Teuffenbach Kristóf

A Múltunk wikiből
Nemzeti Portrétár

Sinkovics István

A drinápolyi béke

Miksa követei, a Portát már jól ismerő Verancsics Antal egri püspök és Teuffenbach Kristóf királyi tanácsos hét hónapig tárgyaltak Konstantinápolyban, amíg a békeokmány megszövegezéséhez eljutottak. A szultán és főemberei indulatát az évi adó átnyújtásával és gazdag ajándékokkal (a háborús fizetőmester elszámolása szerint együttesen 97 232 forint 56 krajcár és 3 dénár értékben) igyekeztek szelídebbre hangolni. A kincseken kívül részletes utasításokat vittek magukkal, de a hosszúra nyúló alkudozások során így is több kérdésben ki kellett kérniük a bécsi udvar véleményét. Különösen két ponton volt nehéz a felek álláspontját közelíteni. Az egyik a legtöbb viszályt okozó várak lerombolásának igénye volt, melyet mindkét fél követelt, a másik a királyi és a török terület peremén élő, mindkét félnek adózó népesség felosztása, valamiféle pontosabb határ kijelölése volt. Az első kérdést végül elejtették, a másodikban halasztó döntés született.

A megállapodás 1568. február közepére jött létre, Miksa követei február 21-re szövegezték meg a békepontokat. Minderre már Drinápolyban került sor, ezért nevezik a megállapodást drinápolyi békének.

A békeszerződés az 1547 óta kötött egyezmények alapján állt, így megtartotta Miksa évi 30 ezer magyar dukátot (magyar aranyforintot) kitevő adókötelezettségét, melyet szemérmesen ajándéknak neveztek. A felek arra törekedtek, hogy elejét vegyék a hosszú, 900 km-es határvonalon minduntalan fellobbanó ellenségeskedéseknek. Megállapodtak az egymás területére be-becsapó török és magyar várőrségek, hajdúk, martalócok, uszkókok kölcsönös megbüntetéséről, s rendelkeztek a török emberkereskedők kitiltásáról, az emberrablók üldözéséről, a fogságba kerültek váltságdíj nélküli kiadásáról és az átpártolók kölcsönös kiszolgáltatásáról. Szigorúan megtiltottak mindenfajta párviadalt, mivel a bajvívás könnyen békebontáshoz vezethet.

A végvárakról rendelkező rész egyetlen erősség lerombolását sem írta elő, s a kölcsönösség alapján mindkét félnek megengedte, hogy saját területén új várakat építsen és a meglevőket kijavítsa. Megtiltotta viszont, hogy az ellenfél területén fogjanak építkezésbe.

Halasztó döntés született a „közös jobbágyok”, a tisztázatlan jogállású peremvidék mindkét félnek szolgáló népessége ügyében. A törökök a tárgyalások során pontos határjelek kitűzését, és a határvidéken élő népesség szétosztását kívánták, méghozzá az első foglalásaik után felfektetett adókönyv (Halul deftere) alapján. Miksa követei arra hivatkozva, hogy az adókönyvet nem ismerik, nem egyeztek bele ebbe a megoldásba. Sikerült elfogadtatniuk az udvar álláspontját, hogy a béke nyilvánosságra hozatala után a két fél által kiküldött bizottság állapítsa meg a határokat. Ennek megtörténtéig az adott helyzet fenntartásában egyeztek meg. Ez nemcsak a kétfelé adózás gyakorlatát kívánta államjogi szinten rögzíteni, hanem rá akarta szorítani a törököket a kettős adóztatás addigi módjának tiszteletben tartására. A kétfelé hódolt, határ menti falvak túlzott megterhelésének elkerülésére a király – mint már említettük – egy idő óta a szokványos kötelezettségek felét kívánta tőlük; követei most az ellen tiltakoztak, hogy a törökök az utóbbi években nem követték ezt az elvet, hanem eredeti követelésüket lényegesen megnövelték, előfordult, hogy tízszeresére emelték. A béke szövege csak a határsáv helyzetéével foglalkozott, a belső török terület helységeinek magyar adóztatását nem érintette; ennek jogosságát a török fél nem volt hajlandó elismerni, csak a gyakorlatban volt kénytelen eltűrni. A határszakasz mindennemű vitás kérdésének eldöntésére vegyesbizottság kijelölését határozták el. Rendezték a Habsburg uralkodó diplomáciai képviseletét is: meghatalmazottainak (követek, ügyvivők) a Porta ugyanazokat a jogokat biztosította, mint a többi keresztény ország képviselőinek. Török részről nem merült fel igény arra, hogy a szultánnak állandó képviselete legyen Bécsben.

A királyság és Erdély kapcsolatát illetően kimondták, hogy a Habsburg király nem támad Erdélyre, valamint Moldvára és Havasalföldre, s János Zsigmond is megmarad országa határain belül; a két uralkodónak a Tisza és Erdély közti területre támasztott birtokigényeit pedig lehetőleg területcserékkel fogják rendezni.

Bekes Gáspár felkelése és a lengyel korona megszerzése

A kerelőszentpáli győzelemmel Báthori helyzete Erdélyben megszilárdult, nemzetközi tekintélye pedig növekedett. Ez kihatott a lengyelországi fejleményekre is. A főpapokból és főurakból álló Királyi Tanács (senatus) ugyan Miksa császárt választotta királlyá, de a nemesség nagy többsége Báthori mellett foglalt állást. Miksa, amint értesült a kettős királyválasztásról, felszólította Báthorit, hogy ne álljon lengyel királysága útjába, és Christoph Teuffenbach szatmári kapitány útján felajánlotta számára kárpótlásként Szatmárt és Nagybányát. Miksa lengyel párthívei, élükön a gnieznói érsekkel, szintén arra hívták fel, hogy nyugodjék bele Miksa királyságába. Báthori Teuffenbachnak azt válaszolta, hogy nem hagyhatja cserben választóit.

A háború nyitánya

A felső-magyarországi vármegyék csapatai Christoph Teuffenbach kassai főkapitánnyal és zsoldosaival csak ezután kezdtek támadásba a török védelmi vonal ellen. Pálffy Miklós alsó-magyarországi főkapitány mintegy 6 ezer emberrel csatlakozott a felső-magyarországi hadsereghez, amelyet többek között Ecsedi Báthori István, Dobó Ferenc, Rákóczi Zsigmond, Thököly Sebestyén és mások csapatai alkottak. Megvették a Rimaszombat közelében levő Szabatkát, majd ostromzár alá fogták Füleket, és november 11-én Romhánynál döntő győzelmet arattak a Fülek felmentésére induló török csapat felett. November végén – rövid ostrom után - Fülek vára megadta magát. Erre december elején Szécsény és Drégely várát a török őrség felgyújtotta és elhagyta. Pálffy Miklós ezután Nógrád elfoglalására készült, de a hideg idő miatt Teuffenbach csapataival visszatért Kassára.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

Miksa főherceg csak a magára hagyott Eger eleste után vezette hadait a török ellen. Csatlakozott hozzá csapataival Teuffenbach kassai főkapitány, a vármegyék hadra kelt nemessége, és megérkezett a Temesvárt júniusban sikertelenül ostromló mintegy 8–10 ezer főnyi erdélyi sereg, Báthori Zsigmond fejedelem vezetésével. Így mintegy 40–60 ezer főnyi hadsereg került szembe a törökkel Mezőkeresztes falu mellett, 1596. október 23-án. A támadást a török kezdeményezte. Három napon át folyt a harc, a Sár vizén átkelő törököket szétverték vagy visszaűzték. A harrmadik napon, október 26-án, a törököket üldöző lovasok és gyalogosok a tilalom ellenére átkeltek a vizen, és fosztogatni kezdték az ellenség sátrait, míg csak a magyar tábor ellen küldött török csapat vissza nem tért, és a fosztogató, szétbomlott alakulatokat meg nem szalasztotta. Ezek azután magukkal ragadták a többi seregrészeket is. Mátyás főherceg és Báthori Zsigmond Diósgyőr felé menekült, a magukra hagyott magyar csapatok éjszaka hagyták el táborukat. Az áttekinthetetlen zűrzavarban a szultán Szolnokra futott seregével együtt.

Miksa főherceg nem sok jelét adta hadvezéri képességeinek. A mezőkeresztesi csata valójában azért veszett el, mert a sereg fegyelmezetlen, a hadvezetés határozatlan volt. A keresztény hadsereg vereséget szenvedett. 6 ezer királyságbeli és 2 ezer erdélyi katona maradt a csatatéren. Miksa elvesztette ágyúit és minden tábori felszerelését. Az egykorú török tudósítások szerint azonban a szultán környezete súlyos aggodalmakkal kisérve könyvelte el a nagy diadalt. Észrevették, hogy a keresztény csapatok más hadrendben szálltak harcba, mint régen, szoros, zárt rendben küzdöttek. A csatának voltak válságos pillanatai, amikor a keresztény harcosok a szultáni sátorig is eljutottak. A török hadvezetés felismerte, hogy a keresztény csapatok fegyverei jobbak, tüzérségük egyenesen félelmetes.

Irodalom

Verancsics Antal és Chistoph Teuffenbach követségére, a béke megkötésére és szövegére: Verancsics Antal összes munkái V (Monumenta Hungariae Historica III. osztály VI)