Szepesi Pál

A Múltunk wikiből

Szepessy, Szepessi Pál

? – 1685
Borsod vármegyéből származó protestáns kisnemes, a később kurucoknak nevezett bujdosók egyik legtevékenyebb vezére volt
Wikipédia

R. Várkonyi Ágnes

Az 1662. évi országgyűlés

  • A szervezetten fellépő vármegyei követek a köznemesség vállalkozó szellemű, borral, gabonával kereskedő, városi házakat tartó rétegéből kerültek ki, akiket sorozatos sérelmek értek a török terjeszkedése, Várad veszte, a rájuk nézve hátrányos, nemesi kiváltságaikat figyelmen kívül hagyó kereskedelmi és vámrendelkezések, a pénzügyi viszonyok és nem utolsósorban a nagybirtokosoknak és a kormányzat központi hatóságainak erőszakos térítése miatt. A vármegyei követek, akik Szuhay Mátyás Abaúj vármegyei követ szállásán tanácskoztak, és Borsod vármegye küldötte, Szepesi Pál mellett vezetőik a Vas vármegyei Retkes Balázs, a Szepes vármegyei Görgey Ezékiel, a Hont vármegyei Gerhard György, a nógrádi Bene János, a Pest vármegyei Gedey András, a két zempléni követ, Farkas László és Kazinczy Péter voltak, evangélikusok és reformátusok, szoros egyezséget teremtettek a városok követeivel.
  • A több hónapot felemésztő küzdelemben Szuhay Mátyás, Szepesi Pál, Zákány András, Gerhard György körül kialakult egy elszánt csoport, és létrejöttek a nagyobb politikai egység körvonalai is.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Mosontól Zólyomig számos vármegye nem hirdette ki az 1662. évi törvényeket. A tizenhárom vármegye nevében Szepesi Pál és Bay Mihály vitték vissza Bécsbe az országgyűlés végzéseit a vármegyék „siralmas panaszaival” együtt. Oltalmazza őket a király, azért királyuk, ha nem képes rá, nem királyuk többé. Adjon védelmet, jó hadsereget, különben kénytelenek meghódolni a töröknek.

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

A murányi tanácskozáson lettek beavatottakká (interessatus) a felvidéki protestáns nemesi ellenzék olyan vezéralakjai, mint Szepesi Pál Borsod vármegyei alispán, Szuhay Mátyás, az erdélyi Rákócziak egykori kapitánya, továbbá Kende Gábor, a szatmári, Ispán Ferenc és Székely András az abaúji nemesség hangadója, Keczer András és Menyhért sárosi nemesek, mindketten a Thököly család főemberszolgái, valamint többek között a Fáy fivérek, István és László, tekintélyes birtokos nemesek több vármegyében. E réteg bevonásával a szűk körű főúri szövetkezés immár a vármegyei nemesség szélesebb mozgalmával kapcsolódott össze. Ez az újonnan beavatott nemesi csoport azután nem csak a maga sajátos társadalmi törekvéseit és harci módszereit vitte magával a terebélyesedő mozgalomba, hanem külpolitikai szempontból – a francia tájékozódás kevesek által követett irányzatával szemben – a szélesebb társadalmi alapon nyugvó és nagyobb hazai hagyományokra visszatekintő török orientációt. A francia szövetség fokról fokra összezsugorodó reményével szemben valójában már a murányi gyűlés óta a törökre való támaszkodás vált a szervezkedés fő külpolitikai irányzatává. Így – bár a főúri szövetkezők személyükben nagyrészt azonosak voltak az 1663. évi szervezkedésével – tervezetük ezúttal diametrálisan elkanyarodott Zrínyi Miklósétól.

A török szövetség – és az azzal együtt járó behódolás – programját a legátfogóbb formában az a dokumentum foglalta össze, amelyet a murányi végzés alapján Wesselényi Ferenc látott el aláírásával 1666. augusztus 27-én, s amely formailag utasításnak készült a Portára bemenő erdélyi követ számára. A tervezet alapvető célja az volt, hogy évi 20 és 100 ezer tallér közötti ajándékadó fizetése ellenében a hódoltsági és hódoltság széli magyar nemesi birtoklás lehető legelőnyösebb feltételeit biztosítsák. A török behódolási programnak ez a nemesi jellege nem utolsósorban abból is következett, hogy a törökös irányzat legbuzgóbb képviselői olyan birtokos nemesek közül kerültek ki, akiknek (mint például Szepesi Pál, Szuhay Mátyás, a Fáy testvérek stb.) lakóhelye és birtokai a török hódoltság torkában vagy közvetlen szomszédságában feküdtek. Az ő esetükben sajátos módon éppen a török uralom térbeli közelsége és a velük szembeni védtelen kiszolgáltatottság vált a török szövetségi politika, illetve a Habsburg-kormányzattal való szembefordulás egyik leghatékonyabb előmozdítójává.

A kuruc mozgalom előzményei

Így került sor már 1671 nyarán a kapcsolat felvételére a Vág mellékéről elbujdosott lutheránus Petrőczy István, valamint Szepesi Pál portai követsége útján. A magyarországi elégedetlenek évi 50 ezer tallér adó vállalása ellenében 5 ezer főnyi török segélyhadat és a Porta támogatását kérték magyarországi támadásuk megindításához. Ellentétben a Wesselényiéknek adott elutasító válasszal, Szepesiék most nem tértek vissza üres kézzel: a szultán oltalmát ígérte a bujdosóknak, s a részletek megbeszélése végett a budai pasához irányította őket. A Porta a magyarországi bujdosók esetleges akciójában diverziós eszközt látott a lengyel királlyal családi és politikai kapcsolatokat ápoló Habsburg uralkodó haderejének lekötésére, tekintettel arra, hogy ekkor már teljes erővel Lengyelország megrendszabályozására készült, mellyel a nyugat-ukrajnai kozákok hovatartozása kérdésében került hatalmi ellentétbe.

A bujdosók első támadása 1672-ben

Ilyen előzmények után bontakozott ki a bujdosók 1672. augusztus végi támadása, amelynek eredményei kezdetben nem is cáfoltak rá az előzetes várakozásokra. Mert alighogy a bujdosók csapata az erdélyi határszélekről kiindult, hatalmas területen_ mozdult meg a támadási irányba eső magyarországi társadalom. Szinte a természet elemi erőihez, a mindent elborító áradat előretöréséhez lehet hasonlítani a bujdosó támadás kezdeti átütő sikerét. A kettős adóteher alatt nyögő és az ellenreformáció által agyongyötört kelet-magyarországi jobbágyság csakúgy, mint a vármegyék nemessége a felszabadulás örömével fogadta, és részben támogatásával, részben csatlakozásával erősítette a támadókat. A gyors siker legfőbb alapja azonban mégis az volt, hogy a hódoltsági peremvidékek senki földjén élő-élősködő kóbor katonaelem – az egyik korabeli tudósítás szavával szólva, „a sok szabad legény és a java a katonáknak” – tömegesen özönlött a felkelők táborába.[1] A kezdetben viszonylag kis létszámú csapat így duzzadt fel napok/alatt több ezres sereggé, s a felkelés sikereinek csúcspontján elérte a 15–20 ezer főt. Érthető, hogy ilyen körülmények között Spankau felső-magyarországi főkapitány, aki néhány századnyi német katonaságával a Tiszántúlon őrizte az erdélyi határszéleket, a számára ellenséges környezetben meg sem kockáztatta a harc felvételét, hanem a Tiszán átkelve, Kassa felé hátrált. Üldözésére indulva, a bujdosók Szuhay Mátyás és Szepesi Pál vezette főerői Polgárnál már szeptember 8-án „;általugrattak” a Tiszán, s a környező várakat, Ónodot, Diósgyőrt, Putnokot, Szendrőt és Tokajt megszállva, Szerencsnél ütöttek tábort. 1672. szeptember 14-én a Kassa melletti Enyickénél „sok és nevezetes német officérek elesésével”, miközben maga Spankau is megsebesült, nyílt ütközetben is győzelmet arattak a Habsburg-katonaságon.[2]

Az első sikerek után a bujdosóvezérek kiáltványai járták be az országot, szólították fel csatlakozásra a vármegyéket, hirdettek 5–6 évi adómentességet a hozzájuk csatlakozó jobbágyoknak. Pátenseikben cáfolták azt az ellenséges hírverést, mintha ők pusztán magánsérelmeiket akarnák megbosszulni, vagy a katolikus vallás kiirtására törnének; propagandájukban mindenütt harcuk németellenes nemzeti célját és jellegét hangoztatták. Programjukban a „testi és lelki szabadság” egymástól elválaszthatatlan emlegetése s ezen belül a repartitio és az accisa eltörlésének követelése félreérthetetlenül antiabszolutista kicsengést kapott, de e szabadságfogalom értelmezése – így például az 1672. augusztus 20-án kötött konfederációjuknak a „régi és teljes szabadság” visszaállítására irányuló igénye – elárulja, hogy a változott történelmi körülmények között is a Wesselényi vezette rendi szervezkedés „nemesi köztársasági” szabadságeszményét vallották. S természetesen ez a Wesselényi-szövetkezés programjára visszautaló törekvés jellemezte külpolitikai orientációjukat is: ha az adott történeti helyzetben nem tartották is időszerűnek a töröknek való behódolás hangoztatását, „törökösségük” töretlen folytonosságát már vállalkozásuk külső formáival is kifejezésre juttatták. Sőt, a török jobbára fiktív katonai segélynyújtásának tüntető felmutatása olykor a kiáltványok érvanyagánál is hatásosabb propagandaeszköznek bizonyult a kezükben, mert a vállalkozás jogosságán túl annak súlyát és erejét is demonstrálta a vonakodók szemében. Ezért mondhatjuk, hogy a pátensek érvelését, ahol azok elhallgattak, továbbszőtte, -folytatta a török kapcsolatokkal űzött hírverési taktika: így például azok a kompannak nevezett kollégista diákok, akik – mint azt egy korabeli tudósításban olvashatjuk – „janicsár formán” hosszú köntöst öltöttek magukra, s szekereken vontatva „rémítették a községet”.[3]

A bujdosók főerőinek sikere és propagandájuk hatékonysága nyomán az első kuruc támadás 1672 októberében érte el legnagyobb kiterjedését. Eperjes, Kisszeben, Bártfa, Késmárk és a szepességi városok sorra meghódoltak. Zászlóstól csatlakozott hozzájuk Abaúj, Torna, Zemplén és Sáros vármegyék nemessége is.


A kuruc támadás vezető rétege leginkább a vadvizek módjára feltörő vallási gyűlölködéssel, a katolikusellenes indulatokkal és kilengésekkel szemben bizonyult tehetetlennek. A kuruc mozgalom 1672. évi nyitányának legmegindítóbb emberi. dokumentumai azok a szinte segélykiáltásszerűen feltörő híradások, amelyekben a bujdosó vezérek távollevő társaikat a felkelő táboron belüli állapotokról tudósították. „Fő nélkül vagyunk, az hadunk gyűl és rettenetes prédálást tészen a pápisták üldözésének színe alatt, ki is, úgy segéljen Isten, akaratunk ellen vagyon; egész vármegyéket feldúl és prédál, már öletni is kezdtük őket, de híjában, mert nincs olyan fő, az kit tisztelettel és félelemmel elismerjen … Sokszor hal meg a szívem, hogy ezeket csak így kell néznem” – írta például a bujdosó hadak nagyidai táborából Szepesi Pál Teleki Mihálynak.[4] Mint ahogy nem kevésbé megrendítő Kende Gábor néhány nappal később írt magánlevele sem, amelyben a fejetlenség állapotán úrrá lenni képtelen bujdosókapitányok lelki depresszióját ecsetelte: így Petrőczy Istvánét, aki az elszomorító jelenségek láttán „mint maga böcsületi szerető úr ember, csak néz, semmihez nem szól, hallgat, az mit vetnek néha neki, elveszi, ha nem, csak nézi”, vagy Szepesi Pálét, akit, mint írta, „az idegen is megszánna; az éjjeli, nappali sok gond … majd egészen megemészti már; csak maga sátorában lévén, enni is közinkben nem jün, csak sóhajtva nézi a dolgokat”.[5]

A kuruc táborban uralkodó anarchikus, „rendeletlen” állapotoknak persze elkerülhetetlen katonai következményei is voltak. Mert hiába biztatták a bujdosóvezéreket a nyugati vármegyék is, hogy mindnyájan „óhajtva várják” őket, s hiába gyűlt össze a felkelők zászlai alatt annyi „látott, tanult katona” és oly sok „szép ifjúság”, hogy a kortársak tanúsága szerint „magyar tábort ilyet [még] nem sok ember látott”,[6] ez a reguláris hadviselést nem ismerő, prédáláshoz szokott, fegyelmezhetetlen kuruc haderő nem tudott komoly harci próbát kiállni. Október 26-án a Kassa melletti Györkénél első ízben következett be az, ami azután oly sokszor ismétlődött a kuruc függetlenségi háborúk krónikájában: a felső-magyarországi Habsburg-helyőrségek segítségére a Vág völgyében és a Szepességen keresztül érkező, viszonylag kis létszámú, 2–3 ezer fős német sereg a hajdúvárosi csapatok átpártoltatásával legalább háromszoros túlerőben levő kuruc tábort vert széjjel. Ez a Habsburg-győzelem egyszeriben kiseperte a kurucságot Felső-Magyarországról; a bujdosó hadak „gyalázatos elfutással” csak a Tisza vonalán tudták a lábukat megvetni.[7]

A kuruc mozgalom válaszúton

Ezt a középutat nem ismerő, nem alkuvó „vagy-vagy” felfogást fogta csattanóra Thököly haditanácsában a Petneházy Dávidnak tulajdonított hozzászólás is ekképpen:

Jó német uraknak ha köll az békesség,
Menjen ki hazánkból, ha köll, az egyezség![8]

Ha pedig ugyanebben a versben, Szepesi Pál szájába adva, feltűnik a hagyományos Mátyás-motívum is, ez még jobban aláhúzza, hogy ekkor és itt, a kuruc mozgalom válaszútján, az önálló rendi monarchia terve mint egy új hatalom és szuverenitás formája – s egyben persze eszmei-ideológiai forrása – került szembe akár az abszolutista, akár az abszolutizmustól visszakozó rendi dualista Habsburg-monarchiával.

Anyagi és politikai erőforrások

Végül a már korábban említett Géczyek, Jánokyak, Szirmayak és más felvidéki protestáns nemesi családok sarjain kívül mint fontos „új” elemmel kell számolnunk a régi bujdosó nemességnek azzal a részével is, amely Thököly hatalmának megszilárdulása után, feladva korábbi tartózkodását, ugyancsak csatlakozott a „kuruc királyhoz”. Ennél a csoportnál az 1681–1682-ben lezajlott események hatására bizonyos differenciálódási folyamat ment végbe. Míg egyes, régi ellenzéki múltra visszatekintő tagjai, mint Ispán Ferenc, a fejedelmi trónra emelkedő Thökölyvel minden együttműködést megtagadva, a kuruc háború további erőfeszítéseit a távoli Erdélyből nézték végig, többségük 1682 őszén hazaköltözött Magyarországra, s az új viszonyokba beletörődve, jóllehet némi ellenkezés után, végül is az új fejedelmi hatalom szolgálatába állt. Ezt az utat járta végig például Kende Gábor, Szalay Pál és Szepesi Pál, akik a korszakban egyaránt Thököly komisszáriusaiként működtek – az utóbbi kettő éppen a rendek kassai tanácskozásán. A legnagyobb belső átalakuláson alighanem Szepesi Pál ment közülük végig, aki a bujdosás éveiben készített feljegyzéseiben allegorikus formában fejezte ki az uralkodói tekintély előtti meghódolását, amikor a fejedelmet a naphoz, a szolgáit pedig olyan csillagokhoz hasonlította, amelyek a naptól kapják kölcsön világukat.[9] A „nagypipájú, kevés dohányú” Szepesi Pál, a kuruc küzdelmeknek ez a mindenese, aki a bujdosás éveiben jó néhányszor szakadt mentében járta meg a török Portára vezető országutakat, a maga egyéni fejlődésében járta végig az egész kuruc mozgalom átalakulásának útját – azt a pályát, amely a rendek 1660-as évekbeli anarchikus, retrográd szervezkedésétől Thököly központosító rendi monarchiájáig ívelt.

A török háború kiújulása

Mert a Bécs felé előnyomuló török seregekhez beosztott kuruc fejedelmi biztosok (Szepesi Pál, Szalay Pál és Barkóczy Ferenc) hiába fogadták, Esterházy nádor kivételével, úgyszólván az egész dunántúli magyar arisztokrácia hódolatát, s hiába került ezzel Thököly az ország egésze feletti uralom látszólagos közelébe (noha ő maga a Duna bal partján, Pozsony környékén operálva, végig távol maradt Bécs török ostromától), az alap, amelyre épített, az oszmánok katonai hatalma korhatagnak bizonyult, nem állta ki a nagy történelmi összecsapás próbáját.

R. Várkonyi Ágnes

A földesúri officinák és kereskedelem

A Wesselényi-mozgalomban elmarasztalt köznemesek szinte egytől egyig kereskedésből is nyerték jövedelmüket, elsősorban borból, mint Vitnyédi, Szuhay, Szepesi Pál vagy a Keczer testvérek, akik serfőző házuk termékét is piacra vitték.

Makkai László

Életmód és életstílus

A század közepén (a sűrűsödő tilalmakból ítélve) mindhárom országrészben elterjedt a dohányzás, s később az egész nemzetre alkalmazott „nagy pipájú, kevés dohányú” jelzőt tudtunkkal elsőnek a kuruc Szepesi Pál kapta meg.

Lábjegyzetek

  1. Kalmanczai István levele Rottal Jánosnak, Kassa, 1672. szeptember 6. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, fasc. 19. No 667. fol. 18.
  2. Szepesi Pál levele Teleki Mihálynak, 1672. szeptember 15. TML VI. 300–301.
  3. Kalmanczai István levele Rottal Jánosnak, 1672. szeptember 6. Országos Levéltár P 507 , Nádasdy levéltár, fasc. 19. No 667. fol. 18.
  4. TML VI. 302–303
  5. Kende Gábor levele, 1672. szeptember 29. TML VI. 334–335.
  6. Uo; Wesselényi Pál tudósítása, 1672. október 18. TML VI. 355, 377
  7. Kende Gábor és Szepes Pál levele Teleki Mihálynak, Böszörmény, 1672. október 27. TML VI. 382–384.
  8. A kuruc küzdelmek költészete. Válogatta és sajtó alá rendezte Varga Imre. Budapest, 1977. 216.
  9. Szepesi Pál másolatai. Országos Széchenyi Könyvtár Quart. Hung. 411.