Teleki Mihály

A Múltunk wikiből

A fia volt ifjú Teleki Mihály

Nagyvárad, 1634. – Zernyest, 1690. augusztus 21.
erdélyi kancellár, Erdély főgenerálisa, Apafi Mihály fejedelem főtanácsosa
Wikipédia
Teleky Mihály (1634-1690)
1672
szeptember 16. Teleki Mihály kővári kapitány hadjáratra indul a bujdosókkal I. Lipót ellen.
október 10. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Felháborodását fejezi ki Teleki Mihály tudtukon kívül indított hadjárata miatt.)
1674
március 8. A bujdosók szalontai gyűlése ismételten zsoldot és vezérnek Teleki Mihályt kéri a fejedelemtől. Apafi Mihály kitérő választ ad.
1675
április 1. A bujdosók szinérváraljai gyűlése Teleki Mihály kővári kapitányt választja fővezérnek.
1676
október 20. Apafi Mihály Teleki Mihályt nevezi ki a bujdosók vezérévé.
1678
január közepe Szultáni megbízott Apafi fejedelemnek Teleki Mihály letételére hoz parancsot.
január vége A szultáni megbízott február 1-re összehívja az erdélyi országgyűlést. Apafi Mihály mozgósítja a fejedelmi katonaságot.
február 16. Teleki Mihály a szövetséges hadak fővezére.
február 25. Apafi fejedelem felszólítja Thököly Imrét, hogy vonja ki a bujdosók csapatait Erdélyből.
március 7. A bujdosók gyűlése Kővár mellett Somkúton. (Teleki Mihály fővezér mellé tizenkét tagú tanácsot választ, valamint pecsétőrt, strázsamestert, tábormestert.)
május 11. Teleki Mihály és Thököly Imre hadai Daróc és Tasnád között egyesülnek.
május vége Lengyel katonaság érkezik a szövetségesek mellé.
június-július A bujdosók elfoglalják Boldogkőváralját, Tornát, Szaláncot és Putnokot.
augusztus eleje Thököly Imre megszállja Szendrő és Murány várát.
augusztus 13. Teleki Mihály Eperjes alól visszaindul csapataival Erdélybe.
szeptember eleje Erdély széleiről Thököly önálló hadjáratra indul, s Felső-Magyarország nagy részét elfoglalja.
1679
január közepe Apafi fejedelem Thököly Imrét Erdélybe rendeli.
február XIV. Lajos visszavonja a francia segélyhadakat Magyarországról.
június vége Apafi Mihály Thököly Imrét nevezi ki a beteg Teleki Mihály helyettesének.
1687. október 27.
Teleki Mihály, Apafi fejedelem biztosa és Lotharingiai Károly császári fővezér Balázsfalván szerződésben szabályozza a császári hadak erdélyi tartózkodásának feltételeit: a fővezér tiszteletben tartja a fejedelemség függetlenségét, Erdély átenged 12 várat téli szálláshelyül és vállalja 700 ezer forint fizetését.
1688. május 9.
Caraffa generális császári megbízott Szebenben megállapodást köt Apafi fejedelem és a rendek megbízottjával, Teleki Mihállyal: Erdély védurául fogadja el I. Lipótot és utódait, a jövőben hűtlenségnek tekinti a Portával való kapcsolatot, viszonzásul kéri az erdélyi szerződések és vallási megállapodások tiszteletben tartását.
1690. augusztus 21.
Az Erdélyre támadó Thököly Imre török és tatár csapatokkal Zernyestnél megveri a császáriaktól is segített erdélyi sereget. Teleki Mihály főgenerális elesik, Heissler tábornok és Doria ezredes Thököly fogságába esik.

R. Várkonyi Ágnes

A vasvári béke

Apafi Mihály erdélyi fejedelem akkor értesült a vasvári békéről, amikor Teleki Mihályt éppen Bécsbe indította volna követségbe, a sebtében átalakított utasítás gyakorlatilag már hiábavalónak bizonyult. Az önálló államiság gazdag hagyományaival rendelkező fejedelemségről uralkodójának tudta és beleegyezése nélkül döntött a Habsburg császár és a török szultán: szűkebb határok közé szorította a kis országot, melynek fejlett területeit, jelentősebb várait (Lugos, Karánsebes, Várad, Székelyhíd) és legjövedelmezőbb vámját kellett elvesztenie. A török hódoltság a folyóvölgyeken át mélyen benyúlt Erdély belsejébe; Bécsbe, a magyar király székhelyére és Nyugat-Európába ezentúl csak Lengyelországon át vezetett biztonságos út innen.

Benczédi László

A kuruc mozgalom előzményei

  • A kuruc mozgalom kezdeményező magját az a néhány tucatnyi birtokos nemes alkotta, akik a rendi felkelés megtorlására 1670 júniusában Felső-Magyarországba küldött császári seregek, továbbá az udvar által foganatosított büntető rendszabályok, letartóztatások és birtokelkobzások elől a szomszédos Erdélyi Fejedelemségben kerestek és találtak menedéket. A fejedelmi udvar, Apafi Mihály és környezete alapjában véve megértéssel és barátsággal fogadta be őket. A bujdosók ügyét elsősorban a nagy hatalmú kővári kapitány, Teleki Mihály karolta fel és tette a magáévá, aki a bujdosók sikerében mindenekelőtt személyes előrehaladásának a zálogát látta. Ámde az erdélyi politikai vezető réteg álláspontja megoszlott a magyarországi menekültek iránti magatartás kérdésében: a tanácsurak vállalkozókedvét mindenekelőtt II. Rákóczi György lengyelországi kudarcának nyomasztó emléke lohasztotta.
  • Ha az Erdélybe bujdosott magyarországi birtokos nemesek számára a nincstelenségből való kilábalást és veszendőbe ment vagyonuk visszaszerzését eredményezhette a magyarországi „kitámadás”, úgy a volt végvári katonaelemek számára egyenesen létfenntartásuk eldugult forrását nyitotta újra meg a bujdosó nemességgel együtt indítandó közös vállalkozás. Ezek a vitézek valamennyien a saját bőrükön érezhették az Erdélyből jövő üzenet nyomasztó realitását: „gondolják meg, ha ebben az igában marad Magyarország, bizony a katonaságnak is le kell a fegyvert tenni, s bizony jobbággyá kell lenni” – ahogyan azt Teleki Mihály a magyarországi viszonyok kipuhatolására Erdélyből a Partiumba kiküldött Pap Izráelnek írta.[1]

A bujdosók első támadása 1672-ben

Kevesebb sikerrel járt a bujdosók másik hadoszlopának támadása, amelyet még szeptember közepén Kővár vidékéről Szatmár és a beregi részek felé Teleki Mihály indított. Mert hiába várták-sürgették Teleki kijövetelét a bujdosóvezérek, s hiába szánták neki a fővezérletet is, alighogy a kővári kapitány otthonából kiindult, 1672. szeptember 20-án máris vereséget szenvedett a szatmári Habsburg-helyőrségtől. Ezzel a dicstelen szerepléssel Teleki számára az 1672. évi hadjárat véget is ért, míg fő nélkül maradt tábora kisebb csapatokra felbomolva, az ung–beregi részeken folytatta portyázó tevékenységét. Alvezérei közül alighanem Keczer Menyhért mondta ki eljárása felett a legkeményebb ítéletet, amikor a vereséget követő haditanácson kijelentette: „Ilyen fosos táborral nem járok, megyek a másikra: ott emberek vannak!”[2]


„Fő nélkül vagyunk, az hadunk gyűl és rettenetes prédálást tészen a pápisták üldözésének színe alatt, ki is, úgy segéljen Isten, akaratunk ellen vagyon; egész vármegyéket feldúl és prédál, már öletni is kezdtük őket, de híjában, mert nincs olyan fő, az kit tisztelettel és félelemmel elismerjen … Sokszor hal meg a szívem, hogy ezeket csak így kell néznem” – írta például a bujdosó hadak nagyidai táborából Szepesi Pál Teleki Mihálynak.[3]

A kuruc mozgalom visszaesése és ellentmondásos kapcsolata Erdéllyel

Saját fővezér híján a kuruc vezető réteg elfogadta ugyan,hogy az erdélyi fejedelmet, illetve az ő „képében” Teleki Mihályt tekintse főnökének, de a fennálló helyzetben mégis szükségét látta annak, hogy az Erdélyhez való hűség fenntartása mellett is kialakítsa saját irányítási rendszerét. Ezt egyebek között az a körülmény is indokolta, hogy az erdélyi állam külpolitikai megfontolásokból nem vállalhatta mindig nyíltan a felelősséget (például a bécsi udvarral szemben) a kuruc hadak minden tettéért; feltétlenül gondoskodni kellett tehát a magyarországi bujdosók külön érdekeinek képviseletéről.


Tagadhatatlan, hogy Apafit és fejedelmi környezetét – ezen belül az aktív kuruc politika legfőbb erdélyi képviselőjét, Teleki Mihályt – érzelmi motívumok, a vallási és nemzeti együttérzés szempontjai is befolyásolták, amikor a magyarországi bujdosók ügyét felkarolták, de ezzel kapcsolatos lépéseiket elsősorban mégis reálpolitikai megfontolások irányították. Erdély ugyanis, ha gazdaságilag viszonylag gyorsan konszolidálódott is az elmúlt egy-másfél évtizedben, politikai szempontból nem tudta kiheverni az 1657–1661. évi katasztrófasorozat hatását, s az erdélyi belpolitikát, különösen Apafi uralkodásának első felében, a különböző főúri csoportosulások közötti rendkívül ingatag, bármikor felborulással fenyegető, kiegyensúlyozatlan hatalmi helyzet jellemezte. Ilyen körülmények között a kurucság fegyveres ereje két szempontból is kapóra jött Apafiéknak: egyrészt hozzájárulhatott az állandóan újraképződő belső ellenzék féken tartásához, másrészt elősegíthette a meggyengült erdélyi állam külpolitikai felértékelését – elsősorban a török Porta, másodsorban Bécs, harmadsorban más országok felé. Ha tehát Apafi – nem kis mértékben az ezt a politikát teljes tudatossággal valló Teleki Mihály befolyására &nash; a magyar ügyektől idegenkedő és egyre inkább befelé forduló,transsylvanizálódó erdélyi uralkodó osztály többségének ellenzése dacára is kitartott a kuruc mozgalom segítésének politikája mellett, s a bujdosó hadak okozta rengeteg kártétel ellenére olykor még anyagilag is áldozott fenntartásukra (évenként átlagban egy-két havi zsoldot fizetett ki a kuruc katonaságnak), úgy ezt távolról sem önzetlenül tette, hanem mert messzemenően szüksége volt rájuk, s éppen ezért a felettük való szoros felügyeletre is igényt tartott.

A rendi függetlenségi harc felívelése 1674 után

  • Az erdélyi belpolitika egymást követő újabb drámai fejleményei – így a kurucok támogatását ellenző és nyíltan Habsburg-párti Bánffy Dénes kolozsvári főkapitány letartóztatása és kivégzése 1674 végén, majd Béldi Pál székely főkapitány pártjának felszámolása 1676 tavaszán, illetve Béldi kimenekülése az országból 1678 elején – alapjaiban rendítették meg a fejedelem belső, hazai ellenzékét, fokról fokra erősítve Teleki Mihály helyzetét, akinek Apafira gyakorolt befolyásával a hetvenes évek végére immár nem versenyezhetett senki.
  • Így került sor 1677. május 27-én az újabb francia–lengyel–erdélyi–kuruc szerződés megkötésére Varsóban, amelyben a bujdosók Teleki Mihály fővezérsége alatt 15 ezer főnyi sereg kiállítására kötelezték magukat, míg ugyanakkor a sereg fizetésére XIV. Lajos évi 100 ezer tallér, előlegesen pedig 20 ezer tallér azonnali segély folyósítását vállalta magára. Emellett a francia király Lengyelországban saját költségén toborzott és francia tisztek által vezetett 6 ezer főnyi zsoldoshad küldését ígérte Magyarországra. A megállapodás ezúttal nem maradt papíron. Jóllehet az időközben kirobbant orosz háború a törökkel kapcsolatos francia terveket ismét elodázta, a magyarországi diverzió végrehajtásáról XIV. Lajos most már nem mondott le: 1677 szeptemberében Boham francia ezredes vezetése alatt 2 ezer főnyi lengyel–tatár–kozák zsoldoshad lépte át a lengyel–magyar határt, ugyanakkor egy másik francia tiszt, Forval ezredes Erdélyben állított ki, ugyancsak francia pénzen, 2 ezer főnyi segélyhadat. Az egyesült lengyel–tatár–kozák–kuruc seregek hamarosan át is estek a tűzkeresztségen: 1677. október 10-én az ugocsai Nyalábvár mellett „szép győzelmet” arattak Schmidt tábornok császári seregén.

Az 1678. évi hadjárat

A teljes cikk.

Thököly Imre, Teleki Mihály és Wesselényi Pál

Önálló cikk.

Az új hatalmi központ kialakulása

Az ifjú fővezér más vezetési módszerrel irányította a hadakat, mint azt elődei tették. Ennek lényegét egy 1681 januárjában Thököly Imre vári szálláshelyéről kelt levélrészlet világítja meg, melynek szerzőjét, Fajgel Pétert Teleki Mihály eredetileg azzal bízta meg, hogy vetélytársa ellen dolgozzon. Ezzel szemben a megérkezését követő néhány nap múlva Fajgel a várttal ellentétes információt küldött megbízójának, s ebben Thököly tevékenységéről szólva, a következőt írta: „Vétek volt gróf uramat [Thökölyt] kárhoztatni … higyje kegyelmed, költsége, baja, munkája annyi, magam is csodálkozom rajta, hogyan győzi, [mert] könnyű volt azelőtt Wesselényi uramnak, mikor ennyi dolog nem volt, mégis mindnyájan mellette laktunk és őnagyságát segítettük, de most, mikor a dolognak a veleje forog és mikor a segítség és a jó tanács a legjobban kívántatnék, gróf uram őnagyságát távol nézzük.”[4] E néhány sor egyrészt Thököly fáradhatatlan munkabírását, szüntelen tevékenységét, másrészt a „jó tanácsok” elmaradását, Thököly egyedüllétét emeli ki. Más szóval: a levélírónak a tanácsurak távolléte, a deputáció rendi ellenőrző és irányító testületének hiánya tűnt a szemébe.

Ámde ha Fajgel úgy gondolta, hogy Thököly netán maga is fájlalta a választott rendi tisztségviselők távolmaradását, úgy ebben alighanem tévedett. Szemben ugyanis Telekiékkel, akik lépten-nyomon igénybe vették, más esetben sürgették a tanácsurak közreműködését, Thökölynél ennek soha semmi nyomával nem találkozunk – sőt úgy tűnik, mintha számára ez az intézmény nem is létezett volna!


Az ifjú gróf ugyanis már a kuruc mozgalomban megtett első lépéseinél, 1677 szeptemberében, kettős akadállyal találta szembe magát: nemcsak Teleki Mihály-korán ébredő féltékenységével kellett megküzdenie, de a kuruc hadak vele szemben táplált bizalmatlanságával is, amelynek feltételezhetően Teleki intrikája volt az oka, de amelyet az az ösztönös ellenszenv is táplálhatott, amit e sokat próbált katonarétegek érezhettek az általuk nem ismert és bizonyára elkényeztetettnek tartott fiatal arisztokrata iránt.

A kuruc mozgalom válaszúton

Itt három irányzat ezzel kapcsolatos álláspontját kell számba vennünk: az erdélyi vezető rétegét, a bujdosó nemességét, valamint Thökölyét és közvetlen környezetéét. Az erdélyi vezető réteg törökkel kapcsolatos álláspontja szervesen következett az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi helyzetéből, a Portától való függéséből, s érveit részben a történelmi tapasztalatokból, részben az államközi viszonyokból merítette. A másik csoport az Erdélybe menekült birtokos nemesség volt, amelynél a török behódolási program, birtokaik hódoltsági és hódoltság széli fekvésénél fogva, alapvető anyagi-egzisztenciális érdekeikből sarjadt, sőt azt lehet mondani, hogy ez a program már a Wesselényi-féle szervezkedés óta éppen ezen réteg objektív társadalmi létének és szükségleteinek volt leginkább pontos kifejezése. E csoport gondjait, vágyait fogalmazta meg Kende Gábor, amikor 1680-ban ezt írta róluk Telekinek: Legtöbbjük már nagyon nehezen viseli a bujdosást, mert nem kis dolog tizenegy esztendeje otthonuktól távol pénzen élni, se nem vetni, se nem aratni, sem jövedelmet be nem takarítani, s bár már nagyon türelmetlenek, és sürgetik a hazatérést, mégis „feltették volna, különben nem békélnek, s haza nem mennek, hanem csak ha a töröknek való behódolást megengedik”.[5]

Thököly politikájának török orientációja

  • Mert ha közelebbről megvizsgáljuk a kuruc fővezér élettörténetét, azt kell megállapítanunk, hogy az ő pályafutása a töröktől való viszonylagos függetlenségben indult. S nemcsak azért, amit egy ízben Wesselényi Pál „fedezett fel” vele kapcsolatban Teleki Mihálynak írt egyik 1678. novemberi levelében, miszerint: „sokat gondolkoztam róla, de a lutheránusok és Thököly részéről bizony mindenképpen … könnyebben meglehet a békesség [tudniillik Béccsel], mert lakóhelyük nincs közel a törökhöz”.[6]
  • Úgyhogy bizonyára nem volt véletlen Teleki Mihály ekkoriban küldött dörgedelmes intelme sem, mellyel arra figyelmeztette az ifjú kuruc generálist, hogy addig is, amíg a „muszkával” való békesség helyre nem áll, maradjon állhatatos a „hatalmas” török császárhoz való hűségében, mert legyen meggyőződve róla, hogy utána a Porta ”markosan hozzáfog a magyari alkalmatosságokhoz” stb.[7]

A török háború kiújulása

Láthattuk korábban, milyen kiválóságai juttatták Thökölyt olyan vetélytársakkal szemben, mint Apafi Mihály, Teleki Mihály vagy Wesselényi Pál, a magyarországi mozgalmak élére 1678 után. Ámde azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy amikor a török támadása következtében Magyarország 1683-ban úgyszólván az európai politika élvonalába került, a „kuruc király” fentebb számba vett erénye, enyhén szólva, elégtelennek bizonyultak, ha ugyan nem fordultak egyenesen visszájukra. Egyet kell értenünk életrajzírójával, Angyal Dáviddal, amikor megállapítja róla: A politikában éppúgy, mint a harctéren csak a „kis háborúnak” volt mestere.[8] Állandó diplomáciai apparátus híján, pusztán alkalmi követek vagy egyes őt támogató kereskedők tájékoztatásaira, tehát meglehetősen szegényes információs alapra támaszkodva, az európai nagypolitika igazi mozgatórugóiba soha nem volt betekintése. Ehhez mérten viszont aránytalanul nagy ambíciókat táplált, anélkül, hogy fiatalos lendületében a roppant veszélyeket igazában érzékelte volna: a jelek szerint azzal áltatta magát, hogy a hazánk területén osztozkodó két birodalom közötti gigászi mérkőzésből, mint törpe harmadik, ő kerülhet ki nyertes félként. Ebben a vonatkozásban találónak érezhetjük, amit Teleki Mihály jegyzett fel vele kapcsolatban még 1680 tavaszán. Eszerint, mint írta, „Gróf uramat” „szegény Zrínyi Péter fantáziája” bántja, aki tudniillik azzal kérkedett az 1669. évi eperjesi gyűlésen, hogy mind a két császár üstökét a kezében tartja. De, folytatta, ő (mármint Teleki) megmondta a szegény horvát bánnak is: „az egyike kopasz szokott lenni, annak az üstökét nem foghatja, a másikának nagy a haja, nem fér a markában, s úgy jár, mint aki a konc árnyékához kapott volt, ám rajta is telék”.[9] Nos, ha Thökölyt további sorsa megkímélte is apósa véres tragédiájától, Teleki jövendölése a lényeget tekintve beteljesült rajta: a „kuruc király” sem kerülhette el politikájának feltartóztathatatlan bukását.

Ha nem is olyan látványos módon, de az 1683. évi nagy török offenzíva összeomlása távlatilag a Mohács utáni önálló Erdélyi Fejedelemség, Báthori István, Bocskai István és Bethlen Gábor nagy történeti hagyatékának a sorsát is megpecsételte. Mert ha Teleki Mihály előbb idézett megjegyzésének szellemében az erdélyi politika valóban óvatosabb magatartást tanúsított is a török támadás, sőt már annak előkészületei idején, ám a Porta szövetségi rendszeréből természetesen Bécs ostroma idején sem vonhatta ki magát, nem is szólva arról, hogy ennek az óvatos tartózkodásnak is felettébb szubjektív indokai voltak. Nem annyira a helyzet objektív megítélése játszott ugyanis szerepet benne, s nem is valami törökellenes keresztény szolidaritás, sokkal inkább az a tény, hogy Thököly pályájának felívelésével az erdélyi fejedelmi udvar – és személy szerint maga Teleki Mihály – elvesztette érdekeltségét a magyarországi területi hódításokban. Hiszen emlékezhetünk rá, hogy az 1670-es évek végén még éppen az erdélyi udvar volt az, amely Thökölyre a Portához való hűség jegyében állandó nyomást gyakorolt. Sőt, a török orientációjú politika legvégletesebb megindokolása is éppen Telekitől származik, aki 1677 októberében még arra figyelmeztette a bujdosókat, hogy szabadulásukat csak úgy várhatják, ha szerencséjüket „a Fényes Birodalom egész világon, hosszában és széltében való elterjedésével kapcsolják össze”.[10] Miután a minden tekintetben dinamikusabb és nagyobb tehetségű Thököly a konstantinápolyi Portán 1682 elejére háttérbe szorította Apafiékat, az erdélyi politika egyfajta kényszeredett passzivitásba vonult vissza a török offenzív magyarországi fellépése idején. A történelem furcsa fintorainak egyike, hogy Thököly bukása éppen olyan mértékben volt gyorsabb és megalázóbb Apafiékénál, amilyen mértékben az oszmán hatalmi rendszer hierarchiájában tehetségével megelőzte erdélyi vetélytársait.

A felkelés bukása

A „kuruc király” alakja egyszer került még néhány hétre az ország történetének előterébe: 1690 augusztusában, mintegy 20 ezer főnyi sereg élén, behatolt Erdély területére, Zernyestnél győzelmet aratott a császári seregeken, megérte az engesztelhetetlen vetélytárs, Teleki Mihály halálát, s az országgyűlésen Erdély fejedelmévé választatta magát.

R. Várkonyi Ágnes

A három állam

Apafi Mihály fejedelemnek már nem álltak rendelkezésére a hatalom régi, biztos bázisai, a magyarországi földbirtokok, a gazdag Partium s a Nyugatra irányuló s kereskedelem, viszont a négyéves uralmi válság következményeit és az addig páratlanul magasra szökő államadósságot vállalnia kellett. E kettős nyomás szorítójában igyekezett Apafi, kormányzókörével együtt, a Bethlen Gábor kezdte államszervezés hagyományai szerint, de már az új követelményekhez igazodva kiépíteni a központi hatalmat. Az államvezetésben az arisztokrácia és a nemesség új emberei kaptak helyet, közöttük a Lippa várbeli porkoláb kisnemes fiából gazdag főúrrá és a kormányzásban vezető államférfivá emelkedő Teleki Mihály.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

Az Erdélyi Fejedelemség sem nélkülözhette az államkölcsönöket, igényeit azonban többnyire belső hitelekből, főleg a szász városok gazdag polgáraitól és a görög kereskedőtársaságoktól vett kölcsönökből elégítette ki. Olykor kimondottan adókiegészítés címén kért kölcsönt az állam. Visszafizetését törvénnyel szavatolta. Így történt például 1683-ban: a török rendkívüli adót kívánván, a fejedelmi hatalom az „extraordinaria contributió”-t a főuraktól és a városoktól megkövetelt kölcsönből fedezte úgy, hogy azt az országgyűlés törvénybe iktatta. A mintegy 14 ezer tallérból – melyet aranyban vagy oroszlános tallérban fizettek – 500 tallért az első miniszter, Teleki Mihály, 100–300 talléros tételeket különböző főurak és városok voltak kötelesek letenni.

Adó- és kereskedelempolitika

A kereskedelmi kulcspozíciók egy része az 1670-es évek végén fokozatosan a hivatali nemesség kezébe kerül. Így jut előnyökhöz a sókereskedelemben Teleki Mihály, kapja meg az összes harmincadok bérletét Apor István, és alakít 1680-ban marhakereskedelmi kompániát több főúr.

Földbirtokmegoszlás

A fejedelmi birtokok tömegét csak a nyolcvanas évek táján bontja meg nagyobb mértékben a főrendek birtokszerző igyekezete. Több magyarországi főúr és köznemes jut házasodás vagy vásárlás útján erdélyi birtokhoz. A vagyoni emelkedésnek itt is gyakori útja, hogy a katonai vagy hivatali érdemek révén gyarapodik a birtok. Látványos példája ennek Teleki Mihály. Az 1661-ben csekély birtokát is elvesztett kővári kapitány alig egy negyedszázad leforgása alatt Erdély legnagyobb birtokosa lesz, több értékes uradalom, 75 helységben közel 2 ezer jobbágycsalád ura.

A majorsági gazdálkodás változásai

Teleki előírta, hogy hányszor etessék naponta lovait, és mit adjanak nekik. Megszabta, hogy a savót s a malmok korpáját a sertéshizlalásban hasznosítsák.

A földesúri officinák és kereskedelem

  • Teleki Mihály jövedelmeinek egy része sóeladásból származott, borkereskedelem céljára a majorsági és dézsmaboron kívül kényszeráron összevásárolta jobbágyai borát.
  • Néhány más erdélyi nemes: Bethlen János, Teleki Mihály, Béldi Pál, Apor István, Czegei Vass György – hogy csak a legismertebbeket idézzük – ugyancsak szívósan kereskedett.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

Érdekes példa a korai vállalkozók társadalmi összetételére a tordai malomtársulat. A tordai malmot 1674-ben malmosgazdák 1600 forintért építették, s az évi 1200 forint hasznot részvételük arányai szerint osztották el. Az állam támogatását az egyik részvényes, Teleki Mihály biztosította.

Főurak és köznemesek

Az ismeretlenségből a régi főúri családok közé kerülők közül Teleki Mihály futotta be a legnagyobb ívű pályát. Apja még a szolgáló nemesek szerény lehetőségei között élt, porkoláb volt a jenői várban, majd a lovasok hadnagya lett Váradon. Sem nevet, vagyont, sem iskolázottságot nem kapott hazulról az ifjú Teleki Mihály. Különleges politikusi tehetségével, korszerű államkormányzási és gazdasági érzékével tört magának utat.

A nép nemzete és hazája

A felfegyverzett nép, a vitézlő rend, a „sereg” nemcsak a nemzet képviselőjének tudta magát, hanem azonosította is magát vele. 1679-ben „a grófi, úri, nemesi, Istennek dicsőségéért és a haza szabadságáért fegyvert viselő lovas és gyalog rendből álló magyar nemzet közönségesen” ír Teleki Mihálynak Debrecenből.[11]

A Szent Liga és Magyarország

A fejedelemség jelentőségével a Szent Szövetség tagjai még nagyon számolnak, s 1684 elején a román vajdaságokhoz is utat kereső császári udvar nem zárkózik el attól, hogy Erdély bekapcsolódjék a nemzetközi szövetségbe. Apafi mellől azonban már hiányzik a friss, vállalkozó szellemű politikusi gárda, az 1680-as években Teleki és köre kifáradt, így 1657–1661 súlyos tapasztalatai nyomán két vezérelv határozza meg politikáját: az Erdélyi Fejedelemséggel az önálló magyar államiságot kell átmenteni, éppen ezért óvakodni kell minden lépéstől, ami az erők szétforgácsolását eredményezheti. Az 1661–1680-as évek sikerei pedig mintegy igazolták ezt a kiváró, óvatos politikát. Thököly azonban alaposan megzavarta valamennyi erdélyi politikus számítását. Energiájuk javát 1683 után az köti le, hogy elhatárolják Erdélyt a „kuruc királytól”, és Teleki végre véglegesen leszámoljon nagy ellenfelének erdélyi párthíveivel. Nyitva akarják hagyni a e lengyel orientáció útját, és nem használják, nem használhatják ki a mindent kockáztatni követelő, egyértelmű cselekvés történelmi pillanatát. Még a régi, bevált reálpolitika alapján döntenek: Erdély, amíg a török torkában van, nyílt szövetségre nem léphet.

Erdély és a nemzetközi szövetség

1684-ben a törökellenes párt javára már eldőlt a harc. Teleki Mihály, felszámolva a Thököly-pártot, a nemzetközi szövetség irányába tapogatózott. Ekkor azonban Erdély még pápai jótállással sem csatlakozott nyíltan a szövetséghez, hiszen Badeni Hermann is elismerte, hogy amíg a legfontosabb erdélyi várakban a török az úr, addig a fejedelemnek nincs szabad keze. Később sem lett könnyebb a nemzetközi szövetségbe bekapcsolódni szándékozó Apafi helyzete. A koalíciónak két diplomáciai hatalmi központja alakult ki, Bécs és Varsó. Erdélyt – a román fejedelemségekkel együtt – érdekei Lengyelországhoz vonzották, a Habsburg-uralomtól nem sok jót várt. A bécsi kormányzat viszont már korábban is igyekezett Moldvát és Havasalföldet hatalmi szférájába vonni, és a hadsereg élelmezése miatt is szerette volna bekapcsolni Erdélyt a háborúba. Lipót császár 1685. február 5-én kelt, a fejedelemhez küldött követi utasításában felajánlotta, hogy beveszi Erdélyt a nemzetközi szövetségbe, ha nyíltan elszakad a Portától. Apafi fejedelem azonban – a török miatt – ezt nem vállalta. Óvatos első lépésként Teleki Mihály – mint az erdélyi hadak főgenerálisa – 1685. április 14-én megállapodott Antidius Dunod jezsuita császári diplomatával (kercsesorai szerződés). Teleki személyi előnyök és biztosítékok fejében kötelezettséget vállalt, hogy a fejedelemség segíti a szövetségeseket a török háborúban, biztosítja a Habsburg- és az erdélyi csapatok egyesülését, a császári hadak élelmezését, esetleges átvonulását Havasalföldre. Lipót császár viszont megígéri, hogy elismeri az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Apafi a nyílt megegyezés feltételeit Lengyelország súlyával és garanciájával akarja biztosítani. Követe, Balog László, 1685. június 1-én Lengyelországon át megy Bécsbe. A fejedelem Sobieski egyértelmű segítő cselekvését várja, hangsúlyozva, hogy Erdély Lengyelország „antemuráléja”.

A Habsburg-kormányzat ezúttal gyorsan és a politikai szükségszerűséget felismerve cselekedett. Felső-Magyarországon s a Partiumban Thököly egykori híveinek visszaadta birtokait, a Kassai Főkapitányság élére magyar főurat nevezett ki Csáky István személyében, és felfüggesztette Munkács ostromát. Csapatai elfoglalták Máramarost, Kővár környékét és Hunyad vármegyét. Caprara a Várad elővárának tekinthető Szentjobb alá vonult, s a török őrség háromnapi ostrom után feladta a várat. Lipót császár pedig 1685. szeptember 17-én kelt elhatározásáról tudósította a fejedelemséget: a császári és királyi csapatok egy részét Erdélyben szándékozik teleltetni. Scherffenberg altábornagy parancsnoksága alatt, Csáky László vezetésével 1685 őszén császári haderő vonult Erdélybe.

Erdély lehetőségei tehát lényegében már eldőltek, amikor 1686 elején Haller János vezetésével újabb követség indult Bécsbe, ismét Lengyelországon át. Apafi Erdély államiságának nemzetközi elismerését és az ország belső integritását szabta feltételül. Eszerint a szövetségesek a törökkel kötendő békébe Erdélyt és a román fejedelemségeket külön foglalnák bele; a császár a fejedelemség integritását – állami önállóság, szabad fejedelemválasztás, vallásszabadság – érintetlenül hagyja, katonai és diplomáciai segítséget ad, ha török támadás éri, és hadait téli szállásra nem telepíti az országba. Ennek fejében a fejedelemség 25 ezer arannyal vagy 50 ezer tallérral, élelemmel és fuvarral járul hozzá a törökellenes háborúhoz. I. Lipót megbízottai, Badeni Hermann, a Haditanács elnöke és Strattmann udvari kancellár, azzal a kikötéssel írták alá a szerződést 1686. június 28-án, hogy a fejedelem Kolozsvárra és Dévára fogadjon be meghatározott számú császári őrséget.

Apafi vezérkarával Szebenben keresett menedéket és időt a döntésre. A város falai alatt 3 ezer székely fegyveres táborozott. Bethlen Miklós úgy vélte, legjobb elfogadni a szerződést, annak ellenére, hogy Isztambul 40 ezer főnyi haddal fenyegette a Habsburg-kormányzattal tárgyaló Erdélyt. Kolozsvár és Déva katonai megszállásával viszont az egész ország Habsburg-uralom alá kerül – érveltek a rendek, és tiltakoztak. Sobieski féltette a császártól Moldvát, és tartózkodást ajánlott, Teleki, hogy a lengyel fejleményeket kivárja, alkudozással leplezett időhúzást. Bethlen Miklós Scherffenberg újabb javaslatával ért vissza: a török megtévesztésére látszatostrommal veszi be Kolozsvárt és Dévát. Apafi a régi hagyományt folytatta, húzta az időt, s nem írta alá a szerződést – a kivárás politikájára azonban már nem nyílt lehetőség. Lipót császárnak hirtelen paranccsal Buda alá kellett rendelnie Scherffenberget. Az altábornagy hadserege, miután megtámadta és lemészárolta a székely tábort, kivonult Erdélyből. Elszalasztódott az utolsó lehetőség, hogy a fejedelemség beláthatatlan következményekkel járó kockázatot vállalva ugyan, de nyílt államközi szerződéssel kapcsolódjék be a törökellenes szövetségbe.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Caraffa tábornok – miután megvette Eger várát, és kapitulációra szorította Munkácsot – 1688 elején bevonult Erdélybe, és kikényszerítette a szebeni megállapodást és a fogarasi nyilatkozatot.

A fogarasi nyilatkozat értelmében a fejedelem, a fejedelmi tanács és a rendi országgyűlés lemond az oszmán hatalom védnökségéről, és Erdélyt a Habsburg császár oltalma alá helyezi: Lipót császárt és I. József királyt, valamint utódaikat a maguk és utódaik örökös urának ismeri el, az 1687. évi pozsonyi országgyűlés törvénycikkeit Erdélyre is érvényesnek tekinti; megszakít minden török kapcsolatot, német őrséget fogad az eddig még meg nem szállott várakba és városokba, s a háború ideje alatt évi 700 ezer forint adót fizet a császárnak.

Erdély társadalma a maga módján tiltakozott. Jobbágyok és közrendű székelyek a császári katonaság elől a hegyekbe szálltak, Nagybánya, Beszterce és Brassó városa pedig ellenállt. Caraffa 3 ezer főnyi császári sereget és a fejedelmi had élén Teleki Mihályt rendelte Brassó alá, mert a brassói polgárok Kreutz Gáspár szász aranyműves vezetésével ágyúkat vontattak a Városfalakra, és kijelentették, hogy inkább meghalnak, de a Habsburg-katonaság előtt nem nyitnak kaput. Az egyenlőtlen tűzharc Brassó vereségével végződött; az ellenállást megtörték, a vezetőket karóba húzták. Miután a segesvári országgyűlés leszavazta Bethlen Miklós javaslatát, hogy a portánként 280 forintnyi adó felét a földesurak fizessék, katonai egzekúcióval kezdték az behajtani.

1690 tavaszán meghalt Apafi Mihály. Még életében fejedelemmé választott kiskorú fia mellé a császár Teleki Mihályt jelölte a gubernátori tisztségre.

A balkáni oszmán hadjárat sikerei következtében 1690 nyarán a fejedelemséget elárasztották Thököly pátensei. A Székelyföldön felkelés érlelődött. A Caraffát felváltó új főparancsnok, Heissler generális a császári sereg néhány csapatát a Volkányi-szoros védelmére küldte, hogy megakadályozza Thököly betörését, ő maga pedig a Teleki vezette erdélyi haderővel a Törcsvári-szoros bejáratánál foglalt állást. Thököly azonban a havasok úttalan rengetegein vitte be Erdélybe seregét, s 1690. augusztus 21-én a zernyesti völgyben hátba támadta és legyőzte a császáriakat. Heissler és Doria ezredes fogságba esett, Teleki menekülés közben vesztette életét.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Többen komoly kölcsönöket adtak a kincstárnak, Teleki Mihály özvegye, Veér Judit például 45 ezer rhénes forintot 10% kamatra.

Lábjegyzetek

  1. Teleki Mihály levele Pap Izráelnek, 1672. tavasz [közelebbi kelet nélkül]. TML VI. 136.
  2. Levél (név nélkül) Teleki Mihálynak, 1672. szeptember 21. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 1. doboz.
  3. TML VI. 302–303
  4. Fajgel Péter levele Teleki Mihálynak, 1681. január 20. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz
  5. Kende Gábor levele Teleki Mihálynak, 1680 [közelebbi kelet nélkül]. OL P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz.
  6. Wesselényi Pál levele Teleki Mihálynak, 1678. november 8. TML VIII. 323.
  7. Teleki Mihály levele Thökölynek, 1679. szeptember 16. TML VIII. 518.
  8. Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705. II. Budapest, 1889. 59.
  9. Teleki Mihály (Naláczy Istvánnak?), 1680. március 31. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz.
  10. Teleki Mihály levele Kara Musztafa nagyvezírnek, 1677. október 31. Országos Levéltár P 1238. Teleki Mihály-gyűjtemény 2. doboz.
  11. TML VII. 387.

Műve

Gergely Samu, Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. I–VII.

Irodalom