Szentpétervár

A Múltunk wikiből

oroszul Санкт-Петербург

Oroszország balti-tengeri kikötővárosa a Finn-öböl partján, a Néva-folyó torkolatában
Wikipédia

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Szentpétervár címere
1746. június 1.
Mária Terézia és Erzsébet cárnő megbízottai Pétervárott szövetséget kötnek Poroszország ellen.
1772. augusztus 5.
Pétervárott II. Katalin cárnő, II. Frigyes porosz király és Mária Terézia megbízottai aláírják a Lengyelország első felosztásáról szóló szerződést.
1875. július 22.
Az európai államok képviselői Szentpétervárott aláírják a nemzetközi távirdaegyezményt.
1897. április 28–29.
Ferenc József pétervári látogatása.
1897. május 8.
Orosz–osztrák-magyar szerződés a balkáni status quo fenntartásáról.
1905. január 22.
Véres vasárnap Pétervárott, az oroszországi forradalom kezdete.

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[1] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[2] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon.

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

Brutális büntetések, elégetés, felnégyelés, kínzások fenntartása megengedhetetlen volt akkor, amikor Beccariát már Katalin cárnő is Pétervárra hívta, hogy a tervbe vett jogi reform munkálataiban részt vegyen. Kaunitz nagy eréllyel intézkedett, hogy a milánói kormányzó, Firmian gróf tartsa vissza Beccariát, kapjon tanszéket az egyetemen, sőt emeljék tiszteletdíját szokatlanul magasra.

A birodalom átcsoportosítása

Az oroszországi út sikerét mutatta, hogy a lelkes cárnő Szentpétervárra is meghívta Józsefet, és mind hadi erejét, mind birodalma belpolitikai felépítését nagy gonddal bemutatta neki, eloszlatva bizonytalanságát. Illúziói ugyan nem voltak: „Hercegem – írja –, tudva, hogy a cárnő minden levelet igyekszik megszerezni és elolvasni, gondolataimat oly módon ismertetem meg vele, hogy írok innen Szentpétervárra követünknek, Coblenznek. E levél másolatát itt küldöm…”[3]

Vörös Károly

A centralisták

Többen közülük nagy utazásokat tettek Nyugat-Európában (Trefort Londontól Szentpétervárig ismeri Európát) és utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló hazai rend. tarthatatlanságát érzik meg, hanem azt is meglátják, hogy a kiút nemcsak a vármegye nemesi osztálytartalmának polgárira cserélésén át, hanem az intézmények teljesen új, polgári rendszerének megteremtésével is, sőt valójában csakis így lehetséges.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

A miniszterelnöki pozíciót férfikora teljében elfoglaló Schwarzenberg korábban Rio de Janeirótól Szentpétervárig állomást állomással cserélő diplomataként szokta meg a birodalom problémáit a részleteken felülemelkedve, nagy összefüggéseiben szemlélni.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Diószegi István

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

Kálnoky a magyar liberális párt nyomására szakított azzal a politikával, amely Bulgáriát a cárizmus érdekszférájának minősítette, az Oroszországgal való együttműködésről azonban nem szándékozott teljesen lemondani. Visszautasította a német és orosz részről érkező, az érdekszféra-politika fenntartására vonatkozó kívánságokat, de nem zárkózott el attól, hogy bizonyos orosz érdekeket továbbra is elismerjen. Miközben hangsúlyozta, hogy Bulgáriának meg kell védenie önállóságát, egyben azt tanácsolta a bolgároknak, hogy lépjenek jó viszonyra Oroszországgal. A Bécsben járó bolgár küldöttséget lebeszélte Battenberg Sándor visszahívásáról, és a bolgárok fejedelemjelöltjének, Koburg Ferdinándnak is megmondta, hogy trónra lépéséhez nem látja a szükséges előfeltételeket. A pétervári osztrák–magyar nagykövetnek megírta: a Monarchiában változatlan a szándék, hogy Oroszországgal fenntartsa az eddigi jó viszonyt. Az orosz külpolitika irányítói tisztában voltak az osztrák–magyar külpolitika fordulatának okaival. Giers külügyminiszter rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán oroszellenes parlamenti megnyilatkozásai miatt, a cár pedig szemére vetette a pétervári osztrák–magyar nagykövetnek, hogy a magyarok össze akarják veszíteni Oroszországot és Ausztria–Magyarországot.

Katus László

A szlovákok

A szlovák nemzeti politikának a hagyományosan Bécs, majd a 60-as évek végétől kezdve egyre inkább Szentpétervár felé tekintgető úgynevezett memorandista (vagyis az 1861-es memorandum alapján álló) szárnyával szemben már a kiegyezés előtti években kialakult egy olyan csoportosulás, amely a magyar liberálisokkal együttműködve kereste a szlovák nemzeti fejlődés biztosításának lehetőségét, s a kiegyezés után – nemzetiségének megőrzésével – igyekezett bekapcsolódni a kibontakozó magyar gazdasági és közéletbe. Ennek a magyarok felé orientálódó irányvonalnak a kezdeményezője Ján Palárik katolikus pap-politikus és író volt, hívei pedig főként a fővárosban és a szlovák–magyar vegyes lakosságú városokban és községekben élő szlovák papok és értelmiségiek sorából kerültek ki. Ez az irányzat – amelyet „új szlovák iskolának” neveztek – a kiegyezés után a pesti szlovák demokrata egylet körül csoportosult, Ján Bobula fiatal építész vezetésével, aki lapjukat, a Slovenské Novinyt is szerkesztette. Eleinte a magyar szélsőballal működtek együtt, később önálló nemzeti ellenzéket alkottak, bár országgyűlési képviselőjük nem volt. A nemzetiségi törvényt ők is „szűkkeblűnek” tartották, s követelték revízióját, de legalábbis az iskolákra, az anyanyelv használatára és a szlovákok állami hivatalokban való alkalmazására vonatkozó pontjainak gyakorlati végrehajtását. Több mint 60 ezer aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be Eötvös kultuszminiszterhez szlovák közép- és felsőiskolák felállítása érdekében, majd Lónyayval is tárgyaltak a szlovák nemzeti kivánságok teljesítéséről. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak, a magyar uralkodó osztályokkal való együttműködés kísérlete semmit sem hozott a szlovákok számára. Az új szlovák iskola sorsát végleg megpecsételte a szlovákok nemzeti kulturális intézményeinek felszámolása 1874–75-ben. A Slovenské Noviny beismerte, hogy minden eddigi erőfeszítésük kudarcot vallott, s beszüntette megjelenését.

Az 1870-es évek elején a felvidéki és a fővárosi magyar sajtó egyre hevesebb támadásokat intézett a szlovák középiskolák és a Matica Slovenská ellen. 1874 tavaszán Zólyom vármegye közgyűlése – a magyarosítás egyik élharcosa, Grünwald Béla alispán indítványára – feliratot intézett a kormányhoz, amelyben sürgette a turócszentmártoni, a znióváraljai és a nagyrőcei szlovák gimnáziumok bezárását azzal az indoklással, hogy ezekben az iskolákban „haza ellenes szellem uralkodik… s csak a pánszlavizmus terjesztésére van bennök súly fektetve”.[4] A felirathoz még 26 másik törvényhatóság is csatlakozott. A vizsgálatot végző egyházi és iskolai főhatóságok nem találták semmi jelét a kifogásolt „haza ellenes” szellemnek – bár azt is megállapították, hogy a magyar nemzeti hazafias szellem is hiányzik. Eleinte a vallás- és közoktatásügyi minisztérium sem talált okot a szlovák gimnáziumok elleni fellépésre, de végül is a kormány a magyar nacionalista közvélemény nyomására bezáratta mindhárom iskolát. Ettől kezdve a szlovákoknak nem volt többé anyanyelven oktató középiskolájuk, csupán az első osztályban kisegítő nyelvként használták a szlovákot a felvidéki gimnáziumokban és reáliskolákban.

Hasonlóképpen járt a Matica Slovenská is, amely ellen a kormány – az évekig tartó sajtótámadások nyomására – rendőri és törvényhatósági vizsgálatot rendelt el, majd 1875-ben Tisza azzal az indoklással, hogy a Matica „nem annyira az irodalom fejlesztésével, mint inkább pánszláv irányú politikai izgatásokkal foglalkozik; hogy irodalmi tevékenységében jobbadán csak a magyar állam és nemzet ellen gyűlölséget szító művek kiadására szorítkozik”,[5] feloszlatta a szlovák kulturális egyesületet.

A szlovák nemzeti mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről. A Szlovák Nemzeti Párt valamennyi választás előtt kinyilvánította távolmaradását. A mozgalom turócszentmártoni konzervatív vezérkara a sajtóban és irodalmi munkákban ápolta a szlovák történeti hagyományokat és a nemzeti öntudatot, elkeseredetten támadta a magyarosító politikát, és siratta a szlovák nép „elfajzott fiait”, akik egyre nagyobb számban magyarosodtak el. Miután Bécsben és Pestben egyaránt csalódtak, egyre inkább előtérbe került az orosz orientáció. A szlovák vezetők gyakran utaztak Oroszországba, sokat írtak az orosz kultúráról és politikáról, s a cári hatalom támogatásától várták a szlovákok sorsának jobbra fordulását.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

Pétervárott a cári külpolitika hagyományos céljait: a tengerszorosokat, Közép-Ázsiát és a Távol-Keletet hivatalosan soha nem dezavuálták, és egyetlen alkalommal sem jelentették ki, hogy a hódító valahol is végérvényesen céljához érkezett. Oroszország mégsem volt már az a hatalom, mint a század első felében, amikor Európa csendőrének szerepkörét betölthette. A modern nagyipar hiánya, az anakronisztikus társadalmi és politikai berendezkedés, a soknemzetiségű struktúra erősen mérsékelte a hatalmas területből és lélekszámból adódó előnyöket. A vetélytársak viszonylagos megerősödése is rontotta az esélyeket: Európában a német–osztrák hatalmi csoportosulás, Közép-Ázsiában az angol befolyási szféra, Távol-Keleten pedig a japán hódítás akadályozta a korlátlan orosz terjeszkedést. A cári külpolitika irányítói, akik valamennyire tisztában voltak az erőviszonyok kedvezőtlen megváltozásával, felfogták, hogy az expanzió csak alternatív formában lehetséges, és hogy a fő cél kedvéért fel kell hagyni, vagy legalábbis szüneteltetni kell más területeken az aktivitást. Hogy hová helyezzék a súlypontot, arról nem is folyt különösebb vita. A cár, II. Miklós, valamint miniszterei, Lobanov-Rosztovszkij és Muravjov egy véleményen voltak abban, hogy a Távol-Kelet hozhat Oroszországnak újabb babérokat. A mandzsúriai és koreai orosz vállalkozások szempontjából legjobb, ha a Balkán – legalábbis átmenetileg – a mozdulatlanság állapotában marad.

II. Miklós orosz cár 1896 augusztusában Bécsbe látogatott, felújítva ezzel az uralkodók közötti érintkezést, amely már több mint tíz esztendeje szünetelt. A bécsi találkozón kiderült, hogy orosz részről megvan a hajlandóság a két hatalom viszonyának rendezésére, és a megállapodást nagyjából olyannak képzelik, amilyet az osztrák–magyar külügyminiszter szorgalmaz. 1897 áprilisában Ferenc József utazott Pétervárra, és az újabb találkozó tényleges egyezményt eredményezett. A megállapodásnak három lényeges pontja volt. Először közös egyetértésben leszögezték, hogy mindkét hatalom szükségesnek tartja a balkáni status quo fenntartását, és megállapították, hogy Ausztria–Magyarország és Oroszország között nincs elvi ellentét abban a tekintetben, hogy a közeli jövőben bekövetkező változások esetére a két ország között megegyezést kell létrehozni. Másodszor megállapították, hogy a status quo megváltozása esetén nem törekszenek területi szerzeményekre a Balkánon, és leszögezték, hogy más hatalmak részéről is hasonló magatartást tartanak kívánatosnak. Ugyanitt Konstantinápoly és a tengerszorosok kérdését nemzetközi ügynek nyilvánították, amely nem képezi osztrák–orosz külön megállapodás tárgyát. Harmadszor leszögezték, hogy a bekövetkezhető változások esetén osztrák–orosz speciális egyezményben rögzítik majd a mindkét hatalom által kívánatosnak és megengedhetőnek tartott átalakulás módozatait. Ennél a résznél osztrák részről konkrétan megjelölték a megkötendő speciális egyezmény főbb pontjait (Bosznia-Hercegovina és a novibazári szandzsák annektálása, Albánia önállósulása), orosz részről azonban vonakodtak a megegyezés ezen pontjának visszaigazolásától.

A szerződés fontos határkő az osztrák–magyar külpolitika történetében: a csaknem tízesztendős mérsékelt oroszellenesség helyébe a mérsékelt oroszbarátság lépett. Tartalma szerint a Metternich-féle konzervatív keleti politika reneszánszáról volt szó, amely a bomló Törökországot osztrák–orosz egyetértéssel védelmezte a balkáni nemzeti mozgalmak ellen. A reakciós külpolitikai kurzus felélesztése – és ez az idők változásának jele – a Monarchián belül nem váltott ki különösebb ellenállást. Külpolitikai vita csupán arról folyt, hogy Oroszországgal milyen módon állapodjanak meg, de igazi ellenvélemény: a megállapodás tagadása tulajdonképpen sehol nem nyert kifejezést. Az osztrák–orosz egyezményt tíz évvel korábban Budapesten még a Szent Szövetség feltámasztásának minősítették volna, most csupán azt nehezményezték, hogy Ferenc József pétervári látogatása alkalmával nem hangsúlyozta eléggé magyar királyi közjogi méltóságát.

A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése

A teljes cikk.

Aehrenthal külpolitikája

Aehrenthal a diplomáciai vezérkarhoz tartozott, véleménye már régóta nagy súllyal esett latba a döntéseknél. 1899-ben, amikor pétervári nagykövetté nevezték ki, a szokásostól eltérően ő készített feljegyzést a külügyminiszter számára az Oroszországgal folytatandó politika alapvonalairól. Az emlékiratban arról volt szó, hogy az 1897-ben létrehozott megegyezést tovább kell fejleszteni, és a balkáni status quo politika helyébe újra az érdekszférák elhatárolását kell léptetni. Aehrenthal figyelmeztetett, hogy ebben a külpolitikai rendszerben a Monarchiának nemcsak kapnia kell, hanem adnia is: a Balkán nyugati része fölötti osztrák–magyar uralom fejében tudomásul kell vennie a tengerszorosok és Konstantinápoly orosz birtokát. Gołuchowski annak idején mereven elzárkózott a veszélyes kísérletek elől, és a nézetkülönbségek miatt a külügyminiszter és a pétervári nagykövet kapcsolata elhidegült. Aehrenthal az ismétlődő elutasítások ellenére sem mérsékelte aktivitását. 1904-ben, ez alkalommal sikeresen, ő kezdeményezte az osztrák–orosz semlegességi egyezmény megkötését; 1906-ban pedig, éppen Gołuchowski bukásának előestéjén, újabb javaslattal állt elő: újítsák fel az Ausztria–Magyarország, Oroszország és Németország közötti három császár szövetségét.

A megnyilatkozásokból világosan kitetszik, hogy az 1906 októberében hivatalba lépő új külügyminiszter az osztrák nagyhatalmi gondolat erőteljes képviselője volt. Aehrenthal mint kezdő diplomata éveken át Kálnoky oldalán dolgozott, az érdekszféra-politika híve mellett tette magáévá az aktív hatalmi politika eszméit. A tanítvány azonban színesebb, elevenebb egyéniség volt, mint mestere: nála a merész, kezdeményező készség teoretikus hajlamokkal és széles európai látókörrel párosult. Az osztrák hatalmi politika célkitűzéseit Kálnokytól vette át. Ő is azt vallotta, hogy az Itáliából és Németországból kirekesztett Monarchiának a Balkánon kell érvényesülnie. A célok megvalósításának eszközét, az Oroszországgal való egyezkedést is mesterétől kölcsönözte. A balkáni terjeszkedés szükségességét azonban nála színvonalasabban senki sem tudta megfogalmazni, és a cárizmussal való paktálásban a lehetőségek szélső határait senki sem tudta precízebben kijelölni. Az új külügyminisztert mély konzervatív meggyőződése is a régi iskolához kapcsolta. A konzervativizmus az osztrák diplomáciai karban nem volt megkülönböztető vonás, de Aehrenthalnál a monarchikus rendhez való ragaszkodás hangsúlyozottabban érvényesült. A pétervári nagykövet számára maradandó élményt jelentett az orosz forradalom, és a három császár szövetségét is elsősorban azért akarta életre kelteni, hogy a monarchiák összefogásával elejét vegyék – ahogy ő maga írta – a proletariátus fenyegető diktatúrájának.

Aehrenthal leginkább abban különbözött elődeitől, hogy határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogyan lehet a Monarchia adott belső berendezkedését a nagyhatalmi politika szempontjából kamatoztatni. A közös külügyminiszterek között eddig egyedül Andrássy volt a dualizmus híve, de külpolitikájában csak az egyik fél törekvéseit juttatta kifejezésre. Beust provizóriumnak tekintette a közös ügyes berendezkedést, Kálnoky szüntelenül panaszkodott a birodalmi egység hiánya miatt, Gołuchowski pedig csak azért békült meg a hatvanhetes struktúrával, mert rettegett mindenféle változtatástól. Aehrenthal meggyőződéssel vallotta, hogy a Monarchia külpolitikáját egyrészt arra a nemzetre kell építeni, amelynek politikai hanyatlása a birodalom létét veszélyeztetné, vagyis az osztrák-németre, másrészt arra a nemzetre, amelynek érdekei leginkább összefonódtak a soknemzetiségű birodalom fenntartásával, vagyis a magyarra. Mindez világosan mutatja, hogy a régi vágású konzervatív diplomata a modern kor követelményeit is értette, és számolni tudott a hatalmi politikának erőt kölcsönző nacionalizmussal. A soknemzetiségű államalakulat belső problémáit ismerő politikus azt is érzékelte, hogy a századforduló után a dualizmus két vezető nemzetének birodalomtudata meggyengült. Aehrenthal a megoldást kortársaival ellentétben nem a struktúra átalakításában, hanem az osztrákok és a magyarok birodalomérdekeltségének erősítésében kereste. A Németország felé gravitáló osztrák-németeket a labilis monarchiai vámközösség tartós megszilárdításával akarta megnyugtatni, a magyarok számára pedig Dalmácia és Bosznia-Hercegovina bekebelezését helyezte kilátásba. Biztos volt benne, hegy a gazdasági tekintetben kielégített osztrákok és a birodalmon belüli terjeszkedéssel érvényesülő magyarok újra biztos támaszai lesznek az aktív politikának. Abban is bízott, hogy a vezető nemzetek igényeinek kielégítése révén a Monarchia fokozatosan eljut a belső fejlődés utolsó és végleges állomásához: a trializmushoz.

Az új osztrák–magyar külügyminiszter hét esztendőt töltött nagyköveti minőségben Pétervárott, és az osztrák–orosz együttműködésről vallott eszméit az orosz fővárosban is jól ismerték. A személycserétől az osztrák–orosz kapcsolatok ismerői a barátság elmélyülését, a balkáni érdekszféra-politika rögtöni felújítását várták. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy Aehrenthal egyelőre nem ültethette át a gyakorlatba nagyszabású reformterveit. A vezető európai hatalmak viszonylatában ekkortájt játszódott le a végérvényes elrendeződés, és kiderült, hogy a monarchiát egyik nagyhatalom sem tartja egyenrangú partnernek. Az elrendeződés a hagyományos gyarmati ellentétek elsimítását jelentette, egyben a régi vetélytársak összefogását a mindenki számára veszélyes követelővel, Németországgal szemben. Az 1904. évi angol–francia „entente cordiale” után 1907-ben létrejött az Oroszország és Anglia közötti megállapodás, és ezt a szerződést is végeredményben a Németország elleni összefogás szolgálatába állították. A Monarchiával ezekben a megállapodásokban senki sem számolt, vagy ha igen, csupán mint német szövetségessel, tehát potenciális ellenséggel. A világpolitikában végbement nagy átrendeződés után Anglia a keleti politikában mellőzte a Monarchiát, Oroszország pedig előnyösebbnek tartotta, ha a Távol-Kelet és a Közép-Kelet után a Közel-Keleten is Angliát választja partnerül.

Fájl:A Monarchia és a Balkán a 20. század elején.jpg
A Monarchia és a Balkánt a 20. század elején
1907 folyamán ilyen körülmények között nem esett többé szó a három császár szövetségének felújításáról, nem beszéltek már az 1904. évi osztrák–orosz egyezmény kiszélesítéséről, sőt a korábban kialakított együttműködés is akadozni kezdett. Javulás legfeljebb abban a tekintetben mutatkozott, hogy Aehrenthal nem folytatta tovább elődje szerbellenes politikáját, és ezt a gesztust Pétervárott megelégedéssel fogadtak. Az osztrák kezdeményezések orosz elutasítása Aehrenthalban fokozatos ingerültséget váltott ki. A külügyminiszter lassanként hajlani kezdett arra, hogy balkáni elképzeléseit az Oroszországgal való együttműködés nélkül, sőt a cárizmus ellenére is megvalósítsa.

Az annexió

Az osztrák külügyminiszter 1908. szeptember 15-én a csehországi Buchlauban találkozott orosz kollégájával, ahol egyetértésre jutottak a dinasztikus csereügylet elvi vonatkozásaiban. Aehrenthal nyilván utalt arra, hogy az annexió a közeli jövőben esedékessé válhat, de megígérte, hogy az időpontról értesíti Izvolszkijt, aki azt kívánta, hogy azt csak Pétervárra aló visszatérte után, vagyis október második felében hajtsák végre. Hasonlóképpen formális elvi egyetértésre jutott a Monarchia külügyminisztere német és olasz kollégájával, a hármas szövetségen belüli partnereivel is, de az annexió bejelentésének pontos időpontjáról őket sem értesítette. Az annexió proklamálásával bizonyára kész helyzet elé akarta állítani a hatalmakat.

Ez a vitatható eljárás, úgy látszik, nem talált ellenzésre a Monarchia külpolitikai döntéseket hozó legfelső köreiben. Az annexió híveinek tábora meglehetősen széles volt. Ferenc József, aki nyolcvanadik évéhez közeledett, az „országgyarapító” címére már régóta pályázott. A katonai és hivatalnoki körök idestova harminc éve sürgették a bekebelezést, és ez most kivételesen a magyar kormánynál is egyetértésre talált. Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal javaslatát vitatták meg, csupán az osztrák miniszterelnök emelte fel tiltakozó szavát. Beck aggodalmát fejezte ki a várható súlyos diplomáciai bonyodalmak miatt és halasztást ajánlott, de a többség ellenkező véleménye döntött. A végrehajtás tekintetében Aehrenthal a régebbi elképzelésekhez igazodott, csak egy dologban módosított: Bosznia-Hercegovina annektálását összekapcsolta a novibazári szandzsák kiürítésével. Az evakuációval azt a benyomást kívánta kelteni, hogy a Monarchiának a Balkánon nincsenek hódító szándékai. Valójában a terjeszkedés útvonalának megváltoztatásáról volt szó. Bosznia–Hercegovina annektálása után rövidesen Szerbia egy része megszerzésének kellett következnie, és a Morava-vidékről könnyebben lehetett elérni a balkáni terjeszkedés végcélját: Szalonikit.

A dinasztikus osztozkodás kényes művelet, az egyezkedő felektől még kedvező külső körülmények esetén is nagy körültekintést és kellő mértéktartást igényel. Kedvezőtlen körülmények között – s a Balkán nemzeti ébredése a művelet szempontjából annak minősült – az óvatosság egyenesen parancsoló követelmény. Az osztrák–orosz érintkezésről Buchlau után nem lehet világos képet alkotni, de az kétségtelen, hogy a partnerét félvállról kezelő Aehrenthal nem járt el korrekt módon. Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését és nyilvánosságra hozta a novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését. Az osztrák–magyar intézkedésről Izvolszkij csak utólag és ráadásul nem is diplomáciai úton értesült. Az orosz külügyminiszter ekkor Párizsban és Londonban tárgyalt, hogy a nyugati hatalmak hozzájárulását is megszerezze a tengerszorosok státusának tervezett revíziójához. Az orosz törekvések Londonban határozott visszautasításba ütköztek. Olyan helyzet állt tehát elő, hogy Oroszország nem válthatta be a számára Bécsben kiállított utalványt, ugyanakkor az osztrák fővárosban már elköltötték a használhatatlannak minősült értékpapír árát. A hamis művelet a klasszikus diplomácia korában is konfliktust eredményezett volna, a modern korban már a belső és külső nemzeti közvélemény nyomása miatt is elkerülhetetlen volt a számonkérés. A dinasztikus alku osztrák–orosz meghasonlásra vezetett, amely a modern hatalmi ellentétek viszonylatában a nemzeti gyújtóanyaggal telített Balkánon beláthatatlan következményekkel járhatott.

Az orosz külügyminiszter konferencia-javaslattal felelt az osztrák–magyar lépésre: követelte, hogy a berlini szerződést aláíró hatalmak ítélkezzenek a Monarchia eljárása felett. A szövetségek rendszere – kialakulása óta először – működésbe lépett. Anglia és Franciaország az orosz indítványt támogatta, Németország a konferencia-javaslatot visszautasító Monarchia mellé állt. A konfliktust csak súlyosbította Szerbia erőteljes tiltakozása a délszláv területek osztrák bekebelezése ellen. A válság osztrák–szerb viszonylatban kulminált: a Monarchia az év végén részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vont össze a szerb határon. A diplomaták a mozgósítást csak fenyegetésnek szánták, de katonai körökben a háborút elkerülhetetlennek nyilvánították. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök azt hangoztatta, hogy Szerbiával végezni kell, mielőtt nagy szövetségese, Oroszország teljesen talpra áll. Aehrenthal azonban értelmetlennek ítélte a Szerbia elleni háborút, az Oroszországgal való fegyveres mérkőzéstől pedig konzervatív meggyőződése tartotta vissza. A nekitüzesedett délszláv állam megfékezéséhez azonban nem kerülhette ki a hatásos diplomáciai eszközök igénybevételét: Belgrád kategorikus kérdést kapott Bécsből: hajlandó-e a Monarchia ellen irányuló akciót beszüntetni, vagy vállalja a következményeket? Egyúttal Pétervár is kérdést kapott Berlinből: hajlandó-e mérsékletre inteni Szerbiát, vagy szembenéz az osztrák–szerb összeütközés következményeivel? Oroszország nem kockáztathatta az európai háborút, annál is kevésbé, mert szövetségesei a Balkánra nézve nem ismerték el a casus foederist. 1909. március végén Belgrád kielégítő választ adott Bécsnek. A hat hónapon át húzódó annexiós válság lezárult: Oroszország és Szerbia súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Károlyi számára a függetlenségi pártelnökség tekintélyt adott a külföld előtt. Újabb párizsi útjára, Amerikába és Pétervárra már a függetlenségi politikusok egy-egy csoportjával készült. Mindez megriasztotta a kettős szövetséghez ragaszkodó magyar uralkodó osztályokat. A szentpétervári út tervével saját pártjának jobbszárnya is nyíltan szembeszállt. Károlyi Mihály és Kalmár Antal újságíró tervei szerint 1914 tavaszán 30 függetlenségi párti politikus és 30 újságíró készült a pétervári útra, s az oroszbarátság szellemében népgyűléseket kívántak tartani. Az utazást azonban végül is a függetlenségi párt Apponyi vezette szárnya – Andrássyval szövetkezve – megakadályozta.

Diószegi István

A Monarchia és az első Balkán-háború

Az új külügyminiszter, miként elődje is, hivatásos diplomata volt, különböző posztokon, Párizsban és Londonban tevékenykedett, majd a pétervári nagyköveti tisztet töltötte be. Felfogásában is közel állott Aehrenthalhoz: az Oroszországgal való jó kapcsolatok fenntartását szívügyének tekintette – kinevezésénél ez a körülmény is latba esett –, és a balkáni politikában is számolt a cári nagyhatalom együttműködésével. Az osztrák–orosz összedolgozásnak véleménye szerint – és itt már a revideált Aehrenthalt követte – nem a terjeszkedésre, hanem a meglevő viszonyok biztosítására kellett irányulnia. Berchtold külpolitikai nézeteinek alakulására Ferenc Ferdinánd felfogása is befolyást gyakorolt. Az új külügyminiszter nagy jelentőséget tulajdonított az Adriának, s ebben minden kétséget kizáróan a Belvederéből kapott ösztönzést. A dualizmus külügyminiszterei nem voltak kivétel nélkül kiemelkedő államférfiak, de valami új színt mindegyikőjük vitt magával a Ballhausplatzra. Berchtoldban kevés volt az eredetiség, még az önbizalom és az ambíció is hiányzott belőle. Alkalmatlannak találta magát a magas tisztségre, és noha kötelességtudóan dolgozott, jobban érezte magát versenylovai között, mint a külügyminisztérium hivatalnokainak környezetében. Kinevezése a nehéz évek küszöbén nem volt a legszerencsésebb választás.

Az olasz–török háború az egész keleti kérdés alakulására kihatott. A háború megmutatta, hogy a török kormányzat képtelen érdemleges erőfeszítést kifejteni birodalmának megvédésére, és a világ elé tárta, az egykori világhatalom meghökkentő gyengeségét. A balkáni nemzeti államok gyorsan levonták a következtetést: elérkezett az alkalom, hogy nagyhatalmi segítség nélkül, saját erőik összefogásával kiszorítsák Európából a százados ellenséget. A helyzet a közös fellépésre annál inkább kedvező volt, mert a status quo fenntartására irányuló osztrák–orosz konzervatív szolidaritás sem működött már a régi hatékonysággal. A cári külpolitika irányítói 1912-ben nem kívánták ugyan az európai Törökország felbomlását, de a balkáni államok egymás közti közeledését jóindulattal szemlélték. Pétervárott az annexió óta az osztrák–magyar balkáni terjeszkedés felújításától tartottak, és a formálódó Balkán-szövetségben sorompót láttak az osztrák aktivitás útjában. A nemzeti ambíciók kielégítésére törő balkáni államok így nemcsak hogy nem ütköztek a konzervatív szolidaritás védfalába, hanem terveikhez Pétervárról közvetve még támogatást is kaptak. 1912 márciusában Szerbia és Bulgária között katonai egyezmény jött létre, amely fegyveres fellépést helyezett kilátásba Törökország ellen. A szerződés közvetve a Monarchia ellen is irányult, amennyiben szankciókat írt elő arra az esetre is, ha valamelyik európai hatalom török területeket ragadna magához. A megállapodáshoz rövidesen Görögország és Montenegró is csatlakozott. A Balkán-szövetség és Törökország közötti háború kirobbanása ettől kezdve csak idő kérdése volt.

A Monarchia számára a balkáni államok törökellenes szervezkedése nem volt egészen új jelenség: a század eleji szerb–bolgár vámuniós kísérlet annak idején már a teljes emancipáció irányába mutatott. Most az akkori erélyes eljárás nem látszott célszerűnek. Szerbia megfenyegetése kiszámíthatatlan bonyodalmakra vezethetett volna Oroszországgal, Bulgária favorizálásának pedig csak törökellenes tartalommal lett volna értelme, ez pedig megint csak felélesztette volna az osztrák–orosz rivalizálást. Az önálló osztrák–magyar eljárás esélyeit Németország magatartása is rontotta: az első számú szövetséges 1912 nyarán nem méltányolta kellőképpen a Monarchia balkáni különérdekeit. Berchtold számára nem maradt más Választás, mint hogy az európai hatalmak rosszallásával mérsékelje a balkáni államok aktivitását. Az erőfeszítések formálisan nem maradtak eredmény nélkül. Anglia és Franciaország nyugalmat óhajtott a Balkánon, Oroszország pedig, amely bábáskodott a Balkán-szövetség megszületésénél, korántsem kívánta a szervezet önálló működését. Belgrád és Szófia 1912 őszén kollektív nagyhatalmi jegyzéket kapott, amelyben a balkáni kormányokat a béke fenntartásának fontosságára figyelmeztették. Az európai koncertben Ausztria–Magyarország és Oroszország vitte a vezérszólamot, és a muzsika tisztára úgy szólt, ahogy tíz évvel korábban Mürzstegben megkomponálták. A balkáni politikusok éles hallása mégis kiérezte a disszonanciát. Tudták, hogy a nagy szavak mögött nincs tényleges cselekvési képesség; tudták, hogy a hatalmak sem együtt, sem külön-külön nem képesek vállalkozásuk útjába állni. 1912 októberében a Balkán-szövetség megindította a hadműveleteket Törökország ellen. A Monarchia balkáni politikája a háború küszöbén a korábbi nagyszabású tervekhez viszonyítva meglehetősen szerény keretek között mozgott. A várakozó és a diplomáciai eszközök használatára korlátozódó magatartás az ellenségeskedések megindulása után sem változott. Katonai körökben persze ismét felmerült a háború gondolata, a régi indítékokkal és módozatokkal, de ez az elképzelés a Ballhausplatzon most sem talált egyetértésre. Berchtold elvileg sem helyeselte a balkáni terjeszkedést, különben is félt attól, hogy az annexió miatt diszkreditált Monarchia minden ilyen lépése európai tiltakozásba ütközne. A preventív háborút, amelyet a délszláv veszély elhárítása céljából Szerbia ellen kellett volna folytatni, ugyancsak nem látta elkerülhetetlennek. Berchtold az osztrák–magyar diplomaták többségével együtt lehetségesnek tartotta a balkáni nemzeti átrendeződés olyan formáját, amely nem káros a Monarchia érdekeire nézve. A megerősödő Bulgária és az újjászülető Albánia közé zárt Szerbia e felfogás szerint akkor is veszélytelenné válik, ha a Monarchia nem húzza ki kardját hüvelyéből. Az Oroszország elleni háborútól pedig nemcsak konzervatív meggyőződése tartotta vissza, hanem értelmét sem látta a katonák által szorgalmazott összecsapásnak. Berchtold tisztában volt ugyan azzal, hogy az orosz diplomaták másképp beszélnek Bécsben, mint Belgrádban, de tudta, hogy a cári külpolitika aktivitásának ideje még nem érkezett el, azt pedig, hogy Oroszország a balkáni államok kedvéért rátámad a Monarchiára, teljességgel kizártnak tartotta. Ilyen megfontolások alapján 1912 októberében a Ballhausplatzon tartózkodtak minden katonai intézkedéstől és szabad folyást engedtek a balkáni eseményeknek.

Bécsben, miként a többi európai fővárosban is, kevés esélyt adtak az egykori világbirodalomnak. De ha a törökök győzelmében nem reménykedtek is, arra mindenképpen számítottak, hogy a birodalom szívósan ellenáll, és ha a Balkán-szövetség kivívja is a győzelmet, a roppant erőfeszítéstől teljesen kimerül. A súlyos veszteségeket szenvedett balkáni államok ezek után úgy fognak viselkedni a Monarchia szomszédságában, mint riadt kisdiákok a szigorú iskolamester jelenlétében. A háború megindulása után ez volt az első feltételezés, amelyben csalódniuk kellett. A balkáni török ellenállás egy hét alatt összeomlott, a Szandzsák, Albánia és Macedónia a győzők kezére került, Konstantinápolyt pedig a foglalás veszélye fenyegette.

Az osztrák és a magyar fővárosban lehangoltan fogadták a harcterekről érkező híreket, és noha nem estek pánikba, belátták, hogy a dolgok szabad folyása nem biztosítja többé a Monarchia számára kedvező alakulást. 1912. november elején úgy döntöttek, hogy a nagyhatalmak tudomására hozzák a balkáni átrendeződéssel kapcsolatos osztrák–magyar programot. A programpontok között első helyen Szerbia korlátozása állott: a szávai királyság területének megnövekedéséhez csak abban az esetben voltak hajlandók hozzájárulni, ha az szoros gazdasági kapcsolatokat épít ki a Monarchiával, és ezzel mintegy szavatolja jövendő lojalitását. Sarkalatos része volt a programnak az önálló Albánia létrehozása, amely egyszerre szolgált arra, hogy Szerbiát elzárja az Adriától és megakadályozza, hogy ott egy „idegen hatalom” – nyilvánvalóan Olaszország – megvesse a lábát. Egyéb gazdasági és politikai jellegű kikötések mellett még az a fontos követelés szerepelt, hogy Bulgária megnövekedése miatt területi kompenzációban kell részesíteni a Monarchia szövetségesét: Romániát. A követeléseket Berchtold öntötte formába, de a program nem volt egyéb, mint különféle balkánpolitikai elképzelések eklektikus összeválogatása.

A balkáni program meghirdetésével a Monarchia kilépett eddigi tartózkodó állásából, de céljai eléréséhez továbbra is csak diplomáciai eszközöket kívánt felhasználni. Ezek az eszközök a győztes és önbizalomtól duzzadó Szerbiával szemben nem sok eredményt ígértek. A szerb katonák az Adria partján állottak, a szerb külpolitika Albániával mint a jövendő nagy délszláv állam részével számolt. A bécsi követelésből és a belgrádi hajthatatlanságból éles osztrák–szerb konfliktus keletkezett. A Ballhausplatzon tudták, hogy a diplomácia csak akkor hoz eredményt, ha az osztrák–magyar nyomás az orosszal közösen nehezedik Belgrádra, ezért Pétervárhoz fordultak segítségért. Az orosz fővárosban méltányolták az osztrák–magyar balkáni érdekeket, készek voltak az albán önállóság elismerésére, de a viszonosság fejében azt kérték, hogy a Monarchia járuljon hozzá egy adriai kikötő szerb birtoklásához. Ezt az engedményt a Monarchia nem adhatta meg: a korridor gazdasági és egyben politikai függetlenséget biztosított volna Szerbiának, Oroszország viszont makacsul ragaszkodott hozzá, mert az albán önállóság elismerése miatt amúgy is kérdésessé vált szerbiai befolyása. Az orosz közvetítés nem vezetett eredményre, sőt a véleményeltérés miatt az osztrák–szerb ellentét osztrák–orosz konfliktussá bővült. 1912 novemberétől az osztrák–orosz viszony rohamosan romlott. A Monarchia Boszniában és Galíciában felemelte csapatainak létszámát, amire Oroszország a lengyel területeken próbamozgósítással felelt. December elején újra Conrad került az osztrák–magyar vezérkar élére, aki ezúttal is hangosan követelte, hogy ki kell emelkedni a diplomáciai letargiából. December közepén Londonban megnyílt ugyan a balkáni ügyek rendezésére hivatott nagyköveti konferencia, ezen azonban a Monarchia mérsékletet tanúsított. Berchtold tisztában volt azzal, hogy a Szerbia elleni fegyveres fellépés orosz háborút von maga után, és ilyen hatalmas mérkőzésre a nemzetközi helyzetet – a kardcsörtetőkkel ellentétben – kedvezőtlennek ítélte. Németország ismét érdektelenséget mutatott a balkáni ügyek iránt, és semmi hajlandóságot sem árult el az iránt, hogy megismételje az 1909. márciusi pétervári demarsot. Olaszországgal ugyan éppen 1912 decemberében sikerült meghosszabbítani a hármas szövetséget, de háború esetén legjobb esetben is csak a déli szomszéd semlegességével lehetett számolni.

A súlyos külpolitikai érvek előtt a decemberi koronatanácson a fegyveres fellépés hívei is meghajoltak, de a háborúról való lemondás önmagában még nem hozott megoldást. A kritikus helyzetben a konzervatív szolidaritás eszmeköréből keletkezett a mentő ötlet: az osztrák–orosz ellentéteket az uralkodók közötti közvetlen kapcsolat létrehozása útján kell elsimítani. Gottfried Hohenlohe, a volt pétervári katonai attasé 1913 januárjában megbízást kapott, hogy személyesen tolmácsolja a cárnak Ferenc József egyezkedési készségét. II. Miklósban mély benyomást keltett a dinasztikus kor atmoszféráját felelevenítő uralkodói gesztus. A cári udvarban is rádöbbentek, hogy a külkapcsolatokban mindennél előbbre való a monarchista szolidaritás. A Habsburgok és a Romanovok végtére is nem ránthatnak kardot egymás ellen a szerbek és az albánok nemzeti torzsalkodása miatt. A Hohenlohe-misszió eredményeként 1913 februárjában megállapodás jött létre Ausztria–Magyarország és Oroszország között. Szerbiát elzárták az Adriától és más albán területtel kompenzálták, a két nagyhatalom pedig visszaállította csapatainak békelétszámát. A háborús készültség 1913 márciusában feloldódott, és úgy látszott, hogy a konzervatív szolidaritás átsegít a nacionalizmus és a hatalmi vetélkedés zátonyain.

Galántai József

A világháború kezdete

Poincaré köztársasági elnök és Viviani miniszterelnök és külügyminiszter még a szarajevói merénylet előtti megállapodás alapján július 16-án Dunkerque-ben hajóra szálltak és július 20-án Pétervárra érkeztek. A háromnapos látogatás során lefolytatott bizalmas tárgyalásokról máig sem kerültek elő hiteles feljegyzések, de az okmányokban rögzített diplomáciai kísérő mozzanatok alapján aligha lehet tévedni. Pétervár is, Párizs is szerette volna kitolni az európai fegyveres összecsapás idejét. De Franciaországnak is érdekében állt, hogy az erőviszonyok keleten ne tolódjanak el Oroszország kárára, hiszen akkor konfliktus esetén a cári haderő nem több, hanem kevesebb német erőt vonhat el, s ez Franciaország bukását jelentheti. Ezért a párizsi politika Pétervárra bízta a döntést, hogy a keleti erőviszonyok megóvása érdekében meddig kell elmennie Szerbia védelmében, és megígérte, hogy Franciaország támogatni fogja Pétervár döntését. A Monarchia Szerbia elleni háborújának megkezdése után, július 29-én a cár kiadta a részleges – Ausztria-Magyarország elleni – mozgósítási parancsot. A részleges mozgósítást mind Ausztria-Magyarországon, mind Oroszországban elégtelennek, sőt hátrányos következményűnek tartották, mert zavarta a valószínűleg bekövetkező általános mozgósítást. Berlinből is állandóan sürgették Bécset, hogy adja ki az Oroszország elleni általános mozgósítás parancsát. A német politikusok a közvélemény megnyerése és különösen a háborúellenes szociáldemokraták leszerelése érdekében fontosnak tartották, hogy a háborút – legalábbis hadüzenetileg – Oroszország ellen kezdjék meg. Július 30-án szinte teljesen egyidejűleg – anélkül, hogy egymás döntéséről konkrétan tudtak volna, de ugyanakkor azt valószínűnek tartva – Bécsben is, Pétervárott is döntöttek az általános mozgósításról, és 31-én, egyidőben a háborús veszélyállapot németországi kihirdetésével, proklamálták azt.

A pacifizmus és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

Pacifista álláspontot képviselt – elhatárolódva az Ideiglenes Kormány imperialista háború folytatására buzdító felhívásaitól – a mensevik-eszer többségű pétervári munkástanács is.

A katonai események mérlege 1917-ben

A februári pétervári katonai konferencián az orosz hadsereg-főparancsnokság csak későbbre tudta vállalni a keleti hadszíntéren harcoló csapatok támadásra való felkészítését. A forradalom után e támadás várható katonai értéke még bizonytalanabbá vált.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

Kun Béla a háború előtt Erdélyben vett részt a munkásmozgalomban, 1916-ban az orosz fronton hadifogságba jutva, a tomszki hadifogolytáborban szervezte a hadifoglyok forradalmi mozgalmát, és az elsők között csatlakozott – még az októberi forradalom győzelme előtt – a bolsevikokhoz. 1917 végén Pétervárra utazott, ahol személyesen is megismerkedett Leninnel.

Hajdu Tibor

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Az orosz Vörös Hadsereg helyzete e napokban átmenetileg romlott: elveszett Szovjet-Lettország, a fehérek Pétervárt fenyegették.

Ormos Mária

A szovjetellenes intervenció

Kolcsak 1919 márciusában indította meg támadását, és elfoglalta Ufa városát, Gyenyikin júliusban Moszkva irányában indult meg, Jugyenyics pedig Gyenyikin legnagyobb sikerei idején egészen Pétervárig nyomult előre.

Lábjegyzet

  1. Rákóczi Tükör I. 128.
  2. Ugyanott 194.
  3. Ugyanott 24.
  4. Zólyom megye felirata 1874. április 15-én. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 426.
  5. Az 1875. április 1-i minisztertanács jegyzőkönyve. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 508.

Irodalom

II. Katalin aranygyapjas igényéről József közvetve értesült. Potemkin közölte úrnőjének eme vágyát bizalmasan Cobenzl szentpétervári osztrák követtel, aki ezt a császár tudomására hozta, hogy ezt a kényes kérdést anyjával megkonzultálhassa: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 688–689). Szentpétervárról megy is a levél, amely végső soron támogatja ezt a kívánságot.

  • Herrn Jenne's Reisen nach St. Petersburg, einen Theil von Deutschland, Frankreich. Kroatien, Slavonien, Italien, die Moldau, Wallachei, Siebenbürgen und Ungarn, nebst einem Reise-Journal der Donaufahrt von Essegg bis ans Schwarze Meer (Pest, 1788; FrankfurtLeipzig, 1790);
  • Szénássy Barna, Martinovics Ignác egy eddig ismeretlen matematikai értekezéséről (Matematikai Lapok, 1969. 1–2., a leningrádi akadémiai könyvtárban őrzött kézirat ismertetése);

Kiadványok