Szentes

A Múltunk wikiből
város Csongrád megyében a szentesi kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Szentes címere

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A Tisza-vidék és a Kárpát-medence keleti fele a korai vaskor második felében

A szkíta kultúrát elsősorban temetőkből ismerjük. A jelentősebbek (Hetény / Chotin, Tápiószele, Szentes–Vekerzug, Békéscsaba) az i.e. V. század folyamán keletkeztek, és századokon át használták őket. Sok száz, talán több ezer sírosak (egyik sincs teljesen feltérva), állandóan megtelepült lakosságról vallanak. Anyagi kultúrájuk egységes, legfeljebb külső hatások és érintkezések színezik: nyugaton a Hallstatt-kultúra, délen a Dráva–Száva-vidők illír kultúrája (Donja-Dolina), északon és északkeleten a Pontus vidőki szkíta–görög kultúra. Az anyagi, gazdasági egység mögött látszólag tarka ideológia rejlik. Az Alföld-csoport temetőiben az elmúlt korok valamennyi temetkezési rítusát egyidejűleg alkalmazták (háton fektetés, zsugorítás, halotthamvasztás urna- és földsíros temetkezéssel). Korábban ezt etnikai tarkaságnak értelmezték, valójában inkébb a hitvilággal kapcsolatos szokások és családi hagyományok sokfélesége lehet. E korszakban másutt is találkozunk vele, a hamvasztás és a temetés egyszerre dívik az illír törzsek egy részénél is. A balkáni trák előkelők temetését Hérodotosz saját tapasztalatai alapján így írja le: “Ha egy gazdag ember meghal, három napra felravatalozzék, mindenféle állatot áldoznak fel neki … majd elhamvasztják, vagy eltemetik, sírja fölé halmot emelnek.”[1] nyomán. Her. IV. 104.</ref>

Az Alfölddel szomszédos területeken az egységesebb temetkezési szokásrend mögött törzsi-politikai egységek sejtheték, esetleg eredetileg valóban különböző etnikum. Észak-, Északkelet-Magyarországon a késő rézkor óta megszakítás nélkül a halotthamvasztás uralkodik, Erdélyben viszont hátukra fektetve temették el a halottakat.

Az Alföld-csoportban előfordulnak kocsival–lóval való temetkezések, illetve lótemetések is (például Szentes–Vekerzug, Gyöngyös). Ezek korántsem csak nomádokra, inkébb fejlett lótartó közösségekre utalnak. A ló–kocsi temetkezések száma és módja nem különbözik a dunántúli, közép-európai vagy bulgáriai trák kocsi–ló temetkezésektől, kerékabroncsaik, zabláik, lószerszámuk azonos vagy közeli rokon.

A keleti országrész vezető rétege éppúgy halmokban, kurgánokban temetkezett, mint a dunántúli, Kárpát-Ukrajnában és a Tiszaháton még a köznép hamvai számára is halomsírt emeltek. Észak-Magyarországon pedig a fejedelmeket is elhamvasztották. Viseletük, fegyverzetük, hatalmi szimbólumaik azonban teljesen másfélék: szkíta–trák jellegűek. A szkíta fejedelmek hatalmi jelvényeit utánozza a zöldhalompusztai törzsfő pajzsát(?) díszítő pompás aranyszarvas és a tápiószentmártoni elektrón (arany–ezüst) szarvas, mindkettő hamvasztásos sírból. A két szarvas nem szkíta készítmény, hanem a Duna vidőki „szkítizáló” művészet alkotása.

A Dunától keletre élő népek körében a rövid pengéjű, perzsa–szkíta vas tőrkard, az akinakes terjedt el. Jellemző azonban, hogy rendszerint nem eredeti rendeltetésének megfelelően, vagyis szúrófegyverként, hanem az egyik élét kiköszörülve, vágásra használták őket. A hosszú pengéjű vaskard éppoly ritka, mint a hajlott pengéjű görög (dór) kard (Penc) vagy utánzata. Az előkelőbb harcosok fegyvere még az íj és nyíl, amit ekkoriban a szkítáknál terjedt el Belső-Ázsiától Közép-Eeurópáig. A Kárpát-medencében talált kis méretű bronz vagy vas nyílhegyek is szkíta típusok. A közemberek fegyvere a vascsákány és vaslándzsa volt.

Az ukrán sztyeppeken élő szkíták körül megtelepült „peremtörzsekkel” való érintkezésnek számos nyoma van a Kárpát-medencében. Különösen az észak-magyarországi és erdélyi törzsek állatmotívumokkal borított tegezdíszei (például Mátraszele, Budajenő), állatszobrocskákkal díszített bronzcsörgői (például Gyöngyös, Nagytarcsa) és párduc- vagy szarvasalakos nyelű bronztükrei (például Muhi) figyelemre méltóak. A tárgyak többségét, köztük a tükröket és a tegezdíszeket azonban nem a szkíták vagy a körülöttük lakó népek készítették, hanem a megrendelésükre dolgozó, művészi ízlésükhöz alkalmazkodó görög városok műhelyei. A Kárpát-medence „szkíta” művészeti tárgyainak nagyobb része valószínűleg a legközelebb fekvő nagyvárosban, Olbiában vagy a szomszédos Tyrasban készült.

A közvetlen vagy közvetett görög kapcsolatoknak több bizonyítéka is van. Az Ártándon eltemetett egyik gazdag törzsfő sírjából pompás görög bronzedény (hydria) került elő, egyéb pontusi görög tárgyak – pikkelypéncél, aranydiadém, arany karperecek és ruhadíszek – társaságában.

Görög bronzedények és arany ruhadíszek az Alföld-csoport köznépéhez is eljutnak, feltehetőleg görög vagy trák eredetűek ezen a területen az első korongon készült edények is (Szentes–Vekerzug).

A gepidák gazdasága és társadalma

Az erdélyi gepida sírokban előforduló II–III. századi római fibulák, bronztárgyak, kopott érmék ugyanolyan talált tárgyak, mint amilyenek a Szentes vagy Szeged környéki sírokban vannak.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Szentes–Berekhát X
Szentes–Dónát X
Szentes–Kaján X
Szentes–Lapistó X
Szentes–Nagyhegy X

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Szentes bolgár régészeti lelőhely

Az Alföld és Erdély a IX. században: a bolgárok

Régészeti leletek – egy Szentesen talált öntött bronz lovasfigurát leszámítva – eddig alig tanúskodnak a IX. századi bolgár uralomról, nem sorolhatók ide a pesti római erőd átépítésére utaló régészeti adatok sem.

Kristó Gyula

Falu

1138-ban a Szentes melletti Ecser faluban 65 mansio, 1177-ben a Nagyváradhoz közeli Régeny faluban 66 család, tehát mintegy 300–350 fő élt.

Zimányi Vera

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Az átlagtermés azonban nagy eltéréseket takar: Szentesen például a 40-50 métermázsát termelő nagygazdák neve után 6-7 kereszténypénzes, azaz nyilván nekik dolgozó zsellér neve szerepel.

R. Várkonyi Ágnes

Művészetek

A szentesi és a mohácsi máz nélküli feketeedények sajátos technikai eljárása török hatásra tekint vissza.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Egyes mezővárosok, ritkábban falvak örökváltsága minden bizonnyal az árutermelés, mégpedig a mezőgazdasági árutermelés és forgalmazás eredményeként létrejött pénztőke-felhalmozás bizonyítéka, mert több százezer, esetleg 1 millió forintot is meghaladó örökváltság összegének legalább 100–150 ezer konvenciós forint között mozgó hányadát, ami elegendő volt ahhoz, hogy a váltságösszeg fennmaradó részét hosszú lejáratú részletfizetéssel törlessze, aligha tudta a helység másképp előteremteni (például Szentes és Sárospatak 1836-ban, Békéscsaba 1846-ban).

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, Nagykőrös, Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva. Miután 1803-ban 320 ezer forinttal kielégítette a Dessewffyeket, 1824-re 730 ezer forintot kötött le a Károlyiaknak; igaz, hogy ennek fejében a regálékat, sőt a földesúri igazságszolgáltatási jogot is megszerezte magának. A dél-alföldi városok közül Szentes a harmincas évek közepén indította el megváltakozását, melyet végül is az örökváltsági törvény jegyében hozott tető alá. Ez a város már óriási összeget, 1 millió 336 ezer pengőforintot fizetett azért, hogy határának teljes jogú birtokosa legyen.

Orosz István

Agrárpolitika

Nem rendeződött a kárpótlás kérdése abban a néhány helységben, amely már 1840 előtt megváltakozott (Nyíregyháza, Csáktornya, Sárospatak, Szentes, Szepes megyei falvak stb.). A törvény hatálya ezekre nem terjedt ki, és e városok és falvak sokszor még a század végén is nyögték az olyan földekért fizetett váltság kamatait, amelyeket volt jobbágytársaik állami kárpótlással szereztek meg.

Hanák Péter

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

Ezt az igazságot bizonyította az 1894 végén indított népszavazási akció is. A szociáldemokrata párt vezetősége több mint egymillió szavazólapot juttatott el a munkásokhoz azzal a kérdéssel: akarják-e az általános választójogot, az egyesülés és gyülekezés szabadságát. Az akció meglepő sikerrel indult, napszámosok, cselédasszonyok, munkások valósággal szétkapkodták a szavazólapokat. Választási hangulat alakult ki, mígnem a megyei és városi hatóság közbe nem szólt.

Mit várt a népszavazástól a falusi szegénynép? Az egyszerű emberek az agitációs kampányt valóságos szavazásnak fogták fel, sorsfordító változást vártak tőle, amelyben a saját kézzel kitöltött szavazólap majd az aktív közreműködés igazolása lesz. És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen változásra vártak, mire „szavaztak” az orosházi, a békéscsabai, a szentesi, a hódmezővásárhelyi agrárproletárok?

Hajdu Tibor

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.

Míg Tokajnál a III. hadtest előőrsei csak óvatosan nyomultak előre, középen az I. hadtest elszakadt a szárnyaktól és a Tiszától. 24-én az I. hadtest éle ellen háromszoros túlerővel végrehajtott ellentámadás a természetes védővonal nélküli síkságon gyors visszavonulásra kényszerítette a vörös csapatokat. E napon következett be a nemzetközi dandár tragédiája is: a csaknem háromszoros túlerővel szemben, tüzérség és lőszer nélkül nem tudta tartani magát; csaknem 1000 internacionalista esett el a véres harcban. Délen a 2. hadosztály, parancsnoka személyes vezetésével, rohammal foglalta vissza még egyszer Szentest, hogy aztán visszavonuljon a mindenfelől közeledő túlerő elől.

Lábjegyzetek

  1. Herodoti Historiarum Libri. Ed. H. R. Dietsch. Lipsiae, 1858

Irodalom

Kiadványok