Teleki Sámuel

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Teleki Sámuel utazó

Gernyeszeg, 1739. november 17. – Bécs, 1822. augusztus 7.
erdélyi kancellár
Wikipédia
Teleki Sámuel.jpg
1791. február 20.
II. Lipót szétválasztja a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát. Illír Udvari Kancelláriát állít fel. Teleki Sámuelt ideiglenes erdélyi udvari kancellárrá, Balassa Ferencet illír udvari kancellárrá nevezi ki.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[1]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Ezek a tények. Szükséges azonban a tények mögé is nézni, s az uralkodó és a felvilágosult magas bürokrácia álláspontját szembesíteni.

A kormányzati koncepcióból törvényszerűen adódott az új adminisztratív szerkezet, de azok, akik szinte áldozatként ebben szerepet vállaltak, kezdettől fogva nehéz helyzetbe kerültek. Az, hogy bizalmi feladatuk fájdalmas veszteségeket okozott megyék, testületek, mondhatnók: az egész politikai vezető réteg életében, az előzőkből már kitűnt. A megye degradálódott, amikor éppen saját határán túl, saját anyagi érdekein túl kezdett gondolkodni. Pedig hagyományőrző szerepe nemcsak a privilégiumok védelmét szolgálta. Az otromba maradiság ugrásra kész, rugalmas tennivágyással is párosult, hiszen díjtalan gyakornokként már ott dolgoztak az apparátusban a jozefinus vagy pontosabban felvilágosult elvek ifjú hívei.

Hiba volt az adott társadalmi szerkezetet ellenérzéssel kezelni, de az ellenérzést királyi határozatban kinyilvánítani még annál is több. „Tulajdonképpen mi is egy megye – kérdezi József. – … A megye egy kis része a királyságnak… Ez a rész azonban az irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar eddig részben ebben tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön provinciának tekintene és megengedné, hogy… véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen és halogatása miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen, akkor, amikor csak az engedelmesség és az utasítások végrehajtása a kötelességük…”[2] A már ismertetett, a kerületekkel kapcsolatos elvi deklarációk után az uralkodó azzal zárja éppenséggel nem kegyes sorait, hogy „mellékelem a Német Tartományok kerületi hatóságai munkájának megkönnyítése érdekében kiadott hivatali szabályzatot…”[3]

A Kancellária a kiábrándító uralkodói állásfoglalás ismeretében sem adta fel igyekezetét. Ennek köszönhető, hogy a sérelmes leiratot követő évben, 1787-ben, a nehézségek teljes tudatában kidolgozták a sémát, mely szerint a kerületi főispánnak – József szerint „hun módra”[4] kényszerítették ki a kerületi biztosnak ezt a politikai közvéleményben még elfogadható elnevezését – jelentéseit el kellett készítenie. Nem tarthatott fenn hivatalt, apparátust, és a titkáron kívül alig rendelkezett segéderővel, így az alispánokra hárított tájékozódó munka ellenére is iszonyú feladatot vállalt és teljesített. (Tehát meg kell érteni azokat is – elsősorban Széchényi Ferencet –, akik a megbízatásról betegségre hivatkozva leköszöntek.) A kancelláriai séma, a jelentésvázlat szempontjainak korszerűségével túlmutat József igényein, s mindenképpen túllép azokon rendszerességével. A vázlat, amelyhez a kerületi főispánok valóban tartották is magukat, nagyon modern volt, és ugyanezt tételezte fel a címzettekről és „adatnyújtókról”. És valóban a Helytartótanács megyei ügyosztályán őrzött eredeti (nem a kancelláriának felküldött) jelentések magas európai szintről tanúskodnak.

Ne csodálkozzunk, hogy Teleki Sámuel, aki Bernoulli-tanítvány volt, szakszerűen tett eleget a statisztikai, demográfiai, szinte kérdőíves megoldással dolgozó „feladatlapnak”. Teleki optimizmussal vágott neki a súlyos munkának. Remélte, hogy „bővebb alkalmatosságot nyer” hazája szolgálatára és a „Köz Jónak” előmozdítására… „Kivá1tképpen való nagy bizodalmamat helyeztetem azért a T.-N. Statusoknak és a Köz Jónak előmozdítására összevetett vállakkal, velem együtt való munkálkodásokban…”[5] Bízott tehát a rendi segítségben, és figyelembe véve saját és utódja munkáját, mintha nem is ok nélkül tette volna. Rövid ideig állt az irdatlan terület élén, alkancellári kinevezése után Haller József vette át munkáját.

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

Egyik legjellemzőbb megtestesítője ennek a típusnak a művelt erdélyi főnemes, Teleki Sámuel gróf (a később a köz számára is megnyitott híres könyvtár, a marosvásárhelyi Téka megalapítója), ez időben az egyesített magyar és erdélyi kancellária vicekancellárja, aki közvetlenül a József halála utáni hetekben írásban is benyújtotta kormányzati elképzeléseit. Javaslatai – írja – „a nemesség biztonságát és az állam nyugalmát” szolgálják, s ennek érdekében az uralkodónak és a nemeseknek is bizonyos áldozatokat kell hozniok, „nehogy a népet a hatalom túlkapásai felkelésre ingereljék és így alkalma legyen ráébrednie mindeddig rejtve maradt saját erejére”.[6] Először is – mondja Teleki – a törvény előírásait szigorúan meg kell tartani, az uralkodó tartózkodjék minden önkénytől. Országos tisztségre csak felvilágosult gondolkozású, érdemes és arra méltó emberek nevezendők ki, születésre, vallásra és pártfogóra való tekintet nélkül. Éppen ezért az örökös főispánság intézménye megszüntetendő. Az országgyűlés egykamarás legyen; a főrendek személy szerinti megjelenési joga szűnjék meg; a két megyei küldött egyike viszont mindig főnemes legyen. A városok csak egy-egy követet küldhetnek. Az egyházak állami felügyelet alá kerülnek, jövedelmük nagyobbik részét ezentúl fordítsák művelődési intézményekre, elsősorban iskolaállításra és azok támogatására. A papság politikai ügyekbe ne szólhasson bele, ezért az országgyűlésre is csak megyés püspökök kapjanak meghívást.

Az erdélyi országgyűlés

A vita még el sem dőlt, amikor Lipót már intézkedett: 1791. február 20-án elrendelte a két kancellária különválasztását; az új erdélyi kancellár, Teleki Sámuel gróf március 3-án már az esküt is letette.

A szervezkedés

Aranka György pedig elmondja Teleki Sámuelhez később írt levelében, hogy őt is megpróbálták bevonni az összeesküvésbe.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Ilyen központ volt a Rádayak péceli gyűjteménye (mely ugyan Ráday Gedeon gróf 1792-ben bekövetkezett halálával sokat vesztett jelentőségéből), vagy Teleki Sámuel gróf marosvásárhelyi tékája, mely 1802-ben a nyilvánosság előtt is megnyitotta kapuit.

Lábjegyzetek

  1. Archives de Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hc. 349.
  2. Idézi: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. Budapest, 1873. 592.
  3. Ugyanott 598.
  4. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1879. I. 293.
  5. Országos Levéltár C 53. Departamentum publico-politicum. 1786. F 210.
  6. Miriam Levy, Count Sámuel Teleki and his Reform Projekt: Comments on Habsburg Hungary in 1790. East Central Europe, 1975. 2. sz. 152.

Irodalom

Teleki Sámuel küzdelmeit az Országos Levéltár C 53. Departamentum publico-politicum, 1786, F 210 mutatja be. A sokoldalú statisztikai-gazdasági-kultúrpolitikai tennivalók olyan fegyelmezési kötelezettségekkel is párosultak, amelyek a biztosok személyi adottságainak nem felelhettek meg. Nehéz a Téka-alapító, könyvtárgyarapító, művelt, igényesen és magas morális normákkal élő Telekit magunk elé képzelni, amint a fenti iratban 1786. augusztus 25-én beszámol arról, hogy a hegyvidéki román falvak lakóinak megfékezésére jó megoldást talált: Két községből bevitette Nagyváradra a hangadókat és ott a piactéren kiköttette őket az oszlophoz, bűnlajstromukat pedig egy táblán a nyakukba akasztatta. Ezután kaptak 12 botot. A vidéket felkavarta a szokatlan büntetés. Ugyanez a Teleki a legnagyobb gonddal, humánusan elemzi kerületének állapotát (Ugyanott. F 205) és nyilván szívesen válik meg e terhes és egyéniségéhez nem illő munkakörtől. Utódjának, Haller Józsefnek már a fokozódó drágulással, a fizetések, nyugdíjak, panaszok intézésével is bajlódnia kell, miközben a beszámolási kötelezettség nem módosult (Országos Levéltár C 44 Departamentum politicum comitatuum, 1788, F 12. P 34–40).