Szomolnok

A Múltunk wikiből

szlovákul Smolník, németül Schmölnitz

falu Szlovákiában a kassai kerület gölnicbányai járásában
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Szomolnok látképe
1695
Az udvar 1695 és 1703 közt több szerződésben leköti a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai (Belső-Ausztria) és a zalatnai (Erdély) higanybányák termelését különböző németaLföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül.

Benczédi László

A rendi mozgalom bukása és megtorlása

Pénzügyi tekintetben az egész büntetőeljárás célja nem is volt más, mint a magyar birtokos osztály vagyonának megcsapolása az állandóan súlyos hiánnyal küszködő császári kincstár feltöltésére. Óriási vagyonok kerültek így elkobzásra: a tengerparti Zrínyi-uradalmak, a több millió értékű hatalmas Nádasdy- és Thököly-vagyon, az egész Wesselényi-birtokkomplexum, Csáky Ferenc szomolnoki rézbányarészei stb. egyaránt a Habsburg-kincstár tulajdonába kerültek, miközben a Rákóczi-birtokokat a megtorló rendszabályok nem érintették.

R. Várkonyi Ágnes

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

1680 táján – osztrák és szlovák kutatók eredményei szerint – a besztercebányai és a szomolnoki réz különböző mennyiségekben ugyan, de a világ minden tájára eljutott a bécsi, boroszlói és regensburgi nagy lerakatokból.

A túlélés esélyei

Megnyitják az 1675-ig műveletlen felsőbányai aranybányát, folyamatos a szomolnoki rézbányászat, s a vasbányászat adatai szerény, de szívós terjeszkedésről tudósítanak.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

  • Szomolnokon 1869-ben 252 bányász és 94 kohómunkás dolgozik. Szénégetők, ácsok, fuvarosok, favágók, felügyelők változatos munkafeltételek szerint dolgoznak: hetibérért, teljesítményben, szerződésben vagy vállalkozóként. Azokat a bányászokat, akik elbocsátó írás nélkül hagyták el a bányát, kereshették, mint a szökött jobbágyokat, és erőszakkal visszahurcolhatták.
  • A kincstár azonban az 1670-es évek közepétől kezdve a Szepesség híres szomolnoki bányáira fordított egyre nagyobb figyelmet. A szomolnoki rézbányavállalat elkobzások, birtokcserék és más tranzakciók útján 1687-re került teljes egészében a kincstár tulajdonába, és három év termeléséből 93 431 magyar arany tiszta hasznot hozott. A Szepesi Kamara jelentéséből kitűnik, hogy a szomolányi rézbányákból származó bevétel a harmincadokból származó bevételek után a második helyen áll, és kiemelkedő jelentőségű az udvar jövedelemforrásai között. Ezért küldte ki a kormányzat Breuer udvari tanácsost a szomolnoki bányák felülvizsgálására 1689-ben. A vizsgálat eredménye: ha emelik a munkások létszámát, és itt is bevezetik a napi háromszor nyolcórás műszakot, évi 50 ezer magyar aranyforint nyereségre számíthatnak.

Megosztott parasztság

A szepesváraljai uradalom kincstári kezelésbe kerülvén, az uradalomhoz tartozó mezővárosok és bányavárosok – Gölnic, Szomolnok, Stósz, Remete – lakóinak kötelessége lesz a tarcali és gönci bor szállítása.

Makkai László

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

1672-ben már csak Nagyszalók, Korompa, Gölnic, Svedlér, Remete és Szomolnok keveretlen német lakosságúak, Káposztafalva, Csütörtökhely és Stósz szlovákkal vegyesek, és hat környékbeli falu, melyek 1605-ben még németek, 1672-ben szlovák neveken szerepel, körülöttük pedig számos új szlovák falu létesült.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1687–1688. évi országgyűlés

Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • A besztercebányai rézbányák már a 16. század közepe óta a Kamara tulajdonában voltak; a politikai erőviszonyok most lehetővé tették, hogy az állam részben elkobzás (1670), részben csere (1690) útján megszerezze a Csákyak szepesvári uradalmához tartozó szomolnoki rézbányákat is.
  • Az udvar viszont nagyon is tisztában volt a bányászat fontosságával, s mindent elkövetett a bányaművelés jövedelmezőségének fokozására. Annál is inkább ezt kellett tennie, mert az 1695 és 1703 közt különböző németalföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai és az újonnan Habsburg-uralom alá jutott erdélyi higanybányák termelését kötötte le, kötelezettséget vállalva évi 6 ezer mázsa (azaz 360 t) réz és 3 ezer mázsa (azaz 180 t) higany Amszterdamba szállítására.
  • A vashámorok szakmunkásai, az olvasztárok és a kovácsok általában jobbágyszármazású szabad bérmunkások voltak – egy szomolnoki tiszttartó szavai szerint „az munkás ember oda igyekezik, ahol többet fizetnek néki”[1] –, s a mezőgazdasági napszámbérek két-, három- és négyszeresét is megkeresték.

R. Várkonyi Ágnes

Fejedelmi jobbágypolitika, bányászmozgalmak

Rákóczit a selmeci sortűz híre nagyon megrázta, bár a bányászok mozgalmát – amely jóval korábban elkezdődött, hosszabb távú folyamatba illeszkedett, és amelyet a többségükben katolikus szlovák és német bányászoknak az evangélikus tisztviselőkkel kiéleződött felekezeti ellentétei is átszíneztek – „temeraria conspiratio”-nak, „vakmerő összeesküvés”-nek[2] nevezte, de mindent megtett, hogy a feszültségeket levezesse, a bányászok igényeit kielégítse. 1708 tavaszán elrendelte, hogy a bányászok bérét részben ezüstpénzben fizessék. Kielégítette a szomolnoki bányászok bérkövetelését is. Miután 1708. március 20-án Rákóczi meghallgatta a papjaik vezetésével a fejedelmi audiencián megjelent kétszáz bányász panaszát, s a Gazdasági Tanácson számon kérte a „Szomolnoki Bányászok megkárosítások”[3] ügyét, elrendelte, hogy munkabérüket ezüstpénzben fizessék, s élelmezésükről a vármegyék gondoskodjanak. Társadalompolitikai döntéseinek bevezetésére azonban már nem jutott idő.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

A rézpénzinfláció következtében 1706 elejétől kibontakozó válság a nemesfémtermelés hanyatlásához vezetett, bányaigazgatás és bányamunkásság osztályellentétét felekezeti ellentétek még jobban kiélezték, s a bányászok bérköveteléseinek elutasítása 1707–1708-ban a Garam menti városokban és Szomolnokon ismételten is zendüléseket váltott ki. A legnagyobb bányászmegmozdulást, 1707. szeptember végén — október elején Selmecbányán, a kuruc katonaság verte le. Rákóczi hanyatló állama a bányászatban is meghátrálásra kényszerült a rendi erőkkel szemben: 1709-ben táblai ítélet alapján a szomolnoki rézbányákat visszaadták Csáky Istvánnak.

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A legsürgetőbb feladat a hollandoknak lekötött réztermelés biztosítása volt. A hitelezők a besztercebányai és az újra kamarai tulajdonba vett szomolnoki rézbányászat folyamatossága érdekében havi 5–5 ezer forint Verlaggal járultak hozzá a bányaművelés költségeihez. A főkamaragrófság egymást követő intézkedései nyomán a Besztercebánya melletti úrvölgyi rézbányák termelése 1715_ben már elérte az évi 2 ezer mázsát, 1718-ban a 3 ezret, 1723-ban meghaladta a 4 ezer, 1726-ban az 5 ezer mázsát, s 1734-ben elérte az évi 6 ezer mázsát, tehát húsz esztendő alatt megháromszorozódott. Mivel egyidejűleg a szomolnoki termelés is egyre nőtt, 1735 végére a hollandi hitelezőket kielégítették, s a rézelárusítást először a Palm testvéreknek, majd más osztrák vállalkozóknak adták bérbe. A réztermelés fellendülése következtében az Udvari Kamara már 1726-ban értesítette a főkamaragrófot, hogy ezentúl nem szükséges akadályozni a hazai rézfeldolgozást, a rézárugyártás nagyobb arányú fejlesztéséhez azonban sem a Kamara, sem magánosok nem rendelkeztek kellő tőkével. A rézbányászat magas termelési szintje viszont állandósult, így biztos fedezete lett az osztrák örökösödési háború idején felvett angol és holland kölcsönöknek. 1760 táján Szomolnok évente átlag 5 ezer, Besztercebánya 3 ezer mázsa (300, illetve 180 tonna) rezet produkált.

Távlataiban a réztermelés fejlesztésénél is nagyobb súlyú feladat volt a selmecbányai ezüstbányászat rekonstrukciója. Az első lépések még Thavonat (†1719) főkamaragrófsága idején megtörténtek. 1713-tól kezdve belföldi ólomércet használtak az ezüstkohászatban, s Hell Máté Kornél főgépmester tervei szerint megkezdték völgyzáró gátak és azokkal összefüggő, nagy kiterjedésű vízfogó árkok építését, valamint erővízgyűjtő tavak létesítését, hogy azok vizével hajtsák a vízemelő és -szállító gépeket. A Csehországból 1694-ben bevándorolt Hell még a századforduló idején tökéletesítette a hagyományos, lójárgányos vízemelő gépet (Roßkunst), majd 1711-ben üzembe helyezte az általa feltalált rudas szivattyút (Stangenkunst); a bányák víztelenítése ennek ellenére lassan haladt, úgyhogy Sternbach báró főkamaragrófnak (1723–1734) hivatalba lépésekor még azt kellett jelentenie, hogy Selmecbányán a termelés értékét felemészti a vízemelés költsége. A vízépítési munkák irányítását az 1730-as évek elején Hell Máté Kornél fia, Hell József Károly főgépmester, talán még apjánál is tehetségesebb technikus, és Mikoviny Sámuel, kiváló mérnök és híres térképész vette át; ezzel Sternbach halála idejére minden intézkedés megtörtént már, hogy az ezüstbányászatban „egy jövendő jobb eredménynek alapja vettessék”.[4] A Körmöcbányai Kamarának 1734 volt az utolsó deficites éve, 1739-ben az évi nyereség 100 ezer forint fölé emelkedett. A Selmecbányai Kamara Sternbach kamaragrófsága idején havi 20 ezer, a következő főkamaragróf, Mittrovszky báró alatt 1735-től 1743-ig, tehát nyolc év alatt összesen 2 millió forintot, ezután pedig rendszeresen havi 80–100 ezer forintot küldött fel nyereségéből Bécsbe. Az ezüstnek ez a hatalmas áradása tette lehetővé Mária Terézia kormánya számára – a külföldi kölcsönök mellett – az osztrák örökösödési háború költségeinek viselését, s ezzel a Habsburg Birodalom fennmaradásához a Selmec vidéki bányászat jelentős segítséget nyújtott. 1745-től ugyan a bányákon levő rendkívüli „áldás” csökkenni kezdett, 1747-ben a Bécsbe szálított nyereség már csak havi 40 ezer forint volt, de az örökösödési háború válságából kilábaló Habsburg Birodalom most megengedhette magának, hogy megfogadja az 1749-ben szakértőként Magyarországra küldött Imhoff báró braunschweigi bányakapitány tanácsát, és ne folyamodjék rablógazdálkodáshoz. A 18. század második felében sikerült biztosítani a bányaművelés egészséges fejlődését; Hell József Károly új vízemelő gépei segítségével a bányavíz leküzdésének problémája mintegy fél évszázadra megoldódott.

A bányaművelés harmadik, országos fontosságú ágazata a sóbányászat volt. Magyarország sóbányái közül az Eperjes melletti sóvári 1592 óta állt a bécsi Udvari Kamara kezelésében; az Erdélyi Fejedelemség megszerzése révén Habsburg-kézre jutottak a máramarosi és az erdélyi sóbányák is. A sóbányászat a középkor óta regálejog volt, a só forgalomba hozatalának ebből következő monopóliumát III. Károly építette ki. A bécsi udvar arra törekedett, hogy a Habsburg-országok sószükségletét lehetőleg belföldi termeléssel elégítse ki. Minthogy az erdélyi fejedelmek idején Magyarországra exportáló máramarosi és erdélyi kősóbányák mostmár belföldinek számítottak, a bécsi kormány felhagyott az osztrák só magyarországi terjesztésével, ehelyett a magyarországi és erdélyi sóbányák rekonstrukciójára, termelésük fokozására fordította figyelmét. A só árát mázsánként 0,5 forint illetékkel emelték, s a bevételi többletet a bányák helyreállítására rendelték. Magyarország és Erdély sótermelése az 1700. évi 330 ezer mázsáról 1720-ban 608 ezer, 1744-ben 707 ezer mázsára nőtt. A sóvári sófőzés erőteljes fejlesztése után 1725-től kezdve Sziléziát is magyar (főleg sóvári) sóval látták el. A sóhivatali szervezet Erdélyben a Gubernium közbeiktatásával, Magyarországon pedig közvetlenül a bécsi Udvari Kamara alá tartozott 1743-ig, amikor irányítását az 1741. évi 14. törvénycikk értelmében – az apparátus változatlanul hagyásával – a Magyar Kamara vette át. A magyarországi sójövedék tiszta haszna 1763-ban megközelítette az 1,5 millió forintot; erre a bevételre azonban, mint az előző fejezetben láthattuk, az udvar tette rá a kezét.

A szatmári béke után gyorsan helyreállították a nagybányai és [[Felsőbánya|felsőbányai arany- és ezüstbányákat, és legalább az aranybeváltás jobb megszervezésével igyekeztek előmozdítani a bányászatot és az aranymosást az Erdélyi Erchegységben. A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltási adatai itt is – mint úgy látszik az egész országban – a bányászat erőteljes fejlődését mutatják.

Év Beváltott arany
(nehezék)[* 1] (kg)
1710 13 630~ 69
1720 34 949~178
1730 49 450~253
1740 52 195~267
1750 59 856~303
1760 82 311~421
1770 88 483~453
  1. A nehezék a márka negyvennyolcad része, tehát 5,11537 g

Nem fejlesztette viszont az Udvari Kamara a zalatnai higanybányászatot. Az erdélyi bányaügy rendezésére 1699-ben Thavonat főkamaragróf vezetésével kiküldött bizottság ugyan Köleséri Sámuel szakértő közreműködésével még rendbe hozatta a bányákat, s a 18. század elején az idriaival együtt szállították az erdélyi higanyt Amszterdamba, de az idriai bányák 1727-ben megkezdett rekonstrukciója után a zalatnai higanybányászatot – nyilván a szállítási nehézségek miatt – már elhanyagolták, a legjobb zalatnai szakmunkásokat is áttelepítették Idriába, és ezek ott meghonosítottak a zalatnai technológiát, a cinóberércnek mésszel keverve történő olvasztását. Az 1734 és 1743 közti évtizedben Idria higanytermelése 18 390 mázsa volt, Zalatnáé csak 1200, a továbbiakban a szinte korlátlan idriai fejlesztési és értékesítési lehetőségek következtében a zalatnai higanybányászat jelentőségét vesztette.

Új és jelentékeny bányák birtokába jutott a Habsburg Birodalom az 1716–1718. évi győzelmes török háborúban. Igaz, a majdanpeki rézbányák Észak-Szerbiában már 1737-ben újból török kézre kerültek, a Krassó-Szörényi Érchegység gazdag réz- és vasbányái viszont fontos szerephez jutottak később a magyarországi iparfejlődésben. A régészeti leletek tanúsága szerint e vidék bányáit már a rómaiak is ismerték, középkori művelésükről is vannak szórványos adataink, s úgy látszik, a bányaművelés a török uralom idején sem szűnt meg teljesen. A bécsi Udvari Kamara tudott e bányák létezéséről, s tisztviselői Savoyai Eugén herceg seregei nyomában még a békekötés előtt megjelentek a helyszínen. Az oravicai rézbányák már 1718-ban művelés alatt álltak, és 1721-re felépült a bogsáni vasmű is. Szakmunkásokat a birodalom más bányavidékeiről küldött az Udvari Kamara, Tirolból, Stájerországból és főleg Észak-Magyarországról. A bánsági bányaművelés 1732-ig kizárólag kincstári vállalkozás volt, magánvállalkozóknak 1733-tól kezdve engedélyezték a bányászatot.

A magyarországi bányászat itt felvázolt körképéből adataink töredékes volta és áttekintésünk minden hiányossága ellenére világosan kitűnik, hogy a 18. század első felében az államhatalom aktív közreműködésével rendkívüli arányú fejlődés ment végbe. Ez a fejlődés véleményünk szerint két tényező egymást erősítő hatására vezethető vissza. Az egyik az Udvari Kamara és a neki közvetlenül alárendelt alsó-magyarországi főkamaragrófság – minden bürokratikus nehézkesség ellenére – céltudatos és következetes szervezőmunkája, a másik azoknak a kiváló technikusoknak a tevékenysége, akik különböző vízemelő gépek feltalálásával és üzembe helyezésével megoldották – legalábbis a 18. század század számára – a bányák víztelenítésének problémáját.

Három kitűnő feltalálóról kell itt megemlékeznünk – mint a magyarországi bányagépesítés úttörőiről – két Hellről és az angol Isaac Potterről. „Nincs nehezebb – írta Sternbach főkamaragróf egy jelentésében –, mint gépészeti tervek felett ítélni, mert legalább én még nem hallottam olyan tervet, mely megvalósítva az ígért hatást megadta volna.”[5] A bányagépek primitív szerszámokkal, nem erre specializált kézművesek által megépített egyedi alkotások voltak, az állandó igénybevételt csak rövid ideig bírták. A két Hell és Potter gépeiket a kellő mechanikai ismeretek birtokában tervezték meg, ezzel emelkedtek ki a kortárs gépészek közül, de elméleti felkészültségük sem kímélte meg őket az üzemi gyakorlat buktatóitól. A kor legkiválóbb gépészeinek helyzetét reálisan méri fel Sternbach megjegyzése az idősebb Hellről: „már sokszor mutatott be jól járó mintákat, de nagyban csak ritkán tudott jó eredményt elérni”.[6] Hell Máté Kornél gépei a víz, Isaac Potter 1722-ben Újbányán felállított tűzgépe a vízgőz erejét használta fel vízemelésre, Hell József Károly találmányai részben a vízi erő, részben a sűrített levegő alkalmazásának elve működtek. A prototípust sokszorosan is tökéletesítették, így Potter tűzgépének szerkezetét először Josef Fischer von Erlach, a nagy bécsi építész fia, majd a fiatalabb Hell módosította. A különböző elvű vízemelő gépeket; egyidejűleg használták, így például 1767-ben a selmecbányai felső-libertárnai bányaüzemnél hat tűzgép, hat vízoszlopgép, egy sűrített levegővel működő gép, öt rudas vízemelőkerék és nyolc lójárgányos gép dolgozott.

A bányaműveléshez szükséges szakmai ismereteket a leendő bányatisztek eddig csak a gyakorlatban sajátíthatták el. Sternbach báró főkamaragrófsága idején annyira konszolidálódott a selmeci bányaművelés, hogy 1735-ben lehetővé vált az első bányatisztképző iskola felállítása Selmecbányán, kétéves tanulmányi idővel, eleinte csak nyolc hallgatóval. Az iskola első vezetője Mikoviny Sámuel volt. Bányatiszteket itt nemcsak Magyarország, hanem az egész Habsburg Birodalom számára képeztek, a tanulmányi ösztöndíjak fele-fele arányban oszlottak meg a magyar, illetve az osztrák illetőségű hallgatók között. A bányatisztképző iskola ebben a formájában 1770-ig állt fenn, bányászati főiskolává fejlesztését 1763-ban kezdték meg. Alacsonyabb szintű bányászati iskolák a birodalom több bányavidékén működtek, így Magyarországon Szomolnokon és a Bánságban 1747 és 1770 közt.

Kosáry Domokos

A piarista iskolák

Állami tanintézet Magyarországon csak egy fajta volt időszakunkban: az a bányatisztképző iskola, amelyet III. Károly 1735-ben a csehországi jáchymovi (Joachimstal) intézet mintájára alapított Selmecbányán, és amelyet Mária Terézia 1763-ban, az első tanszék megalapításával kezdett akadémiai szintre emelni. Ezzel ugyanis (valamint az 1747-ben felállított szomolnoki, illetve bánsági hasonló iskolákkal) az Udvari Kamara saját kincstári bányászatának szakember-utánpótlását kívánta saját hatáskörén belül biztosítani.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

Közben a rézbányászat súlypontja a Bánságra helyeződött át, és az észak-magyarországi rézbányák rangsora is megváltozott: a szomolnoki réztermelés a 18. század második felében már általában a duplája volt a Besztercebánya melletti Úrvölgyének.

Mérei Gyula

Bányászat

Arany- és ezüstbányászat folyt Selmecen, Magurkán, Szomolnokon, valamint a Bánátban.

Rezet Besztercebányán, Szomolnokon, Miklósvágásán (Sáros megye), Iglón, a szörényi határőrvidéken és Szászkán bányásztak.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 4. d. 1706. május 11.
  2. Idézi: Heckenast Gusztáv, Az 1706–1708 évi bányászmozgalmakról. Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980. 83.
  3. Beniczky Gáspár naplója. Rákóczi Tár I. 109.
  4. Ugyanott 221. (1746. évi névtelen jelentésből)
  5. Ugyanott 915.
  6. Ugyanott 918.

Irodalom

A Csákyak szomolnoki bányáira ezenkívül még: Wenzel 221.