Tata

A Múltunk wikiből

latinul Dotis vagy Totis

város Magyarországon, Komárom-Esztergom megyében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1543
augusztus 17. Tatát elfoglalja a török.
1566
június 5. Királyi sereg visszaveszi a töröktől Tatát.
1594
július 13. Tatát elfoglalja a török.
1597
március 21. Tata visszavétele a töröktől.
szeptember 12. Tatát visszaveszi a török.
1598
július–augusztus Tata, Gesztes, Veszprém, Palota és Vázsony visszavétele a töröktől.
1683
június vége–július eleje A török had beveszi Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát. (Július 5-én a törökök felgyújtják Győr külvárosait.)
1729
Az Esterházyak Tatán posztómanufaktúrát alapítanak. (1750-ig működik.)

Tartalomjegyzék

Gábori Miklós

Fogalmi magyarázatok

A régibb kőkori lelőhelyek időbeli sorrendje a C14-es vizsgálatok alapján, év
lelőhely régészeti kultúra C14-es adatok
Tata kultúrrétege középső paleolitikum 33 600±1100

Alsó paleolitikum

Az újabb részletes vizsgálatok további eredményre vezettek. Közülük csupán a következőket emeljük ki:

  1. Vértesszőlős szerszámkészlete közelebb áll a százezer évekkel fiatalabb tatai telepéhez, mint az egyes telepszintjeié egymáshoz.
  2. Az úgynevezett középső paleolitikus eszközcsoport — bizonyos szerszámtípusok meghatározott együttese — nagyobb Vértesszőlősön, mint az alsó paleolitikus eszközöké.
  3. Ezen belül is feltűnő arányban fordulnak elő a Tata típusú és még fiatalabb jellegű eszközök.

összegezve: a telep régészeti anyaga a tipológiai, technológiai paraméterek tekintetében sokkal fiatalabb jellegű, mint azt tíz–tizenöt éve vélték. Az ipar tehát rendkívül „előrefejlett”, ami azonban a kronológiai helyzetét különösebben nem változtatja meg.

A kultúrák összefüggései

Egyetlen kérdést kell még érintenünk. Hol található ennek a mikrochopper-iparnak a további fejlődése területünkön vagy tágabb földrajzi körzetünkben? Ezt a továbbfejlődést, folyamatosságot egyelőre nem ismerjük. Elméletileg vagy akár tipometrikus módon talán össze lehetne kötni Vértesszőlőst a szintén kavics nyersanyagot használó Érd, majd Tata ősemberi településeivel — de a Mindeltől a Riss–Würm interglaciális végéig terjedő többszázezer évet egyelőre nem tudjuk áthidalni, konkrét leletekkel kitölteni.

Közép- és Kelet-Európa benépesedése

Az Alpoktól délre a kultúrák jellege és fejlődése eltér az előbbiekétől. A nyugati acheuléen-kultúra már a Riss-időszakban átjutott az Apennini-félszigetre, majd ezt újabb kulturális-etnikai behatolásként a moustérien követte. Az utóbbi nyilván a délfrancia terület és a Ligur-partvidék felől jutott át az Alpok déli előterére.

Egy másik kultúra, a keleti charentien, ugyanazon az úton került a mai olasz terület északkeleti részére, mint az előbbi. Ennek a charentiennek rokona a közép-itáliai pontiniano-kultúra is, amelynek Riss kori előzményei vannak. Szerszámai egyes kutatók szerint nagyon hasonlítanak a nálunk ismert mikrochopper-iparhoz, valamint a tatai telep iparához is (Riss kori protopontiniano-kultúra).

A középső paleolitikum magyarországi települései: Bükk-hegység, Dunántúl

  • Itt említjük meg, hogy a Dunántúl északkeleti részén valószínűleg az érdi és talán az alább ismertetett tatai telep alkalmi táborhelyeit jelzik azok a leletek, amelyeket a Szelim- és a Kiskevélyi-barlang hasonló korú rétegeiből ismerünk.
  • A Dunántúl másik fontos lelőhelye a tatai szabad ég alatti vadásztelep, amelynek feltárása 1906-ban kezdődött el. Az embercsoport itt az egykori hévforrások mellett, a szárazon maradt mészmedencékben települt meg — helyzete tehát nagyon hasonló Vértesszőlőséhez. A kultúrréteget édesvízi mészkőrétegek zárták közre, de a leletanyag részben a köztük képződött löszben feküdt. A lelőhelyet borító mészkő azonban itt olyan vastag, hogy az ásatást úgy kellett elvégezni, mint egy nagyon lapos, szűk barlangban, ezért helyszíni megfigyelésekre alig volt lehetőség.
    A lelőhely faunájában melegkedvelő rágcsálófajok és ugyanakkor hidegsztyeppi zsákmányállatok fordulnak elő. Az ellentmondás magyarázata a táborhely sajátos körülményeiben keresendő. Más volt ugyanis a hévforrások melletti mikroklíma, és más a nagyobb körzetben folyó vadászat eredménye. Lényegesebb azonban, hogy az itteni embercsoport határozottan mammutvadászatra specializálódott: a zsákmányban több más faj mellett főleg fiatal mammutborjak fordulnak elő.
    A kultúrréteg C14-es módszerű vizsgálata 33 000 évet mutat – a jóval régebbi korra utaló dátumok nem a kultúrrétegre vonatkoznak, hanem a mészkőre –, és a lelőhelyet rétegtanilag is a Würm 1. tetőzése előttre helyezzük. Tata tehát kb. egyidős Érd legfelső szintjével, illetve valamivel fiatalabbnak kell tekintenünk.
    Tata ipara az egészen tág értelemben vett moustérien-kultúrának egyik sajátos, túlgeneralizált ága, amely itt csonkán zárult le, fejlődése befejeződött (késői moustérien). Az 1960-as évek újabb ásatásait rendkívül részletes matematikai-statisztikai vizsgálatok követték, amely azonban csak igazolták a régi megfigyeléseket. Az eszközkészletre a kis méretű kavicsok használata a jellemző – a szerszámok 3–5 centiméteresek –, a hasítás technikája némileg az itáliai mikropontiniano-kultúráéhoz hasonlít. Az, hogy a szerszámok jelentős mennyisége úgynevezett levallois-technikával készült, szerintünk kérdéses, és inkább az igen jó nyersanyag, a radiolit természetes következménye. Gyakoriak a kis, természetes kavicsfelszínnel borított kaparófajták, illetve ezek változatai; a kétoldalon erősen szilánkolt, retusált, „levélhegyszerű” eszközök. A vizsgálatok szerint az ipar technikailag elérte a felső paleolitikum szintjét – de új kultúra nem alakult ki belőle. Az utóbbi megállapítás egyébként régészetileg is alátámasztja a fenti kormeghatározás helyességét.
    Végül figyelembe véve, hogy Tatán a mintegy 1200 vagy akár több (?) nagyon kis méretű szerszám mellett kb. másfél mázsa szilánk, gyártási hulladék került felszínre, talán elfogadhatóbb az a régi nézet, hogy itt inkább műhelytelep lehetett.
    A kultúra eredetére, előzményeire nézve többféle feltevés lehetséges – ma azonban helyesebbnek tartjuk „Tata típusú iparnak” nevezni. További, szinte természetes kérdés az, hogy volt-e kapcsolat a nagy vonalakban azonos korú Érd és Tata telepe, kultúrája között. Erre egyértelmű nemmel válaszolhatunk, annak ellenére, hogy mindkettő a kavics nyersanyagot használó iparok szélesebb körébe tartozik. A nyersanyag alakja, jellege miatt a technika némileg hasonló, a két lelőhely szerszámtípusai azonban különbözőek.

Kristó Gyula

Kézművesek

Igen szép vagyonra tett szert Lőrinc aranyműves. Amikor 1230-ban felesége és fiai eladták tatai birtokukat, az egyekényi földre, osztó földközösségben levő sorsrészre, erdőre és néhány mansióra (jobbágytelekre) terjedt ki.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

A török útjába eső Székesfehérvár, Visegrád, Tata, Esztergom, Komárom azon­ban sikeresen ellenállt. A katonák mellett polgárok, bemenekült parasz­tok, nemesek, szerzetesek harcoltak.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

Az országgyűlés megtartása azonban így is veszélyben forgott, mert János hadvezére, Ráskai Gáspár, elfoglalta Tatát és Komáromot.

Újabb koronázás Fehérvárott

Ferdinánd csapatai július elején a Morvaországgal szomszédos területeken kezdték támadásukat, és több helységet elfoglaltak. A fősereg, amellyel maga Ferdinánd is Magyarország földjére lépett, a Dunántúlon nyomult előre. A sereg előtt Nádasdy Tamás haladt 300 lovassal. Jelentősebb ellenállás sehol sem mutatkozott. Győr, Komárom, Tata, Esztergom, Visegrád megadta magát, és a várakba idegen őrség vonult.

Az oszmán hatalom új hódításai

Tata Ahmed pasának ellenállás nélkül hódolt meg; olasz parancsnoka ezért halállal bűnhődött. Ferdinánd parancsára a tatai őrség német vezetőjét és Esztergom feladóit is börtönbe vetették, de hosszabb fogság után ítélet nélkül elengedték őket.

Új védelmi vonal kialakítása

1555 elején Nádasdy Tamás nádor emlékiratban fordult Ferdinánd fiához, Miksához, felsorolta a Dunától a Dráváig őrködő várakat, és vázolta a védelmi vonal szerepét; 43 erősséget említett. A védelmi lánc kisebb és nagyobb megerősített helyekből állt, és 85%-ban magánföldesúri tulajdonban volt. Az emlékirat a számba vett várakat három védelmi vonalba tagolta. A 15 várból álló első vonal Győrtől indult, és Tatán, Palotán át a Balaton mellett fordult délnek a Drávához; a legutolsó vonal, melynek áttörésével szabad út nyílt volna Ausztriába, a Rába menti várakra támaszkodott.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

  • Mielőtt azonban a csatározás itt komolyabbá vált volna, Konstantinápolyban nyolcéves időtartamra megszületett a béke. Megkötését ötéves alkudozás előzte meg, melynek során a szultán Szigetvár lerombolását, Ferdinánd Fülek és Tata visszaadását követelte. A belső portai erőviszonyok megváltozásának hatására mindkét fél követelését elejtették, és a pillanatnyi határokat fogadták el a béke tartamára.
  • Elsőként, június elején Arszlán budai pasa fogta ostrom alá Palotát, de a védők Thury György vezetésével ellenálltak. A pasa kudarcát ezután komoly veszteségek súlyosbították; Eck von Salm győri főkapitány csapatai a dunántúli felkelőkkel visszafoglalták Veszprémet és Tatát; majd kisebb várak: Vitány, Gesztes, Csókakő és Zsámbék felszabadításával csaknem Esztergomig hatoltak.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá. Ugyanez évben jutott török kézre Szeged is. 1543-ban, mint fentebb láttuk, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs, 1544-ben Visegrád osztozott e sorsban, Tata, Komárom, Győr, Pápa és Veszprém pedig hamarosan végvárakká lettek.

A városi ipar és iparosság

Az emelkedő élelmiszerárakat a városi tanácsok már a 15. század közepétől kezdve igyekeztek rögzíteni, s a maximált árú húson a mészárosok gyakran alig kerestek. Kárpótlásul a faggyú árát emelték nagyobb mértékben, ami viszont egyes iparágakat érintett hátrányosan. Így többször is előfordult, hogy a mészárosok, tiltakozásul, abbahagyták mesterségüket, vagy a város tiltotta el őket annak gyakorlásától, mint ahogy ez Sopronban, Kassán, Nagybányán és más városokban is bekövetkezett egy-egy évre. Az ellátás elégtelensége miatt a városi tanács számos helyen megengedte, hogy céhen kívüli, külső emberek is árulhassanak húst a városban, például Kassán, Nagybányán, Szatmáron, Tatán.

Sinkovics István

Az 1577. évi tanácskozás a hadügy reformjáról

A másik előterjesztő, Schwendi Lázár részt vett az Erdély elleni harcokban; 1571-ben javaslatot tett a Tiszántúlnak német fejedelemségek területéről toborzott parasztokkal és iparosokkal való betelepítésére. A török háború kérdésében Rueberrel ellenkező álláspontra helyezkedett. Európai összefogásra nem lehet számítani, háború esetén a németek magukra maradnának, és nem bírnának a törökkel. Nem szabad az ellenséget háborúval ingerelni, mert ez újabb veszedelmet és pusztulást zúdítana az országra; a török terjeszkedés ellen hosszú békével és adófizetéssel kell védekezni. Kerülni kell minden olyan lépést, amely az ellenség támadását vonná maga után. Mivel azonban a török nem tartja meg a békét, fel kell készülni a védekezésre. Ezt igazolják az eddigi tapasztalatok. Amióta a németek Magyarország megmaradt részeinek védelmét magukra vállalták, a törökök csak részeredményeket értek el, és Magyarországot nem tudták hatalmuk alá kényszeríteni. Mai állapotában a védelmi vonal nem felelhet meg feladatainak. A véghelyeket szét kell osztani a Habsburg-országok között. Ausztria kapja a Bécs védelme szempontjából fontos Győrt, Komáromot, Tatát és Veszprémet.

A háború nyitánya

A török Portán azonban a háborús párt vette át a vezetést. E párt feje – Szinán nagyvezír – mindenkit távol tartott az öreg Murad szultántól, hogy tervét keresztül ne húzzák. 1593 augusztusában elfoglaltatta Sziszeket, majd szeptember 27-én már hatalmas hadsereg hömpölygött át az eszéki hídon, és Szinán nagyvezír október elején Veszprémet kezdte ostromolni. Három nap után az őrség kitört, de többségük török fogságba jutott. Palota még ennyi ellenállást sem tudott kifejteni. A két végvár után északra, Tata ellen tartott a török hadsereg, de híre jött, hogy nagyobb erők készülődnek ellene, így Szinán visszavonult.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

Szinán ott folytathatta a hadműveletet, ahol az előző évben abbahagyta; körülzárta Tatát, és a negyedik napon a vár megadta magát.

Győr visszavétele és Buda ostroma

  • A hadműveleteket a Dunántúlon kezdték: március 21-én Pálffy Miklós bevette Tatát, majd hosszú hónapokat elvesztegetve augusztusban visszafoglalták Pápát, és 1197. szeptember 9-én körülzárták Győrt. A háromhetes ostromzár eredménytelen maradt. A török védősereg éjjel-nappal a falakon kívül harcolt, és az ostromlók közül sokakat levágott vagy foglyul ejtett. Közben Mehmed pasa visszafoglalta Tatát.
  • Győr visszafoglalása után a hadjáratot a Miksa főherceg – fővezér – helyett parancsnokló Schwarzenberg és két országos főkapitány, Pálffy és Nádasdy folytatta tovább, 14 ezer főnyi idegen zsoldos, továbbá végvárakból kivont katonák és vármegyei csapatok élén. Július végétől egymás után visszafoglalták Tatát, Gesztest, Palotát, Veszprémet, Cseszneket, Vázsonyt és Tihanyt.

Zimányi Vera

A külföldi iparcikkek beáramlása

Tatán, Kőszegen, Veszprémben találkozunk csapókkal, Debrecenben gubacsapó céh is működött.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

Még nehezebb helyzetben volt a Balaton vonalának északnyugati folytatásába eső végvárvonal, itt Veszprém, Palota, Tata voltak az előretolt őrhelyek, de a török rablótámadások mögéjük is behatoltak, egészen a Pápa, Győr, Komárom által védett második arcvonalig; lényegében tehát itt is a Rába volt a létbiztonságban élő terület határa.

R. Várkonyi Ágnes

Országos támadás, társadalmi érdekegység

1703 végén Rákóczi sereggyűjtő hadnagyokat küldött át a Dunán, s a dunántúli szervezkedés vezetői – kisnemesek, végvári katonák, vármegyei tisztek – december 20. körül megtartott pápai gyűlésükön elhatározták, hogy csatlakoznak a szabadságharchoz. Követségük 1704. január 3-án érkezett Bercsényihez, s január 11-én Károlyi Sándor 5 ezer főnyi haderővel átkelt a Dunán. A dunántúli sereg élére a végvári katonasággal szoros szervezeti, családi kapcsolatban levő köznemesek kerültek. A végvárak régi, részben elbocsátott, részben letelepített katonaságának és a fegyvert fogó jobbágyoknak köszönhető, hogy Rákóczi csapatai rövid idő alatt felszabadították csaknem az egész országrészt, a Kemenesaljától Baranyáig, a Vértes hegységtől a Muraközig. Megnyitotta kapuit többek között Veszprém, Székesfehérvár, Rohonc, Kőszeg, Ruszt, Sárvár, Szombathely, Körmend és Szentgotthárd, felkerültek Rákóczi zászlói Tata, Siklós, Simontornya és a Balaton melléki várak tornyaira; ostromgyűrű szigetelte el Győrt, és körülzárták Esztergomot.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Esterházy Ferenc és József gróf az 1720-as évek végén a hadsereg ellátását célzó manufaktúrák részvénytársasági alapon történő szervezésére hívta fel Károlyit és Pálffyt, a vállalkozáshoz szükséges tőkét Abraham Spitz, a linzi posztómanufaktúra 1710-es évekbeli zsidó Verlegere folyósította volna számukra; a terv Pálffy és Károlyi tartózkodásán meghiúsult, és az Esterházyak 1729-ben Tatán alapítottak posztómanufaktúrát, amely valószínűleg 1750-ig működött.

Kosáry Domokos

Ének, zene

Az Esterházy család más tagjai Pozsonyban, a cseklészi kastélyban, utóbb Tatán, Csákváron, Pápán, az Illésházyak pedig Trencsénben gondoskodtak rezidenciális zenéről.

Képzőművészet

Az 1760-as évektől kezdve a késő barokknak már klasszicizáló változata kezdett érvényesülni, különösen Fellner Jakab (1722–1780), a Csehországból átkerült komáromi mester, majd a tatai Esterházy-uradalom építésze művein, így a tatai Esterházy-kastélyon (1762–1764).

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A Szempcen 1763-ban létrehozott, majd Tatán egy ideig tovább működött Collegium, illetőleg Seminarium főiskolai szinten földmérőket, térképészeket, vízimérnököket is képzett, akikre, főképp kamarai birtokokon, az úrbéri és az erdőrendelet végrehajtásában s a vízjárta terület korlátozásában volt szükség (az utóbbi széles vidékeken sajátos ártéri gazdálkodásra kényszerített), hogy a megművelhető föld tágítható és jobban kihasználható legyen.

Ruzsás Lajos

A szántó-. rét- és legelőgazdálkodás

A tatagesztesi uradalom az 1830-as években majorsági földjeinek felét és elkülönözött pusztáit váltógazdaságban, kéthetedét még három nyomásban művelte.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

A vállalkozók nagyszámú, a szomszédos községekben élő parasztot foglalkoztattak otthon dolgozó, háziipari munkásként fonó és gyapjútisztító munkával. Gesztesi, tatai, gánti csapómesterek és legényeik is dolgoztak a majki központi üzem számára, ahol a végtermék készült. Kanitznak Rákospalotán saját posztókészítő üzeme is volt, amelyet korszerű gépekkel szerelt fel és ahol osztrák, német, cseh, francia munkások dolgoztak – a gyártási folyamat leírásából következően – a szerves manufaktúra munkamegosztásában. Hasonlóképpen durva posztófélék, takarók, pokrócok gyártásával foglalkozott a magyaróvári, részben szintén háziipari fonóbázison épülő, a gyöngyösi, a rajkai, nemesi tulajdonban levő és a sárospataki, kereskedőtőkés birtokában levő posztókészítő üzem is, valamennyi a konjunktúra szülöttjeként. Finomposztó gyártására rendezkedett be a 18. század második felében alapított gácsi manufaktúra, amelyet tulajdonosa, Forgách Antal gróf 1800-ban alakított át részvénytársasággá. A részvényesek között megtalálható Nógrád megye előkelőbb földbirtokosai mellett két neves pesti tőkés vállalkozó, Malvieux György Alajos kereskedő és pénzváltó, valamint Liedemann János Sámuel kereskedő. Utóbbi a vállalat üzletvezetője is lett. A manufaktúra 1807-ben már 30 községben mintegy 2000 asszonyt foglalkoztatott háziipari gyapjúfonással.

A francia háborús konjunktúra hozta igénynövekedésnek kívántak eleget tenni többek között az Óbudán és Pesten működő kékfestő üzemek. Az itt festett vászon a paraszti ruha anyagául szolgált, a módosabbaknál már a nyomott kartonnal együtt. Nagy választékban és jelentős mennyiségben azonban csak az ország ekkor legnagyobb textilüzeme, a Puthon János Keresztély bécsi nagykereskedő által még a 18. század ötvenes éveiben létesített sasvári (Pozsony megye) manufaktúra állított elő nyomott kartont. Fonókörzete 1790 és 1815 között Sasvár és Holics körül egész sor falura kiterjedt, ahol az üzem adta pamutból fontak nyersfonalat. 1800-ban az ország különböző megyéiben 20 ezer embert foglalkoztatott a vállalat háziipari fonással, és 500 ezer konvenciós forint értékű arut termelt. Az üzem részére alsó-ausztriai, morva- és csehországi községek lakói, a bécsi dologházba kényszerített emberek, az ottani kórházak betegei és a külvárosok népéből is sokan készítettek fonatot.

A textilipari vállalkozók – láttuk – még mennyiségi szempontból sem támaszkodhattak a falusi, mezővárosi munkaerőre. Minőségileg pedig a csupán egyszerű, elemi igényeket szolgáló, durván megmunkált áruk termelésére képes vidéki munkaerő csak az alacsonyabb rendű, kevesebb technikai felkészültséget igénylő munkafázisokban volt hasznosítható. A munkafolyamatnak a finom minőségű – a korabeliek szerint luxusigényeket szolgáló – textilneműket előállító kisebb-nagyobb manufaktúrák munkamegosztásában a végtermék elkészítéséhez vezető utolsó fázisa immár szakmailag jól képzett üzemvezető irányítása alatt folyt, különösen a finomabb áruk esetében, ahol, mint például számos selyemszövet, továbbá selyemkendők, szalagok, bársonykelmék elkészítésénél már csupán az anyag drága beszerzési ára is magasabb szintű technológiát, jobb felkészültségű munkást és bonyolultabb, egy helyre összpontosított üzemszervezetet követelt.

A magyarországi textilipari vállalatok egy részében – posztókészítő és kartonnyomó üzemek esetében – a nyersanyagot félgyártmánnyá előkészítő termékké még a tőkés vállalkozó központi üzemén kívül dolgozó háziipari vagy céhes bedolgozók dolgoztak fel, a végtermék azonban már a központi műhelyben készült (festés, szövés, színnyomás). A selyem-, a bársony- és a muszlinszövetgyártás valamennyi munkafolyamatát már csak közvetlen művezetői ellenőrzés mellett végezték. Míg tehát az első esetben szórt, az utóbbiban központosított, szerves manufakturális munkaszervezetben folyt a termelés.

A textilipar belső fejlődését azonban már nem csupán a munkamegosztás differenciálódásának terjedése és mértéke jelezte, hanem új technológia is, amely a gépek – Magyarországon a tőkeszegénység miatt is igen lassú – elterjedésével j art együtt. A gépek alkalmazása még csupán az izomerőt tette nélkülözhetővé; a munkaerőt forradalmasította, de a munkaeszközöket még nem. Lehetővé tette, hogy gyengébb, fejletlen testű munkaerőt alkalmazzanak a munka végzésére. A gép az ember kezének, lábának – képletesen szólva – megnagyobbítása, fizikai erejének megnövelője volt ugyan, de kézzel végzett munkáját még nem helyettesítette. A régebbi eszköz, a szerszám lett nagyobb, termelékenyebb, de a termelőmunkát maga az ember végezte. Az emberi munkát helyettesítő, az embert a gép kiszolgálójává tevő munkagépek majd az ipari forradalom vívmányai lesznek, amelyek használatára Magyarországon csak 1867 után kerül sor. Korszakunkra még a manufaktúrakorszak kezdetei jellemzők, annak szociális velejáróival: a női, a gyermek-, kisebb jelentőségűen mint másutt a dologházi, rab- és kórházi, szegény- és árvaházi munka felhasználásával együtt. A manufaktúra igényeinek kielégítésére alkalmas szakképzett hazai munkaerő hiánya miatt a magas minőségi munkát külföldiek végezték. A textilipari vállalkozások közül csak néhány sorolható a nagyobb méretűek közé. Az általános tőkeszegénység miatt a legnagyobb üzem, a sasvári, külföldi tőke vállalkozása volt. A textilüzemek túlnyomó többsége nem haladta meg a céhes ipari műhely nagyságát.

A bőripar üzemszervezete ekkor csak a legnagyobbak esetében haladta meg a nagyobb céhes üzem kereteit. Az iparág másik jellemzője, hogy a név szerint ismert 10 tulajdonos közül 6 volt céhbeli és csupán 4 kereskedelmi tőkés. A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából,

Bányászat

Nagyobb volumenű bányászat ott indult meg, ahol a termeléshez szükséges nagyobb tőkét elő tudták teremteni: Sopron városának brennbergi bányájában, az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalmában, a mai dorog-tokodi szénbányászat területén, a Pécs vidéki szénbányákban és az államkincstár bányáiban.

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

1809. április 10-én kitört a régóta fenyegető háború az Osztrák Császárság és Napóleon között. Az osztrák sereg kezdeti biztató ellenállás után általános visszavonulásra kényszerült; Károly főherceg a fősereggel Regensburgtól a Duna bal partján hátrált Napóleon előtt, s Bécstől északra, a Morvamezőre szorult; János főherceg, a déli hadsereg parancsnoka kénytelen volt Észak-Olaszországot kiüríteni, s Eugene Beauharnais itáliai alkirály elől csapataival Stájerországon át a Dunántúlra hátrálni. Május 13-án Napóleon bevonult Bécsbe és a schönbrunni kastélyban ütötte fel főhadiszállását. Ferenc császár és udvara Magyarországra menekült, és Tatán, az Eszterházyak várkastélyában húzta meg magát.

Május 21–22-én Károly főherceg Aspernnél véres ütközetben visszavetette a Duna bal partjára átkelni akaró francia sereget, de győzelme nem döntötte el a háborút.

Június elején az itáliai alkirály János főherceget üldöző csapatai benyomultak Magyarországra. János maradék csapataival északnak fordult, a Dunánál gyülekezett a magyar nemesi fölkelés is, amelyet József főherceg nádorral az élén |János főherceg parancsnoksága alá rendeltek. Június 14-én Eugene Beauharnais csapatai a győri csatában szétszórták a vitézül verekedő, de rosszul vezetett és teljesen korszerűtlenül fölszerelt nemesi sereget, és megszállták a várost. 26-án elesett Pozsony is. A Dunántúl nyugati és északi része francia megszállás alá került.

Napóleon külpolitikai terveiben kezdettől fogva számolt Magyarországgal is. Már első konzul korában gondolt a magyarországi hangulat és helyzet megismerésére. 1802-től a Bécsben székelő francia megbízottak hosszú jelentésekben számoltak be az ország helyzetéről, az egyes társadalmi osztályok magatartásáról és főleg a Habsburg-ellenes hangulatról. Gérard Lacuée ezredes, Bonaparte volt hadsegéde, beszámolóiban nemcsak a feudalizmusra világított rá, hanem észrevette az ország elnyomott gazdasági és politikai helyzetét is a birodalmon belül. Lacuée vetette fel elsőnek azt a gondolatot, hogy a Habsburgok hatalmának gyöngítésére egyik leghatásosabb eszköz Magyarország függetlenítése lenne.

1805. augusztus 7-én Lacuée a következőket jelentette: „Magyarországon való utazásom csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ha egy francia hadsereg az országba behatolna és egy bölcs jellemű, nagy tekintélyű tábornok kilátásba helyezné a független államot, amelyik megtartaná a régi alkotmány általános formáit, s amelyikben a nemesség megőrizné nem is jogait, hanem kiváltságait, a magyarok tömegesen állanának zászlaja alá.” Majd ugyanebben a jelentésben jellemezve a bécsi kormányzat magyarországi politikáját és annak módszereit, így folytatta: „A forradalmi eszmék eljutottak Magyarországra, s erős függetlenségi vágyat ébresztettek. Közismert, hogy 1795-ben egy összeesküvésük, amelynek élén talán az ország második legfőbb méltósága állt, majdnem kirobbant. Vezetőik vérpadon pusztultak el. A kivégzettek emlékét tisztelik, csak vigyázatlanságukat hibáztatják és ma csupán gyengeségüknek ez a tudata tartja vissza a nemzetet.”[1]

Lacuée és több más francia megbízott jelentései bizonyára közrejátszottak abban, hogy amikor Napóleon hadai 1805-ben, majd főként 1809-ben Ferenc császár ellen vonultak, Magyarországnak ellensége gyöngítésében és erejének bomlasztásában Napóleon külön szerepet szánt. 1809. május 15-én, két nappal azután, hogy Bécsbe bevonult, a schönbrunni főhadiszállásról a császár kiáltványban fordult a magyarokhoz. Ebben felszólította őket: „Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket, legyetek újra, akik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, aki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és akit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körüli Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.”[2]

A proklamáció alapszövegét franciául készen hozták Bécsbe, a magyar fordítás azonban ott készült. A végleges szöveg minden valószínűség szerint Batsányi János műve, aki letöltve a magyar jakobinusok perében rámért börtönt, Bécsben élt. Föltehetően ő vétette be egykori kufsteini fogolytársa, most pedig Napóleon államtitkára, Maret bassanói herceg közvetítésével azt a mondatot a kiáltványba, melyben a császár kijelenti, hogy elfogadja a magyar alkotmányt, „akár azon állapotjában, amint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, amelyeket abban ti magatok, teljes tetszéstek s kényetek szerint, az időknek mostani környülállásaihoz képest jóknak és polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni fogtok”.[3]

A magyar nemesség válasza a nemesi felkelés volt, a függetlenségi törekvések nem jutottak szóhoz. Napóleon, aki kezdetben komolyan gondolt arra, hogy a Habsburgok hatalmának megsemmisítésére darabokra szakítja a birodalmat – ezt nemcsak a magyarokhoz intézett kiáltvány, hanem egyéb iratok is tanúsítják –, felhívásának visszhangtalansága után letett erről a tervéről. Ebben közrejátszott Talleyrand figyelmeztetése is, hogy Oroszország hatalmának ellensúlyozására francia érdekből is fenn kell tartani a Habsburg-birodalmat.

A döntő csatát a Morvamezőn, Wagramnál vívták július 5-én és 6-án, amely Napóleon teljes győzelmével végződött. Károly főherceg megmaradt csapataival északnak húzódott, s július 12-én a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek.

A béketárgyalások Magyaróvárott folytak, majd két hónapon át. Francia részről Champagny külügyminiszter, osztrák részről a fiatal Clemens Metternich gróf vezette a tárgyalásokat, amelyek lassan, vagy sehogy sem haladtak. Naponként mentek a gyorsfutárok Schönbrunnba Napóleonhoz és a tatai várba Ferenchez, miközben a két miniszter és a francia csapatok parancsnoksága egyik bált a másik után adta a csapatok és részben a lakosság szórakoztatására.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai.

Gergely András

A reformmozgalom helytállása

A tatai] és gesztesi Eszterházy-uradalomban a jobbágyok között tömegessé váltak a robotmegtagadások, a községek az uradalom elleni panaszokkal, az eddigi szerződés szerinti szolgáltatásoknak ”szorosan Urbarium szerint való” felcserélését szorgalmazó kéményekkel ostromolták a törvényeket kihirdető-magyarázó megyei küldöttséget.[4] Tarján községben azt követelték, hogy „a földdel nem bíró zselléreknek földek jelöltetnének ki”.[5] A megyei küldöttség mindenütt utasításához tartotta magát, így a feudális alávetettségben élők kívánságai nagyrészt teljesítetlenek maradtak. A parasztok tettleges megmozdulásaival, a szerződések felbontásával, kedvező robotbeszámítás követelésével, a különszolgáltatások megtagadásával viszont már magának az uradalomnak kellett szembeszegülnie.

Szabad György

A néptömegek hangulata és mozgalmai

Tata vidékén keserűen vágták oda az uradalmi csőszöknek: „csak most jönne egy huszár, majd megmutatnánk azonnal, hogy még az öreg rét is fel lenne szabadítva”, [6] azaz megnyílna jószáguk előtt a tilossá tett legelő.

Katus László

A könnyűipar

A hagyományos posztóipar központjai a Dunántúlon (Tata, Veszprém, Kőszeg, Szombathely, Pinkafő) és a Felvidéken (Szakolca, Gyöngyös, Szepesség) visszafejlődtek, de teljesen nem tűntek el.

Siklós András

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Kommunista szervezetek alakultak Budapesten kerületek szerint is, továbbá egyes vidéki városokban: Salgótarján, Tata, Győr, Miskolc, Diósgyőr, Szeged, Debrecen, Sátoraljaújhely, Sopron, Kaposvár, Nagyvárad.

Lábjegyzetek

  1. Témoignages francais sur la Hongrie a l'époque de Napoléon. Ed. Károly Kecskeméti. Bruxelles, 1960. 36., 43.
  2. Napóleon kiáltványa facsimilében: Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi kongresszusig. (A magyar nemzet története 8. Szerkesztette Szilágyi Sándor). Budapest, 1893. 582.
  3. Ugyanott.
  4. Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom… Budapest, 1957. 232.
  5. Ugyanott 223.
  6. Idézi: Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Budapest, 1957. 293.

Irodalom

Vízépítő és földmérő mérnököknek főképp a kamarai szolgálat céljára való képzését szolgálta a szempci, majd Tatára áthelyezett collegium, lásd Fináczy Ernő, A gazdasági felsőbb szakoktatás kezdetei Mária Terézia alatt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Fináczy Ernő, Újabb adalékok a szempci collegium történetéhez (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1901).

Kiadvány

Buzási Enikő, Régi magyar arcképek (TataSzombathely, 1955)