Táncsics Mihály

A Múltunk wikiből

született Mihajlo Stančić

Ácsteszér, 1799. április 21. – Budapest, 1884. június 28.
író, publicista, az első szocialista politikusok egyike
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Táncsics Mihály Rusz
1846.
Megjelenik Táncsics Mihály Anti-úrbérváltság című műve.
Megjelenik Táncsics Mihály Népkönyv című műve.
1847. március 4.
Letartóztatják Táncsics Mihályt.
1848. március 15.
A pesti forradalom kivívja a sajtószabadságot, Táncsics szabadonbocsátását és a nemzetőrség felállítását. Megalakul a pesti forradalmi választmány.
1857.
Táncsics Mihály: Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezete.
1860. augusztus 29.
Táncsics Mihályt 15 évi fegyházra ítélik.
1869. július 11.
Táncsics Mihályt az Általános Munkásegylet elnökévé választják.
1884. június 28.
Táncsics Mihály halála.

Vörös Károly

A paraszti árutermelés lehetőségei és a felhalmozás korlátai

És az így megnyíló lehetőségek mértéke országszerte nyilván csak még tovább szélesednék akkor, ha a teljes birtokukkal földesúri földön élő, így a jobbágyfelszabadításból végül is kimaradt, egyértelműen majorsági zsellérség földbirtoklását is figyelembe vehetnők. Bár erre vonatkozóan adataink csak igen hézagosak, nyilvánvaló, hogy hatalmas tömegről van szó. 1848-ban e kérdésnek a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésében játszott nagy szerepe és az, hogy a nemesség oly idegesen fogadta Táncsics lapjában e réteg helyzetének nagy súllyal történő tárgyalását, e réteg és a probléma fontosságáról vall.

Arató Endre

A magyar radikálisok nézetei

A radikálisok nemzetiségi politikáját ezért mindenekelőtt Táncsics Mihály nézeteivel jellemezzük. Táncsics felfogásának vizsgálatánál el kell tekintenünk attól, hogy azokkal a pozitívumokkal foglalkozzunk, amelyek elsősorban jellemzik a nagy plebejus forradalmár munkásságát, politikáját. Tárgyunk a nemzeti kérdés, és éppen ez az a problémakör, ahol Táncsics korlátai különösen megmutatkoztak. Másfelől: ha Táncsics nem értette meg a nemzeti kérdés jelentőségét, a nem magyar népekkel való viszonyában mélységes demokratizmusa következtében mégis igen sok helyes és méltánylandó mozzanattal találkozunk. Hunnia függetlensége (1847) című művében például határozottan felvetette annak szükségességét, hogy a magyaroknak és a nemzetiségeknek össze kell fogniuk a kisszámú arisztokráciával szemben, a polgári haladás ügye érdekében.

Táncsicsnál a magyarosítás a polgári haladás gondolatával kapcsolódott össze. Világosan mutatja ezt a nagy magyar demokrata egyik terve, amely a jobbágyság földhöz juttatását és új paraszti telepek létrehozását propagálta oly módon, hogy „az újan települő község ne alakuljon csupán egy nyelvű népből, hanem vegyítve”. Ahol pedig új község nem jön létre, hanem csak a régi bővül, ott „a nem magyar ajkú lakosokból álló helységekben csak magyaroknak adjátok a még adandó földeket; megfordítva, a magyar községeket más nyelvű, tót, oláh vagy német lakókkal szaporítsátok; ez hatalmatokban áll; semmi áldozatba nem kerül, s a magyar faj felvirágoztatására ezáltal temérdeket tettetek”.[1] Ez a naiv optimizmus csak a liberális ellenzék nézeteivel vetekedhetett!

Még szembetűnőbb a polgári átalakulás és a magyar nacionalizmus szerves egysége Táncsics következő leírásában: „Midőn így e hazában nem jobbágy szolganép, hanem compact magyar nemzet legyen… Midőn így lassan haladva e hon idegenajkú népének egy harmada megmagyarosodott, s a magyar faj új életnek indul, s megszilárdult, figyelmét a Duna torkolata felé, s keletre fordítja, hol dicső jövendő vár rá.”[2]

A! radikálisok nemzetiségi politikáját vizsgálva felvetődik a kérdés: vajon Petőfi Sándort, az egyik legjelentősebb plebejus forradalmárt e tekintetben is a radikálisok közé számíthatjuk-e? Petőfinek, a költőnek még e csoporténál is kevésbé megformált nemzetiségi programja volt. Írásaiban, verseiben 1848 előtt csak itt-ott találkozunk e kérdésre vonatkozó utalásokkal. E megnyilatkozások azt mutatják, hogy Petőfi nem volt olyan türelmetlen, mint Táncsics. Természetes azonban, hogy nem vonhatta ki magát kora türelmetlenségének hatása alól.

Petőfi nacionalizmusa, amely mindenekelőtt a nemzetiségi mozgalmak ellen irányult, nem csökkentette a költő együttérzését az elnyomott nem magyar népek iránt. Észak-magyarországi útjain nemegyszer beszélgetett anyanyelvükön a súlyos viszonyok között élő szlovák nép fiaival. A szlovák szegénységgel való együttérzését fejezte ki Magyarország (1845) című költeménye is. Petőfihez hasonlóan Táncsics is többször kifejezésre juttatta a feudális elnyomás alatt élő nemzetiségek iránti együttérzését. Besztercebányai útjai során elfogulatlanul, nagy rokonszenvvel írt a környék szlovák lakosságáról.

A nép nemzetbe emelése

A plebejus nemzetfogalom annyiban különbözött a liberálistól, hogy abban csak a nép kapott helyet, és kizárták belőle a mágnásokat és a főpapokat, esetenként pedig a királyt is. (Ezt tették a magyarországi jakobinusok is.) A másik alapvető különbség pedig az volt, hogy nem fogadták el a liberális alapgondolatot. Miféle anomália az – kérdezték –, hogy a kicsiny rész fogadja be, egyenjogúsítsa a sok millióból álló népet. Ez – véleményük szerint – csak fordítva lehetséges. Magyarországon ezt az eszmét a leghatározottabban Táncsics Mihály fogalmazta meg.

Vörös Károly

Táncsics Mihály

A teljes cikk.

A Fiatal Magyarország

Táncsics azonban nézeteivel, de magatartásával is valahogyan mindig külön állt, szinte kínosan igyekezve megőrizni függetlenségét. Nem is volt már fiatal ekkor: az országgyűlési követek korosztályához tartozott.

Spira György

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Végezvén tehát a nyomdában, kora délután népgyűlést rendeztek a Nemzeti Múzeum piacán, s itt Irányi javaslatára ekkor már mintegy 10 ezer ember jelenlétében – elhatározták, hogy a tizenkét pontot el fogják fogadtatni a városi tanáccsal is, majd pedig – érvényre juttatandó a tizenkét pontnak egy másik, a politikai foglyok szabadon bocsátására vonatkozó követelését is – Budára vonulnak és kierőszakolják, hogy az ott székelő legfőbb magyarországi kormányszék, a helytartótanács azonnal helyeztesse szabadlábra a forradalmi tevékenysége miatt bírói ítélet nélkül is már kerek egy éve fogva tartott Táncsics Mihályt. Azon melegében választottak is hát a maguk soraiból egy hattagú bizottmányt, hogy az a továbbiakban szószólójuk legyen a hatóságok előtt, s avval megindultak a városháza felé.

De még meg sem érkeztek a Városháza piacára, s bizottmányuk tagjainak száma hatról máris nyolcra nőtt. Mert a liberális nemesi mozgalom Pesten tartózkodó korifeusai eleinte nem tulajdonítottak jelentőséget a radikálisok – vagy ahogy őket ettől a naptól fogva országszerte nevezni kezdték: a márciusi fiatalok – fellépésének. Az első órák elteltével azonban már ezek a politikusok is rádöbbenhettek arra, hogy tévedtek, hiszen Petőfiéknek tekintélyes tömegekre sikerült szert tenniök. S ebből a felismerésből a szóban forgó liberális politikusok számára immár önként adódott az a következtetés, hogy többé nem maradhatnak az események tétlen szemlélői, mert ha tétlenkednek, akkor a forradalmi mozgalom könnyen túlmehet a szerintük kívánatos határokon, ha viszont most maguk is csatlakoznak a mozgalomhoz, akkor legalább utólag talán a maguk kezébe vehetik még a mozgalom gyeplőit, ebben az esetben pedig már nem is csak arról lesz módjuk gondoskodni, hogy a mozgalom el ne fajuljon, hanem akár arról is, hogy éppenséggel a liberális törekvések erősítőjévé legyen. A múzeum elől a városháza felé vonulók körében ezért egyszercsak megjelent Klauzál is, Nyáry is. A márciusi fiatalok pedig nemcsak örömmel üdvözölték, de bizottmányukba is mindjárt befogadták őket. Mert az a márciusiak előtt sem lehetett kétséges, hogy Klauzálék ezek után kísérletet fognak tenni a mozgalom irányításának átvételére. Csakhogy a márciusiaknak azzal is tisztában kellett lenniök, hogy a polgári átalakulás ügyét ők maguk teljes egészében úgysem vihetik sikerre, mert ehhez – bármekkora tömeg szegődött most melléjük Pesten – mégsem elég erősek, s hogy azért a továbbiakban is törekedniük kell ugyanolyan lépések megtételére, amelyek kész helyzet elé állíthatják a különben meg-megtorpanni hajlamos liberálisokat, a liberálisokkal való együttműködés ösvényéről azonban továbbra sem szabad letérniök.

Ennek a politikának a helyességét pedig már az is igazolta, ami azután a városházán történt. Ott ugyanis ekkor már javában tárgyaltak a városi tanács és a helybeli választott polgárság sebtében rendkívüli közgyűlésre összehívott tagjai, a tárgyalás azonban pusztán akörül forgott, milyen eszközöket vegyenek igénybe a forradalmi mozgalom elfojtására; mert abban, hogy a mozgalmat mindenképpen el kell fojtani, nemcsak a jelenlevők konzervatív gondolkodású többsége értett egyet, hanem a többséggel teljesen egy volt a városi vezetők között helyet foglaló néhány liberális is. Petőfiék betoppanása után viszont a közgyűlés menete homlokegyenest ellenkező irányba fordult. És ez elsősorban annak volt ugyan köszönhető, hogy a márciusi fiatalokat a városházára is elkísérte az általuk utcára szólított – s idő közben még tovább, 15–16 ezer főnyire (vagyis immár a Pesten élő felnőtt férfiak összességének felével azonos számúra) duzzadt – tömeg, de másodlagosan köszönhető volt annak is, hogy a márciusi fiatalok kíséretében ez alkalommal már Klauzálék is ott voltak, s követeléseik mellett ők is szót emeltek. Ez ugyanis a városatyákat egyszeriben meggyőzte arról, hogy többé nemcsak ellenszegülésre nem szabad gondolniuk, hanem jó lesz egyenesen kitörő lelkesedést mutatniok a forradalmi mozgalom iránt.

Most tehát a városházán hirtelen színeváltozás történt. A városi tanács először is a legnagyobb készséggel magáénak ismerte el a tizenkét pontba foglalt követeléseket. Azután a közgyűlés kimondotta, hogy a tizenkét ponttal egy küldöttség már másnap utazzék Pozsonyba, s ne csak e nevezetes dokumentum elfogadására hívja fel az országgyűlést, hanem arra is, hogy székhelyét haladéktalanul tegye át Pestre. Határozatot hozott továbbá a közgyűlés egy a márciusi fiatalok képviselőinek részvételével alakítandó forradalmi választmány azonnali felállításáról, 8 kimondotta, hogy e választmány – minden további nélkül érvényt szerezve a tizenkét pont idevágó követelésének is – sürgősen szervezze meg a helybeli nemzetőrséget. Végezetül pedig az egybegyűltek – követve az Irányi által még a múzeumi gyűlésen javasoltakat – azzal is megbízták a választmányt, hogy a közgyűlés berekesztése után keresse fel a helytartótanácsot s vétesse véle tudomásul mind a sajtószabadság életbeléptét, mind a nemzetőrség megalakítását, egyben arra is felszólítva ezt a testületet, hogy a katonai hatóságokkal tüstént helyeztesse szabadlábra Táncsicsot s adasson ki olyan parancsot, amely szerint a helyőrségnek – mint eddig sem tette – ezután is tilos lesz beleavatkoznia az események folyásába.

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

A magyarországi románok élén ugyanis olyan férfiak állottak, akik – mint például a konzervatívként indult, de a Habsburgokból idővel alaposan kiábrándult Ioan Dragos Bihar megyei szolgabíró vagy a hatalom birtokosai által 1845-ben parasztlázítás vádjával Táncsicshoz hasonlóan bebörtönzött s azután 1848 áprilisában ugyancsak a pesti fiatalok által kiszabadított lugosi ügyvéd, Eftimie Murgu – megértették, hogy népük felemelkedésének legfőbb gátja ugyanaz a Habsburg-abszolutizmus, amely a magyar nép felemelkedésének is legfőbb gátja, legfőbb fegyvertársaik pedig a Habsburg-abszolutizmus elleni harcban éppen a polgári átalakulás magyar hívei lehetnek.

A választások

Majd a fővárosi nyomdászmozgalom megindulása után Táncsics is belevetette magát a harcba, s a nyomdászok melletti következetes kiállásával jelentősen hozzá is járult a mozgalom sikerre viteléhez. Amikor pedig napvilágot látott Klauzálnak a céhszabályokat módosító rendelete, a radikálisok közül immár többen is felújították a céhek maradéktalan eltörlésének a követelését: elsőül a márciusi fiatalok csoportjához tartozó Mészáros Károly a Radical Lap hasábjain, azután Táncsics saját lapjában, a Munkások Ujságában, s végül Julian Chownitz az általa szerkesztett Die Oppositionban, a márciusi fiatalok német nyelvű orgánumában; sőt Mészáros Károly egy további cikkében a gyári munkások béreinek felemelését is sürgetni kezdte.

És a radikálisok egynémelyike most már újra meg újra szót emelt a parasztság érdekében is. A Táncsics baráti köréhez tartozó Horárik János például május folyamán azt hirdette a Fejér megyei parasztok körében, hogy „a szőlődézma eltörlendő és addig se adja meg senki”.[3] S ennél is fontosabb volt, amit maga Táncsics tett. Mert Táncsics kezdetben azt hitte, hogy a márciusi jobbágyfelszabadítással a föld népe mindent megkapott, amit kívánhatott, s már csak ezért is, de a forradalom táborán belüli ellentétek tompításának vágyától vezettetve is elítélte a parasztság erőszakos mozgalmait. Április–május folyamán azonban – éppen a parasztmozgalmak hatására – mindinkább megértette, hogy a márciusi jobbágyfelszabadítás mégsem hozott még gyógyírt a parasztság valamennyi sebére. S az erőszakos mozgalmak pártolójává továbbra sem lett ugyan, azt viszont. ettől fogva egyre határozottabban kezdte hangoztatni, hogy a forradalom táborán belüli egyetértés biztosítása végett nemcsak a parasztoknak kell lemondaniuk az önkényes eljárásról, hanem a birtokos osztálynak is újabb engedményeket kell tennie. A legsürgősebb feladatot pedig egy június eleji cikkében úgy körvonalazta, hogy a népképviseleti országgyűlés mentesítse a parasztokat mindazoknak a feudális természetű szolgáltatásoknak további teljesítésétől, amelyeket a pozsonyi országgyűlés még érintetlenül hagyott,

S az ilyen és hasonló megnyilatkozások nem is maradtak következmények nélkül. A nyomdászok például Táncsicsot „a nyomdamunkások atyja” címmel tisztelték meg,[4] a parasztok pedig, akikből sem a Nép Barátjának, sem a Katkolikus Néplapnak nem sikerült különösebb egyetértést kicsikarnia, a Munkások Ujságát tízezrével és a legnagyobb lelkesedéssel olvasták. Az a rokonszenv azonban, amelyre Táncsics és társai tettek szert a néptömegek körében, csupán nekik maguknak, s nem a baloldal egészének szólt. Mert ahhoz, hogy a baloldal egésze is elnyerhesse szélesebb tömegek bizalmát, a baloldal egészének is a népjogok ernyedetlen szószólójaként kellett volna fellépnie. A radikálisok zöme pedig az ilyen fellépéstől egyelőre változatlanul visszariadt, változatlanul attól tartván, hogy a parasztok és a munkások követeléseinek felkarolásával végérvényes szakadást idézne elő a forradalom táborán belül, s így felülmúlhatatlan szolgálatot tenne a támadásra készülő ellenforradalomnak.

A baloldal mozgási lehetőségei tehát június folyamán is meglehetősen korlátozottak maradtak. Teljes reménytelenség azonban ennek ellenére ekkor sem lett úrrá a radikálisokon, mert – ha mástól nem is – a rövidesen összeülő országgyűléstől ez idő tájt is igen sokat vártak abban a feltevésben, hogy ez a törvényhozó testület lényegesen kedvezőbb összetételű és harcosabb szellemű lesz, mint amilyen az áprilisban berekesztett pozsonyi diéta volt, sőt lényegesen harcosabb szellemű lesz a Batthyány-kormánynál is, s így állandó ellenőrködésével képes lesz üdvös hatást gyakorolni a kormánypolitika további alakulására.

De mire június végén lezajlottak a választások, kiderült, hogy az országgyűléshez fűzött baloldali remények túlontúl rózsásak Voltak: a képviselők közé bekerült ugyan Táncsics s – Irányi Dániel, Irinyi József meg a győri Lukács Sándor személyében – három márciusi fiatal is, bekerült azután vagy harminc nemesi radikális (így többek között Teleki László, Madarász László, Patay József és Nyáry Pál, továbbá Palóczy László, Balogh János, Kállay Ödön, Madarász József, Sembery Imre és Halász Boldizsár) s – Eftimie Murgu, Sigismund Pop, Aloisiu Vlad és Alexandru Buda személyében – bekerült négy radikális nézeteket valló magyarországi román politikus is, a 426 betöltött képviselői helynek azonban a baloldal, mindent egybeszámítva is, kevesebb mint egytizedét szerezte meg. S ez egyáltalán nem volt véletlen – több okból sem.

A baloldal alulmaradásában közrejátszott például az, hogy a választásokat lebonyolító helyi hatóságok tekintélyes hányada már eleve minden tőle telhetőt megtett a radikális képviselőjelöltek állásainak megingatása, kivált a szavazásra most jogot nyert parasztok minél nagyobb részének a választásoktól történő távol tartása érdekében. A választói névjegyzékekből tehát helyenkint tömegével hagytak ki olyan nem nemeseket, akiket a szavazati jog kétségtelenül megilletett volna, a szavazást pedig – különös tekintettel arra, hogy közben országszerte megkezdődött az aratás – sokfelé hétköznapra tűzték ki. S ezekhez a húzásokhoz azután szép számban társultak még a megszokott kortesfogások is, amelyek részben szintén a paraszti szavazók elijesztését, részben a baloldali jelöltek befeketítését szolgálták, s amelyek nem is maradtak hatástalanok, mint ezt Petőfi Sándor vagy Arany János bukása is tanúsíthatja.

Sokkal több radikális azonban akkor sem juthatott volna mandátumhoz, ha a választási hadjárat során ilyesféle visszaéléseket egyáltalán nem követnek el, s ha a választásba (a szűkebb értelemben, azaz Erdély nélkül vett Magyarország lakói közül) a kétszázezernyi nemes úron kívül az a 600 ezerre becsülhető nem nemes is kivétel nélkül mind belefolyik, akit szavazati joggal csupán az 1848:V. törvénycikk ruházott fel. Mert ahhoz, hogy a parasztok osztatlan bizalommal forduljanak a radikális jelöltek felé, az kellett volna, hogy emezek a paraszti követelések felkarolóiként lépjenek fel – éppúgy, mint Táncsics, akit két, vagy mint a megyei közmunkák eltörlését sürgető Murgu, akit azután három kerületben is megválasztottak.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Majd július 16-án Madarász László vezetésével megalakult az Egyenlőségi Társulat is, amelynek a keretei között meg elsőkül a radikális nemesi politikusok és Táncsics követői fogtak össze egymással. S július második felében azután a márciusi fiatalok zöme is átlépett az Egyenlőségi Társulatba, úgyhogy a társulat hamarosan a baloldal egészének több mint ezer fős pártszerű szervezetévé nőtte ki magát. A különféle baloldali csoportok egységesülését pedig nyomon követte a baloldali sajtó egységesülése is: a Madarász-fivérek július elején megindult lapja, a Nép-Elem néhány héten belül magába olvasztotta a kisebb olvasóközönséggel bíró s ezért anyagilag sem eléggé kifizetődő radikális lapokat, továbbra is megőrizte viszont különállását a Marczius Tizenötödike, a Munkások Ujsága meg a Die Opposition, s így megteremtődtek a feltételei annak, hogy a nemesi, az értelmiségi, a paraszti és a német ajkú olvasók ezután is más-más, testükre szabott lapból ismerjék meg a radikálisok nézeteit, ezekről a nézetekről azonban az olvasóközönség egyes csoportjai egyöntetű tájékoztatást kapjanak.

Közben pedig a radikálisok lépéseket tettek korábbi politikai irányvonaluk helyesbítésének, elsősorban parasztpolitikájuk magasabb színvonalra emelésének az érdekében is – habár ezek a lépések továbbra sem voltak teljesen egyöntetűek. Hiszen Táncsics lapjának július 9-i számában már a parasztkérdés rendezésének részletes tervét is kifejtette, követelve,

a) hogy a bordézma éppen úgy, mint a többi dézma és robot, teljesen eltöröltessék;

b) hogy mindennemű regalék vagy úri haszonvételek megszűnjenek…;

c) hogy minden censualis, contractualis egyezkedések, mik jobbágyi viszonyt tanúsítanak, megszűnjenek: méltányos kárpótlást az ország adjon; de…

d) hogy csak ollyanoknak járjon kárpótlás, kiknek jövedelme csupán a megszűnt dézmából és robotbúl állott: ellenben, a kiknek például legalább 3000 forintnyi évi jövedelmük különben is van, semmi kárpótlást ne kapjanak; …

e) hogy azon legelők és szántóföldek, mellyeket… a volt földesurak… a községektűl erőszakkal, katonai hatalommal, ijesztgetésekkel, fenyegetések közt, csalárdsággal s bármi ürügy alatt elfoglaltak, azoknak visszaadassanak; s…

f) hogy bárhol és bármikor a haza ellen föltámadt pártütők földei magyar zsölléreknek és önkéntes vitéz katonáknak adassanak…”[5]

A néptömegek fegyverfogása

Hiszen Jellačić betörése óta közrebocsátott felhívásaiban Táncsics is arra biztatta őket, hogy szálljanak szembe az ellenséggel, s amíg az országot meg nem tisztítják tőle, addig hagyjanak fel „minden részletes követelésekkel” – ”mert ha most magunk közt viszálkodunk, a volt földesurak és volt jobbágyok: ez közös ellenségünknek igen jó víz lenne malmára” –, ehhez azonban Táncsics azt sem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy azért is így kell cselekedniök, mert „mindent egyszerre nem lehet, de egymásután majd igen”.[6] S maga Kossuth persze még efféle homályos célzások formájában sem utalt – amint a képviselőház szeptember 25-i döntése után nem is utalhatott – arra, hogy a szőlődézsma eltörlését idővel más hasonló engedmények is ki fogják egészíteni; a szegénység azonban – mivel nagyon vágyott további engedményekre – ilyen engedmények tételére irányuló szándékot ennek ellenére még az ő szavaiba is kész volt beleérteni.

Ha tehát Kossuth most egyik kiáltványában meghirdette a jelszót: „Győzni s aztán számolni az árulókkal”,[7] a szegénység soraiból rögtön felharsant az igenlő valasz: „Felkelünk…: de ha az Isten szerencsés végét engedi érni dolgunknak, akkor majd Kossuth szerint számolunk”,[8] – ez azonban csupán első hallásra tetszhetett az általa előadottak egyszerű visszhangjának, hiszen ő mindössze azt akarta mondani, hogy a győzelem kivívása után jogi felelősségre vonást kell majd alkalmazni a polgári átalakulás ügyének ellenségeivel szemben, a rá hivatkozó parasztok viszont arra gondoltak, hogy a győzelem kivívása után majd folytatni fogják (s Kossuth szerint akadálytalanul folytathatják is majd) a földesuraikkal való elszámolást.

Újabb parasztmozgalmak 1848 végén

Amikor pedig idővel a törvényhozók egyike, Táncsics is újból hangoztatni kezdte, hogy a feudális maradványokat mind ki kellene küszöbölni, s a hazaárulók földjeit fel kellene osztani a szegények között, néki Kossuth a képviselőház színe előtt egyenesen azt vágta a szemébe: „…Ellensége az a hazának vagy, legkevesebbet mondva, nem tudja, mit cselekszik, ki bizgat a nemesség … ellen! Mert most …holmi legelő kérdésekkel vagy bármivel fellázítani a népet annyit tesz, mint kevesbíteni azon erőt, mellyre szükség van a haza megmentése munkájában.”[9]

Az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[10]

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Kivéve az egyedüli Táncsicsot, aki március eső felében megjelent Uj alkotmány-javaslat, Márczius 15-kének évnapi emlékeül című röpiratában ismét megsürgette mind a még érvényben levő feudális kötelmek összességének kiküszöbölését, mind a földnélküliek egy részének földhöz juttatását (ezúttal abban a formában, hogy legalább „minden olly zsöllér, ki a szabadságharcban rész vett, de [kinek] földe nincs”, kapjon „az árulók s pártütőktűl elfoglalandott földekbűl 20 hold földet… örökös tulajdenul”[11]). Ekkor azonban már az ő követelései is csak sokkal szűkebb körben lehettek ismertekké, mint korábban, mert a debreceni városi tanács januárban – azzal az ürüggyel, hogy elmulasztotta volt letenni a törvény szabta biztosítékot – könyörtelenül betiltotta lapját, a Munkások Ujságát. Nem beszélve arról, hogy ha Táncsics álláspontjáról netalán most is éppoly sokan értesülnek, mint amennyien 1848 nyarán vagy őszén, az Egyenlőségi Társulaton ez sem igen lendített volna, hiszen a parasztok egyre kevésbé láthattak okot arra, hogy a társulat politikáját Táncsics politikájával teljesen azonosnak tekintsék.

Holott hogy Táncsics mennyivel helyesebb kiindulópontot választott, mint azok a radikálisok, akik a liberális zömmel való zavartalan együttműködésük szempontjának még ez idő tájt is készek voltak alárendelni minden más szempontot, az már februárban bebizonyosodott azoknak a javaslatoknak a megvitatása során, amelyeket a baloldal január végén és február elején terjesztett az országgyűlés elé.

A baloldal terve forradalmi diktatúra létesítésére

Nyilvánvaló volt azonban, hogy a forradalmi diktatúra bevezetéséhez szükséges erőnek a baloldal jelenleg még annyira sincs birtokában, mint korábban. De ezzel a radikálisok szintén számot vetettek, s ezért most hirtelen fordulattal a radikálisok zöme is magáévá tette annak a politikának a lényegét, amelyet március első felében még csak az egyedüli Táncsics képviselt. Mert Táncsics már Uj alkotmányjavaslatában megfogalmazta a forradalmi diktatúra jelszavát – abban a formában, hogy az új alkotmány elfogadása után „Kossuth Lajos főkormányzóul újra megválasztatik, kikiáltatik” s egyszersmind „teljes hatalom”-ban részesíttetik (mégpedig nem az országgyűlés, hanem „a nemzet által”), „hogy a szabadság kivívásában, hazánk megmentésében akadálytalanul munkálkodhassék”[12] –, s a javaslat lapjain ezzel szoros összefüggésben követelte azután egyrészt a céhrendszer teljes felszámolását, másrészt – amiről már tudunk – a még érvényben levő feudális kötelmek összességének kiküszöbölését és a fegyverfogásra vállalkozott zselléreknek a hazaárulók rovására történő földhöz juttatását.

Próbálkozások országos népfelkelés indítására

Ha pedig a kormány szava ilyen körülmények között pusztába kiáltott szó maradt, még inkább az kellett hogy maradjon Táncsicsé. Mert Táncsics május–június folyamán (folytatásos füzetek formájában) közzétett Forradalom című röpiratának a lapjain már nemcsak az eddig érintetlenül hagyott feudális kötelmek felszámolását és a hazaárulók birtokainak parasztkézre adását követelte, hanem hogy az állami meg az egyházi birtokokat, valamint az árulás bűnébe nem esett magánföldesurak kétezer holdon felüli birtokrészeit is osszák fel a parasztok között, s hogy ezentúl földjüknek mind a régi, mind az új birtokosok csupán haszonélvezői legyenek, a földek tulajdonjoga a társadalom egészét illetvén. Vagyis Táncsics ekkorra eljutott egészen az agrárdemokrácia programjáig, sőt még azon is túl, a földmagántulajdon alapjainak megkérdőjelezéséig. Az ő álláspontja azonban már nemcsak a békepártiak és a liberális zöm számára, hanem a magyar liberálisok legjobbjai számára is elfogadhatatlan volt.

Szabad György

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

Kossuth 1850-ben részletezte a maga konkrét konföderációs tervének alapelveit, Klapka György pedig egy 1855-ben kiadott munkájának függelékében közölte javaslatát egy magyar–délszláv–román államszövetség megteremtésére. (Hozzájuk hasonló meggondolások késztették 1857-ben az üldözői elől nyolc éven át pesti búvóhelyén rejtőzködő Táncsics Mihályt. Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezetének fölvázolására.)

Az önkényuralom válságának kezdetei

Harckészség és utópista elemekkel keveredő következetes polgári demokratizmus jellemezte azokat a Felső-Tisza vidékén 1860 kezdetétől keringő röpiratokat, amelyeknek szerzőjét és terjesztőjét hiába nyomozta a hatóság. A röpiratok a Habsburg-hatalom elleni fegyveres felkelésre szólítottak fel, bűnös passzivitással vádolva a politikai vezető réteget, s olyan független Magyarország megteremtését tűzve célul, amelyben földosztás és a kiváltságok maradványainak felszámolása teremtene alapot a polgári demokratikus berendezkedésre. Mindez sok rokonságot mutatott az 1857. évi amnesztia után rejtekhelyét elhagyó Táncsics Mihály által terjesztett nézetekkel. Táncsics kapcsolatba került az egyetemi ifjúság egy aktívan szervezkedő csoportjával, amely benne a rajongva tisztelt 1848-as forradalom megszemélyesítőjét látta. A diákság 1859 ősze óta rendszeresen hallatott magáról. Akciót indított a magyar nyelv oktatásának bevezetéséért, tüntetett a protestáns pátens ellen, megszervezte az Idők Tanúja című kormánybarát egyházi lap nyilvános elégetését, és a mesterlegényekkel együtt tömegerejét adta a szaporodó tüntetéseknek. Fellelkesítve annak hírétől is, hogy Toszkána és Modena népe megakadályozta a Habsburg főhercegek uralmának helyreállítását és kimondta csatlakozási szándékát az újra Cavour vezetése alá került Piemonthoz, a diákság március 15-e méltó megünneplésére készült. Az évforduló napján többet közülük s magát Táncsicsot is letartóztatta a rendőrség, de a tüntetést megakadályozni nem tudta.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[13] de az elnök félbeszakította.

Kolossa Tibor

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A parlamentben a parasztságot csak egyetlen cikluson át képviselte Táncsics Mihály.

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

Az „önsegélyező” szervezet, a Buda-Pesti Munkásegylet, amely nyomdászokon kívül főképpen kisiparosokat, meg a velük patriarchális viszonyban élő mesterlegényeket tömörített, 1868. február 16-án tartotta alakuló közgyűlését. Hetilapja a Munkások Újsága címet viselte annak jeleként, hogy Táncsics Mihály 1948-as újságjának örökébe kívánt lépni.

Kísérletek munkáspárt alakítására

A szocialisták vezetőinek mindenekelőtt Táncsics Mihály, az akkor már idős forradalmár jóakaratú támogatását sikerült megszerezniök. 1869. június 26-án rendelkezésükre bocsátotta hetilapját, az Arany Trombitá-t, amelynek hasábjain lehetőség nyílt a szocialista eszmék terjesztésére. Az Általános Munkásegylet irányítói biztosak voltak abban, hogy Táncsics rokonszenvvel övezett alakja, népszerűsége a munkások és a parasztok körében súlyt és tekintélyt ad a Munkásegyletnek, az a befolyás pedig, amellyel Táncsics a politikai életben rendelkezik, megóvja a szervezetet a hatósági zaklatásoktól. Az 1869 júliusában tartott közgyűlésen Táncsicsot választották meg az Általános Munkásegylet elnökévé. A 48-as párt tagjai közül elsőként Gonda László és Sassy Árpád csatlakozott az egylethez.

Rövidesen sor került a fővárosi szocialisták nyilvános fellépésére is. A szociáldemokrata bizottság kibővítése révén alakult „népválasztmány” 1869. augusztus 22-re nagygyűlést hívott össze a Gázgyár előtti térre (ma: Köztársaság tér). Napirendjére két témát tűztek: „A lakáshiányt” és „A munkáskérdést”. Bár az első napirendi pont a fővárosi munkásság egyik régen megoldásra váró problémáját állította a középpontba, mégsem ennek a kérdésnek a megvitatása volt a gyűlés alapvető feladata, hanem a „szociáldemokrata párt” megalakítása és programjának meghatározása. „A munkáskérdés” megfogalmazást az osztrák kormány tiltó rendelkezései nyomán támadt jogos elővigyázatosság diktálta. (A bécsi szociáldemokrata bizottság tagjait 1869 áprilisában perbe fogták és elítélték.)

A második napirendi pont keretében két munkásprogramot terjesztettek elő. A demokratikus polgárság leghaladóbb szárnyának követeléseit tartalmazó javaslatot Sassy Árpád, az Arany Trombita szerkesztője, Táncsics közvetlen munkatársa ajánlotta elfogadásra, az 1868. augusztus 30-i bécsi szociáldemokrata programot pedig Ihrlinger nyújtotta be, felszólítván a jelenlevőket, a ”munkások kívánalmai elérése tekintetéből párttá alakulni”.[14]

Sassy bevezető szavai egyenlőséget követeltek a súlyos anyagi terheket hordozó, de az állampolgári jogoktól megfosztott proletároknak. Csakúgy, mint a lassalleánus munkasok, Sassy is az általános választójog kivívását tekintette legfontosabb feladatnak. „…míg a választás által a közügyek intézésébe be nem folytok – szólt a nagygyűlés résztvevőihez –, addig jobb sorsra számítanotok sem lehet. Tehát az általános választási jog lesz az első lépés, s azután a többi éppen olyan fontos jog kiküzdése, amelyek nélkül a rabszolgaságból kiemelkedni képesek nem lesztek.”[15] 11 pontból álló programja a polgári demokratikus követeléseket foglalta össze: az általános választójog, az egyesülési, gyülekezési jog és a sajtószabadság kivívását, az állandó hadsereg megszüntetését és a nép felfegyverzését, a fogyasztási adók eltörlését és a progresszív vagyonadó bevezetését. A program 7. pontja „a nemzetiségek teljes egyenjogúságára fektetett és minden más országtól teljesen független Magyarország” megvalósítását követelte.

A bécsi szociáldemokrata program, melyet Ihrlinger szembeállított Sassy tisztán polgári demokratikus programjával, részköveteléseit tekintve alig különbözött az előzőektől. Bevezetője azonban, amely a szocialista mozgalom végső célját a tőkés társadalom gazdasági alapjainak megváltoztatásában jelölte meg, rávilágít a polgári demokratikus és a szocialista törekvések közötti alapvető különbségre. „A social-democrata part törvényes és békés úton, csakis a nyilvános meggyőzés hatalma által minden állampolgárnak egyenjogúsítását elérni óhajtja – szól a magyar nyelvre nehézkesen átültetett szöveg –, egyenjogúsítását pedig politikai tekintetben a szabad népállam helyreállítása, az általános, egyenes választási jog behozatala által minden képviselő testületbe, társadalmi tekintetben, az államtól segélyezett produktív egyesületek által eszközölt minden egyesnek munkajövedelme saját élvezeti joga által. Nemzetiségi tekintetben a social-democrata párt azt a népek önhatározati joga által kívánja meghatározni.”[16] Megjegyzendő, hogy a népek önrendelkezési jogának internacionalista követelése mellett a szocialista program a részkövetelések között sem érintette külön a nemzeti függetlenség, az Ausztriától való elszakadás problémáját. A nemzeti kérdést illetően ragaszkodott a bécsi program álláspontjához, jóllehet más vonatkozásban módosította annak szövegét, a részköveteléseket négy újabbal egészítve ki. (Az egyház és az állam szétválasztása, a kolostorok megszüntetése, az ingyenes oktatás és a progresszív jövedelmi adó bevezetése.)

Az augusztus 22-i pesti munkásnagygyűlés résztvevői elfogadták a szocialista programot, ünnepélyes keretek között megesküdtek a nemzetközi proletármozgalom vörös zászlajára, hogy a szocialista eszmékhez hűek maradnak. A vörös lobogóra tett nyilvános eskü ez időben vált általánossá a munkásmozgalom gyakorlatában. 1869 nyarán és őszén hasonló demonstrációra került sor Brünnben és Pozsonyban is. Az augusztus 22-i munkásgyűlés kimondotta a szociáldemokrata párt megalakulását, meghatározta programját és 50 tagú „népválasztmányt” alakított, hogy az a „pártot az egész országban ezen program értelmében” szervezze.[17]

A szocialista követelések nyilvános meghirdetése kérdésessé tette a 48-as párt és a szervezett munkások szövetségének kibontakozását. Az 1869 őszén lefolyt sajtóvita világosan megmutatta az alapvető ellentéteket, melyek a 48-as párt vezéralakjait a szocialista munkásmozgalommal szembeállították. Irányi Dánielnek az augusztus 22-i munkásgyűléssel és az elfogadott programmal foglalkozó cikke arról tanúskodik, hogy a parlamenti ellenzék követeléseinek a középpontjában Magyarország függetlenségének kivívása állott, minden egyéb követelést e célnak rendelt alá. Irányi és a 48-as párt többi, demokratikus érzelmű vezetője e harcban számított a munkásosztály támogatására, de csak abban az esetben kívánt együtt haladni a szervezett munkássággal, ha az programját szintén a függetlenségi harcnak rendeli alá, és lemond szocialista követeléseiről. „Mi részünkről kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni a munkásokat – írta Irányi Dániel –, hogy a szocialista zászló kitűzése ügyüket előmozdítani nem fogja, nem annyival inkább, mert még legelőrehaladottabb barátai is a szabadságnak és egyenlőségnek, szóval a demokratiának, nemigen lesznek hajlandók az úgyis nehéz feladatokat, úgymint az ország törvényes függetlenségének helyreállítását s az imént említett demokratia elveinek létesítését egy új, mégpedig oly feladattal szaporítani, amely még sehol tisztába hozva nincs, s az első helyen említett és az egész nemzetet érdeklő feladatok megoldását megnehezíteni képes lenne.”[18]

A szocialisták azonban nem tették magukévá a 48-as pártnak a dualizmust egyoldalúan, a nemzeti függetlenség szempontjából elmarasztaló álláspontját. Központi feladatuknak nem az osztrák–magyar viszony módosítását tartották, hanem a „társadalmi kérdés” megoldását, a munkásosztály politikai-gazdasági egyenjogúsítását, a szocialista társadalmi rendszer megvalósításáért folytatott harcot. Ez annyit jelentett, hogy a szocialista munkásság szembehelyezkedett az ellenzékiség hagyományos – elsősorban függetlenségi – tartalmával, az ország társadalmi-politikai rendszerét a munkásság osztályszempontjai alapján bírálta.

A szocialista munkások álláspontját összegezte az az 1870 elején megjelent röpirat – a magyarországi szocialista irodalom első terméke –, amely Mit óhajtunk! címmel magyar és német nyelven látott napvilágot. Hivatkozva Kossuth Lajosnak és magyarországi híveinek álláspontjára, a röpirat velük egyetértően szögezi le, hogy az 1848-as forradalom nem oldotta meg valamennyi feladatát. Míg azonban Kossuthnak és követőinek nézete szerint a forradalom befejezetlenségét elsősorban a nemzeti függetlenség elvesztése jelenti, a röpirat szerint a társadalmi kérdés megoldatlansága. Nyíltan leszögezi: a szocialista munkások nem a függetlenségi harc folytatásában és befejezésében, hanem a demokrácia és a „társadalmi kérdés megoldásában” látják 1848 örökségének vállalását.

A röpirat azt is tükrözi, hogy a munkásság szocialista meggyőződésű csoportja csalódott az emigrációból hazatért egykori forradalmárokban, de bízott Kossuthban, tőle várta a szocialista munkásmozgalom támogatását. „Még él Kossuth – hangsúlyozza a röpirat –, és ő is belátja, hogy vannak kérdések, melyek sokkal nagyobb hevességgel várják megoldásukat, mint a nemzetiség kérdése… Ami Lassalle Németországra nézve volt, az talán – és ezt látnoki komolysággal állítjuk – Kossuth Lajos Magyarországra nézve lesz.[19]

A magyarországi szocialista munkások Kossuthban mindenekelőtt a forradalmárt, a demokrácia és a társadalmi haladás élharcosát látták és tisztelték; ez vezérelte a szerzőt is, mikor röpiratában – a reményt összemosva a valósággal – Kossuth jövőbeli útját Lassalle-éval látta azonosnak. De a remény nem vált valóra. Kossuth az emigráció éveiben nem tudott lépést tartani az új korszak forradalmi követelményeivel. A szocialista mozgalom vezetését, szellemi támogatását nem vállalta, sőt el határolta magát tőle, félve, hogy a társadalmi ellentétek elmélyítése – amit az osztályharc talaján álló munkásmozgalom számlájára írt – a „nemzeti egység” megbomlásához vezet, és ez veszélyezteti a függetlenségért indított harc sikerét.

A 48-as párt vezetőinek elzárkózása a szervezett munkásokat mindinkább arra késztette, hogy szövetségeseiket ne a polgárok, hanem a proletárok között keressék, éljenek azok akár Ausztriában, akár a Monarchia határain kívül. A nemzetközi összeköttetések kiszélesítését a német Szociáldemokrata Munkáspárt, az „eisenachi párt” megalakulása (1869. augusztus 7–9.) is elősegítette.

Az első legális, politikai jellegű munkáspárt az Internacionálé német tagozataként jött létre, a Német Munkásegyletek Szövetsége kezdeményezésére. Bár programja még sok lassalleánus követelést tartalmaz – szerepel benne a „szabad népállam”, a „teljes munkahozadék” és a termelő társulatoknak „demokratikus garanciák mellett” nyújtandó állami hitel –, tartalmazza az Internacionálé alapokmányainak több lényeges megállapítását is: az osztályuralom valamennyi formájának eltörléséről, a tőkés termelési rendszer megszüntetéséről és a harc nemzetközi jellegéről szóló marxi eszméket.

Megalakulásakor az eisenachi párt soraiban az egész német nyelvterület – az északi és a délnémet államok, az Osztrák–Magyar Monarchia, Svájc – szocialista szervezetei tömörültek. (Az Általános Német Munkásegylet, melyet ekkor Lassalle utódja, Schweitzer vezetett, megtartotta különállását.) Az alakuló kongresszuson a Monarchiából négy küldött vett részt, ezek kimondták a szociáldemokrata munkások csatlakozását az eisenachi párthoz. A magyarországi munkások ez irányú elhatározását a pozsonyi szocialisták vezetője, Niemczik jelentette be a bécsi küldöttválasztó munkásgyűlésen.

A Szociáldemokrata Munkáspárt monarchiabeli szervezésének nyitánya az 1869. november 14-én Pozsonyban tartott illegális kongresszus, amelyen Ausztria&nndash;Magyarország nagyobb városainak szociáldemokrata küldöttei vettek részt. A bécsi delegációt Oberwinder vezette, Pozsonyból négy, Pestről és Győrből két-két küldött jelent meg a tanácskozáson. (Álnéven szerepeltek, kilétükre ezért mindmáig nem derült fény.) A kongresszus résztvevői elfogadták az eisenachi programot és megbeszélték az együttműködés módozatait.

November végén Magyarország fővárosában „szociáldemokrata klub” alakult – az eisenachi párt pest-budai csoportjának centruma és gyülekező helye. Munkáját – az eisenachi program népszerűsítését, a proletárok szervezését – Ihrlinger Antal és az ez időben Pestre költözött neves Rajna-vidéki szocialista agitátor, Friedrich Wilhelm Raspe irányította. A csoport legfeljebb száz tagot számlált, befolyása azonban – mint azt az 1870 első hónapjaiban lezajlott megmozdulások bizonyítják – többezer munkásra terjedt ki.

1869 őszén kezdődött meg az Internacionálé magyarországi szekciójának kiépítése is. Farkas Károly főmegbízott az év őszén költözött a fővárosba. Az Internacionálé marxi eszméit elsősorban a fegyvergyári, a gépgyári és a malomipari munkások között terjesztette, akik az augusztus végén alakult Pest-Budai Munkásképző Egyletben tömörültek. Az egylet a liberális Horn Ede publicista támogatásával, önsegélyező programmal alakult meg, de hamar kiviláglott, hogy munkástagjai az „önsegély” kifejezésen osztályharcot, sztrájkot, önálló munkásszervezkedést értenek, tehát gyökeresen mást, mint az egylet polgári támogatói. Farkas Károly maga is ennek a szervezetnek lett a tagja, majd rövidesen vezetője. Pozícióját arra használta fel, hogy a Pest-Budai Munkásképző Egyletet a Nemzetközi Munkásszövetség fővárosi bázisává fejlessze. Az Internacionálé tagjai – 1869–70-ben alig 40–50 fő – segítették, támogatták az eisenachi párt pesti csoportját.

A szociáldemokrata munkások kisszámú, de befolyását tekintve hatékony táborának felvilágosító és szervező munkája nyomán erőteljesen fejlődött a proletárok osztálytudata és harci kedve. 1870 első hónapjaiban öt nagyobb pesti gyárban robbant ki sztrájk, árszabálymozgalmat indítottak a nyomdászok is. Február közepén a rendőrség elfogta F. W. Raspét, a „külföldi igazgatót”, őt okolva a fővárosi megmozdulások kirobbanásáért. Február 17-én a pesti munkások tömegtüntetésen tiltakoztak az erőszakos eljárás ellen. A kormány utasítást adott Raspe kitoloncolására, karhatalommal verette szét a tüntetést, de a munkásmegmozdulások sora nem szakadt meg. Márciusban sztrájkba léptek az első magyar gépgyár munkásai is; küzdelmüket Farkas Károly és Strobl Antal, az Internacionálé tagjai irányították.

A rendőrség erőszakos beavatkozását az 1869 decemberi bécsi események is ösztönözték. 1869 december végén ugyanis – egy nagy bécsi tömegtüntetést követően – az osztrák kormány rendeletére a rendőrség letartóztatta az ausztriai szocialisták vezetőit, és felségárulás vádjával pert indíttatott ellenük. A vádpontok között nagy súllyal szerepelt az eisenachi program népszerűsítése: a belügyminiszter a szociáldemokrata eszméket ismételten „államveszélyeseknek” nyilvánította és a szociáldemokrata szervezetek alakítását megtiltotta.

A magyar kormány ekkor még nem érezte szükségesnek, hogy hasonló módon lépjen fel a munkások szervezkedése és megmozdulásai ellen: a „munkáskérdés” létezését Magyarországon tagadta, a munkásmegmozdulásokat „külföldi izgatók” tevékenységére vezette vissza. De az 1870. februári erőszakos rendőri beavatkozás, meg az a tény, hogy a politikai jelleggel alakuló Általános Munkásegylet alapszabályait a belügyminiszter – éppen a politikai célok miatt – nem volt hajlandó láttamozni, jelezte, hogy a kormány a szociáldemokrata mozgalom kiszélesedése esetén nem riad vissza az ausztriai példa követésétől.

A fővárosi munkások aktivizálódását – 1870 tavaszán – nemcsak a gazdasági harc erősödése mutatta. 1870. április 3-án megkezdte működését az első szociális munkásintézmény, az Általános Munkás Betegsegélyző- és Rokkantpénztár. (Alapítása Farkas Károly és Rauchmaul Károly gépész nevéhez fűződik.) Rendeltetése az volt, hogy támaszt nyújtson a keresőképtelen, beteg vagy megrokkant munkásoknak, akiket a társadalom teljesen magukra hagyott. Megalakításával a szocialista munkásmozgalom újabb, legális centruma jött létre.

1870 tavaszán mind sürgetőbben vetődött fel annak szüksége, hogy az egymástól elszigetelt munkásszervezeteket egységes irányítás alá vonják. Ekkor született meg a német Szociáldemokrata Munkáspárthoz hasonló magyarországi munkáspárt létrehozásának gondolata.

A párt szervezése március végén kezdődött meg. Április 3-án megjelent a magyarországi szocialista munkássajtó első önálló terméke, az Általános Munkás Újság (és német nyelvű testvérlapja, az Allgemeine Arbeiter-Zeitung), melyet Külföldi Viktor, a Pester Lloyd szocialista korrektora alapított és szerkesztett. A lap, ahogyan alcíme – A magyarországi munkáspárt központi közlönye – is jelzi, feladatának a pártalakulás előkészítését tekintette.

A munkáspárt megalakulása ekkor a két legnagyobb szervezet, az Általános Munkásegylet és a Pest-Budai Munkásképző Egylet között fennálló, eszmei-szervezeti ellentétek miatt hiúsult meg. A tervezett egyesülés kudarcához az Általános Munkásegylet elnökének, Táncsics Mihálynak a kormánysegély-kérelme is hozzájárult. Táncsics nem tette magáévá az Internacionálé alapelveit, s a gondolatkörében egyre nagyobb tért hódító nacionalista eszmék, magyarosító törekvések szembeállították a proletár internacionalizmussal. Alig kezdte meg elnöki tevékenységét (egy évi betegség után, 1870 májusában), a szervezet vezetőségének megkérdezése nélkül segélyért folyamodott a kormányhoz. A kért összeg felhasználásával iparintézetet kívánt létesíteni, amely képzett munkásokat nevel a gyengén fejlett magyar ipar számára.

Az a három pont, amelyben a kormányhoz intézett Emlékirat összefoglalta az iparintézet céljait, megmutatja a szakadékot Táncsics és a szocialista munkásmozgalom törekvései között. „Óhajtom – írja az Emlékirat-ban –, hogy a kézművesek nagy jelentőségű osztályának értelme akként és oly irányban fejlesztessék, miszerint önmaguktól oda legyen irányulva legfőbb óhajtásuk, hogy a hazában a nemzetiségek, a külön nyelvű népfajok fokonkint egy tömör nemzetté olvadjanak, erősödjenek, s ennél fogva magyar hazánk egy nagy állammá, hatalmas királysággá váljék – sokkal hatalmasabbá, mint volt hódításai folytán Nagy Lajos, Hollós Mátyás korában.” Táncsics a külföldről Magyarországra költözött munkások elmagyarosítását is célul tűzte ki. A proletár internacionalizmus elvével és az Általános Munkásegylet soknemzetiségű jellegével ellentétben álló nacionalista törekvések felháborodást váltottak ki a szocialista munkásság soraiban éppúgy, mint az Emlékirat egy másik, a munkásság önérzetét sértő kitétele: „Óhajtom végre – olvasható az emlékiratban –, hogy ez intézetben nyerendő képzettségük folytán munkásaink maguk lássák be, miszerint anyagi úgy mint szellemi nyomorúságuk s hátramaradásuk okát nem annyira a rájuk nézve hátrányos hazai törvényekben kell keresniök …hanem keresniök kell önmagukban, egyrészt saját neveletlenségökben és fejletlenségökben, másrészt abban, hogy ők is utánozni iparkodnak az esztelenségig vitt fényűzést s divatot, hogy heti keresetöknek nagyrészét szombat este s vasárnap elpazarolják”…[20]

Az Emlékirat belső viszályt robbantott ki az Általános Munkásegyletben: Táncsicsot leváltották elnöki posztjáról. Az idős forradalmár ennek ellenére élete végéig rokonszenvvel követte a munkásmozgalom további lépéseit.

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Az Óbudai Általános Munkásegylet – amely Táncsics és Sassy támogatásával 1869 őszén alakult meg – főként Óbuda magyar származású munkásait tömörítette.

Hanák Péter

A szocialista agrármozgalom kirobbanása

Ismeretes, hogy 1869-ben Orosháza választotta képviselőjének Táncsics Mihályt, s a Viharsarok községeiben sorra alakultak a népi radikalizmus hagyományát ápoló negyvennyolcas körök.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a nagyváradi antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen.

Lábjegyzetek

  1. Táncsics Mihály, Hunnia függetlensége, Jena, 1847. 40., 244–245.
  2. Ugyanott 244–245.
  3. Madarász József, Emlékirataim 1831–1881. Budapest, 1883. 129.
  4. Táncsics Mihály, Életpályám. Budapest, 1978. 317.
  5. (Táncsics Mihály), Politikai hitvallásom. Munkások Ujsága, 1848. júl. 9. 15. sz. 225–226. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 317–318. sz.
  6. (Táncsics Mihály), Ki a mi ellenségünk? Munkások Ujsága, 1848. szeptember 14.
  7. Kossuth Lajos, A magyar katonákhoz. Kossuth Lajos Összes Munkái XII. 1014.
  8. Névtelen földmunkások Táncsicshoz, s. d. Munkások Ujsága, 1848. október 17. 6. szám 28.
  9. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. december 14-i ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 737.
  10. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  11. Táncsics Mihál, Uj alkotmány-javaslat, Marczius 15-kének évnapi emlékeül. Debrecen, 1849. 6.
  12. Táncsics, Uj alkotmány-javaslat. 8.
  13. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  14. Népgyűlési tudósítás folyó hó 22-én tartott gyűlésről. Arany Trombita, 1869. augusztus 28. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 105.
  15. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 104.
  16. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 105.
  17. Magyarországi Munkáspárt. Munkás-Heti-Krónika, 1873. március 16. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 262.
  18. Irányi Dániel, A munkás-mozgalom Pesten. Magyar Újság, 1869. szeptember 4.
  19. ”Mit óhajtunk!” Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez a magyar honi munkásegyletek részéről a képviselőházhoz benyújtott kérvények felvilágosítása és megerősítése érdekében. Kiadja Ihrlinger Antal. Pest, 1870. Az eredeti magyar nyelvű kiadás nem áll rendelkezésre. Az idézetek a Népszava, 1884. június 20-i számából valók.
  20. Táncsics Mihály emlékirata a magyarországi kézmű-ipar fejlesztésére nyújtandó államsegély tárgyában. Általános Munkás-Újság, 1870. május 22. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 113–114.

Művei

  • Táncsics nézeteire: Hunnia függetlensége (Jena, 1847).
  • Táncsicsnak a paraszti követelések melletti újólagos kiállását példázhatja egy október 3-án megjelent felhívása, amelyet reprodukcióban közöl RózsaSpira.
  • Táncsics Mihály útját ő maga állítja elénk Életpályám című részletes önéletrajzában. Kiadta és a bevezető tanulmányt írta Czibor János (Budapest, 1949).
  • Táncsics Hét nemzetiség szövetsége című kéziratából részleteket közölt Lukács Lajos idézett munkájában és Táncsics Mihály (1799–1884). Kiadta H. Kohut Mária (Budapest, 1974);

Irodalom

Táncsics 1848-ban megtett útjáról a leghívebb képet maga Táncsics szolgáltatja a Munkások Ujságában megjelent cikkeivel és önéletrajzával: Táncsics Mihály, Életpályám (Budapest, 1978). Táncsics pályafutásának egészét áttekinti Bölöni György, Hallja kend Táncsics! (Budapest, 1958), lapszerkesztői munkásságát bemutatja D. Szemző Piroska, Táncsics Mihály 48-as lapja, a Munkások Ujsága (Irodalomtörténet, 1952), hírlapi cikkeiről pedig tárgyuk szerint tagolt jegyzéket ad Illés Ilona, Munkások Ujsága (1848), Forradalom (1849), Arany Trombita (1869). Repertórium (Budapest, 1973).

Táncsics földosztó-programját lásd: Táncsics Mihál, Forradalom (DebrecenBudapest, 1849). A programot méltatja Czóbel Ernő, Táncsics Mihály földosztó programja (In: Czóbel Ernő Válogatott írásai. Budapest, 1963).

A Táncsics Mihály tulajdonában levő, Sassy Árpád szerkesztésében megjelent 'Arany Trombita (1869. június 26.—1869. december 21. között az Általános Munkásegylet lapja) számtalan alapvető dokumentumot őrzött meg, így az Általános Munkásegylet 1868-ban kibocsátott Szózatát és Kretovics József visszaemlékezését a szervezet megalakulására.