Szlovákia

A Múltunk wikiből

Október 30-án, egy nappal azután, hogy a horvát szábor állást foglalt a Magyarországtól való elszakadás mellett, a szlovák politikusok is értekezletre ültek össze Turócszentmártonban. Az értekezletet Dula Máté, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke hívta össze, és azon valamennyi szlovák párt és frakció képviselője megjelent. Ott voltak a szeparatizmusra hajló turócszentmártoni konzervatívok, a csehbarát hlaszisták, a klerikális színezetű néppártiak és a szociáldemokraták közül is néhányan. A Tátra Bank helyiségében megtartott tanácskozás a végleges formájában ott megalakuló Szlovák Nemzeti Tanács nevében határozatot fogadott el, melyet másnap a Szlovák Nemzeti Párt lapjában, a Národné Novinyben nyilvánosságra is hoztak. A deklaráció eredeti formájában a Magyarországtól való elszakadást, a teljes függetlenséget és a korlátlan önrendelkezési jogot hangsúlyozta. A csehszlovák államhoz való tartozás a végső szövegezés során nyert egyértelmű megfogalmazást a cseh politikusokkal kapcsolatban álló Milan Hodža javaslatára, aki 30-án az esti órákban érkezett az értekezlet színhelyére.

A turócszentmártoni deklaráció – ellentétben a Prágában és Zágrábban hozott hasonló határozatokkal – nem jelentette egyben a hatalom azonnali, tényleges átvételét. A magyar közigazgatás a szlováklakta területeken továbbra is a helyén maradt, és csak annyiban szűnt meg egyes helyeken – elsősorban a falvakban –, amennyiben a gyűlölt közigazgatási tisztviselőik és a helyi rendfenntartó szervek a nagy erővel fellángoló tömegmozgalmak elől itt is menekülni kényszerültek.

A hazatérő katonák és a parasztok forradalmi tömegmozgalma ellen, mely a szlovák birtokosok és kereskedők vagyonát sem kímélte, és annak felosztását ugyanúgy jogosnak és igazságosnak tekintette, mint a más nemzetiségű kizsákmányolókét, a magyar, a német és a szlovák burzsoázia közös erővel lépett fel. A különböző nemzeti tanácsok együttműködtek és támogatták a közigazgatási szerveket – amennyiben a rend fenntartásáról és a magántulajdon védelméről volt szó. Az újonnan szervezett nemzetőrségekbe a Szlovák Nemzeti Tanács utasítására szlovákok is szép számmal jelentkeztek.

A szlovák burzsoázia – számolva a polgárháborús helyzettel – nem törekedett az ellentétek kiélezésére. Gyengesége tudatában csak elvétve próbálkozott azzal, hogy a hatalmat erőszakkal is magához ragadja. A Szlovák Nemzeti Tanács tevékenysége a népharag lecsillapítására és ezzel párhuzamosan a Csehországhoz való csatlakozás népszerűsítésére irányult, amivel szemben egyesek, elsősorban Kelet-Szlovákiában, az önálló Szlovákia és a szlovák népköztársaság gondolatát propagálták, a magyar hatóságok támogatásával.

November 2-án Hodonin (Göding) morva városkából cseh katonai alakulat érkezett a határ túlsó oldalán fekvő Szakolcára, azzal, hogy a közrendet itt is helyreállítsa.

A Szlovák Nemzeti Tanács Prágában tartózkodó tagjai ezzel egyidejűleg kéréssel fordultak a Prágai Nemzeti Bizottsághoz, hogy az, tekintettel az anarchikus helyzetre, a „fosztogatásokra” és a „rend teljes felbomlására”, küldjön katonaságot, szállja meg a szlováklakta területeket. A Prágai Nemzeti Bizottság e kéréssel messzemenően egyetértett, mert úgy vélte, hogy Szlovákia – emigráció által is sürgetett – birtokbavétele nélkül az egyelőre még csak papíron létező csehszlovák állam sorsa bizonytalan. Az első önkéntes alakulatokat szokolistákból, a régi hadsereg szökött katonáiból és más jelentkezőkből állították fel, s csendőrökkel kiegészítve irányították Szlovákiába. Egyidejűleg megkezdték a volt közös hadsereg egykori cseh és morva ezredeinek újjászervezését is.

November 5-én Szakolcán Šrobár vezetésével ideiglenes szlovák kormány alakult. A 4 tagot számláló úgynevezett ideiglenes kormány november 14-ig, az első csehszlovák kormány megalakulásáig állt fenn. Šrobár ekkor belépett a Kramář-féle csehszlovák kormányba, ahol részére minisztériumot szerveztek.

A Szakolcára érkező önkéntesek és a folyamatosan érkező más erők az ideiglenes szlovák kormány parancsára hivatkozva fokozatosan nyomultak előre, és november 10-re megszállták a szlováklakta területek nyugati részét.

Az önkéntesek behatolását a magyar kormány Prágába küldött megbízottja, Supka Géza előtt csehszlovák részről a fosztogatásokkal, a rend felbomlásával, a bolsevizmus veszélyével indokolták.

Supka a rendcsinálással elvileg egyetértett, de azt javasolta, hogy „lehetőleg angol csapatok szállják meg a felvidéket, ha már mindenáron szükséges a megszállás”.[1]

A kormány hivatalos álláspontja november legelején az volt, hogy nem alkalmaznak erőszakot „rendfönntartó karhatalmi erők ellen”.[2] A Nyugat-Szlovákiában levő cseh és magyar fegyveres alakulatok között egy ideig nem is került sor összeütközésre, a különböző katonai és karhatalmi egységek az ellenőrzésük alatt álló terület elhatárolására törekedtek.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy cseh részről nemcsak rendcsinálásról van szó, hanem egyben a magyar hatóságok leváltásáról is, végleges berendezkedésről még a békekonferencia döntése előtt, a kormány a belgrádi egyezményre hivatkozva tiltakozott. November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[3]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[4]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[5]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[6]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[7]

Miután a december 3-i levél a kiürítendő terület határát nem közölte, Hodža és Bartha december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Az ideiglenes megállapodás újabb bonyodalmak forrásává vált, mert ezt a prágai kormány érvénytelennek minősítette, és a Versailles-ban ülésező Legfelsőbb Haditanács végül is december 22-én egy ennél délebbre húzódó vonal mellett döntött. (Az előző fejezetben már ismertetett döntés Szlovákia ideiglenes határát a Dunától és az Ipolytól északra, Rimaszombattól délre és az Ung folyótól nyugatra állapította meg.)

A Csehszlovákiának ítélt területek kiürítése január végére fejeződött be. Ennek során harcokra csak ott került sor, ahol egyes alakulatok a kormány utasítása ellenére is ellenálltak, vagy ahol a csehszlovák katonaság megpróbálta átlépni a december 6-i, később a december 22-i vonalat is. A december 22-én megállapított demarkációs vonal által határolt területen az 1910. évi magyar statisztikai felvétel adatai szerint a lakosság 58,2%-a, az 1919. évi csehszlovák népszámlálás szerint a lakosság 63,3%-a volt szlovák anyanyelvű. A magyar anyanyelvűek számát e statisztikák 28,9, illetve 27, a német anyanyelvűekét 6,8, illetve 4,7, az ukrán anyanyelvűekét 3,8, illetve 4,5%-ban adták meg.

Szlovákia birtokbavételével egyidejűleg a cseh hadsereg Cseh- és Morvaország németlakta területeire is bevonult, és az addig ott működő német-osztrák tartományi kormányokat eltávolította. Az osztrák államtanács, mely e területeket Német-Ausztria részének tekintette, népszavazást javasolt, de e javaslatot a francia, később az angol és az olasz kormány is ugyanúgy elutasította és figyelmen kívül hagyta, mint ahogy elutasította a magyar kormány hasonló indítványát is.

Szlovákia megszállásában december és január folyamán már nemcsak az addigi – szlovákokkal kiegészített – önkéntes alakulatok vettek részt, hanem az Olaszországból időközben beérkező, olasz tisztek vezetése alatt álló légionisták is. A mintegy 20 ezer főt számláló, Olaszországban felszerelt és olasz tisztek vezetése alatt álló légiós hadtest a csehszlovák hadsereg legjobb, legfegyelmezettebb részét alkotta.

A csehszlovák katonaság bevonulásával párhuzamosan megkezdődött a polgári közigazgatás kiépítése is. Šrobár vezetésével Zsolnán december 10-től szlovák minisztérium működött, mely később, február 11-én Pozsonyba tette át székhelyét. Šrobár azzal a feladattal érkezett, hogy az állami életet a csehszlovák kormány megbízottjaként megszervezze, és „rendet teremtsen”. A teljhatalommal felruházott minisztérium munkájában a szociáldemokraták (Emanuel Lehocký) is részt vettek. Šrobár egyik első intézkedése a tanácsok és a nemzeti bizottságok feloszlatása volt.

Miután december folyamán a kiürítéssel járó bizonytalanság és zűrzavar következtében a tömegmozgalom újult erővel jelentkezett, a nem szlovák nemzetiségű földbirtokosok, a magyar és a német burzsoázia is várakozással fogadta a csehszlovák hadsereg, különösen az olasz tisztek és az olasz egyenruhában érkező légionisták megjelenését.

Kassán a fokozódó zűrzavartól megrettent kormánybiztos maga kérte a csehszlovák alakulatokat arra, hogy a rend helyreállítása céljából ne január 1-én – amint a tervekben szerepelt –, hanem már december 29-én vonuljanak be a városba. Hasonló eset adódott Érsekújvárott, ahol „a városból küldöttség ment a csehek elé, hogy őket a fosztogatások meggátlására a városba hívja”.[8] Pozsonyban a német polgárság a város esetleges védelme ellen a leghatározottabban tiltakozott, és december 20-án feliratban kérte a magyar kormányt: vesse latba egész befolyását egy ilyen, „a polgárság életét és vagyonát” veszélyeztető kísérlet megakadályozására.[9] A magyar polgárság – miután a városban december végén a Munkástanács ragadta magához a hatalmat – hasonlóan foglalt állást. A légionisták bevonulása után (január 1.) gróf Zichy József nyugalmazott főispán, megjelenve a zsupán előtt, az új hatalom isteni eredetét deklarálta. „Minden hatalom Istentől ered – mondta üdvözlő beszédében –, ő az új hatalmat minden erejével támogatni fogja.”[10]

A rendcsinálás jegyében bevonuló hadsereg és a bolsevizmus elleni harc jegyében berendezkedő közigazgatás intézkedései ellen a Csehszlovákiának ítélt területeken ugyanúgy, mint a Vajdaságban, leginkább a szervezett munkások, a vasutasok és az egzisztenciájukban fenyegetett alkalmazotti rétegek tiltakoztak. Február elején a sztrájkok egész sora robbant ki. A munkások gazdasági követelésekért (a munkanélküliség megszüntetése, a bérek és fizetések leszállításának megtiltása, segélyek folyósítása, élelmezés biztosítása) és a szabadságjogok helyreállításáért szálltak síkra. E megmozdulásoknak, melyekben nemcsak magyar és német, hanem szlovák munkások is részt vettek, a nacionalista elemek egyes városokban csehellenes, az azt követő megtorlásnak magyarellenes színezetet igyekeztek adni.

Lábjegyzetek

  1. Valótlan állítások Kramarz jegyzékében. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  2. Az összeütközések előzményei. Népszava, 1918. november 20.
  3. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  4. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  5. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  6. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  7. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.
  8. Breit József, A csehek hadműveletei Magyarországon 1918/19. évben. (Kézirat) Hadtörténelmi Levéltár, Tanácsköztársasági Gyűjtemény 771/A 99.
  9. Országos Levéltár, K 40.1919-VI-38.
  10. Panajoth-Fejér Gyula, Pozsony sorsdöntő órái. (Váci könyv) Vác, 1938. 222.


A soknemzetiségű Magyarország felbomlása
Horvát-Szlavónország és a Vajdaság Tartalomjegyzék Erdély és a magyarországi románok