Térítés és az egyházszervezés elindítása

A Múltunk wikiből
1001
január 1. Istvánt királlyá koronázzák. (Uralkodik 1038-ig.) A II. Szilveszter pápa által küldött lándzsát és koronát Asztrik (Anasztáz) apát, pápai legátus hozza Magyarországra, s a királlyal a magyar egyház szervezésébe kezd.
húsvét
II. Szilveszter pápa a ravennai zsinaton szentesíti az esztergomi érsekség és magyar püspökségek felállítását.
1002
István király kiváltságlevelet ad a pannonhalmi apátság részére. Domonkos a magyarok érseke.
III. Ottó császár meghal; II. Henrik István sógora követi a német trónon. Heribertnek, III. Ottó kancellárjának az írnoka, Heribert C., István udvarába kerül.
1003–1004
Querfurti Brunó (Bonifác) az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1004 körül
A pannonhalmi alapítólevél utóirata.
Csaba a nádor, Sebestyén az esztergomi érsek.
1005–1008
Querfurti Brunó (Bonifác) ismét az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1007
Asztrik (Anasztáz) a magyarok érseke (az 1030-as évekig).

A keresztény térítés előfeltétele a régi bálványok ledöntése és a kultuszhelyek elpusztítása volt; ezt a véres ellenállást kiváltó munkát nagyrészt még Géza elvégezte, s így Istvánra inkább a térítés, a templomépítés és a megfélemlített nép templomba terelése maradt. XI. század végi legendáink az István elleni lázadásokat, Koppány, Gyula és Ajtony harcait pogány megmozdulásnak tűntetik fel. Ez a beállítás csak részben igaz. Koppány, Gyula és Ajtony keresztény vagy legalábbis a kereszténységet felvett főúr volt, megmozdulásuk erejét azonban a pogányok csatlakozása adta meg. Ez forrásszerűen leginkább Ajtony esetében igazolható. Querfurti Brunó az Ajtony népével többé-kevésbé azonosítható fekete magyarok közt térített 1004–1005-ben és itt sérült meg. 1008–1009 telén azt hallotta, hogy már megtértek, de nagy sajnálkozással írta, hogy „a mieink némelyeket megvakítottak”. Ez az utolsó jele az erőszakos térítésnek, és ekkor Brunó már azt is közli, hogy hallotta, hogy „Szent Péter első legációja megy hozzájuk”[jegyzet 1][1] A térítő munkát tehát rögtön követte az egyházszervezés.

Ami a magyar egyházszervezetet illeti, kezdetben mozgékony térítőpüspökségekkel kell számolnunk.[2] Ilyen lehetett Géza püspöke, Sankt Gallen-i Brunó. XIII. századi hagyomány úgy tartotta, hogy Veszprém volt az első hely, ahol állandó püspöki szék létesült. Ha ez igaz, akkor az első latin püpöki egyházat Gizella várában, Veszprémben építették, ennek időpontja pedig csak 997 és 1001 közé szorítható, mert 1001-ben létrejött az esztergomi érsekség.[3]

A magyar egyházszervezet „alapkőletétele” valószínűleg 1001 húsvétján Ravennában történt, ahol ekkor a pápa és a császár mellett ott tartózkodott Anasztáz apát is. A pápa ekkor alapította az esztergomi érsekséget, és István királynak szabad kezet adott püspökségek szervezésére. Az a körülmény, hogy Esztergom egyházmegyéje a Dunától északra terjedt, amellett szól, hogy a Dunántúl már ekkor a veszprémi püspökség alá tartozott, amelyet István püspök kormányzott. Az egyik első alapítás lehetett az Árpádok családi központjában, Kalocsán létesített püspökség, amelyet István király diplomatája, Asztrik–Anasztáz apát nyer el, aki eladdig a királyi udvarhelyből egyházi célra szentelt Pécsváradon székelt. A felállított püspökségek a részükre kijelölt egyházmegye népeitől tizedet, más néven dézsmát szedtek, ami termésük egytized részének leadását jelentette.[4] A magyar egyházi testület III. Ottó 1002. január 23-án bekövetkezett halálával váratlan utánpótlásban részesült. Az Itáliában elhunyt III. Ottó holttestét kancellárja, Heribert kölni érsek kísérte a Brenneren át Németországba. Ide ment elébe sereggel Henrik bajor herceg, és kikényszerítette a birodalom jelvényei, köztük a szent lándzsa átadását. Az új király és a kancellár közti konfliktus azt eredményezte, hogy Henrik tüstént leváltotta Heribert kancellárt, és – egy írnok kivételével – menesztette irodáját. Mint István király okleveleiből megállapítható, István udvarába került III. Ottó irodájának legnagyobb működést kifejtő írnoka. Heribert kancellár szóban forgó munkatársa, akinek nevét nem ismerjük, és létét csak az egyező írásra és stílusra valló 60 oklevél árulja el – a diplomatikusok Heribert C. néven emlegetik –, 1002 nyarán Magyarországra jött, és ősszel kiállította a pannonhalmi alapítólevelet.[5] Ez az oklevél nem a tényleges alapkőletétel alkalmából készült, hiszen az még Géza nevéhez fűződik. Talán már ő épített itt egy fejedelmi udvarházat, amelyhez esetleg már ekkor is egy Szent Márton-kápolna tartozott, és átadta bencés szerzeteseknek apátság építése céljából. A hagyomány utóbb azt tartotta, hogy azért nevezték el az apátságot Szent Mártonról, mert itt született az ókeresztény Márton, a későbbi tours-i püspök. Ez a hagyomány azonban csak utólag keletkezett legenda. Szent Mártonról életrajza annyit közöl, hogy a pannoniai Sabaria városban, azaz Szombathelyen született, a legendateremtő képzelet azonban azt eredményezte, hogy Pannonhalmát mondják születési helynek, és a hegy alatt eredő vizet Sabaria-forrásnak nevezzék. Valójában az itteni Szent Márton-egyház létesítéséhez szükség volt egy Szent Márton ereklyére is, ehhez pedig Géza püspökei legegyszerűbben Willigis mainzi érsek révén juthattak hozzá, akinek Szent Mártonról nevezett egyházában a szent ereklyéjét is őrizték. A fejedelmi udvarház káplánja és a monostorépítés szorgalmazója, Radla, Szent Adalbert nevelőtársa lehetett az, akinek neve a nagy Gellért-legendában Razina néven maradt fenn. Radla maga is megfordult Rómában, és széles körű ismeretséggel rendelkezett, a monostor egyházjogi helyzetét azonban nem ő, hanem a világlátott és befolyásos Asztrik apát határozta meg, aki Szent Adalbert kíséretében valószínűleg nemcsak Rómában tartózkodott, hanem a montecassinói bencés apátságban is, amelyet Szent Benedek szerzetesei anyaegyházuknak tartottak. Az ő tanácsára, közbenjárására, illetve pápai megbízatásból nyert hozzájárulásával történt a pannonhalmi apátságnak a montecassinói szabadságok adományozása. Jelentette ez pedig azt, hogy az apát nem volt a megyés püspöknek alávetve, a szerzeteseknek apátválasztási joguk volt, népei kivétettek az ispán és a királyi tisztviselők joghatósága alól. Az apát közvetlenül az uralkodó főkáplánja, az esztergomi érsek alá tartozott, és idegenekkel való peres ügyeiben maga a király bíráskodott. Az oklevél ezen az immunitásnak nevezett kiváltságon kívül gondoskodott az apátság anyagi ellátásáról is, mégpedig egy olyan intézkedéssel, amely az apátságot egyenlővé tette a püspökségekkel. A király a Koppánytól elfoglalt területen birtokába jutott Kortó udvarháznak és tartozékainak. Ezt a veszprémi püspöknek adományozta, és cserében a püspök a pannonhalmi apátság javára lemondott Somogy megye, valójában a Szlavóniára is kiterjedő „Somogyország” népei által fizetett tizedről. Ez a tizedrendelkezés azt a sajátosságot is tartalmazta, hogy Somogy megye szolganépe gabona- és bortermésének, valamint állatszaporulatának tizedén felül minden tizedik gyermekét is az apátságnak volt köteles adni. Ez az intézkedés lényegében nem a szolganépet sújtotta, mert annak nagyjából mindegy volt, hogy kinek a rab cselédje, hanem Somogy megye birtokos urait, elsősorban magát a királyt rövidítette meg. A király ezt a rendkívüli adományt azért tette, mert Pannonhalmát jelölte ki a magyar egyházi utánpótlás központjául. Itt képezték a térítő és prédikáló papságot, ez lett a bencés művelődés melegágya.

Az alapítólevél kiállítása után néhány évvel történt meg az ünnepélyes felszentelés. Ez alkalomból adományozott István király birtokokat az apátságnak, és ezt pótlólag az oklevél aljára rávezették. A király által adományozott tíz falu népei közt voltak dunai halászok (Vének, Füzitő) és kovácsok (Vinnye), többségük azonban földműves-állattenyésztő volt.

Bár az erről szóló oklevelet a XII. században meghamisították oly módon, hogy az eredetit lerajzolták, és néhány sort beszúrtak, a reánk maradt interpolált hamisítvány olyan jól sikerült, hogy belőle még az elveszett eredeti, hiteles oklevél írnoka is azonosítható a 60 oklevél írásából ismert Heribert C.-vel.

Az oklevél utóiratából kiderül, hogy a felszenteléskor már Sebestyén volt az esztergomi érsek. Ez az István király által nagyon szeretett szerzetes valószínűleg azonos Radlával, az első pannonhalmi apáttal. Az első érsek, Domonkos hamar bekövetkezett halála után István Sebestyént állította helyére, aki alig három évvel érsekké tétele után megvakult, s így a magyar egyház tényleges organizálója, Asztrik–Anasztáz kalocsai püspök lett a „magyarok érseke”. Ilyen minőségben vett részt 1007-ben a frankfurti zsinaton a bambergi püspökség alapításánál, majd 1012-ben Bambergben ő szentelt fel néhány kápolnát.

Anasztáz érseksége idején történt meg Ajtony legyőzése. Ezzel a győzelemmel minden akadály elhárult az egyházszervezet országos kiépítése elől; a magyarországi püspökségeket újjászervezték, új püspökségek létesültek, és a meglévők határait megállapították. Ebből az alkalomból Magyarországra jött „Szent Péter legátusa”, Azo ostiai püspök, a pápa bibliothecariusa. Két oklevél szövege ismeretes az 1009. évből; az egyik a pécsi püspökség alapító- és határleíró-levele, a másik a veszprémi püspökmegye tartozékait és birtokait leíró oklevél.[6] Az első a XIII. században megrövidített és megrontott formában maradt ránk, míg a második – egy számjegytől eltekintve – István király oklevelének szövegét hitelesen adja vissza. E két hasonló intézkedést tartalmazó, de eltérő módon fogalmazott oklevél azért különösen becses a számunkra, mert határmegállapításaikból nem csupán két egyházmegyére, hanem a velük szomszédos megyék területi viszonyaira is következtethetünk, gyakorlatilag a Szent István kori Magyaroroszág területi organizációjára derül belőlük fény. A veszprémi oklevél azt jelöli meg, hogy milyen várak határai, azaz megyéi kerültek István püspök alá, a pécsi oklevél viszont azokat a határfolyókat adja meg, amelyeket Bonipert püspök négy vármegyényi egyházmegyéjét zárják körül.[7] A veszprémi oklevélből megtudjuk, hogy a veszprémi egyházmegye Veszprémvár, Fejérvár, Visegrádvár (a későbbi Pest és Pilis) és Kolonvár (a későbbi Zala) megyéket ölelte fel, amiből nyilvánvaló, hogy ekkor már állt az északnyugati határon a győri püspökség, amely a Dunától délre Komárom, Győr, Moson, Sopron, Vas és a Marcal melletti Karakó megye területére terjedt ki, de az is világos, hogy északi határán 1009-ben az esztergomi egyházmegye – Esztergom környékén kívül – a Dunától északra fekvő Pozsony, Komárom, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Gömör várak „határait” ölelte fel a mögöttük fekvő erdőségekkel együtt, a liptói és szepesi medencével bezárólag. Trencsén megye Vágon túli részére a XI. század végén a prágai püspök is igényt tartott, amit kapcsolatba lehet hozni Bátor Boleszló lengyel fejedelem István által visszavert határszéli terjeszkedésével. Ha a Felső-Vág vidékén 1015–1017 között lehet is számítani lengyel betörésre, nem vehető komolyan a XIII. századi Lengyel–Magyar Krónikának az a képtelen állítása, hogy Bátor Boleszló elfoglalta az egész Felvidéket, a Dunáig, sőt a Tiszáig. A veszprémi határleírásból kiderül, hogy a veszprémi püspökség ekkor a Duna-kétparti Visegrád (Pest-Pilis) és Fejér megyére terjedt ki, ami egyben jelzi, hogy a váci püspökség még nem volt megalapítva, de azt is mutatja, hogy Visegrád megye határától, a Zagyva vonalától keletre 1009-ben már állt az egri püspökség. E püspökség a váci és bihari püspökség megalapítása előtt Újvár (Heves–Abaújvár–Sáros), Borsod, Zemplén, Ung, Borsova (Bereg), Szabolcs, Bihar, Zaránd, Békés és Külső-Szolnok megyére terjedt ki. Mint kivonatosan ismert alapítóleveléből tudjuk, ez a püspökség is 10 falut kapott István királytól adományba.

Az újonnan megalapított pécsi püspökséget a Duna, a Száva, a Bródnál belefolyó Lisnice, a Baranya és Somogy határait alkotó Alma-patak, a Tolnát határoló Lápa- és Ozora-patak (Sió), Fejér megye felé pedig Tápé és Zemony (Dunaföldvár) falvak határolták. Mindebből világos, hogy Tolnavár, Baranyavár, Valkóvár és a szerémségi Bolgyán határvár megyéi tartoztak hozzá, de az is kiderül, hogy Somogy megye nem tartozott sem a veszprémi, sem a pécsi püspök alá, hanem az 1002. évi intézkedésnek megfelelően a pannonhalmi apát gyakorolt területén püspöki jogokat.

A Duna vonalától keletre a kalocsai püspökség egyházmegyéje terült el. Bár e püspökség a váci püspökség megalapítása előtt valószínűleg Csongrád megye területét is felölelte (Szeged később is ide tartozott!), területe ekkor csak Bács és Bodrog vármegyékre terjedt ki. Ez a csekély kiterjedés olyannyira ellentétben áll a Dunán inneni egyházmegyék nagy határaival, hogy fel kell tennünk: kezdetben sokkal nagyobb területet ölelt fel. Csaknem bizonyosra vehető, hogy az 1009. évi rendezéskor az Ajtony uralta országrész, amely keletről folytatása a kalocsai egyházmegyének, a kalocsai püspök alá került. Ezzel magyarázható, hogy utóbb a kalocsai érsek nagy uradalmakkal rendelkezett Ajtony egykori területén. 1009-ben állíthatták fel az erdélyi püspökséget, amely az egri és a kalocsai egyházmegyékhez csatlakozott. Az erdélyi püspök a hét vármegyén (Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka, Belső-Szolnok, Hunyad) kívül megkapta Kraszna és Szatmár megye területét is, és így a püspökség az egrihez hasonló nagyságot ért el.

Az első erdélyi püspök térítő szerzetesbarát lehetett; erre mutat egyrészt, hogy nem városnévvel jelölték püspökségét, másrészt, hogy Bihar megyében kapott faluját Barátpüspöki névvel különböztették meg más Püspökiktől.

Az 1009. évi rendezés nyomán az esztergomi érsekség mellett három dunántúli és három Dunán inneni püspökség területén indult el a templomépítés. Az első plébániák – mint említettem – az ispáni várak mellett, az ispán védelme alatt létesültek. Az ispán és a pap közösen járt el abban, hogy a vasárnapot mint munkaszüneti napot megtartsák, de abban is, hogy vasárnap mindenki menjen templomba.

István I. törvényében (9. §) elrendelte, hogy a papok és az ispánok hagyják meg a falunagynak (omnibus villicis), hogy vasárnap mindenki – öreg, fiatal, férfi, nó – menjen templomba, kivéve azt, aki a tüzet őrzi. A templomkerülő büntetése megverés és megnyírás volt. Mivel kezdetben templom kevés volt, és inkább csak a váras, vásáros és udvarhelyeken épült, e törvény végrehajtása valószínűleg nehézségekbe ütközött. Ezen próbált segíteni a II. törvénykönyv 1. §-a, amely elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, s adjon fenntartására 2 háznép rab cselédet csődörrel, kancával, 6 ökörrel, 2 tehénnel és 30 aprójószággal. Egyházi felszereléssel a király, szent könyvekkel pedig a püspök látta el a templomot. Az az igény, ami a szerkönyvekkel való ellátásból a püspökre hárult, idővel azt kellett eredményezze, hogy a püspökségeken megindult a grammatika: a latin nyelv, írás, olvasás tanítása és a kódexíró papok kiképzése. Aligha független ettől az 1009 körül hozott törvénytől, hogy Bonipert pécsi püspök egy bizonyos Hilduin révén Priscianus latin grammatikáját kérte és kapta meg Fulbert chartres-i püspöktől.[8]

A világi papság és a szerzetesség a térítés korában nem különült el élesen, de az intézmények megszilárdulása elkülönülésükhöz vezetett, hiszen a világi papok házasodhattak, a szerzetesek pedig nem nősülhettek, és monostori közösségekben éltek.

Ami a hazai bencés szerzetességet illeti, Pannonhalma mellett csak Zobor és némi megszorítással Pécsvárad tekinthető korai alapításnak. A zobori Szent Ipoly-monostort a hercegi székhellyel szomszédos volta és bajor patrocíniuma miatt Gizella korai alapításának tekinthetjük, Pécsvárad pedig – mint királyi udvarhely – kápolnáival együtt ment át Asztrik apát, a pápa megbízottja kezére, az itt alapított kolostor felszentelésére azonban a Pozsonyi Évkönyvek szerint csak 1038-ban került sor.[9] István király monostoralapításai zömmel uralkodásának második felére tehetők.

Régebben elterjedt a magyar történetttudományban, hogy a magyar egyház Szent István korában clunyi szellemű volt, azaz intézményeit áthatotta a franciaországi Cluny monsotorból szétsugárzó szerzetesi reformmozgalom. Behatóbb vizsgálatok nyomán kiderült, hogy a X. században nyugaton három eltérő szerzetesi reformmozgalom indult el: Burgundiában Cluny, Lotaringiában Gorze központtal, Itáliában pedig a Szent Nílust követő remeteségekben. Mindhárom a szerzetesség elvilágiasodására bekövetkezett ellenhatás volt, és a Szent Benedek reguláihoz való visszatérés útján, de más-más módon törekedtek a tisztább életre. Cluny és a hozzá kapcsolódott monostorok a megyés püspöktől és a hűbéruraktól elszakadva, a pápasággal való közvetlen kapcsolatot keresték. Gorze követő nem központosították monostoraikat, és nem vonták ki magukat uraik, végső fokon a császár alól. II. Henrik például a birodalmi apátságokkal továbbra is magánegyháza módjára rendelkezett, ami éppenséggel ellentétes volt Cluny törekvéseivel. Itáliában a görög bazilita remeték aszketikus iránya hatott, a Ravenna melletti pereumi remeteség pedig már térítésre is vállalkozott.[10]

A magyar egyház kialakítására ható nagy monostorok, Sankt Gallen és Montecassino, valamint egyházszervezők, Szent Adalbert, Radla, Asztrik–Anasztáz és Brunó–Bonifác, nem tartoztak kifejezetten egyik irányzathoz sem. De nem is volt szükség reformra ott, ahol az alapokat újonnan kellett lerakni. Itt a pogányság elleni harc volt a fő törekvés, és István király ebben szívesen fogadta bármely reformirányzat hívét. István király egyházszervezete inkább a királyi magánegyház fogalmával jellemezhető, és e tekintetben sógora, II. Henrik magánegyház-szemléletével mutat szoros rokonságot.

Lábjegyzet

  1. Gombos I. 430.

Irodalom

A térítésre és egyházszervezésre vonatkozó irodalmat lásd ÁÁ 379; Kosáry, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I. 80. kk., 70. Magyarországi forrásai: SRH II. 382–385, 395, 415 – 417; Szentpétery, Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 2–6. sz. Irodalmához lásd G. Fejér, Religionis et ecclesiae Christianae apud Hungaros initia (Budae, 1846); Horváth M., A kereszténység első százada Magyarországon 112. kk.; Balics Lajos, A római katholikus egyház története Magyarországban. I. (Budapest 1885) 1. kk.; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 38. kk.; Karácsonyi, Szent István király élete; 29. kk.; HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 197. kk.; Galla FerencBalanyi GyörgyMihályi Ernő, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 293–385; Gy. Székely, Gemeinsame Zuge der ungarischen und polnischen Kirchengeschichte des XI. Jh.-s (AUSB Sectio Historica 4. 1962. 55. kk.); Györffy György, A magyar egyházszervezés kezdeteiről újabb forráskritikai vizsgálatok alapján (A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 199 – 225; Arch. Hist. Pont. 7. 1969. 79–113); Mezey László, Pannonia quae et Ungria (Vigilia 35. 1970. 795–800); Mályusz, Egyházi társadalom a középkori Magyarországon 13. kk.

  1. Querfurti Brunóra lásd D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907); R. Wenskus, Studien zur historisch-politischen Gedankenwelt Bruns von Querfurt (MünsterKöln, 1956); Z. f. Of. 5. 1956. 524–537.
  2. Az egyházszervezés külföldi analógiáihoz lásd W. Schlesinger, Kirchengeschichte Saxens im Mittelalter (Graz, 1962); F. Prinz, HBG I. 373. kk.
  3. Veszprém első püspökségére lásd Gutheil Jenő, Az Árpád-kori Veszprém (Veszprém, 1977). 49–51; Szent István előtt (Vigilia 25. 1960. 459–466).
  4. A dézsmafizetést István idézett oklevelein kívül elrendelő törvénye (II. 18. §), lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 56, 156. A pannonhalmi gyermektizedre a fent megadott irodalmon kívül lásd SRH 11. 410; külföldi analógiáit lásd K. Maleczyński, Codex Diplomaticus Silesiae. I. (Wratislawiae, 1951) 2; vesd össze O. Kossmann, Polen im Mittelalter (Marburg, 1971). 8. A magyarországi dézsmaszedés módjára lásd Holub József, Zala megye története a középkorban. I. (Pécs, 1929) 331. kk.
  5. Pannonhalma alapítása, alapítólevele és Heribert C. működése kérdéséhez lásd Erdélyi László, A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 56. kk. (elavult): H. Bresslau, Archiv für Urkundenforscung 6. 1918. 71–74; Szentpétery Imre, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 145–184; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 205. kk.; Arch. Hist. Pont. 7. 1969. 87. kk.; Somogy megye múltjából 1. 1970. 9. kk.; Studia Turcica 183. kk.
  6. A veszprémi püspökség oklevelére lásd Györffy György, Történelmi Szemle 3. 1960. 531–535; dátumára lásd Székesfehérvár Évszázadai II. 22–23;
  7. a pécsi püspökség oklevelére és alapítására lásd J. Koller, Historia Episcopatus Quinqueecclesiarum. I. (Posonii, 1782) 62–73; Fejér, Codes diplomaticus hungriae ecclesiaticus ac civiles I. 291 – 292;
  8. Bonipert levelét lásd Fejér, Codex diplomaticus hungariae ecclesiasticus ac civiles I. 13–14; Migne, PL 141, 189.
  9. A pécsváradi és zobori apátságra lásd Sörös Pongrác, A pannonhalmi Szent Benedek-rend története XII/B 11. kk., 101. kk. A nyitrai Szent Emmerám- és a zobori Szent Ipoly-patrocíniumot Gizellához kapcsolta Galla Ferenc, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 307; feltételezett nagymorva kori patrocínium fennmaradása (így például Váczy Péter, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 223. kk.) ellen szól, hogy a moráviai Nyitra egyháza helyileg másutt feküdt, regensburgi alapítására nincs adat.
  10. Noha Cluny és a többi reformmonostor eltérése már E. Sackur előtt tisztán állt – lásd Die Cluniacenser in ihrer kirchlichen und allgemeingeschichtlichen Wirksamkeit. I–II. (Halle, 1892–1894) –, Hóman Bálint (HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 187–191) a különféle irányzatokkal nem számolva, a magyar egyházat clunyi indításúnak tartotta, amit helyesen bírált Csóka J. Lajos, Clunyi szellemű volt-e a magyar egyház a XI. sz.-ban? (Regnum, 1942–1943. 141–176). A különféle irányzatok tisztázását adja K. Hallinger, Gorze-Cluny. Studien zu den monastischen Lebensformen und Gegensatzen im Hochmittelalter (Roma, 1950); E. Werner, Die gesellschaftlichen Grundlagen der Klosterreform im 11. Jh. (Berlin, 1956); Neue Forschungen über Cluny und die Cluniacenser. Herausgegeben G. Tellenbach (Freiburg, 1959); De Valous, Le monachisme Clunisien des origines au XVe siécle. I–II. (Paris, 1970); a clunyi halottaskönyvekre lásd K. Schmid, J. Wollasch és G. Schnürer cikkeit: Frühmittelalterliche Studien. I. (Freiburg, 1967) 365. kk., 393. kk.; G. Schreiber, Cluny und die Eigenkirche (Archiv für Urkundenforscung 17. 1942. 359–418); Gemeinschaften des Mittelalters. I. (Münster, 1948).


István király államszervezése
Központosító harcok Tartalomjegyzék Vármegye, vár, város