálása, az elidegeníthető egyéni jószágtulajdon bevezetése azt jelentette, hogy a gazdasági élet szerkezete megváltozott, hiszen a nagycsaládi gazdasági üzem megszűnt, és helyébe több kiscsaládi üzem vagy szolgaság lépett. A dolgozó tömegekre rakott terhek növekedtek, nemcsak azért, mert az udvar és vár alá rendelt félszabadok köteles szolgáltatásai súlyosabbá váltak, és mert az egyházi birtokon a félszabad termelők is szolgaság állapotába jutottak, hanem azért is, mert mindenkit egyaránt súlyosan érintett az egyházi tized bevezetése. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a társadalmi átrétegződés során nemzetségfők szegényedtek el, szabadok és félszabadok váltak földönfutóvá, elég volt egy repedés az új konstrukción, hogy a belső elégedetlenség valamilyen formában utat törjön magának.

Péter trónra léptével az új rend még nem bomlott meg, csupán az uralkodó osztályban támadt ellenzék a két Árpád-házi óriás utódaként beültetett olasz főnemessel szemben.

Péter utódként jelölése István király, helyesebben a megtört és beteg király nevében intézkedő Gizella tragikusan elhibázott lépése volt. Már önmagában az Árpád-házi hercegek és a leány-ági magyar főurak mellőzése is kihívás volt a pogány kori szokásjoggal szemben, ráadásul a választás egy oda nem való embert juttatott a trónra. Péter ugyan tehetséges hadvezér volt, amellett minden ízében keresztény, mint az olasz főnemesség bármely tagja, hiányzott azonban belőle az államférfiúi bölcsesség és mindazok az erények – jámborság, türelem, alkalmazkodás stb. –, amelyeket István király az Intelmekben fia számára követendőnek jelölt meg. Akár hallgatta Péter az Intelmeket, akár nem, rövid kormányzata alatt oly gyakran ellenére cselekedett, hogy rövidesen még a tirannus nevet is kiérdemelte.

Péter jellemének megítélésében nehézséget okot, hogy a Vazul-ág történetét megíró magyar krónikás utólag őbenne látta a trónbirtorlót, aki a Vazult megillető helyet elfoglalta, tehát méltán vádolható elfogultsággal. Péterről azonban az egykorú Altaichi és Sankt Gallen-i Évkönyvek olyan ismertetést adnak, ami inkább támogatja a róla idehaza megőrzött negatív véleményt, semmint egyetlen kortárs megbocsátó szavait. Ha ugyanis Berno reichenaui apát a császárhoz menekült Pétert levélben intette az Istenben való bizodalomra, és visszahelyezésekor azt írta róla, hogy megalázkodott, mint Ezékiás, s ezért meghallgattatott, ez csupán annyit jelent, hogy Péter, ha kellett, tudott buzgó keresztény módra viselkedni. Erről tanúskodik két hazai alapítványa is: a pécsi püspökségen épített Szent Péter-bazilika és az óbudai Szent Péter prépostság. Ezek építését Péter talán még István király életében kezdte el, mert rövid, viharos uralkodása legfeljebb a tervek elkészítéséhez és az alapok lefektetéséhez engedett volna időt. Pécs és Óbuda, ez a két antik romváros, civitas volt, amelyet Péter megkezdett kiépíteni a Duna fejedelmi partvonalának két végpontján. Lehet, hogy a két központot még István király bízta rá, amikor utódnak jelölve őt a főhatalmat a kezébe fektette le.

Péter tragédiája abban rejlik, hogy nem látta be, az ő szerepe csak a nagy alkotás megőrzése, összhangban az özvegy királyné, az egyháznagyok és a hagyaték őrizetére rendelt főurak akaratával. Péter önállóan, saját elképzelése szerint akart uralkodni, döntéseit pedig nem a királyi tanáccsal való megfontolás alapján hozta, hanem főként egy ember, Buda tanácsára hallgatott. Buda nem volt higgadt, elfogulatlan tanácsadó. Szerepe volt Vazul megvakításában, s ezért a magyar dinasztikus párt gyűlöletének célpontja lett, még saját életét sem érezhette biztonságban mindaddig, amíg a Vazul-fiak a szomszédban várakoztak arra, hogy elérkezzék az órájuk.

Ez a félelem is befolyásolhatta Pétert abban, hogy új, „aktív” külpolitikát kezdjen, s ezzel felrúgta a Géza és István által kialakított külpolitikai irányvonalat, melynek alapelve a szomszédok ügyeibe való be nem avatkozás és az ország függetlenségének megőrzése volt.


Péter oktalan beavatkozása a szomszédos nagyhatalmak ügyeibe – főleg pedig a németekkel való háborúskodás – mindinkább szembeállította őt Gizellával és a főpapi–főúri tanáccsal, melynek meghallgatása nélkül döntött, és hozott új, sérelmes dekrétumokat. Mindenekelőtt Gizellát megfosztotta attól a birtokszervezettől és vagyontól, amelyet István király reá hagyott, és aminek tiszteletben tartására Péter esküt tett, ráadásul a királynét még el is záratta egy várban, alighanem Veszprémben. A főpapsággal is ellentétbe jutva, két püspököt, akit Szent István nevezett ki, a kánonjog sérelmével elmozdított, és helyükre mást állított.


Aba Sámuel Szent Istvánnak közeli rokona, sororiusa volt. Mivel a sororius szó nemcsak sógort, hanem a nővér fiát is jelenti, Aba Sámuel pedig nem István király, hanem a következő nemzedékbeli Delján Péter és Orseolo Péter kortársa volt, ugyanolyan unokaöcs lehetett, mint ezek. Az agg István már 8 éve elhalálozott, amikor Aba fiatalosan végignyargalta a GyőrEger távot, fiúgyermekei pedig még anyjuk mellett nevelődtek. Ha ugyanis Aba István kortársa lett volna, fiai mint duxok harcoltak volna oldalán. Aba Sámuel nem volt fejedelmi sarj, de elei kabar vezérek voltak, apja pedig a király sógora, feltehetően Csaba (Ceba) nádorispán. Sámuel maga is elnyerte a nádori méltóságot már István korában, és így a király kíséretében bejárta az egész országot; közismert lett, és közvetlen természeténél fogva nagyon népszerű.


A nyitrai dukátus kezére esvén, Pétert akarta beültetni a hercegségbe, de az ott lakó magyarok kétségbeesett tiltakozására elállt tőle, és Bretiszlav kérésére Szent István Csehországban tartózkodó unokaöccsét helyezte be.


Valószínű, hogy Péter csatlósai kérték a „lex Bioaricá”t vagyonuk, életük és állásuk biztosítására, ez a törvény ugyanis több biztosítékot nyújtott rá, mint István törvényei.


A császár ezt az alkalmat ragadta meg Magyarország formális hűbérül vételére. A székesfehérvári bazilikában Péter aranyos lándzsával együtt átadta Magyarországot a császárnak. Minthogy ekkor hallunk utoljára magyar királyi jelvényként használt lándzsáról, valószínűleg ez az a zászlós lándzsa (vexillum), amelyet István király Szilveszter pápától kapott a koronával együtt. Ezeket a pápától nyert felségjelvényeket III. Henrik visszaküldte Rómába annak jelképezéséül, hogy az a spirituális függőség, amely Magyarországot Rómához kapcsolta, megszűnt, és helyébe új függőség lépett.

Hogy Péter ezentúl István egy másik koronáját használta-e, avagy III. Henriktől is kapott hűbérest megillető jelvényeket ajándékba, arra nézve nem rendelkezünk adattal. Az viszont tény, hogy Péter díszlakomát csapott Henrik tiszteletére, s ennek befejeztével igen nagy mennyiségű aranyat adott át neki, amit Henrik helyben szétosztott azon vitézei között, akik az előző évi győztes hadjáratban részt vettek.

Ez a leplezetlen nyerseséggel végrehajtott jelenet: a magyar nép dénárjaiból összeszedett kincs az országot eladó királytól a német megszálló katonák kezébe vándorol, elég volt arra, hogy még azokat a főurakat és főpapokat, így a velencei Gellértet is elfordítsa Pétertől, akik István király rendelkezését tiszteletben tartva melléálltak, és egy olyan tömegmozgalom robbanjon ki, amely Pétert az uralmát őrző idegen katonákkal együtt elsodorja.

Pogánylázadás

  • A mozgalom élére ekkor Vata állt, Csolt nemzetségfő fia, aki valaha a Hármas-Körös vidékének ura volt. Várát és uralmi területét bizonyára István király sajátította ki, és Békés nevű ispánját behelyezve, királyi megyévé szervezte.
  • A pogánylázadást a hercegek nem azért engedték szabadjára, mert egyikőjük pogány érzelmű volt, hanem politikai meggondolásból. Adott helyzetben a kereszténység ellen feltámadt „reakció” volt a legszilárdabb szövetséges. Endrét azonban ez a szövetség egyáltalán nem ingatta meg keresztény vallásában, melyet orosz házassága is erősített. Endre oroszországi tartózkodása alatt meggyőződött arról, hogy rendezett államot az egyház támogatása és a rendelkezéseket írásba foglaló papok nélkül nem valósíthat meg. Ezért fordított házat azoknak, akik uralomra segítették, és István király művének folytatója lett.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

Ami Endrét illeti, kizártnak tartható, hogy vállalta volna az ország alávetését hűbéri függés formájában, tehát azt, amiért elődjét elűzték, s aminek ellenében őt Géza és Szent István hagyományainak folytatására hazahívták.


Külső kiállításában és szerkezetében, kivált a tanúk névsorában, a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevele is pontosan követi a lotaringiai püspöki okleveleket, és nincs köze ahhoz a német királyi oklevéladáshoz, amelyet István király Magyarországon meghonosított, és amelyet Péter írnokai is követhettek.


A szolgáló népek kategóriáihoz képes mint előremutató társadalmi réteg az 1061. évi alapítványban jelenik meg az önállóan termelő és szolgáló minister; ezek mindegyike 1 élő állattal, 10 vödör gabonával és 10 vödör sörrel adózott, ami mellett az apát ló- és szekérrobotra is foghatta őket.

Ez a réteg a régi önálló mezőgazdasági termelők helyébe lépett, de képviselheti a felszabadított rab cselédek rétegét is, amelyről István király I. Törvénykönyve 18. cikkében rendelkezik. Az utóbbiak szolgálata ugyanis a „tor” (agapen) volt, márpedig későbbi okleveleinkben a „torló” – vagy „dusnok” (szláv dusnik) – réteg hasonló szolgáltatásokkal tartozott, mint a fenti minister.


István idejében történt meg az ország birtokállományának elkülönítése udvari, vári és magánbirtokra. A Legenda Sancti Stephani regis néven emlegetett összeírás a várak tartozékait sorolta fel.


I. Endre gazdasági intézkedései között említést érdemel, hogy tizennégy év alatt két eltérő feliratú féldénárt veretett. Ezek ugyan súly és finomság tekintetében alatta maradtak István király pénzeinek, de nem jelentettek süllyedést elődeihez képest.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

Ha lengyel segítséget nem is kapott, Béla herceg – ekkor vagy talán már ezt megelőzően – hajlandónak mutatkozott hazatérni, ha megkapja az ország egyharmad részét, lényegében a X–XI. századi dukátust, amely a bihari, nyitrai és al-dunai részeken kívül Tolna megye uradalmaira is kiterjedt. A Kálmán kori krónikás, aki abban az időben írt erről, amikor a sok bajt okozó dukátust éppen fel akarták számolni, ott, ahol maga is utal a dukátus okozta bajokra, úgy állította be Béla hercegi részének kiadását, mit egy „első országmegosztást”. Nyilván nem akarta a megszüntetést azzal is nehezíteni, hogy Szent István által meghagyott ősi intézkedésnek tünteti fel.

A korona és kard viszálya

  • Ami a dukátus területi szervezetét illeti, a hódolt, illetve csatlakozott népek fő szállásterületéből vezethető le. Jelentette ez nagyjából az ország egyharmada, tehát az István kori 45 vármegye közül mintegy 15 feletti uralmat.
  • Endre saját fiát már csak fényes európai rokonsága miatt is méltóbbnak találta a trónra, mint öccsét, de az európai uralkodóházakban ekkor általánossá is vált az elsőszülött trónutódlása, a primogenitúra, s mivel Magyarországon is ezt vezette be Géza és István király a szeniorátussal szemben, Endre, öccsét mellőzve, saját fiát kívánta utódául állítani.
  • Salamon és Judit házasságának nagy előképe volt Szent István és Gizella házassága, valamint az a kívánatos viszony, ami ennek nyomán István és II. Henrik között kialakult.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

  • A pénzújítás kezdeti formája az volt, hogy a trónra lépő király új pénzt veretett. István király után a hanyatló közállapotok eredményezték, hogy a trónra lépő új királyok ugyanazon ezüstmennyiségből mind több pénzt verettek ki. Egy fontból Szent István 510, Péter és Aba Sámuel 570, Endre 650, majd 570 darabot veretett, végül Endre alatt jelent meg a körülnyírt obulus, amit egyesek kezdetleges pénzújításnak tartottak.
  • Egy 1090 körüli pannonhalmi összeírás mindamellett arról tanúskodik, hogy Salamon tett egyházi adományokat, s így okleveleket is adott ki. Egyik oklevelének ólombullája nemrég a belgrádi vár ásatásainál került elő. Oklevelei nyilván a Szent István által is követett német császári előképek után készültek.

Belháború. Géza uralma.

  • Salamon csalódottan vonult vissza Pozsony várába. Keserűségét még növelte VII. Gergely október végén írt levele, amelyben Salamon segélykérő levelére válaszolt. A pápa kíméletlenül dorgálta Salamont amiatt, hogy Magyarországot, amelyet István király egykoron Szent Péternek felajánlott, most a német királytól hűbérbe fogadta.
  • István király a templomba járás elősegítése végett a vásározást a vasárnapi templomozással kapcsolta össze, s ezért a vásárhelyek az első egyházak mellé települtek.
  • A krónikások Géza legkiemelkedőbb alapításának a váci székesegyházat tartják, a Szent István által alapított váci püspökség székhelyén.

László egyeduralmának biztosítása

A magyar állam István király negyvenkét éves uralma alatt épült ki. István halála után közel négy évtizeden át tartott a nagy erőpróba: eléggé szilárd-e az építmény, hogy pogánylázadásnak, belháborúnak és külső támadásnak ellenálljon. Ha az épület minden megrázkódtatást kiállt, az jelentős részben a tervező művét dicséri, de legalább olyan része van benne az „alapnak”, amelyből kinőtt, és az anyagnak, amelyből felépült.

Az a gazdasági és társadalmi szervezet, amely István alatt létrejött, már eléggé fejlett volt ahhoz, hogy szilárd intézmények épüljenek rá. Az új tulajdonviszonyok, a nagycsaládi tulajdon helyébe lépő egyéni és intézményi tulajdon kiállta a próbát. Az új földtulajdonon felépülő osztálytársadalom az antagonisztikus osztályok közé rétegződött harcos jobbágyság ugyanolyan szilárd eleme lett István államának, mint amilyen erős politikai befolyást gyakorolt az utána következő válságkorszak belső mozgalmaira.

László törvényhozása

  • A Szent István halálát követő négy évtizedes belháborúk azt eredményezték, hogy a tulajdon tiszteletben tartása megszűnt.
  • Egyébként az a körülmény, hogy a III. törvény első felében írt határnap Nagyboldogasszony napját (augusztus 15.), a második felében pedig Szent István ünnepét jelöli meg, arra mutat, hogy az első rész a szentté avatás előtt, a második utána készült.
  • Ha a tolvajok tagadják bűnüket, küldjék őket istenítélet – tüzes vas – próbára, s ha itt bűnösnek bizonyulnak, úgy ítéljék meg őket, mintha nem mentek volna a templomba. Ha viszont bűnösnek mondják magukat, Szent István törvénye szerint lakoljanak. Szent István lopást büntető törvényeiben jelentős szerepe volt a tinóval való megváltásnak – a szolga 5 tinón válthatta meg az orrát –, a személyi váltság összegének kétharmada pedig a királyé lett.

A király kincstára

A nehezebb dénárokra való áttérés az ötszáz éven át változatlan görög aranyhoz, a kora középkor nemzetközi aranyvalutájához való igazodást jelentette, és arról a törekvésről tanúskodik, hogy a magyar pénz ugyanolyan nemzetközi csereeszköz legyen, mint volt István regensburgi mintát követő féldénárja.

Szentté avatások

1083-ban, László uralkodásának hetedik évében a nyugalmi állapotban megindult belső fejldődés olyan nyilvánvaló lett, hogy az ország virágzása minden vonatkozásban Szent István szilárd államszervezetének köszönhető, hogy az háttérbe szorította azokat az ellenérzéseket, amelyek Vazul utódaiban István királlyal szemben éltek. A történelmi távlat az „idoneus” királyt igazolta a különböző jogokon támadó trónkövetelőkkel szemben, és Vazulra mindinkább úgy tekintettek, mint a bebörtönzött Salamonra. Ha még éltek és szóhoz jutottak István politikájának öreg ellenzői, ha apáik sebeinek felidézésével nem is hagyták feledésbe menni az őket ért csapásokat, hangjukat elnyomta a társadalom nagy részének egyöntetűen pozitív visszaemlékezése a „szent királyra”.

István ifjú, harcos korának szemtanúi 1083-ban már nem voltak. A királyt ismerő öreg visszaemlékezők már csak az idős, beteges király alakját tudták felidézni, aki – Imre halálával reménységét vesztve – teljesen a túlvilág felé fordult, szentek barátságát kereste, és jótékonykodott. A közvélemény 1083-ban István korára már mint a régi szép időkre emlékezett vissza, s ezt nemcsak a mindent megszépítő múlt tette, hanem a történelmi tapasztalat is: az István halálát követő háborúság, erőszak, pusztítás visszakívántatta István király rendezett államát, és fogékonnyá tette a népet az egyháziak által megfogalmazott vallásos énekre: „Hol vagy István király! Téged népünk kíván!” Az egyháziak természetszerűen nem láttak a fáradhatatlan buzgalommal tíz püspökséget és számtalan egyházat felállító királyban mást, mint apostolt.

Ha István szentté avatásának ideológiai hátterét meg akarjuk érteni, egy pillantást kell vetnünk arra, hogy mit is jelentett a szent fogalma, mielőtt a XIII. században kialakult a római egyházban a kanonizálás ma is gyakorolt módja a szentté avatási pörrel és csodák igazolásával.

A sanctus ‘szent’ szó az antik latin nyelvben ‘tiszteletre méltó, erényes, feddhetetlen, sérthetetlen, szent’ jelentésben élt, és nem csak kultikus vonatkozásban használták, például az istenekre, Oziriszre, hanem világi közösségekre, például a római senatusra és erényes emberekre is. Ebben a széles fogalomban vette át az ókeresztény szóhasználat, például Péter apostol levelében (1. Pét. 1. 15): „amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben.”

A keresztény vallás fejlődése soránt a szent jelző főleg azon elhunytak neve mellett állandósult, akiket haláluk után vallásos tiszteletben részesítettek. Krisztus hozzátartozói és tanítványai mellé sorolódtak a foldalatti mozgalom, a katakombák kora óta a kereszténység terjesztői, mártírjai és az egyházatyák.

Tiszteletük alapja az volt, hogy példaképül állították őket a hívők elé. A példakép propagálása megkívánta, hogy életrajzukat megírják, a legendaképző hajlam pedig az életutatak ismeretlen fordulatait természetfeletti erők hatásának tulajdonította, olyannyira, hogy a szent tiszteletének hovatovább előfeltétele lett a csoda észlelése.

Minthogy a keresztény tanítás szerint a példamutató életű szentek haláluk után a mennyországba, „az Atya jobbjára” kerülnek, hozzájuk is lehet közbenjárásért, pártfogásért fordulni. Haláluk vagy tiszteletük kezdetének napját ünneppé nyilvánították, és a templomban imákban emlékeztek meg róluk. Képeiket, kivált pedig ereklyéiket – elsősorban testi maradványaikat, csontjaikat, másodsorban a hozzájuk fűződő emléktárgyakat – rendkívüli tiszteletben részesítették. A szent földi hamvai magát az „örök életet” elnyert, tehát élő és ható szentet jelenítették meg, s mint ilyenek részesültek ereklyéi oltári tiszteletben. A szent ereklyéjének birtokában oltárt, illetve templomot lehetett a tiszteletére szentelni, ahol még XI. századi felfogás szerint is a szent volt a tulajdonos, a kegyes adományok elfogadója. I. Endre például 1055-ben nem a tihanyi apátságnak, hanem Szent Ányosnak tett adományt, aki ereklyéje alakjában az apátság főoltárán jelen volt.

Az első évezred végéig a püspök joga volt a tiszteletben részesítendő szentek közé való besorolás, de ez többnyire csak az egyházmegye területére volt érvényes. Az első pápai szentté avatás 993-ban történt, amikor XV. János pápa a magyarok által 955-ben megtámadot Udalrik augsburgi püspököt szentté avatta. A XII. század közepéig az egész egyházra kötelező érvényű szentté avatás pápai zsinaton történt, amikor is a jelölt életrajzát felolvasták, és ennek hitelt érdemlő tanúbizonyságokat kellett tartalmaznia a megtörtént „jelekről”.

Emellett tovább élt a helyi szentek korlátozott tisztelete, amint ezt kitűnően megvilágítja a cseh Cosmas 1073-ban Szent Adalbert öccséről, Gaudentius gnéznai püspökről szólván: „Akit Te szentnek mondasz, azt az apostoli szék még nem kanonizálta. Misében, mint az elhaltakat tiszteljük.”<a href="#labjegyzet1" name="horgony1|¹]] Ilyen módon tisztelték Magyarországon 1048 után Gellért püspököt Csanádon, valamint az István király idejében Magyarországra jött lengyel András–Zoerardot és követőjét, Benedeket.


A helyi szenttisztelet mellett a sanctus ‘szent’ és a vele ekkor még egyértelmű beatus ‘boldog’ jelzővel, akár a felsőfokú sanctissimus és beatissimus alakban is, e korban nem csupán a kanonizáltakat és a helyileg tisztelteket illették, hanem élő emberek tulajdonságjelzőjeként is használták. Odilo clunyi apát például István király vallásos buzgalmát még életében sanctissima devotio kifejezéssel illette, a tihanyi alapítólevél írója az összeírást készítő Miklós püspököt beatisimusnak írta, avagy a zárai apátnő Könyves Kálmánt 1105-ben sanctissimusnak titulálta.


István király székesfehérvári tisztelete túlment a vallásos megemlékezésen. Halála emléknapján, augusztus 15-én tartották ugyanis királyaink Székesfehérvárt az évi törvénynapokat; a templomi megemlékezés és a jogi aktus egybefonódása eredményezte, hogy István törvényeit már 1083 előtt Leges beati Stephani megjelöléssel említik. A szentté avatás sem annyira vallási, mint inkább politikai meggondolásból fakadt. István egyháza csak támasztéka volt egy még nagyobb alkotásnak, az államnak. A Szent István-i államszervezet időálló volt pedig éppen László uralkodása alatt mutatkozott meg a maga teljességében, amikor a nyugodt békében bővebben ontotta a kamatokat, mint valaha. Ugyanakkor László restitúciója maga is ideológiai támasztékot kívánt; László a helyreállított Szent István-i rendet stabilizálta a szentté avatással.

A szentté avatás diplomáciai előzményeit nem ismerjük, mert VII. Gergely registrumkönyve e korból nagyon hiányos. Az bizonyos, hogy 1081-től, amikor IV. Henrik Észak-Itáliába vonult, és négyévi ottléte alatt több ízben Rómáig hatolt, a közlekedés Magyarország és Róma között megnehezedett. László azonban nemcsak Lombardián át érintkezett Rómával, hanem – mint 1090. évi Montecassinóba írt leveléből tudjuk – Dalmácián és a tengeren át is. 1083. januárjában a pápa éppenséggel lement Beneventumba, hogy Guiscard Róbert normann vezér támogatását sürgesse. Rómába való visszatérése után, kora tavasztól IV. Henrik ostromolta, és június 3-án el is foglalta a Tiberis-jobbpart nagy részét, de az Angyalvár és a bal parti város a pápa kezén maradt, aki az akadályoztatás ellenére is tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A pápa novemberben tartott zsinatán arról is panaszkodott, hogy nagyböjti zsinatát IV. Henrik megakadályozta. Mindez nem jelentett olyan akadályt, hogy VII. Gergely 1083 első felében ne fogadhatta vola László követeit, csupán annyit, hogy a szentté avatások előfeltétele, az életrajzok felolvasása a zsinaton nem történhetett meg.

Valószínű, hogy erre az alkalomra készült az első Gellért legenda, amely nem maradt fenn, az pedig bizonyosra vehető, hogy erre a célra íratta László király egyik klerikusával Szent István nagyobb legendáját, amely István életének összefoglalásán kívül erényeit ismerteti, és a kanonizáció szükségletének megfelelően két csodásnak tűnő tették beszéli el: megjövendöli a besenyő támadást, és imájára a támadó Konrád császár csapatait egy rejtélyes futár visszarendeli. E két eset ténylegesen István előrelátását és sikeres hadvezetését dicséri, s csak igen nagy jóindulattal magyarázható csodának. A jóindulat ugyan a szorongatott helyzetben levő pápából nem hiányzott – már 1081-ben Adelhaid királynét levelében arra kérte, hogy királyurát buzdítsa az egyház támogatására, s most méltán remélte, hogy László segítséget nyújt neki IV. Henrikkel szemben –, de a Szent István-életrajz szűkössége, főként pedig a zsinat elmaradása csak félmegoldást tett lehetővé. Egy levelet adott ki, amelyben nem személyre szólóan, hanem általánosságban engedélyezte, hogy „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot prédikálással vagy intézkedéssel Istenhez térítették”[8], s ha hihetünk a közel egykorú Gellért-passiónak, egy legátust is küldött Magyarországra, akit felhatalmazott Gellért testének felemelésére. Valószínű, hogy a pápától érkező követség hozta a hírt, hogy István testének felemelése előtt még nyilvánvaló csodáknak kell történniük.

A Pray-kódex naptárából következtetve, július 25-én megtörtént Gellért püspök testének felemelése Csanádon. László tanácsot tartott az országnagyokkal, és 1083. augusztus 15-ére Székesfehérvárra országos gyűlést hívott össze, meghírdetve, hogy gyógyulásban reménykedő nyomorultak is jelenjenek meg. A nagy próbatételt háromnapos böjttel és imával vezették be. Ennek befejeztével el akarták mozdítani a sírra helyezett hatalmas követ, de az meg sem mozdult. Ekkor egy szent életű apáca a szomszédos Bökénysomlóról azt javasolta, hogy engedjék ki Salamont börtönéből. Futár nyargalt Visegrádra, és az exkirály visszanyerte szabadságát. A legenda szerint e jó cselekedet után a követ könnyen el tudták mozdítani.

Augusztus 19-én az esti vecsernye után megtelt a templom, és a király is megjelent. Mindenki várta a csodát, s a lelki feszültség megdöbbentő gyógyulásokat váltott ki. A messzi földről hozott betegek közül egy hűdéses fiú megindult, és – ami tizenhét éve nem történt meg – a sírhoz futott. Az eksztázisban levő tömeg ujjongott, sírt. Utána egy hétéves béna gyermek mászott négykézláb a sírhoz, s ott felállt. László az örömtől sírva felkapta a gyermeket, az oltárhoz vitte, és hálaadó imát mondott. A nép egész éjjel a templomban virrasztott, és ujjongva észlelte a gyógyulásokat, amelyeket az eksztázis kiváltott. Ezek között nem egy lehetett színlelt, megjátszott, de a szilárd hit és a lelki megrázkódtatás tényleges gyógyulásokat is eredményezhetett.

Másnap, augusztus 20-án reggel a király a főemberek élén újból megjelent. Ekkor leemelték a kőpadlóból kiemelkedő kőlapot, és felbontották a sírt, amelyben a szent király földi maradványai „balzsam illatú” vízben úsztak. A magas talajvíz a kőlapokból álló koporsót félig elborítota, s hiába merték, újból megtelt. István király szétesett csontjait tiszta gyolcsba szedték össze, és ezüstládában helyezték el, de nevezetes gyűrűjét, amellyel eltemették, hiába keresték a folyadékban. Évek múlva derült ki, hogy a szent jobb a gyűrűvel már régebb ideje a sírbontás mellől kitiltott kincstartó klerikus, Merkúr birtokába került, aki a Berettyó mellett álló családi monostorában rejtette el. Minthogy tették utóbb egy csodás történetbe ágyazva vallotta meg a királynak, bocsánatot nyert, és monostorát, mely az oltárára helyezett ereklyéről a „Szentjobb” nevet kapta, a király kiépítette, és gazdagon megadományozta. A szent jobb oly módon maradhatott fenn, hogy István király 1038-ban szarkofágban elhelyezett és mumifikálódott testét az országos zűrzavarok idején kiemelték, és a bazilika padozata alá, a földbe rejtették el. Az ekkor levágott és Merkúr által ellopott jobb épen maradt, míg a talajvíz áztatta mély kősírból csak csontok kerültek elő.

Magyarországnak ezzel saját szentje lett, mint Vencel Csehországnak. Bár a magyar nemzet, a gens Hungarica magáénak vallotta Szent Istvánt, a középkor nemzetek feletti gondolatkörében az István-kultusz nem a magyar etnikumhoz kapcsolódott, hanem a Kárpát-medence keresztényeihez, és ha azt vizsgálnánk, hogy az itteni társadalom mely rétege számára jelentett többet, és mely rétege állt a kultusszal szemben, bizonyosra vehető, hogy a nem magyar, keresztény rab cselédek és beköltözött vendégek, akik számára Szent István rendje új életlehetőséget jelentett, igaz hívei lettek kultuszának, szemben a magyarok deklasszált, pogánysághoz húzó rétegeivel.


A kortárs legendaíró szerint egy Konrád nevű német nemes VII. Gergelyhez járult halálos bűne bocsánatáért. A pápa olyan vezeklést írt elő számára, hogy addig látogassa a szent helyeket, amíg a páncélját körülvevő öt vaslánc meg nem pattan, és a vele adott lepecsételt pápa levél betűje el nem halványodnak. Konrád sokfelé járt, utoljára Jeruzsálemben, s minthogy itt sem szabadult meg láncától és bűneitől, innen Szent István fehérvári sírjához jött azzal, hogy addig nem mozdul onann, amíg Isten meg nem segíti. A templomban elaludván, álmában állítólag megjelent neki István király, és intette, hogy fia sírjához járuljon, az ő közbenjárását kérje. Konrád így tett, s amint leborult Imre sírjánál, a láncok eltörtek, páncélja szétesett.


Bár II. Orbán még 1096-ban sem ismerte el István király szentté avatását, 1092-ben a szabolcsi zsinaton a kötelező 32 fő ünnep közé már Szent István, Gellért és Imre ünnepét is besorolták.


A kisebb hazai szentek egyházi kultuszával szemben István kanonizálása célkitűzésében és kihatásában politikai lépés volt. A szentté avatás jogi következménye a fennálló társadalmi rend stabilizálása volt. István király tényleges rendelkezései – és az, amit a XI. században neki tulajdonítottak – megmerevedtek; a XI–XII. század fordulójától Szent István által megállapított birtok- és társadalmi rend külön kategóriák keletkezéséhez vezetett, mint amilyen a „de genere” nemesi nemzetség és a „szent király jobbágyfiaia”, illetve „szabadjai” rétege.

A szentté avatás egyházi vonatkozásban nem megmerevedést, hanem a „hitvalló” szellemében való továbbépítést jelentett, elsősorban az eddig elhanyagolt puszták, erdős szélterületek térítését és új egyházak alapítását. Az új templomok oltárára már nem külföldről kellett ereklyéket kérni – az ereklyeárusítás tilalma miatt ugyanis beszerzésük mind nehezebb lett –, hanem István, Gellért, Imre, András és Benedek ereklyéi segítették elő az új templomok felszentelését.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

István király egyházszervezetével azt célozta, hogy az országban olyan hálózatot hozzon létre, amely a tíz püspökségből mint gócból kiindulva a megyei esperességeken keresztül lehetőleg minden falu népéhez elér; téríti és templomba szoktatja a népet. A térítő munka élére, a püspöki székekbe lehetőleg képzett külföldi szerzeteseket állított, de ezek kevesen lévén, hazai klerikusokkal, nős világi papokkal töltötte meg a szervezetet. Ez a világi szervezet jól funkcionált, átvészelte a pogánylázadást, és nem következett be az, amivel VII. Gergely Lengyelországot még 1075-ben is jellemezte: „püspökeiteknek nincs szilárd érseki székhelyük”[9] Mindamellett a XI. század második felére a Szent István-i szervezet korszerűtlenné vált: a hálózat kiegészítésre szorult, a régi templomok újjáépítést igényeltek, és a világias papi testületnek a nőtlenség révén való egyháziasítása is időszerűvé vált.

Az István király által létesített tíz püspökség mint egyházfejlesztő góc a Kárpátok erdős koszorúján belül elegendőnek bizonyult, s ezek közül csupán egynek a székhelyét kellett alkalmasabb központba helyezni. Szent István az egyik püspökséget a dukátus székhelyén, Biharvár mellett állította fel; László ezt áthelyezte egy forgalmi központba, a Sebes-Körös révjéhez, ahol az „Szombathely-piac” működött, és az új székesegyház, valamint a 24 tagú káptalan számára átengedte „várad”-ját, földvárral erősített udvarhelyét, a hozzá tartozó gazdasági szervezettel együtt. A püspökség élére egyházi neveltetésű unokaöccsét, Könyves Kálmán herceget nevezte ki.


Amikor István király Koppány somogyi dukátusát elkobozta, a Dráván inneni és túli Somogyország dézsmáját előbb a veszprémi püspöknek, 1002-ben pedig a pannonhalmi apátságnak adta.


De amint a zágrábi káptalan kartuláriumában vezetett királytörténet Árpád vezérrel kezdi a múltat, ugyanúgy a helyi birtokosság, például a Vojk-nemzetség 1240-ben Szent Istvántól és I. Bélától nyert privilégiumaira hivatkozik Dráván túli birtokpöreiben.


Lehet, hogy a Szent István tiszteletére emelt zágrábi püspökség alapításánál László – úgy is mint az „apostoli király” utóda – szélesebb jogkört formált magának, mint ami ez időben Rómához hű uralkodókat megilletett.


Az 1083-ban szentté avatott István király tiszteletére nem csak a zágrábi püspökséget emelték, hanem a XII. század közepén az esztergomi és fehérvári keresztes házat is. Mindamellett joggal kapcsoljuk a Szentistván, Szentkirály és Szentimre nevű falvak templomait, valamint a Szent Gellért nevéből torzult Szentgrót egyházát javarészt az ekkor kelt templomépítési hullámhoz. Elterjedésük arra mutat, hogy nem csupán az ország belső területein szaporodtak a templomok, hanem az erdős hegyvidék felé hatoló völgyekben is.


A nagy létszámú káptalanok fenntartására László király olyan páratlanul bőkezű adományokat tett, amelyek messze meghaladták az alapító Szent István adományait, sőt utóbb a királyi bevételeket hátrányosan befolyásolták.


A pécsváradi apátság István király nevére hamisított birtokösszeírása ez időben nyerte el mai lényeges tartalmát: a három adományozó, Szent István, Domoszló herceg és László király birtokainak sematikus körülírását, és ekkortájt kerülhetett hozzá az ingóságok jegyzéke, amely egyebek mellett 34 könyvet, köztük 6 misszálét és 4 zsoltároskönyvet sorol fel.


László támogatta Szent István bencés alapítványait, sőt maga is hozzájárult alapításokkal, de uralkodása alatt következett be az az irányváltozás, amely a régi, hagyományos montecassinói és Rajna-vidéki bencés vonallal szemben a clunyi reform keltette burgund-francia monasztikus irányzat felé fordult, s ez vezetett oda, hogy XII. századi uralkodóink már csak a Burgundiában megreformált cisztercita és premontrei rend számára alapítottak apátságokat.


László alapításairól, egy kivételével, nem maradt biztos emlék. A XIV. században neki tulajdonítják Kolozsmonostor és a Tolna megyei bátai apátság alapítását. Valószínű, hogy mindkettő királyi udvarház monostor céljára való szentelése révén jött létre, de hogy az alapítás tényleg László műve volt-e, avagy László csupán adományokat és oklevelet adott már fennálló királyi apátságoknak, az nem dönthető el egyértelműen a Szent László privilégiumára utaló szavakból. Az erdélyi Kolozsmonostor esetében például utóbb I. Bélára, sőt Szent Istvánra is történt hivatkozás.

László legjelentősebb és irányváltást mutató egyházalapítása a somogyvári francia apátság volt. László idősebb korában, Szent István példáját követve, követségekkel, levelekkel és ajándékokkal fordult a nagy hírű latin főapátokhoz, ereklyéket és szellemi táplálékot kérve tőlük.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

László uralkodásának első felében – a nagy elődök, Géza és Szent István példáját követve – be nem avatkozási külpolitikát folytatott.

Kálmán király és Álmos

Van azonban még egy olyan terület, ahol összehasonlítási alap kínálkozik László és Kálmán között, és amelyet az utókor László javára döntött el: politikájuk sikere. Bár mindketten ama normák szerint uralkodtak, amelyeket Szent István Intelmeiben örökül hagyott, és mindketten kiváló uralkodói képességekkel rendelkeztek, mutatkozik egy különbség, ami politikájuk sikerére kihatással volt. László ösztönösen jó politikus, diplomata és hadvezér volt, Kálmán viszont magas intellektus, aki mindig tudatosan cselekedett, de elvi megfontolásokból fakadó döntései, melyekben nagy példaképeit, Istvánt és Lászlót is követte, olykor kevésbé bizonyultak sikeresnek, mint elődeinek ösztönös húzásai, és mint hadvezér, alatta maradt azoknak.

A keresztes hadjárat

A pápa ugyan csak 1096. augusztus 15-re tűzte ki a seregek elindulását, de a mozgalom néhány népszónok tüzes beszéde nyomán már kora tavasszal elterjedt, és szedett-vedett hadak indultak meg azon a zarándokúton, amelyet Szent István 1018-ban Magyarországon át megnyitott.

Kálmán külpolitikája

A magyar királyok Szent István egyházszervező működése óta gyakorolták a püspökök behelyezését, és ezt a jogot a Szent István-legendák igyekeztek ébren tartani. Az 1083 előtt írt nagylegenda hangsúlyozta, hogy István működésével az „apostol” nevet érdemelte ki, Hartvik püspök legendájában pedig azt tette hozzá, hogy István a pápától apostoli keresztet kapott.

Álmos kalandjai és bukása

1112-ben Lengyelországban megrendítő esemény történt. III. Boleszló csellel hazahívta külföldről lázadó féltestvérét és örök ellenfelét, Zbigniewet és megvakította. Mivel emiatt érseke kiközösítette, Boleszló, hogy bűnbocsánatot nyerjen, zarándokútra indult; elgyalogolt Fehérvárra, Szent István sírjához, Somogyvárra, „Szent Egyedhez”, végül elment Gnéznába is, Szent Adalbert sírjához.

A Magyar Krónika utólag meghamisított szövegéből nem vehető ki pontosan, hogy mi történt, de csaknem bizonyos, hogy az ítélet elhangzott, mielőtt a bűn megtörtént volna, s nem egyedül Kálmán döntött, hanem az ország tanácsa. Álmost és kisfiát, Bélát, hogy ne váljék belőle a következő nemzedék Álmosa, s ne dúlja fel az utódok életét, megvakították. Az ítéletet Álmoson az ország főurai közül Oros, Vata és Pál hajtotta végre, a gyermeket egy csapat ispán élén Sima fia Márk és Jákó fia Achilles ragadta ki anyja öléből és vakította meg. A vak herceget az általa alapított dömösi prépostságban helyezték el.

Kálmánnak nem kellett vezekelnie. Ideje volt előre mindent meggondolnia, megfontolnia és az egyháznagyok felmentését megszereznie. Szent István volt az egyik példaképe, aki Kálmán ükapját, Vazult megvakíttatta, és tettéért az utókor felmentést adott. Kálmán a türelemben sokkal messzebb mint, mint a szent király, és bárki, aki a történelemben országot kormányzott.

Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

  • Kálmán működését azzal kezdte, hogy megnyirbálta az egyház fölös jövedelemforrásait. Föld-, szőlő- és erdőbirtokokat nem vett el, de visszavett minden halastavat és egyéb királyi jogot, amelyet Szent István óta nyertek el az egyházak.
  • Kálmán kiszorította az egyházakat a halkereskedelemből, amikor elrendelte, hogy csak a saját szükségletüket fedező halmennyiségre tarthatnak igényt. Megjegyzendő, hogy a bakonybéli apátság a fenti törvényt (15–16. §) úgy próbálta megkerülni, hogy a hiteles 1086. évi birtokösszeíráshoz folytatólag hozzáírt hamis toldalékban minden halastavát Szent István adományának tüntette fel.
  • Kálmán revízió alá kívánta venni a korábbi magyar törvényeket; kimondottan Szent István törvényeit, melyek egy évszázad óta, amikor is a pogány magyarságnak az új rendbe való betörését kemény intézkedések célozták, elavultak, és ki nem mondva Szent László törvényeit, amelyek fél évszázados belharc után túl szigorú eszközökkel próbálták a tulajdonviszonyokat biztosítani, és ráadásul László három törvénye ellentmondó rendelkezéseket is tartalmazott.
  • A törvénykönyv birtokjogi vonatkozásban kimondja, hogy az egyházi birtok vissza is vehető (15–16.§). A magánbirtoklás terén különbséget tesz a Szent István által adott és a később adományozott birtok örökölhetősége terkintetében; az előbbit a birtokszerző nemzetsége örökli, az utóbbi a fiú és fivér nemlétében visszaháramlik a királyra.
  • A Kálmán uralkodása alatt hozott törvények és zsinati határozatok hosszú időre a legmagasabb szinten zárták le azt a törvényalkotó munkát, amit István király kezdett el, és így méltán nyerek elhelyezést együttesen a mindenkori magyar joggyűjtemények élén.

Szabad, szolga és félszabad

  • Az örökös szolga tanúsága bűnügyben és urával szemben nem ért semmit, mint ezt a justinianusi törvény szellemében Szent István is leszögezte (I. 20. §). Ezt az elvet a tarcali zsinat végzésének 21. cikke a tanúképesség oldaláról így határolta el: tanú az lehet, akinek ekéje, aratruma van, tehát a válaszfalat a jogtalan ember és a joggal bíró személy között a munkaeszköz birtoklása és önálló gazdálkodás jelentette. A más földjén önállóan gazdálkodó félszabad azonban még tanúzás szempontjából sem volt egyenrangú a földet birtokló szabad emberrel; a félszabad és szabad tanúképessége között húzott válaszfalat Szent István II. Törvénykönyvének 21. cikke, amikor kimondta, hogy az udvarnokot (udvari földön önállóan gazdálkodó parasztot), „ha lopást követ el, a szabadok törvénye szerint ítéljék meg, de tanúskodását a szabadok között ne fogadják el”.[10]
  • Egyes történészek a magyar társadalomban a szabad és szolga közötti válaszfalat éppenséggel a lovas és lovatlan állapotban keresték. Ez a kettéválasztás azonban nem döntő, mert Magyarországon a rab cseléd is lóval volt felszerelve (Sz. István törv. II. 1. §), ugyanakkor Kálmán törvényei a lovas és lovatlan félszabadot ugyanúgy a „libertás” azonos kategóriájába sorolták, mint ahogy az egyház a lovas és lovatlan szántóvetőit – a liberek kategóriájától elkülönítve – a servusok közé sorolta.

Várnép, udvarnok, szabados és örökös szolga

A magánbirtok népei között a fő válaszfalat szintén a termelőeszköz (eke, szőlő) birtoklása jelentette, de itt e válaszfal távolról sem volt olyan merev, mint az udvari, vár- vagy egyházi birtokon. Az udvari és várnépek helyzetét stabilizálta a Szent István-i elrendezés, amelyet 1056 táján írásban is rögzítettek, a király pedig az egyháznak tett adomány írásba foglalásával nem csupán rögzítette a kondíciót, hanem a dömösi összeírás készítésekor ki is mondta, hogy halálbüntetés terhe mellett tilos szabadot szolgává, vagy szolgát szabaddá tenni.

Ühegy, vendég és izbég

  • Már István király úgy rendelkezett a libertusokról, hogy ha valaki rab szolgáját vagy szolganőjét felszabadítja, senki szolgaságba ne merje taszítani, ha pedig a szabadságot ígérő úr meghalt, családja adja a szolgát torlónak (I. 18. §).
  • Kálmán a hospesek megbecsülése tekintetében Szent István nyomdokaiba lépett, amit a külföldi és hazai források egybehangzóan tanúsítanak.
  • Így érthető meg az 1080 körüli legendaíró egyébként valótlan beállítása Somogy megye 1000 körüli sorsáról: népeit Szent István a pannonhalmi apátnak akarta adni, de meggondolva, nehogy szétszóródjanak a földről, csak dézsmájukat adta az apátságnak.

Uralkodó osztály

Az uralkodó osztály végső fokon ugyanolyan heterogén eredetű volt, mint a dinasztia, azzal a különbséggel, hogy idegen elemekkel való feltöltődése nem állandóan és egyforma mértékben ható folyamat volt, hanem a csekély állandó cserélődése mellett egy-egy történelmi sorsforduló hullámszerűen dobott be új elemeket, amelyek néhány generáció alatt részeseivé válván az uralkodó osztály nyelv-, rítus-, illetve hagyományközösségének, ugyanolyan tartóoszlopaivá váltak az Árpád-ház trónjának, mint azok, akiknek elei a vérszerződéskor Árpádot egyeduralkodóvá választották. Ilyen hullámszerű feltöltődéssel vegyültek el hajdanában az iráni, onogur, türk-kazár, majd szláv elemek a félnomád társadalom vezető rétegében, és ilyenformán nyomult Géza és István korában az alakuló új uralkodó osztályba – főként a sváb és bajor lovagsággal, kisebb részben a latin rítusú papsággal – jelentős nyugati elem; Magyarországon földbirtokot nyert leszármazottaik ugyanúgy besorolódtak a de genere kifejezéssel jelölt úri nemzetségek közé, mint Kurszán, Ónd és Zsombor leszármazottai.


A XI. századi nagybirtokos arisztokrácia összeállítását kiváltképpen az az említett körülmény teszi lehetővé, hogy Kálmán király törvényében olyatén módon rendezte a földbirtok öröklését, hogy a Szent István által adományozott vagy meghagyott birtokok esetében az oldalági öröklést is biztosította, míg a később adományozott birtokok öröklését csak egyenes leszármazás esetén engedélyezte, és fiúörökös híján a királyra való visszaháramlást rendelt el.

A törvény gyakorlati alkalmazása a XII. századi okmányokból nem derül ki, de 1200 táján, amikor Imre és II. Endre bőkezűsége folytán a beköltözött udvaroncok páratlan uradalmak birtokába jutottak, a régi birtokosság élt a joggal, és a birtokszerző ősre de genere szóval hivatkozva biztosította a nemzetségi jogú birtoklást és öröklődést. Lehet, hogy Kálmán lajstromba is vétette a Szent István kori adománybirtokosokat, akik zárt számot adtak volna ki, amelyen változtatni nem lehetett. Egy ilyenféle zárt szám hagyományaként magyarázható XIII. századi krónikásaink azon megjegyzése, hogy a Szkítiából kijött nemzetségek száma 108 volt.

Tollforgatók. A történeti irodalom megindulása

A Szent László megbízásából írt nagyobb Szent István-legenda a szentté avatás érdekében készült.


Bármint áll is ez a kérdés, valószínű, hogy az ősgesta írója elsősorban az Árpádok Vazultól leszármazó ágának történetét foglalta össze 1031-től, Imre halálától, a XI. század végéig. Az ősidők és előzmények története, a bibliai származtatás, az őshaza, a vándorlás, a honfoglalás és a kalandozások, Szent István tettei nem kaptak bővebb teret, bár ezekről is esett szó.

Milyen politikai tendenciák érvényesültek a műben? Legerősebb pártosság a Vazul megvakításáért felelőssé tett Gizellával és a Vazul jussát bitorló Péterrel szemben nyilvánul meg, de elmarasztaló a gestaíró a Vazul-fiak helyét elfoglaló Aba Sámuellel szemben is. Endre és Béla ellentétében természetszerűen a dinasztia őse, Béla mellett tör lándzsát, Salamon és Béla fiainak harcában mindamellett Salamon gyakran a vártnál kedvezőbb színben lép elénk. Ez azzal magyarázható, hogy e csaták fő informátora egy Salamon oldalán harcoló vitéz, Bátor Opos lehetett. A gestaíró úgy adja vissza Bátor Opos hőstetteit, mint ahogy a XIII–XIV. századi adománylevelek leírják a megadományozott harci érdemeit. Szent László felmagasztalása és Kálmán sárba tiprása már későbbi korok műve. Szent László arcéle kemény vonásainak kihangsúlyozása egyrészt a Vazul-fiak István-ellenes érzületéből, másrészt Könyves Kálmán önigazoló törekvéseiből vezethető le.

Kálmán korában teljesedett ki a magyar legendairodalom is. Ennek oka részben abban kereshető, hogy az 1083. évi szentté avatások nem a szokott kánoni gyakorlat szerint történtek, azaz pápai zsinaton nem történt meg a szentek életrajzának felolvasása és elfogadása. Kálmán mint képzett kánonjogász ezzel bizonyára tisztában volt, és napirenden tartotta a magyar szentek minden igényt kielégítő életrajzának megírását.

Ami a Szent Imre-legendát illeti, ennek klerikus szerzője elárulja magáról, hogy valaha Álmos herceggel együtt Konstantinápolyban időzött, amit általában Álmos 1107. évi jeruzsálemi zarándokútjával kapcsolnak össze, de inkább vonatkozhat Álmos gyermekkorára, amikor megözvegyült anyja 1078-ban hazatért Bizáncba, nyilván a csecsemő Álmossal együtt. A legendaíró részletesen elbeszéli az 1083-ban, a sírnál történt csodát és a szent testének felemelését, a mű hangsúlya mégsem a csodatételeken van, hanem Imre életszentségén, ami főként szűz házasságában nyilvánult meg. Az önmegtartóztató házasságot a Kálmán kori második zsinat követelte meg a nős diakónusoktól, s így Imre életrajza a cölibátus intézményének támogatására is készült.

Az 1083 előtt írt nagyobb Szent István-legenda nem elégítette ki sem a római kúria, sem Kálmán király igényeit. Ezért került sor 1095 után, Kálmán idejében két újabb legenda írására. A kislegenda, mint szerzője bevezetésében elmondja, a nagylegenda hiányainak kiegészítésére készült. Valójában szerzőjének feladata az volt, hogy a jámbor szent király helyett a keményen ítélkező királyt mutassa be, azt, akit Kálmán példaképül állított magának. A szerző, aki időben távolabb állt az eseményektől, mint elődje, kevesebb hitellel, de nagyobb irodalmi készséggel végezte el munkáját; klasszikus iskolázottságáról egy Horatius-idézet is tanúskodik.

A végleges és Róma igényeit is kielégítő Szent István-legenda írására Hartvik győri püspök (1100 körül) kapott megbízást. Hartvik a nagy- és kislegenda megfelelő részeit beolvasztva művébe, nagy stíluskészséggel és kitűnő egyházpolitikai érzékkel tett eleget feladatának. Ez a legenda volt hivatott elismertetni a pápai kúriával István király szentségét, amit II. Orbán és II. Paschalis 1102-ben még nem vett tudomásul. Hartvik a megkívánt csodák sorát építette be a műbe: István anyjának álmában Szent István protomártír jövendöli meg fia születését; a pápát álmában angyal inti, hogy a lengyel Meskónak előkészített koronát a magyar fejedelemnek adja; miközben István ájtatoskodik, feje felett égi pillangó lebeg; István testének felemelésekor a csodák sora történik, végül csodás körülmények között bukkan fel a szent jobb.

Hartvik királya megbízásából nem csupán olyan legendát alkotott, amit Róma elfogadott, és törvényerőre emelt, hanem a magyar királyság szimbólumait is megalapozta elméletileg. Az apostoli kereszt, utóbb kettős keresztnek értelmezve, ugyanúgy a magyar királyság jelképévé vált, mint ahogy a Szilveszter pápa által István királynak küldött korona – azonosítva a Kálmán által viselt és talán már ekkor a Szent István-i ereklyetartóval felülépített magyar koronával – a szent korona eszméjének elindítója lett. A magyar királyság épülete ezzel nyerte el ideológiai zárókövét.

Kristó Gyula

Bevezetés

  • A László- és Kálmán-törvényekben tükröződő magyarországi helyzetkép, a XI. század végén és a XII. század elején keletkezett oklevelekből kirajzolódó gazdasági és társadalmi tabló elemzése nem hagy kétséget az iránt, hogy a feudális termelési viszonyok általánossá válását Magyarországon a XI–XII. század fordulója körüli évtizedekre, nagyjából Kálmán király korára tehetjük. Noha hosszan elnyúló, alapvetően gazdasági és társadalmi folyamatokat igen nehéz időhatárok közé szorítani, még ez a körülmény sem tesz indokolttá olyan nézetet, amely ezt a történelmi vívmányt már I. István korának megadja, sem olyan felfogást, amely a feudális termelési viszonyok kialakulásának folyamatát a XII–XIII. század fordulóján, vagy esetleg még később zárja le.
  • A feudális viszonyok monopolhelyzetbe jutása betetőzése annak a több évszázados spontán fejlődési folyamatnak, amely a magyarságot az osztálytársadalom kialakulásának küszöbéig vezette, ugyanakkor pedig eredménye is azoknak a tudatos akcióknak, amelyeket a X. század végétől, a XI. század elejétől a Géza és István uralkodása alatt kiformálódó magyar állam folytatott a magyarországi feudális osztálytársadalom megteremtéséért. E felfogás értelmében a társadalmi-gazdasági formációt meghatározó, alapvető kora feudális jegyek már a XI. század Magyarországától sem vitathatók el, sőt a század folyamán időben előre haladva egyre inkább ezek váltak meghatározó jellegűekké. Ugyanakkor az I. Istvántól Kálmánig tartó évszázadot még át- és átszőtték a bomló őstársadalom maradványelemei, amelyek a század során csak fokozatosan és nem konfliktusok nélkül szorultak háttérbe, adva át helyüket az egyértelműen feudális jegyeknek.
  • A természeti gazdálkodás, valamint az árutermelés és pénzgazdálkodás arányai II. Endre királyt is megtévesztették, aki az utóbbiak jelentőségét túlbecsülve kísérletet tett arra, hogy az államháztartást általában a pénzjövedelmekre alapozza. A városok egy szűk csoportja már nem állt messze az ipari és főleg kereskedelmi központot jelentő város fogalmától. Szaporodnak az úgynevezett „városi” kiváltságlevelek. Feltöltődőben van az a szakadék, amely még a XII. században is a király és a társadalom többi tényezője között tátongott. A király nemcsak a dinasztián belül osztozik a hatalom gyakorlásában, hanem egyre inkább osztozni kényszerül a mellé felsorakozó más társadalmi erőkkel is. A királyi hatalom annak mértékében gyengül, ahogyan csökkennek a királyi birtokok. Meginog az I. István alapította királyi közigazgatás és a királyi hadszervezet rendszere.

Mezőgazdasági termelés

Magyarországon már I. István I. törvénye említést tesz lovakkal dolgozókról (8. §), de szántásnál lovakat sűrűbben csak jóval később alkalmaztak.

Tulajdonviszonyok

  • Jellemző, hogy a magyarországi anyagban az első oklevél, amely királynak magános számára történő adományozásáról szól, az 1160-as évek elejéről való, holott ilyen adományokat – más oklevelek tanúsága alapján – királyaink már I. István óta tettek, de ezek megrekedtek a szóbeliség szintjén.
  • A bozóki monostort alapító Lampert comes birtokainak egy része még I. István király adományára megy vissza. E birtokok egyikét, Marótot még a XII. század elején is osztatlanul birtokolták az István kori megadományozott leszármazottai.

A gazdálkodás keretei

A király tartózkodási helyét jelentő udvar értelme mellett a királyi udvar (curia regalis) másik jelentése a praedium-gazdálkodás szervezetére utal. Már az 1002. évi pannonhalmi alapítólevél említ curtist, amit a pannonhalmi apátság I. István király adományából nyert el.

Kézművesség

Szent Istvánnak a pécsváradi monostort alapító oklevele a apátságot egyebek mellett húsz vassal adózó és tíz kovács-háznéppel adományozta meg. Tekintettel arra, hogy az alapítólevél jelenlegi formájában XIII. század eleji hamisítvány, talán számos eredeti, István korára visszavezethető résszel, a vassal adózók (tributarii ferri) II. Endre korára is jellemzők lehetnek.

Falu

I. István törvénybe foglalt szándéka, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, a XII. században már bizonyára teljesült, de a falvak többségében még ekkor sem állott templom.

Város

  • Fehérvár fontos utak kereszteződésénél alakult. Legrégibb része a belső város (castrum). Központjában a Géza fejedelem alapította Szent Péter-templom, az I. István király által létesített, Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilika és a szintén a XI. század elején emelt királyi palota állott. Fehérvár XII. századi fejlődése a belső város falain kívül történt. A XII. században három külvárosát ismerjük: Újfalut, Szigetet és a budai külvárost. Újfalu plébániatemplomát a század derekán építették fel. A település egyetlen házsorból állott, kifejezetten agrár jellegű volt. Jól mutatja ezt, hogy a belső városból a hozzá vezető út nem vitt tovább, zsákutca volt. Sziget külváros Szent István tiszteletére épült templomának alapkövét Martirius érsek tette le az 1150-es években, építését II. Géza király özvegye, Eufrozina királyné fejezte be III. István uralkodása alatt.
  • A legrégibb magyar városi kiváltság az úgynevezett „fehérvári jog” volt. A fehérvári kiváltságról IV. Béla király 1237. évi oklevele azt állította, hogy egyenesen Szent Istvántól származik. Gyanúra két körülmény int: I. István korában nem voltak meg a feltételei ilyen kiváltság adományozásának, ugyanakkor már a XIII. században erős a tendencia, hogy régi jogokat a szent királyoktól, főleg Szent Istvántól származtassanak.

Átmeneti rétegek

Amikor 1165-ben III. István király 22 pozsonyi várszolgát (suburbani castri) a várnépi szolgálat alól (a castrensi servicio) kivett, a vár előkelői közé állított, s nevükben a szent királyra utalt (proceres filii sancti Stepani regis), a várjobbágyok felső rétege tűnik elénk, akik kiváltságaikat Szent Istvánra vezették vissza.

Világi előkelők

Nagy gazdasági hatalomra és magas polcra jutottak a X. század végén Magyarországra került Hont és Pázmány testvérpár utódai. Ebből a családból származott, s az I. István kori Hontnak talán dédunokája volt az a Lampert comes, aki a bozóki monostort alapította, s az Árpádokkal is rokoni kapcsolatba került.

II. István

Egyházpolitikája ellentmondásosságára utalhat, hogy apja mellett II. István is részes volt abban, hogy a pannonhalmi apátság elvesztette Szent Istvántól nyert jogát a Győrött fogott vizák harmadrészére.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

  • Számos egyházi intézmény köszönheti alapítását III. Bélának. 1190 táján hozta létre a szebeni prépostságot, amely mint Esztergomtól függő királyi prépostság kelt életre. 1181. évi oklevele szerint ő alapította a keresztesek (johanniták) Szent Istvánról nevezett esztergomi egyházát és rendházát.
  • Nem hiányoztak a szentté avatáshoz szükséges „csodák” sem László váradi sírjánál, így nem volt akadálya, hogy István után másodikként László is szent királlyá váljon, megadva ezzel az Árpádoknak a szent királyok nemzetsége megtisztelő minősítést.

Imre és III. László

1205. május 3-án osztrák földön számkivetettként meghalt a négyéves László király. Holttestét hazaszállították, s az utolsó Székesfehérvárott temetkező Árpád-házi királyként Szent István közelében hantolták el.

II. Endre új berendezkedése

Mérsékeltebb formában Istvántól kezdve folyt a királyi ingatlanok elidegenítése.

A világi nagybirtokosság előretörése

  • A Hont-Pázmány nem nevét arról a testvérpárról vette, akik a X. század végén jöttek a német birodalomból, és segítettek Istvánnak Koppány leverésében. A Csanád-nemzetség az Ajtonyt legyőző és a nevéről elnevezett megyét elsőként igazgató Csanádot tekintette ősének. A nemzetségek azonban, talán az emlékezet zavara vagy birtokpolitikai megfontolások következtében, általában nem I. István kori őst tettek meg névadójuknak. A Gut-Keledek atyafiságába tartozott a Salamon kori Vid, a nemzetség mégsem róla, hanem az egy generációval utóbb, a Kálmán korában élő, oklevelekben is szereplő Gut és Keled comesekről vette nevét. A Rád-genus sem az I. Istvánnak Koppány legyőzésében komoly támaszt jelentő Vecelint, hanem annak fiát, Rádot tette meg névadó ősének.
  • Olykor már a puszta nemzetségnév történelem volt: a Hontok és a Csanádok neve egy-egy megyével egyezett, Szent István korára, az akkor élt birtokszerző ősre, az első megyésispánra utalt.

Az 1222. évi Aranybulla

  • Theodor nádor apja, aki a Szent István kori Csanád nemzetségéből származott, egyike volt Imre vezető tisztségviselőinek a századforduló táján: 1199-ben csanádi ispán, 1199–1200-ban udvarispán és nyitrai ispán, 1200-ban pedig udvarispán és krassói ispán.
  • Hogy 1322 első hónapjaiban palotaforradalom eredményeképpen a két évtizeden át a hatalom gyeplőihez alig-alig engedett előkelők jutottak uralomra, azt az Aranybullának a bevezetése is igazolja. Ez elmondja, hogy az ország nemeseinek és másoknak Szent István király által rendelt szabadsága némely királyok hatalmaskodása folytán, akik saját haragjukat akarták megbosszulni, illetve gonosz emberek hamis tanácsaira hallgattak, igen sok dologban kisebbedést szenvedett, s ezek a nemesek II. Endrét és elődeit gyakorta zaklatták az ország újjáalakítása végett (super reformacione regni).
  • Az Aranybulla a várjobbágyokat megerősítette a szent királytól nyert szabadságukban, amivel mintegy jogerőre emelte a várjobbágyság felső rétegének Szent Istvánra visszavezetett kiváltságait, illetve magának a rétegnek kiváltságolt helyzetét.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

Endre az első hónapokban, főleg amikor további ígéreteket kellett tennie, és hízelgő szavakat kellett mondania, az egyház hű fiának, a beregi egyezmény szellemétől áthatottnak mutatta magát. Szeptemberben, Jakab pápai követhez intézett levelében oly messze ment el a római egyház Magyarországra formált felségjogainak elismerésében, mint rajta kívül szinte egyetlen királyunk sem. Szent Istvánra hivatkozott, aki a római pápától, Szent Péter utódától kapta meg a királyi koronát, s a római pápa tekintélyével osztotta fel országát püspökségekre. II. Endre kinyilvánította, hogy a szentegyház iránti hódolatában maga is Szent István király nyomdokába kíván lépni.

Magyarország a tatár támadás útjában

Nyilvánvaló volt Béla szándéka: a pápától függetlenül cselekedni a Balkánon. E cél érdekében magának kérte a legátusi megbízást, azt, hogy jogában álljon a Balkánon egyházmegyéket elhatárolni, plébániákat kijelölni, püspököket kinevezni, mint ahogy ezeket a jogokat Szent István magyar király szintén élvezte.

Írásbeliség

  • A kolostori könyvműveltségnek köszön­hető István király dekrétumainak kódexbe foglalása a XII. század folyamán, továbbá a magyar szentek, István, Imre legendáinak összeállítása a század végén vagy a következő század elején.
  • A pécsváradi oklevél szerint I. István gazdagon meg­a­do­má­nyozta a monostort könyvekkel.
  • Ugyancsak ide sorolható a vegyes tartalmú, Esztergomban levő kódex, amely értekezést tartalmaz az Énekek Éne­kéről, és verses computust őriz.[11] A kódexben található rövid történeti feljegyzés, amely a magyar királyok temetkezési helyeit közli Istvántól II. Istvánig, az újabb fel­te­vés szerint kétes hitelű.
  • Mint az egyetlen ránk maradt magyarországi annalesünk, a XII–XIII. század for­dulóján összeállított, de elemeiben korábbi feljegyzéseket őrző Pozsonyi Évkönyv mutatja,[12] a magyar történelmet Géza halálával, István megkeresztelkedésével és koro­názásával kezdték, tehát a keresztény Magyarország kialakulásától kezdve szá­mí­tották. Ez a felfogás kívül rekesztette a magyar histórián az őstörténet, a hon­fog­lalás és a kalandozások eseményeit, az azokat feldolgozó népi epikus alkotásokat.
  • A feladat, amire P. mester vállalkozott, már önmagában is a XII. század végével indult laicizálódási folyamatra vall: megírni Magyarország kirá­lya­inak és nemeseinek származását. A gesta a szkíta–magyar azonosság kifejtésétől és Álmos vezértől a kalandozó hadjáratokig terjedő időszakot, egészében tehát a pogány előidőket öleli fel, a középpontba a Kárpát-medence birtokbavételéért foly­ta­tott, szinte kivétel nélkül koholt háborúkat állítva. A regényes írásmű István királyra tett utalással zárul, ott fejeződik be tehát, ahol a korábbi korszakok egyházi szem­lélet jegyében fogant történeti és hagiográfiai alkotásai kezdődtek: a keresztény állam­alapításkor.[13]

Stílusirányzatok

A Porta speciosa is az új mesterek keze nyomán nyerte el végleges formáját. Az alkotót a világi és egyházi hatalom kérdései foglalkoztathatták, hiszen nemcsak Szent István királyt és annak keresztapját, az esztergomi székesegyház védőszentjét, Adalbertet ábrázolta, hanem III. Bélát és az akkori esztergomi érseket, Jóbot is, s a kapuzat timpanonjában Magyarország Máriának történt felajánlása központi helyen nyert megörökítést.

A tatárok Magyarországon

IV. Béla súlyosan sebesült Kálmán öccsével együtt Zágrábban tartózkodott. Feleségét, gyermekeit, köztük a kétéves Istvánt a Tengermellékre, Spalatóba küldte, hogy mindenképpen biztonságban legyenek. A királyi család Clissa várában lelt menedéket. Ugyancsak a tengerpartra vitette Szent István tetemét és számos egyház kincseit.

Péter Katalin

A Mátyás-kultusz kialakulása

Heltai Gáspár, a tudós szász reformátor, Mátyás egyik legerőteljesebb népszerűsítője, Bonfini nyomán le is írja: „Éltében mind az egész ország reá kiált vala Mátyás királyra... De mihelyt meghala, minden ember ottan dicsírni kezdé őtet. Mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országba. Ottan megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esék. Akkoron kezdé minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volt volna az Mátyás király!”[14]

A nagy király ideológiai távlatokba aztán logikusan emelkedik: a 16. században már csak az emberek gondolatai közt létező haza a legdicsőségesebb valóság az ő uralkodása alatt volt. Így válik szimbólummá. Mégpedig oly módon lesz jelkép, hogy Mátyás király, akinek dicsőségével a humanisták mellett reformátorok is sokat foglalkoznak, a középkori összetartozás jelképe, Szent István mellé kerül. Az egyházalapító szent királyról zsolozsmák és prédikációk beszéltek mint az egész nemzet reménységéről és tanítójáról. Mátyás dicsőségét népszerű kiadványok hosszú sora hirdeti a 16. században.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

1604 márciusában Pozsonyban összeült az országgyűlés. A megyei követek magukévá tették a városok sérelmeit, és elhatározták, hogy addig nem kezdenek a királyi előterjesztés tárgyalásába, amíg nem kapnak biztosítékot vallásuk zavartalan gyakorlatára. Írásbeli előterjesztésükre Mátyás főherceg megígérte, hogy az ügyet a király elé viszi, de kérte, hogy a tárgyalások halasztásával ne késleltessék az az évi hadjárat megkezdését. Erre a rendek elővették a királyi előterjesztést, ugyanolyan összegű adót szavaztak meg, mint az előző évben, és a többi kérdésben is kialakították az országgyűlés végzését. Ezt a főherceg vita után elfogadta, majd berekesztette az országgyűlést, úgyhogy a protestánsok vallásgyakorlatuk kérdésében még csak megnyugtató ígéretet sem kaptak. A rendek Istvánffy Miklós nádori helytartó előtt bejelentették, hogy elfogadták az országgyűlési tárgyalásokat, holott vallásgyakorlatuk zavartalanságára sem előzetesen, sem utólag semmiféle biztosítékot nem kaptak. Leszögezték: ha a következő országgyűlésig a támadások bármilyen formában folytatódni fognak, ezek ellen előre is tiltakoznak; jogaikból viszont nem engednek, és a következményekért elhárítják maguktól a felelősséget.

Az udvarban azonban nem gondoltak visszakozásra, hanem annak is elejét akarták venni, hogy az ellenreformáció támadásai ellen a rendek az országgyűlésen védekezhessenek. Prágában Tiburcius Himmelreich kancelláriai titkár, miután a megszokott módon átjavította a végzéseket, egyesekhez erőtlenítő záradékot fűzött, majd Mátyás főherceg utasítására egy új törvénycikket fogalmazott, amelynek szövegét az országgyűlésen hozott végzések után utólag toldotta be a záróformula elé, külön címet adva az új törvénycikknek, és a XXII. számmal látva el. Eszerint a rendek az országgyűlésen előhozták vallási sérelmeiket, és emiatt a gyűlés tárgyalásait hátráltatták. Ősei példájára a király a római katolikus hitet vallja, kötelességének tartja tehát annak védelmét és felvirágoztatását. Ezért megerősíti Szent István királytól kezdve a magyar királyok által a római katolikus hitre vonatkozóan kiadott összes törvényeket, rendelkezéseket, amelyek szó szerinti átírás nélkül is teljes egészükben érvényesek. Megtiltja, hogy bárki a vallásügyet az országgyűlésen előhozza. E rendelkezés megsértőit a magyar királyok törvényeiben megállapított büntetéssel kell sújtani. Rudolf a többivel együtt ezt a hamisított törvénycikket is megerősítette, és a záradékban is utalt rá, hogy a szükség szerint csatolta a többihez.

A lengyel–magyar unió terve

1605 őszén, mikor Bocskai és a Habsburgok közti tárgyalások megszakadni látszottak, IV. (Pfalzi) Frigyes azzal a gondolattal játszadozott, hogy ha a magyarok felkínálják, elfogadja Szent István koronáját, mert „a közjót többre kell tartani, mint az osztrák házat”, s egyébként is – tette hozzá, Bajor Ottóra célozva – „ezelőtt egyszer már volt egy pfalzi gróf király Magyarországon”.[15]

Örökös főrendiség

A bécsi udvar támogatta a térítést, de a Wesselényi-összeesküvés leleplezéséig nem volt hajlandó a 16. századi protestánsellenes törvényeknek erőszakkal érvényt szerezni, ehhez katonai karhatalmat adni; hiába buzdította erre a magyar klérus, Szent István állítólagos „apostoli” felhatalmazását emlegetve, a királyi főkegyúri jogot a német birodalmi vallásmeghatározási jogra átmagyarázva.

R. Várkonyi Ágnes

A kora újkori Európa érdekellentétei között

A 17. század közepe táján tehát Magyarország politikusainak rendkívül bonyolult nemzetközi viszonyok között kell számot vetniük az államiság átmentésének legfőbb szükségével, a török visszaszorításának lehetőségeivel. Az első felismerés az, hogy a török hatalommal szemben országos érdekegyesítésre van szükség, és keresni kell ennek új lehetőségeit. Magyarország gazdasági-társadalmi fejlődése, jövője az ország egységének mielőbbi helyreállítását, a török kiűzését követeli meg. Érdeke egybevág Közép-Európa keleti részének és Nyugat-Európa több országának igényével. A Szent István koronáját viselő Habsburg császár és magyar király dinasztikus és birodalmi érdekei azonban rövid távon sincsenek összhangban az ország lakosságának sürgető kívánságaival.

Makkai László

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

  • A bécsi béke és az 1608. évi országgyűlések után a Jagelló-korszakra emlékeztető „nemesi köztársasággá” átalakulni kezdő királyi Magyarország eleinte még többségben evangélikus mágnásai, nemes és szabadvárosi polgárai gazdag, manierista stílusdekorációval körített politikai- elméleti iratokban magasztalták a szabad királyválasztásban és az országgyűlések törvényhozó jogában megnyilatkozó rendi önkormányzatot. Ennek az irodalomnak kiemelkedő alkotásai Révay Péter koronaőr művei „a magyar szent koronáról” és „a monarchiáról”, mely utóbbi természetesen nem zsarnokság, hanem az uralkodó és az uralkodó osztály egyetértésén alapul. Az egyetértésnek nemcsak jelképe, hanem szinte misztikus létrehozója és fenntartója Szent István koronája.
  • A történetszemlélet átalakítására azonban nem volt elegendő a puszta reformáció- és Mátyás-ellenesség, pozitív hősöket is kellett nyújtani. Szent Istvánnak és az ország általa választott patrónájának, Szűz Máriának a kultusza kínálkozott erre a célra. Ezt úgy lehetett a klérus célkitűzéseinek megfelelően egyszerre a nemzeti függetlenség jelképének bemutatni és a Habsburg király hatalmának megszilárdítására felhasználni, hogy Pázmány 1634-ben emlékiratban kérte vissza a pápától a magyar királynak azt a Szent István által már gyakorolt jogát, hogy a katolikus püspököket a pápa előzetes beleegyezésének kikérése nélkül, annak utólagos megerősítésével nevezhesse ki.

Rendi reform és a hatalmi központosítás elmélete

Első írott nyomát annak, hogy Zrínyi az erdélyi fejedelem fejére szánta Szent István koronáját, 1655-ből ismerjük, de Rákóczival való egyre sűrűbb levelezése, sőt követváltása már 1653-tól kezdve kimutatható, s joggal tehető fel, hogy már ekkor alakulóban volt az országegyesítés terve.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

A barokk illuzionizmus bevezetésével még propagatívabb erejűnek szánták azokat az oltárképeket (Győr, Árpás, amelyeken a koronát Szent István kezéből elfogadó Madonna a törökök (s egyben a protestáns eretnekek!) elűzésében nyújt magyarjainak segítséget. Annál hatásosabbak lehettetek ezek a barokk alkotások, mivel nem hazai kezdők tapogatózásai, hanem jól képzett külföldi mesterek rutinos művei voltak.

R. Várkonyi Ágnes

A hanyatló török ereje

Konstantinápolyt a francia–Habsburg fegyverszünet arra késztette, hogy megzavarja XIV. Lajos és a hármas szövetség javuló kapcsolatát. A Porta ajánlataira XIV. Lajos követelt, mégpedig Thököly Imre javára. Szenczi István portai megbízott 1684. november 11-én tájékoztatta Thökölyt, hogy a francia követ a Magyar Királyság visszaállítását követeli, mégpedig amint – Szent István király idejében valaminemű statusban vo1t”.[16]

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Ráday pedig – álnéven kiadott röpiratban vitázva a császári biztosok hozta válasszal – kifejtette, hogy az ellenállás jogát a zsarnoksággal szemben már István király hangsúlyozta, a gazdasági érdekeihez ragaszkodó ország önvédelme természet adta törvény, és ilyen jogokkal más nemzetek is élnek.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút.

Tudományok

A Pyber László esztergomi vikárius megbízásából az egyházi tulajdon védelmében kiadott röpirat (1707) István, László és Kálmán királyok alapítványaira és törvényeire hivatkozik, és az egyházi javak állami kisajátításának joga mellett egy Anglia példájával érvelő, ma már ismeretlen röpiratra válaszol. A jezsuita rend magyarországi működését feltételekhez kötő szécsényi törvény ellen protestáló hat vármegye rendi törvények alapján jelentette ki, hogy a magyar konföderációnak nincs joga beavatkozni a vallás ügyeibe. Rákóczi viszont az uralkodói szuverenitásra hivatkozva írta meg a Responsiót, és elutasította az államnak az egyház honi ügyeibe való beleszólási szabadságát kétségbe vonó érvelést. A világ népeihez intézett kiáltvány, a Recrudescunt] Rákóczi és Ráday közös alkotása. Érvrendszere kettős: rendi törvényekre és a modern államelméletek elveire hivatkozik. Az ország lakosainak érdekeit és a múltbeli hagyományokat szolgáló kormányzást követel.A béketárgyalások meghiúsulása után Ráday Pál műve, az Explosio, amely némi stiláris változtatással Animadversiones apologicae (1706) címmel jelent meg, azért jelentős a magyar államjogi gondolkozás történetében, mert már nem csupán az Aranybullára hivatkozva veszi számba a megegyezés feltételeit. Kifejti, hogy a zsarnoki hatalommal szemben az országos fegyveres ellenállás jogát már István király is hangsúlyozta, természeti törvény (naturae lex), s az államhatalom nem mondhat ellent az emberi társadalom kötelékének (vinculum societatis humanae). Nagy hangsúllyal szól a városok, a jászkunok és főleg a katonaság érdekeiről. Az Explosiot fogalmazó Ráday szól talán először a magyar történelemben arról, hogy az Aranybulla az angol Magna Chartához hasonló jogokat biztosított. A trónfosztást Európának bejelentő kiáltvány az ellenállás jogát Szent István Intelmeinek negyedik, a hatalom önkorlátozását leszögező fejezetére vezeti vissza, és Hollandia, Portugália, Svájc példájára mutat.

Történetírás, nemzeteszmék

Rákóczi államában a nemzeteszme az államérdekkel azonosított rendszerező elv. Összefoglalja a régi hagyományokat és új, korszerű elemekkel fejleszti tovább. Ezek egyrészt az abszolutista államelméletek alapelvei, másrészt a nemesi kiváltsággal nem rendelkező rétegek, végvári katonák, mezővárosi cívisek, jobbágyok igényei. Történelmi érvanyagában a hun hagyományokról Szent Istvánra helyeződik a hangsúly, Mátyás király emlékezetén kívül az önbírálat és a megújulás programja alkotja gondolati tengelyét. Azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a magyar nemzetnek Európa nemzetei között a helye.

Művészetek

A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának.

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Egyébként Róma jobban bízott a magyar püspöki karban, mint az osztrák klérusban. Ez a császár intézkedéseivel szemben most is, később is merevebb és tartózkodóbb volt. A feudális társadalom magyar és osztrák variánsának különbségéből adódott ez, abból, hogy nálunk a püspökök „első rend”-voltuk tudatában jártak el, és mindenkor hivatkozhattak, egészen Szent Istvánig visszamenően, álláspontjukat támogató törvényekre. A további, komoly következményekkel járó egyházi rendelkezések során ezt nem is mulasztották el megtenni.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

A korlátozó intézkedésekhez a Mária Terézia által 1758-ban felvett „apostoli” magyar királyi címben, illetve az ezzel összefüggő főkegyúri jogban keresték a történeti jogi alapot. Ezt fejtették ki Bécsben Kollár Ádám könyvei is. Az első hosszú jogtörténeti érveléssel követelte vissza az állam számára mindazt a jogot, amelyet annak idején I. István, ha igaz, a Szentszéktől kapott (1762).

Képzőművészet

A bécsi művészek közül továbbra is Maulbertsch volt a legjelentősebb és legegyénibb festő. Időszakunkban készült főbb művei: a győri székesegyház főhajójának mennyezetképe (1772, 1780), a váci székesegyház kupolaképe (1774), a pápai plébániatemplom mennyezetének immár klasszicizáló Szent István-freskói (1781–1782), a kalocsai érseki palota (1783–1784) és a szombathelyi püspöki palota nagytermének mennyezetképei (1784) kissé változott stílusban próbálták hagyományos mondanivalójukat kifejezni. Kompozícióik világosabbá, higgadtabbá váltak, körvonalaik határozottabbá, színeik hűvösebbé.

Benda Kálmán

Nemzeti és társadalmi reform

Batsányi János Abaúj vármegye örömünnepére című költeményében túláradó boldogsággal köszöntötte a változást:

„visszatér az ország dicső koronája,
visszatér Szent István királyi pálcája.
Nyelv, törvény, szabadság teljes erejével…”

Vörös Károly

A felsőoktatás

A magyarországi felsőoktatás kiterjedő intézményhálózatát kiegészítették a művészeti felsőoktatás intézményei: az 1875-ben Liszt Ferenc elnökletével és Erkel igazgatása alatt létrehozott Országos Zeneakadémia, a még 1866-ban alapított Országos Színészeti Tanoda (mely azonban csak miután Liszt halála után, 1888-ban összevonták a Zeneakadémiával, jutott el a valódi főiskolai, akadémiai rangra), és az 1872-ben alapított Mintarajziskola és Rajztanárképző. Közülük az utóbbit, tekintettel arra, hogy a művészképzés magasabb igényeinek kielégítésére nem bizonyult megfelelőnek, 1883-ban festészeti mesteriskolával, 1885-ben női festészeti tanfolyammal bővítették.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Érvénytelen bélyegkép paraméterek
Benczúr Gyula 1875-ös Vajk megkeresztelése című munkája, amely verzió szerint Adalbert keresztelte meg
Előbbinek élére a Münchenből hazahívott – már az 1869. évi történelmi festészeti pályázat hazai első díját Vajk megkeresztelését ábrázoló képével megnyert, és nagy külföldi sikereket is felmutató – Benczúr Gyulát állították.

Hanák Péter

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A papok, bár betű szerint talán nem ismerték, szellemében Rampolla csatakiáltását követték: „Az egyház nem szolgáltatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak.”[17]

Szabó Miklós

A nagyváros arculatának átalakulása: az eklektikától a funkcionalista építészetig

A klasszicista történeti szobrászat távoli elődökként a reneszánsz lovasszobrok mestereit: Verrochiót, Donatellót; közeli példaként III. Napóleon szobrászát, Jean-Baptiste Carpeaux-t követte. Idealizálás, reprezentatív monumentalitás, klasszicista mérték és méltóság, s a nemzetkarakter jegyeinek kifejezésére való törekvés a közös ismérvei a történelem nagyjait megmintázó köztéri szobroknak. Ezek az ismérvek észlelhetők Stróbl Alajos legjellegzetesebb reprezentatív szobrain, a Múzeumkertben álló
Arany János szobra
Arany János-szobron (1893) vagy a várbeli Szent István-szobron (1906); Zala György művein, a millenniumi emlékmű király- és fejedelemszobrain, Andrássy Gyula lovasszobrán.

Lábjegyzetek

  1. Závodszky, Szent István, Szent László és Kálmán törvényeinek és zsinati határozatainak forrásai 156.
  2. Gombos III. 2203.
  3. SRH II. 379.
  4. SRH II. 394.
  5. SRH II. 379.
  6. Gombos I. 802.
  7. Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulójára I. 409 – 410.
  8. Florianus, Fontes Domestici I. 216.
  9. P. Fabre, La Pologne et le Saint-Siége du Xe au XIIIe siécle. Paris, 1869. 7-8.
  10. Závodszky, Szent István, Szent László és Kálmán törvényeinek és zsinati határozatainak forrásai 156.
  11. az Esztergomban őrzött kódexre: Csóka J. Lajos, Az esztergomi főszékesegyházi könyvtár MS III. 184. kódexe (Századok, 1982. 5);
  12. A Pozsonyi Évkönyv vonatkozásában a PRT. I. kötete tájékoztat.
  13. A gesta 1210 körüli időre történő keltezésére lásd Kristó Gyula, Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál (Századok, 1978. 4-5); Szempontok Anonymus] Gesta Hungarorumának megítéléséhez (Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 66. 1979).
  14. Heltai Gáspár, Krónika az magyarok dolgairól. Kiadta Nemeskürty István. Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Budapest, 1980. 500.
  15. MOE XI. 221.
  16. Szenczi István Thököly Imrenek, Bécs, 1684. november 11. Staatarchiv Hungarica Specialia, fasc. 181. fol. 85–89.
  17. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 101

Irodalom