Teleki József

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Teleki József erdélyi gubernátor

Huszt, 1738. december 21. – Szirák, 1796. szeptember 1.
főispán, koronaőr, műgyűjtő és író
Wikipédia

Kosáry Domokos

Rokokó. Bővülő világkép.

Az ifjú Teleki József gróf (1738–1796), a későbbi főispán, 1759–1761 között Svájcot, Franciaországot, Hollandiát bejárva baseli természettudós körökkel, a híres matematikus Bernoulli család tagjaival, sőt magával Rousseau-val is találkozott, de ennek eredményeként, magyar részről elsőként, a nemzetközi felvilágosodásellenes irodalomba kapcsolódott bele egy francia könyvvel (Essai sur le faiblesse des esprits-forts. Leyden, 1760), már akkor támadva Voltaire híveit, midőn idehaza belőlük talán még egy sem akadt.

H. Balázs Éva

Kaunitz kancellár

Közvetlen köréhez csak Fekete János gróf tartozott s Teleki József, akit svájci tanulmányai után hazatérőben ismert meg, s aki mindig szívesen látott vendége maradt a főként franciául társalgó, az új könyvek, a tudomány és irodalom kérdéseit taglaló esti fogadásoknak, hol a vendégek a metszetgyűjtemény új darabjaiban gyönyörködtek, whisteztek, sakkoztak, s minden európai újdonságot azon frissiben megbeszéltek.

Zinzendorf Károly

Utazásait bécsi „pihenők” szakítják meg. Ilyenkor bekapcsolódik a Kamara, a Számvevőszék, a Gazdasági Tanács munkálataiba, és esténként Kaunitz hercegnél, gyakran Esterházy kancellárnál, a Batthyány-, Grassalkovich-, Pálffy-palotákban vendégeskedik, ahol megfordul az osztrák és magyar arisztokrácia minden éppen Bécsben tartózkodó tagja. Itt szövődik évtizedes barátsága Teleki Józseffel, itt ismerkedik meg Fekete János gróffal, itt taglalják előtte a Bécsben csak átutazók Magyarország és Erdély különleges problémáit. Ezeket a problémákat hamarosan jogi gyűjteményekben, statisztikai kimutatásokban is tanulmányozza, mígnem sor kerül a személyes tapasztalatokra.

Kisebb kirándulásokat már előbb is tett Nyugat-Magyarországra, de szakszerű, az előző utazásokhoz hasonló több hónapos „kiküldetésre” csak most került sor. 1772. május 2-án már magyar földön írja naplóját &ndsh; ahol tennivalói szorosan összefüggnek azzal az uralkodói leirattal, melyben Mária Terézia 1771. január 21-én elrendelte az ország ipari termelésének felmérését, annak megállapítását, hány iparág működik, milyen cikkeket, milyen árban és mennyiségben gyártanak, s hová exportálnak. Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

Útja során állandóan olvasott, mintegy készült történelemből, így a helyszíntől függően naplójában is megemlékezik a török elleni harcokról, Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, Rákócziról vagy Caraffa vérengzéséről. Akikkel találkozott és társalkodott, azok ott szerepelnek a napló lapjain. A nevek puszta felsorolása is tanulságos. A dél-dunántúli és horvátországi családnevek az jelzik, hogy Zinzendorf éppen oda érkezett, ahol a magyar szabadkőművesség sajtáosan új szervezete éppen alakulóban volt: a Draskovich-obszervancia, mely a szabadság és függetlenség jelszavát hírdette meg.

Úgy tűnik, Zinzendorf hatott a magyar szabadkőművesség célkitűzéseire. Az 1770-es években megszülető progresszív magyar szabadkőművesség lefektetett alkotmányában nagyon korai fiziokrata hatás jelentkezik, olyan fogalmazásban, amely nemigen lehet világlátott katonatisztek vagy mégoly művelt kincstári tisztviselők sajátja. Zinzendorf egyébként erdélyi tartózkodása során sokat van együtt Teleki Józseffel, a Teleki, Bethlen, Kemény, Lázár családok tagjaival.

Kosáry Domokos

Oktatásügy

Az egyházi és világi vezetők nagy része azonban Teleki József gróf vezetésével a másik utat választotta, és tiltakozó felségfolyamodványok sorában hangsúlyozta, hogy az iskolák főleg a vallásnak nevelő intézetei, s hogy a teológia áthatja a különböző tantárgyakat. Az üldöztetés alig lezárult időszakából érthető, hogy a protestánsok az egyház önkormányzatához ragaszkodtak. De az, hogy végül is sikerült saját körükben a reform végrehajtását meggátolniok, nem volt egyértelműen pozitív eredmény.

Vörös Károly

Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés

A birtokos nemesség szűkös anyagi viszonyai gátolják meg a főkormányzóvá kinevezett Teleki József grófnak, az Akadémia elnökének törekvéseit egy erdélyi múzeum és nemzeti színház létesítésére.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

S az erdélyi ellenzéknek még külön tragédiája, hogy olyan ellenfélre akadt, mint báró Jósika Samu alkancellár (Jósika János egykori guberniumi elnök fia), akinek szellemi képességeiről a kortársak többsége (Széchenyi is) igen elismerően nyilatkozott. De, úgy tűnik, nyers hatalmi érdekeken kívül mást nem ismert, és a változást úgy akarta, hogy a nemesség még csak ne is a legkevesebbet veszítse, hanem a legtöbbet nyerje. „Et si omnes, ego non” volt a jelszava és ennek szellemében cselekedett, amióta huszonévesen elindult a politika útjain. Magyarországi elvbarátaitól eltérően a sajtóagitációt sem tartotta olyan fontosnak, s részben elvi, részben gyakorlati okokból a fontolva haladás jelszavát sem hangsúlyozta. Attól tartott: az ellenzék elterjeszti, hogy a bécsi kormányzat őt egy haladó politikában támogatja, hiszen az Erdélyi Híradó már azt is felvetette, hogy a követeket, ha azok reakciós szellemű utasítást kapnak törvényhatóságuk választóközönségétől, a regalistákkal lehetne leszavaztatni. Meg is akadályozta tehát, hogy a liberálisokat messzemenően támogató Teleki József gubernátor jelöltjei – 13 feltétlen ellenzéki, 8 ingadozó és csak 5 konzervatív – kerüljenek a megüresedett regalista helyekre. A megyékbe olyan adminisztrátorokat akart kineveztetni, akik középnemesi mivoltukban idegenkedtek a liberális arisztokráciától és szerényebb jövedelmeik miatt szorosabban kapcsolódtak a kormányzathoz, emellett regalistáknak is tudatosan olyanokat választott ki, akiket egyenesen segélyezni kellett, hogy anyagilag bírják a kolozsvári tartózkodást. Ezek azután a diétán vakon engedelmeskedtek Jósika Lajos dobokai főispánnak, az alkancellár fivérének, aki itthon szervezte a konzervatív ellentámadást. A szászoknak pedig Jósika előzetesen tudtukra adta, hogy az udvar sem nézné jó szemmel, ha a liberálisokkal tartanának; igaz, nekik erre kevés hajlamuk is volt.

A diéta előkészületei során Jósika Samu a pozícióharc szokásos konfliktusainál súlyosabb konfliktusba keveredett még a bécsi kormánykörökkel is. Az uralkodó egyik rendeletét ugyanis szándékosan „félreértve”, az erdélyi országgyűlési bizottság 1845-ben készült adóügyi és úrbéri operátumát kiadta az erdélyi törvényhatóságoknak, hogy azokat vitassák meg, és megfelelő utasításokkal lássák el követeiket. A Staatskonferenz nemcsak azért háborodott fel, mert e rendi alkotmányos eljárás ellenkezett a bürokratikus abszolutizmus gyakorlatával. hanem azért is, mert Jósika a gesztussal saját pozícióit az udvarral szemben is megerősítette. Bécsben joggal tartottak attól, hogy a nemesi érdekek továbbiakban is túl egyoldalú érvényesítése esetén tovább fog csökkenni a lakosság adózóképessége, holott az udvari kamara legnagyobb aggodalmára az erdélyi adó hátralékai 1830-tól megnégyszereződtek. Az államkancellária mégsem merte megdorgálni Jósikát, hiszen tőle függött a diéta kimenetele. Ugyanakkor az ifjúkonzervatívok nemcsak a bécsi kormányzat tehetetlenségét használták ki, hanem rettegését is Erdély és Magyarország uniójától. Amikor a Staatskonferenz egyik tagja a jobbágykérdésben a magyarországi úrbéri rendezést javasolta követendő példának (hiszen láttuk: a királyságban a telek nagyságához képest a robotterhek jóval kisebbek voltak), akkor a magyar kancellária élén álló Apponyi György tette azt az ellenvetést, hogy az „magasabb szempontból nem tanácsos”, mert „minden, ami a két tartomány között a törvényes vagy a tényleges különbségeket csökkenti vagy eltünteti, minden, ami közigazgatásukat közelebb hozza, mindenekelőtt minden, ami az erdélyi nemességre, figyelmen kívül hagyva annak külön politikai helyzetét, a magyarországihoz hasonló terheket ró, egyúttal csökkenti az erdélyi nemesség ellenszenvét az unió iránt, amitől így már többé nincs oka anyagi hátrányokat várni, mint most, hanem csak politikai előnyöket remélhet”.[1] így az erdélyi konzervatív vezérek Bécstől szabad kezet kaptak, mert sem a gubernátorhoz, sem a diétai királyi biztoshoz nem jutott el olyan jelzés, amely rosszallotta volna Jósika törekvéseit.

Ugyanakkor az operátumok törvényhatósági, majd diétai vitáján a konzervatívok előtt alkalom nyílt arra, hogy diszkreditálják a munkálatok (főleg az úrbéri) liberális szellemű javaslatait, hiszen azok az úrbéri rendezést összekötötték a tagosítással és a birtokrendezéssel, s így majdnem negyedszázadot irányoztak elő e munkálatok befejezéséig. Márpedig a tagosítás viszonylag széles kisnemesi rétegeket létükben fenyegetett, hiszen sok kisbirtokos néhány holdas birtoka is több tucatnyi parcellában feküdt, és gyakran több állata volt, mint amennyit birtoka arányában a falu legelőjén tarthatott volna akkor, ha a liberális szellemű javaslat szerint az állattartást a birtok arányában szabályozzák. Az ősiség eltörlése pedig a létbiztonság amúgy sem széles perspektíváját szűkítette. A liberálisok így fokozatosan elvesztették az egykor általuk mozgósított kisnemesi tömegek rokonszenvét, és bár a megyei közélet rendszerének köszönhetően még bekerültek a diétára, ott egységes állásfoglalást már nem tudtak kialakítani. Tragikus mozzanata az erdélyi liberális törekvéseknek, hogy csak ekkor készült el, és így már örökre kéziratban is maradt Kemény Dénes nagyobb lélegzetű, a magyarországi tapasztalatokra is építő, teoretikus igénnyel írt, de nagyon is az erdélyi viszonyokra szabott munkája arról: miként lehet az érdekegyesítés érvényesítése útján, a közteherviselés, az örökváltság és az alkotmányos képviselet jegyében megteremteni a polgári átalakulás lehetőségeit.

Mert bármennyire sürgette Kossuth is az erdélyi örökváltságot, a közvetlen feladat még csak az örökváltság legfontosabb feltételének megteremtése volt: az úrbérrendezés, azaz az úrbéres és a nemesi földek minél gyorsabb elhatárolása.A liberálisok itt is lépésről lépésre visszaszorultak, bár az örökváltság azonnali kötelezővé tételétől, amit egyes párthíveik követeltek, csakhamar elálltak, belátva, hogy az úrbéres állomány meghatározása a legfontosabb. Azonban még így sem tudták meggátolni, hogy a. diétai többség ne a Cziráky-féle összeírást fogadja el alapnak annak megállapítására, miként húzzák meg az úrbéres és a nemesi föld határát. Majd Jósika Lajos adott nem várt fordulatot az összeírás ismert hibái korrigálását célzó vitának. Azt javasolta, hogy a robot mértéke legyen az úrbéresnek juttatandó föld nagyságának mércéje, s aki már heti 2 igás napot teljesít, annak egy telek járjon. Ám az, hogy a telkek nagyságának mértékeként a Cziráky-féle összeíráshoz készült osztályozást fogadták el, a jobbágykézen levő földterületnek, korabeli becslés szerint, eleve körülbelül egyharmadával való csökkentését jelentette az országgyűlési bizottság operátumához viszonyítva. '

A liberálisok a társadalmi méltányosság és az igazságosság igényével próbálták az úr–jobbágy viszonyt rendezni. A Cziráky-féle összeírást elvetették, mert szerintük abba az úrbéres földek egyharmadát nem vették fel. Arra a konzervatív részről jövő s önmagában helytálló érvre, hogy Erdélyben a szűkebb értelemben vett Magyarországtól eltérően nincs általánosan elfogadott kritérium a két minőségű föld elhatárolására, a történetileg „megalakult igényekre” hivatkoztak, s azt akarták elfogadtatni, hogy a jobbágyi használatban levő földet egészében minősítsék úrbéri földnek. Nézeteik már csak abban oszlottak meg, hogy kétes esetekben ki az 1820-as állapotokat, ki az 1843-as helyzetét, s ki a status quót akarta figyelembe venni az úrbéri és az allodiális földek. közötti határ megvonásánál.

A konzervatív többség által elfogadott és így szentesített törvényjavaslat azonban külső, hatalmi beavatkozással akarta megvonni ezeket a határokat. E megoldás jól mutatja, hogy a visszaélések ilyen, az egész jobbágykérdést a pillanatnyi politikai konstellációk függvényévé tevő lehetőségei mennyire a jobbágytelek mint meghatározott területi egység intézményesülésének hiányából állottak elő: olyan körülményként, mely visszatekintve különlegesen érzékeltette a királyság úrbérrendezésének jelentőségét. A végül szentesített törvény szerint ugyanis a végrehajtás során az adott községben mindenekelőtt a Cziráky-féle összeírás alapján megállapítják az úrbéres földeknek (tehát azoknak, melyeket 1819–1820-ban úrbéres, illetve jobbágyi és zselléri megmunkálásba vett földként vettek fel, amelyekért a jobbágy vagy zsellér állami adót fizet és szolgáltatásokkal tartozik földesurának) összkiterjedését, majd ezt elosztják az adófizető háztartások számával: így kiderül az átlagos teleknagyság. Ezután a robotszolgálat alapján (2 igásrobot napot számítva 1 egész telek jogalapjának) meghatározzák, hogy kire hányadrész telek jut. Ha például valakinek robotszolgáltatásai után 1 egész telek járna, de csak fél teleknyi földje van, akkor ezt annak a jobbágytársának a földjéből kell egész telekké kiegészíteni, akinek kevesebb a robotja (például heti 1 nap), de több a földje, mint az átlagos teleknagyság. Miután pedig az úrbéresek között így újraosztották a földeket, az, ami még ezen kívül megmaradna, a földesurakat illeti; elsősorban az ő érdeküket szolgálja a most ugyancsak törvényesen lehetővé tett tagosítás és birtokelkülönítés is. Ravasz taktikával ennek az úrbéri rendezésnek ugyanakkor a parasztság terheit könnyítő színezete is volt, mert a törvény a földek kimérése után heti 1 igás (illetve 2 „tenyeres”) napra szállította le az egy egész telek után járó robot mértékét; egyidejűleg megszüntette az úriszékek illetékességét úrbéres ügyekben: ezek tárgyalására külön, törvényhatóságonkénti úrbéri bíróságot állított fel; ezenkívül minimálisra csökkentette a terményszolgáltatásokat. Az úrbéri rendezés tehát a jobbágytársadalom belső rétegződését az államhatalom erejével akarta átrendezni: az egyes jobbágy helyzetét a másik viszonyait is érintve javítani vagy rontani. Vajon abban bíztak a törvény alkotói, hogy ez az egy-két birtokon már bevált rendezési forma megosztja a parasztságot; nem alakul ki a falu kollektív ellenállása; az úr–jobbágy ellentétek háttérbe szorulnak a jobbágytársadalom így felbolygatott belső ellentétei mögött? A következményeket nem lehet lemérni, hiszen 1848 elsöpörte az egész rendszert, még mielőtt az létrejöhetett volna. Kétségtelen azonban, hogy bevezetése nem ment volna simán: Erdély viszonyainak minden archaizmusa ellenére, gazdasága és társadalma már fejlettebb volt annál, hogysem ilyen megoldásokat elviselt volna.

A liberálisok mindenesetre a nép nevében tiltakoztak, a következményeket, a történelmi felelősséget a konzervatívokra hárítva. Nemzeti katasztrófát láttak a törvényjavaslatban. Hiába támadta meg ezt a javaslatot maga Teleki József gubernátor is egy hosszú beadványban, Jósika Bécsben ki tudta védeni ezt a legveszélyesebb támadást is.

Lábjegyzet

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien. Staatskonferenz-Acten 1846:970

Irodalom