Tüntetések 1912 elején

A Múltunk wikiből

Írta Erényi Tibor

1912. január 30. és február 11.
Közös szociáldemokrata és Justh-párti tüntetések az általános választójogért.
1912. március 4.
Politikai tömegsztrájk. Szocialista tüntetések a fővárosban és vidéken.
1912. március 24.
Szociáldemokrata nagygyűlés Budapesten, elsősorban polgári ellenzéki szónokokkal.

1912 elején úgy látszott, hogy döntő stádiumba érkezett a választójogi küzdelem. A véderőjavaslat parlamenti tárgyalása az ellenzék szívós obstrukciójába ütközött, s a baloldali erők az obstrukció felfüggesztését ezúttal nem nemzeti vívmányokhoz, hanem a választójogi reformhoz kötötték. A szociáldemokrata párt vezetősége abban reménykedett, hogy az általános választójoghoz ragaszkodó Justh-párt parlamenti harca teljesen megbénítja a képviselőház működését, és végül meghátrálásra készteti a kormányt. A mozgalom akkortájt a polgári és a népi ellenzék széles körű támogatását élvezte. Mellette foglalt állást Vázsonyi demokrata pártja és Mezőfi pártja is. Az 1911. áprilisi, Hajdúszoboszlón megtartott kisgazdakongresszus határozata kimondotta: „Csak az általános választójog alapján megalkotott törvényhozástól remélhető, hogy népmentő földbirtokpolitikát, becsületes, pártatlan közigazgatást, a közterhek viselésében fokozatosságot teremtsen meg Magyarországon, amelynek fiait százezer számra üldözi ki tengeren túlra az osztályparlamentnek a felső tízezrek javára irányuló munkássága.”[1] Lényegében hasonlóan foglalt állást Nagyatádi Szabó gazdapártja is. Nagyatádi Szabó 1912. január 23-i képviselőházi beszédében szót emelt az általános titkos választójog mellett, támadta a kormányt és elutasította a vederőtörvényeket.

1912. január végén, a költségvetés letárgyalása után, teljes erővel fellángolt a parlamenti küzdelem. Január 30-án, majd február 11-én közös szociáldemokrata–Justh-párti népgyűlések voltak Budapesten, amelyeket tüntetés követett. A Justh-párt ünnepélyesen kinyilvánította, hogy semmiféle választójogi alkuba nem bocsátkozik és kitart az általános választójog követelése mellett. Szónokai hangsúlyozták, hogy a választójogi reformban az ország demokratizálásának fő eszközét látják. Hasonló szellemben beszélt a polgári radikális Szende Pál, kiemelve, hogy a választójogi küzdelem a politikai életben olyan jelentőségre tett szert, mint 1848-ban a jobbágykérdés. A legradikálisabb hangot a február 11-i gyűlésen is Bokányi Dezső ütötte meg: a kormány parlamenti erőszakával szemben a tömegek erőszakával fenyegetett. A tömegek erőszakáról szólvaBokányiaz általános politikai sztrájkra gondolt, arra, hogy adandó alkalommal a korábbiaknál nagyobb hatékonysággal meg kell ismételni azt az akciót, amelyre már 1905. szeptember 15-én és 1907. október 10-én sor került.

Minden bizonnyal a parlamenti harc fellobbanásával összekapcsolódott tömegtüntetések hatására Khuen-Héderváry miniszterelnök 1912. február 15-én bejelentette: az év végéig benyújtja a választójogi reformtörvényt, de ezt megelőzően el akarja fogadtatni a véderőjavaslatot. Azt is kilátásba helyezte, hogy a zászló- és jelvénykérdésben, továbbá az újoncmegállapítási jog vonatkozásában érvényt szerez bizonyos nemzeti kívánságoknak. Mindezek hatására a Kossuth-párt kimondta, hogy eláll az obstrukciótól, és a véderőtörvények ellen rendes parlamenti eszközökkel fog küzdeni.

A Kossuth-párt behódolása arra késztette a szociáldemokrata pártot, hogy március 4-re nagy választójogi demonstrációt hirdessen meg. Az eredeti elképzelés szerint a tüntetőknek az Országház elé kellett volna vonulniuk, ezután pedig népgyűlésre került volna sor. A főkapitány azonban a Parlament előtti demonstrációt nem engedélyezte. Ilyen körülmények között a különböző tereken gyülekező munkásság százezres tömegben a Váci körúton és az Andrássy úton a millenáris emlékmű elé vonult fel, ahol népgyűlést tartott. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a munkásság „a Justh-párt parlamenti küzdelmét a nép érdekében valónak tartja és ezt a küzdelmet a nép minden erejével támogatja. A harcoló ellenzéktől elvárja, hogy a kormány minden cselszövésével szemben megáll eddigi céljai mellett és kijelenti, hogy amennyiben a kormány vagy pártja az erőszak fegyveréhez nyúlna, szemben fogja találni magát találni a tömegek forradalmi erőszakával és mindenre való elszántságával.”[2] A budapestihez hasonló általános sztrájkra és tömegtüntetésre került sor március 4-én szinte az összes nagyobb vidéki városban is.

Az 1912. márciusi kormányválság idején rendezett népgyűlések közül a március 24-i emelkedett ki. A résztvevők köre ezúttal bővebb volt, mint februárban: a Justh-párt, a polgári radikálisok és szociáldemokraták képviselőin kívül felszólalt a keresztényszocialista Giesswein Sándor is. A helyzetet jellemzi, hogy míg a szónokok többsége a polgári ellenzék soraiból került ki, addig a hallgatóság több mint 80 százaléka munkásokból állott. A gyűlés után – ellentétben a március 4-ivel – heves összecsapás zajlott le a tüntetők és a rendőrök között. Az események dokumentálták, hogy a polgári ellenzékkel közösen rendezett demonstrációk tömegerejét a munkások alkotják.

Lábjegyzetek

  1. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1911. évben. Budapest, 1912, 352.
  2. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1912. évben. Budapest, 1913. 11.

Irodalom

A munkásmozgalomban ekkortájt jelentős szerephez jutó személyiségek visszaemlékezései, gyűjteményes kötetei, életrajzai közül az alábbiakra hívjuk fel a figyelmet: Bihari Mór, A tanító. Czabán Samu élete (Budapest, 1972); Bolgár Elek, Válogatott tanulmányok. Szerkesztette Kerekes Lajos (Budapest, 1958); Gárdos Mariska korábbi két visszaemlékezésének újabb, egyesített kiadása: Százarcú élet (Budapest, 1975); Hajdú Gyula, Harcban elnyomók és megszállók ellen. Emlékezések a pécsi munkásmozgalomról (Pécs, 1957); Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. Sajtó alá rendezte Vass HenrikFriss IstvánnéSzabó Éva. A bevezető tanulmányt írta Münnich Ferenc. I–II. (Budapest, 1966); Dersi Tamás, A publicista Kun Béla. Pályakezdő korszak (Budapest, 1969); Madzsar József válogatott írásai. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta, a jegyzeteket és a bibliográfiát összeállította Kárpáti Endre (Budapest, 1967); Magyar Lajos, Késői tudósítások. Sajtó alá rendezte Péchy Blanka (Budapest, 1966); Szamuely Tibor, Összegyűjtött írások és beszédek. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta és a függeléket összeállította Simor András (Budapest, 1975); Szántó Zoltán, Vég és kezdet (Budapest, 1964).


Az ellenzéki küzdelem fellendülése 1911–1912-ben
Változás a szociáldemokrata párt politikájábanErényi Tibor Tartalomjegyzék A Lukács-kormány bemutatkozása