Szilágyi Virgil

A Múltunk wikiből
1824–1892
újságíró, politikus
Wikipédia
1862. január 19.
Szilágyi Virgil: A nemzetiségi kérdés hazánkban című cikksorozata a Jövő hasábjain.
1862. február 28.
Szilágyi Virgil és Mezei Lipót letartóztatása.
1862. február
Pálffy helytartó emlékirata az uralkodóhoz.
1862. tavaszán
Elkészül az emigráció új tervezete a dunai államszövetségről.
Házkutatások, többek között Vidats János gépgyáros lakásán.
1862. május 1.
Kossuth felhatalmazza Canini olasz kormánymegbízottat, hogy a Dunai Szövetség tervét balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa.
1862. május 18.
Helfy Ignác a L'Alleanza című lapban megjelenteti a Dunai Szövetség tervét.
1862. május 22.
Vám- és kereskedelmi szerződés Törökországgal.
1862. június
Tisza Kálmán elítéli a Dunai Szövetség tervét.
1862. augusztus 20.
A Magyar Földhitelintézet létesítésének engedélyezése.
1862. október 9.
Császári rendelet megkönnyíti a főrangú nagybirtokos családok birtokainak hitbizománnyá alakítását.
1862. október 11.
Forradalmi mozgalom Görögországban; megfosztják trónjától a nemzeti felszabadító törekvésekkel szembeforduló uralkodót.
1862. október 18.
Császári leirat nemzeti egyenjogúságot ígér az erdélyi románoknak.
1862. november 19.
Részleges amnesztia: Mezei Lipót és Szilágyi Virgil visszanyeri szabadságát.

Szabad György

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[1] de az elnök félbeszakította. Pedig Szilágyi még annyit sem mondott, mint bizalmas körben a konzervatív Mailáth György birodalmi tanácsos, aki sóhajtva ismerte el, hogy fordulatot „a közönség… csak Garibalditól vár”[2] és Benedek főkormányzó, aki ismét leszögezte, hogy ha hamarosan „lényeges változások nem történnek, bizonyosan katasztrófa fog beállni, mert a mostani állapot immár tarthatatlan”.[3]

Az államjogi vita és következményei

Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil).

Az országgyűlés feloszlatása

A Szilágyi Virgil és Böszörményi László vezetésével szervezkedő csoport, leküzdve az emigrációval való összeköttetést monopolizálók manővereit, az országgyűlés végnapjaiban tudott először kapcsolatot teremteni Kosshuthtal, anélkül azonban, hogy tényleges együttműködésükre a válság adott szakaszában még sor kerülhetett volna.

A „provizórium”

A határozati balszárny lapjának, a Jövőnek a vezéralakja, Szilágyi Virgil politikai tevékenysége miatt került börtönbe, áldozatkész szerkesztőjét, a színműíró Kövér Lajost pedig, akit Pálffy helytartó személyesen igyekezett megnyerni vagy megtörni, alighanem a szüntelen zaklatás vitte oly fiatalon a sírba.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatát nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyáni István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter. A Jövő hasábjain az irodalmi ellenzék egyes tollforgatóin kívül rendszeresen helyet kaptak a demokratikus kibontakozás múltbeli és eljövendő útkeresői közül nem is egynek az írásai az Amerikába emigrált Madarász Lászlótól Asztalos Jánosig, a kiegyezés elleni alföldi népmozgalmak majdani zászlóvivőjéig.

A fiatal értelmiség, a kis- és középpolgárság köreiben pártatlanul népszerű, az egyik diákvezér szerint „Kossuth praedestinált utódjának” tekintett[4] Szilágyi Virgil, aki – eddigi ismereteink szerint – ekkortájt mindenki másnál céltudatosabban akarta a határozati balszárnyat a a hagyományos vezető rétegek uszályába szorult társadalmi erők tényleges politikai törekvéseinek kifejezőjévé tenni, a szükségesnek ítélt demokratizálással egybekapcsoltan remélt alapot teremteni az együtt élő népek összefogására. Már az a röpirat, amelyet formálódó csoportjuk az országgyűlés feloszlatását megelőzően jelentetett meg, leszögezte, „hogy ha a teljes jogegyenlőségnek 1848-ban történt kimondása s érvényesít után a politikai közéletben mindjárt tíz évi szünet nem áll be, s a politikai jogok gyakorlatára képesített nép erejének, képességének s a közügyekre befolyásának rendes kifejlődése hosszú időre nem akasztatik a közbejött események által – most már a képviselőházban bizonyosan sokkal erősebb volna a népelem, túlsúlya által a nemzet s a ház politikai iránya a jövőre nézve általában megnyugtatóbb lenne”.[5]

Szilágyi Virgil a Jövő 1862. január 19-i számában megkezdett A nemzetiségi kérdés hazánkban című cikksorozatában Magyarország államberendezkedésének olyan átalakítását javasolta, amelyben a népek együttélésének alapjául – Kossuth alkotmányjavaslatának iránymutatásával összhangban – a polgári demokratikus önkormányzati rendszer szolgálna, ami egyben előfeltételét jelentené a szomszédos országokkal megteremtendő szövetségi rendszernek. A határozati balszárny előző évi röpiratának utalásán is túlmutatva mindezt szorosan egybekapcsolta a hajdani kiváltságosok politikai hegemóniája szükségesnek ítélt felszámolásával: „az 1848 előtti politikai tényezők túlsúlyának meg kell szűnni, hogy a polgári szabadság diadalával a testvérnépfajok irántunki bizalmatlanságának legfőbb okai megszűnhessenek. Minden jel odamutat, hogy eme politikai tényezőket a népelem, mihelyt egy nagy társadalmi átalakulás által erejének öntudatára ébred, magával fogja sodorni. A demokrácia zászlaja alá fog gyülekezni az értelmiség jobb része, s e zászló alatt a nép akképp fogja értelmezni s minden következményeiben keresztül vinni a szabadságot, hogy a testvérnépfajoknak csak élniük kell a szabadsággal, s a nemzetiségi igények e szabadság élvezésében teljes kielégülést találnak.”[6]

Még ki sem bontakozhatott a Szilágyiék kezdeményezését követő hírlapi polémia, amelyben a határozatiak vezérkarának a megbízásából Jókaira várt a vezető szerep, s az a valóságos rágalomhadjárat, amivel Podmaniczkyék arra törekedtek, hogy Kossuthot elidegenítve a vele végre kapcsolatra találó „szélsőbaloldaliaktól”, az emigráció vezetőjének minden hazai politikai összeköttetését ismét kizárólag ellenőrzésük alá vonják, amikor közbelépett az elnyomó hatalom. Szilágyit alig egy hónappal cikksorozatának megjelentetése után, 1862. február 28-án letartóztatták, miután Kossuthhoz küldött futárját elfogták, s nála, Kövér Lajosnál, Mezei Mórnál (a futárszolgálatot teljesítő Mezei Lipót fivérénél), továbbá a Jövő szerkesztőségében házkutatásokat tartottak. Mindez megakadályozta, hogy az annak idején jórészt Teleki bizalmából élre juttatottaknál igazabb képviseletet nyerjen odahaza Kossuth politikai koncepciója.

A szervezett ellenállás felszámolása

Ez alkalommal érték egyébként Kossuth éles szemrehányásai „a népelem” elhanyagolása, a baloldaliak mellőzése s legfőképpen a nemzetiségi megbékélés előmozdításában tapasztalt mulasztások miatt. Az elsőre Podmaniczky könnyed szánom-bánommal felelt, a balszárny vezetőit rágalmakkal illette, a nemzetiségi kérdés kapcsán a nehézségeket hangoztatta, de további erőfeszítéseket ígért. Alig érkezett azonban haza, máris egyik legfőbb szorgalmazója lett Almásyval, Tiszával, Komáromyval, Csáky Tivadar és Károlyi Sándor grófokkal együtt annak, hogy a Jókai kezére adandó Magyar Sajtó-ban a határozatiak kezdjék meg a harcot a Jövő hasábjain a Kossuthéval nagyon is egybecsendülő nemzetiségpolitikai koncepciót meghirdető Szilágyi Virgil ellen.

1862 júniusában Tisza Kálmán a Magyar Sajtó-t szerkesztő Jókainak megküldött irányt szabó, de nyilvánosságra nem hozott írásaiban nemcsak a Dunai Szövetséget ítélte el, hanem azt is fejtegette, hogy a nemzetiségek politikai jogegyenlőségének a biztosítását mentesíteni kell az „elméleti harcoktól”, s „ha csorba mutatkozik… a gyakorlati alkalmazásban, köszörülje ki a csorbát a gyakorlati élet maga”.[7] Mindez éppen ellentétes irányú volt a nemzetiségi politikusok konkretizálásra irányuló törekvéseit jól ismerő Kossuth megismételt javaslatával: az alapkérdések tisztázásával teremtsék meg az összefogás előfeltételét. Tisza néhány héttel később Párizsban már azt fejtegette, hogy „a nemzetiségi kérdést illetőleg… nemcsak veszélyeseknek, de szükségtelennek is tart minden további engedélyt, mert… avval is beérik utoljára, amit az utolsó országgyűlés ígért”. „Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az én nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására” S ha ez némileg túlzás volt is, az bizonyos, hogy a Határozati Pártnak a titkos szervezet irányítását is kézben tartó vezetőire nagyon ráillett a sok mulasztás Irányi által adott magyarázata: „Ez vagy elfogultságból eredhet vagy onnan, hogy azon urak nincsenek úgy áthatva a függetlenség szükségességéről, mint vagyunk mi… különben nem utasítanak vissza azon eszközöket, melyek annak lehetővé tételére elkerülhetetlenül megkívántatnak.”[8]

A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülése nem az oka volt a titkos szervezkedésben is részes határozatiak Kossuthtól való eltávolodásának, hanem alkalom arra, hogy azt önmagukat minél inkább fedezve tegyék. Az elhatárolódástól a szakításig átmeneti időt iktattak közbe, hiszen korábban minden lépésüket – az irányadásával ellentéteseket is – Kossuthra hivatkozva tették meg, s tudták, hogy tekintélye és népszerűsége saját táborukban korántsem foszlott egyik napról a másikra semmivé. 1863 tavaszán – mint Podmaniczky feljegyezte – „igen kellemetlen eszmecsere” során a „higgadtabb vérmérséklet győzött” a titkos szervezethez tartozó határozatiak tanácskozásán azok ellenében, akik azt vallották továbbra is, „hogy az egyszer megragadott állásponton meg kell maradnunk”.[9] A „higgadtabb” vélemény felülkerekedésében fontos szerephez jutottak a nemzetiségi, sőt a népi törekvések miatti aggodalmak is. A döntést Podmaniczky közölte a Bukarestbe érkezett Türr tábornok révén Kossuthtal és a magyarországi titkos szervezkedést fogyatkozó bizalommal ugyan, de potenciális szövetségesként támogató olasz kormánnyal. Nem tisztázott egyértelműen, hogy ezt követően a Határozati Párt vezetői mennyiben tartottak fenn kapcsolatot a titkos szervezkedéssel, de az bizonyos, hogy politikai szakításuk Kossuthtal teljessé vált.

1861–62 fordulóján Kossuth még számolt azzal a lehetőséggel, hogy a Szilágyi Virgil által vezetett balszárnyban találja meg politikájának igazabb képviselőit, feltéve, hogy nem a törzstől elszakadó előőrs szerepére kárhoztatják magukat, hanem támogatásával a derékhad mozgatójává válnak. A kapcsolatot megteremtő Mezei Lipót orvos, majd 1862. február végén Szilágyi Virgil letartóztatása és elítélése azonban megakadályozta ennek a lehetőségnek a realizálását. 1862 végén, amnesztia révén mindketten kiszabadultak, de a megpróbáltatásokban megtört Mezeit tébolydába szállították, Szilágyit pedig a rendőri felügyelet kényszerűen tartotta távol a politikai tevékenységtől, s azt érdemileg csak évek múltán – immár maga is emigránsként – folytathatta. 1862 tavaszán a balszárny egy további kiemelkedő személyisége, Vidats János gépgyáros számára nehezedett meg a Jövő irányításában kifejtett legális és az illegális tevékenység összekapcsolása, miután egy házkutatás-sorozat leleplezte a feloszlatott, de rendezetten visszavonult honvédegyleti hálózat fenntartását célzó erőfeszítéseit.

A tömegmozgalmaknak a provizórium meghirdetését követő visszaesése korántsem bizonyult teljesnek. Az önkényuralmi hatóságok felfigyeltek az 1862. március 15-én a mártírsírokat koszorúzó diákokra, majd annyira aggasztónak találták a Szilágyi Virgil kisgyermekének temetésén megjelent tömeg „rendkívül nagy számát”, hogy a láncra vert apát csak a lakásán engedték elbúcsúzni halottjától.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Jókai kitűnően érzékeltette mind a bécsi taktikát, mind ennek a magyar politikai vezető rétegre súlyosodó hatását, elhárítva azonban Szilágyi Virgilék – s közvetve Kossuth – kibontakozási terveit, amelyek nem utolsósorban a magyar politikai erők elszigetelődési érzését és az abból netán fakadó dacreakciót akarták megelőzni, ellenszerként vajmi keveset ajánlott. A magyarságot önuralomra biztatta, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nemzetiségiek fel fogják ismerni, mennyire „közös érdek” az ország önrendelkezésének a visszavívása, hiszen az minden polgárnak a gazdasági, a társadalmi és a kulturális fejlődés ragyogó távlatait kínálja. Mivel azt tisztázatlanul hagyta, hogy a nemzetiségiek szerinte legalábbis milyen „óhajtásaik teljesítését” remélhetik a magyar országgyűléstől, mindez kevés volt az együttélő népek összefogásának előmozdítására és Schmerling kitűnően felismert taktikájának tényleges ellensúlyozására.

Az új országgyűlés

Szilágyi Virgil pesti indulását eleve esélytelenné tette a sajtótámogatás, sőt szinte minden érdemleges megnyilatkozás lehetőségének a hiánya.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  2. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 102.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 52.
  4. (Vezerle Gyula), Viola, Korrajz az 1861–61-iki időszakról. Vácz, 1878. 16.
  5. 1847 vagy 1848? Tájékoztatásul. Kiadta Több képviselő. Debrecen, 1861. 29–30.
  6. Jövő, 1862. január 23. Idézi: D. Szemző Piroska, Heckenast és Vajda szerepe Jókai „A Hon” című lapjának megindulásában. Magyar Könyvszemle, 1969. 256.
  7. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975. 567.
  8. Országos Levéltár R. 90. Kossuth-gyűjtemény I. 4072.
  9. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 206–207.

Irodalom

A jórészt kiadatlan forrásanyagra támaszkodó alfejezetben idézett, Szilágyi Virgil által írt cikksorozattól már megjelenését közvetlenül követően elhatárolták magukat a Magyar Sajtó 1862. január 29-i számában a Határozati Párt irányító frakciójának tagjai és jórészt ezt az elhatárolódást szolgálta Jókai Mór, Politikai nemzetiség című cikksorozata is (Magyar Sajtó, 1862. február 1.—március 13.); Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Kiadta Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc (Budapest, 1975). A legélesebb támadást Vertán Endre intézte álnevű röpiratában: Kunágotai, A „Jövő” nemzetisége (Arad, 1862).