Szentmarjay Ferenc

A Múltunk wikiből
1767. – Buda, 1795. május 20.
a magyar jakobinusok egyike
Wikipédia
Szentmarjay Ferenc portréja
1794. augusztus 16.
Sándor Lipót nádor elfogatja Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet.
1794. augusztus 25.
Pest vármegye közgyűlése elítéli a nádor által végrehajtott törvénytelen elfogatásokat.
1794. augusztus 26.
Elfogják Sigray Jakabot.
1794. augusztus 30.
Sándor Lipót nádor elfogatja Szolártsik Sándort.
1794. szeptember 10.
Sándor Lipót nádor elfogatja Batsányi Jánost.
1794. szeptember 17.
A bécsi udvari vizsgáló bizottság összefoglaló jelentése az elfogottak perbe fogását s további letartóztatásokat javasol.
1794. október 3.
I. Ferenc rendreutasítja az elfogatásokat elítélő Pest megyét.
1794. október 10.
Az elveszett maciejowicei ütközetben elbukik a lengyel felkelés.
1794. október 20.
I. Ferenc utasitja Ürményi József személynököt a hűtlenségi per megindítására.
1794. október 30.
I. Ferenc megállapítja a hűtlenségi per – vádlottak védekezési jogát korlátozó – titkos alapelveit.
1794. november 24–28.
Bécsből Budára szállítják a jakobinus per vádlottait.
1794. december 1.
Németh János királyi jogügyigazgató javaslatára a királyi tábla kimondja, hogy mindenki perbe fogandó, aki tudott a szervezkedés létéről.
1794. december 10–15.
Letartóztatják a magyar jakobinus szervezkedés résztvevőit, a hűtlenségi per gyanúsítottjait.
1794. december 15.
Hajnóczy József kihallgatásával megkezdődik a per a királyi táblánál.
1795. április 27.
A királyi tábla meghozza első ítéleteit.
1795. május 11.
I. Ferenc elutasítja Martinovics Ignác és az igazgatók kegyelmi kérvényét.
1795. május 20.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.

Benda Kálmán

A patrióta nemesi ellenzék

A jelentések az ismert patrióta és reformer mágnásokat említik: Podmaniczky József báró helytartótanácsost, Szapáry János gróf szerémi főispánt, Sztáray Mihály grófot, aztán Fodor Józsefet és Lányi Sámuelt, a művelt és felvilágosult köznemesség e két megszemélyesítőjét, s a fiatal Szentmarjay Ferencet, Orczy titkárát, aki az egyik belső írnok szerint a társaság lelke.

A demokrata értelmiség

A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Ugyancsak velük találkozunk Abaffy Ferenc házában, ahol időről időre baráti beszélgetésre gyűltek egybe. Maga a házigazda, az 1790. évi országgyűlésen a reformerek egyik bátor képviselője, a megyei birtokos nemességből jött. A társaságban rendszeresen ott találjuk Hajnóczyt, Szentmarjayt és Koppit, az egyetem több tanárát és másokat.

De nemcsak Pesten, hanem a vidéki értelmiségi központokban is találunk ilyen társaságokat. Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc, több professzor és néhány megyei nemes. Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot. Kőszegen, az ország nyugati szélén, a kerületi tábla néhány bírája, a piarista gimnázium igazgatója, egy ügyvéd és a patikus jártak össze. A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Ahogy ezek a szórványos adatok is mutatják, a társaságok tagjai korántsem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből ide került professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejusivadék egyaránt volt köztük. Ami összetartotta őket: az a meggyőződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás mértékét illetően voltak véleménykülönbségek köztük, ha ez kezdetben nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig összetartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, és kicseréljék gondolataikat.

A „klubok” fő programja éppen az volt, hogy ezt a világpolitikai tájékozódást előmozdítsák. Amíg lehetett, közösen járatták a Moniteurt, akik franciául tudtak, fordították a többieknek. Szentmarjay naponként összejött barátaival az újság elolvasására. Figyelemmel kísérték a forradalom idején keletkezett röpiratokat is, Paine híres könyvét az emberi jogokról vagy Rousseau Társadalmi szerződését, melyet Szentmarjay le is fordított magyarra. A fiatalabbak mohón olvasták a materialista filozófiai irodalmat, s köztük nem egy, a deizmuson túljutva, ateistának vallotta magát.

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok. És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését. Szentmarjay, hogy testvéri érzéseit kimutassa, Vácra elébe ment az országba érkező francia hadifogoly szállítmányoknak, s csókkal üdvözölte őket. Szlávy János, egy francia fogságba esett magyar katona szájába adva a szavakat, röpiratban védte meg a köztársaságot a reakció rágalmai ellen, az ismeretlen versíró pedig „a fény terjesztőit” köszöntötte a franciákban.[1]

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a magyar demokraták belső fejlődésére is fényt vetnek. Az a Hajnóczy, aki 1792 elején még őszintén hitt abban, hogy mérsékelt reformokkal, a rendek és az uralkodó együttes jóakaratával lerakhatja az átalakulás alapjait, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordította latinra és terjesztette baráti körében. 1792 végén a mágnások és püspökök féktelen önkényéről írt s törvényes keretek között, de az uralkodó hatalmát kívánta erősíteni, 1793. augusztus 10-én barátaival együtt már a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját ünnepelte meg. 1793. június végi levelében még a girondisták mellett állt, Vergniaud férfias helytállását dicsérte, pár hónappal később pedig Robespierre egészségére ürítette poharát. „Láng volt a lelke s a francia revolúcióban élt lelkestől-testestől” – írta róla Kazinczy.[2]

Persze nem mindenki tudott lépést tartani a francia fejlődéssel, s csak kevesen voltak, akik a szó igazi, francia értelmében vett jakobinizmusig eljutottak. Hajnóczyt már láttuk: 1798 őszére a polgári köztársaság híve volt, egyetértett a jakobinus elvekkel, de még mindig hitt abban, hogy Magyarországon a változás vér nélkül megtörténhet. Szentmarjay volt a legradikálisabb. Az ifjúság lendületével vetette magát a francia események sodrába; Saint-Justnek a girondisták elleni vádbeszédét fordította, nyíltan szidalmazta az uralkodókat és mindazokat, akik mellettük állnak.

Az elégedetlenek egymásra találása

Szentmarjayról már 1792-ben azt jelentették, hogy ő a mozgatója az Orczy László körül csoportosuló elégedetleneknek. Az ellenzékiségben élen járó Zala megye alispánja, Spissich János testi-lelki jó barátja volt Hajnóczynak. Mivel az országgyűlési bizottságok munkálatai miatt hónapokon át Pesten tartózkodott, sokat voltak együtt; a rendőrbesúgó meg is jegyzi: „igen jó barátságban vannak”. A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –,milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[3] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. Hasonlóan agitált Szlávy György Biharban, Batsányi János Abaújban. Pedig Batsányi nem is volt nemes, a megyegyűlésen meg sem jelenhetett, de az Orczyakon és nemesi barátain keresztül még a megye feliratának megfogalmasában is részt vett.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a helytartótanácsban, a kamarában is ott ültek a klubok tagjai, kiknek javaslatait a kancellária rendszeresen elítélte, mert elnézők és engedékenyek a megyék iránt. Ezek a „jakobinusok”, vagy ahogy Mednyánszky helytartótanácsos nevezte őket: „az ördög gyertyagyújtogatói”, ahol csak tehették, védték és támogatták az ellenzékiek mozgolódását.

A mozgalom pedig egyre jobban kiforrta magát és mind szélesebb körökben terjedt. Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Más jelentések az ország keleti és északkeleti megyéiből az értelmiségiek és a vezető nemesek klubmegbeszéléseiről szóltak. Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban. A titkos ügynökük, besúgók jelentését nyilván nem vehetjük mindig készpénznek, de az már elgondolkodtató, ha az egymásról nem tudó ágensek ugyanazt jelentik. A titkos informátorok tájékozottak, gyorsan és konkrétan jelentenek. Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

1793 őszére az eddig elszigetelt, helyi ellenállások kezdtek egységes jelleget ölteni. A cenzúra- és sajtórendeletekre már országos tiltakozás volt a válasz: Gömörtől Biharig és Nyitráig, délre Zaláig megmozdultak a megyék, s a tiltakozó feliratok hangja, stílusa és érvei egyaránt elárulják, hogy klubisták készítették. 1793 végén elakadt az újoncozás, egyik megye a másik után tagadta meg a katonaállítást. 1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására. Szabolcs megye a helytartótanácshoz is felírt, kérve: járjon közbe az uralkodónál, állítsa le a Franciaország elleni háborút, mert minden pénz elfogyott, a kereskedelem teljesen leállt és a sok újonc elvitelével szinte kiürült az ország. A hangulatra jellemző, hogy Zemplén megye ügyészi eljárással fenyegette meg az Almásyakat, mert saját költségükön katonát ajánlottak a franciák ellen.

A magyarországi főhadparancsnokság sorozatos jelentésekben panaszolta a megyei nemesség és polgárság francia hadifoglyok iránt lépten-nyomon tüntetően kimutatott rokonszenvét. Szirmay Ádám zempléni nemesúr okát is adta ennek a rokonszenvnek: „Adná isten – mondotta –, hogy a franciák meg a lengyelek boldoguljanak, mert akkor mi is lerázhatnánk a németek igáját, és szabadok lehetnénk, mint a franciák.”[4] Rozgonyi Sándor zempléni nemes kijelentette: „Jó lenne, ha az Ausztriai Háznak véget vetne az ország, és mi is abban mesterkedünk.”[5] Szentmarjay Imre, Orczy László többször említett titkárának az apja, 1794 elején kioktatta a megyegyűlésen óvatoskodó nemeseket: „tán nem tudják, milyen időket élünk? Ha most nem merünk valamit kezdeni, elszalasztjuk a legalkalmasabb időt.” Sztáray Mihály gróf a küszöbön álló forradalomról beszélt, s hozzátette: ő maga is azon fáradozik, hogy az minél előbb megvalósuljon.[6]

A szervezkedés

A szervezkedés gyakorlati megvalósítására Martinovics igazgatókat nevezett ki. A Szabadság és Egyenlőség Társasága élére Hajnóczyt, Laczkovicsot és Szentmarjayt, a Reformátorok Társasága vezetésére pedig Sigray Jakab grófot, ez utóbbit inkább nevéért, mintsem egyéni értékeiért. Sigray nem tartozott a vezérkarhoz, a polgári forradalom tervéről nem is tudott.

Az igazgatók nagy lelkesedéssel fogadták Martinovics tervét, bár először meghökkentette őket a forradalom megvalósításának kimondása, amire eddig konkrétan aligha gondoltak. Szentmarjay egyenes gondolkodása fellázadt a kettős terv „csalafintasága” ellen, Martinovics azonban meggyőzte őt annak taktikai szükségességéről. A többieknek is voltak aggályai: hogyan teremtik elő a szükséges anyagiakat, hogyan állhatnak meg a birodalom szervezett erejével szemben. Martinovics megnyugtatta őket, hogy a francia Konventtől titkos támogatást kapnak, sőt általánosságban célzott arra is, hogy a pénz már útban van. Hivatkozott vezető jakobinusokkal való kapcsolataira, s a Konventtól kapott megbízatására. Hozzátette ehhez, hogy a magyar mozgalom korántsem áll egyedül: Ausztriában megindult a szervezkedés, a stájerek csak azt várják, hogy fegyveresen a magyarok mellé állhassanak, s a lengyelek sem fognak késlekedni összefogni velük. Ma már tudjuk, hogy mindebből semmi sem volt igaz. Robespierre-rel vagy a Konventtel Martinovics nem volt kapcsolatban, s a birodalom népeinek szervezkedéséről mondottak is túlzottak voltak. Nincs nyoma annak, hogy Stájerország népe fegyveres felkelésre készült volna a Habsburgok ellen, s az osztrák radikális értelmiségiek szervezkedése mögött sem állt tömegerő. A lengyel szabadságharc pedig már nem volt abban a helyzetben, hogy egy magyarországi mozgalomnak segítséget nyújthasson. Martinovics tehát mindjárt az induláskor becsapta és félrevezette legközvetlenebb munkatársait. Azok talán nem is vállalták volna a forradalmi szervezkedésnek ezt a formáját, ha a francia támogatás és az európai segítség hazug meséjével nem kelti bennük azt a reményt, hogy az eddig izolált, saját erejére hagyatott magyar mozgalom egy nemzetközi akció szerves része. Martinovics azzal, hogy reális lehetőségek helyett illúziókra alapozta a szervezkedést, akarva-akaratlan politikai kalandba sodorta a radikálisokat.

Az igazgatók azonban hittek Martinovicsnak, s a kezdeti aggályokat egykettőre elnyomta a lelkesedés. 1794. nyár elején Martinovics visszament Bécsbe, itthon pedig az igazgatók vezetésével megindult a szervezkedés. Hogy kik legyenek a tagok, azt csak általánosságban rögzítették, de arra ügyeltek, hogy „mágnás, gazdag nemes, kereskedő és a maga vallásában bigott ne légyen”.[7] Viszont kimondták, hogy „mindenféle elöljárókat, prédikátorokat, falusi nótáriusokat, békétlen szerzeteseket és más egyéb, maga sorsával meg nem elégedetteket” igyekezni kell megnyerni.[8] A tagok fölvétele négyszemközt történt. Kézbe kapták és lemásolták a kátét – illetve a radikálisok a kátékat – s esküvel fogadták meg a titoktartást, és hogy a „szabadság és egyenlőség principiumait minden kitehető módon alattomban előmozdítani és segélleni fogják”.[9] Minden tag két új tag felvételére kötelezte magát. A szervezkedés sejtszerűen haladt, mindenki csak az őt beszervező és az általa felvett tagokról tudott, valamennyi beszervezett nevét csak az igazgatók ismerték.

Először a pesti „klubisták” beszervezésére került sor. A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt. Aztán jöttek a többiek, tanárok, kamarai, helytartósági és bírósági tisztviselők, ügyvédek (köztük Őz Pál), orvosok, színészek, szerzetesek, prédikátorok és főleg a jurátus és egyetemi ifjúság (csak közülük 13 került bíróság elé), akiket Hajnóczy unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Verhovszky Sámuel és Szolártsik Sándor, az Abaffy fiúk nevelője hoztak. A fővárosban beszervezettek teljes számát megállapítani szinte lehetetlen, bíróság elé harmincan kerültek közülük, de tényleges számuk jóval nagyobb lehetett.

A szervezés azonban korántsem akadt el a főváros falainál. Hajnóczy rábeszélésére Verseghy átültette magyarra a Marseillaise-t, Abaffy ugyanezt szlovákra és latinra fordította le, s németül is terjesztették. Alig néhány hét múlva már Nagyváradon, Debrecenben és Egerben fogták el a „forradalmi versek” másolatait. Zágrábban szabadságfát állítottak, az arra kifüggesztett horvát verset ugyancsak Verseghy fordításában körözték, amely az intervenciós háború ellen izgatott. Névtelen röpiratokat fogtak el mindenfelé. A Nagyváradon terjesztett azt hirdette: „szükség egy kis francia világnak lenni nálunk is”.[10] Egy másikat Miskolcon köröztek, ez már egészen radikális volt: „Öljük meg az urakat. A királybúl semmi sincsen többé, egy csöpp vére sem. Ezeren vagyunk és fegyverünk vagyon. Kereszt és akasztófa elég van.”[11] Sokak kezébe eljutottak ezek a röpiratok, olyanokéba is, akikhez a szervezkedés talán el sem ért.

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is. Ugyanígy Sárospatakon, Szabadkán, Halason, Székesfehérvárott, Szatmárnémetiben, Kőszegen, Körmenden, Rohoncon vagy Ócsán megyei és városi tisztviselők, szabad foglalkozású értelmiségiek, papok, ritkábban polgárok, kereskedők, iparosok. Közülük mintegy hetvenet név szerint is ismerünk.

Nyár végén már a megyei nemesek beszervezése is megkezdődött, különösen Abaúj, Zemplén, Bihar és Szatmár vidékén folyt erőteljesen a szervezkedés. Fontos állomása volt ennek a nagykárolyi főispáni beiktatás júliusban, amire messze vidékek nemessége összejött, és ahol az ünnepségek leple alatt a „jakobinusok” nyugodtan tanácskozhattak. Elsősorban Szentmarjay, mellette Kazinczy tevékenykedett itt, s bár azok közül, akiket megnyertek, név szerint csak néhányat ismerünk, számuk elég nagy lehetett. A beszervezettek között több alispán, főjegyző és szolgabíró található, akik azután saját környezetükben továbbadták a kátét.

Az elfogatások

Augusztus 13-án Martinovics részletes vallomásban felfedte a magyarországi szervezkedés adatait. Ismertette a forradalmi mozgalom célját, megnevezte az igazgatókat, s hogy személyének fontos voltát megmutassa és elismerést keltsen maga iránt, több százezres szervezett tömegről beszélt.

Martinovics viselkedését jórészt idegállapotának ekkortájt fellépő gyors romlása magyarázza. A benne kezdettől fogva meglevő belső feszültség szinte a végsőkig fokozódott, miközben egészségi állapota is romlott: gerincfájdalmak gyötörték, gerincoszlopa mind ferdébb lett, szinte már púpos volt, bár ezt nagy akaraterővel igyekezett leplezni. Ez időbeli írásain már kiütköznek az esetleges örökölt terheltségéből is következhető, egyre súlyosbodó idegbajára valló tünetek. Úgy érzi, nyaka körül szorul a hurok, de nem adja meg magát, viszi előre a szenvedély. Egyre kevésbé ura önmagának, korábbi éleslátása cserbenhagyja, elhatalmasodik rajta az egészségesek, a mindenki iránti rosszindulat és vak bosszúvágy. Mániákussága hovatovább dühkitörésekbe torkollik, és a végén eluralkodik rajta a paranoiás skizofrénia.

A rendőrminiszter, Martinovics vallomása alapján, az igazgatók elfogatását és országos nyomozás megindítását javasolta, Ferenc király azonban, mielőtt döntött volna az ügyben, öccse, a nádor véleményét akarta hallani. A vizsgáló bizottság előadóját gyorspostával Budára küldte, hogy tájékoztassa Magyarország első közjogi méltóságát. A nádor azonnal határozott: augusztus 16-án éjjel, saját felelősségére elfogatta Budán és Pesten Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet, s katonai kísérettel még ugyanazon éjjel mindhármukat Bécsbe küldte. Néhány nap múlva a Kőszegen tartózkodó Sigray Jakab gróf is erre a sorsra jutott.

Az elfogatások országszerte nagy megütközést keltettek. Azok, akik kapcsolatban voltak a mozgalommal, ijedten húzódtak vissza, s igyekeztek minden áruló nyomot eltüntetni; közülük néhányan bűnvalló beismeréssel siettek a hatalom lábához borulni. A nemesség felháborodva tárgyalta a sérelmet: nemes emberek ítélet nélküli elfogatását és idegenbe hurcolását. Pest megye rendjei viharos gyűlésen tiltakoztak a törvénysértés ellen, s magyarázatot kértek az uralkodótól. Példájukat 15 megye követte. Amikor azonban Ferenc király a nádor javaslatára kemény hangú leiratban rendreutasította őket, és tudomásukra hozta, hogy az elfogottak a nemesi kiváltságok eltörlésére, a szabadság és egyenlőség elvének megvalósítására törekedtek, és hogy a törvényen nem esik sérelem, mert a kihallgatás és a szembesítés után tettükért majd magyar bíróság előtt felelnek, a forrongó megyei hangulat megcsendesedett.

A magyar vádlottak különben szintén az udvari vizsgáló bizottság elé kerültek, ezt rájuk való tekintettel az uralkodó két magyar kancelláriai tanácsossal egészítette ki. Az igazgatók részletes beismerő vallomást tettek, s az általuk beszervezettek legtöbbjét is megnevezték. Időközben – részben a vallomások, részben kívülről érkezett följelentések alapján – a nádor elfogatta és Bécsbe küldte Batsányi Jánost és Szolártsik Sándort is.

Az udvari vizsgáló bizottság szeptember 17-i összefoglaló jelentése a magyarországi jakobinus mozgalmat igen veszélyesnek ítélte, s javasolta, hogy haladéktalanul vonják perbe nemcsak a már elfogottakat, hanem mindazokat, akik neve a titkos társaságokkal kapcsolatban fölmerült.

A per a királyi kúrián

1795. május 20-án a budai Vérmezőn a bakó pallossal vágta le Martinovics és a négy igazgató fejét; június 4-én követte őket a halálba a két ifjú, Szolártsik Sándor juratus és Őz Pál, a fiatal értelmiség egyik legnagyobb ígérete, talán az egész szervezkedés legrokonszenvesebb alakja, akiben a hazafias érzés és a nyugatias műveltség népe sorsáért érzett őszinte felelősségérzettel és gerinces jellemességgel párosult. A vérpadra hurcoltak halála méltó volt életükhöz, Sigrayt kivéve valamennyien bátran haltak meg. Szentmarjay és Laczkovics szilaj bátorsága, Szolártsik csendes belenyugvása, Hajnóczy és Őz megrendíthetetlen helytállása, a kivégzés előtti papi degradálás megrázó és megalázó szertartásain önérzetre ébredt Martinovics méltóságteljes viselkedése a kormányzat embereit is megdöbbentette.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 877.
  2. Ugyanott I. Budapest, 1952. 367.
  3. Ugyanott 972–973.
  4. József nádor iratai. Kiadta: Domanovszky Sándor. I. Budapest,. 1925. 156–157.
  5. Ugyanott 140.
  6. Ugyanott 160.
  7. Ugyanott I. Budapest, 1957. 1037.
  8. Ugyanott
  9. Ugyanott 1038.
  10. Ugyanott III. Budapest, 1952. 25–26.
  11. Ugyanott 47. 2. jegyzet