Táji sajátosságok a földművelési rendszerekben

A Múltunk wikiből

Az átfogó képen belül nagy árnyalati eltérések és helyenként sötét foltok figyelhetők meg, ha vizsgálódásainkat az ország egyes tájegységeire irányítjuk. Az eltérések a földművelési és határhasználati rendszerektől kezdődően szinte minden területen megmutatkoznak. E táji differenciálódás szemléltetésére – amennyire a korabeli felvétel megengedi – két tényezőt ragadunk ki: az ugar nagyságának és a szántóföldi takarmányfélék vetésterületének változását.

Az ugar és a takarmányfélék vetésterületének alakulása (1895–1915)
Országrész Az ugar területe a szántók %-ában A takarmányfélék vetésterülete a bevetett szántók %-ában
1895 1911–1915 1895 1911–1915
Dunántúl 10,0 4,0 13,0 13,8
Északnyugati Felvidék és Kisalföld 14,4 7,8 10,6 12,3
Duna–Tisza köze 8,3 3,9 6, 5 7,0
Északkeleti Felvidék 18,2 15,0 8,8 10,5
Tiszántúl 15,0 13,2 8,4 9,2
Bánság 3,7 3,7 4,9 5,7
Erdély 23,6 20,6 6,9 8,2
Összesen 12,51 8,9 8,5 9,5

Az ugarolásról közölt adatok szerint a talaj pihentetésének e hagyományos formájával az Alföldön szakítottak legkorábban, s némi lemaradással követte az ország középső és déli részét a Dunántúl, illetve a Duna bal partja. Ennyiben e négy tájegység fejlődésénél még nincs lényeges különbség. Egészen más helyzetre utalnak a takarmánytermelésre vonatkozó adatok. Az ősziek, tavasziak és az ugar váltogatásából álló háromnyomásos rendszer felszámolását a szántóföldi takarmányok termelése tette szükségessé. Vetésük és betakarításuk eltérő ideje miatt ezeket nem lehetett beilleszteni az őszi és tavaszi gabonafélék termelésére épülő nyomásos rendszerbe. Az ugarolás elhagyása tehát általában a takarmánytermelés megnövekedésével járt együtt. Ezt a fejlődési vonalat azonban nálunk az alföldi gazdálkodás nem követte. Annak ellenére, hogy az ugar területe itt volt a legkisebb, a takarmánytermelés jelentéktelen maradt.

A háromnyomásos, vagy népies nevén „fordulós” határhasználati rendszerből tehát, amely a gabonakonjunktúra időszakában még országszerte divatozott, két irányba vezetett az átalakulás. Az ország nyugati és északnyugati részein a „fordulós” rendszer helyébe a váltógazdaság lépett. A vetésforgók főként szántóföldi takarmányokkal bővültek, ami a talaj termőerejének jobb kihasználását és egyben – a pillangósokkal – nitrogénkészletének pótlását is elősegítette. A szántóföldi termelés jelentős mértékben igazodott az állattenyésztés igényeihez. Az alföldi gazdálkodás fejlődése más irányt vett. Itt az 1880-as években a háromnyomásos rendszert a kukorica–búza vetésforgók váltották fel, amit az alföldi termelők főként a szélsőséges éghajlattal, a gyakori aszállyal indokoltak. A takarmányfélék aszályos években gyenge termést hoztak, viszont a kukorica viszonylag jól bírta a meleg, esőtlen nyári időt. A jobb talajművelés, a mélyebb szántás ugyan jó védekezés lett volna az alföldi takarmánytermelőknek a szárazság ellen, de az ezzel járó többletmunkától és kiadástól már elzárkóztak, s megmaradtak az e nélkül is biztosabb hozamú búza–kukorica-rendszer mellett. E gazdálkodási mód elsősorban a Bánságot és a Bácskát jellemezte, ahol a vetésterület 70–80%-át e két termény foglalta el. A tiszántúli megyékben némileg csökkent a kukorica szerepe, Viszont annál nagyobb volt a búzáé. Nem egy helyen a szántóknak több mint felébe búza került, a búza–búza „forgórendszer” Szolnok, Csongrád, Békés stb. megyék egyoldalú termelésének az egész korszakon át gyógyíthatatlan betegsége maradt.

A Felvidék és Kárpátalja lakóinak alkalmazkodniuk kellett a mostoha éghajlathoz. E tájak magasabban fekvő részeinek csekély kiterjedésű termőterületein a búza már ritkaságszámba ment, sőt rozsot is csak az alacsonyabb részeken termeltek. A fő termény itt továbbra is az igénytelen zab maradt, s mellette még a tavaszi árpa és a burgonya tette változatosabbá a tavasz korábbi vagy későbbi beköszöntésétől függően alakított forgórendszert. A Felvidék keleti részében a falvak jelentős része még ekkor is ragaszkodott a háromnyomásos rendszerhez, míg nyugati felén már az 1890-es években a szabad gazdálkodásra tértek át.

Erdély és tájegységei a sajátos vonások egész sorával bővítették az ország mezőgazdaságának amúgy is sokrétű problémáit. Egyes vidékeken a fél évszázados tőkés fejlődés tájat és embert formáló hatásától szinte érintetlenül éltek a feudalizmus századai során kialakult kezdetleges termelési eljárások. Az elszigelteltebb területeken még az 1890-es években is a kétnyomásos rendszer divatozott. A fő termény Brassó, Csík és Háromszék megye kivételével mindenütt a törökbúzának nevezett kukorica volt. E nagyarányú kukoricatermelést jórészt az indokolta, hogy az erdélyi lakosság táplálkozásában a 18. század óta a kukorica első helyen állt. A búza vetésterülete csupán 10 megyében érte el a 20% fölötti részesedést. Az erdélyi gazdálkodás ugyan nagyrészt megrekedt a hagyományos nyomásos rendszer színvonalán, viszont néhány tájegység, elsősorban Brassó és Szeben megyék gazdálkodása a századforduló után gyorsan előrelendült és az ország nyugati részeihez hasonló színvonalra emelkedett.

A határhasználat mikéntjét 1894-ig többnyire a szokásjog szabályozta. Általában a birtokosok szám szerinti többségének szavazata alapján döntötték el, hogy megmaradjanak-e az egyéni kezdeményezést béklyóba kötő nyomáskényszer mellett, vagy a szabad gazdálkodásra térjenek át- Az 1894. évi mezőrendőri törvény többek között a nyomáskényszert is szabályozta, és a korábbi gyakorlattól eltérően a birtok szerinti többség akaratától tette függővé a határhasználat rendjének eldöntését. A kérdés nem volt egyszerű és gyakran felkavarta a falvak belső nyugalmát, békéjét. Az intenzívebb kultúrákat felkaroló vidékeken a kis- és törpebirtokos réteg volt a nyomáskényszer felszámolásának a szószólója. Ezek számára ésszerűtlen volt már, hogy amúgy is csekély földjük tekintélyes része maradjon ugaron évről évre. Az elmaradottabb, egyoldalú gazdálkodást űző országrészeken viszont a parasztságnak ez a rétege az ugarlegeltetés előnyei miatt ragaszkodott a nyomáskényszerhez; télire is szűkösen elegendő, csekély takarmánykészlete miatt ugyanis csak így látta biztosítottnak az állattartást.

A nyomásos és a szabad gazdálkodás megoszlása országrészenként, 1908-ban
Országrész Községek szám Nyomásos Szabad
gazdálkodás a községek %-ában
Dunántúl 2699 8,08 91,92
Északnyugati Felvidék és Kisalföld 2235 7,38 92,62
Duna–Tisza köze 537 13,59 86,41
Északkeleti Felvidék 2223 43,27 56,73
Tiszántúl 1456 49,37 50,63
Bánság 1050 19,62 80,38
Erdély 2362 41,45 58,55
Magyarország összesen 12 562 26,43 73,57

A magyarországi birtokviszonyok és üzemstruktúra ismeretében önként adódik itt a kérdés, hogy az elmondottak egyaránt jellemezték-e valamennyi üzemtípus termelését? Az eddigi kutatások arról győznek meg bennünket, hogy a tőkés mezőgazdaság fejlődésének eltérő vonásai és problémái elsősorban tájegységek szerint alakultak. A nagyon is lényeges táji sajátosságokat részben a különböző természeti feltételek, talaj, éghajlat stb. magyarázzák, esetenként pedig a földrajzi helyzet, a piac közelsége vagy hiánya és a közlekedési lehetőségek játszottak kisebb vagy nagyobb szerepet formálódásukban. Az eltérő történelmi előzmények is hozzájárultak bizonyos termelési sajátosságok kialakulásához, amelyek hagyománnyá váltak és a tőkés fejlődéssel szemben rendkívül ellenállónak bizonyultak. A színvonalbeli különbségeket nem csökkentette, hanem inkább növelte a 19. század második felében fokozatosan térhódító tőkés fejlődés. E sajátosságok mindegyik birtoktípust jellemezték. A tiszántúli nagyüzemek gazdálkodásának ugyanúgy az egyoldalú gabonatermelés volt a betegsége, mint a parasztságénak, viszont az ország nyugati részein ebben az időben a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése és az ehhez szükséges takarmányfélék biztosítása állt mind a nagyüzemek, mind a parasztság törekvéseinek a középpontjában. Az egyes üzemtípusok gazdálkodásában természetesen megfigyelhetők a tájegységeken belül némi eltérések. Az 1913–1915 közötti aratási statisztikák alapján megállapítható, hogy országos átlagban az ugarolás a 100 kat. holdon aluli gazdaságokban valamivel nagyobb arányú volt, mint a 100 kat. holdon felülieknél, bár a Dunántúl egyes intenzívebben gazdálkodó megyéiben és az Alföldön e téren is a paraszti gazdaságok javára billent a mérleg nyelve. A gabonatermelés méreteiben alig van eltérés a két csoport között, Viszont a takarmánytermelés már jóval nagyobb arányú volt a 100 kat. holdon felüli gazdaságokban. Ennek érthető oka volt, hiszen a közép- és nagyüzemekben megtermelt takarmányfélékből tekintélyes mennyiséget a részes kaszások és gyűjtők számára kellett átengedni, ami tehát a kis- és középbirtokos állattartásnak a bázisául is szolgált. E kényszer szülte helyzet viszont azt is jelentette, hogy a nagyüzemek vetésforgója változatosabb lett. A munkaigényes kapások termelésében – kivéve a cukor- és takarmányrépát – már a paraszti gazdaságok vállalták a nagyobb szerepet. A konyhakerti növények lassan szántóföldekre is kiterjedő termelésében főként a kis- és törpebirtokos parasztságé volt a kezdeményezés.


A mezőgazdaságVörös Antal
A művelési ágak átalakulása és a növénytermelés Tartalomjegyzék A termésátlagok és a fejlődés mérlege