Szilágyi Dezső

A Múltunk wikiből
Nagyvárad, 1840. április 1. – Budapest, 1901. július 30.
jogász, politikus, igazságügy-miniszter, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Szilágyi Dezső 1889-ben

Szász Zoltán

A kereskedelmi és vámszövetség megújítása

1878 januárjában Tisza pártja elé terjesztette a gazdasági kiegyezést, most már a maga teljességében, de a részletek megvitatásához nem járult hozzá, azzal az indoklással, hogy mint nemzetközi szerződést csupán egészében lehet helyeselni vagy elvetni. A napokig tartó élénk vita után Gorove István pártelnök a megállapodást szavazás nélkül elfogadottnak nyilvánította. Ezután újabb képviselők – most főleg egykori Deák-pártiak – léptek ki a pártkörből, és Szilágyi Dezső vezetésével újabb politikai csoportosulást alakítottak.

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

A tárgyalások legvégén újabb ellenzéki tömörülés indult meg: a konzervatív „jobbpárt”, a Simonyi Lajos báró vezette Független Szabadelvű Párt és Szilágyi Dezső pártonkívüli disszidensei egyesültek. 1878. április 13-án 115 képviselő részvételével „közjogi alapon álló Egyesült Ellenzék” néven megszületett egy laza pártszövetség, melynek tagjait nem az eszmei közösség vagy a gazdasági érdekek azonossága, csupán a Tisza-kormány megbuktatásának óhaja kötötte össze. A függetlenségiek által „habarék-pártnak” elnevezett 67-es csoportosulás létrejöttével a kormány többsége a parlamentben 10–20 főre olvadt, persze úgy, hogy a még mindig nagyszámú kormánypártiakból is egyre többen maradtak távol a kritikus szavazások napján.

Bosznia megszállása

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban.

Tisza kormányon marad

Csak az 1878-ra egy csoportba összeverődő, 67-es alapon álló Egyesült Ellenzék lehetett volna képes arra, hogy az uralkodó számára Tisza ellenében tekintélyes politikusokat kínáljon kormányalakításra. Csakhogy ezek a különféle érdekeket képviselő politikusok lehettek ugyan nagy köztiszteletnek örvendő férfiak, mint Pulszky Ferenc, Kerkápoly Károly vagy a még fiatalabb Szilágyi Dezső és Apponyi Albert, aligha voltak azonban alkalmasak a nemesi középosztály tömörítésére és az arisztokráciával kötött szövetség újrarendezésére. Minden politikai tapasztalatuk ellenére némileg idegenül mozogtak a magyar politikai életben.

A 67-es ellenzék

A Sennyey mellett felnövekvő fiatal konzervatív Apponyi Albert gróf. a következő évtizedek legelőkelőbb magyar parlamenti politikusa, jó érzékkel vezette át a maradék jobboldali ellenzéket a kormánypártból 1876-ban kiszakadt „független szabadelvűekkel” és a Szilágyi Dezső által vezetett más volt szabadelvű pártiakkal kötött pártszövetségbe.

Az 1878-ban létrejött Egyesült Ellenzék nagy heterogén csoportosulás maradt – ezért is nevezték „habarékpártnak” – még a kormánypárthoz hasonló laza szervezeti kereteket sem alakított ki. Tagságából mindenki megőrizte korábbi politikai törekvéseit, éppen ezért vezérei csak úgy tudták őket együtt tartani, hogy a párt lemondott egy világosan körvonalazott program megalkotásáról. Minden frakció a saját elképzeléseinek igyekezett híveket szerezni. Egy részük a Deák-párti hagyományok folytatásáért, a közigazgatás központosításáért, korszerűbb igazságszolgáltatásért, liberális egyházpolitikáért szállt síkra, s az osztrák–magyar vámszövetség Magyarország számára kedvező módosítását követelte. Ez utóbbi kérdésben egyetértett velük Simonyi Lajos báró csoportja is, ők azonban, mint a régi balközépi hagyományok hordozói, hallani sem akartak a közigazgatás államosításáról, a vármegye hatalmának felszámolásáról. Az ellentétes csoportok fölött egyensúlyozott Apponyi Albert gróf, akit családi hagyományai és katolikus neveltetése szinte predesztináltak egy modern konzervatív politika kialakítására. Apponyit viszont egy világ választotta el vezértársától, az állam és az egyház teljes különválasztását követelő ortodox-liberális Szilágyi Dezsőtől, ettől a késve született reformertől, a magyar századvég steril parlamenti szócsatáinak másik nagy bajnokától. A különféle irányzatok vezetőire mondta Apponyi: „ezek az urak távolabbi stációra váltottak jegyet, ami azonban minket nem akadályoz abban, hogy a mi állomásunkig ugyanazon a vonaton utazzunk.”[1]

A tehetségekben nem szűkölködő új pártszövetség fokozatosan feltöltődött a kormánypártból főleg személyi ellentétek miatt kilépett értelmiségiekkel, bukott politikai nagyságokkal, akik ugyancsak óvatosan mozogtak az ellenzékiség süppedékes talaján. Kezdeti tevékenységük Tisza Kálmán gyors megbuktatására irányult, s ebben intrikáltak a kívülálló Lónyay Menyhért és Bittó István, Szlávy József és Falk Miksa, de még Széll Kálmán és Horvát Boldizsár közreműködésével is. A 70-es évek legvégén folyó parlamenti harcokban, amikor Tiszát éppenséggel le is szavazhatták volna, az Egyesült Ellenzék tagjai megtorpantak, nem merték vállalni a politikai válság mélyítését, a szavazásokon néhány szótöbbséggel átengedték a kormány javaslatát. „Örökös bajotok nektek, habaréki nagy embereknek, hogy bizonyos merész dolgoktól visszariadtok, amik pedig egy rántással vinnének a magasba” – írta egy ízben Mikszáth Grünwald Bélának, a párt közigazgatási szaktekintélyének.[2] Legfőbb gondjuk az udvarképesség fenntartása volt. Ennek illusztrálására vették föl 1881-ben az óvatosságot sugárzó Mérsékelt Ellenzék nevet, s hangosan hirdették, hogy ők Tiszánál jobban tudják képviselni a dualista berendezkedés érdekeit. A kormány politikája – hangsúlyozza ekkori választási kiáltványuk – „széles körökben megrendítette a hitet az 1867. évi XII. czikkben letett közjogi alap czélszerűsége iránt. Ennek következtében egyfelől a reális és méltóságában megsértett nemzet egy része tompa közönnyel és lemondással nyugszik bele a dolgok folyásába és ezáltal lehetővé teszi a kormány politikájának folytatását.; másfelől naponkint szaporodik azok száma, akik a közjogi alapot tekintik minden bajaink forrásának, és így annak felforgatására törekednek”. Ők viszont a magyar nemzeti törekvések és a kiegyezéses rendszer tökéletes összeegyeztetését ígérik. ”Mert a közjogi alap sikeres védelmére nem az a helyes út, hogy a választások alkalmából a hivatalos befolyás minden eszköze felhasználtassék a függetlenségi párt terjedése ellen, hanem igazolni kell azt az alapot oly politikával, mely komoly és következetes munka útján meg tudja teremteni a nemzeti erő és jólét feltételeit.”[3]

A Mérsékelt Ellenzék nem lett homogénebb elődjénél: társadalmilag heterogén gyűjtőpárt, a 67-es alapú (nagybirtokos és értelmiségi) ellenzékiség összefogó szervezete maradt. Tényleges célja Tisza megbuktatása, a hatalom megszerzése volt. A kiegyezési és okkupációs viták elhalkulásával azonban Tisza Kálmán rendszere megszilárdult, a miniszterelnök helyzete megingathatatlanná vált. Ezzel párhuzamosan megindult az új keletű ellenzék soraiból a visszavándorlás a Szabadelvű Pártba. Tisza felismerte 67-es ellenzéke gyengéit; soraikat és alkalmi szövetségeseiket magas állások, esetleg egy miniszteri tárca felkínálásával bomlasztotta. Az agráriusokhoz húzó gróf Széchényi Pál 1882-ben a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárca élére került; 1886-ban Apponyi nagy riválisa, a vezértárs Szilágyi is elunta a klerikálisok és az agráriusok fokozatos térnyerését, és otthagyta a pártot.

A véderővita

A törvényjavaslat elleni harc élén az ideiglenesen szövetségre lépő két párt vezérei álltak: Apponyi Albert, a Szabadelvű Pártba épp ekkor visszalépő, de itt még Apponyival harcoló Szilágyi Dezső és a teljes önállóság „fokozatos kiharcolását” hirdető függetlenségi Ugron Gábor.

Tisza Kálmán bukása

Április elején Wekerle átvette a pénzügyi, Szilágyi Dezső az igazságügyi, a különféle miniszteri posztokat megjárt Szapáry Gyula pedig a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárcát. Júniusban a gazdasági minisztériumokat átszervezték. Az agráriusok régi követelésének engedve külön földművelésügyi minisztériumot létesítettek Szapáry vezetésével; a kereskedelem-, ipar- és közlekedésügy intézését pedig egyetlen minisztérium kezében összpontosították, melynek élére az addigi közlekedésügyi miniszter, Baross Gábor került. Hiába próbálkozott azonban Tisza a közigazgatás évtizedek óta húzódó nagy reformjának kidolgozásával, a választási bíráskodás javításával, a vallásügyi reformok bevezetésének ígéretével, már a költségvetési vita megmutatta, hogy az ellenzék haragja a társminisztereket tüntetően kímélve elsősorban a miniszterelnök személye ellen irányul. „A ministerelnök úrral a bizalom terén semmi körülmények közt nem találkozhatunk még akkor sem, ha az ő politikai iránya teljesen megváltozott volna; mert az egy újabb táppontot nyújtana azon politikai erkölcstelenségre, a melynek szomorú dicsősége egyszersmindenkorra a ministerelnök úr személyéhez és nevéhez van fűződve”[4] – mondotta Horánszky Nándor, a Mérsékelt Ellenzék egyik vezérszónoka. Az egész ellenzék benne látta minden gazdasági, politikai és morális baj fő kórokozóját. Bekövetkezett az az állapot, amelyet úgy jellemeztek, hogy Tisza „elhasználódott”. Maga Tisza is belátta ezt, visszavonulásához – úgy tűnik – csak a kedvező pillanatot akarta megvárni. Az ürügyet Kossuth Lajos magyar állampolgárságának kérdése szolgáltatta.

Az 1879-ben hozott honossági törvény értelmében tíz év leteltével minden külföldön élő magyar állampolgár elveszítette állampolgárságát, ha valamelyik osztrák–magyar külképviseleti szervnél nem kérte annak megtartását. A Függetlenségi és 48-as Párt Kossuth magyar állampolgársága érdekében a törvény módosítását kérte, mert mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth, aki a kiegyezést nem ismerte el, nem fog jelentkezni a Monarchia egyetlen konzulátusán sem. Tisza előbb arra hivatkozott, hogy Kossuth több város díszpolgára, s már ennek elfogadásával kinyilvánította az állampolgárság fenntartására irányuló szándékát, nem sokkal később azonban a törvény módosítását is megígérte, és ebben az értelemben foglalt állást a Szabadelvű Párt is.

A 80-as évek végén a Kossuth-kultusz már nem a Függetlenségi Párt kizárólagos monopóliuma, hanem az egész politikai élet, bizonyos fokig a Szabadelvű Párt számára is a 48-as hagyományhoz való hűség illúzióját adja, s egyben fügefalevele a kompromisszumoknak. Tisza tehát a közhangulat szempontjából jól választott, amikor Kossuth állampolgársága mellett foglalt állást. Álláspontja mellett kitartott akkor is, amikor Kossuth 1889. december 20-i nyílt levelében leszögezte: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem. Ez az én álláspontom.”[5] Ettől a határozott hangtól a Szabadelvű Párt jó része megijedt, nem akarta magára haragítani az uralkodót azzal, hogy továbbra is védelmezi a turini remete állampolgárságát. Ezt az ijedtséget használták ki Tisza minisztertársai, főként Szilágyi Dezső, akik ekkor már messzebb menő pártpolitikai terveket kovácsoltak, s a Kossuth-honosság kérdésének fegyverét vissza akarták fordítani az ellenzék ellen. Szilágyiék harcolni akartak a függetlenségiek ellen; arra számítottak, hogy a Kossuth-kérdés körüli harcban maguk mögé állíthatják a Mérsékelt Ellenzéket, s ebből az együttműködésből idővel a Szabadelvű Párt és Apponyiék egyesülése is megszülethetne. De ennek az együttműködésnek a megteremtéséhez nemcsak Kossuth magyar honosságát, hanem az ellenzék által gyűlölt Tiszát is fel kellett áldozni.

A miniszterek és az ellenzék együttes támadásainak kereszttüzében álló Tisza Kálmán kitartott az állampolgársági törvény módosítása mellett. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy ebben kereste egy látványos, a nemzeti ügy védelmében történő visszavonulás lehetőségét. Az 1890. március 8-i miniszteri konferencián végül minisztertársai leszavazták. Másnap beadta lemondását, amit az uralkodó el is fogadott.

Hanák Péter

Tisza Kálmán bukása

A kortársak, meg a bennfentesek sem tudták másra vélni ezt a rigorózus törvénytiszteletet, mint a Tisza megbuktatására irányuló manővernek, amely mögött Szilágyi Dezsőt, a Tisza-gárdával régtől hadilábon álló igazságügy-minisztert sejtették. Kérdéses azonban, hogy miért ment bele a nagyeszű Szilágyi és politikailag képzett minisztertársai ilyen kétes értékű, a legnagyobb népszerűtlenséget provokáló manőverbe, és hogy egyáltalán Tiszát buktató manőverről volt-e szó Kossuth kivételes kezelésének megtagadásában?

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A kormány tagjai ugyan nem látták ilyen sötéten a jövőt, de nem tudtak pozitív programot előterjeszteni. Wekerle és Szilágyi nagyon óvatosan, némi engedményekre célzott az udvartartást és a hadsereg magyar jellegét illetően, de az uralkodó a reformoktól elzárkózott.

Egyházpolitikai előzmények

Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől sürgetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

A minisztertanács 1892 szeptember–októberében tárgyalta meg a Csáky és Szilágyi által benyújtott javaslatokat a kötelező polgári házasság és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás recepciójáról (a bevett felekezetekkel való egyenjogúsításáról). A kötelező polgári házassággal kapcsolatban nézeteltérések támadtak a kormány tagjai között. A kabinet többsége a SzilágyiWekerleCsáky-triászt követve, a kérdés napirendre tűzését és kötelező formában való megoldását javasolta; Szapáry viszont a polgári házasság bevezetését egyelőre mellőzni kívánta.

A Wekerle-kormány

A kormányban a liberális egyházpolitika legjelentősebb harcosa Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter volt.

Szilágyi a kor politikus gárdájának különös alakja. Kiváló jogász, szónok, szervező és vitázó, rendkívüli képességeit ellenségei és barátai egyaránt elismerték. „Titáni gondolatok forrnak, nagy tervek gomolyognak… koponyájában”[6] – írta róla Mikszáth. Ezekből aránylag kevés valósult meg. Maradandót az igazságügy modernizálásában alkotott. Nevéhez fűződnek a liberális jogrendszer kiépítésének olyan jelentős alkotásai, mint a bűnvádi perrendtartás és az esküdtszéki bíráskodás kidolgozása, az örökösödési eljárás szabályozása a magánjogban, a közigazgatási bíróság, illetve a képviselő-választások feletti kúriai bíráskodás bevezetése a közjog területén. Politikai pályáját intrikák és kielégítetlen ambíciók szegélyezték, tartósan egyik irányzathoz sem kapcsolódott. Érdes modora, iróniája küzdőtársait is taszította, ezért pártjában s a közéletben csak tekintélyt, de népszerűséget sohasem szerzett – nem is keresett – magának. Ez a született frondőr a közjogi kérdésben nem volt ellenzéki, a hatvanhetes liberalizmus egyik utolsó képviselője maradt. Liberalizmusa, tudása és az ellenvéleményeket ízekre morzsoló vitakészsége – amiről a „nagy cséplőgépnek” nevezték el – jól érvényesült az egyházpolitikai harcokban.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Szilágyi december 2-án nyújtja be a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Az alapelv – érvel – az egységes állami házasságjog és mindenki számára egyenlő bíráskodás.

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

A magyar nacionalista túlzók a román „hazaárulók” megbüntetését követelték, mire Szilágyi leszögezte, hogy bárkinek jogában áll az ország bármely alkotmányos tényezőjéhez kérvénnyel fordulni. Amiben a magyar ellenzék erélytelenséget látott, abban a román komité újabb sérelmet.

A Millenium

Az országházban Szilágyi Dezső méltatta a király és a nemzet egymásra találásának, törekvései azonosságának jelentőségét: ez beláthatatlan időkre biztosítja a magyar állam ősi szabadságát és egységét.

Pártrendszer a század végén

Még Szilágyi, a józan hatvanhetes is arról álmodozott, hogy „a dinasztia lejön Budapestre, a kényelmetlen német tartományok majd eldobatnak, s Magyarország a Fekete-tengerig terjed”.[7]

Bánffy és a parlamenti ellenzék

A kormány megfogyatkozott, de annál dühödtebb ellenzékkel találta szemben magát az új országgyűlési ciklusban.

A felingerelt ellenzék lecsillapítása végett a törvényhozási tevékenység középpontjába a polgári igazságszolgáltatás kiépítésének utolsó liberális jogalkotásait állította, amelyeket még Szilágyi Dezső készített elő.

Az 1898. évi politikai válság. Bánffy bukása.

Szilágyi tüntetőleg lemondott házelnöki tisztjéről, s példáját a két alelnök is követte.

A Monarchia mindeddig nem ért meg ilyen súlyos kiegyezési válságot, Magyarország még sohasem került exlex állapotba. Ezzel magyarázható, hogy a szabadelvű párt kormányzó csoportja is rendkívüli lépésre szánta el magát. A párt december 6-i értekezletén Tisza Kálmán törvényjavaslat-tervezetet mutatott be, amely felhatalmazást adott volna a kormány részére, hogy amennyiben a indemnitásról, illetve a kiegyezésről szóló javaslat az év végéig nem válnék törvénnyé, akkor az államháztartás vezetésében és az Ausztriával való gazdasági viszonyban a jelenlegi állapotokat egy évig, 1899. december 31-ig fenntarthatja. Meggondolatlan, talán az idegességből fakadt lépés volt ez. Maga a javaslat, és a szabadelvű pártban történt előterjesztése nem kerülhette el az alkotmánysértés, az „abszolutisztikus” kísérlet vádját. Az úgynevezett „Lex Tiszá”-t a kormánypárti képviselők többsége elfogadta ugyan, de a párt olyan tekintélyei, mint az Andrássyak, Csáky Albin, Szilágyi Dezső visszautasították, és mintegy harmincan kiléptek a pártból.

Szabó Miklós

A jogtudomány

A századvég soron következő kodifikációs feladata a polgári törvénykönyv előkészítő munkálata volt, Szilágyi Dezső irányításával. Ez határozta meg a magánjogi viszonyokkal foglalkozó jogi ágazatok: kötelmi jog, szerződési jog, kereskedelmi jog fejlődését is. A polgári törvénykönyv munkálatain dolgozott a magánjogi terület vezető jogászgárdája, műveik e munkálat eredményeit rögzítették.

Lábjegyzetek

  1. Halász Imre, Egy letűnt nemzedék. Budapest, 1911. 350.
  2. Mikszáth 1888. október 24-i levele. Mikszáth Kálmán összes művei. Szerkesztette Bisztray Gyula és Király István. 25. Budapest, 1961. 25.
  3. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 94–95.
  4. Matlekovits Sándor, Magyarország államháztartásának története. II. Budapest, 1894. 840.
  5. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 320.
  6. Mikszáth Kálmán művei. 14. Budapest, 1969. 555.
  7. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy-napló. Quart. Hung. 2459. I. 430.

Műve

Szilágyi Dezső beszédei. I–IV . (1840–1901) Sajtó alá rendezte Fayer GyulaVikár Béla (Budapest, 1906–1913);

Irodalom

Szilágyi Dezsőre Busbach Péter és Spoudchios (György Endre) idézett munkái; Mikszáth Kálmán művei. 14.