Szolnok

A Múltunk wikiből
megyei jogú város, Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Szolnok címere
Szandaszőlős Szolnok városrésze, 1950 és 1963 között önálló község volt, ezt megelőzően és követően Szolnok része. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A szandaszőlősi katolikus templom
1550
január A török várépítésbe fog a hódoltságon kívüli Szolnokon; I. Ferdinánd a várat szeptemberben elfoglaltatja.
1552
augusztus 22. A török Szolnokot ostromolja. (Szeptember 4-én beveszi.)
1595
október 17. Miksa főherceg Szolnokot ostromolja. (November elején felhagy az ostrommal.)
1703 szeptember 21.
A kurucok elfoglalják Szolnokot.
1847. szeptember 1.
Megnyílik Pest és Szolnok között a vasút.
1847. október 10.
Az Első Dunai Gőzhajózási Társaság Szolnok és Szeged között gőzhajójáratot indít.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.
1849. január 15.
Az Egyenlőségi Társulat a békepárt elleni általános támadást határoz el.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 19.
A császáriak megszervezik az „ideíglenes polgári közigazgatást”.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1857. november 23.
A SzolnokDebrecen vasútvonal megnyitása.
1858. október 25.
A SzolnokArad vasútvonal megnyitása.
1880.
A szolnoki Tisza-híd átadása.
Az Országos Kultúrmérnöki Hivatal és az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás létesítése.
1899.
A szolnoki művésztelep megalakítása.

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A földtörténeti jelenkor (holocén) felszínfejlődése. Az első antropogén hatások és természeti földrajzi összefüggéseik.

A jelenkori vízrajzi változások közül kétségtelenül a legnagyobb területi elmozdulást szenvedett Tiszáé a legjelentősebb. A pleisztocén végi – holocén eleji peremsüllyedékek (Szatmár–Beregi-síkság — Bodrogköz — Taktaköz — Heves–Borsodi-ártér) sorozatának kialakulása és a Nyírség megemelkedése miatt a Tisza korábbi Ér–Berettyó–Körös menti tengelyvonalát elhagyta, és átváltott a mai VásárosnaményZáhonyTokajSzolnokCsongrád közötti szakaszára.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Györffy György

A nyugati térítés kezdete

Géza Saroltot talán még mint herceg vette feleségül, amikor a bihari dukátust birtokolta, és udvarai Szolnok és Szarvas vidékén kívül az Al-Dunánál voltak.

Sinkovics István

Török támadás Erdély ellen

A beglerbég 1551. augusztus elején kelt át csapataival a Dunán. Levelében kérdőre vonta a Barátot, felszólította a németek kiűzésére, és megfenyegette, hogy 30 szandzsák haderejével, 8 ezer janicsárral és 100 ezer akindzsival közeledik. György barát neki is előadta magyarázatait, mire a beglerbég következő levelének hangja valamit enyhült, de továbbra is határozottan hivatkozott a szultán akaratára. Haderejéről nyilván ijesztésül írt rémületet keltő számokat, de annak 50 ezer körül kellett lennie, ha fölényt akart biztosítani az Erdélyben várható erőkkel szemben. Serege a Duna-Tisza köze déli részén állott, és nem lehetett tudni, merre fog fordulni. Elsősorban persze Erdély volt veszélyben, de nem lehetett kizárni a magyarországi várak – leginkább Szolnok és Eger - elleni támadást sem, annál is inkább, mert a budai pasa újabb készülődéséről is hírek érkeztek.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

A Maros völgyében megnyílt az út Erdély felé, a Tisza két partja Szolnokig a török kezébe került. Castaldo mindezt tétlenül nézte. Igaz, tehetetlensége részben helyzetéből fakadt: fizetetlen zsoldosai fellázadtak, és rátámadtak Kolozsvárra, a moldvai vajda és a tatárok pedig keletről kötötték le erejét.


Ali és Ahmed seregei érzékeny veszteségek nélkül fejezték be különálló hadműveleteiket július végére; a nyári táborozás várható befejezéséig még két és fél hónap állt rendelkezésükre. További terveiket csak találgatni lehetett: vajon ezután is két irányban harcolnak, vagy együttes erővel Erdély, illetve Magyarország rovására terjeszkednek. Castaldo, érthetőn, az Erdély elleni hadjárattól tartott, és visszavonulásra készülődött. A támadás iránya azonban egyre inkább észak felé fordult, mivel Ahmed pasa jó érzékkel figyelt föl a Temesvár elvesztését követő zavarra, és általában véve kedvezőbbnek tartotta, ha a Tisza mentén terjeszkedve Erdélyt elvágja a királyi Magyarországhoz fűző utánpótlási vonalaitól.

Ali és Ahmed serege augusztus 22-én találkozott Szolnok alatt. A Tisza és a Zagyva összefolyása közelében, természettől jól védhető helyen, a törökök még 1549-ben várat akartak építeni. De tervükből semmi sem lett. Ferdinánd építtette ki a négy szögletbástyával ellátott és vízzel övezett földvárat, naponta 5-6 ezer munkást is dolgoztatva. Annak ellenére, hogy a fegyver és a felszerelés is elegendő volt, az elmaradó zsold miatt lázongó őrség a törökök közeledtekor magára hagyta parancsnokát, Nyáry Lőrincet, és elszökött. A török a hősiesen védekező félszáz hajdú és Nyáry ellenállását megtörve, szinte erőfeszítés nélkül foglalta el a várat, s úgy érezve, hogy diadalútját mi sem állíthatja meg, Eger ellen fordult.


Eger nagyszerű védelme mégsem tudta ellensúlyozni az év súlyos veszteségeit; a törökök tovább terjeszkedtek a Dunántúlon, veszedelmesen megközelítették a Garam-völgyi bányavárosokat, Szolnokig övék volt a Tisza, s az erdélyi hegyekig uralmuk alá vonták a Temes-vidéket.

Karácsony György felkelése

1570 tavaszán az egybegyűltek száma állítólag elérte a 10 ezret. Karácsony György áprilisban 600 emberét a legközelebbi török vár, Balaszentmiklós ellen küldte abban a hitben, hogy a vár falai leomlanak, őrsége elmenekül. A nagyrészt fegyvertelen parasztokat a vár katonái ágyú- és puskatűzzel fogadták, majd a szolnoki török lovasok nagy részüket megölték.

A mozgalom és vezére további sorsáról ellentmondó tudósítások maradtak reánk. A hitét vesztett tábor bomladozni kezdett. Az egyik híradás szerint Karácsony György maga is eltűnt, egy másik szerint megritkított seregével Szolnok megvívására készült, s a közben ellene fordult Debrecenbe ment élelmet szerezni, ahol is megölték.

Várak, kastélyok, őrházak

Főleg azokon a helyeken volt nagyobb számú török katonaság, amelyek a Magyarország felől várható támadás irányába estek, így Budán 2325-en, Pesten 1800-an, Esztergomban és Párkányban 1902-en, Székesfehérváron 1647-en, Szolnokon 905-en, Szigetváron 560-an szolgáltak.

A fejedelemség területi kialakulása

A Tiszántúl helyzetét különösen veszélyeztette, hogy a török is átlépte a Tiszát: 1551-ben, 1552-ben, majd 1566-ban jelentős várait és területeit vette birtokba; Szolnoktól lefelé a Tisza-mente egészen a török fennhatósága alá került. A Tiszán túli területeken is kialakult a hódoltsági sáv, amelyre a török és a Habsburg uralkodó is igényt tartott. Szolnoktól északra a Tiszántúlért 1557-től több mint egy évtizeden át folyt a harc Erdély és a Habsburgok között, és ebbe a török is beavatkozott az előbbi oldalán.

Jövedelmek, adóztatás

Még a szultáni birtokok is változtak. Ha valahol észrevehetően növekedtek a jövedelmek, azokat a helységeket szultáni hász-birtokká tették. Nagykőrös 1546-ban lett hász-birtok, 1559-ben két tímár-birtokos és a szolnoki szandzsákbég kapta, de rövidesen újból szultáni hász-birtokká változtatták.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

Így mintegy 40–60 ezer főnyi hadsereg került szembe a törökkel Mezőkeresztes falu mellett, 1596. október 23-án. A támadást a török kezdeményezte. Három napon át folyt a harc, a Sár vizén átkelő törököket szétverték vagy visszaűzték. A harmadik napon, október 26-án, a törököket üldöző lovasok és gyalogosok a tilalom ellenére átkeltek a vízen, és fosztogatni kezdték az ellenség sátrait, míg csak a magyar tábor ellen küldött török csapat vissza nem tért, és a fosztogató, szétbomlott alakulatokat meg nem szalasztotta. Ezek azután magukkal ragadták a többi seregrészeket is. Mátyás főherceg és Báthori Zsigmond Diósgyőr felé menekült, a magukra hagyott magyar csapatok éjszaka hagyták el táborukat. Az áttekinthetetlen zűrzavarban a szultán Szolnokra futott seregével együtt.

R. Várkonyi Ágnes

Adó- és kereskedelempolitika

1664 után Miskolc addigi kötelességeit megtoldják azzal, hogy fizetniök kell az új szécsényi török őrség zsoldjának egy részét, és gabonát szállítaniok Szolnoktól fel Érsekújvárig.

Hadsereg és társadalom

Óvatosan kezelendőek Evlia Cselebi tájékoztatásai is: szerinte a temesvári várnak a ziámet- és a tímár-birtokokkal együtt 7800 főnyi katonasága van, emellett a pasa fegyveresei is szolgálnak itt, a kettő együtt 10 ezres létszámú haderő. Lippa háború idején 2 ezer főnyi katonát tud kiállítani. Kanizsa védelmére 2700 várkatona, a tímár-birtokosok zsoldosaival és a pasa katonáival együtt pedig 5 ezer főnyi fegyveres szolgál. Szolnok háború idején 3 ezer katonát állíthat.

Megosztott parasztság

Az alföldi mezővárosok, Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös rendszeres terhe a széna- és fafuvarozás. 1660 után a Kraszna vármegyei jobbágyok új feladata a váradi pasa számára szolgálni; a szántás, kapálás kötelezettségén kívül tűzifát hordtak, és szekereket adtak 22 béressel. Adókat csikartak ki a szakadár szerb püspökök is, akik a szultán engedélyével 1660 után valósággal elárasztották a déli, délkeleti, alföldi területeket. Prédikátorait is a lakosság tartja el, miként majd az 1664 után megjelenő jezsuitákat. A török területeken a 17. század közepétől nemcsak a távol élő földesúr jogigényeit érvényesítő határjárók érik egymást, nemcsak a vármegye tudatosítja fokozott erővel hatalmát, hanem a korábbiaknál következetesebben megkövetelik, és ha másként nem megy, végváriakkal szedetik be a különféle szolgáltatásokat és bérleti díjakat, sőt az állami közmunkát is behajtják. Nagykőrös 1653-ban a török részére összesen 3657 forint császári adót, 327 szekér szénát, 450 szekér fát és 270 tallér pusztabérletet fizetett, természetbeni adományon, ajándékon és a vendéglátáson kívül. Ugyanakkor magyar részre többek között 216,5 tallér és 25 dénár „nógrádi árendát” küldenek, és megfizetik a puszták bérletét, hiába rótták le a bérleti összeget egyszer már a töröknek. 1657-től az évi költségekben például az alispán lánya lakodalmára fölküldött ajándékok, közmunkapénz, „portapénz” fordul elő, és kontribúció címén 132 forint. 1683 végén, amikor a budai és a szolnoki pasa egyaránt szolgáltatásokra kényszeríti a három várost, a Pest vármegyei szolgabíró a következő szavakkal követel adót: küldi a német generális parancsát, „hogy megértsétek mivel fenyeget ő Nagysága benneteket, ha eziránt nem engedelmeskedtek, hogy tudniillik marháitokat elhajtattya, Faluitokat Várastokat s lakóhelyeiteket fel égeti, Jószágtokat feldulattya s felprédáltattya, magatokat kardra hányat, úgy hogy még csak emlékezetetek se maradjon meg, az ártatlan csecsemőnek se fog kedvezni.”[1]

Szabadalmas mezőváros – királyi város

fordult, és a hadjárások keresztútjává vált. A város háromfelé hajló politikája – akkor is odatámaszkodott a Habsburg császár hatalmához, amikor az erdélyi fejedelemnek tartozott hűséggel és a töröknek hódolt – a gyakorlatban már kevés védelmet nyújtott. Annál többet kellett háromfelé fizetnie és szolgálnia. A török szultánnak 1652-től hódolt adót fizetett, ez 1653-tól, különösen pedig Várad eleste után egyre növekedett. 1660-ban 100 ezer tallér lefizetése, több szekér posztó és élelem árán menekült meg a török pusztítástól. 1662-ben hosszú alkudozások után – a második hódolásnak is nevezett megállapodásban – évi 10 ezer tallér, egy összegben fizetett adóban egyezett ki a törökkel. Ily módon kedvezőbb helyzetbe került, mint a szultáni hatalom alatt élő bármelyik mezőváros, jóllehet ezzel korántsem tudta le minden tartozását. Az adó egy részével a váradi, másikkal az egri pasának tartozott, s a szolnoki pasának közmunkával kellett szolgálnia. Olyan kötelezettséggel építette és tartotta karban a szolnoki Tisza-hidat, hogy ha az a hadak és hadiszerek alatt megroskad, a bíró és még negyven vagy ötven ember fejével fizet érte. Szekérfuvar, palánkkaróhordás, számlálatlan élelmiszer és időnként 200–400 gyalogszeres munkás küldése a váradi és az egri vármunkákra – ugyancsak kötelessége volt. A szultántól költséges követjárásokkal kieszközölt oltalomlevelek pedig semmit sem használtak a pasák egyéb zsarolásaival szemben.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • A megelőző, határ menti háborúkban megritkult, amúgy is inkább ártereken élő és a homokot kerülő magyar lakosság mellé, néha közéje települve, azzal együtt kerültek Temesvár, Szolnok, majd Gyula elestével török uralom alá a rácok is.
  • Török katonaság szállta meg ezenkívül Pestet, Vácot, Gyulát, Jászberényt is, megtűrve a magyar külvárosi lakosságot, magyarok helyett viszont csak rácokat Szolnokon, Hatvanban és a tizenöt éves háború során elesett Egerben.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Thököly felső-magyarországi hatalmának összeomlásával a kuruc ezredek – Petneházy, Petrőczy, Szőcs ezereskapitányok vezetésével – tömegesen álltak át a szövetségesek zászlói alá. Harci értékük már 1685 őszének-telének harcaiban megmutatkozott: elfoglalták Szolnokot, az egész Tiszántúlt, majd Heisler és Mercy császári tábornokokkal és Czobor Ádám ezredével együttműködve, december 6-án Petneházy Dávid csapatai élén rohammal bevette Aradot.

A háború költségei

Kecskemétnek 1685 novembere és 1686 januárja között a havi 122 961 forint értékű búza-, árpa- és pénzilletményen kívül 2 ezer darab „egy ember vastagságú”, háromöles palánknak való karófákat, 50 jó erős hámoslovat, 60 font hájat, lópatkókat, patkószegeket és – a tábornok vendégeskedéseire – vadakat és madarakat kell Szolnokra küldeniük.

A balkáni hadjárat

Tatár segédcsapatok elfoglalták Lugost, Karánsebest, Lippát, és egészen Szolnokig, Debrecenig végigpusztították a Tiszántúl nagy részét.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

1688-ban májustól júniusig Pest és Heves vármegyére összesen 800 gyalogmunkást róttak ki, ebből Kecskemétre 120, Kőrösre 65 ember esett; majd a kincstári sütőüzemek tüzelőszállítására 60–60 fejszés embert kellett küldeni, végül 40, illetve 25 négyökrös, erős, kocsi-kasos, vasalt szekeret, egyenként 2–2 fejszés emberrel, a Budáról Szolnokra szállítandó lőszer alá.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról. Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Szeptember 24-én Heister utolsó magyarországi fegyvertényeként kikényszerítette Érsekújvár kapitulációját, október 17-én feladták a Tiszántúl és az Alföld közti, valamint a Törökország felé összeköttetést biztosító erősséget, Szolnokot, rá egy hétre pedig Szekszárdnál fogságba esett Béri Balogh Ádám, és a dunántúli hadmentés terve végérvényesen összeomlott.

Polgárság és értelmiség

A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja.

Vörös Károly

A város és a mezőváros

Az alföldi mezővárosi fejlődés másik sajátos típusát Szolnok gyors újjáépülése mutatja. Kamarai mezőváros, kincstári termékek, főleg a só fontos gyűjtő- és elosztóhelye, tiszai átkelője révén fontos közlekedési csomópont, így azután katonai támaszpont is. A várost 84 telken elhelyezkedő, magyar nyelvű lakói már 1710 körül megszállták, és mindjárt neki is láttak az építkezésnek. Erdő itt nincs, sőt a fa általában is ritkaság, az építőanyagot így feltehetően a Tiszán hagyományos módon, tutajként leúsztatott kárpátaljai fa szolgáltatta. Malom korábban volt a Zagyván, de ekkorra már eltűnt. A belső várostól nyugat felé 1714-ben már négy, a vízfolyásra merőleges utca nyúlik el. A Tisza-parton a salvatorianus ferenceseknek van egy faházuk, három páter és egy laikus testvér lakja; a házhoz egy hosszú, istállóra hasonlító, hitvány sövényfalú, padlózatlan és nádfedelű templom csatlakozik. A település házai közt van a sóhivatali inspektor ugyancsak fából épített, de már kúria formájú lakóháza; egy kettős kincstári házban a sómester és a sóügyi titkár lakik, a sómérőnek viszont saját háza van. Ugyancsak saját házában lakik a harmincados hajdúja, egy német varga, a várbeliek közül egy hadnagy, egy kapitány és három fegyvermester. A mezővárosiaknak mészárszékük, korcsmájuk van, a folyó kitűnő lehetőségeket ad a halászatra, sőt már van egy – igaz, sövényfalú – sörfőzde is, amit a településben úgy látszik lehetőségeket látó sörfőző saját költségén építtetett. A Tisza-parton, a külső város szélén két téglaégető is áll; egyik már korábban is megvolt, a másikat a harmincados építtette, a fában szegény városban nyilván nem kis haszonra számítva. Ezenkívül a vár és a külváros között, a fallal körülvett belvárosban, mely három utcából áll, lakik a kapitány húsz magyar gyalogossal és harminc lovassal. Itt van a harmincadház is, elég kényelmes, nyerstégla-épület, melyet más házakkal együtt a harmincados épített saját költségén. Itt van a sóraktár is, frissen épített, elég nagy, nyerstégla-épület, zsindelyes tetejű, istállókkal. Van továbbá egy kincstári költségen épített háromszögű terményraktár, kiégetett téglából, ugyancsak zsindelyes tetővel. Kincstári fából épült a vár parancsnoki épülete, jóllehet ott áll mellette az előző parancsnok építette faház. Maga a Tisza és a Zagyva által közrevett vár elég magas, és belülről fenyőgerendákkal erősített sánccal van körülvéve. Itt van a már elhagyott török templom kőből, egy elég nagy lisztraktár és sütőház. A muskétások számára két nagy, fából épült új barakk szolgál lakásul, de ezek még nincsenek betetőzve. Az új parancsnok most építtetett magának kényelmes, többszobás, konyhás házat; a várban ezenkívül korcsma is van, s a belső városban említett mészárszék a katonaságot is kiszolgálja.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

1846-ban gőzvontatásra építve átadták a forgalomnak a PestPozsonyBécs vonal első, Pest és Vác közötti szakaszát, 1847-ben a PestDebrecen között tervezettnek a Pest és Szolnok közötti részét.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

Szolnokon hagyományos paraszti ipari tevékenység volt a tetőzsindely, a nádfedeles ház faragott oromzatának elkészítése.

Benda Kálmán

A népesség száma

A szolnoki ferencesek följegyzése szerint: „A nép oly nagy szükségben van, hogy a nád beléből készült lepényekkel táplálkozik, s döglött állatok húsát eszi, amiből különféle betegségek támadván, sokan elhaltak… Reggeltől estig szakadatlan sorban jöttek a zárdába, kenyeret kérvén, kik majd éhen vesztek.”[2]

Vörös Károly

Az úrbéri és a közgazdasági bizottság munkálatai

Wenckheim József báró a kereskedelem felszabadítását javasolta és egy Szolnoktól Pesten át Fiuméig érő vasútvonalat.

Spira György

A néptömegek fegyverfogása

De a pestiekéhez hasonló vállalkozó szellemet mutattak a Kossuth által felkeresett Duna–Tisza közi települések lakói is: Ceglédről, Nagykőrösről, Kecskemétről, Abonyból és Szolnokról szeptember 25. és 27. között együttvéve 12 ezer ember indult Jellačić fogadására, szeptember 29. és október 6. között pedig, amikor Kossuth immár Csongrád megye területén folytatta toborzókörútját, a lelkesedés – ha lehet – még fokozódott is, úgy hogy ő újának végestével már kereken 50 ezer önkéntes jelentkezéséről számolhatott be a képviselőháznak.

A Tisza-völgy védelme

Mert Perczelnek ilyen körülmények között módja nyílott arra, hogy január második felében egyszerre ellentámadásba menjen át s, Ottingert kiverve legfőbb támaszpontjáról, Szolnokról, egészen Irsáig nyomuljon előre.

Így azután január végén a császáriak, akik ekkor” alkalmasint már Debrecen elfoglalását is javában ünnepelhették volna, ehelyett soraik újjárendezésével kényszerültek foglalatoskodni. Perczel viszont, akiben erős hajlam élt sikereinek túlértékelésére, eközben egyenesen azt kezdhette latolgatni, ne tegyen-e kísérletet most már magának Pest városának a visszaszerzésére is. Erre azonban tényleges lehetőség az adott pillanatban persze még nem kínálkozott. De ezzel szerencsére Vetterék is tisztában voltak, s ezért a hadügyminisztérium a Perczel-hadtestet öt nappal a támadó hadműveletek megkezdése után már vissza is rendelte a Tisza bal partjára, egy részét pedig egyenesen Polgárra vezényelte, hogy ott ismét átkelve e jobb partra, Borsod és Heves határszélen egyesüljön a honvédsereg egyéb, ugyancsak ide irányított hadtesteivel. Ami mellesleg a debreceni kormánykörök távolabbi katonapolitikai elgondolásainak is tökéletesen megfelelt.

A forradalom vezérkara ugyanis a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a honvédsereg a főhadszíntéren előbb-utóbb ellentámadásba ne menjen át, de azon a véleményen volt, hogy a seregnek Windisch-Grätzcel szemben előzőleg számottevő erőfölényt kell biztosítania a maga számára s ennek érdekében a főhadszíntéren Perczel hadtestével először egyesíteni kell Klapkáét és Görgeiét, sőt a délvidéki csapatok zömét most szintén a főhadszíntérre kell vezényelni, még ha ennek az lesz is a következménye, hogy a Délvidék nagy része átmenetileg ellenséges megszállás alá kerül. Ezeket az elképzeléseket pedig osztotta a magyar forradalom iránti segítőkészségből éppen ekkortájt Magyarországra érkezett Henryk Dembinski gróf, az 1830–31-i lengyel felkelősereg egykori főparancsnoka is, akit a honvédelmi bizottmány január végén a honvédsereg altábornagyává és a főhadszíntéren bevetésre szánt magyar csapatok összességének a parancsnokává nevezett ki s a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítésével és irányításával bízott meg. A most már Dembinski helyeslésével is találkozó erőösszpontosítás viszont megfontoltságot és időt igényelt – s nem csupán a máshonnan a főhadszíntérre vezényelt csapatok által leküzdendő távolságok nagysága miatt. Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el. A nehézségeket pedig egyidejűleg Perczel is szaporította, amennyiben – képtelen lévén belenyugodni hadtestének kétfelé tagolásába – most egyszerűen lemondott hadtestparancsnoki tisztségéről. És a Délvidéken sem csak a kiürítendő területek lakosságának lehető biztonságba helyezése okozott fejtörést és időveszteséget, hanem többek között az is, hogy a bácskai sereg december közepén kinevezett új parancsnoka, Esterházy Sándor gróf tábornok, aki a szerb felkelők ellen hajlandó volt harcolni, Windisch-Grätz reguláris csapatai ellen viszont nem, először kereken megtagadta, hogy a főhadszíntérre vonuljon, majd, tapasztalván, hogy a debreceni kormánykörök mégis ragaszkodnak feljöveteléhez, fogta magát és az ellenség táborába szökött.

A nehézségek legtöbbjét azonban végül is sikerült leküzdeni. Így Esterházy Sándor szökése után ez ő egyik alparancsnoka, Vécsey Károly gróf tábornok öntevékenyen átvette a már-már felbomlásnak induló bácskai sereg vezényletét, s helyreállítva a fegyelmet, csapatai élén február közepén már be is vonult a Szolnokkal átellenben létesített táborba.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Ehhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni. Miért is Dembiński úgy határozott, hogy mielőtt Egertől délre gyülekező főerőivel ő maga megkezdené a Windisch-Grätz seregzöme elleni támadást, elébb Vécseynek és Damjanichnak a Délvidékről elvont csapatai intézzenek Szolnoknál tüntető támadást Jellačić ellen.

S mindezt Dembiński nagyon bölcsen gondolta ki, de annál szerencsétlenebbül ültette át az életbe. Schlik közeledtére ugyanis Windisch-Grätz valóban kimozdult Pestről és megindult a Gyöngyös felé vezető úton, de a Dembiński által vártnál hamarabb: már február 23-án. A Szolnok elleni tüntetésre viszont a Délvidékről felrendelt csapatok jövetelének elhúzódása miatt március eleje előtt semmiképpen sem kerülhetett sor. Dembińskinek tehát most vagy hátrább kellett volna vonnia csapatait, hogy késleltesse a döntő ütközetet, vagy pedig – eredeti elképzeléseinek módosításával – fel kellett volna készülnie arra, hogy a döntő ütközetet már a Szolnok ellen tervezett támadás lezajlása előtt megvívja.

Görgei főparancsnoksága

De ha ilyen okok miatt Kossuth pillanatnyilag meghátrált is, abba, hogy a fősereg vezénylete végérvényesen Görgei kezében maradjon, semmiképpen sem óhajtott belenyugodni. Már a kezdet kezdetén feltette tehát magában, hogy ha a március 3-án Görgeire testált hatalmat most még nem tudja is visszavenni, valamiféle kerülő úton legalább utólag mégiscsak vissza fogja venni tőle. S ebben a szándékában azután még meg is erősítette őt Damjanich szolnoki győzelme. Damjanich ugyanis március 5-én Cibakházánál Dembiński eredeti haditervének megfelelően átkelt a Tisza jobb partjára, majd – míg Vécsey tüzérségi támadással lekötötte a szolnoki Tisza-híd bal parti hídfőjét védő császári csapatok figyelmét – dél felől váratlan rohamot intézett a szolnoki helyőrség ellen, s az ellenséget a város teljes kiürítésére kényszerítette. Ezek után pedig Kossuthnak meggyőződésévé lett, hogy most már azért is cselekednie kell, mert ha eltűrné, hogy Damjanich is Görgei alárendeltjévé legyen, akkor nem is egyszerű mulasztást, hanem valóságos bűnt követne el.

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki. Holott ezek a lépések Görgei előtt nemcsak azt tehették világossá, hogy Kossuth bizalmatlan iránta, hanem – a március 4-én történtekhez hasonlóan – azt is, hogy a véle való határozott kenyértörésre viszont Kossuth nem érzi magát elég erősnek.

És Görgeinek megint igen gyorsan lehetősége adódott a megfelelő ellenhúzás megtételére is. Vetter ugyanis főparancsnoki kineveztetése után új haditervet dolgozott ki, ez pedig azt irányozta elő, hogy a sereg most ismét két vonalon kezdjen támadást, csakhogy a zöm (az I., a II. és a III. hadtest) ezúttal Szolnok környékén támadjon, elterelő hadmozdulatot pedig a VII. hadtest hajtson végre Gyöngyösnél. S ez a terv, ha Szolnok felszabadítása után mindjárt életbe léptetik, minden bizonnyal eredményre vezetett is volna, hiszen azzal kecsegtetett, hogy a balszárnyon előrenyomuló magyar zöm Windisch-Grätz főerőit elvágja Pesttől és vagy átkarolja, vagy az átkarolás veszélyének fenyegetésével a Felvidék felé történő elvonulásra kényszeríti majd őket. A tiszafüredi huzakodások miatt azonban Vetter a támadást csak március 17-én tudta megindítani, közben pedig Damjanichnak, akit az ellenség előretolt állásában könnyen elszigetelhetett volna, Szolnokot emiatt megint fel kellett adnia. Mire tehát Vetter Cibakházánál átkelt a Tisza jobb partjára, Windisch-Grätz főerői már ismét Szolnok és Pest között helyezkedtek el.

Szabad György

A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája

Áruba bocsátott államjavakért 1850–67 között több mint 200 millió forint folyt be az államkincstárba. Amellett, hogy az államvagyon legértékesebb elemeit, így Magyarországon többek között a krassó-szörényi uradalmat bányáival és kohóműveivel együtt, továbbá az országot Pozsonytól Pesten, Szolnokon, Temesváron át Báziásig átszelő, részben még 1849 előtt megépült vasúti fővonalat, a SzolnokDebrecenPüspökladányNagyvárad vonalat és a soproni szárnyvonalat eladta, az önkényuralmi kormányzat a viszonylag legjobb karban levő 20 magyarországi kincstári uradalmat (az 1863–64-ben „kimutatott” 1,6 milliónyi tiszta jövedelemmel) adósságai fedezetéül, „zálogképpen s eladási szabadsággal” a magántőke tulajdonában álló bécsi nemzeti bank kezére juttatta.

Katus László

A szállítás forradalma

Eleinte a nagyobb hidak is faszerkezettel készültek (például az első szolnoki Tisza-híd).

Az urbanizáció meggyorsulása

Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

Debrecenben a malommunkások, a famunkások, a pékek és a csizmadiák munkabeszüntetésükkel 20%-os béremelést értek el. A szolnoki gőzfűrésztelep munkásainak több hónapon át tartó munkabeszüntetése ugyancsak hasonló eredménnyel végződött.

Hajdu Tibor

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Egységes tiszántúli hadsereg-parancsnokságot állítottak fel Szolnokon, amelyből azután hamarosan a Vörös Hadsereg parancsnoksága alakult ki. A hadsereg főparancsnoka Böhm lett, akinek kezében így a kormányzótanácséval vetekedő hatalom összpontosult, amit nem egyéni ambíciói tettek veszedelmessé, hanem ingadozó, centrista politikája. Ezt a hátrányt kiváló szervezői kvalitásai sem ellensúlyozták, a tisztikarral való jó viszonyának ára a politikai biztosok háttérbe szorítása volt. Érdeme azonban, hogy századunk talán legkiválóbb magyar hadvezérét, Stromfeld Aurélt megnyerte vezérkari főnökéül.

Stromfeld először átvette a Hadügyi Népbiztosság, Tombor elképzelését, és a hadosztályokat aktív védelemre, további ellenséges támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra utasította. Mindenesetre feladta a frontális védekezés lehetőségét. Parancsait azonban így sem tudták végrehajtani; a front középső szakaszán visszavették Hajdúszoboszlót és Hajdúszovátot – a Hajdúszoboszlón termett Böhm és Szamuely kivégeztették a volt polgármestert és a takarékpénztár igazgatóját, akik, sok más község ellenforradalmáraihoz hasonlóan, kitűzték a fehér zászlót, és elűzték a direktóriumot –, de másnap, amikor Szamuely már a budapesti tanács ülésén ismertette a front helyzetét, az ellenség visszavette Hajdúszoboszlót, és Püspökladány felé nyomult.

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél.

Május elseje: ünnep és krízis

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan – téves – hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,[3] mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”[4]

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta – Landler emlékezése szerint –, hogy „parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust».[5]

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után

A Tisza és az Ipoly között, az ellenséges hadsereg bevonulását váró területen már-már fehérövezet képződött, csak a vörös Salgótarján tartott ki. Abonyt és Szolnokot a Szamuely vezetésével alakított brigád, a Jászságot egy tengerészkülönítmény, Hatvant és Egert a kispesti munkásőrség tisztította meg, mielőtt még az ellenforradalmárok hívására érkező román és csehszlovák csapatok elfoglalhatták volna.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat. A feltételek elfogadhatatlanok voltak, Brownnal, aki közvetítés céljából még május 3-án Szolnokra utazott, a románok egyszerűen nem álltak szóba.

A tiszai offenzíva elhatározása

Míg az első haditerv széles fronton tervezte a támadást, a második terv csak a fő csapást Szolnoknál végrehajtó I. hadtestnek biztosított elegendő erőt.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Július 20-án hajnalban 300 ágyú nyitott tüzet, miközben a Vörös Hadsereg Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádtól délre átkelt a Tiszán. Az átkelés mindenütt sikerrel járt, az ellenség több ágyút és egyéb hadianyagot hátrahagyva visszavonult.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Július 26-án a Vörös Hadsereg csapatai végrehajtották az előírt visszavonulást, amelynek üteme ugyanolyan túlzott volt, mint az előző napokon a támadásé. Egy keskeny szolnoki hídfőtől eltekintve az egész Tiszántúl ismét az ellenség kezére került A csehszlovák hadsereg minden indokolás nélkül megkezdte az alig három héttel előbb szerződésben biztosított semleges zóna megszállását.

Július 27-én a román hadsereg parancsot kapott a Tiszán való átkelésre. Más politikai szituációban, kevésbé kimerült hadsereggel fel lehetett volna tartóztatni a támadást, legalábbis addig, amíg az intervenció többi frontja mozgásba nem jön. A májusi fordulatot, Budapest eredményes védelmét legfeljebb az egész munkásság mozgósításával lehetett volna megismételni; a siker azonban akkor sem lehetett volna tartós. A bécsi tárgyalások hírei, a szociáldemokrata vezetők bizalma Cuninghame-ben, a remény, hogy a szociális vívmányoknak legalább egy részét megmentheti a tanácskormány lemondása, eleve kétessé tették a kimerült munkásság reagálását. A szociáldemokrata vezetők maguk sem értették, s így a munkásokkal sem értethették meg, hogy a kormányzótanács lemondása sem teszi feleslegessé a Tisza-vonal, a főváros védelmét, ha meg akarják menteni a szocializmust vagy legalább a polgári demokrácia lehetőségét kívánják biztosítani.

27-én a túlerő támadása elől a szolnoki hídfőből is visszavonult az ott hagyott két hadosztály. A front mögött folytatódott a bomlás, miközben a „frontmögötti bizottság” elnöke, a csendben félreállított Szamuely Fonyódon a pesti proletárgyerekek elhelyezését ellenőrizte. Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”[6] Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev]] védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Az országban tovább romlott a hangulat, a Dunántúlon asszonyok tüntettek az élelemhiány miatt, a Tokajba küldött népbiztosok, élükön Garbaival, eredménytelenül tértek vissza: a III. hadtest sem akart már harcolni, de ha akart volna, akkor is a csehszlovák támadás kötötte volna le a következő napokban. A szegedi Új Nemzedék azonban hiába uszította a vöröskatonákat Budapest ellen. Horthyék álma, a hadsereg szembefordulása a Tanácsköztársasággal, minden igyekezetük ellenére sem valósult meg. A katonák nem kívánták a Tanácsköztársaság megdöntését vagy éppen a „nemzeti hadsereget”: fáradtak voltak, és békét akartak. A frontról hazatérve 1918 őszén, családjuk nyomorát látva vitték győzelemre a forradalmat, és most, a szűnni nem akaró harctól kimerülten, családjuk hívására dobták el a fegyvert.

Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait. Cegléden, az I. hadtest hadiszállásán Kun, Landler és a hadtestparancsnokok értekezletet tartottak, ahol Julier igyekezett rávenni őket a további harc feladására, hogy ezzel legalább Budapest megszállását elkerüljék. Az egybegyűltek többsége azonban az ellentámadás mellett volt, amit augusztus 1-én Szolnoktól északra indítottak volna. Az ellentámadást végrehajtó csoport magja az I. hadtest volt (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy-Bengyel Sándor, majd Werth Henrik), amelynek alárendeltek minden harcképes, még engedelmeskedő és a helyszínre szállítható egységet.

A kormányzótanács lemondása

Az I. hadtest sikeresen végrehajtotta a támadási parancsot, visszafoglalta Szolnokot, de a román lovasság elérte a BudapestMiskolc vasútvonalat, és bevonult Jászberénybe. Így Szolnok megtartása lehetetlenné vált; az I. hadtestet körülzárás fenyegette, és ez hamarosan be is következett.

Augusztus 1-én délelőtt a kormányzótanács megtartotta utolsó ülését; Kun Béla referátumában, akárcsak május 2-án, az 500-as tanács összehívását javasolta. Őszintén ismertette a hadsereg hangulatát, de kiemelte a biztató jeleket: a szolnoki támadást, a rendelkezésre álló tüzérség erejét, sőt meggyőződése ellenére úgy állította be a külpolitikai helyzetet, mintha az antant nem akarhatná Budapest román megszállását. A harc folytatását, a budapesti munkásezredek bevetését javasolta. Kunt támogatta a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többsége, de már közülük is néhányan – mint Varga Jenő – úgy vélekedtek, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”.[7] Hasonlóképpen gondolkodott a munkásság többsége. A jobboldali szociáldemokraták nem számítottak új forradalomra, s nem láttak más megoldást, mint a kapitulációt az antant előtt „a Cuninghame-mel kötött megegyezés” alapján. Ágoston, miután nem bízott az angol misszióban, olasz orientációt javasolt az új kormánynak.

Haubrich, a front helyzetére hivatkozva, megtagadta a munkásezredek szerinte hiábavaló mozgósítását, sőt azzal fenyegetőzött, hogy azonos nézetet valló társaival kimegy a gyárakba, és fellázítja a munkásságot. Ilyen körülménye-k között Kun és Szamuely nem tudták megakadályozni a kormányzótanács lemondásáról szóló határozat elfogadását. A határozatnak az 500-as tanácsban való előterjesztésével a centrista Rónai Zoltánt bízták meg.

Az ülés után Haubrich és tisztjei ragadták magukhoz a kezdeményezést. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor a budapesti hadtest két tisztje felkereste Gödöllőn Juliert, és támogatást kért a kormányzótanács elmozdításához. Az óvatos Julier közölte: szerinte erre már nincs szükség.

Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.[8] Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.

Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.[9]

A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.

Kun hibát követett el azzal, hogy megjelenésével támogatta a beterjesztett javaslatot, amikor az egyesülés már formailag is alig létezett. El kellett volna határolnia magát a javaslattól és következményeitől. Az új miniszterelnök, Peidl Gyula, nem volt hajlandó megjelenni és felszólalni a Munkástanács ülésén, amely világosabban látott volna, ha ismeri Peidl véleményét. Peidl ugyanis elhatárolta magát Rónaiéktól, saját kormánya összetételével sem értett egyet, s azt valóban csak pár naposnak szánta, még ha az utána következő polgári kormány jellegét nem is látta előre, mint Kun Béla. Tragikus hiba volt, hogy az ülés elnöke működésük folytatására szólította fel a munkástanácsokat; a kapituláció után elsősorban a direktóriumok tagjai estek áldozatul a megszállók és az ellenforradalom bosszújának.

A Vörös Hadsereg parancsot kapott a harc beszüntetésére, de parancsra már alig volt szükség. A katonák egy része szétszéledt, mások zárt alakzatban menekültek, a menekülni nem tudók fogságba estek, közülük sokat kivégeztek mint kommunistagyanúst. Fogságba esett a Szolnok körül kitartó, bekerített I. hadtest 40 ezer katonája és 1200 tisztje.

Lábjegyzetek

  1. Darvas János Pest megyei szolgabíró körlevele, Gács, 1683. december 20. Hornyik János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 318.
  2. Réthly, Időjárási események…. Budapest, 1970. 375.
  3. Párttörténeti Intézet Archívum 605 f. 2/28.
  4. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 195–196.
  5. Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március–április.
  6. Ugyanott, 545.
  7. Az ülésről jegyzőkönyv híján lásd Ágoston Péter jegyzeteit: [Párttörténeti Intézet Archívum, Ágoston-gyűjtemény.
  8. Párttörténeti Intézet Archívum 600/3. f.
  9. Ugyanott.

Irodalom

Kiadványok