Szláv–magyar együttélés

A Múltunk wikiből

További fontos kérdés a magyarok és a Kárpát-medencében talált népek, elsősorban a szlávok települési viszonya.

Ami a szlávokat illeti, a források szerint bizonyos, hogy a Duna vonalától nyugatra „dunai szlovén” és morva,[1] keletre „bolgár-szláv”, az északi völgyekben pedig, például a Szepességben „fehér horvát” lakosság továbbélésével kell számolnunk.[2] Avar és onogur maradékok elsősorban az „avar pusztáknak” nevezett Nagyalföldön és a Fertő vidékén élhettek, de a Kárpát-medence több vidékén is feltehető a jelenlétük.[3] Annak megállapításához, hogy a honfoglalás után hogyan alakultak az itt talált lakosság és a beköltözött törzsek települési viszonyai, a nyelvészet, a régészet és az embertan segíthet hozzá.[4] A hely- és személynevek feljegyzése azonban csak 1000-től kezdődik, és csupán a XIII. század okleveleiből ismerjük meg az egész Kárpát-medence helynévanyagát olyan mértékben, ami egy nyelvi térkép megszerkesztését lehetővé teszi. Ilyen térkép 1938-ban készült is, Magyarország népei a XI. században címen; a XI. századra jellemzőnek elfogadott kép azonban nem szükségképpen azonos a X. század elejivel, s még kevésbé a IX. századival.

A régészeti anyag felhasználásának nehézsége egyrészt abban rejlik, hogy a pénzzel nem datált leletegyüttesek keltezésében akár egy évszázados eltérés is könnyen lehetséges, de még inkább abban, hogy a régészeti anyag elárulja a hordozó műveltség szintjét és körét, de nem a nyelvét, márpedig az újabb kutatások arra mutatnak, hogy a Kárpát-medence IX. századi heterogén népességének és a beköltöző heterogén lakosságnak a művelődési szintje távolról sem állt olyan messze egymástól, mint azt korábban vélték, sőt számolnunk kell olyan csoportokkal is, amelyeknek az anyagi kultúrája és életmódja többé-kevésbé azonos volt. Ilyenféle egyezés lehetett a késő avar-onogur néprészek és a magyarok onogur elemei között, és ilyen lehetett a helyi szlávság és a magyarokkal együtt a Kárpát-medencébe sodródott keleti szlávok között. Az ugyanis valószínű, hogy a magyarokkal hosszabb időn át szimbiózisban élő keleti szlávok számára az Ázsiából benyomuló besenyők csaknem olyan félelmetesek voltak, mint a magyar köznép számára; egyformán fenyegette őket a pusztulás és a rabszolgaként való kezelés. Ezért számolhatunk a Prut–Dnyeszter–Bug vidékéről bemenekült szláv csoportokkal is.

Éppen a magyarok és szlávok közötti honfoglalás előtti együttélésból következik, hogy a magyar harcosok az itt talált szláv alapnépességet ugyanannak tekintették, mint Etelközben: terménnyel, illetve munkával adózó közösségeknek.[5]

A Kárpát-medence régi lakossága a magyar uralkodó réteg részéről nyilván olyan elbánásban részesült, mint az a türk szervezetben élő társadalmakban szokásos volt. A nomádok a harcban legyőzött népek vezetőit és katonai kíséretét megölték, népeiket „elrendezték”, illetve szétosztották a fejedelmi család tagjai és a főemberek között. Ezeket ki-ki saját szállásterületére, saját népei közé telepíthette.[6] A Kárpát-medencében ilyen sors várhatott az élethalálharcban legyőzött dunai bolgárokra, a morvákra és az őket kiszolgáló szlovének egy részére. Azok, akik ellenállás nélkül kerültek az új uralom alá, feltehetően régi nemzetségi közösségeiket fenntartva éltek és termeltek tovább, csupán terményadóval és szolgáltatásokkal tartoztak új uraiknak. Ide sorolható Dél-Pannonia szlovén lakossága, továbbá néhány szláv csoport a Felvidéken és Erdélyben.[7] Hogy ténylegesen hol számolhatunk ilyen csoportokkal, azt a IX. századtól a XI. századig tovább élő szláv temetők feltárása fogja megmutatni.

Azokat viszont, akik régi uraik ellen fellázadva a hódítókhoz csatlakoztak, bizonyára a katonai segédnépek közé sorolták, így hadra keléssel is szolgáltak, és adójuk alig haladta meg a szabadok szolgáltatásainak mértékét. Elsősorban az avar maradékok közül kerülhettek ki, de számolhatunk szláv vitézekkel is, akik a bajor vagy morva uralom ellen fordultak. Ezekre utal Theotmár érsek 900. évi levelében, amikor a magyarokhoz csatlakozó és a magyarok hajviseletét utánzó szlávokról szól. Csatlakozásra annál is inkább sor kerülhetett, mert a magyarok 894-ben szlávokkal együttműködve támadták Pannoniát, és egy szláv–onogur szimbiózus – mint egymást kiegészítő életforma – nemcsak realitás volt az etelközi törzsszövetség életében, hanem avar–szláv és bolgár–szláv viszonylatban négy évszázados hagyományai is voltak.

A szlávok – eredeti erdős és mocsaras lakterületük és itt kialakult életformájuknak megfelelően – elsősorban az erdős hegylábaknál és dombidékeken telepedtek meg, de a helynevek tanúsága szerint a kiterjedt mocsarak, vizenyős tájak is korai lakterületükhöz tartoztak. A Magyarország XI. századi népességéről 1938-ban kiadottt térkép szlávokra vonatkozó része számos tekintetben azért fogadható el a korábbi időre is irányadóul, mert olyan területeken igazol szláv lakosságot, amely a szlávság ősi életformájának a legjobban megfelel.

A legsűrűbb szláv lakosság Pannonia erdős dombvidékén, a Kárpátok hegylábainál és nagyobb medencéiben érzékelhető. A kárpáti medencék közül elsősorban a folyók középső völgyszakaszain elhelyezkedők (Trencséni-medence, Abaúji-medence, Háromszéki-medence) számíthatók gyéren megtelepültnek, míg a felső folyóvölgyek (például Árva, Sáros, Csík) a IX–X. században úgyszólván lakatlanok voltak; e területeket az alantabb lakók csak vadászterületként használták. A sík- és dombvidékhez képest a kárpáti völgyek olyan gyéren lakottak voltak, hogy a XII. századig pusztának, desertumnak mondták mind a magyarok és lengyelek közt fekvő erdős Felvidéket, mind Erdélyben a szebeni medencét a szász betelepedés előtt. A szlávok azon része, amely a magyar köznép által meg nem szállt erdős szélterületeken lakott, nyestadót (marturina) fizetett a fejedelemnek vagy annak az „úrnak”, amelynek „országához” tartozott. A nyestadót a magyarok Etelközben is megkövetelték a szlávoktól, a kazárok pedig a dunai bolgároktól és más erdei népektől, éspedig füstönként egy nyestbőrt vagy ennek megfelelő más prémet. A nyestnek mint adónak a magyarok által történt bevezetését nem csupán az oklevelekben említett magyar elnevezése igazolja, hanem az a körülmény is, hogy egyaránt szedték a pannoniai szláv területről, a Felvidékről és Erdélyből. A Dráván túli területen az államszervezéskor a nyestadó állami egyenes adóvá változott, melyet a XIII. század elejétől pénzben váltottak meg az itt lakó szlavónok (magyar nevükön „tótok„, németül „winden”), de mint a birtokosok által szedett földesúri jövedelem a XVII. századig megmaradt. A Dunántúlon és Erdélyben 1138-ban említik, de itt – a XII. században meginduló nagyarányú telepítések következtében – a nyestadót fizető ősi szlávság fokozatosan elenyészett a földbért adó félszabad szláv telepesek és a szerbiai módon juhötvenedet fizető románok között.[8]

A X. századi szlávság túlnyomó része, mely ekés földművelést folytatott, a magyarokkal többé-kevésbé elkeveredve települt a fejedelem (szlávul: král), egy-egy Árpád-házi „herceg” (szlávul: knjáz), egy-egy törzsfő (szlávul: vojevoda) vagy nemzetségfő (szlávul: zsupán) területén belül oda, ahol ez az úr számára teljesített szolgáltatás szempontjából a legkedvezőbb volt. Akit életmódja, például a halászat vagy a vadászat helyhez kötött, eredeti lakhelyén maradt, aki viszont földet művelt vagy kézműves volt, és az udvar és kísérete közvetlen szolgálatára jelölták ki, azt udvarhely közelébe telepítették. A IX. századi kelet-európai szlávság megtelepültsége távolról sem volt olyan mértékű, hogy az az átköltözést vagy átköltöztetést nehezítette volna. A IX. század elején kisebb méretű szláv népvándorlások irányultak az avaroktól elragadott területekre, a század végétől pedig a magyarok – életmódjuknak megfelelően – többnyire oda telepedtek, ahol korábban avarok laktak. Ez szükségképpen azzal járt, hogy a szlávok kiürítették a nagyapáik által megszállt területeket, új telephelyüket pedig az az „úr” jelölte ki, akinek uralma alá kerültek.

A Kárpát-medencében a magyarok és szlávok együttélése a X. században összeolvadáshoz, az anyagi és szellemi kultúra egységesüléséhez vezetett. A legtöbb olyan vidéken, ahol a magyarság volt számbeli fölényben, a szlávok beolvadtak, és egy új művelődési arculatú magyarság kialakulásához vezetett, ahol viszont a szlávok voltak többségben, például a Dráván túl, hasonló folyamat hasonló művelődésű szlavón etnikum létrejöttét eredményezte.[9]

E folyamat részletei ma még tisztázatlanok, mert ahogy az embertan és a régészet mindeddig nem tudta biztosan kettéválasztani az avarokkal és onogur-bolgárokkal elegyedett szláv köznép X. századi emlékanyagát a többségében europid és művelődésében sem nagyon távol álló magyar köznépétől, és csupán azt tudja regisztrálni, hogy a X. század utolsó harmadától egységes megjelenésű és művelődésű köznép kezdett kialakulni a Kárpát-medence sűrűn lakott vidékein, ugyanúgy a magyar és szláv nyelvi kapcsolatok vizsgálata a szláv jövevényszavak regisztrálásán és a szlávok lakta terület megállapításán túl csak ritka esetben tudta az anyagi és szellemi javak kicserélődésének idejét és módozatait elfogadhatóan meghatározni. A magyar–szláv kölcsönhatás már a IX. században megkezdődött, részint a keleti szlávokkal való szimbiózis, részint a bolgár-szlávokkal való érintkezés nyomán.

Valószínűnek tartható, hogy a Duna vonalától keletre eső vidék szlávjai főként a bolgár-szláv csoportba tartoztak; a Dunántúlon déli, szlovén jellegű, az Ipolytól nyugatra a morvákhoz közel álló nyugati szláv nyelven beszéltek, ettől keletre a Hernádig a lengyellel rokon fehér horvát, a Felső-Tisza vidékén és Észak-Erdélyben keleti szláv nyelvjárással kell számolnunk. Marótnak nevezett morva telepítések már közvetlenül Morvaország leverése után megindulhattak, és a morva központokban lakó kézműveseknek a fejedelmek és hercegek partvonalán és udvarhelyei táján való letelepítését eredményezhették. Ha ehhez hozzávesszük azokat a fehér horvát – magyar kapcsolatokat, amelyek a Szepességben való közvetlen érintkezésen túl a X. század első felében Konstantin császár szerint összeházasodásokban nyilvánultak meg, továbbá számolunk különféle szláv vidékekről behozott foglyokkal, az átveteleknek e korban is igen tág skálája adódhat. Mindamellett a történelmi körülmények és a Kárpát-medence korai szláv helynévanyagának sűrűsége arra mutat, hogy a magyar–szláv egymásra hatás a Dunántúlon volt a legintenzívebb. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar fejedelmek itt rendezkedtek be először. A Pannoniában lakó „dunai szlovének” nyelvének jellegéről vita folyik, s bár politikai kapcsolódásuk a Dráván túli szlavónokkal (a mai kaj-horvátokkal) való egybetartozásukat valószínűsíti, azzal a lehetőséggel is számolnunk kell, hogy az Ausztria területén lakó karantán szlávokhoz tartoztak, akikhez a vendek számíthatók. Sőt, bizonyos tekintetben önálló „dunai szlovén„ myelvjárás is kialakulhatott, amely csak a magyar nyelv szláv elemeiben él tovább. Ez magyarázatot adna arra, hogy számos szláv jövevényszó a magyarban sajátos jelentéssel rendelkezik.

A jövevényszavak értékelésénél figyelembe veendő, hogy a szóátvételek többnyire nem jelentik egy új tárgy vagy fogalom megismerését. A kovács szó átvétele előtt is ismeretes volt a kovácsmesterség; a magyarok a kovácsot vasverőnek nevezték. A zabla szó helyett – középkor végi átvétele előtt – a féket, a csoroszlya átvétele előtt a hosszúvasat használták, és e néven él ma is peremvidéki nyelvjárásokban. A szláv szó átvétele mindenekelőtt azt jelentette, hogy a jövevényszó egy új eljárással vagy új berendezkedés révén terjedt el, avagy egy új forma jött vele divatba, ami kezdetben csak egy csoportra, rétegre vagy nyelvjárásra hatott, évszázadok folyamán azonban sokszor az egész nyelvterületen kiszorította a régi szót.

Ha ezek a folyamatok ma még tisztázatlanok is, az intenzív magyar–szláv kölcsönhatás nyelvi emlékei békés együttélésről tanúskodnak, melynek eredményeképpen többé-kevésbé egységes, európai veretű művelődés alakult ki a Kárpát-medencében.

Irodalom

A szlávokra általában lásd L. Niederle, Manuel de l'antiquité slave. I–II. (Paris, 1923–1926); A magyarság és a szlávok.] Szerkesztette Szekfű Gyula (Budapest, 1942); BannerJakabffy I. 447–465; II. 201–211, III. 189–200.

  1. A dunai szlovénekre lásd Povesty Vremennih Let (MoszkvaLeningrád, 1950). 11. kk.;
  2. a fehér horvátokra lásd De Administrando Imperio II. 14–116; A fehér horvátokkal azonosítható viszlyánoknak a Dunajec völgyében való jelenlétére lásd E. Dąbrowska, La Pologne du sud et l'État de Grande Moravie au IXe siecle (Miedzynarodowy Kongres Archeologii Slowakiej, III. 180–184).
  3. A Kárpát-medence szlávjaira lásd Melich, A honfoglaláskori Magyarország; Kniezsa István, Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján II. 399–433; Studia Slavistica I. 1955. 29–47; 9. 1963. 27–44; Á. Cs. Sós, Die Slawische Bevölkerung Westungarns im 9. Jahrhundert (München, 1973); vitáját lásd Cs. Sós ÁgnesBóna IstvánGyörffy György, Archaeologiai Értesítő 95. 1968. 110–113; Györffy György, Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 15. 1972. 261–310.
  4. A szlávok településterületét szemlélteti Kniezsa István térképe: Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján II. 472–173.
  5. Az etelközi szláv–magyar viszonyokra: MHK 169, 172, 179; MEH 52–53.
  6. A nomádok bánásmódját az ellenállókkal szemben szemlélteti: A mongolok titkos története. Fordította Ligeti Lajos (Budapest, 1962). 75, 76, 111, 177; a kunokét az oroszokkal szemben: R. Trautmann, Die altrussische Nestorchronik (Leipzig, 1931). 161.
  7. A szlavóniai (tótországi) nemzetségekre lásd Thallóczy Lajos, A Blagay család oklevéltára (Budapest, 1897). XV. kk. Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig III. 195–207.
  8. A szlávok településterületét szemlélteti Kniezsa István térképe: Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján II. 472–173.
  9. A magyar–szláv együttélésről és a szlávoknak a magyarokra gyakorolt művelődési hatásáról elsősorban a magyar nyelv szláv jövevényszavai vallanak, amit az a szlavistáink – így elsősorban Asbóth Oszkár, A magyar nyelvbe került szláv szók átvételének helye és kora (Budapest, 1893) = ÉNyT XVI/3. és Melich, Szláv jövevényszavaink – által feldolgozott nyelvi forrásanyagban előttünk áll. Ezt azonban történelmileg nem értékelte HómanSzekfű, Magyar Történet I6, aminek oka általában a szlávok lebecsülése volt. E tekintetben az idézett Magyarság és a szlávok kötet jelentett előrehaladást, majd a szókincs történeti kiértékelésével Molnár, A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig A szláv társadalom Magyarországon a honfoglalás korában című fejezetében foglalkozott, s egyes vonatkozásait művelődéstörténeti szempontból Moór Elemér kísérelte meg értékesíteni. E kiértékelések azonban megelőzték a magyar nyelv szláv jövevényszavai rétegekre és korszakokra való bontásának munkáját, amint ezt Kniezsa István A magyar állami és jogi terminológia eredete című vitacikkéből (Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának Közleményei 7. 1955. 237–266) s Eckhardt Ferenc, Hadrovics László, Harmatta János, Perényi József, Varga Endre, Gáldi László és Pais Dezső hozzászólásaiból kiderül. Az új vizsgálat alapját Kniezsa, A magyar nyelv szláv jövevényszavai alkotja, a szókincs rétegekre bontása és történeti kiértékelése azonban a szerző halála miatt elmaradt, s erre csak napjainkban került sor: lásd Az etimológia elmélete és módszere című nemzetközi konferencia (1974. augusztus 22–24.) előadásait, kivált Hadrovics Lászlóét (A magyar–szláv nyelvi érintkezések etimológiai problémái).
A magyar és a helyi szláv társadalom
Tartalomjegyzék Település, gazdasági élet