Teleki László gróf

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Teleki László református főgondnok

Pest, 1811. február 11. – Pest, 1861. május 7.
politikus, író
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Teleki László, Rohn Alajos metszete
1841. szeptember 6.
A Nemzeti Színház bemutatja Teleki László Kegyenc című drámáját.
1846. november 12.
Teleki László a Pesti Kör és a Nemzeti Kör közös összejövetelén egyesülésre szólítja fel a két kör tagjait.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1860. december 16.
Teleki Lászlót Drezdában letartóztatják.
1861. január 1.
Teleki Lászlót Bécsben szabadlábra helyezik.
A nagykőrösi vérengzés.
1861. január 13–16.
Román nemzeti értekezlet Nagyszebenben.
1861. január 16.
Uralkodói leirat a törvényhatósági „túlkapások” felszámolását rendeli el.
1861. január 23.—március 3.
Az Országbírói Értekezlet.
1861. január
Felkelés Hercegovinában a török uralom ellen.
1861. február 4.—1865. június 26.
Rainer főherceg kormánya. Államminiszter: Anton von Schmerling lovag.
1861. február 11.
Gyulafehérvári értekezlet az erdélyi törvényhozás újjászervezéséről.
1861. február 19.
Jobbágyfelszabadítás Oroszországban.
1861. február 26.
A Februári Pátens és mellékleteként „a birodalmi képviseletről szóló alaptörvény” kibocsátása.
1861. február
A titkos ellenállási szervezet élére Komáromy György kerül.
1861. március 9.
Erkel Ferenc: Bánk bán című operájának bemutatója.
1861. március 26.
Teleki László abonyi programbeszéde.
Garašanin szerb miniszterelnök és Ristić, a fejedelem bizalmasa Pesten tárgyal a magyar ellenzék vezetőivel.
1861. március
Országgyűlési választások.
Adolf Fischhof és Joseph Unger röpirata: A magyar kérdés rendezéséhez.
1861. április 1.
A BudaNagykanizsa vasútvonal megnyitása (Déli Vasút).
1861. április 2.
A karlócai szerb nemzeti kongresszus megnyitása.
1861. április 6.
Az országgyűlés megnyitása Budán.
1861. április 13.
A horvát szábor megnyitása Zágrábban.
1861. május 8.
Teleki László öngyilkossága.

Tartalomjegyzék

Gergely András

Az országgyűlés küszöbén

Ekkor kapcsolódott be a politikába az Erdélyben már korábban aktív Teleki László gróf és Eötvös József báró.

Arató Endre

Magyar rokonszenv a nem magyar népek iránt a 19. század első évtizedeiben

1806-ban látott napvilágot Teleki László grófnak, Máramaros megye követének – a hasonló nevű, s négy évtizeddel később tevékenykedő tragikus sorsú magyar politikus atyjának – jelentős munkája a magyar nyelv fejlesztéséről.

Vörös Károly

Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés

Úgy látszik, hogy az udvarnak ügyes taktikázással, melynek során még a felterjesztett törvényjavaslatok szentesítését sem vállalta (és így az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés törvényei hiányzanak a Corpus Jurisból, illetve csak az 1846–1847 . évi országgyűlésével együtt kerülnek szentesítésre), Wesselényi kényszerű kikapcsolódása és más ellenzékiek – mint például Teleki László – távozása után Erdélyben sikerül biztosítani a fennálló rendszer zavartalan (de itt is egyre értelmetlenebb) továbbélését.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

A Nemzeti Kör gróf Ráday Gedeon, a Pesti Kör gróf Teleki László elnöklete alatt működött mint az ellenzéki eszmék fóruma. Előbbi – mely Vörösmarty tanácsára Petőfi első kötetét adta ki – mérsékeltebb, utóbbi türelmetlenebb, radikálisabb volt. A két kör különben 1847 elején Teleki László elnökletével Ellenzéki Kör néven egyesült, hogy így – mint az ellenzék körlevele hangsúlyozta – biztosítsa a politikai pártegységet és mint a párt társadalmi mozgalmának központja társadalmi síkon is erőteljesebben harcolhasson a konzervatívok hasonló, a szélesebb rétegek megszervezésére és befolyásolására szánt szervezete, a Gyűlde ellen.

Spira György

A kormány és a baloldal

A korábbi főrendi ellenzék egyik kiemelkedő alakja, Teleki László gróf pedig, aki az udvar részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyt ekkor talán nem érzékelte még, Jellačić horvátországi készületeinek ellenforradalmi mivoltával viszont kezdettől fogva tisztában volt, ezektől a készületektől indíttatva, már április végén keresztülvitte, hogy az elnöklete alatt álló Ellenzéki Kör (amely nevét nem sokkal előbb Radikál Körre változtatta) írásos beadvánnyal forduljon a kormányhoz s ebben szintén követelje (mégpedig a Marczius Tizenötödikénél is hamarabb) egy „országos toborzás útján önkénytesekből” alakítandó magyar hadsereg sürgős megszervezését.[1]

Az efféle javaslatok és figyelmeztetések azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le Batthyányékról, akik nemcsak rendületlenül hittek, hanem – mivel a maguk állásait a Habsburgokéinál sokkal gyengébbeknek ítélvén, abban a meggyőződéseben voltak, hogy Magyarország polgári átalakulásának ügyét kizárólag a Habsburgok jóindulatú együttműködésének biztosítása esetén lesznek képesek sikerre vinni &nash; erőnek erejével is hinni akartak az udvar színlelt tárgyalókészségének őszinteségében, akik minthogy ennek az alapállásuknak megfelelően teljességgel kételkedtek a radikálisok által emlegetett ellenforradalmi veszély valódiságában, erélyesebb eszközök esetleges igénybevételét nemcsak szükségtelennek, de egyenesen ártalmasnak vélték, attól tartván, hogy az udvart éppen az s csakis az taszítaná az ellenforradalom útjára, ha ők erélyesebb eszközökhöz folyamodnának. És ez a gyanútlanság a józanul gondolkodó radikálisokat hovatovább teljes kétségbeesésbe kergette, úgy hogy például Petőfi néhány hét elteltével már azon kezdett tépelődni,

Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja![2]

Arra azonban, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a kormánnyal, Petőfi és társai továbbra sem gondoltak – és éppen azért nem, mert ők maguk bizonyosra vették, hogy Magyarországnak előbb-utóbb mindenképpen szembe kell majd néznie az ellenforradalom támadásával. Abban a meggyőződésben voltak ugyanis, hogy ilyen körülmények között a forradalom táborán belüli ellentétek elmélyülése csak az ellenforradalom malmára hajtaná a vizet, hogy „ha mi – mint Vasvári írta – egymás között birkoznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének”.[3]

De ha Petőfiék elszánták volna magukat a kormánnyal való kenyértörésre, sikert akkor sem arathattak volna, mivel a kormány megbuktatásához és egy baloldalibb kormány hatalomra segítéséhez szükséges erővel nem rendelkeztek s egyre kevésbé rendelkeztek – még a Madarász Lászlóhoz vagy Teleki Lászlóhoz hasonló liberálisok fokozatos radikalizálódása ellenére sem. Hiszen – mint láttuk – már április elején eltávolodott tőlük a márciusi fiatalok egy csoportja, amely ekkor maga is áldozatává lett annak a hitnek, hogy a Habsburgok végérvényesen meghajoltak a magyar forradalom alapkövetelései előtt. A mögöttük álló tömegek pedig április–május folyamán ugyancsak megfogyatkoztak. Mert őmögöttük március 15-én még sokezer pesti munkás sorakozott fel az általános polgári szabadságjogok kivívására. Április első felében viszont ezek a munkások már felléptek a maguk sajátos munkásköveteléseivel is, s ezeknek a követeléseknek ők szintén Petőfiék vezetésével kívántak ugyan érvényt szerezni, Petőfiék azonban a munkások felkínálta vezető szerepet határozottan elhárították maguktól, s ennek következtében azután a munkásokkal való kapcsolataik rohamosan meglazultak. És ezt a vérveszteséget paraszti tömegek megnyerésével sem ellensúlyozhatták. Április folyamán ugyanis már a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó parasztkövetelések is kezdtek felhangzani, ők azonban ezekkel sem azonosították magukat, sőt a pozsonyi országgyűlés berekesztése után már azokat a jobbágyfelszabadítás továbbvitelére irányuló követeléseket sem ismételték meg többé, amelyeket az országgyűlés berekesztése előtt még maga a Pest megyei forradalmi választmány vetett fel. S másként nem is cselekedhettek – bármennyire rokonszenveztek is a munkások és a parasztok törekvéseivel –, ha egyszer abban a meggyőződésben éltek, hogy az ellenforradalmi erők majdani támadásával szemben a forradalom tábora csak akkor lesz képes helytállni, ha sorait nem bontják meg belső egyenetlenségek.

Így viszont Petőfiék, akárhogy fokozódtak is aggodalmaik, folyvást fékezni kényszerültek magukat, s csak annyit tehettek, hogy sajtójukban újra meg újra hangot adtak ezeknek az aggodalmaknak. Mértéktartásuk pedig azzal a következménnyel járt, hogy táboruk még tovább szűkült: hogy amint április elején eltávolodtak tőlük azok a márciusi fiatalok, akik akkor hajlamosak voltak túlértékelni az udvar pillanatnyi meghátrálását, úgy most, április Vége és május eleje körül eltávolodtak tőlük – a másik oldalon – az ellenforradalmi veszéllyel hozzájuk hasonlóan tisztában levő márciusi fiatalok közül is számosan olyanok, akik nem rendelkeztek akkora önuralommal, amekkorával ők, s akik ezért azt vallották, hogy az ellenforradalmi veszély a baloldaltól korántsem a forradalom táborán belüli ellentétek tompítgatását, hanem éppen „a kedélyek folytonos ingerültségben tartásá”-t[4] követeli meg. És Petőfiék, hogy elejét vegyék táboruk teljes felmorzsolódásának, május 8-án sietve megalakították ugyan a márciusi fiatalok összességének tömörítésére hivatott Marcziusi Clubbot, célt azonban már nem értek, mert a mértéktartásukkal elégedetlen fiatalok nem csatlakoztak a klubhoz, hanem a Demokrácia Klubja néven Oroszhegyi Józsa vezetésével egyidejűleg létrehozták a maguk külön szervezetét.

A Demokrácia Klubjának a tagjai pedig mindjárt munkához is láttak: május 7-étől kezdve sorozatos tüntetéseket rendeztek a fővárosban élő ismert ellenforradalmárok ellen, majd mikor 10-én köztudomásra jutott, hogy az uralkodó a magyar kormány iránti engedelmességre utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, joggal tartva attól, hogy a kormány ebből a papirosrendszabályból tökéletes megnyugvást fog meríteni, s ezek után még annyira sem fog gondolni az udvarhű főparancsnokok elmozdítására, mint eddig, Lederer tábornok ellen is tüntetést rendeztek Budán, hogy ilyen módon mégis kikényszerítsék legalább ennek a kulcshelyzetben levő ellenforradalmárnak a távozását. S minthogy Lederer a fegyvertelenül felvonuló tömeget katonáival irgalom nélkül szétverette, a kormány pedig tehetetlenül volt kénytelen nézni a helyőrség önkényeskedését: a történtek csakugyan fel is rázhatták mindazokat, akiket nem vakított el teljesen az ancien régime képviselőinek eddigi tettetett barátságossága.

A kormánypolitika tehát Pest megye újonnan létrejött ideiglenes megyebizottmányának éppen folyamatban levő alakuló ülésén már a budai vérengzést követő reggelen szenvedélyes bírálatban részesült – s nem is pusztán Nyáry Páltól, akit mérhetetlen hatalomvágy fűtött, akit ezért mérhetetlen haraggal töltött el, hogy áprilisban nem kapott miniszteri tárcát, csupán a vezérmegye első alispánjává emelkedett, de szenvedélyes bírálatban részesült ez a politika a volt nemesi ellenzék olyan feddhetetlen jellemű és a kormány tagjaival egyébként jó viszonyban levő híveinek oldaláról is, amilyen például Teleki László vagy Patay József, a Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke volt; Telekiék, akiket az elmúlt éjszaka eseményei a jelek szerint egyszeriben rádöbbentettek arra, hogy a magyar forradalmat mégsem egyedül s nem is elsősorban Horvátországból fenyegeti veszély, ezen az ülésen már nemcsak az önálló magyar hadsereg mielőbbi létrehozásának a követelését újították meg, hanem maguk is elengedhetetlennek nyilvánították Lederer azonnali elmozdítását, s kijelentették, hogy ha mostani fellépésük hatástalan lesz, akkor támogatásukat egyszer s mindenkorra meg fogják vonni a kormánytól.

A választások

De mire június végén lezajlottak a választások, kiderült, hogy az országgyűléshez fűzött baloldali remények túlontúl rózsásak voltak: a képviselők közé bekerült ugyan Táncsics s – Irányi Dániel, Irinyi József meg a győri Lukács Sándor személyében – három márciusi fiatal is, bekerült azután vagy harminc nemesi radikális (így többek között Teleki László, Madarász László, Patay József és Nyáry Pál, továbbá Palóczy László, Balogh János, Kállay Ödön, Madarász József, Sembery Imre és Halász Boldizsár) s – Eftimie Murgu, Sigismund Pop, Aloisiu Vlad és Alexandru Buda személyében – bekerült négy radikális nézeteket valló magyarországi román politikus is, a 426 betöltött képviselői helynek azonban a baloldal, mindent egybeszámítva is, kevesebb mint egytizedét szerezte meg. S ez egyáltalán nem volt véletlen – több okból sem.

A baloldal alulmaradásában közrejátszott például az, hogy a választásokat lebonyolító helyi hatóságok tekintélyes hányada már eleve minden tőle telhetőt megtett a radikális képviselőjelöltek állásainak megingatása, kivált a szavazásra most jogot nyert parasztok minél nagyobb részének a választásoktól történő távol tartása érdekében. A választói névjegyzékekből tehát helyenkint tömegével hagytak ki olyan nem nemeseket, akiket a szavazati jog kétségtelenül megilletett volna, a szavazást pedig – különös tekintettel arra, hogy közben országszerte megkezdődött az aratás – sokfelé hétköznapra tűzték ki. S ezekhez a húzásokhoz azután szép számban társultak még a megszokott kortesfogások is, amelyek részben szintén a paraszti szavazók elijesztését, részben a baloldali jelöltek befeketítését szolgálták, s amelyek nem is maradtak hatástalanok, mint ezt Petőfi Sándor vagy Arany János bukása is tanúsíthatja.

Sokkal több radikális azonban akkor sem juthatott volna mandátumhoz, ha a választási hadjárat során ilyesféle visszaéléseket egyáltalán nem követnek el, s ha a választásba (a szűkebb értelemben, azaz Erdély nélkül vett Magyarország lakói közül) a kétszázezernyi nemes úron kívül az a 600 ezerre becsülhető nem nemes is kivétel nélkül mind belefolyik, akit szavazati joggal csupán az 1848:V. törvénycikk ruházott fel. Mert ahhoz, hogy a parasztok osztatlan bizalommal forduljanak a radikális jelöltek felé, az kellett volna, hogy emezek a paraszti követelések felkarolóiként lépjenek fel – éppúgy, mint Táncsics, akit két, vagy mint a megyei közmunkák eltörlését sürgető Murgu, akit azután három kerületben is megválasztottak. A radikális pályázók többsége azonban az ismert okokból kéviselőjelölti programjában is mélyen hallgatott a jobbágyfelszabadítás továbbvitelének a szükségességéről.

És sokkal több radikális még akkor sem juthatott volna mandátumhoz, ha a parasztság sérelmeinek orvoslását célzó követelések egyikük programjából sem maradnak ki – egyszerűen azért, mert a választásokon eleve nem is indult sokkal több radikális, mint ahány végül is mandátumot szerzett. A liberális ellenzék soraiban felnőtt nemesi politikusok közül ugyanis egyelőre vajmi kevesen radikalizálódtak Teleki Lászlóhoz és társaihoz hasonlóan.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Amikor azonban néhány nap múlva a képviselőház elé került a trónbeszédre adandó válaszfelirat tervezete s benne az olasz segélyt Bécsnek felkínáló szövegrész is, akkor már a radikálisok egy pillanatig sem késtek feltárni ellenvéleményüket, s Teleki László, Irinyi József, Halász Boldizsár, Nyáry Pál, Aloisiu Vlad és Perczel Mór (aki eddig a belügyminísztérium rendőri osztályát vezette s elsősorban éppen a radikálisok szemmel tartásával foglalatoskodott, most viszont leköszönt állásáról és a baloldalhoz csatlakozott) meg a többi baloldali felszólaló érvek egész sorát szögezte szembe a kormány álláspontjával, így egyebek mellett azt, hogy az udvart az olasz segély felajánlása sem fogja rábírni Jellačić megfékezésére, a külföld haladó köreinek rokonszenvétől viszont ez a lépés menthetetlenül meg fogja fosztani Magyarországot.

Augusztus havának fejleményei

Közben – 16-án – végre megkezdődött a katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája. Mivel azonban Batthyány gondjai augusztus első felében sem enyhültek, sőt – amennyiben a törvények szentesítésének a joga ismét kikerült a nádor kezéből – még súlyosbodtak is, vitaalapul a kormány most is csak eredeti törvényjavaslatát terjesztette a ház elé. A baloldali képviselőcsoportnak tehát megint sorompóba kellett lépnie. S Teleki, Nyáry és Perczel meg a többi radikális felszólaló csakugyan meg is mozgatott minden követ, kivált arra figyelmeztetve, hogy a császári hadsereg tisztikara eddig vajmi kevés jóindulatot mutatott Magyarország polgári átalakulásának az ügye iránt, s hogy ezért megbocsáthatatlan könnyelműség volna az ország védelmére hivatott újoncokat ennek a tisztikarnak a kezére adni.

Az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[5]

Külföldi támogatók keresése

Magyarország párizsi képviseletére és egész nyugati diplomáciájának irányítására Teleki László kapott megbízatást, akit 1848 augusztusában még a Batthyány-kormány küldött ki Párizsba s akire elsőként az a feladat hárult, hogy vegye rá a francia kormányt a magyar kormány elismerésére és a követküldés viszonzására. Ezt a feladatot azonban Telekinek – mint már tudjuk is – nem sikerült megoldania: Jules Bastide, a júniusi proletárfelkelés eltiprása után hivatalba lépett francia külügyminiszter őt csupán magánemberként volt hajlandó fogadni, a követváltásra vonatkozó előterjesztését pedig kereken elutasította. S hasonló volt a helyzet Angliával is. Mert – annak ellenére, hogy az angol kormány már 1848 tavaszán elvetette a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolat felvételének a gondolatát – a Frankfurtból távozni kényszerült Szalay Lászlót Kossuth novemberben Londonba küldte olyan utasítással, hogy a változatosság kedvéért Angliára nézve előnyös kereskedelmi kapcsolatok kiépítését indítványozza a szigetország kormányának. Szalay azonban még kihallgatást sem kapott az angol külügyminisztertől, Palmerston lordtól. Az 1849 elején Szalay nyomdokaiba lépő Pulszky Ferenc pedig nagy nehezen elérte ugyan, hogy legalább magánemberként tárgyalhasson Palmerstonnal, érdemleges előrelépésre azonban az angol kormányt néki sem sikerült rábírnia.

Mert Anglia csakugyan hasznot húzott volna Magyarországgal való kereskedelmi forgalmának megnövekedéséből, s az angol meg a francia hatalmi törekvéseket csakugyan sértette Ausztria itáliai és Oroszország balkáni jelenlétének megszilárdulása. A Habsburg-birodalom meggyengülése azonban még inkább sértette volna az angol meg a francia uralkodó körök érdekeit, hiszen ez még akadálytalanabbá tette volna Oroszország balkáni térhódítását, s olasz vagy német földön sem angol vagy a francia hatalmi érdekek érvényesítésének, hanem a nemzeti egységtörekvések sikerre vitelének a lehetőségét növelte volna. A magyar forradalom állásainak megerősödése pedig természetszerűleg a Habsburg-birodalom meggyengülését vonta volna maga után.

A baj azonban ennek ellenére sem az volt, hogy a magyar forradalom továbbra is kísérleteket tett a Párizzsal és Londonnal való kapcsolatfelvételre, hanem hogy az ilyen irányú kapcsolatkeresés mellett az önvédelmi háború megindulását követő időszakban is második helyre szorult azoknak a kapcsolatoknak az ápolása, amelyek a magyar forradalmat többi európai forradalmi mozgalomhoz fűzték. Jelezte ezt már az az ingadozás is, amelyet a magyar forradalom vezetői októberben a bécsi nép megsegítése dolgában tanúsítottak, de árulkodott erről a magyar–olasz kapcsolatok fejlődésének lanyhasága is. Holott az olasz forradalmi mozgalom Radetzky nyári lombardiai győzelme után és ellenére is képes volt még újabb erőkifejtésekre. Elvégre, ha Veneto szárazföldi területeit Radetzky Lombardiához hasonlóan visszafoglalta is, maga Velence városa továbbra sem adta fel a harcot. Novemberben pedig a forradalom kiütött Rómában is, s IX. Pius pápa menekülésre kényszerült, a rómaiak pedig kikiáltották a köztársaságot, és megszűntnek nyilvánították a pápa világi hatalmát. Majd február elején Toscanában ugyancsak forradalom robbant ki, s ez úgyszintén az uralkodó, a Habsburg-házból kikerült II. Lipót nagyherceg menekülésére és a köztársaság kikiáltására vezetett. Másfél hónappal később pedig – a fegyverszünet lejártakor – Károly Albert szárd király is újrakezdte a háborút a Habsburgok ellen.

És a magyar forradalom vezetői most már persze maguk is törekedtek az olaszokkal való együttműködésre. Teleki tehát Magyarország követeként már decemberben Torinóba menesztette Splény Lajos bárót. A piemonti kormány pedig nemkülönben híve volt a kapcsolatfelvételnek, s ezért – Alessandro Monti báró személyében – szintén követet küldött Magyarországra. A követcserén túlmenő, érdemi együttműködés azonban Magyarország és Piemont között sem alakult ki, amit mindennél ékesebben mutathat, hogy bár a torinói kormánykörök és Splény tárgyalásai során tervbe vették a két fél hadműveleteinek összehangolását, Károly Albert csapatai végül mégis ennek megtörténte előtt indultak meg Radetzky ellen, hogy a háború harmadik napján, március 23-án már döntő vereséget szenvedjenek Novaránál. Amin azután Magyarország és Piemont harci szövetsége is egyszer s mindenkorra megfeneklett. A vereség hatására ugyanis Károly Albert lemondott trónjáról, utóda, II. Viktor Emánuel pedig csakhamar végérvényesen békét kötött a Habsburgokkal.

Holott a Piemonttal létrehozandó szövetség kedvéért a magyar forradalom közben elszalasztotta a római és a toscanai forradalmi mozgalommal való összefogás lehetőségét is. Károly Albert ugyanis, koronás fő lévén, bizalmatlanul tekintett a római és a toscanai forradalmárok köztársasági törekvéseire, ez pedig a magyar forradalom diplomáciáját – még a radikális Telekit is – arra késztette, hogy tartózkodjék a szóban forgó forradalmi mozgalmakhoz való közeledéstől. S ezt a mulasztást Károly Albert lemondása után már időhiány miatt sem lehetett jóvátenni, hiszen a szárd csapatok novarai veresége Róma és Toscana sorsát is megpecsételte: az előbbit már egy hónap múlva francia intervenciós csapatok támadták meg, s július elejére meg is hódoltatták, az utóbbi pedig közben – május végére – a Piemont által többé le nem kötött császári csapatok martalékává lett. Miért is Magyarországnak 1849 tavaszán olasz földön végül is egyetlen forradalmi mozgalommal, a velenceivel maradt csak lehetősége szövetségre lépni. Gyakorlati haszonnal pedig ez a szövetség sem járt egyik félre nézve sem, mert mire a szövetségi szerződést június elején végre tető alá hozták, addigra mozgási szabadságától Velencét is teljesen megfosztotta az az ostromzár, amelyet április folyamán a császári csapatok létesítettek az Adria királynője körül.

Így azután tevékeny együttműködést a magyar forradalomnak az ország határain túl végeredményben egyedül az 1831-ben levert lengyel szabadságharc emigrációjával sikerült kialakítania. A (legnagyobbrészt Franciaországban élő) lengyel emigránsok zöme ugyanis még ekkor is az 1846-i galíciai tragédia hatása alatt állott, s mert emiatt elképzelhetetlennek tartotta egy, a nemesség és a parasztság együttműködésére épülő hazai szabadságmozgalom kibontakoztatását, megoldást elsősorban a külső körülmények kedvező alakulásától várt – kivált, miután az elszigetelt poznani és krakkói forradalmi próbálkozásokat a poroszoknak, illetve az osztrákoknak már 1848 tavaszán sikerült felszámolniuk. Ez pedig a szóban forgó emigránsokat rendkívül fogékonyakká tette a forradalmi mozgalmak nemzetközi összefogásának a gondolata iránt. Alig érkezett tehát Teleki Párizsba, az emigráció Adam Czartoryski herceg körül tömörülő vezérkara mindjárt kapcsolatot teremtett véle, s Czartoryskiék ettől fogva a maguk eszközeivel is igyekeztek előmozdítani például az olasz-magyar szövetség kiépülését, sőt azt is, hogy a szerbek és a magyarok megbékéljenek s a jövőben immár egymás oldalán szálljanak síkra a Habsburgok ellen.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

De voltak olyan radikálisok is, akiket – mint például Telekit vagy az áprilisig mellette dolgozó Irinyit – a forradalom külföldön végzendő diplomáciai munkára vett igénybe.

A trónfosztás és közvetlen következményei

Majd, miután április 19-én lezajlott az országgyűlés két házának a függetlenségi nyilatkozat szövegét jóváhagyó elegyes ülése, a békepártiak a képviselőházban már másnap napirendre tűzették a Madarász László ügyével foglalkozó vizsgálóbizottság jelentését. S igaz, a bizottság kellő bizonyítékok híján pusztán gondatlanság gyanújával illethette Madarászt. A képviselőházi többség azonban ennek dacára is habozás nélkül megbélyegezte őt, Kossuthnak ezáltal értésére adandó s véle azonnal meg is értetve, hogy korábbi terveit, amelyek szerint a külügyi tárcát az új kormányban Telekinek, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyit pedig Perczelnek kellett volna átvennie, legjobb lesz sürgősen elejtenie.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

S ennél is nagyobb jelentőségű volt az a kezdeményezés, amellyel ezekben a hetekben Teleki László állott elő.

Mert Teleki 1848 nyarára megértette, hogy a forradalmat a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszélyek elhárításához nem elegendő a fegyveres erőszak, hanem a nemzetiségek kielégítése is megkívántatik, e ezért július második felében – azaz a Batthyány-kormányt kereken egy hónappal megelőzve – már leszögezte, hogy ha például Horvátországot a horvát nép függetleníteni akarja Magyarországtól, akkor ezt minden további nélkül lehetővé kell tenni számára. Párizsba érkezte után pedig – tapasztalván, hogy a nagyhatalmak kormánykörei rideg részvétlenséggel tekintenek a magyar forradalomra, a Magyarországgal szomszédos országok forradalmi mozgalmainak párizsi képviselőiben viszont megvan a magyar forradalommal kialakítandó együttműködés szándéka, s e szándék valóra váltását csupán a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezetlensége akadályozza – még tovább, arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetiségi kérdés otthoni rendezése nem pusztán a Habsburg-ellenforradalom kezéből húzna ki egy ütőkártyát, hanem egyben az Európa keletén kibontakozott forradalmi mozgalmak egyetlen hatalmas forradalmi táborba tömörítésének az alapjait is lerakhatná, vagyis e mozgalmak erőinek olyan széles körű egyesítésére teremtene lehetőséget, amely nélkül harcukat az egymást máris kölcsönösen támogató európai nagyhatalmak ellenében sikerre semmiképpen sem vihetik.

Egy március 7-én Kossuthhoz intézett levelében tehát Teleki már mint határozott meggyőződéséről szólt arról, hogy – a békepárti típusú elképzelésekkel ellentétben – „nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni”, s ez nem is volna „nehéz dolog”: „csak… adjatok nekik mindent, mit csak lehet”; „s ha Ausztriát nem lehet különben megbuktatni s tönkre silányítani”, akkor abba is okvetlenül bele kell menni, amit a Párizsba szakadt külföldi forradalmárok közül oly sokan ajánlanak, hogy tudniillik „Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruálják”, mert ebben az esetben „jövőnk biztosítva lesz”, sőt „hatalmunk a Fekete-tengerig terjedend”.[6] S minthogy ez a kezdeményezése foganat nélkül maradt, egy következő – május 14-én kelt – levelében már nemcsak a nemzetiségekkel való kiengesztelődés várható előnyeire hívta fel Kossuth figyelmét, hanem arra is, hogy ha viszont nem kerül sor ilyen kiengesztelődésre, akkor a magyar forradalomnak egyenesen a legrosszabb eshetőségekkel kell szembenéznie. „Frankhon [17]89—ik évi szerepe: Europát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs [más] választásunk; vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk.” „Sorsunk a világ legnagyobb dicsősége leend vagy halál.” „Magyarországnak kettő közt van választása; vagy a corpus jurisra állva, határait úgy, a mint volt, megtartani igyekezni, nem gondolva a fajok féltékenységével, s [ez] úton borostyán sok lehet, de csak hadi. „ áldozat vérben és vagyonban tömérdek; s a bér? néhány évi bizontalan jövő.” „A másik, mit választhatunk, a corpus jurisből valamit áldozni…” „S ez út mit kíván. egy kis önlegyőzést, mellynek bére hallatlan dicsőség és élet leend. Nem, e két út közt a választás nem lehet nehéz, – mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet kellend Austriának és az absolutismusnak adnunk.”

S ez alkalommal már azt is felvázolta, milyen gyakorlati intézkedéseket lát szükségeseknek. A forradalom – mutatott rá – nem szorítkozhatik az egyedüli horvátok kielégítésére; nem kevésbé elengedhetetlen ”kibékülni a vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statutarius jogot, széles értelembeni municipalis garantiákat, mindig vigyázva arra, hogy magyar és német faj, a mennyire lehet, ne vettessék alá oláh vagy szerb jurisdictiónak, s olly feltétel mellett, hogy legfelsőbb kormányban, Országgyűlésben Magyarhonnal egyet alkotandnak és országgyűlésünk nyelve magyar leend”. „…S ha ezen kívül… [a] tökéletes nemzetiség elvét kimondjuk s megalapítjuk, azt hiszem – ismételte újólag –, leraktuk Magyarországra nézve a legfényesebb jövőnek alapját; minden fajok, nem csak Magyarhonban, hanem azok [is], mellyek eddig igényeinken kívül álltak, sovárogva fognak felénk tekinteni és örömmel fogják Magyarországot elfogadni mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját, mellynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyeteget és melly a Balticumtól a Fekete tengerig terjedend. ” Majd azt is mindjárt felsorolta, hogy e konföderáció – elképzelései szerint – milyen elemekből tevődnék össze: „az elsők az eddig hozzánk tartozó népek…” lennének, s „Oláhország, Szerbia, Bulgaria képezendné később azon részt, mellynek kapcsai Magyarhonnal tágasabbak”. „Csehország és Morva tán még tágasabb kapoccsal volnának Magyarhonhoz fűzve, míg utoljára, ezen kapcsok legtávolabb fokozatán [azaz: a helyreállítandó Lengyelország esetében] a kapocs csak a külügyek egyeztetésében állana.” Végezetül pedig – sejtvén, miféle aggodalmakat fognak kelteni javaslatai odahaza – azt is hozzáfűzte leveléhez: „Nem fogunk ez úton elolvadni, hanem terjedni, inkább, mint a másikon.”[7]

Teleki szeme előtt tehát most egy olyan demokratikus berendezkedésű államszövetség körvonalai rajzolódtak ki, amely létrejövetele esetén lehetőséget teremtett volna arra, hogy a keretei közé lépő kelet-közép-európai kis népek egyfelől felszámolják a térség elnyomó nagyhatalmainak való eddigi alávetettségüket, másfelől viszont továbbra is birtokában maradjanak, sőt éppen ezek után váljanak igazi haszonélvezőivé a nagyobb közösséghez tartozás előnyeinek. Teljesen következetes azonban még ez a nagy távlatokat felvillantó koncepció sem volt; erre vall az, hogy a magyar országgyűlés tárgyalásainak meg a magyarországi központi kormányzat működésének egyetlen nyelven, kizárólag magyarul történő viteléből egyelőre Teleki sem akart engedni, a nagyrészt a magyar forradalom oldalán harcoló szlovákoknak pedig területi önkormányzat helyett – mint néhány nappal később pótlólag kifejtette – ő is legfeljebb megyei önkormányzatot, vagyis lényegesen kevesebb engedményt kívánt felajánlani, mint amennyit a nagyrészt a magyar forradalom ellen harcoló horvátoknak, szerbeknek és románoknak szánt. De ha ennek a koncepciónak a részletei még csiszolást igényeltek is, a koncepció lényege már eredeti alakjában is kétségkívül olyan volt, hogy ha a magyar vezető körök most ezt választják további nemzetiségi politikájuk vezérfonalául, akkor segítségével talán még mindig a forradalom oldalára vonhatták volna az eddig a forradalom ellen küzdő nem magyarok zömét.

A magyar liberálisokat azonban Teleki éppúgy nem tudta megnyerni a maga elgondolásainak, akár Perczel vagy korábban a Marczius Tizenötödike sem.

A magyar–román megegyezés

Hiába hangsúlyozta tehát május 14-i levelében Teleki, hogy „nem csak Austria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is”: a magyar forradalom liberális vezetői továbbra is mereven ragaszkodtak az államegység formulájához, s egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a Magyarország felbomlásának irányában ható erők növekedését ezzel nemcsak nem gátolhatják meg, de éppenséggel siettetni fogják.

Szabad György

A nemzetközi helyzet változásai és az emigráció

A kormány által Nyugat-Európába küldött diplomaták Teleki László vezetésével a vereség után sem adták fel a harcot. Erőfeszítéseiknek nagy szerepük volt a magyarországi terror elleni tiltakozások élesztésében, az emigráltak megmentésében. 1851 tavaszán, amikor Bécs kísérletet tett arra, hogy a drezdai német fejedelemgyűléssel elfogadtassa a „magyar koronaországok” beolvasztását a Német Szövetségbe, Telekiék nagyhatású emlékiratban szálltak szembe a tervvel, és járultak hozzá annak elejtéséhez.

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

Teleki László már 1849-ben pártfogolta a szövetkezésre irányuló lengyel, illetve román javaslatokat. Kossuth 1850-ben részletezte a maga konkrét konföderációs tervének alapelveit, Klapka György pedig egy 1855-ben kiadott munkájának függelékében közölte javaslatát egy magyar–délszláv&ndahs;román államszövetség megteremtésére. (Hozzájuk hasonló meggondolások késztették 1857-ben az üldözői elől nyolc éven át pesti búvóhelyén rejtőzködő Táncsics Mihályt. Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezetének fölvázolására.)

Jelentékeny nézetkülönbségek mutatkoztak azonban az emigrációban a Magyarország föderatív állammá alakítására, tehát „belső föderalizálására” irányuló román és délszláv javaslatok megítélésében. Míg Teleki és Klapka hajlott a Bălcescu által 1850 tavaszán felvázolt föderációs alapelvek elfogadására, Kossuth egyrészt az ország területi integritásának és magyar jellege fenntartásának biztosítására irányuló törekvései miatt, másrészt számot vetve a hazai visszahatással, határozottan ellenezte Magyarország autonóm nemzetiségi területekre való bontását.

Kossuth polgári demokratikus átalakulási programja

Noha a nemzetiségi politikusok kívánságainak kielégítésében Teleki és Klapka hajlandó volt a Kossuth tervezetében körvonalazottakon is túllépni, az államberendezkedés általános polgári demokratikus követelményeit illetően az emigráció egyetlen vezető személyisége sem haladta meg, jelentős részük pedig meg sem közelítette nézeteit. Alkotmányjavaslatának konkrét engedményeken túlmutató nemzetiségpolitikai jelentőséget biztosít, hogy olyan politikai eszközöket mert és akart a nemzetiségiek rendelkezésére bocsátani, amelyek az általa kialakítani kívánt polgári demokratikus keretek között minden együtt élő nép számára a nemzeti önrendelkezés útján való továbblépést is biztosíthatták. A nemzetiségi kérdésben felmerült ellentétek mellett Kossuthnak az emigráns arisztokraták többsége által túlzottnak ítélt demokratizmusa is hozzájárult az emigráción belüli szakadás kialakulásához. Diktátorságra való törekvéssel vádolták azt a Kossuthot, aki minden terv megvalósítását a szabaddá váló nép alkotmányos döntésétől kívánta függővé tenni, de a száműzetésben nem volt hajlandó alárendelni politikáját a jórészt arisztokrata befolyás alá kerülő és egymással is torzsalkodó különféle emigrációs bizottságok határozatainak. 1859-ben, amikor az emigráció túlnyomó része egységesen sorakozott fel Kossuth, Teleki és Klapka mögött, az általuk alakított és egy emigráns kormány funkcióját betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóság kinyilvánította, hogy az alkotmányjavaslatot tárgyalási alapnak tekintve szeretne megegyezni a nemzetiségi vezetőkkel: „A 48-diki törvényeket… ha kiindulási pontul tekintjük is, korántsem szándékunk változatlanul megtartani, sőt inkább olyformán óhajtjuk az azokban letett elveket tágítani és kifejteni, miszerint minden érdek, nemzetiségi úgy mint vallási, tökéletes megnyugvását lelhesse a magyar alkotmány szárnyai alatt; szolgáljon vezérfonalul az… alkotmányterv, melyet az alulírt elnök (Kossuth) dolgozott ki és mely alapelveiben mindnyájunk jóváhagyását birtja.”[8]

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

A magyar emigráció, amelyet az 1850-es évek folyamán politikai nézetkülönbségek osztottak meg, súlyos döntések elé került. Vezetői kerülni akarták mind a kínálkozó lehetőségek elmulasztását, mind egy könnyelműen kirobbantott hazai felkelés kockázatát. A párizsi udvar és Cavour megkereséseire Teleki Lászlóval egyetértésben Klapka látott hozzá a szervezkedéshez. Egyeztette terveit az aggályoskodó Kossuthtal, ismertette annak igényeit a szövetségesekkel az általuk adandó biztosítékok iránt, majd a Balkánra utazott, hogy a magyar felszabadító háború katonai és politikai előfeltételeinek megteremtése érdekében szövetségesül nyerje meg a fejedelemségeket. Útjának jelentős sikere volt az 1859. március 29-én aláírt román–magyar egyezmény. Cuza fejedelem, aki a két román fejedelemség egyesítésének legfőbb ellenfelét ez idő tájt joggal látta a Habsburg-hatalomban, titkos megállapodást kötött a francia és olasz ajánlással érkező Klapkával. Az odaszállítandó fegyverek harmadának átengedése fejében vállalta a többi raktározását, sőt azt is, hogy a felszabadító seregek támaszpontul használhassák országát. Ugyanakkor ígéretet nyert arra, hogy a magyar emigráció segítséget nyújt a Habsburg-kézen levő Bukovina felszabadítására. Egy kiegészítő megállapodás felszólította a magyarországi románokat és szerbeket a magyar felkelés támogatására, és magyar részről a Kossuth alkotmányjavaslatában foglaltakkal lényegében megegyező jogokat helyezett kilátásba a nemzetiségiek számára. Hozzátette azt, hogy a felszabadító háború után Erdély lakossága nyerjen lehetőséget annak eldöntésére, hogy az uniót újítsák-e meg, vagy létesítsenek tartományi önkormányzatot. A megállapodás Magyarország, Szerbia és Románia konföderációba tömörülésének célul tűzésével zárult. Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

1859-ben nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári parlamentarizmuson és a demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híve volt, s nemcsak az idegen elnyomást, hanem az önkényuralmi, autokratikus hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is kíméletlenül támadta cikkeiben, előadókörútjain, a Mazzinival és Ledru-Rollinnal együtt kiadott nyilatkozatokban. A román és szerb uralkodó körök politikájára ugyanis ez idő tájt a legnagyobb befolyása III. Napóleonnak volt. A dunai fejedelemségek szövetségessé tételét pedig Kossuth társaival együtt indokoltan tekintette a felszabadító háború egyik külpolitikai alapfeltételének. A másikat, a Habsburg-hatalom katonai erőinek megosztása szempontjából is mulaszthatatlanul fontosat viszont abban látta, hogy szorosan együttműködjenek a közös elnyomó elleni küzdelmet megindító Piemonttal, amely szövetségre lépett a francia császárral. S nem utolsósorban, a francia–orosz együttműködés kecsegtetett azzal, hogy a Magyarország önrendelkezéséért megvívandó küzdelem mentesülhet egy új cári intervenció fenyegetésétől. E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak, s felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettre vágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

III. Napóleon Habsburg-ellenes fellépésének megítélése éles vitát váltott ki a különböző politikai irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

KossuthTelekivel és Klapkával egyetértésben – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nemzet csak maga hajthatja végre felszabadítását. Hazai felkelés azonban – a Habsburg-hatalom erőit a többi tartományokban lekötő egyidejű forradalmi mozgalmak híján – csak akkor lehet sikeres, ha a birodalom fegyveres konfliktusba bonyolódik, és a kellőképpen felkészült nemzet külső segítséget kap a küzdelem megindításához.

1860 szeptemberében Cavour magához kérette a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagjait, és titkos megállapodást kötött velük, amit a minisztertanács, majd a király is megerősített. Ennek értelmében messzemenő támogatást ígért Kossuthéknak, hogy egy új olasz–osztrák háború esetére előkészíthessék Magyarország hadbalépését. Magyarország függetlenségének helyreállítását a közös küzdelem egyik céljának nyilvánították, kimondva, hogy kivívása előtt Piemont nem köt különbékét, mint ahogyan az olasz háborús célok eléréséig a magyar fél sem egyezkedik. Cavour azt is magáévá tette, hogy a közös fellépés sikerének feltétele az újjászervezendő magyar légió, valamint az olasz segélysereg dalmáciai partraszállása és a dunai fejedelemségekben előkészített csapatokkal egyidejű magyarországi benyomulása. Az adott időpontban, amikor a piemonti seregek nemcsak Közép-Itália felszabadítására készülődtek, hanem arra is, hogy a diadalt diadalra halmozó Garibaldi által megdöntött nápolyi királyság egész területét a formálódó egységes olasz királysághoz csatolják, Cavour egy osztrák revanskísérlettől tartott. Jórészt ezért ítélte sürgősnek a magyarok együttműködésének biztosítását. A megállapodást azonban hosszabb távra is érvényesnek tekintette. El volt tökélve arra, hogyha a Habsburg-hatalom a kezén levő olasz területek, köztük Velence átengedését megtagadja, akkor a – nagyhatalmi csitítások és a Róma felszabadításának elsőbbségéért küzdő egyes honfitársai ellenére – 1861-ben új háborút kezdeményez. Ez magyarázza, hogy Cavour fenntartotta az együttműködést a magyar emigrációval, noha Ferenc Józsefet súlyos külpolitikai kudarcok érték, hiszen a varsói nagyhatalmi találkozón nemcsak revansterveihez, hanem még olasz birtokai megvédésének támogatására sem kapott biztosítékokat az orosz cártól és a porosz trónörököstől. Russell angol külügyminiszter pedig egyenesen a népek önrendelkezési jogára hivatkozó elvi nyilatkozatban üdvözölte az olasz egységmozgalom sikereit. Cavour a balkáni olasz diplomácia fő feladatává tette a magyar törekvések előmozdítását, köztük az újkori európai történetben párját ritkító arányú titkos fegyverszállítás lebonyolítását. 35 ezer kézi lőfegyvert, több mint 4 millió tölténnyel, 2 teljes ágyúüteget és sok más felszerelést indíttatott útnak a szeptemberi megállapodás nyomán román kikötőkbe a magyar felkelés céljára, míg további fegyverkészletet olasz földön bocsátott Kossuthék rendelkezésére.

A hazai ellenállási mozgalom 1859-ben kialakult laza szervezetének titkos központja időközben rendszeres összeköttetést teremtett az emigrációval. Már 1860 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelés kockázatait is vállaló volt honvédtisztek, következetes függetlenségi politikusok mellett olyanok is kerültek a szervezetbe, akik ezt csak további engedmények kicsikarására akarják felhasználni. Közülük Lónyay Menyhért már a bécsi politikai változások előestéjén szakított is a szervezettel. Ez azonban korántsem jelentette valamennyi kompromisszumra törekvő kiszorulását a mozgalom vezetéséből. A kapcsolatot a hazai szervezettel az arisztokrácia és a vele összefonódott nemesi nagybirtokosok liberális csoportosulásának magatartása iránt bizonyos illúziókat tápláló Teleki László tartotta közvetlenül a kezében. Személyes okok is magyarázzák, hogy az élre barátja, Almásy Pál, a képviselőház 1849-ben meglehetősen ellentmondásos szerepet játszó alelnöke került, akit távollétében halálra ítéltek, de az emigrációból kegyelemmel hazatért. Fontos szerephez jutott Teleki unokaöccse, a protestáns pátens elleni küzdelemben hírnevet szerzett Tisza Kálmán is.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Izzította a közhangulatot a könnyelműen a Béccsel szövetséges Szászországba látogató Teleki László elfogatása és kiszolgáltatása Ausztriának. Színpadias szabadon bocsátására Dessewffy Emil gróf javaslatának megfelelően került sor, aki ezzel „lélektani” hatást akart gyakorolni a közvéleményre és a zaklatott idegzetű politikusokra egyaránt.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

Számos megyei és városi „bizottmány” választott Habsburg-ellenes külföldi politikust tiszteletbeli tagjává, s ünnepelte a szolidaritását az emigrációval immár nyíltan hirdető Telekit.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A helyzetet messzemenően bonyolította, hogy az erdélyi kérdésben követendő taktikát illetően ugyanakkor az emigrációban sem volt teljes az egyetértés. 1860 őszén megegyeztek abban, s ezt – Teleki közlése szerint – a hazai ellenállási mozgalom vezetősége is magáévá tette, hogy Magyarország és Erdély közös államiságát mindenképpen fenntartva, egy későbbi népszavazástól tegyék függővé az unió megújításának, illetve Erdély autonómiájának kérdését. 1861 elején azonban olyan hírek érkeztek Magyarországról, hogy Kossuthot ellenfelei Erdélynek a román fejedelemség kezére játszása szándékával igyekeznek befeketíteni, és az emigrációban külön utakra lépő Pulszky Ferenc a fogságba esett Telekit tényleg meg is vádolta ezzel.

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

A teljes cikk.

Az államjogi vita és következményei

A határozatiak ellenindítványát Tisza Kálmán terjesztette elő. Élre kerülésében a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy hívei az emigráció bizalmi emberének tekintették. Mindenki tudta róla, milyen szoros rokoni szálak fűzték az országszerte megsiratott Teleki Lászlóhoz, azt viszont jóval kevesebben, milyen mértékig fordult szembe nagybátyja politikai következetességével tragikus fordulattal zárult vitáikban. A párt nagybirtokos arisztokratái körében gazdagsága, főúri házassága, a többiek szemében fellépése a protestáns pátens ellen és sokat fitogtatott szabadelvűsége emelte tekintélyét. De még így is sok ravaszságra, a párton belüli ellentétek céltudatos kihasználására volt szükség, hogy Teleki helyére, ha nem is örökébe léphessen. Beszédében mellőzte a nemzeti önrendelkezés új biztosítékainak követelését, és Teleki programját egyebekben is megcsonkítva, elerőtlenítve kívánta Deák indítványának kiegészítését és határozattá formálását.

A vitában az önkényuralom éles bírálata és Ferenc József személyes felelősségének sokszor kíméletlenül őszinte taglalása párosult a pénzügyi és gazdasági kizsákmányolás tényeinek – olykor túlzásoktól sem mentes – felsorakoztatásával és a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékai megteremtésének az igényével. Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[9] A határozatiak közül egyesek (Károlyi Ede, Kállay Ödön) arra is figyelmeztettek, hogy a cári hatalmi törekvésekkel szemben nem a német túlsúly kialakítása az európai haladás biztosítéka, hanem a kelet- és középeurópai népek önrendelkezésének a lehetővé tétele. Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil). A társadalmi és a nemzetiségi kérdéskörben a jogegyenlőség követelményeinek hangoztatása csak kivételesen társult konkrétumokkal. A vita során – noha a forradalomra törekvés vádját a felszólalók többsége meggyőződésből, illetve az ellenállási mozgalom legális taktikájának megfelelően elhárította – számosan utaltak az „önvédelmi” harc vállalására (például Bánó József, Madách Imre, Ivánka Imre), sőt akadtak a hatalom megdöntésével alig burkoltan fenyegetőzők is (például Buday Lőrinc, Domahidy Ferenc, Patay József).

A negyvennyolcas közjogi alap helyreállításának követelését többen társították a hadügyi és külügyi önrendelkezés biztosításának az igényével. A feliratiak Deák érvelését szőtték tovább az alapszerződésnek minősített pragmatica sanctio és a 48-as törvények összhangjáról, az erre épülő államjogi kapcsolat perszonáluniós jellegéről. Míg a határozati szónokok zöme csak a mindezekből levezetett politikai következtetéseket vitatta, Révész Imre debreceni lelkész a pragmatica sanctio meghatározó szerepének a kritikáját is adta. Deák által elutasított, de soha meg nem cáfolt tétele szerint az 1723. évi törvények az 1790–91-es és az 1848-as törvényekkel azonos minőségű jogforrások, ez pedig – a polgári alkotmányos jogfejlődés elveinek megfelelően is – azt jelenti, hogy ellentmondás esetén kizárólag az utóbb keletkezett törvények rendelkezései érvényesek.

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[10] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[11] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandátumukról. Az öncsonkítás meggyorsította mintegy két tucat „szélsőbaloldali” képviselő különválását. A csoportjukhoz tartozó Várady Gábor az önleszavaztatás keltette visszatetszést kihasználva terjesztette elő és fogadtatta el – Deák minden tiltakozása ellenére – a képviselőház többségével nevezetes módosítványát. Ez a feliratot megfosztva annak kilátásba helyezésétől, hogy követelései elfogadása esetén az országgyűlés kész az uralkodó trónigényének elismerésére, alkalmas volt arra, hogy megakadályozza egy esetleges alku létrejöttét. A módosítás elérte közvetlen célját, Ferenc József a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta. Az országgyűlés többségének újratámadt radikalizmusa azonban korántsem maradt töretlen. Nemzetközi szinten és a belpolitikában is olyan fejlemények bontakoztak ki, amelyek fokozták az eredetileg sem kételyek nélküli, Teleki halála és az öncsonkító manőver által pedig nagyon is megzavart határozati többség ingadozását.

Anglia miniszterelnöke, Palmerston és külügyminisztere, Russell immár nyíltan leszögezték, hogy az önrendelkezés elvét, amelyre hivatkozva az olasz egységmozgalmat támogatták, nem vonatkoztatják a magyar törekvésekre. A francia kormány fenntartotta ugyan kapcsolatát az emigrációval, de ha lehet, még az addiginál is ellentmondásosabbá tette. Egyfelől a római kérdés függőben tartásával is fékezte az olasz egységmozgalmat, másfelől a dunai fejedelemségeket immár korántsem egyértelműen hangolta magyarbarátságra. A cári Oroszországot ugyan belső válsága és a jobbágyreform végrehajtása erősen lekötötte, legfőbb külpolitikai célja pedig a párizsi béke megalázó rendelkezéseinek a felszámolása volt, diplomáciai tevékenysége és a lengyel mozgalmak elfojtásában tanúsított kíméletlensége mégis kételyeket ébresztett, vajon tartózkodóan nézné-e a konzervatív Habsburg-hatalom megingatását. Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[12] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[13].

Az országgyűlés feloszlatása

Az országgyűlés mintegy végrendeletként egy jogfenntartó „óvást” és egy határozatot adott közre. Az utóbbi a Teleki-program főbb belpolitikai céljait (a nemzetiségiek kielégítését, a vallási jogegyenlőség biztosítását és kiterjesztését a zsidókra, a feudális maradványok felszámolását) megfakított fogalmazásban, általánosságban tartott kötelezettségvállalásként a következő országgyűlés teendői közé sorolta, olyan helyzetben, amikor érdemi politikai hatása csak konkrétumoknak lehetett.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Kossuth – nem kevéssé a tisztázást sürgető Irányi javaslatára – ismételten összefoglalta a korábbi üzeneteikben az alkotmányjavaslatot is sokban kiegészítő, a nemzetiségek vezető politikusaival folytatandó konkrét tárgyalásokon előterjesztendő, és megegyezés esetén parlamentárisan jóváhagyandó magyar ajánlatra vonatkozó indítványaikat: Horvátországnak önrendelkezési jogot, az elszakadást is beleértve, a Muraköz és Fiume hovatartozásának eldöntését népszavazás útján; Erdély esetében – a hajdani TelekiKlapka-javaslat általa is támogatott változataként – a Habsburg-fennhatóság kiküszöbölése után népszavazás révén való meghatározását annak, hogy felújítsák-e az uniót, vagy kerüljön Erdély autonóm területként társországi kapcsolatba Magyarországgal; egyébként a nyelvhasználat és a politikai szervezkedés szabadságának messzemenő biztosítását, a megyehatárok legalábbis részleges egyeztetését az etnikaiakkal, a határőrvidéki és az erdélyi községek határában fekvő kincstári földek ingyenes átengedését a parasztságnak stb.

A Dunai Szövetség terve

Ez a munka számos kisebb jelentőségű és három nevezetes pontban különbözött Kossuth 1850-ben felvázolt első tervétől. Feltehető, hogy elsősorban a cári hatalom érzékenységét kímélve mellőzte a csehek és a lengyelek esetleges csatlakozásának a kérdését, feladta azt a hajdani kívánságot, hogy a konföderációnak állandó fővárosa legyen Magyarország területén, másrészt továbblépett Erdély esetleges különállásának – Teleki és Klapka által annyit szorgalmazott – elismerése terén. Nemcsak az unió vagy az autonóm terület alternatíváját hangoztatta, amit Kossuth a hazai politikai vezetőréteg idegenkedését is sokban kifejező hosszú ingadozás után tett magáévá, hanem egy harmadik lehetőséget is. Azt, hogy Erdély – ha a népszavazás úgy döntene – az államszövetségen belül alkothasson olyan önálló államalakulatot, amit csak perszonális unió, az államfő személyének közössége egyesít Magyarországgal.

A szervezett ellenállás felszámolása

Noha 1861 tavaszán – Kossuthnak működésükkel kapcsolatos elégedetlenkedése nyomán is – a szervezet élére Komáromy Györgyöt engedték, vele igen jó viszonyt tartva fenn, továbbra is Almásy Pál, Podmaniczky Frigyes báró, Tisza Kálmán és társaik politikai törekvései nyomták rá bélyegüket a legalábbis formálisan továbbéltetett titkos szervezkedésre. Ezek a többnyire viszonylag fiatal nagybirtokosok Teleki Lászlóhoz fűződő rokoni és baráti kapcsolataik révén jutottak az élre még az ellenállás irányítását, majd Magyarország önrendelkezésének kivívását célzó szervezkedés kezdetén.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A kiegyezési tárgyalások meggyorsulása 1866 végén szoros összefüggésben állt Beust báró belépésével a Belcredi-kormányba. A Habsburg-politikát támogató, 1860-ban Telekit Bécsnek kiszolgáltató szász államférfi Königgrätz után kiszorult szűkebb hazájából.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Tisza Kálmán – mint az előző fejezetekben is láttuk – a régi vármegye politikai hagyományain felnőtt birtokos nemesség markáns egyénisége volt. Az apa, Tisza Lajos, bihari adminisztrátor korában a reformkori megyegyűléseken hol nyílt erőszakkal, hol a konzervatív bocskoros nemesek megmozgatásával harcolt a liberális ellenzék ellen. A fiú azonban 1848-ban hivatalt vállal, s a Honvédelmi Bizottmányt Debrecenbe is követi. Világos után emigrál, beutazza Belgiumot és Angliát, a kor legfejlettebb országait. Hazatérve feleségül veszi Degenfeld-Schonburg Ilona grófnőt, s bihari nagybirtokáról irányítja az abszolutizmussal szemben megyéje ellenzékét. Nagybátyja, Teleki László mellett a „határozati párt” egyik vezetője. Alig múlt 30 éves, amikor váratlanul – Teleki László öngyilkossága miatt – a párt vezére lesz, s Ghyczy Kálmánnal együtt egy évtizeden át irányítója a balközépnek.

Hanák Péter

Tisza István – az „erős kéz” politikája

A nagyapa, Tisza Lajos a reformellenzéktől Metternichhez pártolt „bihari adminisztrátor”; az apa, Tisza Kálmán, Teleki László unokaöccse és utóda a határozati párt élén, az ellenzéki vezérből megtért nagy hatalmú miniszterelnök; az anyai család, a Degenfeldek, a harmincéves háborúban felemelkedett „rabló, szerencsés ritterek” Magyarországra jött grófi ivadékai.

Lábjegyzetek

  1. Teleki László a kormányhoz, Pest, 1948. április 30. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). I. Pest, 1868. 65–67
  2. Petőfi Sándor, Fekete-piros dal (In: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla), Budapest, 1951. 65.
  3. Vasvári Pál, A marcziusi ifjúság. Életképek, 1848/I. június 4. 25. szám 706–707
  4. Adatok Plathy István volt honvédőrnagy naplójából (In: Honvédek könyve. Szerkesztette Vahot Imre és Gánóczy Flóris. II). Pest, 1861. 40.
  5. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  6. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. március 7. Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. Budapest, 1961. 19.
  7. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. május 14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Gyűjtemények, Kossuth-gyűjtemény II. V. 1. b. 371.
  8. Közli: Kossuth Lajos, Irataim az emigrációból. I. Budapest, 1880–1882. 453.
  9. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.
  10. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  11. Delejtű, 1861. június 11.
  12. Delejtű, 1861. május 14.
  13. Trombita, 1861. május 12.

Művei

Irodalom

A Teleki László pályafutását tükröző források java részét adják Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Kemény G. Gábor. I–II. (Budapest, 1961) és Horváth Zoltán, Teleki László 1810–1861. II. (Budapest, 1964); a róla szóló feldolgozások közül pedig legfontosabbak: Lengyel Tamás, Gróf Teleki László (Budapest, 1942) és Horváth Zoltán, Teleki I. (Budapest, 1964).

Teleki és Pulszky szerepére pedig a II. fejezet 1. pontjának irodalomjegyzékében már hivatkozott műveket.

Kossuth Teleki és Perczel miniszterségére vonatkozó terveiről tudósít Vukovics.

Teleki párizsi működését elsősorban a II. fejezet 1. pontjának irodalomjegyzékében már hivatkozott művekből ismerhetjük meg. A horvátkérdést érintő felszólalását lásd a képviselőház 1848. július 22-i ülésének naplójában, Közlöny, 1848. július 25. A szlovákokkal kapcsolatos álláspontját Teleki egy 1849. május 18-án Párizsban tartott megbeszélésen fejtette ki; erre nézve lásd a megbeszélésről készült feljegyzést; közli Horváth Zoltán, Teleki II. Teleki föderációs elképzeléseit méltatja Spira, A magyar negyvennyolc jobb megértését keresve és Spira, 1848 kisnemzeti törekvéseiről (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).