Szilágyi Sándor

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. május 13., 09:43-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Kolozsvár, 1827. augusztus 30. – Budapest, 1899. január 12.
történész
Wikipédia
Szilágyi Sándor (történész).jpg

Szabad György

A társadalomtudományok

Az időálló értékek sorába tartozik a Monumenta Hungariae Historica két sorozatának, az okmánytárakat közreadó Diplomataria-nak és a magyar történetírás korai művelőinek munkáit közkinccsé tevő Scriptores-nek a megindítása 1857-ben, a főleg önéletírásokat adó Magyar történelmi emlékek megjelentetése, a kisebb forrásközléseknek is helyet biztosító Magyar Történelmi Tár tucatnyi kötete, s mellettük kora középkori, török kori, illetve erdélyi történelmi források kiadványsorozatai. Mindezek létrejötte elsősorban Szalay László, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Mikó Imre és mások, köztük a gyűjtött anyagukat az emigrációból hazajuttató Horváth Mihály és Simonyi Ernő érdeme volt.

Alapos kutatómunkára épült Teleki József gróf nagyszabású alkotása A Hunyadiak kora Magyarországon (1852–1856), amely befejezetlensége ellenére indokoltan lett egyik bázisa a hajdani „fénykor” iránt oly magasra csapó érdeklődés kielégítésének. Messzebb menő célokat tűzött maga elé az 1866-ig emigrációban élő Horváth Mihály. A korábbi összefoglaló művét alaposan bővítve kiadott, 6 kötetes Magyarország történelmében (1860–63), még inkább a reformkor politikai küzdelmeit tárgyaló Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig (1864) és a forradalmi időszakot feldolgozó Magyarország függetlenségi harcának története (1865) című Genfben kiadott munkáiban magyarázatot igyekezett találni az események alakulásának menetére, és igazolását adni azoknak a haladó társadalmi és nemzeti törekvéseknek, amelyeknek maga is elkötelezettje volt. S tette ezt olyan emelkedett előadásban, amelynek megelevenítő erejét közvetlen élményei csak fokozták. Forrásfelhasználása azonban a száműzetés viszonyai között kényszerűen korlátozott maradt. Minden bizonnyal ez is egyik oka annak, hogy úttörő reformkori munkásságához mérten is az 1860-as években készült műveiben háttérbe szorult a gazdasági-társadalmi tényezők alakulásának figyelemmel kísérése. Munkakörülményeinek és szubjektivitásának is nagy szerepe volt abban, hogy kortörténeti írásai korántsem maradtak visszavetítésektől mentesek. Elsősorban politikai jelentősége volt Irányi Dániel Magyarország forradalmának politikai története 1847–1849 című, Ch. L. Chassin francia íróval együtt 1859–60-ban Párizsban franciául kiadott munkájának. A bécsi forrásokból táplálkozó torzításokkal szembeszállva törekedett a reformkori fejlemények logikus következményének tekintett magyar forradalom céljainak és menetének tisztázására. Nemcsak a Habsburg-hatalom, hanem az aulikus magyar arisztokrácia szerepének is határozott bírálatát adta. A történtek egyik legfőbb tanulságaként az együtt élő népek összefogásának szükségességét hirdette.

Szalay László is a száműzetésben kezdte meg, majd 1855-től itthon folytatta Magyarország összefoglaló történetének megírását. Halála 1864-ben, Rákóczi korának feldolgozásakor ütötte ki kezéből a tollat.. Munkásságában az elérhető forrásanyag átfogására irányuló törekvés párosult a korszerű forráskritikával és a magyar történet fő tendenciáinak a vizsgálatával. Ő volt az első, aki a magyar történelem korszakolását nem a trónváltozásokhoz kötötte, bár alkotmányjogi szemlélete folytán az általa zömében helyesen felismert fordulatok gazdasági-társadalmi meghatározóira csak korlátozott figyelmet fordított. Szalay – műve előszavának tanúsága szerint – a „lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel”[1] kívánta-párosítani. Azzal, hogy illúziómentességre intett, mellőzhetetlen tudományos követelményt hangoztatott. Ez azonban hazatérése után politikai megnyilatkozásaiban annak a volt centralista körnek az álláspontjával ötvöződött, amely igyekezett elhatárolódni a feudális világ polgárira váltásával járó megrázkódtatásoktól.

Történészek egész sora kutatta a polgárosodás történelmi feltételrendszerének a kialakulását a magyar múlt gazdasági és társadalmi folyamataiban. Hunfalvy Pál 1850-ben már szinte programadóan szorgalmazta a társadalom- és a művelődéstörténeti kutatások fellendítését. Különös jelentőséggel bírt az, hogy a reformkori politikai küzdelmek idején felnövő s az önvédelmi háborút többségében már végigharcoló történésznemzedék java része a hajdani kiváltságosok múltján kívül ismerni kívánta a népét is, a hagyományosan kutatott országrészeken kívül az addig elhanyagoltakét is. Szoros összefüggésben azzal, hogy az Alföld népe 1848–49-ben minden korábbinál nagyobb politikai szerepet vállalt, a kapitalista fejlődés pedig ugrásszerűen növelte meg ennek az országrésznek a gazdasági és társadalmi jelentőségét, látott hozzá történészek sora múltjának a kutatásához. 1856-ban a Nagykőrös művelődési viszonyait vizsgáló Szabó Károly és Szilágyi Sándor kiadta a 18. században élt Balla Gergely nagykőrösi bíró krónikáját a Lugossy Józseffel együtt szerkesztett, de az 1860-as években elakadt Történelmi emlékek a magyar nép községi s magán életéből című sorozat első köteteként.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A kiegyezést követő évtizedben még az emigrációból hazatérő Horváth Mihály a vezető történetíró, akinek az 1860-as években Svájcban kiadott nagy összefoglaló munkáit, a nemesi liberális-nemzeti történetírás reprezentatív alkotásait most itthon újra kiadják. Utána két katolikus pap-történetíró, Ipolyi Arnold, majd Fraknói Vilmos kerül a történeti kutatást irányító intézmények – a Magyar Történeti Társulat és az Akadémia Történettudományi Bizottsága – élére, míg a folyóiratok és kiadványsorozatok szerkesztésében az Erdély 16–17. századi történetével foglalkozó Szilágyi Sándor játszik vezető szerepet.

Szabó Miklós

A történettudomány

Maguk a történészek zömmel nem képzett szakemberek, hanem autodidakták, akik eredetileg más pályáról kerültek a történetkutatás területére. Főleg újságírók szerepelnek közöttük nagyobb számmal; így indult Szilágyi Sándor, Acsády Ignác, irodalomtörténésznek pedig Angyal Dávid.

A Millennium idején jelent meg a nemesi liberalizmus hatalmas össze:gező munkálata, a tízkötetes millenáris „Magyarország története”. Ez a mű betetőzése Szilágyi Sándor, a millenáris mű szerkesztője munkásságának. Ez a monstre vállalkozás általános és átfogó felmérő munkálat volt, amely tartalmazta az addigi történészi gyűjtőmunka minden eredményét, mind a politikai események története, mind az állami intézmények jellemzése, mind a gazdasági és társadalmi fejlődés megismerése terén.

Lábjegyzet

  1. Szalay László, Magyarország története. I. Lipcse, 1852–1859. V.

Művei

A másik történeti összefoglalás a millennium jegyében fogant: A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. VIII. Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig 1711–1815 (Budapest, 1898); IX. Ballagi Géza, A nemzeti államalkotás kora 1815–1847 (Budapest, 1897); X. Márki SándorBeksics Gusztáv, A modern Magyarország 1848–1896 (Budapest, 1898. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc történetét Márki Sándor írta). Horváth Mihály szintézisénél szélesebb politikai és államigazgatás-történeti, levéltári forrásanyagot hasznosít. A reformokért folytatott küzdelmeket – némi, a lényeget nem érintő hangsúlybeli eltolódást leszámítva – szintén társadalmi igényként festi le. Az 1831. évi parasztfelkelés szerepének megítélésében, valamint az úrbéri viszonyok javítását szolgáló törvényhozás esetleges következményeinek mérlegelésében azonban – feltehetően –, a mű megírásakor, még inkább megjelenésekor (1897) viharzó szocialisztikus földmunkás és az úgynevezett agrárszocialista parasztmozgalmak közvetett hatásaként, eltér a megelőző szintézistől.

Talán éppen az utóbbiak hatására kerülhetett be az országgyűlések úrbéri törvényalkotását méltató szövegrészbe annak hangsúlyozása, hogy a földesúr jogos tulajdonát nem szabad megtámadni. Hasonló forrásból eredhetett az a felismerés is, amely szerint az 1831. évi parasztfelkelés és következményei „valóban hozzájárulnak ama reformeszmék megérleléséhez, melyek a többi közt a köznép sorsának jobbrafordulásával vannak összefüggésben” (IX. 241.). Ez a helytálló megállapítás azonban ugyanolyan önellentmondásba keveri a szöveg íróját, mint az első nagy szintézis alkotóját, minthogy változatlanul kitart amellett, hogy az úrbéri reformtörvények egyedül a liberális köznemesség áldozatkészségének, saját érdekeivel szembeforduló magatartásának köszönhetők.


Irodalom

A Bocskai-felkelés történeti jelentőségét Horváth Mihály, Szalay László, Acsády Ignác (millenáris) szintézisei, valamint Kővári László és Szilágyi Sándor erdélyi összefoglalásai, a rendi nemzetit a polgári liberális nemzetivel azonosítva, mint a politikai és lelkiismereti szabadság kivívását magasztalják.