Temesvár

A Múltunk wikiből

románul Timişoara, németül Temeswar, horvátul Temišvar, bánsági bolgárul Timišvár, szerbül Темишвар

város Romániában, a Bánságban
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Temesvár címere
1551
október 17. A török megkezdi Temesvár ostromát. (Október 27-én eredménytelenül elvonul.)
1552
június 24. A török megkezdi Temesvár ostromát. (Július 27-én Losonczy István feladja a várat. Az elvonuló őrséget – a várkapitánnyal együtt – a török felkoncolja.
július vége Temesvár központtal új magyarországi török vilájetet szerveznek.
1597
október 17. Erdélyi csapatok Temesvárt ostromolják. (Október 27-én eredménytelenül elvonulnak.)
1633
augusztus 21. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Lefolytatja a hűtlenségi pert Zólyomi Dávid, valamint a temesvári pasához menekült Székely Mózes és hét társa ellen.)
1697. július 23.
Vaudemont Károly herceg, altábornagy bevonul Sárospatak várába. A felkelők beveszik magukat a környező erdőségekbe, illetve a temesvári pasához menekülnek.
1697. szeptember 11.
Savoyai Eugén herceg Zentánál csatára kényszeríti a Tiszán kelet felé átkelő török sereget, és hatalmas vereséget mér rá: a nagyvezír életét veszti, a szultán Temesvárra menekül.
1716. október 13.
Musztafa pasa feladja Temesvárt.
1716. október 16.
A császári sereg bevonul Temesvárra. A visszafoglalt Bánság kormányzója Claudius Florimond Mercy tábornagy.
1723 és 1733 között
Claudius Florimond Mercy tábornok manufaktúraállítási kísérletei Temesvárott.
1740
A Haditanács Országos Főhadparancsnokságokat szervez Buda, Temesvár, Pétervárad, Zágráb, Nagyszeben székhellyel.
1790. július 10.
II. Lipót szeptember 1-re Temesvárra összehívja a szerb nemzeti kongresszust.
1790. szeptember 1.
Temesváron megnyílik a szerb nemzeti kongresszus.
1791. április 23.
II. Lipót elutasítja a temesvári szerb nemzeti kongresszus által kérelmezett területi autonómiát.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.
1849. augusztus 5.
Dembiński szőregi veresége.
1849. augusztus 6.
Piemont békét köt Ausztriával.
Az erdélyi hadsereg felbomlását előidéző nagycsűri vereség.
1849. augusztus 7.
A kormány felajánlja a koronát a Romanovoknak. Görgei tárgyalást ajánl az oroszoknak.
1849. augusztus 9.
Kossuth Bemre bízza a hadsereg fővezérletét.
Görgei Aradra érkezik.
A fősereg megsemmisítő veresége Temesvárnál.
1857. november 15.
A SzegedTemesvár vasútvonal megnyitása.
1858. július 20.
III. Napóleon és Cavour piemonti miniszterelnök plombieres-i megállapodása a Habsburgoknak Itáliából történő kiszorítására.
A TemesvárJaszenova vasútvonal megnyitása.
1867. október 11.
A Temesvári Általános Munkásegylet megalakulása.
1869. február 7.
A magyarországi románok temesvári értekezlete.
1878. május 20.
A TemesvárKaránsebesOrsova vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Romániával.
1906. május 21–23.
Temesvári általános sztrájk.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői
avar kor
ROMÁNIA
Timişoara / Temesvár X

Györffy György

Vármegye, vár, város

Amiként Erdélyben az ispánok függő viszonyban voltak a vajdától, valószínű, hogy Csanád kezdetben hasonló módon gyakorolt felügyeletet azon ispánok felett, akik elfoglalták Ajtony főembereinek a helyét Aradon, Temesvárt, Kevén és Krassó várában, és alighanem ezeknek az ispánoknak a neve maradt fenn Arad és Keve várak nevében, Csanádot ugyanakkor „primus inte pares” minőségben tünteti fel az, hogy csupán egy várnak és megyéjének adott nevet.

Kristó Gyula

Kereskedelem

Idriszi a XII. század közepén megadja Csanád és a környező megyék székhelyei közti távolságot. Eszerint Csanád Kevétől és Temesvártól 4–4 napi, Csongrádtól pedig 3 napi útra feküdt, Bács és Keve távolságát pedig 60 mérföldnyire teszi.

Hegyi Klára

A birodalom peremén: a vazallus államok változatai

Erdélybe akár Havasalföld és Moldva, akár Temesvár felől be lehetett törni.

Sinkovics István

A török védnökség

A lengyeleken és törökökön kívül rácok is egyre nagyobb számban magyarok harcoltak János  oldalán. December végére a Tisza és Erdély közé eső terület, Temesvár kivételével, összes váraival a ke­zében volt.

Török támadás Erdély ellen

A beglerbég megindította támadását, és egymás után foglalta el Becsét, Becskereket, szeptember második felében a Maros menti, apróbb várakat, köztük a Fráter György birtokolta Csanádot is. A várak nem tudtak komoly ellenállást kifejteni; Castaldo pedig, miként Bécsbe jelentette, nem vállalkozott arra, hogy 8-9 ezer katonájával útját állja a 140 ezer főt számláló török seregnek. Nyílt ütközet vállalása helyett a védővonal két legfontosabb pontját, Lippát és Temesvárt készült megerősíteni.

A török hadsereg olyan területen hódított, ahol korábban nem járt, és félő volt, hogy a Marostól délre eső területen berendezkedve, már a Tiszántúlt és Erdélyt fogja veszélyeztetni. Fráter György elindította hát a Portára Erdély adóját, és közben készült a védelemre. Szeptember második felében fegyverbe hívták a Tisza és Erdély közötti megyéket, Erdélyben pedig elrendelték a három nemzet felkelését. Ferdinánd a felkelő hadak parancsnokának nevezte ki Fráter Györgyöt, aki familiárisaival táborba szállt, hogy a csapatok gyülekezését irányítsa, s rávegye a felkelőket, hogy Erdély határán kívül is harcoljanak. Közben Castaldo is beleegyezett, hogy a csapatokat Temesvár vidékére irányítsák, ami Fráter György javaslata volt.

A délszlávok megnyerése hamarosan haszonnal járt a beglerbég számára. Október elején a török sereg váratlanul elfoglalta Lippát, melyet a város rác lakossága juttatott a kezére. Ugyancsak az ő biztatásukra megpróbálkozott Temesvár ostromával is, de eredmény nélkül.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

A hadjárat vezetésére Szulejmán a perzsa háborúkban gazdag tapasztalatokat szerzett Kara Ahmed pasát nevezte ki szerdárrá, akihez Drinápolyban április 22-én csatlakozott Haszán anatóliai beglerbég is. A sereg a balkáni csapattesteket összegyűjtve, Belgrádnál kiegészült, majd Titelnél átkelve a Tiszán, Temesvár ellen fordult. Miközben ez a hadoszlop láthatóan a Temes-vidék birtokbavételére törekedett, s a hódoltsági sávot kívánta kiterjeszteni Erdély rovására, egy másik, javarészt tatár segédcsapatokkal megerősített török hadtest, kiegészülve a román vajdák hadaival, Erdélyből próbálta sakkban tartani Castaldót.

Temesvár jóval súlyosabb helyzetben volt, mint az előző évben. Megerősítésére alig volt idő, Losonczy István várparancsnok személyes áldozatvállalásával sem tudott elegendő katonát és felszerelést előteremteni. A támadók már június végén körülzárták a várat, így bőven maradt idejük az ostromra. A nyári hőségben kiszáradt a várárok vize, az ágyúkat közelebb lehetett vontatni a falakhoz. Amikor a törökök a víztorony elfoglalásával elvágták egymástól a várat és a várost, Temesvár sorsa megpecsételődött. Losonczy a városiak és az idegen zsoldosok nyomására elfogadta a szabad elvonulást, de a törökök ígéretüket megszegve őt és katonái többségét levágták.

A vár elestével az egész Temes-vidék ellenállása összeomlott. Lippát, holott megerősítésére a császári tábornokok Temesvárnál nagyobb gondot fordítottak, Aldana felgyújtatta, és sorsára hagyta.

A támadás iránya azonban egyre inkább észak felé fordult, mivel Ahmed pasa jó érzékkel figyelt föl a Temesvár elvesztését követő zavarra, és általában véve kedvezőbbnek tartotta, ha a Tisza mentén terjeszkedve Erdélyt elvágja a királyi Magyarországhoz fűző utánpótlási vonalaitól.


A legerősebb Temesvár volt, mintegy 2300 katonával és 17 ágyúval, Egerben mintegy félezerrel kevesebb katona szolgált, 4 nagyobb és 20 kisebb ágyúval.

Ferdinánd, hogy birodalmi segítséget szerezzen, igyekezett megegyezést közvetíteni V. Károly és a német fejedelmek között. Július 7-én létre is jött köztük a passaui megállapodás, s Móric szász választófejedelem 11 ezer főnyi seregével még Temesvár eleste előtt Magyarországra érkezett.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

A török közigazgatás

A Körösöktől délre eső vidék Temesvár elfoglalása után új vilájet lett, Temesvárral mint központtal. Területe lényegesen kisebb volt, mint a budai vilájeté, talán mert a török arra gondolt, hogy Erdély felé is kiterjeszti hatalmát.

Péter Katalin

Az első hazai reformátorok

Szegedi Kis kizárólag a hódoltságban működik, ennek viszont egész területét bejárja; Gyulán, Cegléden, Temesvárott, Tolnán tevékenykedik viszonylag hosszabb ideig.

Iskolák

Szegedi Kis István 1545-ben Gyulán kezdi tanári működését, majd a török hódoltságba, Ceglédre, 1549-ban pedig Temesvárra költözik.

A prágai szövetség: Erdély összefogása a királyi Magyarországgal és a román fejedelemségekkel

Meggyorsította a döntést, hogy a Temes-vidéki rácok 1594 tavaszán felkeltek a török ellen, és Zsigmondtól, akit despotájukká kiáltottak ki, segítséget kértek. Zsigmond kipróbált hadvezérét, Székely Mózest küldte melléjük, de a temesvári pasa a rácok megmozdulását leverte.

Sinkovics István

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

  • A Maros mentén eredményesen haladt előre a lugosi bánnak kinevezett Borbély György támadása. Báthori István egykori hadvezére 13 várat foglalt vissza 1595. augusztustól októberig, köztük olyan fontos helyeket, mint a Maros mentén Lippa, Solymos, Arad, Csanád, Világos, végül elfoglalta Jenőt is, és egyúttal meghiúsította a temesvári pasa várostromokat felmentő próbálkozásait.
  • Az 1595. év tehát a török elleni háborúban jelentős eredményeket hozott. Esztergom és Visegrád visszafoglalásával a császári és a magyar seregek behatoltak Buda közvetlen védelmi övezetébe. Az arcvonal keleti szárnyán a Maros menti várak felszabadításával a Tiszántúl déli fele az erdélyi csapatok ellenőrzése alá került. A török a nagyobb várak közül csak Temesvárt tartotta a kezében, Havasalföldről pedig csaknem teljesen kiszorult. Budáról az asszonyokat, gyermekeket és a drágább értékeket hajókra rakták, Nándorfehérvárra, Szendrőbe vagy még távolabbi, védett helyekre szállították. A leváltott temesvári pasát, útközben hazafelé, hajdúcsapatok támadták meg, megölték, és kincseit elvették.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

  • Helyi jelentőségű próbálkozásnak számít, hogy 1596 áprilisában az újonnan kinevezett temesvári beglerbég körülzárta és ostrom alá fogta Lippát, de az őrség Borbély György parancsnoksága alatt keményen tartotta a várat. A Prágából visszatérő Zsigmond felmentette Lippát, majd Temesvárt támadta meg, szétverte az ellene küldött tatárokat, de újabb török sereg közeledésének hírére hazatért Erdélybe.
  • Miksa főherceg csak a magára hagyott Eger eleste után vezette hadait a török ellen. Csatlakozott hozzá csapataival Teuffenbach kassai főkapitány, a vármegyék hadra kelt nemessége, és megérkezett a Temesvárt júniusban sikertelenül ostromló mintegy 8–10 ezer főnyi erdélyi sereg, Báthori Zsigmond fejedelem vezetésével.

Uralmi válság Erdélyben

Báthori Zsigmond azonban nem tudta elviselni a döntés felelősségének súlyát, és pánikszerűen cselekedett: 1597 januárjában újból Prágába ment, hogy segítséget kérjen a háború folytatásához, és egyúttal a fejedelemségről lemondása feltételeiről tárgyaljon. Miután nem sikerült megegyezni, bosszúsan ismét visszatért Erdélybe. Temesvár újabb ostromával is próbálkozott, de megint eredmény nélkül.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

Mielőtt az udvar döntött és az erdélyi követség hazatért volna, Székely Mózes szultáni athnámét kapott a fejedelemségre, s 1603 kora tavaszán a török földre bujdosott erdélyiek élén, Bektás pasa temesvári beglerbég támogatásával, visszatért Erdélybe.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Az első kapcsolatok Bocskainak egy török rabja által létesültek, aki sarcának összekoldulása címén feltűnés nélkül közlekedhetett Bocskai akkori lakhelye, Sólyomkő és az emigránsok főhadiszállása, Temesvár között. 1604. április 1-re már annyira érettnek látszott az ügy, hogy a magyarországi fővezérlettel megbízott nándorfehérvári pasa, Lalla Mehmed ezen a napon levelet írt Bocskainak. Elhitte – írja az erdélyi bujdosóknak –, hogy Bocskai mindig [!] jóakarója volt a török császárnak, ám mutassa meg ezt most is, s közölje szándékait. A török rab konkrét feltételeket hozott, ezeket Bethlenék írásba foglalták, s a pasa a szultánhoz juttatta, aki felhatalmazta az időközben nagyvezírré kinevezett Lalla Mehmedet a szövetség megkötésére. Augusztus első napjaiban az új nagyvezír értesítette Bocskait, hogy mivel az erdélyi bujdosók őt „egy akaratból fejekké és fejedelmükké akarják választani”,[1] kívánságára török csapatokat ad segítségül, akik beviszik Erdélybe.

Ezekben a napokban Bocskai birtokügyeinek intézése címén Erdélybe ment, s ott is tartózkodott szeptember végéig, talán mert odavárta – török segítséggel – a bujdosókat, s elő akarta készíteni a talajt számukra. De ha ezért ment oda, hiába várakozott, mert török csapatok Temesvár körüli gyülekezéséről értesülve, Belgiojoso attól félt, hogy Lippa megvételére készülnek, s odaküldte Dampierre ezredest – császári zsoldba vett magyar hajdúkkal. Ezek a lippai és jenői helyőrséggel egyesülve, szeptember 13-án rajtaütöttek az erdélyi bujdosók táborán, akiket csak a temesvári törökök kirohanása mentett meg a nagyobb bajtól. Jóllehet már másnap megírták Bocskainak, hogy az incidens terveikben komoly fennakadást nem okozott, s készülnek Erdélybe, valójában terveik módosultak, és most már Gyulára hívták Bocskait, hogy onnan együtt induljanak. Már ez a hír sem érinthette kellemesen Bocskait, még kevésbé az a másik, hogy a bujdosók szétugrasztásakor a törökkel folytatott levelezésének egy része a hajdúk s onnan alighanem Belgiojoso kezébe került. Már a kortársak is sokat és sokfélét beszéltek a levélről vagy levelekről, s azóta se bizonyosodott be, hogy tulajdonképpen mi történt. Az azonban tény, hogy Belgiojosónak ilyen levelet senki sem adott át, s a főkapitány ez időben nem is gyanította, hogy mire készül Bocskai. Egészen más dolgokkal volt elfoglalva.


Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával.

A hajdúk reményei

A Dampierre-hajdúk, akiknek a csatlakozása nélkül Bocskai ügye egészen másként alakult volna, többet várhattak még a késedelmesen fizetett császári zsoldtól is, mint a létében fenyegetett Bocskaitól. Egyébként sem panaszkodhattak, hogy a császári hadseregben hátrányokat szenvedtek volna. Éppen ők voltak azok, akiket a temesvári rajtaütésben tanúsított helytállásuk alapján Dampierre gyalogosokból lovasokká emelt, s tűzfegyverrel látott el, közelítve helyzetüket és fegyverzetüket a császári elitlovásságéhoz.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

Havasalföldre török csapatok hozták vissza Radu Mihneát, s a boszniai pasa vezetésével a Barcaságba nyomultak, míg a Hunyad vármegyei Vaskapun át Bethlen hozta a temesvári pasát seregével.

Báthori Gábor bukása

Ám Báthori sem tudott élni győzelmével, annak ellenére, hogy Konstantinápolyban Ghyczyt elejtették. Teljesen elvesztette fejét, borgőzös állapotban zsarnokoskodott környezetén, egymásnak is ellentmondó, fantasztikus terveket kovácsolt. Nagy Andrást kivégeztette, s ezzel a hajdúkat is elidegenítette magától, de a legsúlyosabb hibát akkor követte el, mikor uralmának legfőbb támaszát, Bethlen Gábort tette ellenségévé, aki pedig török kapcsolatait is rendbe hozhatta volna. Bethlen kétségkívül szerette a fejedelmet – ahogy egész Erdély rajongott érte, s még ellenségei sem tagadták soha egyéniségének lenyűgöző varázsát –, de Báthori felhőkben járó tervezgetései és fegyelmezetlen kapkodása miatt az utolsó időkben heves jelenetekre került sor közöttük. A fejedelem érezte, hogy Bethlen helyteleníti életmódját is. Már puszta jelenléte is ingerelte, s a végén vetélytársat látott benne. Egy ízben, nem tudván magán uralkodni, kardot rántott rá, máskor meg égő gyertyát nyomott szakállába – végül elhatározta, hogy elteszi láb alól. Bethlen régi barátjához, a temesvári pasához menekült, s várta, hogy a vihar elmúljék a feje felől.

A trón biztosítása

A török csapatok megindulásának hírére 1636. elején Váradra vonult seregével, s Kornis Zsigmond főgenerális alatt Huszár Mátyást a székelyekkel, Ibrányi Mihály váradi alkapitányt a bihari hajdúkkal küldte a Gyula felől Bethlennel együtt közeledő temesvári pasa elé. Október 6-án, eldöntetlen csata után mindkét fél visszahúzódott, de a szalontai hajdúk Győri Jakab kapitányuk vezetésével rácsaptak a visszavonuló törökre és megszalasztották őket. A váratlan fordulat felbátorította Rákóczit, és Lippa alá ment a budai pasa főserege elé. Az ősziesre fordult időjárás miatt a pasa nem mert támadni, s megegyezést ajánlott. Rákóczi megtarthatta trónját, de meg kellett fogadnia, hogy a Bethleneket személyükben és vagyonukban többé nem háborítja. Kellemetlen, de viszonylag csekély engedmény volt ez ahhoz a súlyos presztízsveszteséghez képest, amelyet a Porta szenvedett engedetlen vazallusától. Ha bel- és külpolitikai bonyodalmak miatt bele is nyugodtak a történtekbe, a temesvári pasának életével, a budainak tisztségével kellett fizetnie a kudarcért.

Hegyi Klára

Törökök

A többi nagyobb török központ, a vilajet- és szandzsák-székhelyek közül különösen a katonailag fontosak – mint Fehérvár, Esztergom, Eger, Temesvár – törökösödtek el, keresztény lakosságuk inkább állt hitükben megmaradt, beköltöző délszlávokból, mint magyarokból. E katonai-közigazgatási központok lakosságával együtt külső képük is megváltozott. A békétlen kor a várak megerősítését és karbantartását tette a legfontosabb feladattá, de a mindennapok szükséglete minden mohamedánok lakta helyen életre hívott néhány templomot: nagyobb, kőépítésű dzsámikat és kisebb, nemegyszer deszkaalkotmányú mecseteket, mellettük mohamedán iskolákat és szociális intézményeket, fürdők s igénytelen szállóházak sokaságát, valamint a hozzánk is elvetődött szerzetesek, a dervisek kolostorait. E főleg vallási középületek részben keresztény építmények átalakításával vedlettek át mohamedánná, s torz mivoltukban sem az átalakított, sem az átalakító kultúrához nem volt sok közük.

A templomi istentiszteletek, az iskolák vallásos, főleg a Korán ismeretére és magyarázatára szorítkozó oktatása, az egyházi ünnepek idején megélénkülő társasági élet, illetőleg a befelé forduló családi élet már inkább volt mohamedán török, mint a települések külső képe, de ez is provinciális volt, s erős balkáni hatások tarkították.

R. Várkonyi Ágnes

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Kemény János a távoli Erdélyben úgy látta, hogy a kereszténység összefog, küszöbön áll a Habsburg császár vezetésével induló általános törökellenes támadás. Az ország egyesítése érdekében mindent egyetlen lapra tesz fel. Elutasítja Ali pasa ajánlatát, lefogatja az erdélyi török párt vezetőit, Barcsayt és fivérét, majd kivégezteti őket. 1661. április 23-án a besztercei országgyűléssel kimondatja, hogy Erdély elszakad a Portától, és a magyar király hatalma alá helyezi magát. A Habsburg-udvarral történt előzetes tárgyalások megpecsételéseként a rendek követei az ország nevében kijelentik, hogy ha Lipót császár haddal segíti a fejedelmet, és konstantinápolyi követe útján elhárítja a szultán haragját, készséggel fogadnak császári őrséget több erdélyi várba.

A szultán azonban most sem tűr Erdélyben a királyi Magyarországgal egyesülni igyekvő fejedelmet: azonnal tatár csapatok zúdulnak a Székelyföldre, a temesvári pasa a szászok ellen készül, Bécsbe pedig megérkezik a tatár kán követe a negyvezír békeajánlatával: nem háborgatják a magyar király birodalmát, cserében Kemény fejét követelik, és azt kívánják, hogy a császár hagyja Váradot a szultán birodalmában.

Hadsereg és társadalom

Óvatosan kezelendőek Evlia Cselebi tájékoztatásai is: szerinte a temesvári várnak a ziámet- és a tímár-birtokokkal együtt 7800 főnyi katonasága van, emellett a pasa fegyveresei is szolgálnak itt, a kettő együtt 10 ezres létszámú haderő.

Szabadalmas mezőváros – királyi város

Évi hét vásárával, Bécsben, Krakkóban megforduló, Kassa, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó vásárait látogató kereskedőivel Debrecen az ország legélénkebb forgalmú kereskedő mezővárosa.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

A Balkánról jött kereskedők gócai olyan városokban alakultak ki, mint Temesvár, Baja, Székesfehérvár, Buda, Komárom, Győr. S noha a Habsburg-államhatalom a jó pénzért kiadott engedélyek ellenére valóságos akadályverseny elé állította a magyarországi városok balkáni származású kereskedőit is, ezek áruikkal 1668-tól Lengyelországba is rendszeresen eljutottak.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • A megelőző, határ menti háborúkban megritkult, amúgy is inkább ártereken élő és a homokot kerülő magyar lakosság mellé, néha közéje települve, azzal együtt kerültek Temesvár, Szolnok, majd Gyula elestével török uralom alá a rácok is.
  • Mint ahogy a Marostól északra szórványszerűen sokfelé laktak balkáni származású délszlávok és vlachok, lassanként elmagyarosodva, néha azonban megtartva a többi görögkeleti püspökséget magába olvasztó vagy maga alá rendelő temesvári metropolitához fűződő vallási kapcsolatukat, ugyanúgy maradtak fenn a Marostól délre is magyar szigetek.
  • 1669-ben írta Benlich püspök] egy látogatásáról, hogy „a temesvári egyházi körzetben … egy Todua nevű faluban tartanak egy magyar világi licenciátust, aki énekel, prédikál, esket és keresztel köztük – Egy másik faluban is bevettek egy világi licenciátust, aki keresztel, esket, prédikál és énekel, mivel ez a magyar nép eléggé hajlamos arra, hogy kedvelje az énekeket. Noha írtam nekik, hogy ne nyúljanak azokhoz a szentségekhez, mert licenciátusok, de hiába, nem engedelmeskednek, s egyebet nem tehettem, mert azok a falusiak a törökhöz fordultak volna. Bár mindig megy Temesvárról az ottani papok közül felváltva egy-egy, de ezek énekeket követelnek tőlük … pedig ez a nép nagyon is jól tudja a szláv nyelvet, s azok az atyák jól szolgálnák azokat, akik engedelmeskednének.„[2] Négy év múlva sikerült csak a püspöknek elűzni a magyar licenciátusokat és bosnyák papokat küldeni helyükbe. A szóban forgó falvak egyike a megnevezett Tolvajd (ma Tolvadia), Temesvártól jócskán délre, a másik is valahol itt keresendő. Temesváron egyébként 1625–1650 közt jezsuita misszió is működött.

R. Várkonyi Ágnes

A hanyatló török ereje

Lotharingiai Károly herceg fővezérletével a szövetséges fősereg, mely a magyar ezredekkel és a sziléziai, valamint lengyel fegyveresekkel együtt mintegy 40 ezer főből állt, s melyet a tüzérségi teendőkre rendkívül alaposan felkészítettek, 1684. május végén igen lassan, napi 8–9 kilométeres sebességgel kezdte meg előrenyomulását. Aznap, amikor megvették Visegrádot (június 13.), Musztafa pasa 15 ezer emberrel és ágyúkkal együtt beérkezett Budára, és a budai pasát a temesvári, egri, boszniai és tatár segédcsapatokkal a szövetségesek ellen küldte. Lotharingiai Károly herceg hadvezéri zsenialitásának köszönhető, hogy Kara Mehmed pasa, Buda parancsnoka, amikor 18 ezer főnyi haderejével a szövetségesek elé vonult, hogy feltartóztassa őket, a váci csatában (június 27.) súlyos vereséget szenvedett.

Hadseregek és haditervek

Az újszerű várvívást Érsekújvár alatt próbálták ki, mert 1684-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Buda ostromára nem is gondolhatnak addig, amíg Érsekújvár a török kezén van. Lipót császár elég későn, 1685. június 28-án adott engedélyt a vár megvívására. Lotharingiai Károly a 43 ezer főnyi fősereggel július közepén vette körül a várat. Érsekújvár 3 ezer főnyi védőjének parancsnoka, Haszán pasa a szövetségesek megadást követelő felszólítására kijelentette, hogy Érsekújvár kulcsa Budán van. Közben pedig – mivel Leslie tábornok kísérlete, hogy elfoglalja az eszéki hidat, kudarcba fulladt – Sejtan Ibrahim szeraszkier 40 ezer főnyi felmentő sereggel átkelt a Dráván, s Budára tartott, hogy a váradi, egri, temesvári pasákkal egyesülve felmentse Érsekújvárt. Lotharingiai Károly széles körű biztosítással és nagy technikai előkészítéssel kezdte meg a vár ostromát. Hetekig tartott, amíg a hadmérnökök vezetésével és több ezer ember munkájával a 3 párhuzamos ostromárkot, ezenkívül a 36 ostromágyú és 18 mozsárágyú felállítására alkalmas redout-kat kiépítették. Lecsapolták a várárok vizét, rőzsegátakat emeltek, aknákat fúrtak, majd körsáncot (circumvallatio) építettek. A védők többször kicsaptak, felgyújtották a rőzsegátakat, szétverték az erődöket. Várvíváshoz már nem elég az egyéni bátorság, már főleg haditechnikára volt szükség. Mindenekelőtt nagy anyagmennyiségekre: vasra, fára, mázsaszámra felhasználható lőporra, illetve nehéztüzérségre, aknásztudományra és kivált munkára. Torricelli a század közepe táján megpróbálta Galileinek a szabadesésről szóló törvényét az ágyúk és mozsarak golyópályájára alkalmazni, de még nem ismerték a közegellenállás törvényét. A lőtávolságot, a becsapódási pontokat tehát még nem tudták mérni, az ágyúkat próbalövésekkel állították be.

Augusztus elejére a szövetségesek nehéz helyzetbe kerültek Érsekújvár alatt, mert a török felmentő sereg egy része ostrom alá vette a Bottyán János kapitány védelmére bízott Esztergomot, más része pedig a Vácnál felvert hídon Érsekújvár alá került. A Haditanács javasolta: hagyják veszni Esztergomot. Badeni Lajos viszont kijelentette, hogy Esztergommal együtt Érsekújvárról is le kell mondaniok. Lotharingiai Károly herceg Badeni Lajos javaslatát fogadta el, s a szövetséges haderő zömével, mintegy 40 ezer főnyi haderővel elindult Esztergom felmentésére. Ibrahim erre Esztergom alól – egyesített seregével – a szövetséges haderő elé vonult. Nyergesújfalu határában augusztus 15-én csapott össze a két hadsereg: az öldöklő csata sorsát Batthyány Ádám, Czobor Ádám és Monasterly rác kapitány lovasrohama, valamint az döntötte el, hogy Bottyán János kapitány Esztergom védőivel a döntő pillanatban hátba támadta a török sereget. Ezután, 1685. augusztus 19-én a szövetséges csapatok bevették Érsekújvárt: kiesett a török hatalom magyarországi védelmi rendszerének legfontosabb láncszeme.

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

1708-ban Temesvár környékén tört ki a járvány, s továbbterjedt a császári kézen levő Erdélyre, állítólag vándorcigányok révén.

II. József nagyszabású telepítései

Tessedik Sámuel jelentősen alábecsülte a kiadásokat, midőn azt állította, hogy a Temesvárra telepített 2319 német család egyenként 202,25 forintjába került az államnak. De annál inkább megállta helyét levont következtetése, hogy sokkal kevesebb költséget jelentett és több hasznot hajtott volna, ha Bécs németek behívása helyett hazai jobbágyok áttelepítésére ad lehetőséget.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

Az 1690-es években Pest 9 malomtulajdonos polgára közül 5 élelmiszeriparból él. Három, nyomorúságos viszonyok közt tengődő rácot leszámítva, a 12 pesti ácsmester a polgárok leggazdagabbjai közé tartozik, a még török kézen levő Temesvárott is lerakatot tartó Emmanuel Miklós vegyeskereskedővel, Hassun János vasárussal és néhány posztókereskedővel együtt.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba. A tőlük kapott tájékoztatásnak nyilván része volt abban, hogy Thököly javaslatára a nagyvezír megváltoztatta haditervét. Miután Titelt elfoglalta, Szeged felé indult, hogy azután a Maroson átkelve Felső-Magyarországra törjön. Nigrellinek a Haditanácshoz küldött jelentése szerint a felkelők megkapták volna a nagyvezír várható hadmozdulatainak tervét. A válságosnak ítélt helyzetben a Haditanács Savoyait óvatosságra intette, nem engedélyezte, hegy csatába keveredjen a török haderővel. Savoyai viszont ismerte a mérhetetlen távolságot a tanácsosi szobák és a harcterek között, s nem bontotta fel a Haditanács fekete pecsétes levelét. 1697. szeptember 11-én, értesülve róla, hogy a török hadsereg Zentánál átkelőben van a Tiszán, összevonta haderejét, és délután 5 órakor megindította a támadást. A balszárny parancsnoka, Starhemberg Guido lovasaival a hídfőig tört előre, s a bekerített janicsárezredek elkeseredett kézitusában elvéreztek. A nagyvezír mintegy 20 ezer katonájával holtan maradt a csatatéren, a szultán Temesvárra menekült, Thököly a holttetemek közt rejtőzködve várta meg, míg az éjszakai sötétségben átúsztathatott a Tiszán.

Ember Győző

III. Károly első török háborúja

A péterváradi győzelmet további nagy sikerek követték. Októberben Musztafa pasa feladta Temesvárt, még az ősz folyamán az egész Bánság felszabadult.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A Horvát-szlavón-dalmát Királyságban és a Bánságban már a karlócai, illetve a pozsareváci békekötés után szerveztek katonai parancsnokságokat: Károlyvárosban a horvátországit, Varasdon a vendvidékit, Eszéken a szlavóniait és Temesvárott a bánságit. Ezekből a parancsnokságokból később főhadparancsnokságok lettek.

A bánsági határőrség

Legfőbb hatósága a bánsági határőrségnek is a bécsi Udvari Haditanács volt, közvetlenül azonban a temesvári főhadparancsnokság alá rendelték a határőrezredek parancsnokságait is.

A Bánság kormányzata

A Mercy által megszervezett bánsági kormányzat, mint általában a töröktől visszafoglalt területeken, az első időben kettős jellegű volt: katonai és kamarai. A Bánság kormányzásával az uralkodó által megbízott kormányszervnek Landes-Administration, azaz Országos Igazgatóság volt a neve. Kettős alárendeltségben működött, részben az Udvari Haditanács, részben az Udvari Kamara felügyelete alá tartozott. Katonai jellege és az Udvari Haditanácstól való függése azonban erősebb volt polgári jellegénél és az Udvari Kamarától való függésénél. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy elnöke a Bánság katonai parancsnoka volt, részben katonai, részben kamarai tanácsosai sorában pedig az első helyet a temesvári várparancsnok foglalta el.

A Bánság katonai parancsnoksága kormányozta Szerbiának azt a területét is, amelyet az 1718. évi pozsareváci békében a Habsburg Birodalomhoz csatoltak, nem hosszú időre, csupán III. Károly második török háborújának a végéig, az 1739-ben megkötött belgrádi békéig.

Mercy a Bánságot és Szerbia hozzá csatolt részét azonos módon szervezte meg. A Bánságot tizenegy, a szerb területet öt kerületre osztotta.

Mercy kormányzata alatt a Bánság jelentős mértékben fejlődött. Őt azonban 1733-ban az itáliai harctérre rendelték, ahol 1734-ben meghalt. Utódai az Országos Igazgatóság élén még mintegy két évtizedig a katonai parancsnokok voltak.

A Bánság kormányzatában az 1750-es évek elején következett be fordulat. Kormányhatósága továbbra is az Országos Igazgatóság maradt, de elvesztette kettős: katonai és kamarai jellegét, tisztán kamarai hatóság lett. Rövid ideig még a katonai parancsnok maradt az elnöke, akit 1753-ban váltott fel az első polgári személy az elnöki tisztségben: Perlas-Rialp gróf, aki 1769-ig vezette az Országos Igazgatóságot.

Egy része a Bánságnak ezután is megmaradt katonai, sőt most már tisztán katonai kormányzat alatt, az a terület, amelyen azután a bánsági határőrséget szervezték meg. Az igazgatás és bíráskodás felsőbb szinten elvált egymástól, az Országos Igazgatóság mellett külön országos bíróságot szerveztek. Már korábban kivették az Országos Igazgatóság hatásköréből a bányászati igazgatást, amelyet egy Temesvárott szervezett külön bányahatóságra bíztak.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

1723 és 1733 között Temesvárott aba-, posztó-, selyem, harisnya-, kalap-, arany- és ezüstfonál-, paszomány-, kelmefestő manufaktúra, szöggyártó hámor, lőpor- és salétromműhely, olajsajtó, szappanfőzde, papírmalom, bőrmanufaktúra, sörfőzde, pálinkafőző működött, részben a kincstár saját kezelésében, részben polgári bérlők kezén. Legtöbbjük életképtelennek bizonyult, mert a vidék szegénysége miatt termékeinek nem talált piacot.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

Abból pedig, ami Magyarországon még ezután következik, már csak az 1716–1718. évi török háború, Temesvár és főleg Belgrád elfoglalása tereli a figyelmet Magyarországra, de most már kizárólag csak mint hadszíntérre, amelynek a külföldi olvasó számára magyar szereplői és vonatkozásai szinte nincsenek is, még annyira sem, mint azelőtt.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A jezsuiták 1711 után megnőtt befolyással tértek vissza a száműzetésből, amelybe Rákóczi küldte őket. Újabb támaszpontokat szerveztek messzi délkeleten is. Temesvárt mindjárt a visszafoglalás után (1717), Erdélyben pedig Nagyszebenben, Brassóban mindjárt a püspökség feltámasztása után (1716) állították fel új rendházukat.

Görögkeletiek és unitusok

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlócai érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

Képzőművészet

A közben (1736) felépült temesvári székesegyház tervezőjének újabban Josef Emanuel Fischer von Erlachot tekintik.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A gabona művelésének támogatását Bécsben nem látták szükségesnek, hiszen termett belőle Magyarországon anélkül is, ha kellett, Ausztria számára is bőven; csupán az elkülönítve kezelt Bánságból szorgalmazták kivitelét a tengeren túlra. E célra 1759-ben a kormány támogatásával Temesvári Kereskedelmi Társaság jött létre, működése azonban kezdeti sikerek után csődbe torkollott.

Heckenast Gusztáv

Mezőgazdasági ipar

A bánsági dohány forgalomba hozatalára létesítette a temesvári kereskedő társaság 1764-ben a fiumei manufaktúrát, akkor még szintén az ország területén kívül.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

Kosáry Domokos

Népiskolák

Az új temesvári gyakorló mintaiskola, tanítóképző s egyben a többi ortodox népiskola igazgatója, majd tankerületi tanfelügyelője Teodor Janković-Mirijevski, az egykorú szerb művelődés egyik legjelentősebb alakja lett, aki előzőleg Felbigernél, Bécsben ismerkedett meg az új módszerekkel.

Benda Kálmán

A koronázási hitlevél

Amikor híre ment, hogy Lipót király engedélyezte a szerb nemzeti kongresszus összehívását, egyszerre felcsattant az országgyűlés hangja. Az udvar eljárása felszította az amúgy is izzó hangulatot, a vezetést teljesen a radikális rendi-nacionalisták vették át.

Július 12-én Jacobi bécsi porosz követ azt jelentette, hogy a magyarok titkos küldöttsége járt nála, s azt kérdezték, nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király katonai támogatására. Ha igen, készek a jogilag a magyar koronához tartozó Galíciát átengedni Poroszországnak. Július 19-én az alsótáblán Domokos Lajos azt javasolta, hogy az országgyűlés küldjön követeket a porosz királlyal és a törökkel folyó béketárgyalásokra; utóbbit a rendek el is fogadták, és határozatban mondták ki.

Lipót király, bár figyelemmel kísérte az országgyűlési vitákat, mindeddig nem nyilatkozott. Tudta, hogy mindenekelőtt a porosszal kell békét kötnie. Megbízottja, Spielmann báró június 26-án kezdte meg a tárgyalásokat a sziléziai Reichenbachban. Hertzberg porosz miniszter királya nevében a következő feltételeket terjesztette elő: Lipót visszaad minden a töröktől elhódított területet, és felmondja az orosz szövetséget. Ha Ausztria elfogadja a status quo ante visszaállítását, Poroszország is lemond sziléziai területi követeléseiről. Spielmann – a neki adott utasítás értelmében – legalább Orsovát mint hídfőállást akarta megmenteni Ausztriának, az orosszal való szakítást pedig elutasította. Július közepén a poroszok újabb feltétellel jöttek : a megegyezésbe vegyék be a magyar alkotmány garantálását. A tárgyalások elakadtak, Spielmann újabb utasítást kért Bécstől.

Lipót július 20-án értesült arról, hogy a magyar országgyűlés a porosz királyhoz akar fordulni. Azonnal határozott: gyorsfutárral utasította Spielmannt, hogy mindenben fogadja el a porosz feltételeket, kivéve a Magyarországra vonatkozó garanciát. A magyar rendek nyomása oly nagy volt, s az uralkodó kezében egyelőre annyira nem volt fegyver, hogy pár nappal később, július 24-én Lipót kénytelen volt hozzájárulni, hogy a törökkel való béketárgyalásokon Magyarország külön követtel képviseltesse magát. Július 27-én azonban aláírták a porosz–osztrák reichenbachi egyezményt. Frigyes Vilmos király a számára jelentős nemzetközi presztízsnyereséget nem kockáztatta az egyébként is csak zsarolásként felhasznált magyar garanciáért; az egyezségben egy szó sincs a magyarokról. Lipót így tudósította testvérét, Mária Krisztinát a megegyezésről : „Jobb feltételeket nem lehetett elérni a magyarok hűtlensége miatt, akik általános felkeléssel fenyegettek, fegyvert fogtak, a porosszal szoros összeköttetésben álltak és mindent megtettek a Monarchia szétrombolására.”[3]

Az egyezmény híre augusztus 3-án ért Budára, s hatása leverő volt: a rendek biztonságérzete megingott. A kokárdát, az elszánt küzdelem jelvényét egyre többen vették le ruhájukról; akik eddig hangosak voltak, egyszerre elnémultak. Gvadányi az országgyűlésről írt verses beszámolójában így jellemezte a hirtelen hangulatváltozást:

De hogy békességrül vettek bizonyos hírt;
Egy fej leütve járt, más a szegletbe sírt.
Sok szív szorultába magával alig bírt,
Látván, sebeikre már nem kaphatnak írt.[4]

A hatás lemérhető a vegyes bizottság néhány nap múlva beterjesztett diplomatervezetén: az új alkotmány lényegét fenntartották ugyan, de milyen más a hangja ezeknek a javaslatoknak, mint volt a kerületeké. Immár nincs szó az örökösödés megakadályozásáról, a kétoldalú szerződés József által történt megszegéséről, elmaradt az ellenállás joga, megelégszenek háromévenkénti diétával, s háromszori vétót engedélyeznek ugyanabban az ügyben az uralkodónak. Hadüzenet és békekötés esetében csak a magyar tanács meghallgatását kérik, a külföldi garancia pedig említésre sem kerül. A két tábla együttes ülése augusztus 15-én elfogadta a tervezetet.

Lipót király most már nyeregben érezte magát s megindította a támadást az országgyűlés ellen. Augusztus 20-án közölte a diplomatervvel Bécsbe érkező küldöttséggel, hogy kész III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelének aláírására és pontos megtartására, mást nem fogad el. A további kívánságokat kész meghallgatni, de csak a koronázás után. A rendek magatartásától teszi függővé, hogy még a császárrá koronázása előtt sort keríthet-e magyar királlyá koronázására.

Az már nyilvánvaló volt, hogy a rendek nem kényszeríthetik a királyt, de az még kérdéses volt, tudja-e a király kényszeríteni a rendeket.

Augusztus 21-én Lipót utasította a magyar kancelláriát, hogy készítse elő a hűtlenségi pert mindazok ellen, akik a porosz udvarral kapcsolatban voltak; Budán pedig elterjesztette, hogy a poroszok kiszolgáltatták neki „a hűtlenek” listáját (ami egyébként nem volt igaz). Szeptember 2-án megértő hangú levélben válaszolt a temesvári szerb kongresszus szeparatista törekvéseket hangoztató feliratára, s ugyanezekben a napokban megjelentek Budán a sziléziai határról odarendelt első császári ezredek.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost a szabad királyi városok sorába emelték.

Arató Endre

A nem magyar népek nemzeti ideológiája és mozgalmai a polgári fejlődés kezdetén (1790–1792)

Megindultak tehát a modern nemzeti mozgalmak, s azokkal együtt az ideológia is megtette első számottevő lépéseit. Mind e mögött azonban rendkívül szűk rétegek állottak. Egyetlen kivétel a szerbek temesvári kongresszusa volt, amely szinte az egész társadalmat megmozgatta, s ez vonatkozott az e mozgalomba bekapcsolódó ortodox románságra is.

A feudális nemzeti mozgalom

Putnik pátriárka azonban a kongresszus előkészületeinek idején Váratlanul meghalt. Ekkor az a türelmetlen irányzat került túlsúlyra, amelynek élén az új érseki adminisztrátor, Petar Petrović temesvári püspök és Jovan Sečanac, a magyar helytartótanács tisztviselője, valamint szerb határőrtisztek állottak. Ők egyedül az egyházi-nemzeti kongresszus tevékenységébe helyezték reményeiket, nem tartották szükségesnek – sőt elvetették – a privilégiumok becikkelyezését és a magyar országgyűlésen való részvétel elképzelését, tehát radikálisan szakítottak a magyar nemességgel.

A kongresszus (szábor) Temesvárott 1790. augusztus 21-én kezdte meg munkáját. A 100 választott küldött negyedrésze az egyházi, katonai, nemesi és polgári-világi-értelmiségi rend képviselője volt. Teljes jogú küldöttként tevékenykedtek a bukovinai és erdélyi egyháziak (világiak nem!), akik jórészt románok voltak. A kongresszus november 22-ig, tehát három hónapon át összesen 24 érdemi ülést tartott, ahol megvitatták a magyarországi szerbek, illetve pravoszlávok (a karlócai érsekség juriszdikciója alá tartozó románok) nemzeti, politikai, kulturális és egyházi problémáit. Október 29-én, és ez volt a gyűlés második napirendi pontja, megválasztották a pátriárkát: Putnik helyét Stevan Stratimirović budai püspök foglalta el.

Bár a temesvári kongresszust az udvar igyekezett a maga érdekében kihasználni, nagy hiba volna a szerb egyházi-nemzeti gyűlésnek csupán ezt az összefüggését kiemelni. A kongresszus folyamán számottevő szerb-pravoszláv mozgalom bontakozott ki Magyarország déli részén, méreteiben ahhoz hasonló arányú, amely a magyar társadalomban volt megfigyelhető. Ezt a mozgalmat mindenekelőtt a szábor összehívása, illetve a választás ösztönözte. Az ortodox szerbek számos helyen megfogalmazták követeléseiket és ezeket instrukcióként adták meg küldötteiknek. Sokan – községek, határőrvidéki ezredek és egyének is – közvetlenül a száborhoz fordultak kívánságaikkal. Még a követeléseket összefoglaló petícióaláírási akciókról is vannak hírek. Különösen a határőrvidéken volt a mozgalom jelentős. Ilyen széles mozgalmat nem lehetett Bécsből irányítani.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a nagy francia forradalom kitörése után egy esztendővel került sor a temesvári kongresszusra s a körülötte zajló mozgalmakra. A francia forradalom magára a politikai aktivitásra hatott, noha ebben az aktivitásban mindenekelőtt a forradalom eszméivel ellenkező érdekek érvényesültek. Az atmoszférát ugyanis az osztrák birodalomban a francia forradalom elleni, sőt még a jozefinizmus eszméit is sokalló fellépés határozta meg. Ennek ellenére a kongresszus kívánságaiban antifeudális követelés is helyt kapott. Számos paraszti kívánság jutott el ugyanis a száborhoz, amelyre ezek hatottak is.

A kongresszus többsége szeptember 7-én javaslatot juttatott el a császárhoz. Ebben mindenekelőtt a nemzeti-egyházi privilégiumok megerősítését kérte, valamint azt: „hasíttassék ki ezekhez képest számára (értsd: a szerbek számára — A. E.) külön territórium, hogy fennállhasson„.[5] Az előjogok tehát szoros összefüggésben voltak a szerb autonóm területtel, a vajdasággal, amelynek az ausztriai viszonyoknak megfelelően külön kormányszékkel és udvari hatósággal kellene rendelkeznie. E különálló terület tehát – az elképzelés szerint – szervesen beletagozódnék az osztrák birodalom feudális autonómia rendszerébe.

Felfogásával kisebbségben maradt a nemességet és egyes egyháziakat képviselő Tököly Száva, Arad megyei nemes. Családja, miként birtokostársai felmenői is hosszú évszázadok óta éltek Magyarországon, s mint ilyenek a natio hungarica tagjainak érezték magukat. Ezt a magyarországi nemességet tekintették mindenekelőtt kiváltságuknak, és nem értettek maradéktalanul egyet az 1690-ben és utána kiadott privilégiumokkal, amelyeket a beköltözött szerbek kaptak. Ugyanakkor Tököly és társai – s ez bizonyos ellentmondást tükröz –, bár a magyarországi nemesi feudális nemzet tagjainak vallották magukat, szerbségüket, illetve ortodox vallásukat nemcsak hogy nem tagadták meg, hanem alapvetőnek tartották. Tevékenyen részt vettek a száboron, és nagy aktivitással védték egyházukat.

A magyarországi nemes hangja szólalt meg, amikor Tököly később nyomtatásban is megjelent beszédében kifejtette, hogy a szerbek Magyarországra vándorlása és kapott privilégiuma azokat, akik régóta jogközösségben élnek a magyarokkal „a törvények teréről a kiváltságokéra nyomta le… Ezen boldogtalan privilégium által magok a fajunkbeli hazafiak is, roppant sérelmökkel egyazon állapotra az új gyarmatokkal, a jogosság állapotából a kegyelmére szorítattak le.”[6]

Tököly természetesen egyetértett a privilégiumokban biztosított pravoszláv egyenjogúsággal, de a hazai törvényekkel kifejezetten ellenkezőnek tartotta a külön terület kiszakítását. Szerbián kívül nem lehetséges más területről beszélni, s a privilégiumok terrénumra utaló ígéretei nem Magyarországra, hanem Szerbiára vonatkoznak: fontos azonban – folytatta beszédében (s itt különbözött a szerb-pravoszláv Tököly állásfoglalása a magyar rendi nézőponttól) –, hogy megtartsák száborukat, amely rendszeresen megvitatja egyházi-nemzeti ügyeiket. Szükséges az is, hogy a szerbekkel (görögkeletiekkel) foglalkozó valamennyi hatóságnál alkalmazzanak e nemzetbeli tisztségviselőket; mindez, s nem a terület biztosítja a nemzet fennmaradását.

Tököly sajátos koncepcióját tehát kettősség jellemezte: magyarországi nemesnek és szerbnek (pravoszlávnak) is tartotta magát. Ez azt jelentette, hogy részben a magyar nemesi álláspontot (külön terület kihasítása elleni fellépést, Magyarország törvényei nyújtanak alapvető biztosítékot) tette magáévá, részben pedig a szerbet (az egyházi privilégiumok elfogadását, szerb hivatalviselést stb.), tehát maradéktalanul egyik táborhoz sem tartozott. A külön terület elvetésével elhatárolta magát a szerb mozgalomtól, s bár beszélt a magyarországi egységes törvények jelentőségéről, mégsem tekintette a szerbeket a magyar politikai nemzet szerves részének – ezzel pedig árkot vont maga és a magyar nemesség közé. A kongresszus azonban hosszú viták alapján úgy döntött, hogy a szerb terület követelését eljuttatja a királyhoz.

A király a szábor javaslataira szeptember 17-én kedvezően reagált. Ígéretet tett arra, hogy császárrá koronázása után egyike lesz legelső ténykedéseinek „a hű és előttem oly becsben álló illír nemzet minden kérésének és kívánalmainak pontos átvizsgálása”.[7] Kilátásba helyezte az illír kancellária újbóli felállítását is. Ezek után a kongresszus kidolgozta javaslatait, köztük jelentős helyet kapott a görögkeleti egyház jogainak biztosítása mellett szerb iskolák felállításának, a pravoszlávok széles körű hivatalviselésének kívánsága; a megszégyenítő „rác, skizmatikus és pópa” kifejezések eltörlése, valamint a legfontosabb: a külön szerb terület, külön szerb udvari és tartományi hivatalok felállítása. Az antifeudális kívánságok közül a katonák robotterhének csökkentését és a földek újabb osztályozását említhetjük meg.

Az udvar természetesen nem teljesítette a kongresszus követeléseit, amelyek között nem egy haladó, nemzeti követelés szerepelt. A király mindössze az illír kancellária felállítását engedélyezte, amely hasonló volt a korábbi illír deputációhoz. Néhány évvel később azonban a kormány, az ausztriai és a magyar uralkodó osztályok szövetségének következményeképpen, a magyar rendek tiltakozására, az illír kancelláriát is megszüntette.

A bécsi udvar tehát, amikor nem volt szüksége a szerbekre, cserbenhagyta őket. A külön területre irányuló követelést a vele ismét szövetségre lépő magyar rendek éles tiltakozása miatt sem lett volna taktikus teljesíteni. Egy kivételtől, az illír kancellária engedélyezésétől eltekintve az udvar már Temesvárt követően egyre inkább figyelembe vette a magyar nemesség szerb-pravoszláv politikájának követelményeit.

A modern román nemzeti eszmevilág kialakulása

Nagy jelentősége volt annak is, hogy II. József uralkodásának idején mintegy 300 iskolából álló román alsófokú iskolahálózat jött létre, s Balázsfalván, Temesvárott és Nagyváradon román tanítóképzők nyitották meg kapuikat.

A Supplex Libellus Valachorum

Hozzájárult ehhez még az a mozzanat is, amelyet a temesvári kongresszus engedélyezése kapcsán szerb vonatkozásban is láttunk: az udvar hajlandóságot mutatott a román kívánságok teljesítésére, éppen az erdélyi magyar és részben szász mozgalmak visszaszorítása végett.

Benda Kálmán

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

1790-ben, a temesvári szerb nemzeti kongresszuson, ahogy láttuk, már megütközött a konzervatív nemesi tábor a forradalmi nacionalistákkal, akiknek a magyar jakobinus mozgalomból ismert Sečanac (Szecsanacz) Jovan volt a szószólójuk.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Az ország belsejében a főutakat az állam építette, de a megyék voltak kötelesek karbantartásukról gondoskodni a jobbágyok ingyenes közmunkájával. A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

A SzegedTemesvár—Erdély közötti út karbantartása az erdélyi és a magyarországi kereskedelmi és interetnikus kapcsolatok erősítésének egyik forrása volt.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott. Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Aradra, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

A gyarmati áruk, a levantei termékek gyakran drinápolyi nagykereskedő bukaresti, orsovai ügynökeinek révén kerültek a pesti megbízotthoz és onnan a bécsi cégekhez. A lyoni selyem, az örökös tartományok textilárui és más ipari termékei a pesti megbízottak útján jutottak el a magyarországi fogyasztóhoz. A levantei áruk, olasz cégek pesti bizományosainak közbeiktatásával, Triesztből is érkezhettek Magyarországra. Kevés magyarországi kereskedő szerezte be első kézből, közvetlenül a termelőtől a külföldi ipari terméket. A pesti országos vásárokon is hozzájuthatott, az ide látogató külföldi nagykereskedőtől szerezvén be a szükséges árukat. 1818 óta pedig a nagyobb kiváltsággal rendelkező örökös tartományokbeli manufaktúrák és más tőkés vállalatok pesti cégeknél tartott lerakataiból vásárolhatta a közönség is, a vidéki kereskedő is a magasabb fogyasztói igények kielégítésére alkalmas külföldi árukat. (Például a pesti Boskovics textil-nagykereskedő cégtől, ahol külföldi lerakat is volt.)

A magyarországi magyar, szerb és román, a déli határőrvidéki szerb, a horvátországi horvát kereskedők tőkefelhalmozása szempontjából a terményfelvásárló kereskedők vagy megbízottjaik működését érdemes figyelemmel kísérni, mert soraikból kerültek ki az új típusú, a nagy tömegű távolsági forgalomra szánt áruval kereskedő polgári elemek. A horvát, a temesközi szerb kereskedők közül az átmenő kereskedelemben részt vevők kezén is jelentős tőkék halmozódtak fel.

Győr legnagyobb gabonakereskedői az ország déli részein a maguk vagy megbízottjaik által vásárolt gabonát szállították Nyugatra. 1846-ban az adókönyv tanúsága szerint csak gabonával 44 adófizető családfő kereskedett Győrött, de rajtuk kívül még legalább 71 kereskedő szintén foglalkozott gabonakereskedelemmel. A gabonakereskedők jelentős hányada állatkereskedéssel is gyarapította jövedelmét, vagyonát. Győr kereskedői jól példázzák a korabeli magyarországi, de sok esetben az ausztriai, bécsi kereskedelem differenciálatlan, viszonylag még kezdetlegesebb állapotát. Csak kevés kereskedelmi vállalkozás volt tiszta profilú, foglalkozott tehát csupán egyféle áru nagybani forgalmazásával. A többségnél a gabona mellett állat, épületfa, vas és gyapjú is szerepelt az árukészletben. Akadt a gabonakereskedők sorában vendégfogadós, kávémérő és speciálisan sertéskereskedő is. Egyikük mindemellett még biztosító cég ügynöke is volt. Ez a körülmény éppúgy a viszonylagosan vagy ténylegesen szerényebb tőkeerő mellett bizonyít, mint az is, hogy esetenként több kereskedő vásárolt meg egy-egy hajórakomány gabonát az Alföld déli részén, majd az áru eladását követően a befektetett tőke arányában osztoztak a nyereségen. A korszerű tőkés kereskedelem felé mutat a gabonaraktárak építése a hosszabb ideig tárolás, a kedvező értékesítési lehetőségek kivárása végett, miként a gabona világpiaci áralakulásának rendszeres figyelése is. 1828-ban 175 kereskedő élt Győrben. Közülük 86 foglalkozott termény- és állatértékesítéssel. 1846-ban 272 kereskedőből (1828-hoz képest 55 %-os emelkedés) 130 volt állat- és terménykereskedő (51 %-kal több, mint 1828-ban). A kereskedelmi tőkések száma tehát jelentősen gyarapodott, s ezzel együtt a kereskedelemben felhalmozott tőke volumene is. Számos kereskedő a pénzkölcsönzést is üzletágai közé iktatta, de mivel a terménykereskedés átlagosan évi 40% körüli hozammal biztatott, a kölcsöntőke viszont nagyobb részben csak 6%-ot hozott – az uzsorás üzleteket itt figyelmen kívül hagyva –, s emellett a kereskedelmi tőke gyorsabban is forgott a kölcsöntőkénél, és a nagyobb haszonnak ez jelentős forrása volt, a győri kereskedők inkább – és láttuk, egyre többen – a terménykereskedés iránt érdeklődtek. Szinte állandóan úton voltak Bécs, Moson és Győr között, vagy nagy összegekkel a tárcájukban az Alföldre utaztak árubeszerzés céljából. A gabona- és állatkereskedés, főként a sertés forgalmazása átrétegződést is elindított Győr társadalmában. Az 1840-es évekre mind élesebb vagyoni választóvonal határolta el a gabona- és állatkereskedőket a többitől. Még élesebben rajzolódtak ki a modern áruforgalom és kereskedőtípus körvonalai az ország kereskedelmi gócában, Pesten.

A Magyarországon felhalmozott kereskedelmi tőke nagysága adatok hiányában – mint jeleztük – nem állapítható meg. Ez azonban nem állhatja útját annak, hogy közvetett úton és csupán a becslés szintjén kísérlet ne történjék – a kutatások jelenlegi helyzetét figyelembe véve – legalább a felhalmozódott kereskedelmi tőke feltételezett méretarányainak megközelítésére.

Pesten a nagykereskedői jog elnyerésének feltétele legkevesebb 30 ezer, a fűszer- és textilkereskedő üzlet nyitásáé 15 ezer, vaskereskedő bolté 12 ezer, díszmű és norinbergi áruval való kereskedéshez 10 ezer, bőrkereskedéshez 8 ezer, papírkereskedéshez 5 ezer, szatócsnak 2 ezer forint értékű vagyon igazolása volt szükséges. Ennek alapján 1812-ben 6 millió forintra becsülhető a pesti kereskedők összes tőkéje. 1812-ben a király az ország összes kereskedőjére 500 ezer forint kincstári subsidium fizetését rótta ki. Feltéve, hogy ezt az összeget fél százalékos vagyonadókulcs alapján állapították meg, a pesti kereskedők összes vagyonát 18 millió forintra lehetne becsülni. Ez nem irreális, hiszen a háborús konjunktúra idején több nagykereskedő vagyona 600–800 ezer forint között mozgott. Ez az összeg csak részben állt pénztőkéből, jelentős részét ingatlanba fektették.

Becslés szerint a kereskedelmi tőkének mintegy ötödrésze volt Pesten 1812-ben.

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Háziipar, céhes ipar

Nem véletlen tehát, hogy az országban 1790 és 1848 között a legtöbb céh Bács-Bodrog megyében alakult, és csak utána következtek – a létrejött céhek számát tekintve – Pest megye egyes nagyobb községei és mezővárosai. Őket követték az ott alakult új céhek számát figyelembe véve Temes, Torontál és Arad megyék nagyobb községei, városi funkciójú mezővárosai (Temesvár, Versec), a Jász kerület és a Nagykunság, továbbá az iparosban az utóbbiakhoz hasonlóan szegény Békés, Csanád, valamint Csongrád megyék nagy határú, nagy lélekszámú községei, mezővárosai.

A tőkés ipar

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknal is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

Az élelmiszeriparban éppen a növekedésben levő luxusigények az 1840-as években is bizonyos szerepet biztosítottak a likőr-, pálinka-, ecet-, szeszfőző és dohányfeldolgozó üzemeknek.

Az ágazati fejlődésben az 1840-es évek közepétől a textilipar lépett nagyot előre, bár a Habsburg-uralom alatt levő országok sorában a pamutszövés-fonás és a gyapjúfeldolgozás terén továbbra is elmaradt. 1847-ben a hivatalos statisztika szerint az összes (209) pamutfonodában 6111 fonógépen 1 356 180 orsóval dolgoztak. Ebből Magyarországon egyetlen fonoda működött, 1400 orsóval.

Így érthető meg Magyarország tekintélyes mennyiségű pamutfonal-importja az örökös tartományokból.

Az ország gyapjúfeldolgozó termelésének nagyobb része céhes ipari üzemekből került ki. Az 1841. évi hivatalos statisztika megállapítása szerint Magyarország Európa egyik legnagyobb gyapjútermelője, mégsem képes gyapjúszövetgyártásat kellően kifejleszteni. Ami árut pedig termel, az a legdurvább minőségű.

Magyarországon 1841-ben 70 ezer bécsi mázsa súlyú gyapjúszövetet termeltek 5 millió forint, az örökös tartományokban 260 500 bécsi mázsát 50 millió 395 ezer forint értékben. A képen az sem sokat enyhít, hogy egy-egy tőkés vállalkozásban pamut-, illetve gyapjúfonógépet kezdtek alkalmazni, hiszen a pamut- és gyapjúfonó üzemek száma elenyészően csekély volt, és a sokkal régebbi, tőkeerősebb, technikailag fejlettebb örökös tartományokbeli vállalkozások versenyével nem tudtak megbirkózni.

A textilipar fellendülését az 1840-es években a nagyszámú gyapjú-, pamut-, selyem- és lenszövő vállalat alapítása és termelése jelezte. Nem állapítható meg termelésük mennyisége és az sem, mennyi volt közülük az egyszerű tőkés kooperáció és mennyi a manufaktúra. Gépi felszereltségük mértékéről is hiányoznak az adatok. Csupán az ismeretes, hogy az ebbe a csoportba tartozó üzemek száma, a kisebbekkel együtt, 1846-ban 109 volt. Az 1840. évi törvényhozás tőkés ipari üzemek létesítését könnyítő rendelkezései; az ipar támogatása végett létrehozott iparegyesület és az általa 1842—ben, 1843-ban, 1846-ban rendezett iparműkiállítások; az 1846-ban létrehozott Iparműtár, amelynek rendeltetése a hazai ipari termékek forgalmának fellendítése volt; nem utolsósorban az 1844-ben életre hívott Országos Védegylet a már említett textilipari ágazathoz tartozó új vállalkozások alapítására ösztönözték, de jótékonyan hatottak a meglevők forgalmának és így termelésének gyarapodására, technikájuk fejlesztésére, korszerű gépek, eszközök beszerzésére is. A Védegylet megalakulása előtt Pesten mindössze két selyemkelme- és bársonykészítő üzem volt, Valero és Koch vállalkozása, amelyek túlélték a dekonjunktúrát, és állták a versenyt az örökös tartományokban létező üzemekkel. Szalagot egyáltalán nem, félselyem kelmét, aminek fő anyaga gyapjú és pamut, míg a selyem csak mellékanyag volt, nem készítettek Pesten külön üzemekben. A védegyleti mozgalom hatására keletkezett új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült. Csupán Pesten 1845-ben 6 selyemkelme-, 4 félselyemkelme-, 2 szalagszövőüzem működött. Budán szőnyeg-, bútor- és más szövetet gyártó vállalat, Pesten selyem- és pamutszövet-készítő, továbbá lábszőnyeget és ágytakarót gyártó üzem termelt, három másik az év közepén még felszerelés alatt volt. Valero üzeme ekkor már nem csupán a Csaplovics által az 1820-as években a gabonakonjunktúrára visszatekintően luxusként felhánytorgatott, egyszerűbb igényeket kielégítő selyemkelméket, hanem a legfinomabb sima és festett, ábrás selyemszöveteket is előállította. Ehhez 10 ezer pengő forintos befektetéssel új gépeket szerzett be. Az 56 textilüzemből 11 selyemszövetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 színnyomóüzem volt. A 39 – egyéb iparágakban működő – üzem jelentős része szintén a védegyleti mozgalom hatására keletkezett, részben annak ösztönzésére bővült ki.

A finom asztali edények, porcelán dísztárgyak csak az 1830-as évek második felétől, de főleg az 1840-es években leltek tartós belföldi piacra. Bretzenheim herceg 1820-ban létesült telkibányai üzeme is csak az 1840-es években virágzott fel igazán, miként a veszprémi püspök városlődi kőedénygyártó manufaktúrája. Hollóházán 1830-ban a Károlyi család birtokán létesült kőedénygyártó üzem. Fischer Mór herendi porcelánkészítő manufaktúrája a védegyleti mozgalom hatására lendült fel annyira, hogy – Fischernek a sok rendelés kielégítéséhez nem lévén elég tőkéje – Esterházy Károly gróf közbenjárására Rothschild báró, bécsi bankár adott neki 25 ezer konvenciós forint kölcsönt, 4%-os kamatra. Az üzem 1847-ben 36 munkást, 14 napszámost foglalkoztatott állandó jelleggel. Horvátországban a krapinai birtok bérlője, akinek Zágrábban már volt fehér kőedénykészítő üzeme, ugyanilyent építtetett a birtokon. A Pécstől akkor 4 órányira fekvő Lukafán egy bécsi, egy pécsi és egy szigetvári kereskedő állított fel 1846-ban porcelán-manufaktúrát. Rozsnyón 1845-ben részvénytársaság birtokaként működött szép külsejű, de nem elég tartós mázzal bevont kőedényt gyártó manufaktúra.

A kőedény alapanyaga egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a porceláné. A gyártás azonban a kerámiaiparban ekkor nagy kockázattal járt, mert nem a tudományon, hanem a tapasztalaton nyugodott. Az örökös tartományok kerámiai vállalatai jó minőségű nyersanyaggal rendelkeztek, ami a magyarországi üzemeknek nem állott módjában. Ennek következtében az utóbbiak csak akkor boldogultak, ha nem a porcelán-, hanem az egyszerűbb keménycserépgyártásban vették fel velük a versenyt, és ha a kellő tapasztalattal rendelkező vállalkozók tőkéje elég volt a termelési folyamat kikísérletezésére.

A kő-, föld-, agyag- és üvegipari ágazathoz tartozó téglagyártás területéről egyetlen, tömegtermelésre berendezkedett tőkés vállalatiól szólnak a források, Miesbach Alajos osztrák vállalkozó, az 1840-es évek óta a brennbergi kőszénbánya bérlője pesti téglagyáráról. Az 1838. évi árvíz idején összeomlott 2700 ház újjáépítésének szükséglete, nem utolsósorban Pest rohamos fejlődése indította arra, hogy Pesten nagyszabású téglagyárat létesítsen. Az 1840-es évek három más vállalkozója is létesített ugyanitt téglaégetőt. Pesten kívül más városokban is egyre több nagyobb téglaépületet emeltek. Ennek megfelelően az országban számos téglaégető működött. A városiak bérbeadása a vállalkozói tőkebefektetés egyik tüneteként terjedőben volt. Több földesúri nagybirtokon is állítottak téglaégetőt.

A kereslet és az igények növekedésével a kerámia- és az üvegipar üzemei nem tudtak lépést tartani. Az örökös tartományokból, elsősorban Csehországból elégítették ki finom, tetszetős kerámia és öblös, valamint csiszolt üvegárukból a szükségletek jelentős részét, olcsóbb áron, jobb minőségben. Míg 1831 és 1840 között évi átlagban 145 ezer forint körül mozgott a kerámiabehozatal értéke, az 1840-es években már elérte az évi 255 ezer forintot. Az üvegáruimport értéke 1831-ben 131 ezer forint volt, azonban már a következő évtized minden évében meghaladta az 500 ezer forintot.

Az 1840-es években nagyobb méretű üveghuták is dolgoztak. A polgári vállalkozók száma az üvegiparban az 1840-es években tovább nőtt.

A bőrgyártás termelésének mennyisége az 1830-es évek óta jelentősen megnőtt, minősége is sokat javult. Míg azelőtt Magyarország nagy mennyiségű talpbőrt importált az örökös tartományokból, az 1840-es években már – az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi bizottmányához érkezett egyik szakvélemény szerint – talpbőrtermelése felülmúlta mind az örökös tartományokét, mind azokét a külföldi országokét, ahonnan korábban ezt az árufélét behozták. Felsőbőrt, hintófedélhez és szíjgyártáshoz alkalmas bőrt is elegendő mennyiségben, jó minőségben állítottak elő. A borjúbőr jó minőségű volt, de nem volt belőle elég; a kecske- és juhbőr festését és kikészítését csak ekkoriban kezdték elsajátítani, külföldön. Újabb bőripari vállalatok is létesültek.

A bőripar talán egyik legközvetlenebb példáját nyújtja a tőkés iparfejlődés klasszikus típusának, amely a céhes ipar bázisán nőtt fel. A céhes kézműipari és az egyszerű tőkés kooperációs üzem határai a kezdeti fázisban – és ez a bőripar példáján különösen jól szemlélhető – annyira nem váltak el élesen egymástól, hogy a jócskán megnagyobbodott céhes üzem, a kooperáció tulajdonosa rendszerint tagja maradt céhének; a pesti Kiss Károly esetében meg annak vezetője is lehetett. Az üzemben forgatott tőke, a termelt áru mennyisége és értéke, a foglalkoztatott munkások száma, a rendszerint külföldről átvett új technológia azonban már túlmutatott a céhes iparűzés kisszerű keretein. Hasonlóképpen az is, hogy az egyszerű tőkés kooperációs üzem tulajdonosa vállalkozása növekedésének bizonyos szintjén maga már csak az üzem irányításával, a nyersanyag beszerzésével és forgalmazásával foglalkozott, a közvetlen termelésben nem vett részt, hanem azt elszegényedett és bérmunkásként művezetőként alkalmazott mesterekre bízta, mint például Kiss Károly is, akinél négy mester látta el ezt a feladatot. A tőkés ipari vállalkozásra történő áttérésnek ez a klasszikus útja azonban – mint erre már utalás történt és az előzőkből tényszerűen is kitűnt – Magyarországon nem vált általánossá.

1840 és 1848 között a vegyipar is elindult a tőkés fejlődés útján. A vegyipar olyan anyagokat állított elő, amelyeket a textil-, a bőr-, a porcelán-, az üveg-, a szappan- és a gyertyagyártás használt fel. A fehérítéshez a textilgyártás hamuzsírt és szódát, a bőripar pedig timsót alkalmazott. A szóda a porcelániparban a mázak előállításához kellett, az üvegiparban és a szappankészítésben pedig alapanyagot képezett. A vegyipar e három fő termékéből, továbbá a kénből és a salétromból nagy kereslet volt a belső piacon, még inkább az örökös tartományokban. A vegyipar megerősödését más iparágak fejlődésének kellett megelőznie, mert azok voltak a vegyipar piacai.

A vegyipar termékeinek előállítása az 1840—es évekig még fából, sziksóból, timsókőből, természetes anyagokból történt. A földbirtokosok számára azért is gazdaságos volt az effajta ipari termelés, mert e nyersanyagok az ő tulajdonukban voltak. Kezdetleges eszközökkel, túlnyomórészt jobbágyi munkaerővel folyt a szóda-, a salétromtermelés és a hamuzsírfőzés is.

A vegyiparban nagy fordulat akkor következett be, amikor Leblanc francia vegyésznek 1794-ben sikerült konyhasóból kénsavval szintetikus úton szódát előállítania. Eljárása példát adott más vegyi anyagok szintetikus előállításához, amellyel azok olcsóbbá váltak. A szintetikus eljárás vezetett el a mesterséges festékek előállításához, amelyeket addig növényekből készítettek; és közrejátszott a gyufa feltalálásában is. A vegyipar számára nagy jelentőségű volt annak az eljárásnak a kidolgozása, amely a faggyúból el tudta különíteni a stearint és az oleint, s ezzel lehetővé tette a stearingyertya gyártását. Ezek az eljárások a vegyiparban új korszak készletét jelezték.

Ekkor fordult a vállalkozók, most már a polgári vállalkozók figyelme is vegyipar felé; a vegyipar ekkor vált mindinkább a polgári vállalkozók területévé, ebben az iparágban ugyanis az új eljárások alkalmazása révén kisebb tőkével is lehetett üzemet indítani.

Az 1840-es években név szerint azonosíthatóan 11 vegyipari vállalkozás létesítésére irányuló kéréssel foglalkozott a helytartótanács. Ezek közül 5 működéséről adatok is tanúskodnak. Rajtuk kívül még 14 már a harmincas évek vége óta létezett, s folytatta termelését a negyvenes években is. A működő üzemek közül 1846 októberében Pesten 12 gyufagyártással foglalkozott; 9 engedéllyel, 3 engedély nélkül.

A vegyészeti ipar központja Pest volt ugyan, de az 1840-es évek közepén Temesvárott is működött már két jelentősebb üzem. A legnagyobb vegyipari üzemek manufakturális munkamegosztással dolgoztak.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az Alföld rohamosan növekvő agrártelepülései közül csak egynéhány kapta meg a kiváltságos civitas rangot, így: Szeged, Szabadka, Temesvár és Zombor. A szabad királyi városok népessége általában alacsony, a szélső értékek azonban elég tág határok között mozognak. Az ország legnagyobb városának, Debrecennek kereken 30 ezer lakosa van, a legkisebbnek, a Sopron megyei Rusztnak csupán ezer, ami kevesebb az átlagos alföldi falvak lélekszámánál. 20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van : Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Az 1790–1791. évi magyar országgyűlés cikkelyezte be a szabad királyi városok közé Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost, ám az 1785-ben szabad királyi város rangra emelt Pécs, majd az 1809-ben ilyen privilégiumot nyert Eszék és az 1826-ben privilegizált Arad új jogállásának becikkelyezésére, s így tényleges országgyűlési képviseletére 1848-ig már nem került sor. Erdélyben Ebesfalva (a későbbi Erzsébetváros) és Szamosújvár 1791. évi szabad királyi várossá emelése és a taksás Oláhfalu országgyűlésii helyének visszaállítása után tovább már szintén nem szaporodott a városok száma. A gazdasági fejlődésnek központi funkciókra és az ezeket ellátni alkalmas más köjzpontokra irányuló igényei azonban, ha változóban voltak is, nem szűntek meg, sőt tovább erősödtek és növekedtek. Ehhez mérve fokozottan kérdésessé lett, hogy a szabad királyi városok hálózatának területi elhelyezkedése és egyes tagjainak fejlődése mennyiben bizonyul képesnek és elégségesnek a változás által teremtett bővülő szükségletek kielégítésére. E kérdésre választ mindenekelőtt a városok népességszámának fejlődésképességüket nem kis mértékben kifejező alakulása adja meg.

A már 1786-ban meglevő szabad királyi városok népességszáma a Magyar Királyságban az 1840-es évek végéig – folytatva a már 1804-ig megfigyelt, egészében csak mérsékelt fejlődést – 706 ezerre (ezen belül a horvát-szlavonországiaké 29 ezerről 55 ezerre), az Erdélyi Nagyfejedelemségben 74 ezerről körülbelül 120 ezerre emelkedett. A növekedés közel 100 %-os aránya az ország teljes népességszámának mintegy 40%-os növekedéséhez hasonlítva világos jele annak, hogy a szabad királyi városok szívóhatása továbbra is, és egyre jelentősebben növekedett.

A növekedés azonban e városok között 1804 után sem – sőt ettől kezdve még kevésbé – oszlott meg egyenletesen, és ebben a gazdasági élet e hat évtized alatt területileg eltérő fejlődését kell meglátnunk. Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged. Az országnak e legnagyobb öt városa mögött, 24 ezerről 35 ezerre növekedett népességszámával, Buda a hatodik helyre szorult. A szabad királyi városi népesség lélekszám-növekedésének arányait tájegységenként vizsgálva továbbra is feltűnő az, hogy az Alföld (és kivált a déli Alföld) szabad királyi városai, amelyek a dunai szállítás révén bekerültek a gabonakereskedelem hatósugarába, nagyszabású, 75%-os, számszerűleg is több mint 100 ezer főnyi népességszám-növekedést vallhattak magukénak. Ezzel szemben a szabad királyi városi népesség összlétszáma, az ilyen városokkal különben is szegényesen ellátott Dunántúlon, 60 év alatt alig 10 ezer, az egész Felső-Magyarországon pedig (az ottani nagyszámú, bár egyenként túlnyomórészt kis népességű szabad királyi város ellenére is) alig 20 ezer fővel, 1786-hoz képest is csupán 15%-kal nőtt. A kép tehát még a szabad királyi városok csoportján belül is egyértelműen a gazdasági fejlődés új elemeihez, a gabona és általában a mezőgazdasági nyerstermények termeléséhez és forgalmazásához kapcsolódó, az abból kinövő új központi funkciók alapján fejlődő városok rohamos növekedését mutatja. A hagyományos központi funkciókat ellátó, elsősorban céhes iparos vagy bányavárosok népességének kisebb arányú fejlődése jól tükrözte itt – s ezen át országosan is – a még a feudalizmus viszonyaiban kialakult funkciókra épült város és az ennek megfelelő termeléshez igazodó polgári réteg egyre mélyebb válságát. Erdélyben a központi kormányszervek odaköltözésén túl nyilvánvalóan ugyanilyen, a belső kereskedelem fellendüléséből táplálkozó tényezők játszottak közre Kolozsvár erőteljes növekedésében. A nagy szász városok hozzá képest ekkor már elmaradó növekedése talán elsősorban azt jelzi, hogy e városoknak a román fejedelemségek felé irányuló iparcikkexportja hanyatlásnak indult. Erről (a fejedelemségekben erősödő külföldi versenyről panaszkodva) már a kortárs statisztikus, Kőváry is megemlékezett.

A városi népességszám-fejlődés területi tendenciáinak e képe – folytatva és erősítve a már a századfordulón bontakozó fejlődést – korszakunkon végig tehát egyértelműen a hagyományos, nagy múltú szabad királyi városok rendjének erős polarizálódását mutatja. Ennek során a fejlődés megkövetelte központi funkciók ellátására már csak egyre kisebb hányaduk látszik alkalmasnak. Olyan tanulság ez, mely végül is sejteti azt, hogy a hagyományos városi polgárságnak a korszerű polgárosodásba már csak egy része lesz képes bekapcsolódni, és az is elsősorban az újabban felemelkedő városokban. A hagyományos polgárság másik része (elsősorban a kereskedelem fő áramából kiesett, csupán a céhes ipar, illetve a szigorú feudális rendszer keretei közé szorított bányaművelés bázisán álló városokban) már gyenge lesz ahhoz, hogy kilépjen a polgári létnek a feudalizmustól örökölt kereteiből.

A gazdasági fejlődés erejének és lendületének a nemességet és a parasztságot átformálni kezdő hatása ugyanakkor érthetővé teszi, hogy az új igények számára csupán a bármennyire is fejlődő néhány szabad királyi város által ellátható központi funkciók már nem lesznek elégségesek. A feudalizmus válságának: gazdaság és társadalom átalakulásának igen jellemző jegyeként azonban e bővülő funkciókat már nem újabb szabad királyi városok, hanem mezővárosok, pontosabban: a mezőváros általános fogalmán belül a mezőváros bizonyos, lakosaik lehetséges tevékenységi körét illetőleg meghatározott jogosítványokkal rendelkező típusai, kategóriái fogják átvenni. Olyan városok, melyeket a mezőváros a parasztságról szólva ismertetett, még falusias jellegű és sokban agrárfunkciójú típusaitól megkülönböztetendő, már a kortársak is inkább polgárvárosnak, szabadalmas mezővárosnak neveztek. Ezek helyzetét, jogállását az inkább a jobbágysághoz kapcsolódó mezővárosoktól eltérően immár az egész helység függetlenségének valamely, az időleges kedvezményeknél már stabilabb, csupán egyszerű földesúri kezdeményezéssel már meg nem változtatható, olykor éppen királyi vagy királyilag megerősített privilégiumon alapuló volta jellemezte. Közelebbről megvizsgálva azonban az is kiderül, hogy e stabilitás, illetve az azt biztosító, helyenként már szinte a közjog szférájába felnyúló privilégiumok mögött kezdetben is bizonyos meglevő, és a privilégiumot, illetve az ez által biztosított nagyobb mozgási szabadságot (mindenekelőtt önkormányzatot és szabadabb vagyonbirtoklást) szinte kikövetelő központi funkció, vagy (földesúri kezdeményezések esetén) ilyenek teremtésének határozott igénye állott. Olyan központi funkciók voltak tehát ezek, melyek már többé-kevésbé sajátosan fejlett, nem falusias infrastruktúrára, s a falusitól elütő társadalomra támaszkodtak, illetve ilyet alakítottak ki. Ezáltal természetes bázisaiul szolgálhattak a századelőtől gyorsulva bontakozó mezőgazdasági árutermelés nyomán most kifejlődő új gazdasági, ekkor döntően kereskedelemszervezési igényeknek, melyek e helységeknek – mint a gazdaságtörténetről szólva láthattuk is – a piacközpontok, illetve az ekkor elsősorban ezek vonzóerejével összefüggésben alakuló új városi funkciók által most meghatározott városhálózatban is jelentős szerepet biztosítottak. Jelentőségüket jól érzékelteti, hogy a Magyar Királyság 1828-ban legjelentősebb 138 piacközpontja között 34 szabad királyi város mellett 62 polgárváros található (köztük mind a 8 püspöki polgárváros, 3 szepesi város, a 36 kamarai polgárvárosból 15 és a 8 szabad polgárváros közül 4). A 138 piacközpontból kiemelhető 57 különleges városi funkciójú helység között pedig 21 a szabad királyi és 33 a polgárváros. De ezek mellett ott is kialakulnak már nem falusias funkciójú központok, ahol különben a város gazdasági-társadalmi profilját továbbra is a hagyományos módon folytatott mezőgazdasági termelés határozta meg. Mert ilyen központi funkciónak kell tekinteni azt a, bár a hagyományos paraszti technikával dolgozó, s parasztbirtokosok földjein folyó, összességében azonban már nagyszabású mezőgazdasági árutermelést is, mely egy-egy nagy, még sokáig falusias külsejű s lakosai életmódjában továbbra is parasztos alföldi mezőváros emelkedésének szolgált alapjául, s amely a nagy, de egyetlen városközpont körül szervezett területen termelt és ott forgalmazott mezőgazdasági termék jelentős mennyisége révén a helység funkciójának minőségi, a városias felé mutató változását is megindította. Mindenesetre elégséges erővel ahhoz, hogy a feudalizmus bomlásának e végső stádiumában ezek a korábban – mint láttuk – népességszámuk gyors és nagy növekedésével kiemelkedő városok már legalábbis egyes valódi és újszerű városias funkciókat legyenek képesek hordozni. S így lesznek versenytársai az ilyen új funkciók hordozására elégtelennek vagy éppen alkalmatlannak bizonyuló régi szabad királyi városoknak, olykor éppenséggel már háttérbe is szorítva azokat nemcsak mint a város (még sokszor jogállásában is) új típusai, hanem funkcióikban is új központokként.

A negyvenes évek kortársa a mezővárosoknak ebbe a többnyire falusias városképe ellenére is nem falusias jellegű, immár polgárvárosnak nevezett kategóriájába a Magyar Királyságban 8 szabad polgárvárost, 36 kamarai polgárvárost, 8 püspöki polgárvárost és 82 úgynevezett földesúri jobbágyos polgárvárost sorol: összesen 134 települést, 900 ezer lakossal. Ide számíthatjuk továbbá a 6 hajdúvárost, a 16 szepesi várost és a Jászkun kerület 18 mezővárosát: további 40 települést, 237 ezer lakossal. A különbségek persze e különböző várostípusok jogállása között sem jelentéktelenek. A hajdúvárosok és a jászkun mezővárosok együttesei 1790-ben országrendiséget nyert nem nemes társadalmi réteg települési területének és életének központjai, melyeket döntően lakóik változatlanul paraszti jellegű termelése és ennek megfelelő életmód jellemzett. A szabad polgárvárosok magukat minden földesúri szolgáltatás és teher alól megváltották; ha bizonyos, már inkább csak jelképes örökletes földesúri jogok nem is annyira az úri hatóságot, mint inkább nem nemes voltukat még jelzik is felettük: így például bíráskodási szabadságuk sem egyértelmű. A püspöki, a kamarai és a földesúri polgárvárosok és lakosaik jogilag jobbágyi helyzetben, de olyan városi privilégium birtokában vannak, amely viszonyaikat örökös és állandósított feltételek közé rögzíti, és őket egyszer s mindenkorra meghatározott járadék fejében egyrészt a jobbágyság személy szerinti szolgáltatási terheitől már szabaddá teszi, másrészt – a továbbfejlődés nem kis tényezőjeként – biztosítja, hogy a polgár vagyonával, házával, földjével, szőlőjével többé-kevésbé szabadon rendelkezhessék, annak adásvételét és szabad örökítését is beleértve. Különbségeik ellenére is közös vonása helyzetüknek tehát az, hogy a feudalizmus közvetlen nyomása alól immár nemcsak időlegesen, hanem véglegesen is felszabadultak, a még meglevő feudális függést is egyre jobban eldologiasították, polgáraiktól eltávolították. Ezzel együtt az új vállalkozások számára kedvező feltételeket biztosítva lakóiknak, egyre több központi funkciót vonnak magukhoz. Ennek nem egyedüli tüneteként a negyvenes évekre jó részüknek városi tanácsai – mint úgynevezett rendezett tanácsok – bizonyos polgári ügyek elsőfokú megítélésére és a váltótörvényszéki ítéletek végrehajtására is jogosultként már a közhatalomnak is részeivé váltak. A fejlődés persze fordítva is értelmezhető. A regionális gazdasági fejlődés igényei ugyanis legalább annyira közrejátszottak abban, hogy e városok funkciói – és nyomukban infrastruktúrájuk és (a funkciók zavartalan ellátását csak szabadon tevékenykedve lévén képes biztosítani) társadalmuk – így átalakulhattak.

Gazdaság és társadalom, valamint az intézményrendszer, a jogi felépítmény szerkezetének dialektikus, kölcsönhatásos változása és ebben a szélesebb keret részeiként a helyi és a regionális erők szintén dialektikus érvényesülése a típusok és a funkciók eltérései ellenére is feltétlenül reális és immár legalábbis bizonyos vonásaiban valóban városias fejlődést eredményez. Ezt és ennek méreteit e városok népességszámának az 1780-as évektől az 1840-es évek elejéig végbement jellegzetes növekedése is bizonyítja. A növekedés a már a rendi társadalomba beépült Jászkun és Hajdú kerületek legteljesebben agrárjellegű, paraszti-falusiasnak megmaradt városaiban is igen nagy: összes népességük 100 ezerről 200 ezer fölé nőtt. A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, [[Nagykőrös]], Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: [[Tata|Tatát]], [[Pápa|Pápát]], Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

A polgárság átalakulása

Sőt – a szabad királyi városánál kevésbé merev, s éppen ezért az új (s a társadalmat magát is modernizáló) funkciók befogadására és ellátására alkalmasabb, rugalmasabb társadalmi szerkezetük révén – éppen a polgárvárosok ütik a legnagyobb rést a hazai feudális társadalom bár omladozó, de még létező zártságán. A társadalom szerkezete (eltekintve néhány, a polgári átalakulás igényeinek kielégítésére alkalmasnak bizonyult régi szabad királyi várostól, amilyen Kolozsvár, Temesvár, Győr s mindenekfelett Pest) itt viszonyul a leginkább nyitottnak az új funkciók hordozására.

Arató Endre

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

A szerb egyházi privilégiumok értelmében a karlócai szerb metropolita lett a több nemzetiségű görögkeletiek egyházi feje. A hat délvidéki egyházmegye közül három, az aradi, a temesvári és a verseci pravoszláv püspökség lakóinak döntő többsége román volt, de a pravoszláv szerb egyház a három püspöki széket minden alkalommal szerbekkel töltötte be, s a román községek többségébe szerb pópákat helyezett – volt eset rá, hogy nem is egyet. E papok a szlaveno-szerb egyházi nyelvet használták, és szerbesítették, kizsákmányolták a román hívőket.

Az északi területeken a 18. század folyamán, az uniós mozgalom eredményeképpen létrejött a nagyváradi görög katolikus egyházmegye. A vallási unió tehát – a Erdélyhez hasonlóan – megosztotta a magyarországi románokat is. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy az unitus Nagyvárad román művelődési központtá fejlődött, amelynek szoros volt a kapcsolata Balázsfalvával.

Hasonló, de szerényebb méretű román kulturális fejlődés ment végbe a déli pravoszláv területeken. A korábbi temesvári tanítóképző tanfolyamot 1812-ben Aradon állandó román intézménnyé szervezték át, csakúgy ugyanitt 1821-ben teológiává fejlődött az ideiglenes román papképzés. Ezekben az iskolákban jól felkészült, román nemzeti szellemű tanári kar működött.

Ezzel szemben a szerb klérus az aradi román tanítóképzőt legalább kétnyelvűvé akarta tenni, a román papok nevét erőszakkal szerb hangzású nevekre változtatta, a román értelmiség érvényesülését megakadályozta, a románok iskolázása elé akadályokat gördített azzal az indokolással, hogy az oktatás munkájára alkalmas tanult emberek a románok között nincsenek. Érthető tehát, hogy a románok – elsősorban kulturális téren – felvették a harcot a szerb klérussal. Emellett mindent elkövettek, hogy függetlenítsék magukat a szerb hierarchiától. Fő céljuk az aradi püspöki szék román nemzetiségű főpappal való betöltése volt. E törekvésüket a harmincas években siker koronázta. Az ellentétek azonban tovább éltek, mert a temesvári és a verseci román többségű egyházmegyék élén ezután is szerb nemzetiségű püspökök állottak.

Az egykorú nemzet—haza fogalom, a nemzet felébresztése

A másik, ugyancsak nyugati indítású nemzetfogalom a francia, amely döntő ismérvnek nem a nyelvet, illetve az etnikumot, hanem a területet, az államot tekintette. Ebben az esetben a nemzet nem a nyelvvel, hanem az állammal volt egyenlő A történetiség, a történeti múlt itt is meglevő ismérvét e koncepcióban az önálló, természetesen a feudalizmusban gyökerező (de korszakunkban polgári tartalommal megtöltődő) alkotmánnyal (privilégiumokkal), államisággal azonosították. Ezt az ideológiát tették magukévá a horvátok; sajátos módon, kiváltságaik miatt, a szászok is, és mindenekelőtt a magyar uralkodó osztály, amely e nemzetfogalom platformján a magyarországi népek többségét nem fogadta el nemzeteknek. Putnik szerb metropolita kívánságának (1790) visszautasításától (a szerbek nem alkotnak történeti nemzetet), Tökölynek a szerb temesvári kongresszuson a külön területtel szembeni érvelésén át Dessewffy József (1808) fejtegetéséig mindenhol e nemzetkoncepció ideológiai elemeivel találkozunk.

A nép nemzetbe emelése

A klérus és a papság kizsákmányoló tevékenysége ellenére a szerb pravoszláv privilégiumok, valamint az unitus egyházba való tartozás, illetve a második Diploma Leopoldinum harmadik pontjának végrehajtásáért kibontakozott harc azonos jelentésű a nép befogadásával. Jól tükrözik ezt a temesvári szerb kongresszus, valamint a két Supplex Libellus Valachorum antifeudális kívánságai is.

Vörös Károly

A magyar színjátszás kiteljesedése

1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése.

Az oktatásügy intézményei

A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár).

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

A viszonylag fejlettebb polgári bázis magyarázza, hogy a Matica srpskán kívül más egyesületek is alakultak, így Temesvárott Az Irodalom Barátainak Egyesülete és a pesti Szerb Irodalmi Társaság. Ezek az egyesületek azonban a Matica srpskától eltérően rövid életűek voltak.

A zenei és a képzőművészeti műveltség

A szlovák Jozef Božetech Klemens éppúgy portrékat festett (igaz, munkássága jórészt Csehországhoz kapcsolta), mint a szerb Arsenije Teodorović, aki Temesvárott szakiskolát is tartott fenn.

Spira György

Harcok az ellenség mellékhaderőivel

Része volt ebben mindenekelőtt az október 4-i királyi rendeletnek, hiszen ez az iromány egyértelműen napvilágra hozta, hogy az uralkodóház a magyar forradalom híveit közönséges lázadóknak tekinti. A császári hadseregnek azok a Magyarországon szolgáló parancsnokai tehát, akik az előző hónapok folyamán csupán kényszerűségből – s még így is csupán tessék-lássék – követték a magyar hadügyminiszter utasításait, most végre fellélegeztek, s a következő napokban azután elébb az aradi, majd a temesvári várőrség, végül pedig – október 18-án – az Erdélyben parancsnokló Puchner is bejelentette, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.

Győzelmek a mellékhadszíntereken

Bem pedig, aki a VI. (erdélyi) hadtest 9 ezer embere élén április 16-án kezdte meg temesközi hadjáratát, eközben elébb a temesvári császári várőrség Lugosra kikülönített csoportját szorította vissza a vár falai közé, majd azok ellen a császári csapatok ellen fordult, amelyek márciusban Erdélyből Havaselvére menekültek előle, de április 22-én Ignaz Malkovsky altábornagy vezetésével Orsovánál újból magyar földre léptek, s néhány gyors mozdulattal elérte, hogy ez a jóval erősebb – ekkor 14 ezres létszámú – hadtest május 16-án másodízben is kitakarodjék az országból. És így május közepére Temesvár kivételével a Tisza–Maros köze is teljes egészében szabaddá lett.

Temesvár

A teljes cikk.

Világos

Görgei tehát 11-én reggel, a temesvári katasztrófa hírének vétele után mindjárt munkához látott, bár – hogy az áruló színezetébe ne keveredjék – egyelőre nem fegyveres, csupán szóbeli rohamot intézett Kossuth ellen, azt követelve tőle, hogy a kormánnyal egyetemben mondjon le s a hatalmat ruházza rá önként.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Baljós jelnek tekintették a szerbek azt, hogy a nemzeti központjuknak számító Karlóca helyett az erős német polgársággal bíró Temesvár lett a tartomány székhelye. A Vajdaságban az elcsatolás miatt zúgolódó magyarok és a nemzeti törekvéseik semmibevételét sérelmező románok által is fokozott elégedetlenség olyan mértéket öltött, hogy a kormányzó, Ferdinand Mayerhofer báró tábornok kihirdette a statáriumot. Elnémították a szerb nemzeti sérelmeket hangos szóval panaszló lapokat, betiltották vagy működésük beszüntetésére kényszerítették a kulturális és diákegyesületeket. Az 1850-es évek folyamán titkos jelentések sora emlegette: mind több szerb kárhoztatja, hogy 1848–49-ben segítette a császáriakat a magyarok ellenében. Maga Stratimirović, a szerb felkelő sereg császári tábornokká emelt vezére is gyanússá vált Bécsben, s mint későbbi, az önkényuralom és a Habsburg-hatalom elleni nyílt állásfoglalása bizonyította, nem ok nélkül. Különös gonddal ellenőrizték a Vajdaság és a határőrvidék lakosságának kapcsolatait a szerb fejedelemséggel. Még azt a |Knićanin tábornokot is bizalmatlankodva figyeltették határszéli látogatása alkalmával, aki az 1848-ban magyarországi betörésre toborzott szerb önkéntesek parancsnoka volt.

A szerbség elégedetlensége a Vajdasággal, annak felismerése, hogy ennek keretei közt nem biztosították számukra a nemzeti önkormányzat feltételeit, korántsem jelenti azt, mintha a formális engedményeket is nélkülöző szlovákok szemében ne tűntek volna még ők is viszonylag kedvezményezetteknek. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői azt kívánták, hogy a Habsburg-hatalom váltsa be a nemzetek egyenjogúságának és önkormányzatának megteremtésére tett ígéreteit az ő esetükben is legalább annyira, hogy a Vajdaság mintájára alakítson külön koronatartományt a szlováklakta területekből. Kívánságuk nem talált meghallgatásra. Csalódottságukat fokozta, hogy a pozsonyi és a kassai kerületben vezető szerephez jutottak egyes, a rendszerrel együttműködő aulikus magyar arisztokraták, és így még a „magyar urak” sokat fájlalt hegemóniájának megtörését sem tapasztalhatták. Hamarosan a legtöbb pozíció e területen is császári bürokraták kezébe került ugyan, anélkül azonban, hogy ez a szlovák nemzeti törekvések érvényesülése szempontjából kívánatos változást hozott volna. A germanizálás a szlováklakta területeken is teljes erővel folyt. Az anyanyelv használatát csak az alsó fokú közigazgatás szintjén tudták úgy-ahogy biztosítani. Míg az elemi oktatás szlovák nyelvűségét általában sikerült megőrizniök, sőt megerősíteniök, az a térhódítás, amit a szlovák nyelv az 1850-es évek kezdetén a középiskolákban elért, nem bizonyult tartósnak. Míg az évtized elején a szlováklakta területek középiskoláinak több mint egyharmadában oktattak szlovákul, az évtized második felében már alig egyhatodában. Az oktatásügy területén a szlovák nemzeti törekvések legnagyobb sikerét az 1860-as évek hozták meg, akkor ugyanis három szlovák középiskolát állítottak fel.

A szlovák nemzeti mozgalom szétforgácsolódásában a belső ellentétek felújulása mellett az önkényuralom elnyomó és megosztó intézkedései is fontos szerepet játszottak. A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg. Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből. Șaguna lojalitása csak 1864-ben hozta meg gyümölcsét, a szerb–román ortodoxia egyházi közösségének várva várt felbontását, és az ő kinevezését a magyarországi és erdélyi görögkeleti románság érsekévé.

A magyarországi németség jelentős hányada szolidáris volt a magyar forradalommal, legjobbjai tevékenyen működtek közre az önvédelmi háborúban is. Érthető, hogy soraikban a germanizáló hatalom intézkedései ellentmondásos fogadtatásra találtak. De azok a német népcsoportok sem fogadtak osztatlan helyesléssel a birodalom újjászervezésének módját, amelyeknek támogatására a kormányzat nagyon is számított. A bánsági németek a magyarországi németség nemzeti szervezkedésének egyik korai dokumentumában, az 1849 őszén Ferenc Józsefhez intézett és önálló német tartomány kihasítását igénylő folyamodványukban – nem tudva még, hegy mennyire formális annak a Vajdaságnak a „szerb” jelzője, amellyel a „Temesi Bánságot” közigazgatásilag összefűzték – indokoltnak tartották felpanaszolni, hogy ámbár „az uralkodóházzal rokon fajhoz tartoznak, védtelen árvákká lettek egy más nemzetiség házában”.[8] A bánsági németek nem lettek védtelen árvák, sőt nagyon is kedvezett nekik a Temesvár székhellyel szervezett új koronaország egész kormányzati rendszere.

Az iparszabadság kérdése

1850 tavaszán került sor birodalomszerte a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására. Magyarországon öt kamarát szerveztek. Négy közülük kerületi székhelyre került, az ötödik – gazdaságpolitikai meggondolásokból – Nagyvárad helyett Debrecenbe. Erdélyben Kolozsvár és Brassó, a Bánságban Temesvár, Horvátországban pedig Zágráb, Eszék és Fiume lett kamarai székhely.

A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája

Áruba bocsátott államjavakért 1850–67 között több mint 200 millió forint folyt be az államkincstárba. Amellett, hogy az államvagyon legértékesebb elemeit, így Magyarországon többek között a krassó-szörényi uradalmat bányáival és kohóműveivel együtt, továbbá az országot Pozsonytól Pesten, Szolnokon, Temesváron át Báziásig átszelő, részben még 1849 előtt megépült vasúti fővonalat, a SzolnokDebrecenPüspökladányNagyvárad vonalat és a soproni szárnyvonalat eladta, az önkényuralmi kormányzat a viszonylag legjobb karban levő 20 magyarországi kincstári uradalmat (az 1863–64-ben „kimutatott” 1,6 milliónyi tiszta jövedelemmel) adósságai fedezetéül, „zálogképpen s eladási szabadsággal” a magántőke tulajdonában álló bécsi nemzeti bank kezére juttatta.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Szegedet 1854-ben, Temesvárt és Debrecent 1857-ben, Nagyváradot és Aradot 1858-ban, Miskolcot 1859-ben kapcsolták az európai vasúthálózathoz.

Az államjogi vita és következményei

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[9] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[10] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandátumukról. Az öncsonkítás meggyorsította mintegy két tucat „szélsőbaloldali” képviselő különválását. A csoportjukhoz tartozó Várady Gábor az önleszavaztatás keltette visszatetszést kihasználva terjesztette elő és fogadtatta el – Deák minden tiltakozása ellenére – a képviselőház többségével nevezetes módosítványát. Ez a feliratot megfosztva annak kilátásba helyezésétől, hogy követelései elfogadása esetén az országgyűlés kész az uralkodó trónigényének elismerésére, alkalmas volt arra, hogy megakadályozza egy esetleges alku létrejöttét. A módosítás elérte közvetlen célját, Ferenc József a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta. Az országgyűlés többségének újratámadt radikalizmusa azonban korántsem maradt töretlen. Nemzetközi szinten és a belpolitikában is olyan fejlemények bontakoztak ki, amelyek fokozták az eredetileg sem kételyek nélküli, Teleki halála és az öncsonkító manőver által pedig nagyon is megzavart határozati többség ingadozását.

Anglia miniszterelnöke, Palmerston és külügyminisztere, Russell immár nyíltan leszögezték, hogy az önrendelkezés elvét, amelyre hivatkozva az olasz egységmozgalmat támogatták, nem vonatkoztatják a magyar törekvésekre. A francia kormány fenntartotta ugyan kapcsolatát az emigrációval, de ha lehet, még az addiginál is ellentmondásosabbá tette. Egyfelől a római kérdés függőben tartásával is fékezte az olasz egységmozgalmat, másfelől a dunai fejedelemségeket immár korántsem egyértelműen hangolta magyarbarátságra. A cári Oroszországot ugyan belső válsága és a jobbágyreform végrehajtása erősen lekötötte, legfőbb külpolitikai célja pedig a párizsi béke megalázó rendelkezéseinek a felszámolása volt, diplomáciai tevékenysége és a lengyel mozgalmak elfojtásában tanúsított kíméletlensége mégis kételyeket ébresztett, vajon tartózkodóan nézné-e a konzervatív Habsburg-hatalom megingatását. Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[11] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[12].

Kolossa Tibor

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A polgárság rohamosan gyarapodó csoportját alkotta a zsidó kereskedőréteg, mely a kereskedelmi és ipari tőkés vállalkozások túlnyomó részét kezében tartotta. A leggyorsabban fejlődő városok (Pest, Temesvár, Nagyvárad, Arad stb.) gazdasági életében már a kiegyezés idején domináló szerepet játszott.

S. Vincze Edit

Az Általános Munkásegylet megalakulása

1868 őszén a pest-budai munkásokon kívül a temesváriak is összeköttetésben álltak az Internacionáléval. A kapcsolat megteremtésében Farkas Károlynak, a resicai születésű gépszerelőnek jutott jelentős szerep. Tanuló éveit Svájcban töltötte, ott ismerkedett meg Johann Philipp Beckerrel, az Internacionálé genfi központi szekciójának vezetőjével. Hazatérve Temesvárott vállalt munkát; 1868 októberében az ő segítségével alakult meg a Temesvári Általános Munkásegylet. Továbbra is kapcsolatban maradt Beckerrel, terjesztette a genfi szekció lapját, az Internacionálé eszméit propagáló Der Vorbote-t. 1869 januárjában az Internacionálé Főtanácsa Farkas Károlyt a szövetség magyarországi főmegbízottjává nevezte ki, felhatalmazva arra, hogy tagokat vegyen fel és szervezze a Nemzetközi Munkásszövetség magyarországi szekcióját.

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

Katus László

Belkereskedelem

Az 1870-es és 80-as években azonban a főváros – a vasút segítségével és nagykereskedőinek tőkeerejére támaszkodva – átvette a vezetést, és sorra a budapesti terménykereskedő burzsoázia irányítása alá kerültek Dél-Magyarország korábban önálló gabonapiacai – Szeged, Temesvár, Baja – is. A fővárosi kereskedők nemcsak felvásárolták, összegyűjtötték, raktározták és külföldre expediálták az Alföld gabonáját, hanem iparilag is feldolgozták.

Orosz István

Szőlő- és gyümölcstermelés

A 80-as években kezdődik Budapest és néhány nagyobb vidéki város (Pozsony, Kolozsvár, Kassa, Temesvár) zöldövezetének kiépülése is, nemegyszer bolgár kertészek közreműködésével.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

A románok

1869 februárjában a temesvári nemzeti gyűlésen megalakították a magyarországi Román Nemzeti Pártot, amelynek elnökévé Alexandru Mocsonyit választották.

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

Csaknem kizárólagosan nehézipari vidék volt a Krassó-Szörény és Hunyad megyei ipari táj szén- és vasércbányászatával, kohóival, vas- és acélüzemeivel, gépgyáraival. E tájhoz csatlakozott Temesvár és Arad, amelyek az ország legjobban iparosodott vidéki városai közé tartoztak.

E két hegyvidéki nehézipari tájunktól eltérően elsősorban az élelmiszeripar, s részben a textilipar játszott szerepet a nyugatmagyarországi kisalföldi iparvidék kialakulásában, ahol viszonylag erős kézműipari hagyományok is éltek. A nehézipart Győr, Pozsony és Magyaróvár gépgyárai képviselték.

Erdélyben a szász városokban, s főleg a Barcaságban, valamint Csíkben és Háromszékben találunk ipari gócpontokat (főleg faipar, részben textil- és élelmiszeripar). Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

A vidéki városokban a helyi kereskedőtőkések, a külföldi vállalkozók, s kisebb részben a helyi iparosok által alapított középipari üzemek közül főleg azok tudtak meggyökeresedni és prosperálni, amelyek a helyi fogyasztás igényeit elégítették ki (élelmiszer- és építőanyag-ipar), vagy a technikai fejlődés élvonalával lépést tartva, folytonos újításokkal biztosították versenyképességüket mind a külföldi, mind a budapesti nagyiparral szemben. A századforduló után mindenesetre megfigyelhető a vidéki iparfejlődés meggyorsulása, életképes középüzemek alakulása, sőt néhány vidéki nagyüzem létrejötte is. A vidéki városok közül Pozsony, Temesvár, Fiume, Győr, Arad, Pécs és Nagyvárad haladtak leginkább előre az iparosodásban.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár.

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

Fegyveres felkelés kitörésekor a haditerv első lépésként a megbízhatatlan csapatok lefegyverzését vagy legalábbis semlegesítését, a fegyver- és lőszerkészlet megmentését és a Magyarországon levő megbízható egységek leverésének elkerülését írta elő. Ezzel párhuzamosan kellett megkezdődnie Ausztriában, lengyel, ukrán területen és Horvátországban a mozgósításnak. A támadást négy irányból tervezték: északról a Felvidék, északkeletről a Tiszántúl, délről a Dunántúl ellen, a főerők pedig nyugatról PozsonyGyőrKomárom irányában indultak volna meg. A főcsapás iránya a főváros: Budapest nélkül a magyar ellenállás hosszabb ideig nem tartható. A haditervhez mellékelt térképvázlat világosan mutatja, hogy a Bécsből induló – a flottilla egységeitől támogatott – dunai hadseregnek s a Przemyślből és Lembergből felvonuló kárpáti hadseregnek nagy erőkkel Budapest felé kellett nyomulnia, míg a XII. hadtest Erdély határán, a XIII. hadtest a Dráva vonalán sorakozott volna fel, a VII. temesvári hadtest pedig déli irányban védte volna a Bánságot.

1905. szeptember 15.

Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

A március végi miskolci és a május közepén kezdődött nagykanizsai sikeres sztrájkharcokat követte és jelentőségében felülmúlta a május 21–23-i temesvári általános sztrájk. Az egész városra kiterjedő munkabeszüntetés az építőmunkások bérmozgalmával kezdődött. A munkásság követeléseit a munkáltatók elutasították, alkalmazták a kizárás fegyverét is. Az előző mozgalmakhoz hasonlóan a szervezkedés szabadsága a temesvári eseményekben is nagy szerepet játszott. A munkáltatók ugyanis beavatkoztak a helyi építőmunkás-szervezet ügyeibe: követelték, hogy titkárát mozdítsák el tisztségéből. A munkásságot az is ingerelte, hogy még május 13-án, Temesvár környéki szervező munkája közben letartóztatták a Földmunkások Országos Szövetségének helyi titkárát, akit az alispán csak a nagyarányú munkástüntetés hatására bocsátott szabadon. A munkáltatók és a hatóságok szervezkedést gátló intézkedései elleni tiltakozásul került sor –a helyi szociáldemokrata szervezet kezdeményezésére –általános munkabeszüntetésre és nagyarányú tüntetésekre. A vörös zászló alatt „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszóval felvonuló tüntetők küldöttségét a város polgármestere is fogadta, és ezzel mintegy a munkásérdekek képviselőinek ismerte el a szociáldemokrata párt helyi vezetőit. Jóllehet a sztrájk másnapján az egész temesvári helyőrséget mozgósították, a karhatalommal való összetűzésre nem került sor. Amikor az építőmesterek végül a korábbiaknál magasabb munkabéreket állapítottak meg, az általános sztrájk megszűnt.

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Kunfi, az egykori temesvári főreáliskolai tanár, a polgári radikalizmuson át, Szabó Ervin baráti támogatásával jutott el a szocialista munkásmozgalomig.

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1912-ben a párt mintegy 25 ezer példányban megjelenő napilapján, a Népszaván kívül kiadták a Szocializmus] című elméleti folyóiratot, a kassai, pécsi, nagyváradi, pozsonyi, temesvári és fiumei hetilapokat.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A növekedés gyors ütemére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a századforduló után mind határozottabban vetődött fel második, sőt harmadik műegyetem felállításának terve (Temesvárott, illetve Kassán), továbbá közgazdasági egyetem és főiskolai szintű mezőgazdasági szakemberképző intézet létrehozása is. A tervek megvalósítását azonban az első világháború meggátolta.

Katus László

A románok

Hunyad és Krassó-Szörény megye, valamint Arad és Temesvár iparosodása az ottani román társadalmat is fejlesztette. A Bánságban számottevő román ipari munkásság alakult ki, Temesváron adták ki az első román munkáslapot 1903-ban. Lugoson tartották 1905 végén az első román szociáldemokrata kongresszust, s itt volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1906-ban szervezett román szekciójának, agitációs bizottságának székhelye. Az Alföld keleti és délkeleti peremének román agrárproletariátusa aktívan részt vett a századforduló agrárszocialista mozgalmaiban. Az iparosodó bánsági és Hunyad megyei területen jelentős városi központok alakultak ki, tőkeerős bankokkal és gazdagodó, mozgékony román burzsoáziával: Arad, Temesvár, Lugos, Szászváros.

A németek és az erdélyi szászok

Az 1891-ben Berlinben létesült Alldeutscher Verband (Pángermán Szövetség) és az erdélyi szász ellenzéki politikusok kezdeményezésére és anyagi támogatásával 1900-ban politikai lap indult Temesvárott: Deutscher Tagblatt für Ungarn címen, Alvin Cramer szerkesztésében. A lap harcba szállt a magyarosító iskolapolitikával, ismertette a németek nyelvi és iskolai sérelmeit, s követelte a választójogi reformot.

Siklós András

A fegyverszünet bonyodalmai

Az első és a második szerb hadsereg alakulatai november 5-én arra kaptak utasítást, hogy kezdjék meg a Szerémség, Szlavónia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia megszállását. A Bánátban a románokat megelőzve érjék el a Temesvár, Versec, Fehértemplom vonalat. Északi irányban nyomuljanak előre a Marosig. Vegyék birtokukba a Bácskát, a Bajától és Szabadkától délre eső területeket.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A szerb hadseregnek a közigazgatás átvételére tett kísérlete, valamint az egyre nyomasztóbbá váló politikai-gazdasági helyzet 1919 februárjában Pécsett és Temesvárott heves sztrájkmozgalom kirobbanásához vezetett, amelyhez Szabadka és Nagykikinda is csatlakozott. E sztrájkokban a lakosság más rétegeitől – leginkább az állásukat féltő hivatalnokoktól – támogatva a vasutasok és a munkások jelentették a döntő erőt.

Harc a hadsereg leszerelése és újjászervezése körül

Linder utóda a hadügyminiszteri székben Bartha Albert alezredes lett, aki október végén a temesvári hadtestparancsnokság vezérkari főnöki tisztét töltötte be, és október 31-én részt vett a bánáti néptanács és az úgynevezett Bánáti Köztársaság létrehozásában.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;[13] mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány – egy ellenszavazattal – jóváhagyta az immár történelmi tényt.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

A magyar külpolitika irányítói Vix kapkodását a forradalom napján (15 ezer katonát kért Belgrádból Budapest megszállására) nem vették komolyan, sőt maradásra kérték, hogy rajta keresztül kapcsolatban lehessenek de Lobit belgrádi parancsnokságával, a balkáni antanthaderővel. Miután Vix jobbnak látta távozni, Belgrádba küldték Roth Ottó temesvári párttitkárt.

Lábjegyzetek

  1. Thury József, Bocskai István felkelése. Századok 1899. 40.
  2. Vanyó Tihamér, Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól 1649–1673. Levéltári Közlemények 1973. 333.
  3. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 189.
  4. Gvadányi József, A mostan folyó ország gyűlésének satyricocritice való leírása (továbbiakban: Gvadányi, A mostan folyó…). Lipsia (Pozsony), 1791.
  5. Ugyanott 78.
  6. Ugyanott 80.
  7. Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 46.
  8. Idézi: Berzeviczy Albert, Az absolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. I. Budapest, 1922–1937. 148.
  9. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  10. Delejtű, 1861. június 11.
  11. Delejtű, 1861. május 14.
  12. Trombita, 1861. május 12.
  13. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 197.

Irodalom

A török országrész mohamedán és nem mohamedán lakosságának mindennapi életére rendkívül értékes források a kádihivatalok jegyzőkönyvei; az 1650-es évekből fennmaradt a temesvári (fényképmásolata az Eötvös Loránd Tudományegyetem Török Filológiai Tanszékének fényképtárában).

A temesvári vilájet török katonai szolgálatba állt, illetve a városokban és falvakban polgári életet élő délszláv lakosságáról, kapcsolatáról a török hatóságokkal bőséges információkat tartalmaznak a temesvári és karánsebes-lugosi kádihivatalok jegyzőkönyvei.

Kiadványok