Textilipar

A Múltunk wikiből
1793
Üzemel Mária Krisztina főhercegnő mosonmagyaróvári textilüzeme.

Az előző szakaszban tárgyalt vaskohászat mellett kapitalista fejlődésünk előtörténete szempontjából a legfontosabb, a kortársak szemében jóformán az egyetlen jelentős iparág a textilipar volt. A rendelkezésünkre álló adatokból az alábbi rajzolódik ki.

A táblázatból nemcsak a textilmanufaktúra-alapítások számának 1789-ig állandó növekedése olvasható le, amelyet az 1770-es évek Magyarország számára hátrányos gazdaságpolitikája is csak fékezni és nem megszüntetni tudott, hanem a nagybirtok érdeklődésének folyamatos csökkenése és ezzel szemben a polgári tőke tevékenységének 1760 és 1790 között évtizedről évtizedre szinte megkettőződő intenzitása is.

Új textilmanufaktúra-alapítások a 18. század második felében a Magyar Királyságban
Évtized Állami Főúri Polgári Egyéb Összesen
alapítások
1759–1769 4 5 6 1 16
1770–1779 1 3 11 2 17
1780–1789 5 2 21 3 31
1790–1800 2 8 10

Az új manufaktúrák tekintélyes része nem bizonyult életképesnek, néhány évi fennállás után, gyakran még ennél is hamarabb megszűnt. Az 1764–1768-as évek felfutása után textilmanufaktúráink száma 1780-ig lényegében stagnál, 1780-tól újra, 1784-től már rohamosan emelkedik. Az európai gazdasági válság, amely a francia polgári forradalmat kirobbantotta, hozzánk némi késéssel érkezett, jelentkezése 1789–1790-ben a táblázatban feltűnő. Textilmanufaktúráink száma azonban a depressziós 1790-es évtizedben sem süllyed vissza az 1780 előtti szintre, 1800 táján pedig újabb fellendülés jelei mutatkoznak; A 18. század utolsó harmada textiliparunk számára már kétségkívül manufaktúra-korszak.

A magyarországi textilmanufaktúrák, éppúgy mint az ausztriaiak és csehországiak, egytől egyig többé-kevésbé szórt manufaktúrák voltak; még a legerősebben koncentrált üzemek is foglalkoztattak otthon dolgozó munkásokat, takácsokat és főleg fonókat. A nagyobb manufaktúrák fonókerületei több megyére terjedtek.

A magyarországi textiliparban használt szerszámok és egyszerű gépek a 18. század elején még nagyjából korszerűnek mondhatók. Technikai elmaradottságunk a manufaktúrák elterjedésével egyidejű: az első fonógépek Angliához képest jó két évtizedes késéssel jelennek meg, amikor manufaktúra-korszakunk már túljutott fejlődésének első csúcspontján. A szövés gépesítése 1800 előtt fel sem merült. A kartonnyomás már a 18. század közepe előtt feltűnik Sassinban, a flanelnyomás 1776-ban Gácson. A kékfestés 17. század végi soproni és győri kezdetek után a 18. század derekán terjed el, elsősorban Nyugat-Magyarországon, egyelőre kisipari keretek között.[1] A festés és vászonfehérítés ez idő tájt felfedezett számos új anyaga és eljárása is csak részben és késve jelentkezik Magyarországon. Nagyon jellemző a technológia korszerűségének problémájára, hogy a birodalmi kormány 1787-ben szakembereket küldött ki Lőcsére és Eperjesre, hogy ott tanfolyamon oktassák a legfejlettebbnek vélt észak-csehországi vászonfehérítési eljárást, éppen akkor, amikor az kezdett már elavulni.[2]

Textilmanufaktúráink gyártmányai nem az ország lakosságának túlnyomó többségét durva minőségű áruval ellátó céhek, kontárok és a paraszti háziipar termékeivel veszik fel a versenyt, hanem a külföldi, ekkor már szinte kizárólag osztrák és cseh-morva eredetű importtal. A 18. század második felében a piac nem volt telítve, egy bizonyos – igen alacsony – minőségi szint fölött minden textília eladható. Nemcsak a céhek férnek meg tehát békésen a hazai manufaktúrákkal – csupán a céhmesterek köréből kiemelkedő vállalkozókkal szemben lépnek fel –, hanem a hazai és a külföldi manufaktúrák között sem tudunk éles konkurenciaharcról. A magyarországi textilmanufaktúrák piackörzete általában telephelyük szűkebb vagy tágabb környékére korlátozódik; egyik legjelentősebb posztómanufaktúránk, a gácsi üzem állandó vásárlóinak túlnyomó többsége is egy viszonylag kicsiny, 75 km sugarú körön belül lakik. Vállalkozóink általában nem a saját gyártmányaiknál nem jobb és nem is olcsóbb osztrák áru jelenlétét nehezményezték a hazai piacon, hanem azt, hogy a vámpolitika rendelkezései őket az osztrák piacról gyakorlatilag kizárták. A bonyolultságukban már a kortársak számára is áttekinthetetlen vámrendelkezéseken ugyanakkor kisebb rések is akadtak, így a nyolcvanas években a sassini és a dévényi manufaktúra császári privilégium alapján Ausztriába irányuló exportjára vámkedvezményt kapott.[3] Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el. Az osztrák, a cseh-morva és a magyarországi manufaktúra-vidék földrajzi összefüggése lényeges kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Az ausztriai kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra; ennek köszönheti születését Falquet és társai cseklészi (1766) karton-, Wachtler ugyancsak cseklészi (1784) muszlin- és piké-, vagy Rubini pozsonyi (1787) pamutfonal-manufaktúrája. A földrajzi közelség kézenfekvővé teszi, hogy a határ közelében telepített vállalkozások eredetileg nem is a magyar, hanem az osztrák piacra kívántak elsősorban termelni. Az 1764 és 1768 közt az osztrák határ közelében alapított hét új textilmanufaktúra felkeltette az ausztriai és cseh-morvaországi vállalkozók félelmét a magyarországi üzemek versenyétől, s ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért fordult szembe éppen 1770 táján a bécsi gazdaságpolitika a magyarországi iparfejlesztéssel.

A textilipar ágazatai közül a selyemgyártás virágzott fel Magyarországon a legjobban. A dél-magyarországi selyemtermelés állami ösztönzése az 1760-as évektől kezdve elsősorban Bécs selyemipara számára kívánta biztosítani a nyersanyagot. Célszerű volt a félkész árut a selyemhernyó-tenyésztés színhelyéhez közel előállítani; ennek köszönhette alapítását a verseci kamarai selyemgombolyító vagy az eszéki és más kisebb horvátországi gombolyítók és filatóriumok.[4] A selyemfonal-szállítmányokat ezután a ráckevei és az óbudai kamarai uradalomban gyűjtötték össze, és innen szállították Bécsbe. A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették.[5] Beywinckler József és Höpfinger József bécsi céhmester 1776-ban teljes felszereléssel és személyzettel települt át Óbudára, az olasz származású, de már pesti születésű Valero István, szintén a bécsi selyemgyártó céh tagja, ugyancsak 1776-ban Pesten alapított selyemgyártó manufaktúrát. Példájukat az 1780-as években több bécsi és pesti polgári vállalkozó követte. A magyarországi félkész selyemáru gyártáshoz adott állami támogatásnak köszönhette létrejöttét az első magyarországi gyár is, az óbudai filatórium (1780–1789), amely azonban a tervezés során elkövetett műszaki hibák (a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny méretei) miatt hamarosan megszűnt.

Az 1784-et követő években a textilmanufaktúra-alapítások száma az előzményekhez viszonyítva rohamosan megszaporodott. Bizonyosra vehetjük, hogy több tiszavirág-életű vagy a megvalósulásig el sem jutott kezdeményezésről nincs is tudomásunk, az alapítási láz tehát még hevesebb lehetett, mint ahogy az forrásainkban tükröződik. Ez a lendület 1789-ben megtört. A gazdasági válság és a II. József halálát követő reakciós politikai fordulat megpróbáltatásait csak néhány vállalkozás vészelte át. A francia háborúk és a kontinentális zárlat éveinek konjunktúrája újabb üzemeket hív ugyan életre, de – ellentétben a monarchia osztrák és cseh tartományaival – a fejlődés következő lépésére, a gyáripar kezdeteire nálunk ekkor még nem kerül sor. Lemaradásunk a birodalom nyugati feléhez képest, amely már az 1760-as évek kedvező körülményei között is tagadhatatlan volt, az 1780-as évek nagy fellendülése ellenére a század végéig csak tovább növekedett. Az okok között a magyarországi vállalkozások számára hátrányos birodalmi gazdaságpolitikának is szerepe volt, de ez önmagában éppúgy nem lett volna képes gátat vetni textiliparunk fejlődésének, mint előzőleg, az 1770-es években sem. A lemaradásnak és a lemaradás fokozódásának döntő oka a magyar társadalom előző századokból örökölt s 1789-et követően még csak meg sem rendült szerkezetében, a feudális nagybirtokos osztály erejében és a hazai burzsoázia rendkívüli gyengeségében rejlett. Főúri textilmanufaktúráink, még ha annyi figyelmet fordítottak is rájuk, mint a Forgáchok szervezte gácsi részvénytársaság vagy Mária Krisztina főhercegnő a mosoni üzemére, csak egy – és nem is különösen jövedelmező – vállalkozás voltak a nagybirtok számos egyéb, mezőgazdasági vállalkozása mellett; tulajdonosaikra az üzem fejlesztésének gazdasági kényszere aligha hatott. A polgári vállalkozások között pedig még a legtőkeerősebbek sem rendelkeztek azzal az anyagi erővel, még kevésbé hitellel, amit egy gyáralapítás vagy egy manufaktúra gyárrá fejlesztése megkövetelt. Valero üzeme 1849-ben bekövetkezett megszűnéséig manufaktúra maradt, Gács csak a reformkorban, Goldberger Sámuel 1784-ben alapított óbudai kékfestő üzeme csak a polgári forradalom után fejlődött textilgyárrá.

Irodalom

Textiliparunk fejlődését Endrei Walter, Magyarországi textilmanufaktúrák a 18. században (Budapest, 1969) című monográfiája alapján tárgyalom, a táblázat és a grafikon is az ő könyvének adatai alapján készült.

  1. A kékfestésre ezenkívül Domonkos Ottó, Fejezetek a nyugatmagyarországi kékfestőipar történetéből (Ethnographia 1961. 200–236); Domonkos Ottó, A magyarországi kékfestő ipar (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1982);
  2. a vászonfehérítésről Endrei WalterŠpiesz Anton, Fehérítési eljárás a XVIII. századból (Technikatörténeti Szemle 1963. 117–122) és Magyar Országos Levéltár C 64. Departamentum commerciale. 1787 F 17 P 78.
  3. A sassini és dévényi exportról Ausztriába V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte, II. (Archiv für österreichischen Geschichte CX. 1926, 461).
  4. Az eszéki és más horvátországi gombolyítókról és filatóriumokról az 1780-as évek manufaktúra-tabelláiban (Magyar Országos Levéltár C 43. Acta secundum referentes. 1783, Nic. Skerlecz, F 32; P 25, 27; Magyar Országos Levéltár C 64. Departmentum commerciale, 1783/84. F 37. P 6; 1785. F 65. P 4; 1787. F 17. P 56; stb.) találhatók – Endrei által fel nem dolgozott – adatok. — Itt jegyzem meg, hogy Endrei következetesen mellőzte a horvátországi és erdélyi textilmanufaktúrákról található adatokat. Mivel saját gyűjtésem szerint Horvátországban néhány, Erdélyben a tárgyalt időszakban egyetlen egy, a hetvenes években elbukott textilmanufaktúra volt, ezeket én sem vettem figyelembe, sem táblázatomban, sem a grafikonon; mellőzésük nem változtat a bemutatott fejlődési tendencián.
  5. A selyemiparról pesti és óbudai vonatkozások: Nagy István, A manufaktúra-ipar kialakulása Pest-Budán (Tanulmányok Budapest Múltjából 1961, 299–305).


A magyarországi iparfejlődés az 1760-as évektől 1790-ig
Tartalomjegyzék Bőripar