Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

A Múltunk wikiből

Károlyi Mihály távozása e napokban zárta le a Tanácsköztársaságot – ha fenntartásokkal is – támogató októbrista balszárny visszavonulását a magyar politikai élettől. Károlyi sikertelenül próbálkozott egy szociáldemokrata kormányzat hatalomra segítségével, „annak pedig, hogy minden cél nélkül bevárjam az ellenforradalom győzelmét, nem volt értelme”[1] – írta. A centrista szociáldemokraták (Kunfi) és a Károlyi-párti baloldali demokraták távozása mellett hatásában még számottevőbb volt a liberális-demokrata értelmiség és kispolgárság elfordulása a Tanácsköztársaságtól, amelynek helyzetét egyre reménytelenebbnek látták.

A „kibontakozás” – valójában a kapituláció – útját keresve a centrista Böhm július 5-re Gödöllőre hívta a bal- és jobboldali szociáldemokrata irányzat képviselőit: Pogányt, Landlert, illetve Weltnert és Haubrichot. Előzőleg a budapesti olasz misszió vezetője, Romanelli alezredes útján az antant támogatását kérte tervéhez, aminek lényege az volt, hogy a kommunistákat katonai puccsal félreállítják, és szociáldemokrata kormányt alakítanak. Az értekezleten azonban kitűnt, hogy a volt baloldali szociáldemokraták, akiket Pogány és Landler képviselt, az egyesült párt felbomlása esetén is kitartanak a kommunisták mellett. A jobboldal pedig nem volt egységes: míg Haubrich – aki tartott a kommunistáktól – Böhmmel együtt abban bízott, hogy az antant örömmel fogadja a Tanácsköztársaságot felváltó szociáldemokrata kormányt, Weltner előre látta, hogy a munkáshatalommal együtt bukik a szociáldemokrácia is, és a fehérterror kerekedik fölül.

Az értekezlet kudarca után mondott le Böhm a főparancsnokságról. Kérésére bécsi követnek nevezték ki.

Haubrich tovább szorgalmazta a katonai puccs tervét, tárgyalt Julierrel, sőt személyesen kereste fel Bécsben az angol katonai missziót, és terve érdekében antant megszállást kért; Böhm szintén az angolokkal és Bauer osztrák külügyi államtitkárral tárgyalt. E tárgyalások a katonai intervenció híveinek kedveztek Párizsban, akik igazolva látták, hogy a szociáldemokraták nem képesek – mint ahogy az ellenforradalom sem, a szegedi kormány 3000 főnyi „nemzeti hadseregével” – belülről megdönteni a Tanácsköztársaságot. Az antantot tulajdonképpen csak az érdekelte, hogy ne legyen Magyarországon bolsevizmus, és ne térjenek vissza a Habsburgok semmilyen formában; a magántulajdon elvét elismerő, nekik engedelmeskedő magyar kormány személyi összetétele már meglehetősen közömbös volt számukra. Ha Böhm vagy Haubrich magához ragadja a hatalmat, végeredményben éppúgy elismerhetik, mint a szegedi kormányt, ha az elfoglalja Budapestet. Erre azonban nem volt remény, ezért elutasították az olaszok javaslatait, akik most már nem Budapest, hanem Szeged felé nézve folytatták a magyarbarát politikát, annál is inkább, mert szövetségeseik igen határozottan közölték, hogy nem tűrik a Vörös Hadsereg részére történő fegyverszállításaikat.

A győztes hatalmak Magyarországon a békekonferenciának engedelmeskedő, a bolsevizmussal szemben kíméletlen rendszert akartak, s bár le kellett győzniük Horthy, Bethlen és Teleki iránti ellenszenvüket, végül is elfogadták őket. 1919 júliusában Böhmöt az angolok nagy nehezen rávették, hogy szóba álljon Bethlennel; fél év múlva Bethlent egyáltalán nem lehetett rávenni, hogy szóba álljon Böhmmel.

Érthető, hogy a tárgyalások, tapogatódzások közben tovább romlott a helyzet a pártban. A szociáldemokraták a kommunisták szemére vetették, hogy a menthetetlen helyzetben doktrinér makacssággal ragaszkodnak a proletárdiktatúrához. A kommunisták nem bíztak a szociáldemokrata vezetőkben, s erre jó okuk volt. Nyílt támadások, felelősségre vonások kezdődtek Szamuelyvel és a karhatalommal szemben. A kommunisták a párt újjászervezésének tervével foglalkoztak; Szamuely Kommunista címmel lapot kívánt indítani, amely a megalkuvást és az árulást bírálta volna.

Lábjegyzet

  1. Károlyi Mihály, Az új Magyarországért. Budapest, 1968. 318.


A tiszai offenzíva
Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására Tartalomjegyzék A tiszai offenzíva elhatározása