Szinyei Merse Pál

A Múltunk wikiből
Szinyeújfalu, 1845. július 4. – Jernye, 1920. február 2.
festő
Wikipédia
Rippl-szinyei.jpg
Rippl-szinyei
1869.
Megindul a Természettudományi Közlöny.
A Földtani Intézet létesítése.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye.
Szinyei Merse Pál: A hinta és Ruhaszárítás című képei.
1873.
Az utolsó nagy kolerajárvány Magyarországon.
Az Államvasutak Gépgyárában elkészül az első hazai gyártású gőzmozdony.
Szinyei Merse Pál: Majális című festménye.
1874.
A kassai mezőgazdasági tanintézet és a budapesti „nőipartanoda” létesítése.
Szinyei Merse Pál: Lilaruhás nő című képe.

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

Ám a romantikának realizmusba való áthajlása iránt e társadalom már csak annyiban lesz fogékony, amennyiben az megmarad a táj ábrázolásánál, vagy táj és ember együttélésének olyan rajzánál, mint amilyen a barbizoni franciákhoz csatlakozó Paál László, vagy a legjobb műveiben Corot színvonalát megközelítő Mészöly Géza munkásságában megjelenik, míg gyanakodva nézi a valóság képének olyan fajta festői fellazítását, mint amilyen a fiatal Szinyei Merse az 1870-es években készült legjobb művein – elsősorban a Majálison látható.

Szabó Miklós

A MIÉNK és a Nyolcak

Ellentétben a minél több résztvevő mozgósítását célzó Tháliával, a MIÉNK zárt társaság volt. Belépni nem lehetett, csak az lehetett tag, akit a nagyhatalmú hármas vezetőség: Szinyei Merse, Rippl-Rónai és Ferenczy Károly meghívott a körbe. Kiállításaiknak kezdetben a Nemzeti Szalon adott otthont, majd amikor 1909-ben ez a lehetőség politikai színezetű okok miatt megszűnt, a társaság nagyobb és élénkebb szellemű vidéki városokban rendezett kiállításokat. Jelentőségét 1909-ben viszonylagossá tette egy korábban keretei között működő, még radikálisabb művészcsoport kiválása, amely hamarosan önálló mozgalommá szerveződött.

Az új csoport „Keresőknek” nevezte magát, majd kialakult és megszilárdult létszámukról egyszerűen „Nyolcaknak”. A nyolc festő: Kernstok Károly, Berény Róbert, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön és Orbán Dezső végleg szakított az impresszionizmussal és a naturalizmussal. Az ő ihletőjük Cézanne 1905. évi nagy kiállítása. A festőiség impresszionista forradalmával szembefordulva, újra felfedezték és alkotásuk középpontjába helyezték a kompozíciót. Ez azonban nem az impresszionizmust megelőző korszak „eszményítő tematizmusának” kompozícióközpontúsága. Nyoma sincsen benne sem a harmóniaelvnek, sem a festészeten kívüli tényezőknek. Ebben a tekintetben a Cézanne nyomán felfedezett kompozícióigenlés tovább lépett a festészet külső hatalmak alóli felszabadításában: meg akarta ragadni a piktúra végső formaelveit, az alkotás természettörvényeit. Szerkezeti elveket keresett, amelyek éppen minden tematizmus alól emancipálhatták a művészi megformálást, a szemlélt természeti-társadalmi külvilágban fel nem lelhető, szabadon alkotott művészi konstrukciók alkotóelemei lehettek. Ha az impresszionizmus és a naturalizmus a jelenségmegragadás végletét jelentette, itt a lényegmegragadás tendenciája uralkodott.

A Nyolcak témaválasztásban is újat hoztak. Fő témájuk az új értelmet kapott önarckép. Kísérleti tereppé vált ez a hagyományos műfaj: belső tartalmak expressziójára használta saját megfestett arcát a művész, vagy új formaelveket: kubista, konstruktivista kompozíciót próbálgatott rajta. A rövid életű művészcsoport – 1912-ben már feloszlott – politikai tekintetben is közel áll a polgári radikálisokhoz, hangadójuk Kernstok Károly maga is polgári radikálisnak számít, s annak tekinthető Czigány Dezső is. Velük jelent meg tiszta és programszerűen is vállalt formában a művészeti avantgardizmus.

Az új képzőművészeten belül élesen ütköztek az irányzatharcok, de a hivatalos művészetfelfogással szembeni ellenzékiség itt is összehozott mindenkit. A modern művészek törzshelyén, a Japán Kávéházban, a MIÉNK és a Nyolcak művészeivel együtt találjuk a csoportoktól és mozgalmaktól távol álló, sőt politikai szemlélete zavarosságában voltaképp az ellentáborhoz sorolható Csontváryt, és az agg Lechnert is. A század eleji évek szellemi pezsgésében fedezik fel és ismerik el voltaképpen szélesebb körben az előző korszak impresszionista törekvéseit is. Ez arra vallott, hogy a kilencvenes években megindult ízlésátalakulás már éreztette hatását. Rippl-Rónai József először 1906. évi retrospektív kiállításával kapta meg a szellemi és művészi elismerést. A másik oldalon, az ellenfél is ekkor „ismerte el” a maga módján az impresszionista festészetet. Tisza István a tízes években érezte szükségességét – gyökerében ragadva meg azt, amit bajnak tartott –, hogy Szinyei MerseMajális”-át, amely 1896-ban még a hivatalos közvélemény teljes elismerését élvezte a millenáris kiállításon, megtámadja.