Település, gazdasági élet

A Múltunk wikiből

A szlávok IX. század végi mohamedán leírás szerint veremházban laktak, amely lényegében egy peremén megmagasított és tetőszerkezettel ellátott verem volt. Nagyjából azonos volt ezzel a magyar köznép „földháza”, amely a téli szállás állandó épülete volt. Ez a néhány nap alatt készült, náddal vagy szalmával fedett építmény, melyhez a bejárattal átellenes sarokban falba jájt tűzhely (kemence) járult, még századok múlva is könnyűvé tette a szolganép átköltöztetését.

A szláv és magyar falu között a fő különbség az állatok számában és elhelyezésében volt.[1] A korai szlávság viszonylag kevés háziállattal rendelkezett, noha szókincse szerint minden európai háziállatot ismert. Legelterjedtebb állata a sertés volt, amelyhez az újonnan megszállt területeken nyilván annak a vidéknek a tájfajtái járultak, ahová eredeti hazájából átköltözött. A szlávság, ugyanúgy, mint ez a korai germánoknál is szokásban volt, féltett háziállatát éjjel házában tartotta.

A honfoglaló magyaroknál a háziállatok nagy száma lehetetlenné tette a család és a jószág együtt lakását, ezért szükségszerűen ki kellett alakulnia annak a szállásbeli kettősségnek, amelynek egyik elemében, a földházban az asszony a gyermekekkel és öregekkel telelt át, másik eleme pedig a jószág tartására szolgáló ól volt, amelyben a férfinép lakott.[2] Ez a kettősség genetikusan, a szavak eredetében mutatkozik meg: A finnugor eredetű falu és ház szavunkhoz járult a török eredetű ól és sátor. A török aul (aghil) azonban legkorábbi előfordulásakor nemcsak a jószág befogadására szolgáló építményt jelentette, mint a magyarban már az Árpád-korban (1211: borjúól, lóól; 1332: disznóól), hanem a nomád szállást, az együtt lakó nagycsalád települését is.[3]

Hogy a szállás>ól jelentésszűkülés a magyarban és több török nyelvjárásban a félnomád állattartás eltűnésével jött-e létre, avagy fordított volt a jelentésváltozás, azon lehet vitatkozni. A honfoglalás kori félnomád rendben mindenesetre úgy kell elképzelnünk a szállás életét, hogy a tavaszi vetés után a lakosság szinte teljesen elhagyta a falut, és a családok mint sátrazó aulok kivonultak legeltetni, ami a gabona aratásáig tartott. Nomád analógiákból tudjuk, hogy egy nemzetség vagy nemzetségi alcsoport csak állandó háborús veszély esetén nomadizál együtt. Ha nincs veszély, az aulok szétszóródnak, és önállóan legeltetnek, természetesen az előre meghatározott legelőkön. Az aulok családokra vagy nagycsaládokra való felbomlása jellemezhette az etelközi magyarságot, majd a honfoglalást követő átmeneti „együtt tartás” után a megtelepedett magyarságot is.[4]

Hogyan helyezkedett el a téli szálláson belül az állandó földház és a hozzá tartozó sátras, ólas aul? Amióta az alföldi városokat ábrázoló XVIII. századi térképeken felismerték a kétbeltelkes „kertes város”-okat, ahol a település magját a sűrűn egymás mellé épített lakóházak alkották, és ezt a jószág tartására szolgáló tágas ólaskertek gyűrűje vette körül,[5] ennek a mintájára képzelték el a honfoglalás kori magyar falut. Középkori adatokat azonban a típus korai meglétére mindeddig nem találtunk, arra viszont van XIII. századi adat, hogy a család a házban lakott, a férfi pedig hallótávolságra az állatokkal, az ólban. Egy XI. századi alföldi falu (Doboz–Sámson) ásatásaiból pedig úgy tűnik, hogy a falu egyik oldalán házak, másik oldalán sátrak álltak. Bármelyik forma bizonyul is a további ásatások során a honfoglalás korában elterjedtebbnek, annyi valószínű, hogy a téli szállás házaihoz sátra, ólas, karámos aulok, gazdasági épületek tartoztak, és az állattenyésztés visszaszorulásával az aul egyszerűsödött óllá. A XII. században használt ól az ásatások szerint szintén fedélszerkezettel ellátott verem volt, melyet árok kerített. Ebben helyezték el télen az állatokat: a nagy állatállománnyal rendelkező birtokos külön ólakban különféle állatait, melyeket pásztorai őríztek, az önállóan gazdálkodó közrendű ember mindenféle állatát együtt, és maga is ott hált.

Az aulnak óllá változásával párhuzamba hozható a telek szó jelentésváltozása, ami a magyar földművelés kezdeti formájához, az úgynevezett „telkes” műveléshez vezet vissza.

A telek szó kezdetben trágyázott földet jelentett, lényegében azt a földdarabot, amelyen a jószág huzamosabb ideig tartózkodott. Eredetileg tehát az aul földje vált telekké; a XIII. századtól számtalan adat van arra, hogy a falu helyét nevezték teleknek. A honfoglalás kori magyar földművelés lényegében a trágyázott telkeknek, az elhagyott aulok helyének a művelése volt, mely a jószágállások kiterjedt voltának megfelelően nem csekély földdarabokat jelentett. Ma még nem egészen tisztázott módon a telek szó az Árpád-korban sajátos jelentésváltozáson ment keresztül, amennyiben jelentése a XIV. században leszűkült a jobbágytelekre, a körülhatárolt gazdasági udvarra – melyen a ház is állt – és tartozékaira. E folyamat megértését főleg az nehezítette, hogy ez a jelentésváltozás párhuzamosan két síkon haladt, a nagybirtokon és a falusi gazdaságokban, adataink pedig csak a nagybirtokról maradtak. A nagybirtokon végbement fejlődés abban nyilvánult meg, hogy a földesúr a régi telkeken mezőgazdasági üzemet létesített, s ezt 1200 tájától a birtokos neve + telek elnevezéssel nevezték. Valószínűleg ezzel párhuzamosan, de számunkra rejtetten haladt az a folyamat, amely a faluban levő mansio jobbágytelekké formálódását eredményezte.[6]

A honfogalás kori kiindulás mindenképpen a téli szállás közelében levő telkes föld művelése, amelyet régi bolgár-török jövevényszavaink szerint ökör vonta ekével szántottak fel, az ősi köles mellett búzát és árpát vetettek bele, és sarlóval aratták le.[7]

Ami a szlávok lótenyésztését illeti, ez általában jóval alatta maradt a magyarokénak. A Kárpát-medence honfoglalás kori szlávságának állattenyésztését azonban két körülmény teszi figyelmet keltővé. Egyrészt az avarok állatállománya nem veszett el az avar birodalommal, hanem jó része a helyben lakók kezén tovább élt. Kétségtelen, hogy ezt az állományt a frank és bolgár hadjáratok erősen megtizedelték, s talán avar-onogur maradékok kezén is maradt belőle, de javarészben az avarok ellen támadó szlávok kezére kerülhetett. A zsákmány azonban nem a népet gazdagítja, hanem a vezér és vitézei között oszlik meg, tehát elsősorban azzal kell számolnunk, hogy kialakult egy nagy állatvagyonnal rendelkező szláv vezető réteg. A mohamedán geográfusok írják is a szlávokról, hogy „lova csak az előkelő férfiúnak van”.[jegyzet 1] Szvatoplukról pedig a következőket írják: „Ennek a királynak lovai is vannak, és csak olyan ételekkel él, amelyeket azoknak a tejéből készítenek.”[jegyzet 2] A zalavári ásatások csontanyaga, amely egy nagybirtok fogyasztását tükrözi, nagy számban tartalmaz szarvasmarha-, kecske- és juhcsontokat.[8]

Kétségtelen, hogy az állatállományuk zömét vesztett magyarok a helyi szláv vezetők javarészt avar eredetű méneseit, gulyáit, nyájait elvették; a fegyverrel elfoglalt Alföldön zsákmánykánt, Pannoniában pedig részben oly módon, hogy az eladdig Braszlav és társai birtokát képező udvari gazdaságok az állatokkal és pásztorokkal együtt a kende, a gyula, az Árpád-fiak és a harka kezére jutottak. Ezzel magyarázható például a szláv akol szó korai átvétele. Az akol a szlávban eredetileg kör alakú helyet, tábort jelentett, másodlagosan állatok befogadására szolgáló ilyenféle építmányt; állattartó akla azonban csak állatvagyonnal rendelkező főembereknek lehetett. Ennek megfelelően Árpád-kori helynévanyagunkban akollal csak nagybirtokon találkozunk. A nagybirtokszervezettel kapcsolatos a szláv közvvetítéssel nyelvünkbe került pásztor szó, valamint a helynévben feltűnő konyár ‘lovász’, pecér vagy beznek, ócsár ‘juhász’ foglalkozásnév. Bár a honfoglalással a tájfajtákban részleges módosulás következett be, ennek a nyelvben való jelentkezése csak sejthető egyes esetekben, például kabala ‘nyugati tájfajta kanca’. A szláv elnevezésű bivallyal eleink bizonyára már Etelközben megismerkedtek, és valószínűbb, hogy a honfoglalás előtti óorosz érintkezésből vezethetők le a szénagyűjtés terminológiájába tartozó kasza és villa szavak is.

A kelet-európai ekevasleletek arról tanúskodnak, hogy a IX. századi délorosz területen a legelterjedtebb a földet „túró”, ásó-papucs alakú szimmetrikus vassal ellátott eke (ralo) volt, de megtalálható ugyanez a volgai bolgároknál, Etelköz területén, Morvaországban, sőt Zalaváron is. Mellette elterjedt a több igaerőt igénylő nehézeke, amely a földet fordította is (szláv: plug; török: szaban); a sok állattal rendelkező főemberek gazdasága elsősorban ezzel dolgoztatott. A szlávság igaerőt nélkülöző csoportjai bizonyára ásólapáttal dolgozták meg földjüket.

A magyar telkes földműveléssel szemben a szláv művelés erdős vidékeken – például a Dunántúlon – az égetéses irtásművelés lehetett, ami égetéssel való szántóföldnyerést jelent. Az irtvány szláv láz neve a XI. századtól előfordul helynevekeben. Az alföldeken, ahol bőviben voltak művelhető földnek, szűzföldet törtek fel, és kimerülés után pihenni hagyták. Helyneveinkben ugyanis a parlag szó, amely a szláv prilogból ered, az Alföldön tűnik fel. A parlagművelés az erejét vesztett szántóföld parlagon hagyását, pihentetését jelentette. E két művelés csak a használatbavétel módjában tér el, mert irtásföldön ugyanúgy parlagoltak, mint feltört szűzföldön. Szabályozott szántó- és legelőváltó műveléssel a Dunántúlon már a IX–X. században számolnunk kell, viszont a háromnyomásos rendszer – nyugati hatásra – csak később terjedt el.

A honfoglaló magyarság magával hozta a búza, árpa, köles és kender szántóföldi művelésének ismeretét. Szláv jövevényszavaink szerint a Kárpát-medence szlávságától ismertük meg a zab, rozs és tönköly gabonaféléket, továbbá a kerti művelésű len és lencse mellett számos más kerti veteményt. A szlávokkal való érintkezés hatására fejlődött a mezőgazdasági technika, amiről például a gereblye, csép, asztag, polyva, gereben szavak átvétele tanúskodik.[9]

A mezőgazdaságénál is jelentősebb volt a helyi szlávság kézművességének hatása. Kézművességen elsősorban nem háziipart értünk, amellyel a család saját szükségletét elégítette ki. A kézműves készítményével részt vett az árucserében, és termelvényével adózott, még ha nem is szakadt ki az önellátó mezőgazdasági termelők közül. A kora feudális társadalmak kézművese mindamellett nem volt önellátó, szabad ember, hanem a fejedelem vagy a törzsfő szolgája: közvetlenül neki dolgozott vagy termelvényével adózott. Ebből következik, hogy a szláv kézművesség helye a honfoglalás előtt és után a fejedelmi udvarok szűkebb vagy tágabb környezetében volt. A magyarok által megszállt térségben a legfejlettebb kézművesség a pannoniai frank-szláv és a morva központokban alakult ki. Bizonyosra vehető, hogy a Pécsre, Zalavárra és a morva városokba telepített fémművesekre és más iparosokra a magyar fejedelmek és családtagjaik tették rá kezüket. A Magyarországra áttelepített kézművesek – akiket új uraik ugyanúgy megbecsültek, mint a régiek – első telephelye a fejedelmi székhelyekkel szomszédos római romvárosokban (Aquincum, Sopianae) lehetett, de jutott belőlük a tágabb környékre és a dukátusokba is.

Pannonia kisebb duxai körül szerényebb és nem városokban, hanem falvakban működő kézművesség volt. Háziipari termelvényeik tették alkalmassá őket néhány évtized múlva az Árpád-fiak szolgáltató hálózatába való bekapcsolásra. Ezzel lehetett kapcsolatos a szláv mesterségnevek – például gerencsér, takács, esztergályos – bekerülése a magyar nyelvbe.

Ha volt köztük a régi magyaroknál is ismert mesterség, mint az ácsnak megfelelő szláv teszér, ez olyan új technikát és szerszámkészletet ismertetett meg magyar társával, mint a kovács a vasverővel, vagy megfordítva, mint a magyar szűcs és ötvös a szláv bőr- és aranyművessel.[10]

A régészeti leletek tanúsága szerint a X. század eleji magyar társadalomban a vasművesség mellett a bronzöntés is ismert volt, a nemesfémek (arany, ezüst) megmunkálása pedig igen fejlett fokon állt. A korai időkből csak temetkezési anyagból ismerünk vaseszközöket (lószerszámot, kést és sarlót), használati helyükön azért nem maradhattak fenn vastárgyak, mert a magyar régiségben közmondásos szabály volt az értékes vasnak még a leégett házból való kikaparása is. A gyepvasérc országos elterjedtsége és a társadalmi igény a vasat közszükségleti cikké avatta, ezért megmunkálását kisebb közösségekben is fel kell tételeznünk. Az igényes, jó minőségű vas termelése mindamellett fejedelmi felügyelet alatt állt. Erre mutat, hogy a nyugat-magyarországi szláv vaskohászokra 904 után a kende magyar vasverőit telepítették, és az itteni és a borsodi vaskohász „rednek”-eket a század végére a két Vasvár szervezetébe fogták össze. Tárkányok és a nemesfémet feldolgozó ötvösök csak a fejedelmek, törzsfők és nemzetségfők központjai mellett dolgoztak. A fejlett szasszanida ötvösség közvetítői a mohamedán kálizok voltak. Ezt nem csupán mintakincsük eredete és a káliz népnév későbbi ‘pénzverő, pénzváltó’ jelentése tanúsítja, hanem az a törekvésük is, hogy emberi és állati alakokat – az iszlám tilalmának megfelelően – lehetőleg levélmotívumok alakjában ábrázolják. A böszörmény kálizok álltak kereskedelmi kapcsolatban a Kazár Birodalmon keresztül a mohamedán világgal, és ők terjesztették el a Kárpát-medencében az ezüstdirhemeket. A dirhem nem volt a köznép rendszeres fizetési eszköze, de a kelet-európai távolsági kereskedelemben annak számított.[11] Igazolja ezt a huszti dirhemlelet 400, részint helyben hamisított érmével, továbbá a 900–902-ben magyar uralom alá került Carnuntum római amfiteátruma mellett előkerült öntőminta Mutadid kalifa (892–902) dirhemjének utánzásához.[12]

Az ezüstpénz és a bizánci arany mellett egyenrangú csereeszköznek számított a prém (nyest) és a tinó.

Az árucsere a fejedelmek, hercegek és törzsfők udvarhelyein zajlott le (ilyen volt például a nyírségi Tasvára), ahol az úrnak módjában állt vámot szedni. Vám szavunk a vásár szóval együtt iráni, talán káliz eredetű.[13] Feltehető, hogy a kálizok által a Dunán szedett fejedelmi vám ugyanúgy tized volt, mint a volgai bolgár fejedelem által 922-ben a Volgán szedett vám, ami például 10 rabszolga után egy rabszolgát juttatott a fejedelemnek.[14]

Rabszolgák eladása görök és mohamedán kereskedőknek az új hazából a besenyők közbeékelődése miatt nehezebbé vált, de teljesen nem szűnt meg, mert a besenyő törzsfőknek is érdeke volt az országukon átvezető vámolható távolsági kereskedelem. Maszúdi szerint éppen egy kaukázusi mohamedán kereskedőt ért sérelem váltott ki háborús konfliktust a türkök (magyarok) és a besenyők között.[15] A nehézkessé vált rabszolgakereskedelem vezette a kalandozó magyarokat arra, hogy foglyaikat lehetőleg még hazavonulásuk előtt az illető országban átváltsák könnyen szállítható értéktárgyakra.

Az a nemesfémmennyiség, amit Árpád és utódai az idegen uralkodóktól hadibér, hadisarc vagy évi adó formájában kaptak, továbbá, amit a nagyfejedelem zsákmányrészesedés és vám révén szerzett, alighanem megközelítette az avar kagán által felhalmozott értéket. Hogy ez nem került holt kincsként a föld alá, az azt jelenti, hogy a X. század élénkebb nemzetközi kereskedelmi viszonyai között csereáruvá vált, elsősorban textillé, drága bizánci brokátokká az udvarbelieknek és szövetté a katonai kíséret számára, emellett fűszerré és luxustárgyakká, amit a böszörmények a távoli keletről szereztek be.

Lábjegyzetek

  1. MHK 178.
  2. MEH2 94.

Irodalom

  1. A magyar települések formájára lásd Szabó I., A falurendszer kialakulása Magyarországon; Maksay, A magyar falu középkori településrendje; Doboz falura lásd Kovalovszki Júlia, [Folia Archaeologica 16. 1964. 125–141;
  2. A kora Árpád-kori magyar földházra lásd Méri István, Árpád-kori népi építészetünk feltárt emlékei Orosháza határában (Régészeti Füzetek Series 2. Nomero 12. Budapest, 1964); lásd még Bóna István, [Acta Archaeologica Hungarica 18. 1966. 312–136 és alább.
  3. az aulok szóródására lásd W. Radloff, Aus Sibirien I. (Leipzig, 1884) 527.
  4. A félnomád mezőgazdaságra általában lásd (Györffy István, A magyarság néprajza II. 114. kk. A nomád–félnomád–letelepült állattartás eltérő vonásaira és a magyarok félnomád voltára lásd Györffy, István király és műve 397–409.
  5. A kertes városokra lásd Györffy István, Az alföldi kertes városok (Néprajzi Értesítő 18. 1926, 105–136) és egyéb cikkei: Györffy István munkái. I. Magyar nép – magyar föld (Budapest, 1942); II. Magyar falu – magyar ház (Budapest, 1943).
  6. A telek szóra és régi jelentésére lásd Belényesy Márta, Adatok a tanyakialakulás kérdéséhez (Budapest, 1948); Makkai László, Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára (KolozsvárBukarest, 1957). 471–476; Földes László, Magyar Nyelv 67. 1971. 518–531; Györffy, Budapest története 323–324.
  7. Bolgár-török jövevényszavainkra lásd Gombocz, Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache.
  8. A szlávokra gyakorolt avar hatásra lásd Fügedi Erik, Az avarok és a morva-szlávok (Archaeologiai Értesítő 1946–1948, 312–338).
  9. A magyar nyelv szláv mezőgazdasági szókincsére lásd Kniezsa, [A magyar nyelv szláv jövevényszavai I. és Balassa, Az eke és a szántás története Magyarországon irodalomjegyzékét, 544. kk.
  10. A fémművesség szókincsére lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 119. kk.; Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 15. 1972. 280. kk.
  11. A dirhemek elterjedésére lásd Huszár Lajos, Acta Archaeologica Hungarica 5. 1955. 67. kk.; Bartha, A IX–X. századi magyar társadalom 154. kk.; Bálint Csanád, Századok 116. 1982. 3–32.
  12. A carnuntumi dirhemöntő mintára lásd M. Mitterauer, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung 75. 1967. 311.
  13. Vám és vásár szavunk esetleges khorezmi eredetére lásd Györffy György, Magyar őstörténet. Egyetemi jegyzet (Budapest, 1951). 36. kk.
  14. A kazárok és bolgárok által szedett tizedvámra: MHK 215; Zeki Validi Togan A., Ibn Fadlans Reisebericht 80.
  15. A kaukázusi kereskedőkre lásd Marquart, Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge 62.


A magyar és a helyi szláv társadalom
Szláv–magyar együttélés Tartalomjegyzék Társadalmi fejlődés