Thököly Imre

A Múltunk wikiből
Késmárk 1657. szeptember 25. – İzmit 1705. szeptember 13.
kuruc hadvezér, 1682–1685 között Felső-Magyarország, majd 1690-ben Erdély fejedelme
Wikipédia
Thököly Imre portré
1670
december 4. Thököly Imre a császáriak által ostromlott Likava várából Erdélybe menekül.
1671
május A Szepességben Habsburg-ellenes mozgalom indul. Résztvevői Thököly Imrére esküsznek fel.
1677
november 27. Thököly Imre Derecskénél erdélyi önkéntesekkel csatlakozik a bujdosók seregéhez.
1678
január közepe Szultáni megbízott Apafi fejedelemnek Teleki Mihály letételére hoz parancsot.
január vége A szultáni megbízott február 1-re összehívja az erdélyi országgyűlést. Apafi Mihály mozgósítja a fejedelmi katonaságot.
február 16. Teleki Mihály a szövetséges hadak fővezére.
február 25. Apafi fejedelem felszólítja Thököly Imrét, hogy vonja ki a bujdosók csapatait Erdélyből.
március 7. A bujdosók gyűlése Kővár mellett Somkúton. (Teleki Mihály fővezér mellé tizenkét tagú tanácsot választ, valamint pecsétőrt, strázsamestert, tábormestert.)
május 11. Teleki Mihály és Thököly Imre hadai Daróc és Tasnád között egyesülnek.
május vége Lengyel katonaság érkezik a szövetségesek mellé.
június-július A bujdosók elfoglalják Boldogkőváralját, Tornát, Szaláncot és Putnokot.
augusztus eleje Thököly Imre megszállja Szendrő és Murány várát.
augusztus 13. Teleki Mihály Eperjes alól visszaindul csapataival Erdélybe.
szeptember eleje Erdély széleiről Thököly önálló hadjáratra indul, s Felső-Magyarország nagy részét elfoglalja.
november Thököly megbízottja fegyverszünetről tárgyal Bécsben.
1679
január közepe Apafi fejedelem Thököly Imrét Erdélybe rendeli.
február 3. Béke Nymwegenben XIV. Lajos és I. Lipót császár között.
február XIV. Lajos visszavonja a francia segélyhadakat Magyarországról.
június vége Apafi Mihály Thököly Imrét nevezi ki a beteg Teleki Mihály helyettesének.
július 28. A bujdosók gyűlése Margitán Wesselényi Pál vezérsége mellett dönt.
szeptember Thököly Imre kiszorítja Wesselényi Pált a kuruc fővezérségből.
november 3. A bujdosok győzelmet aratnak á császáriak felett Szikszó mellett.
1680
január 8. Thököly Imrét a bujdosók szoboszlói gyűlése fővezérré választja.
nyara Thököly Imre kuruc hadai végigportyázzák a Vág völgyét, és beütnek Morvaországba.
augusztus 15. Thököly Imre elfoglalja Késmárkot.
augusztus 22. Thököly néhány nap után felhagy Lőcse ostromával.
október 2. Thököly Imre Szilágysomlyón megfogadja Apafi Mihály emberei előtt, hogy a bujdosók ügyeiben csak a fejedelem előzetes tudtával intézkedik.
november 15. Fegyverszünet Jolsván Thököly Imre és I. Lipót között. (Téli szállást jelöl ki a bujdosóknak Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyében.)
1681
április 18. IV. Mehmed szultán elrendeli, hogy Erdély egész haderejével segítse meg a magyarországi bujdosókat.
május 30. Thököly Imre felmondja az 1680. november 15-i fegyverszünetet.
június 10. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Az áprilisi szultáni parancs értelmében a hadjárat mellett dönt; fejedelmi utódul megválasztja Apafi Mihály idősebbik fiát, a kiskorú II. Apafi Mihályt.)
augusztus 20. Apafi Mihály Szamosújvárról megindul I. Lipót elleni hadjáratára.
augusztus vége A váradi pasa hadba száll Apafi fejedelem mellett.
szeptember 7. Thököly Imre török közvetítő társaságában felkeresi Apafi fejedelmet az aranyszegi táborban.
szeptember 8. Az erdélyi fejedelmi sereg, a bujdosók és a váradi pasa csapatai egyesülnek Pocsajnál.
szeptember 12. Böszörményt beveszi az egyesült sereg.
szeptember 25. Kállót az egyesült sereg egyheti ostrom után beveszi.
szeptember 29. Thököly a bujdosókkal elválik Apafi erdélyi és török hadaitól.
október 21. Apafi fejedelem az erdélyi sereggel visszaérkezik Szamosújvárra.
november 13. Fegyverszünet Szoboszlón Thököly és I. Lipót között. (A bujdosók téli szállása: Ung, Bereg, Ugocsa, Szabolcs vármegye.)
1682
január 9. A kurucok követei Konstantinápolyban kérik a nagyvezírtől, hogy nyílvánítsa Thökölyt Magyarország fejedelmévé.
február 11. Az Erdélyben tartózkodó bujdosók gyűlése Désen. (Thököly Imrével szemben hűségéről biztosítja Apafi Mihályt.)
április 25. Erdélyi országgyűlés Fogarason. (A fejedelem bemutatja az Erdélyt magyarországi hadjáratra rendelő szultáni parancsot. Az országgyűlés intézkedéseket tesz a hadjárat előkészítésére.)
június 15. Házasság Thököly Imre és I. Rákóczi Ferenc özvegye, Zrínyi Ilona között.
július 7. Thököly csapatai elfogják Herberstein kassai főkapitányt.
július 9. I. Lipót e napon kelt rendeletével a magyarországi végvárak katonai létszámát az 1671 előttire emeli.
július 26. Thököly Imre szeptemberre közfelkelést hirdet a felső-magyarországi vármegyéknek.
augusztus 5. Apafi Mihály az erdélyi sereggel Szamosújvárról magyarországi hadjáratra indul.
augusztus 14. Thököly elfoglalja Kassát. (A Szepesi Kamarát a maga fennhatósága alá rendeli.)
szeptember 10. Fülek vára az Ibrahim pasa által kezdett kéthetes ostrom után megadja magát Thökölynek.
szeptember 16. Thököly Imrét Ibrahim pasa Füleken szultáni athnáme alapján 40 ezer tallér évi adó fejében Magyarország uralkodójává nyilvánítja, és átadja a IV. Mehmedtől küldött uralkodói jelvényeket.
szeptember 19. Apafi fejedelem hazavonul Erdélybe.
szeptember vége Thököly serege elfoglalja a bányavárosokat. A fejedelem Körmöcbányán saját pénzt veret.
szeptember Thököly elkoboztatja a júliusban hirdetett közfelkeléstől távolmaradók vagyonát.
október Újra megnyílik az 1671-ben megszűnt [[Eperjes|eperjesi evangélikus főiskola.
A kassai és az ungvári jezsuita kollégiumokat Thököly bezáratja, javaikat lefoglalja.
november 19. Fegyverszünet Bécsben I. Lipót és Thököly Imre között. (Felső-Magyarország és a Dunán inneni vármegyék a Garamig Thököly kezén maradnak.)
december 22. Thököly Imre Sárospatakon visszaadja a református főiskola 1671 augusztusában elkobzott javait.
1683
január 11. Thököly Imre e napra gyűlést hirdet a kuruc seregek eltartására rendelt vármegyéknek és városoknak Kassára. (A képviselt 18 vármegye és 9 város 54 ezer forint adót szavaz meg.)
március 31. Szövetség Sobieski János lengyel király és I. Lipót között.
április 1. IV. Mehmed szultán Drinápolyból hadjáratra indul I. Lipót ellen.
május 13. IV. Mehmed szultán Belgrádban Kara Musztafa nagyvezírt nevezi ki az I. Lipót elleni hadjárat fővezérévé. A szultán Belgrádban marad.
június 7. Thököly Imre Eszéken Kara Musztafa nagyvezír elé járul. (Június végén tér vissza Kassára.)
június 21. Bécsben Thököly fejedelem követe felmondja az 1682. novemberi fegyverszünetet.
június vége–július eleje A török had beveszi Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát. (Július 5-én a törökök felgyújtják Győr külvárosait.)
július 1. A Rába-vonal mentén felsorakozott császári sereg Bécshez vonul.
július 5. Az Udvari Haditanács elnöke Pozsonyban átveszi a koronaőröktől a Szent Koronát.
július eleje A bányavárosokat az Udvari Haditanács utasítására átadják Thököly Imrének.
július 7. I. Lipót udvarával Bécsből Linzbe menekül.
július 14. Megkezdődik Bécs török ostroma.
július közepe Thököly a kuruc hadakkal megindul a Duna bal partján Bécs felé.
július 18. Nagyszombat hűségesküt tesz, és sarcot fizet Thökölynek.
július 25. Thököly kurucai négy napra elfoglalják Pozsonyt.
július A nyugat-dunántúli vármegyék és várak nagy része Thököly hűségére tér.
augusztus 22. A nagyvezír Apafi Mihályt és Ibrahim budai pasát a győri Rába-híd őrzésére rendeli.
augusztus 27. A nagyvezír Thökölyt a Bécs alatti táborba rendeli. Thököly nem tesz eleget a parancsnak.
szeptember 12. Sobieski János lengyel király, valamint Lotharingiai Károly vezetésével a szövetséges hadak felmentik Bécset.
október 9. A szövetségesek győzelme Párkánynál.
október 27. Esztergom a szövetségesek kezére kerül.
november 16. A Sobieski elől hátráló Thököly Imre a váradi pasával átkel a Tiszán.
november–december Összeesküvés Munkácson Thököly ellen.
1684
január 12. I. Lipót ezen a napon kelt nyílt levélben az ország török alóli felszabadítására tesz ígéretet. A hűségére visszatérőknek amnesztiát hirdet.
március eleje Késmárkot Thököly hadai elfoglalják.
március 5. Sobieski János aláírja a pápa által kezdeményezett törökellenes Szent Liga okmányát (I. Lipót Linzben március 28-án, Giustiniani doge Velencében április 25-én írja alá.)
március 17. Kisszebent Thököly hadai ötnapos ostrom után elfoglalják.
március vége Thököly kiszorul Sáros vármegyéből.
április 11. Szövetségi tárgyalások kezdődnek I. Lipót és Apafi Mihály között.
június 13. Visegrádot a szövetséges haderő felszabadítja a török alól.
június 27. Vác felszabadul.
június 30. A szövetséges hadak visszafoglalják Pestet.
július 14. A Lotharingiai Károly főparancsnok vezette szövetséges sereg körülzárja Buda várát.
július 15. Velence hadat üzen a Portának. (Dalmáciában kezd hadműveleteket.)
július 19. Megkezdődik a budai vár szövetséges ostroma. (November 3-án az ostrom eredménytelenül megszakad.)
július 22. A szövetséges hadak Érdnél szétverik Musztafa pasa seregét. Verőce vára felszabadul.
szeptember 17. A kurucok vereséget szenvednek Eperjes alatt. (Thököly Regéc várába menekül.)
szeptember 28. Bártfa négynapos ostrom után megadja magát a szövetséges seregnek.
október eleje Makovica megnyitja kapuit a szövetséges sereg előtt.
december 21. Thököly Imre a nagyvezír parancsára élelmiszert szállít Érsekújvárba.
1685
február 22. Erdélyi országgyűlés Fogarason. (HűtlenségI pert indít Thököly Imre és híve, Barcsai Mihály ellen.)
augusztus 19. Érsekújvár hosszú ostrom után felszabadul a török alól.
szeptember 11. Eperjest két hónapi ostrom után elfoglalják a szövetséges csapatok.
szeptember 29. Tokajt kuruc őrsége feladja.
október eleje A kurucok feladják Kállót, Kisvárdát, Szerencset és a Felső-Tiszavidék kisebb várait.
október 15. Ahmed váradi pasa Váradon elfogatja Thököly Imrét. (Előbb Jenő várába, majd Belgrádba viszik.)
október 25. Kassa kéthetes ostrom után megadja magát a császáriaknak.
november 5. Szádvár és Regéc várának kuruc őrsége kaput nyit a császáriak előtt.
1686
január 2. Thököly Imrét szabadon engedik.
február eleje Caraffa generális, felső-magyarországi főkapitány megsarcolj a Debrecent.
április 27. Negyvenhét napos hiábavaló ostrom után a császári csapatok elvonulnak a Zrínyi Ilona védte Munkács vára alól.
1687. február elején
Caraffa Antal generális saját elnöklete alatt tizenkét tagú rendkívüli bíróságot állít fel Eperjesen a Thökölyvel rokonszenvezők megfélemlítésére. (Eperjesi vértörvényszék.)
1687. tavaszán
a császári sereg ismét ostromzár alá veszi Munkács várát s benne Thököly Imre feleségét, Zrínyi Ilonát.
1687. március, április, május folyamán
az eperjesi vértörvényszék összesen 24 nemesurat és városi polgárt végeztet ki Thökölyvel való szövetkezés koholt vádja alapján.
1687. december 1.
I. Lipót közkegyelmet hirdet a közelmúltban hűtlenségbe esetteknek, ha időközben visszatértek hűségére; Thökölyre és még fegyverben levő társaira az amnesztia nem vonatkozik.
1688. január 14.
A császári seregtől ostromlott Munkács várát Zrínyi Ilona feladja Caraffa generálisnak. A várbeliek személyükre és birtokaikra nézve kegyelemben részesülnek, Zrínyi Ilonát Bécsbe internálják, a Rákóczi-árvák a király gyámsága alá kerülnek, vagyonukat megtartják. Thököly és fegyveres hívei továbbra sem nyernek amnesztiát.
1688. február közepén
Thököly Imre maroknyi hívével Belgrádba menekül.
1690. június 8.
II. Szulejmán szultán Thököly Imrét nevezi ki Erdély fejedelmévé.
1690. augusztus 21.
Az Erdélyre támadó Thököly Imre török és tatár csapatokkal Zernyestnél megveri a császáriaktól is segített erdélyi sereget. Teleki Mihály főgenerális elesik, Heissler tábornok és Doria ezredes Thököly fogságába esik.
1690. augusztus 24.
A császárpárti erdélyi rendek országgyűlése Kolozsvárott.
1690. szeptember 8.
Bethlen Miklós erdélyi tanácsúr Bécsbe érkezik, hogy a rendek megbízásából az Erdély helyzetét szabályozó királyi diploma kiadását sürgesse.
1690. szeptember 22.
A törökpárti erdélyi rendek országgyűlése Keresztényszigeten (Szeben mellett) fejedelemmé választja Thököly Imrét.
1690. október 8.
Aspremont Ferdinánd császári altábornagy feladja Belgrádot Köprülü Musztafa nagyvezírnek.
1690.október 16.
I. Lipót kiadja az Erdély közjogi helyzetét szabályozó Diploma Leopoldinum]ot: meghagyja a fejedelmi és rendi önkormányzat addigi szervezetét, biztosítja a bevett vallások szabad gyakorlatát, meghatározza a békében, illetve háborúban fizetendő adó összegét.
1690 október 25.
A császári hadak kiszorítják Erdélyből Thököly Imrét.
1691. július 22.
Újabb török támadás részeseként Thököly Imre Karánsebesre érkezik.
1691. július 27.
Thököly Imre megveszi Lugost, majd
1691. augusztus 2.
Belgrádnál csatlakozik a török fősereghez.
1691. augusztus 19.
Badeni Lajos császári fővezér a háború legvéresebb csatájában Szalánkeménnél (Szerémség) legyőzi Köprülü Musztafa nagyvezírt; maga a nagyvezír is elesik.
1692. január 20.
A fogoly Heissler tábornokért kicserélt Zrínyi Ilona elindul Bécsből férjéhez.
1692. május 14.
Zrínyi Ilona a pozsareváci török táborban találkozik Thököly Imrével.
1697. július 1.
A hegyaljai felkelők Thököly egykori gyaloghadnagya, Tokaji Ferenc vezetésével éjszakai rajtaütéssel beveszik Tokaj és Sárospatak várát.
1699 január 26.
Karlócán a Szent Liga és a Porta képviselői aláírják a békét. Magyarország (a Szerémség keleti fele és a Maros–Tisza köze kivételével) és Erdély I. Lipót uralma alá kerül, a szultán a magyar elégedetleneket a jövőben nem támogatja, Thököly Imrét és bujdosótársait a birodalom belsejében telepítik le.
1705. szeptember 13.
A törökországi Nikomédiában meghal Thököly Imre.

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Újabb történetírásunk első időszakának értékes és időálló eredményeihez tartozik annak felismerése és bemutatása, hogy a törököt feltartóztató haderők, a végvárak katonasága jelentős részben a magyar és nem magyar falvak parasztnépességéből sereglett össze; hogy Bocskai vagy Thököly Habsburg-ellenes küzdelmeinek tömegerejét – majdan pedig a Rákóczi-szabadságharc kezdeményezőit – a rendi kiváltságok bástyáin kívül álló elemek, a feudális viszonyok nyűgéből kitörni igyekvő társadalmi csoportok alkották.


A túlélésnek, az átmentésnek, az államiság fenntartásának, a két nagyhatalommal való viaskodásnak és egyezkedésnek, szembefordulásnak és lavírozásnak különböző törekvései és változatai között – önállóbb és kevésbé önálló, jobb és kevésbé jó politikai irányvonalai, koncepciói között, vagy ha úgy tetszik: rosszabb és kisebbik rossz formulái között – mozgott, zajlott, forrott, hullámzott a kötetünkben tárgyalt százhatvan esztendő drámai irányváltásokban is, tragikus fordulatokban is dúslakodó története:

  • a túlélés, a fennmaradás, Béccsel szemben a Konstantinápolynak való alárendeltséget vállalva, azon belül kisebb vagy nagyobb mozgási lehetőséget keresve-találva – Szapolyai János királyságától Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségéig;

Makkai László

A szerencsi országgyűlés

A harcok elhúzódása kívánatossá tette, hogy tisztáztassék a jogcím, amelyen Bocskai engedelmességet igényelhet s engedetlenséget büntethet. Királlyá választása csak a hajdúk és a prédikátorok fejében fordult meg, a rendek soraiban nem merült fel a Habsburgok trónfosztásának gondolata. Így valamilyen átmeneti megoldást kellett keresni, s Szerencsen, Bethlen Gábor javaslatára, Bocskait Magyarország fejedelmévé választották, elsőként abban a sorban, amelyben majd Bethlen, Thököly, Rákóczi követi.

R. Várkonyi Ágnes

A vasvári béke

Igaz, Thököly fejedelemségének megteremtésével majd az ország négy hatalom alá kerül.

Benczédi László

Az abszolutista politika két fő iránya Magyarországon

Ezek csúcsosodtak abban az 1671 májusában elterjedt hírben, hogy a Szepességben egy újabb politikai szervezkedés nyomára bukkantak, de a korábbi rendi mozgalommal ellentétben immár nem a főurak és a jómódú vármegyei nemesség, hanem a kisnemesség, a prédikátorok, a szegénylegények, sőt a jobbágyság körében, amelynek vezetői – élükön Bocskóval, a Thökölyek egyik jobbágy-szervitorával – az elhunyt árvai várúr Erdélybe bujdosott tizennégy éves fiára, Thököly Imrére esketik fel az elégedetleneket, s közben élénk kapcsolatokat ápolnak Erdéllyel.

A rendi függetlenségi harc felívelése 1674 után

A külföldi segélyhadak Magyarországra érkezésével egy időben a kuruc harcok jövője szempontjából egy másik fontos esemény is történt Erdélyben: az 1670 óta erdélyi bujdosásban élő és türelmetlen harci vágytól égő, fiatal, mindössze húszéves Thököly Imre engedélyt kért és kapott Apafitól, hogy kimenjen a kuruc hadak közé. Ezzel a kuruc feudális vezető rétegben hat év óta először tűnt fel a vezetésre minden tekintetben rátermett személy. Az ifjú gróf bekapcsolódása fordulópontot eredményezett a függetlenségi harc történetében: a kuruc küzdelem a Thököly-felkelés küszöbéhez érkezett.

A Thököly-felkelés (1678–1685)

Önálló fejezet.

Az 1678. évi hadjárat

Önálló cikk.

Thököly Imre, Teleki Mihály és Wesselényi Pál

Önálló cikk.

Az új hatalmi központ kialakulása

Önálló cikk.

A Habsburg-politika öneszmélése

Önálló cikk.

Az 1681. évi országgyűlés; az abszolutizmus meghátrálása

Önálló cikk.

A kuruc mozgalom válaszúton

Önálló cikk.

Thököly politikájának török orientációja

Önálló cikk.

A felső-magyarországi kuruc fejedelemség

Önálló cikk.

A fejedelmi hatalom belső feszültségei

Önálló cikk.

Anyagi és politikai erőforrások

Önálló cikk.

A török háború kiújulása

Önálló cikk.

A felkelés bukása

Önálló cikk.

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

  • Thököly Imre 1684. évi utasítása abból indulva ki, hogy a gazdasági haszon érdekében a természet rendjét kitanulni megengedte a Gondviselés, jó néhány racionális kívánság között azt is megköveteli, hogy a marhás és gyalogszeresek mellé állított pallért az udvarbíró maga is gyakorta ellenőrizze, nem hagyja-e „jutalomért, égetett borért” henyélni, maguk hasznát keresni a jobbágyokat.[1]
  • Thököly állatbetegségekhez értő embereket tartat majorjaiban. 1684-ben tengeri búzán (kukoricán) neveltet malacokat, és az igás marháknak „jó meleghidlásos pajtákat” építtet.[2] „Szépfajú gyermeklovait” bélyegezteti.
  • Thököly erdélyi uradalmaiban vaj-, túró-, sajt- és gyapjú-„haszonra” tartanak teheneket és juhokat. Van rá eset, hogy sovány marhát vásároltat össze az uraság, s a majorban felhizlalva adja tovább. „Szép fiatal marhákat az ő idejében szegény embertől, ha olcsón beszedett, és marháink között neveltet, hasonlóképpen öregmarhát is az ő idejében gyűjtet és hizlaltat, az ilyenekből is proventusunkat augealhatja” – írja például Thököly 1684-ben.[3]

Az indusztriálkodó földesúri gazdaság fejlődési határai

Él a Verlag-rendszer kezdetleges formája: Thököly bizonyos „Izmail” vállalkozóval sörfőzésre, II. Rákóczi Ferenc majd Hutnik Tamás üvegművessel üveggyártásra köt megállapodást.

A tőkés ipar csírái

Eperjes tehetős, rézhámor-tulajdonos polgárairól tudjuk, hogy az 1670–1687-es évek politikai és vallásügyi viharaiban tűntek el. Prokop eperjesi kereskedőnek pedig Thököly kamarája 1684-ben bérbe adta a besztercebányai rézüzemet.

A középkori város változásai

Késmárknak sikerül megvédenie városi kiváltságát a Thökölyek ellenében, Thököly viszont sörfőző vállalkozójának nemcsak pénzt, hanem jobbágyi robotmunkát is ad.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Nagybányát 1660-ban csellel próbálják megszállni a császáriak, de az éppen templomban összegyűlő polgárság, céhek szerinti rendben, a katonák ellen támad, és meghiúsítja a tervet. 1555 óta először csak az 1661. évi hadjárat alkalmával hatol be ideiglenesen császári katonaság a városkapun, de 1663-ban a tanács már megerősítteti a falakat, és megőrzi a várost. Még 1670-ben is sikerül kívül rekeszteniök Strassoldo tábornokot, „ki egy másik generálissal, egy grófasszonnyal, frauzimmerekkel, ládákkal terhelt szekerekkel és feles német vitézekkel”[4] akart a városba bejönni. Két esztendő múltán viszont már hiábavaló minden ellenállásuk. A város erődítéseinek lerombolását megparancsoló császári utasítást Cobb generális a polgárság tiltakozása ellenére kivezényelt és a város költségén tartott katonasággal hajtatja végre. Thököly mozgalma csak ideig-óráig tudja feltartóztatni a feltartóztathatatlant: a császár képviselői, katonák és kamarai tisztviselők telepednek a városba.

A vitézlő rend

  • A vitézlő rend sorsát az 1670–1671. évi laxenburgi tanácson pecsételték meg: a császári és királyi rendelkezés (1671. október 11.) értelmében a mintegy 10 ezer magyar végvári vitézt elbocsátják. Felső-Magyarország váraiból 1500 katona szélnek eresztése után, a bujdosók támadása miatt ugyan a rendelet végrehajtását felfüggesztették, majd a Thököly-felkelés és a török háborúk miatt a kérdést elodázták, de a lényeg nem változott, a Habsburg-kormányzat a magyar végvári katonaság felszámolásáról hozott döntését nem módosította. Több generációra visszamenőleg hivatásos katonaként élő társadalmi réteg került ily módon a teljes létbizonytalanság állapotába.
  • A katonarétegek számára 1672 után a bujdosók támadása, majd Thököly harca, végül pedig a törököt kiűző háborúk teremtette új lehetőségek ideiglenesnek bizonyultak.

Főurak és köznemesek

  • Az évszázad talán egyik leglátványosabb családi felemelkedését I. Lipót császár is igazolja: 1666-ban a Thököly család érdemeit összefoglalva, visszaemlékezve a bárói címet elnyert Sebestyénre, hangsúlyozva Thököly István törökellenes harcait és azt, hogy ezer katonát állított ki nagyrészt a saját erejéből, grófi rangra emeli őt, miközben az árvai uradalom mellé Árva vármegye örökös főispánságát adományozza neki, kiskorú fiát, a máramarosi főispánságot viselő Imrét pedig az új rangokban apja örökösévé teszi.
  • Majd a bujdosók és Thököly támadásai után a törököt kiűző háborúk következményei miatt hagyják el a köznemesi családok újabb és újabb hullámai megszokott lakóhelyüket.
  • Bezzegh György armalista családból jutott az 1650-es évek elején a vármegyei nemesség közé. Zólyom, Nógrád, Heves, Külső-Somogy vármegyék jegyzője lett, majd zólyomi alispán és Thököly tanácsosa, s végül a régi törzsökös családnak számító Radvánszkyakkal és Keczerekkel együtt hull le az ő feje is az eperjesi vérpadon.
  • Az iskolás korú Bethlen Miklós polgár nagyapja föld- és éggömböt vásárolt unokájának, Thököly holmija között egy „aranyos” látcsövet vettek leltárba. Ezek említésre méltó, ritka esetek.

Makkai László

Protestáns kollégiumok

Bár az udvar és a katolikus klérus tiltakozására az akadémia nevet nem viselhette, az eperjesi főiskola a maga korában előremutató, a filozófiai tanfolyamon a matematika és fizika mellett földrajzot és történelmet, a teológia mellett jogot, az alsó tagozaton pedig a német, szlovák és magyar nyelv tanítását előíró tantervvel nyílt meg 1667-ben. A Németországból meghívott professzorok mellett a hazai természetfilozófia olyan kiválóságai tanítottak itt, mint Bayer, Elias Ladiver és Isak Zabanius. Az ellenreformáció 1671-ben épületétől fosztotta meg, 1673-ban pedig szétkergette a főiskolát, mely Thököly felső-magyarországi fejedelemsége idején, 1682 és 1687 közt ideiglenesen helyreállt ugyan, de azután ismét megszűnt.

Udvari iskola

Báthori Zsófia fia, I. Rákóczi Ferenc eleinte mint erdélyi trónkövetelő tartott udvart, de részvétele a Habsburg-ellenes felkelésben politikailag elszigetelte őt. Csak halála után, özvegyének, Zrínyi Ilonának Thökölyvel kötött, Gyöngyösi által megénekelt házasságával nyerték vissza a Rákóczi-várak, Sárospatak, Munkács, Tokaj országos jelentőségüket, akkor is mint az erdélyi fejedelemség ellenudvarai.

Nemzet és haza

A keresztény Európa iránti szolidaritás tehát nem hal ki, az érte való politikai és katonai felelősség az egész 17. századon keresztül őszinte gondja mind a királyi Magyarország, mind Erdély vezető embereinek, nem utolsósorban a Habsburg-propaganda által a „kereszténység ellenségévé” bélyegzett Thökölynek is, de egy új magyar „államrezon” kialakulásával párhuzamosan alárendelődik a nemzeti önérdeknek. Ennek a fordulatnak egyik jele a józan tájékozódás az európai államrendszerben, Bethlen Gábor szövetkezése Habsburg-ellenes keresztény hatalmakkal, majd egyre tudatosabb felismerése annak, hogy pusztán a keresztény egység nevében sehonnan sem várhatunk segítséget.

A nép nemzete és hazája

Thököly hadseregének tábori prédikátorai ugyanúgy bűnbánattal és bűnbocsánat kérésével imádkoznak a német ellenség feletti győzelemért, mint száz évvel előbb reformátor elődeik a török kiűzéséért.

R. Várkonyi Ágnes

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Váratlanul azonban Kara Musztafa ragadta magához a kezdeményezést. Győrnél megállt, leölette a vereség bűnbakjainak kikiáltott magas rangú tiszteket és a budai pasát, majd megerősítette Érsekújvár és Esztergom őrségét, összeszedte még mindig nagyszámú hadinépét, s Fehérváron át Budára ment, maga mellé rendelte a környékbeli várak fegyvereseit, Thököly és Apafi sértetlen, mert a bécsi ostromtól távol maradt seregeivel együtt. Felkészült, hogy visszavágjon.

Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg váratlanul a szövetségesek főseregét messze megelőző Sobieskit, vagy 2 ezer lengyel katona elesett, a király serege meghátrált, ő maga életveszélybe került. Lotharingiai Károly herceg a döntő pillanatban érkezett. Az új budai pasa, Kara Mehmed, a hajóhídon még átvonulóban levő janicsárságból állított csatasort, de nem tudott átkelést biztosító csapatokat felvonultatni. Thököly késett, Apafi hadseregére nem lehetett számítani, mert a törökök harci bevetéseitől eddig sikeresen megóvott erdélyi csapatokat elcsigázta az éhség, tizedelte a járvány – siettek haza.

A szövetséges vezérkar, látva a törökök átkelését, gyorsan döntött, a legalkalmasabb pillanatban indította meg a támadást. Badeni Lajos elfoglalta Párkány erődjét, a tüzérség szétlőtte a harcosokkal zsúfolt hajóhidat. Mintegy 8 ezer török a csatatéren maradt, vagy a Duna hullámaiba veszett. A győzelem lendületében a szövetséges csapatok ostrom alá vették Esztergomot, s a vár parancsnoka, Ibrahim pasa, rövid alku után feladta a várat. Kara Musztafa Budáról Belgrádig futott.

A párkányi győzelem 1683. október 9-én bebizonyította, amit két évtizeddel ezelőtt hasztalanul hirdetett Zrínyi, hogy a török a támadó hadjárat feltartóztatására képtelen, az erőviszonyok visszafordíthatatlanul az európai hatalmak javára billentek át.

De a török háború ügye, amint 1664-ben, most is beretvaélre került.

Sobieski és Lotharingiai Károly egyaránt számított Magyarország hadinépére is a török elleni háború terveiben. Szándékaikat azonban egyfelől a magyar rendek, másfelől az udvar politikája húzta keresztül.

Annak idején, még a török támadás előestéjén Esterházy Pál nádor – aki előzőleg már szenvedélyesen követelte Lipót császártól, hogy szervezze meg a magyar haderőt, küldjön hadsereget a török feltartóztatására és Esztergom ostromával vágjon elébe a nagyvezír szándékainak – 1683. március 18-án általános felkelésre szólította fel Magyarország rendjeit: eljött az idő, hogy az édes magyar haza felszabaduljon a török járom alól, fogjon tehát mindenki fegyvert, „mutassuk meg mind kegyelmes királylnkhoz s mind pedig édes hazánkhoz igaz kötelességünket”.[5] A nádor eszerint úgy vélte, az ország és a dinasztia érdekei összeegyeztethetők, nem számolt a pillanatnyi helyzet realitásával, kiáltványából hiányzott a valóságos erő súlya, az elvek, a lehetőségek és a tettek egysége. S a nemesi felkelés korszerűtlenségét a hadba állást megtagadó vármegyei levelek tucatja bizonyítja. Nincs fegyver, nincs ló, nincs bizalom, pénz, élelem, annál több a kikötés és az ok, hogy házuk táját védjék. Az összegyűlt, alig 3 ezer fős magyar sereget Thököly hadai szinte felolvasztották. A Rába-védővonal összeomlott, a Habsburg-haderő nem tudta feltartóztatni a török sereget, Magyarország királyi területe is nagyrészt az oszmán hatalom alá került, a városok, vármegyék és még kevés kivétellel a királyhű főúri családok tagjai is hódolni kényszerültek. Lipót császár Bécs felmentése után, a békeajánlatát követő napon minden főurat és nemest, aki Thökölynek hódolt, jószágvesztésre ítélt, és elrendelte az összes magyarországi vár, város és kastély katonai megszállását. Buonvisi nuncius szerint a Habsburg-kormányzat ezzel súlyos hibát követett el, a fegyverrántás forró pillanatában büntette a magyarokat, holott megnyernie kellett volna őket.

Számottevő katonaság, alig kevesebb mint 20 ezer harcos várt támadási parancsra Thököly alatt. Felső-Magyarország fejedelme, amint végigzúdultak cseklészi táborán a Bécs falai alól menekülő janicsárok, sejtette, hogy megváltoztak a politikai erőviszonyok. Eddig is igyekezett fenntartani egy, a törökellenes hatalmak táborába vezető keskeny ösvényt: 1682 őszén a császárvárosban időző követei, Szirmay István és Jánoky Zsigmond útján figyelmeztette az udvart a készülő török hadjáratra. Bécs ostroma alatt állandó összeköttetésben volt a lengyel királlyal, a török harci cselekményeibe nem bocsátkozott, a párkányi csatavesztésért pedig Kara Musztafa egyenesen őt okolta, mert parancsa ellenére távol maradt. Politikai súlyát azonban végzetesen túlbecsülte Thököly – annak ellenére, hogy nyílt átállási szándékát Sobieski és a pápai nuncius támogatta.

A lengyel király pozsonyi táborában szeptember 19–20-án jelentették Homonnai Zsigmond, Gerhard György és Absolon Dániel követek, hogy Thököly, ha megbékél vele a császár, egész haderejével a török ellen fordul. Sobieski – aki feleségéhez írott híres levelei egyikében 1683. szeptember 28-án megírta, hogy Thökölyt nem szereti, de „élénk részvétet táplálok a magyar nemzet iránt, kegyetlen megpróbáltatásai miatt”[6] – vállalta a közvetítést, mert átlátta, miként a hadvezér, Lotharingiai Károly is tudta, hogy súlyos veszteség, ha Magyarország társadalma a harcban álló felek oldalain megosztva marad; emellett Thököly hadseregére is szükségük lett volna. Thököly ügye eljutott a pápai trónig. A protestánsok vallásszabadsága ugyan súlyos nehézség a pápai udvarban, de Buonvisi a törökellenes háború érdekeit tartva szem előtt, Thököly átkerülésének útját kezdte egyengetni úgy, hogy kereste a Habsburg-udvarral a megegyezés lehetőségeit. Lipót császár Lotharingiai Károlyt bízta meg a tárgyalások vezetésével. Thököly biztosai azonban nem arattak sikert, amikor a lengyel király képviselőinek kíséretében az ipolysági táborban november 5-én megjelentek. A tárgyalások zátonyra futottak, nem utolsósorban a dinasztia formákra sokat adó érzékenysége és Thököly túl nagyra kerekített hatalmi igényei miatt. Viszont a császár és a lengyel király lappangó ellentétei felszínre kerültek. Sobieski ezek után maga küldte el – a kezesség kötelezettségét vállalva – Thököly feltételeit Lipót császárnak. Felső-Magyarország fejedelme teljes amnesztiát, az elkobzott jószágok visszaadását, az ország törvényeinek országgyűlési megerősítését és a Vágig terjedő területen hatalma elismerését kívánta. Ugyanakkor Tállyán, Thököly nevében, kiáltványt adtak ki, talán már széthulló táborának valamelyik csoportja érdekében, vagy a török félrevezetésére, de nagyon rossz taktikai érzékkel, mert fegyverbe szólították Magyarország rendjeit a Habsburg-hatalom ellen. A Titkos Tanács nem is annyira Thököly, mint inkább Sobieski eljárását nehezményezte. Úgy ítélte, hogy a lengyel király a magyar koronát_akarja megszerezni. Fegyelmezetlenség miatt eközben véletlen összetűzések robbantak ki a kurucok és a téli szálláshelyet kereső lengyelek között, s Sobieski, miután megvette Szécsényt, Kisszebent, Késmárkot, ostrom alá fogta Eperjest. A Haditanács ugyanakkor Dünewald altábornagyot küldte Felső-Magyarországra, aki a fegyver erejével volt hivatva megvalósítani az udvar álláspontját: Felső-Magyarország Lipót császár és magyar király csapatait illeti. Bécs felmentőjét sértette az eljárás, szövetségesével meghasonlott, csapatait hazavezette Lengyelországba. Dünewald gróf csapatai pedig elfoglalták Lőcsét. Úgy tűnt, hogy a váratlan győzelmek nagy reményei a szövetségesek, az udvari pártok s a magyar rendek belső harcaiba fulladnak, amikor IV. Mehmed szultán keresztülhúzta a Habsburg császár békeszándékát.

A Szent Liga és Magyarország

Lengyelország óvatos francia orientációja 1684 tavaszán a Szent Liga Habsburg-párti Sobieski-szárnyát csaknem teljesen megbénította, s a kétségbeesetten taktikázó pápai nuncius, csakhogy az udvar és a lengyel király ellentétét elsimítsa, nagy engedményeket tett Thököly ellenfeleinek is. Róma azonban elnézte, sőt titkon támogatta Sobieski Erdélyre tekintő terveit, mert a háború hadi sikereit a lengyel király hadvezéri képességeitől várta, a fővezéri tisztet neki szánta.


A fejedelemség jelentőségével a Szent Szövetség tagjai még nagyon számolnak, s 1684 elején a román vajdaságokhoz is utat kereső császári udvar nem zárkózik el attól, hogy Erdély bekapcsolódjék a nemzetközi szövetségbe. Apafi mellől azonban már hiányzik a friss, vállalkozó szellemű politikusi gárda, az 1680-as években Teleki és köre kifáradt, így 1657–1661 súlyos tapasztalatai nyomán két vezérelv határozza meg politikáját: az Erdélyi Fejedelemséggel az önálló magyar államiságot kell átmenteni, éppen ezért óvakodni kell minden lépéstől, ami az erők szétforgácsolását eredményezheti. Az 1661–1680-as évek sikerei pedig mintegy igazolták ezt a kiváró, óvatos politikát. Thököly azonban alaposan megzavarta valamennyi erdélyi politikus számítását. Energiájuk javát 1683 után az köti le, hogy elhatárolják Erdélyt a „kuruc királytól”, és Teleki végre véglegesen leszámoljon nagy ellenfelének erdélyi párthíveivel.


Thököly ugyancsak felismerte a háború Magyarország helyzetében történelmi fordulatot hozó jelentőségét: 1684 tavaszán újra nagy erőfeszítéseket tett, hogy az európai törökellenes erők szövetségébe kapcsolódhassék. Nagyon kedvezőtlen közeg vette körül. Közeledését a Habsburg- udvar mereven visszautasította, viszonya Sobieskivel megromlott, a pápai diplomácia pedig az érzékeny lengyel–Habsburg viszony megóvása érdekében az udvar álláspontját tette magáévá. Így Thököly az európai egyensúlypolitika fegyverével próbált kitörni elszigeteltségéből. Azonos tartalmú levelet írt XIV. Lajosnak, János György szász választófejedelemnek és Brandenburgba, Frigyes Vilmosnak. Kifejtette, hogy mindig az ország törvényeit védelmezte, egyedül az igazságot és a rációt szolgálta. Hangsúlyozta, hogy a Habsburgok hatalma máris veszedelmesen megnövekedett, fenyegeti az európai egyensúlyt. Kiadta híres kiáltványát; az Universis Orbis Christiani Regibus, Principibus, Rebuspublicis, Sacri Romani Imperii Statibus[7] kezdetű, Európa minden számottevő hatalmához eljuttatott mű azt bizonyítja, hogy Magyarországon és Erdélyben a török orientáció politikája mindenkor a helyzet adta kényszerből következett. E kényszerpálya történelmi előzményeit felsorolva, saját politikája elődei között idézi fel Wesselényi nádor és Lippay György esztergomi érsek kísérletét. Majd az újra megnyert Sobieski közvetítésével a pápához fordult, közbenjárását kérve és leszögezve, hogy nem a kereszténység ellen, hanem a közös szabadság oltalmáért fogott fegyvert. A Szentszék a maga elutasító álláspontját emlékiratban fejtette ki, és a lengyel király útján tudatta Thökölyvel: a töröktől szabaduló szándékát csak úgy segítheti, ha felkarolja a katolikus vallást, lemond fejedelmi hatalmáról, és elfogadja Lipót császár és magyar király uralmát. Thököly még bízott a francia királyban, s bár viszonyát Erdéllyel nem rendezhette, a román vajdaságokhoz pedig nem keresett kapcsolatokat, mégis, felső-magyarországi fejedelemsége még adott némi elvi lehetőséget az egykori Lengyelország, Erdély, Moldva és Havasalföld konföderációs terveinek felelevenítésére.

Régi diplomáciai mulasztásait azonban már nem lehetett hirtelen behozni. Thököly nem tudott bekapcsolódni a nemzetközi koalíció oldalán az országegyesítés nagy vállalkozásába. Magyarország és Erdély nemcsak a harcban álló felek között megosztva, hanem az államhatalmi szintű képviselet nemzetközi lehetőségeitől elesve lépett át történelme jelentőségű korszakába.

A hanyatló török ereje

1684 tavaszán még mindig a török a kezdeményező. Buda őrségét 10 ezer főre kiegészítették, és felkészítették az ostromra. Musztafa pasa, a szeraszkier megelőzte az eszéki híd elfoglalására készülő Leslie generálist, a horvátországi császári hadsereg vezetőjét. Mindezen túl pedig a Porta kihasználta a Magyarország és Erdély megosztottságából származó ellentétet; Thököly Imre Felső-Magyarországon sikeres harcokat indított.


Felső-Magyarországon Thököly Imre tavaszi sikereit nem tudta kihasználni, sőt 1684-ben nagy területeket elvesztett. Schultz generális és Barkóczi István ezredes csapatai elfoglalták Kisszebent, szeptember 17-én Eperjesnél rajtaütöttek a kuruc táboron, s az egész felszerelés – a fejedelem kancelláriájával együtt – zsákmányul esett. Majd megadta magát Makovica, Zboró, s bár Eperjest nem tudták bevenni, a felső-magyarországi fejedelemség java része Lipót hatalmába került, és a hadsereg téli szálláshelyéül szolgált.

Miközben a szerencsétlen budai ostromot végigharcolt és a magyar katonaság fizetését állandóan sürgető Esterházy Pál nádor kétségbeesett folyamodványokkal próbálta rávenni a császárt, hogy változtassa meg rendeletét, és ne a kimerült magyarországi vármegyékbe helyezze – a lakosság szörnyű büntetésére – a szövetséges hadsereget téli szállásra, a török diplomácia támadásba lendült.

Konstantinápolyt a francia–Habsburg fegyverszünet arra késztette, hogy megzavarja XIV. Lajos és a hármas szövetség javuló kapcsolatát. A Porta ajánlataira XIV. Lajos követelt, mégpedig Thököly Imre javára. Szenczi István portai megbízott 1684. november 11-én tájékoztatta Thökölyt, hogy a francia követ a Magyar Királyság visszaállítását követeli, mégpedig amint –Szent István király idejében valaminemű statusban vo1t”.[8]

Hadseregek és haditervek

A magyar katonaság harci értékéről nehéz reális képet alkotni.

Eredetét és beosztását tekintve ez a katonaság nagyon megosztott. Hivatásos végvári katonák, toborzott parasztok, kisnemesek, szegénylegények, a nemesi felkelés töredékei és a katonai tisztségeket viselő főurak, arisztokraták részben magánerőből fizetett csapatai egyaránt megtalálhatóak köztük. Legértékesebb részét, mintegy magvát, a török háborúban edzett magyar katonaréteg, a végvárak magyar őrsége alkotta. Ez az 1650–1660-as években még hozzávetőleg 8–10 ezer főnyi katonaság ugyan az elmúlt két évtizedben rendszeressé vált ellátatlansága s állandó hadsereggé, testületté formálódásának elakadása miatt nagyon leromlott, Lipót elbocsátó rendelete pedig egyenesen megtizedelte, de Thököly hadseregében új erőre kapott, és az új hadiregulából is elsajátított valamit. Értéke és száma is növekedett a török háború első három-négy évében, tehát az ország visszafoglalásának döntő időszakában.

I. Lipót 1682-ben elrendelte a magyar végvári katonaság visszafogadását, 1683-ban pedig egymást érik a Haditanács utasításai gyalogság és lovasság toborzására; magasabb zsoldot ígérve a Thököly zászlói alól átállóknak.


Esterházy 1683–1684-ben – királyi utasításra – többször elrendelte ugyan a nemesi felkelést, miközben Thököly is hadba szólította a vármegyéket, de a vármegyék szegénységre, fegyvertelenségre hivatkozva, hacsak tehették, sorra megtagadták a felkelést. A porció, a hadiadó, a német ezredek a köznemesi otthonokat sem kímélték, a nemesek aggódtak, és a részleges vagy általános felkelés parancsainak többnyire nem tettek eleget.


1685-ben a nádor határozott javaslatot tett, hogy Thököly egykori katonáiból alakítson az udvar 10 ezer főnyi, önálló, állandó magyar hadsereget. Az anyagi fedezet sem hiányzott, Buonvisi nuncius már 1684-ben kevés híján 50 ezer forint összeget utalványozott a magyar katonaság számára, s ha ez az összeg, a tiszti és az altiszti fizetéseket figyelembe véve, mintegy 8 ezer főnyi magyar sereg egyhavi zsoldjánál többet nem is tett ki, mégis figyelemre méltó, hogy a pápa követe többször leszögezte: a magyar katonaság figyelmet és jobb bánásmódot érdemel. A Haditanács meg is kezdte a szervezést, a magyar mezei hadsereg parancsnokává Pálffy János Károly grófot, generálist, a végvárak főparancsnokává Csáky István grófot tervezte kinevezni. Majd elhalasztották a döntést, a hadsereg felállítására szánt pénzt másra költötték, s 1686-ra végleg elejtették a tervet.


Sobieski János Ukrajna helyett először Moldván át Erdélybe, majd Északkelet-Magyarországra akart hadjáratot indítani. Úgy vélte, és valószínűleg joggal, hogy rövidebb arcvonalon nagyobb és gyorsabb eredményeket érhetnek el; de politikai meggondolások is vezették, mert még kapcsolatot tartott Thökölyvel. A Habsburg-udvar azonban mereven visszautasította ezt a tervet, s kijelentette, hogy egyedül a magyar királynak van joga Erdélybe és Magyarországra hadjáratot vezetni, s arra buzdította a lengyel uralkodót, hogy Moldván át törjön be Bulgáriába, mert így egészen Konstantinápolyig hatolhat.


Amint Érsekújvár tornyairól lezuhant a félhold, Abdurrahman, az újonnan kinevezett budai pasa tudatta a Haditanács elnökével, Badeni Hermannal: kész közreműködni, hogy a szegény keresztény alattvalók nyugalmát helyreállítsák. Ibrahim szeraszkier pedig úgy értesülvén, hogy Thököly a béke akadálya, a nagyváradi pasával elfogatta, és vasra verve táborába küldette a „kuruc királyt”.

Thökölyt most érte a jóvátehetetlenül végzetes csapás. Mindeddig kitartóan küzdött, hogy megmentse önálló politikai cselekvőképességét. Amikor Schultz generális ostromára Eperjes polgárai, közel héthetes (1685. július 21–szeptember 13.) elszánt védelem után – megtudván, hogy segítségre nem számíthatnak – megnyitották kapuikat a császár hadai előtt, majd meghódolt Tokaj, Ónod, Ibrány, Kisvárda, Kálló és Szerencs, Thököly sürgősen Bécsbe küldte követét, Szirmay Istvánt, és újra ajánlatot tett: ha méltányos feltételek mellett békét köthet a császárral, kész átadni Kassát, haderejét a török ellen fordítja, és Szkander bég példáját követve harcol a kereszténység ügyéért. Valószínűleg emiatt fordult ellene a Porta haragja. Thököly elfogatása hírére a Kassa városát Fajgel Péter vezetésével védő, mintegy 2 ezer főnyi őrség is megadta magát, s kaput nyitott Szádvár, Regéc, Patak és a tavasz óta ostrommal szorongatott Ungvár is Schultz generális csapatai előtt.

Mindazt a politikai lehetőséget, ami Thököly hatalmával veszendőbe ment, a Munkács várát még védő Zrínyi Ilona próbálta megmenteni. Munkács hadászatilag szinte bevehetetlen vár volt, a császári hadvezetőség gyors lerohanásra elegendő erőt nem vonultathatott fel ellene. Védelme katonailag mégis reménytelen vállalkozás lett volna. Hiszen a hatalmas erőfölénnyel rendelkező császári hadsereg tengerében a vár csak ideig-óráig tartható sziget. Valójában azonban diplomáciai hídfőállást védett itt a vár őrsége, dacolva Caprara, majd Caraffa ostromaival szemben. Innen indulnak majd követek a lengyel királyi udvarba, Franciaországba, a pápához, hogy Thökölyvel együtt Magyarországot mintegy államhatalmi szinten próbálják hozzákapcsolni a törököt kiűző európai szövetséghez.

Thököly felső-magyarországi hatalmának összeomlásával a kuruc ezredek – Petneházy, Petrőczy, Szőcs ezereskapitányok vezetésével – tömegesen álltak át a szövetségesek zászlói alá.

Hadszíntér és hátország

Magyarország egyszerre volt hadszíntér és hátország egy olyan háborúban, ahol a török szultán, a nemzetközi koalíció és Thököly hadseregei küzdöttek egymással éveken át, lényegében három nagy hadműveleti körzetben – a Dél-Dunántúlon, a Garam, Vág, Duna határolta vidéken Érsekújvár és Buda között, s végül Felső-Magyarország keleti részein – folytak a harcok, s az egész ország hatalmas hadseregek felvonulási területévé vált.

A harcban álló felek országrészei nem különültek el egymástól, sőt egymásba nyúltak, és senki nem törődött azzal, hogy egy-egy terület csupán az egyik vagy a másik hadsereg ellátását is szolgálja; az ország lakossága példátlan helyzetbe került. Debrecen 1683–1685 között a váradi pasának, Apafinak és Thököly katonáinak felváltva vagy egyszerre szolgáltatott kenyeret, vágómarhát, szekeret, bort, abrakot, tölgyfa gerendákat és vasat. 1685 őszén például a Thököly elleni hadjárat vezetője, Schultz császári generális parancsára 40 ezer kenyeret, 300 vágót, 30 hordó bort és 30 ezer forint kvártélypénzt kellett Ónodba szállítaniok.


Az államhatalom saját katonaságával szemben mindenütt igyekszik megszervezni a lakosság védelmét, rendeletek, hatóságok, belső fegyveres alakulatok őrzik már a háború alapjaiul szolgáló termelőmunka feltételeit. Thököly még 1685 szeptemberében is kiad a katonái hatalmaskodását tiltó, a szegénységet védő rendeletet.

Erdély és a nemzetközi szövetség

Ha befejezik a háborút, ígérte 1685 végén az oszmán hatalom őszinte békeszándékára hivatkozva a nagyvezír, a szövetségesek minden igényét kielégítik. Bár Lipót császár udvarában hangsúlyozták, hogy szövetségeseik nélkül nem tárgyalhatnak, az esetleges békekötés igencsak foglalkoztatta a bécsi államférfiakat. A mérlegelésre a legtöbb okot XIV. Lajos aktív keleti politikája adta, ami nemcsak a dinasztia nyugati érdekeit veszélyeztette, hanem a Szent Szövetség tagjainak belső ellentéteit is kiélezte. 1685 folyamán a pamfletírók tolla már kíméletlenül felfedi a titkos diplomáciák rejtett lapjait, és a törököt kiűző háború európai méretei először a nemzetközi politikai propagandában váltak nyilvánvalóvá. A Habsburg-érdekeket szolgáló röpiratok XIV. Lajost „keresztény-török”-nek mondják. Legkíméletlenebb talán Leibniz, a német filozófus: sem a nemzetközi jogot, sem a kereszténység érdekeit nem tiszteli a francia király – szögezi le –, ellenség a török, de még inkább ellenségek a franciák s a magyar felkelők. A visszavágások sem kíméletesek; holland, francia, angol publicisták így érveltek: Lipót császárt hódító célok vezérlik, felbomlóban az európai hatalmi egyensúly, s a jövő szempontjából kívánatos, hogy Sobieski legyen Magyarország királya, Thököly pedig Erdély fejedelme.


A meggondolatlanul fogságba vetett Thököly szabadságát a szultán 1685 végén nagy hírverés kíséretében visszaadta, csapatokkal látta el a „kuruc királyt”, hogy az erdélyi fejedelmi méltóságba segítse. Thököly 1685 decemberében előre küldte Belgrádból udvarmesterét, Ubrisi Pált, aki 1686 elején urának nevében kiadott kiáltványokkal próbálta összegyűjteni a felkelők széthullott táborát. Valószínűleg Ubrisi buzgólkodásának eredménye, hogy Váradon 1686. január 3-án kelt, Thököly aláírású levelek szólították fegyverbe az egykori híveket.

A szövetségesek, mindenekelőtt Sobieski és Lipót császár viszont egymástól függetlenül ugyancsak felismerték, itt a döntő pillanat, hogy Erdély saját érdekkörükbe vonják.

Apafi Mihály fejedelem és köre – a változó hatalmi viszonyok között – mindeddig többé-kevésbé sikeresen politizált. Engedelmeskedett a Porta parancsainak, titkos összeköttetést tartott Béccsel és Versailles-jal, kapcsolatban állt a lengyel királlyal, és 1681-ig támogatta a bujdosókat és Thökölyt is. Ezt a veszedelmesen sokrétű politikát nagyrészt a nemzetközi körülmények, némileg azonban a fejedelemség belső pártviszonyai határozták meg. 1684-ben a törökellenes párt javára már eldőlt a harc. Teleki Mihály, felszámolva a Thököly-pártot, a nemzetközi szövetség irányába tapogatózott.


A Habsburg-kormányzat ezúttal gyorsan és a politikai szükségszerűséget felismerve cselekedett. Felső-Magyarországon s a Partiumban Thököly egykori híveinek visszaadta birtokait, a Kassai Főkapitányság élére magyar főurat nevezett ki Csáky István személyében, és felfüggesztette Munkács ostromát.

Eszmék harca

A Magyarországról alkotott nemzetközi kép a törököt kiűző háború idején Thököly ürügyén fordul visszájára. Angliában 1683-ban a török háború kibontakozását hírül adó képújságban Thökölyt még Cromwell vonásaival ábrázolták. Európa főleg a protestáns szellemű véleményeknek nagy publicitást biztosító holland könyvkiadók révén szerzett tudomást Thököly céljairól. 1685 őszén viszont már vásári komédiások mutatják be a német fejedelemségek városaiban Thököly tragédiáját, és a váradi elfogatási jelenetek képei alatt primitív rigmus foglalja össze előre a végső tanulságot: „ki törökben bízik,/az jól sose járhat”.[9]

1686 elején Sobieski így utasította vissza Lipót császár szemrehányását a lengyel határon gyülekező magyar elégedetlenek pártolása miatt: „Lengyelország szabad ország, a humanitás, a nemzetközi jog és a jó szomszédság nem engedik, hogy a magyaroktól azon kedvezéseket megtagadja.”[10]

Ez a felfogás, mely Thököly megtört politikai pályáját elválasztotta a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség lakosságának ügyétől – miként a lengyel propaganda általában –, nem tudott kitörni a nemzetközi szellemi csataterekre.


Thököly nemzetközi elszigetelését nem utolsósorban az növelte, hogy 1684-ben, a legkritikusabb pillanatban felröppent Európában: Felső- Magyarország fejedelme a kereszténység ellensége. Ebben az időben Franciaországban volt leginkább államhatalmi kézben egyesítve a közvélemény irányítása, s a német fejedelemségekben volt a legsokrétűbb, mert az egyes fejedelmek, városok, egyházak, egyetemek mérkőzéseitől függött; Angliában pedig a whigek és toryk pártharcai vezették. Hatásosságában azonban a Habsburg politikai propaganda szinte felülmúlhatatlan. Ilyen körülmények között öltötte fel magára Lipót császár a „kereszténység védőbástyája” eszme súlyos méltóságú palástját. A Habsburg-udvar pedig Thököly Magyarországára a „kereszténység ellensége” bélyeget sütötte.


Nem tudunk róla, hogy akár csak az ország német lakóiban is visszhangra találtak volna a Lipót császárt és Savoyai Jenő herceget éltető katonadalok. Feljegyezték azonban, hogy a váci ütközet előtt a magyarok nemzeti dalokat énekeltek Szent László tiszteletére. Thököly egykori katonáiról pedig megállapították, hogy ezek az elszánt vitézek egyedül hazájukért és a lelkiismereti szabadságért harcolnak.


Erdély fejedelme és Thököly pedig egymástól eltérő gondolatkörökben az állami önállóság védelmével vagy az állami egység megőrzésével indokolták – különböző eszmei keretek között – harcaikat.


A hétköznapi szóbeszédekből sokat átmentő Cserei Mihály históriájából tudjuk, hogy a korélmény a társadalmi tudatban a képzelet, a mesevilág megszépítő elemeivel átitatva rögződik: „a herceg utolsó rohamot akarván tetetni, három felől való irruptiót elrendel, és nagy készülettel az ostromhoz fognak, noha az városból is ugyan emberül forgódnak és egynéhány ízben visszavágták az németet. Azt meglátá Petneházi (ki azelőtt Thököly ezereskapitánya vala, de azután a császár hűségére redeála), híres vitéz ember, a magyar hajdúsággal megindul, és a török nem resistálhatván ellene, legelsőben is a magyarokkal együtt a kőfalakra felmegyen és a városban penetrál. Mely csodálatos vitézi bátorságát látván a német generálok azt mondják vala egymásnak: »Ez a Petneházi nem ember hanem oroszlány«. A németek is a magyarok után mindenfelől berohannának.”[11]

A kor átmeneti jellegére nagyon jellemző, hogy amíg Zrínyi Miklós törökellenes nemzetközi szövetséget szervezve és harcai hírével lett a 17. századi Európa legnépszerűbb magyar politikusa, húsz év múltán a török szövetségbe kényszerült Thököly a Habsburg-állam ellen szegülő eszméivel keltett példátlan nagy nemzetközi figyelmet, rokon- és ellenszenvet a különböző európai országokban.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Bár a török uralomtól megvédett vidékeket harci cselekmények Thököly csillagának lehanyatlása óta közvetlenül nem sújtották, a háborús idők népességfogyasztó terheiből nekik is bőven kijutott.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1687–1688. évi országgyűlés

  • A Kinsky cseh kancellár köré csoportosulók szerint az „Universale Rebellirung” alapján megindokolt teljes jogeljátszás elvének érvényesítésére Thököly felkelése és török szövetsége elegendő okot, a visszafoglalt területeken a fegyverjog elve alapján való berendezkedésre tág lehetőséget adott. Ezzel szemben Strattmann kancellár és mások felismerték, hogy a Habsburg-dinasztia hatalmi érdekei a Magyar Királyság alkotmányának megerősítését követelik meg.
  • A vallatás közben meghalt Feja Györgyöt azért vonták kínpadra, mert korábban részt vett a Thököly-mozgalomban, pedig ezért már Lipót császár amnesztiában részesítette.
  • Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

A balkáni hadjárat

Köprülü Musztafa két irányban támadt: miközben Thökölyt engedte, hogy Erdélybe menjen, ő maga a fősereggel megvette Ništ, Vidint, Orsovát, Galambócot, Szendrőt, 1690. október 8-án pedig Belgrádot.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Apafi Mihály harmincéves fejedelemsége alatt a politikusgárda megfáradt és elöregedett, a konszolidáció megteremtése, az európai jelenlét kiharcolása és a belső pártharcok ellenében fenntartandó egyensúly érdekében tett erőfeszítések, majd Thököly sikerei társadalmát megviselték és megosztották.


A balkáni oszmán hadjárat sikerei következtében 1690 nyarán a fejedelemséget elárasztották Thököly pátensei. A Székelyföldön felkelés érlelődött. A Caraffát felváltó új főparancsnok, Heissler generális a császári sereg néhány csapatát a Volkányi-szoros védelmére küldte, hogy megakadályozza Thököly betörését, ő maga pedig a Teleki vezette erdélyi haderővel a Törcsvári-szoros bejáratánál foglalt állást. Thököly azonban a havasok úttalan rengetegein vitte be Erdélybe seregét, s 1690. augusztus 21-én a zernyesti völgyben hátba támadta és legyőzte a császáriakat. Heissler és Doria ezredes fogságba esett, Teleki menekülés közben vesztette életét. A keresztényszigeti országgyűlés Thökölyt Erdély fejedelmévé választotta.

Az új helyzet beláthatatlan következményeit ketten mérték fel. Badeni Lajos Belgrádot sorsára hagyva, hadseregével Erdélybe, Bethlen Miklós pedig – II. Apafi Mihály körül összegyűlt politikusok megbízásából megfogalmazott alkotmánytervezettel – Kolozsvárról Bécsbe indult.


Mire Bethlen az ország és a Habsburg-kormányzat viszonyát szabályozó diplomával visszaért Erdélybe, Thököly már a császári sereg elől Havasalföldére húzódott vissza.

Wellmann Imre

Földesúri gazdálkodás az ország nyugati, északi és keleti részén a visszafoglaló háború időszakában

Nem tudományosnak tekintett nézetekre építve, hanem a gyakorlatból kiindulva igyekezett a hagyományos gazdálkodást eredményesebbé tenni a korszak két gazdasági utasítása. Az egyiket Thököly adta ki (Bajomy János jószágigazgató megfogalmazásában) a felszabadító háború kezdő idejében, a másik Rákóczinak előzményekre épülő szőlőművelési szabályzata a 17. század végéről. Mindkettő nagy gondot fordít a földesúri jövedelmek gyarapítására, de míg az utóbbi a célt mindenekfölött azáltal kívánja elérni, hogy a felfogadott szőlőmunkás szabott bére fejében megfelelően dolgozzék, Thököly a gazdatisztek, nadály természetű ispánok, kocsmárosok és torkos, borozó bírák szegény népet húzó-vonó csalárdságai ellen lép föl. Megkívánja, hogy semmi szántóföld ne maradjon pusztán, hanem elég gabonát vessen az uradalom, ne pedig a jobbágyokon kelljen „meghúzni”, ami a majorságból is kitelhet. Ismét őértük emel szót, midőn meghagyja, hogy nem kell őket erejükön felül heti soros szolgálatra kényszeríteni. Az udvarbíró legyen a parasztok között, mégpedig józanon, „kinek kinek becsületét érdeme szerint megadja, a szegény emberek szavát mindvégig csendesen meghallgassa, azt megértvén, amiben kívántatik és illendő [=őket megillető] lészen, tehetsége szerint oltalmazza, segítse, előle el ne nógassa vagy kergesse, magát szép csendesen, emberségesen viselje”.[12] Thököly utasítása sokoldalú gondoskodással a mezőgazdaságnak szinte egészét átfogja, s közben arra is felhívja a figyelmet, hogy a szegény ember a maga jobb gondviselésével nemegyszer jobb eredményt ér el gazdaságában a földesúrinál. Az erdők Védelmében tiltja, hogy a pásztorok az odahajtott jószág számára fákat legallyazzanak. Mivel makkból gyakran nem terem elég, kiegészítésül meghagyja tök termesztését a sertések hizlalására. Az igásökrök téli tartására meleg hídlásos, jászollal ellátott ól építését rendeli, hogy etetésükben ne legyen fennakadás. A rét gaztól, bokroktól, tövistől való megtisztítását ugyancsak előírja. Hangsúlyozza, hogy a jó gazdaságnak jelei között „majd első a földnek ugaroltatása”,[13] kétszer, helyenként háromszor kell szántani, s az elsoványodott földet, mint a szőlőt is, trágyázni. Följegyezni rendeli: mennyit vetettek, tiszta magból s a maga idejében, a szántóföld melyik táblájába; szükséges, hogy jól beboronálják, majd a vetést füvében tisztítsák; s ha végbement az aratás, a kereszteket gabonanemenként s táblánként összeírják. Minden táblán válasszanak ki egy közepes kévét, s próbacséplés útján következtessenek az ereszthetőségre. A lábakra állított és jól befödött asztagokba följegyzés kerüljön: hány keresztet s dézsmás vagy majorsági termést foglalnak-e magukba, és ha ez utóbbit, melyik tábláról s melyik évből. A kicsépelt gabonát jó garatos rostán gyakori szeleltetéssel kell portól s más tisztátlanságtól megszabadítani. Gondot fordít az utasítás a gyümölcsfák oltására, a gyümölcsös felújítására is. Meghagyja, hogy a hordókról is följegyezzék: dézsmabor van-e bennük vagy pedig melyik urasági szőlő mely részének melyik évből való termése. Előírja a számadások készítésének módját is, külön rovatokkal bevételnek, kiadásnak, maradványnak. Egészben véve Thököly utasítása a hagyományos gazdálkodásnak több vonatkozásban javító igyekezettől áthatott, érett változatát képviseli, s külön kiemelést érdemel, hogy már bevezető mondatában szót emel a sors áldó és sújtó akaratába való fatalista beletörődés ellen: „Az isteni gondviselés nem zárja ki az emberit.”[14]

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

  • Pekry Lőrinc, az erdélyi Thököly-párt tömlöcviselt főura, miután katolizált, bárói diplomát, grófi címet, udvari tanácsosi kinevezést nyert, birtok, pénz, kapornaki kapitányság és szörényi bánság lett szolgálatainak jutalma.
  • Az uralkodó osztály soraiban tapasztalható nagy társadalmi mobilitás egyik jellegzetes példája Ottlyk György sorsa. Ottlyk János, Trencsén vármegye alispánja még hatalmas úr volt; fia már nélkülöz, rokonoknál hányódik. amikor megnősül, vagyona kevesebb, mint egy közepes tehetségű jobbágyé. Thököly ezredeseként próbál megkapaszkodni, majd Salm hercegnek, az Udvari Tanács elnökének hatvani jószágigazgatója lesz.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A hegyaljai felkelést az ország egyik legfontosabb kereskedelmi központjában a mezővárosok és régi Thököly-katonák közös szervezése készítette elő. Behálózta a szervezkedés a Tisza-vidéket, Szatmár, Máramaros, Ugocsa, Bihar vármegyét és a Kővári kerületet. Társadalmilag két góca alakult ki. A tiszántúli mozgalmat Esze Tamás, sókereskedésből élő tarpai jobbágy vezette, és Kis Albert, a Gersenőről származó örökös jobbágy, aki Thököly hadseregében gyalogos hadnagyságig vitte, majd hajdúcsapatával vármegyei szolgálatokat vállalt. A Hegyalján Tokaji Ferenc állt a szervezkedés élén; egykor jobbágyból lett Thököly gyalogos hadnagya, majd kalmárkodott. Mellette Szalontai György, tehetős jobbágy, Végardó bírája, és Kabai Márton, a sárospataki főiskolát végzett, egyháza vezető köreivel meghasonlott református prédikátor vállalt részt a feladatokból. Körülöttük több olyan szőlősgazda és kereskedő tevékenykedett, aki mezővárosi magisztrátusi tisztséget viselt. Szép számmal szerveztek be szőlőbirtokos nemeseket. Csatlakozott hozzájuk Eperjes magyar őrsége, a pataki kollégium Göncre és Kassára üldözött diáksága, s Bihar vármegye szolgabírája, Püspöky Sámuel házában is szállást kaptak a Lengyelországtól Törökországig szervező utakon járók. Bajusz Gáspár, a tokaji magyar őrség huszárkapitánya, a szervezkedő kisnemesség egyik tipikus megtestesítője: nemeslevelét nagyapja szerezte, virágzó gazdasága, szőlői, házai voltak, Tokajban szép kőházban lakott. Tömegesen csatlakozott a felkeléshez a vidék magyar és kárpátukrán jobbágysága. A hegyaljaiak évek Óta kapcsolatet tartottak a Thököly-emigrációval, s a felkelés az európai diplomáciai fejleményekkel szoros összhangban robbant ki.

1697 a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie az elszigetelődés és a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Elakadtak az Augsburgi Liga országai és Franciaország között a Hága melletti Rijswijkben elkezdődött béketárgyalások. XIV. Lajos csapatai Barcelonánál, titkos diplomatái pedig Lengyelországban és a török Portán értek el váratlan sikereket. A Sobieski János király halálával megüresedett lengyel trónra a francia jelöltet, de Conti herceget választották meg, II. Musztafa török szultán pedig 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.

A Habsburg-kormányzat mindenekelőtt Musztafa tervét akarta gyors ellentámadással keresztülhúzni. Rajna menti és spanyolországi hadseregét átcsoportosította, és a Magyarországon telelt, kevés híján tíz ezreddel együtt 87 ezer főnyi haderőt akart összevonni. A nyár elején azonban e létszámnak még csak a fele vonult le Frigyes Ágost szász választófejedelem fővezérletével délnek. Első tervük, a Bosznia kapujának számító Bihács ostroma azonban kudarcba fulladt.

A hegyaljai felkelők vezére, Tokaji Ferenc mint Thököly Imrének, Felső-Magyarország fejedelmének ezereskapitánya 1697. július 1-jei kiáltványában mindenkit fegyverbe szólított. Kijelentette: a felkelők a haza, a közösség érdekében, az adók, fosztogatások, rablások miatt kezdtek harcot. Azok ellen az „urak” ellen indítottak támadást, akik – mint mondták – „a közönséges terhet” a szegénység nyakába vágták. A közterhek, az adók igazságosabb elosztását követelték. Üldözték a harmincadosokat, vámosokat, így tiltakoztak az udvar gazdaságpolitikája, az ezreket érintő sórendelet ellen, s szabad kereskedelmet követeltek.

Velencei követjelentések szerint, amint a felkelők a pataki és a tokaji várat elfoglalták, követeket küldtek a felkelt nemesek konföderációs levelével és a lengyelországi királyválasztás hírével Mohamed nagyvezír táborába: Thökölyt 30 ezer felesküdött kuruc várja. Addig pedig, amíg a török sereggel megérkezik, az 1694-ben hazatért Rákóczi Ferencet akarták vezérüknek megnyerni. A július 1-jén a környéken vadászó huszonegy éves főúr azonban, amint két jobbágya megvitte a hírt, Bécsbe menekült. Két évtizeddel később papírra vetett Vallomásaiban] úgy magyarázza döntését, hogy a hívás váratlanul érte, a szervezkedésről mit sem tudott, s elejét akarta venni a bécsi udvar gyanújának. Minden bizonnyal taszította azonban a felkelés török orientációja, s mint római szent birodalmi herceg, az erdélyi fejedelmek leszármazottja, nehezen vállalhatott ilyen nagy horderejű politikai feladatot Thököly helyetteseként. Neveltetése, államelméleti és hadtudományi felkészültsége egyaránt bizalmatlansággal tölthette el.

A hegyaljai felkelésnek külföldön nagy visszhangja támadt, annál is inkább, mert közben Magyarország számos vidékén, Máramarosban, Ungban, Ugocsában, Trencsénben, Árvában, Sopronban és a Dunántúl déli részén összetűzések robbantak ki a parasztok és a császári katonák között.

Az államhatalmat a felkelés nem érte váratlanul. A vármegyék és a bécsi kormánykörök már 1697 tavaszán érzékelték az általános nyugtalanságot, és Lipót császár elrendelte, hogy szedjék össze a parasztságnál található fegyvereket. Megerősítették a vármegyei katonaságot, Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán pedig közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet. A Tiszaháton tehát elmaradt a hegyaljaival összehangolva tervezett támadás. Tokaji Ferenc nevét kevesen ismerték, a vármegyék és a hajdúvárosok elzárkóztak a hegyaljaiak hívása elől, sőt fegyverkeztek ellenük.

Miközben a hegyaljaí felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidékí főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott. Vaudemont Patakon a magukat kegyelemre megadó felkelőket minden vizsgálat nélkül felakasztatta vagy karóba húzatta. Így végezte életét a nemesek közül Somlyai Szabó István, Csobádi György, Aranyosi István, a jobbágyok közül Tomán György, Késcsináló János, Botos János és Késmíves Tóbiás. A szabad rablásra engedett, lerészegedett császári katonák sem a környék falvait, sem a mezővárosok otthon maradt lakosságát nem kímélték. Felégetett házak, felprédált vagyonok, kardélre hányt asszonyok, öregek, gyermekek emlékével menekültek százak és százak a hegyekbe. Tokaji Ferenc, akinek fejére 1000 tallért tűztek ki, fogságba esett. Nigrelli a súlyos helyzetre hivatkozva megtagadta a közeledő török sereggel szemben csapatösszevonásokat sürgető Savoyai utasításának végrehajtását, és visszatartotta a Hegyalján Vaudemont haderejét. A császár pedig teljes amnesztiát ígért a megtérő felkelőknek, legyenek akár nemesek, jobbágyok vagy Thököly katonái.

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba. A tőlük kapott tájékoztatásnak nyilván része volt abban, hogy Thököly javaslatára a nagyvezír megváltoztatta haditervét. Miután Titelt elfoglalta, Szeged felé indult, hogy azután a Maroson átkelve Felső-Magyarországra törjön. Nigrellinek a Haditanácshoz küldött jelentése szerint a felkelők megkapták volna a nagyvezír várható hadmozdulatainak tervét. A válságosnak ítélt helyzetben a Haditanács Savoyait óvatosságra intette, nem engedélyezte, hegy csatába keveredjen a török haderővel. Savoyai viszont ismerte a mérhetetlen távolságot a tanácsosi szobák és a harcterek között, s nem bontotta fel a Haditanács fekete pecsétes levelét. 1697. szeptember 11-én, értesülve róla, hogy a török hadsereg Zentánál átkelőben van a Tiszán, összevonta haderejét, és délután 5 órakor megindította a támadást. A balszárny parancsnoka, Starhemberg Guido lovasaival a hídfőig tört előre, s a bekerített janicsárezredek elkeseredett kézitusában elvéreztek. A nagyvezír mintegy 20 ezer katonájával holtan maradt a csatatéren, a szultán Temesvárra menekült, Thököly a holttetemek közt rejtőzködve várta meg, míg az éjszakai sötétségben átúsztathatott a Tiszán.

Ezután a Habsburg-kormányzat – bízva a szeptember 20-án megkötött rijswijki béke következtében nyugaton felszabaduló haderejében – újra megkísérelte, hogy a Balkánra is kiterjessze hatalmát, de a boszniai hadjárat megint kudarcba fulladt. Zentai győzelmével a hegyaljai felkelést is lezárhatta Savoyai, mert a hegyek között Thökölyre várakozó felkelők átvágták magukat Moldvába és Havasalföldére, de nyugalmat nem teremtett.

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

A szervezkedés egyik legfőbb mozgatója, Szirmay Miklós, egykor Thököly híve, mint Bercsényi és Rákóczi jószágkormányzója intézte az ügyeket. Vay Ádám Nógrádtól Szabolcsig a református, Okolicsányi Pál az északnyugati országrész evangélikus, tekintélyes és művelt köznemeseit képviselte. Szirmay István nádori ítélőmester az aulikus rendi politikai táborban eltöltött hosszú idő ismereteit, Szirmay András Thököly mellett szerzett politikai, Sándor Gáspár francia diplomáciai tapasztalatait vitte a szervezkedésbe.

Rákóczit mélyen áthatotta az országért érzett felelősségtudat, s meggyőződött róla, hogy a panaszok, kérések mind hiábavalóak, az iga lerázásáról kell gondolkozniok, a felszólalások és könyörgések semmit nem érnek, fegyveres felkelést kell indítaniok. Fejedelmi elhivatottsága, a nép iránti szeretete s az a tudat késztette a veszélyes vállalkozásra, hogy igaz ügyért, az ország alkotmányának védelméért fog fegyvert. Rákóczi a felkelést csak jól felszerelt, rendesen fizetett, hivatásos katonákból álló hadsereggel látta érdemesnek megindítani. Hazai erőforrásokból – mint jó katonaanyagra – főleg a volt végvári vitézekre és a rác határőrökre számítottak. Társadalmi-gazdasági reformgondolatokat hiába keresünk a szervezkedés gyér és mindmáig hiányosan feltárt dokumentumaiban. Főleg az európai politikai változásoktól, a külföldi hatalmaktól vártak segítséget.

Rákóczi kivételes diplomáciai, udvari összeköttetései és nem mindennapi irodalmi tájékozottsága révén a mozgalom széles körű külpolitikai terveit alakította ki, s a szervezkedést az ország rendi főméltóságainak bevonásával kívánta országos méretűvé tágítani. Erdély politikusait is igyekezett megnyerni. Számolt vele, hogy a várhatóan hamarosan megüresedő spanyol trón miatt újabb háború robban ki Európa hatalmai között.

1790 nyarán, amikor Rákóczi hazatért Felső-Magyarországra, elhatározta, hogy közli a magyar rendek felkelési szándékát a francia királlyal, és segítségét kéri. Óvatosságból nem a bécsi vagy a konstantinápolyi francia követen át kereste az összeköttetést, hanem egy liege-i vagy lotharingiai származású, a Badeni-ezredben szolgáló tiszt, Longueval százados felajánlott szolgálatát vette igénybe, aki Patak környéki állomásozása idején megnyerte bizalmát, s aki éppen szabadságra készült Franciaországba. Rákóczi 1700. november 1-jén, véletlenül éppen a spanyol király halála napján írta meg levelét XIV. Lajos királynak. Hangsúlyozta, hogy „a nemzet érdekeivel mindig végzetesen ellenkező vallási háborúságok és családi viszálykodások elsimultak vagy megszűntek, és a három rend, a három vallással együtt, semmi mást nem kíván, mint egy szívvel-lélekkel állani a közösség szolgálatára”,[15] s kérte a király jóindulatú támogatását. Longueval a levelet Bécsben bemutatta a császárnak, majd folytatta útját. Párizsban nem jutott a francia király elé, s csak Barbesieux hadügyi államtitkár üzenetével tért vissza: Rákóczi küldjön a magyar rendek nevében, a főméltóságok aláírásával meghatalmazást, hogy nem magánemberként kéri a király segítségét; ez esetben a király hajlandó a felkelés kirobbantása alkalmával egy összegben 2 millió livre-t, majd havonta 200 ezer tallér támogatást küldeni. A szervezkedők azonban az 1701 februárjában Bercsényi ungvári kastélyában tartott tanácskozásukon az írott kötelezettség kockázatát nem vállalták. A szövetséglevél kiállítását maga Bercsényi is időszerűtlennek találta. Ily módon Rákóczi csupán magánlevélben tudatta a királlyal: még korai lenne, hogy a magyar rendek és főurak szorosabban elkötelezzék neki magukat, s kérte további jóindulatát. A messzire nem jutott főúri-nemesi szervezkedés története ezzel le is zárult volna, ha a császári udvar nem tud róla. Így azonban Rákóczit 1701. április 18-ra virradóra letartóztatták, és a bécsújhelyi tömlöcbe hurcolták, hogy felségsértés vádjával külön törvényszék elé állítsák. A mozgalom számos résztvevőjét – az ellentmondó források szerint mintegy 60–70 személyt –, többek között Vay Ádámot és testvéreit, Mihályt és Lászlót, Sándor Gáspárt, Szirmay Istvánt ugyancsak elfogták. Bercsényi Szirmay Miklóssal idejében Lengyelországba menekült. A főúri-nemesi szervezkedés ügye tehát Bercsényire maradt, s 1701 feszült nemzetközi légkörében új irányt kapott.

II. Ágost lengyel király, bár a balti-tengeri kereskedelem biztosításáért az előző évben koalíciót kötött Dániával és Oroszországgal, s harcba szállt XII. Károly svéd király ellen, még folytathatónak vélte Sobieski délkeleti orientációját is, ha ehhez elnyeri Franciaország támogatását. A lengyelországi francia követ, Du Héron pedig számolt azzal, hogy Lipót császár támadására XIV. Lajos már fegyvert bontott az unokája, V. Fülöp által elfoglalt spanyol trón védelmében, de a Habsburg–angol–holland–porosz szövetségi tárgyalások még nem fejeződtek be. Így országa érdekében hasznosnak vélte, ha Lengyelország és Magyarország is bekapcsolódik az elodázhatatlanul kirobbanó háborúba.

Bercsényi két emlékiratban vázolta fel a megindítandó magyarországi háború tervét. Mindkettő eredetileg a lengyel király számára készült, másolataikat juttatta el Du Héron Franciaországba. Ezek e tervek a főúri-nemesi szervezkedés eredeti elképzeléseiből indultak ki, de a külpolitikai koncepciót két lényeges vonatkozásban módosították. Bercsényi Magyarország ügyét egészen szorosan Lengyelországgal kapcsolta össze. Javaslata szerint II. Ágost lengyel főnemesekkel, francia pénzen toborzott és felszerelt 6–8 ezreddel törne be Magyarországra, megnyerné Sziléziát, Morvaországot és a Thököly csapataival birtokba vett Erdély segítségét, a magyar főurak és a vármegyei nemesség pedig királyukká választanák őt. A Habsburg-hatalom kötelékéből ily módon kiszabadult országok szövetkeznek egymással, s ez Lengyelországra nézve előnyös kereskedelmi szerződéssel járna.

Bercsényi vészesen túlértékelte a francia politika lengyel bázisát és II. Ágost lehetőségeit. Emlékiratai bőven tartalmaztak hagyományos és a korabeli hasonló tervekre általában jellemző, téves helyzetfelismerésre valló elemeket, a magyarországi mozgalom nemesi-rendi vonásait hangsúlyozták, Magyarország ügyét a franciabarát lengyel főnemesség érdekeivel túlontúl szorosan egybeszövődöttnek vázolták. Ez a lengyelországi Viszonyok gyors változása miatt a magyar ügyre nézve is hátrányos következményekkel járt.

A magyarországi főúri-nemesi szervezkedést azonban a Habsburg-kormányzat nem tudta felgöngyölíteni. A résztvevők példásan összetartottak, Rákóczi pedig hazai és külföldi segítséggel megszökött a börtönből. 1701. november 24-én a varsói francia misszió lazarísta rendházában talált rá Bercsényire. Ekkor azonban a különben sem teherbíró lengyel nemesi konföderáció egyfelől a Habsburg, másfelől a svéd hatalmi törekvések súlya alatt már összeomlott; svéd csapatok hatoltak az országba, a lengyel nemesség pártokra szakadt, és a franciabarát főurak megfogyott tábora illegalitásba szorult. II. Ágost lengyel király Habsburg-szövetségbe kényszerült, 1702. július 19-én Kliszóvnál csatát vesztett, s a győztes svéd király, XII. Károly csapatai megszállták Varsót és Krakkót. A harcok dúlta Lengyelországban Rákóczi és Bercsényi a franciabarát főuraknál, először Mecinski minszki kastélyában, majd a magyar határhoz közelebb, Breznában, Sieniawski belzi palatinus biztonságos várában kapott menedéket. Sieniawski, a francia párt legtekintélyesebb tagja, közben a nagyhetmáni méltóságot is elnyerve átállt II. Ágost táborába, de felesége, Sieniawska Ilona Erzsébet mint titkos francia ágens változatlanul a lengyel királyi trónhoz vezető utat egyengette férje számára, a magyar főurakat nagy ügybuzgalommal, de a lengyel pártharcok érdekében segítette. Du Héron eközben elérte, hogy XIV. Lajos személyi jellegű segélyként összesen 20 ezer livre-t utalt ki a bujdosó főurak számára, és érdeklődött a rendelkezésükre álló eszközök, hazai kapcsolataik s szándékuk őszintesége felől.

Rákóczi a király kérdéseire adott válaszában és 1702. április 8-án kelt levelében már elhatárolta Magyarország ügyét a lengyel viszonyoktól. Hangsúlyozta, hogy egyedül Franciaországtól várnak segítséget, pénzt, tábornokot és egyes lengyel főuraknál lévő francia összegek átadására utasítást. Magyarországon számíthatnak az egész népre és az összes rendekre, de háborút csakis toborzott és rendesen fizetett csapatokkal kezdhetnek. A vállalkozás súlyát Rákóczi fejedelmi rangjával és családja egykori nemzetközi jelentőségével igyekezett érzékeltetni.

Közben Lipót császár 1702. május 15-i hadüzenetével nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyol örökségért Savoyai Eugén lombardiai győzelmeivel már 1701 tavaszán elkezdődött háború európai méretű küzdelem lesz, s ez a körülmény amennyire segítette, annyira nehezítette is Rákóczi szándékát. XIV. Lajos külügyi államtitkárai ugyan átlátták, hogy Magyarország helyzete független a lengyel főúri politikától, viszont Rákóczi igénye, hogy Magyarország ügyét foglalják majd bele az európai általános békébe, már diplomáciai következményekkel járó támogatást kívánt. Erre pedig Franciaország nem vállalhatott kötelezettséget.

1702 őszén II. Ágost kiutasította Du Héront Lengyelországból. Úgy tűnt, hogy Rákóczi és Bercsényi minden fáradozása kudarcba fulladt. A Franciaország elzárkózása miatt súlyos helyzetbe került két magyar főúr megkísérelte, hogy a Thököly-emigráció segítségével törjön ki a fenyegető elszigeteltségből.

A törökországi kapcsolatok hiányos adatai szerint Rákóczi és Bercsényi 1702 elejétől állt összeköttetésben Thökölyvel. Követük, Szentiványi Sándor utasításai és Ferriol márki, konstantinápolyi francia követ jelentései szerint a két főúr török közvetítéssel is a francia király segítségét akarta elnyerni. Semmi támpontunk sincs azonban feltételezni, hogy a francia diplomácia ebben az időben lépéseket tett volna Thököly érdekében. A Porta engedélye nélkül pedig Thököly nem mozdulhatott.

A népi kurucság mozgalmai (1702–1703)

1701–1702 császári rendeletei nyomán valóságos ostromállapot támadt az országban. Kenyerüket vesztett jobbágyok, katonák, kisnemesek ezrei adták fejüket tiltott kereskedésre. A földalatti kereskedelmi háború névtelenjeit egykori vitézek, Thököly-hadnagyok, Hegyaljáról megugrott felkelők, többnyire katonaviselt emberek szervezték meg, bár maga a tiltott kereskedelem is nagyszabású orgazdahálózatot alakított ki a falvak és mezővárosok lakói között, tehát széles szervezetre épült. A román Pintye Grigort, a Kővár-vidék és Máramaros híres predo-kapitányát a falvak sokasága segítette. 1702 nyarán Trencsén, Liptó vármegyéktől le Erdélyig véres összecsapások robbantak ki, s augusztus közepén Válaszútnál egy kurucnak nevezett csoport megverte az ellenük kiküldött kolozsvári őrséget. A hatóságok tehetetlenek voltak: a vármegyék és a helyőrségek császári parancsra hatalmas hajtóvadászatokat indítottak, de sikertelenül. Aki a tolvajok, predók hírét keltette, beszélt róluk, azt megpálcázták, levágták az orrát vagy bélyeget sütöttek a homlokára. A predók száma mégis sokasodott. A Székelyföldtől Kővár-vidékig egész Erdélyt megmozgató népi támadások összefogására nem akadt megfelelő vezető személyiség. A Tiszaháton – Szatmár, Ung, Ugocsa, Bereg vármegyék földjén – a szegénylegények 1702 folyamán mozgalmuk országos jelentőségű szervezetét alakították ki. Heves belső harcok során Esze Tamás nyerte el a szervezkedők bizalmát, s a mozgalom vezetője lett.

Esze Tamás, a vállalkozó mezővárosi jobbágy széles látókörű, kiváló politikai tehetséggel rendelkező típusát testesítette meg. A hegyaljai felkelés után, kiszabadulván a tömlöcből, sókereskedésből élt. Tiszaújlakról Debrecenbe szállított sót az ottani kereskedőtársaságnak, a „debreceni sósok”-nak, majd amikor a tiszaújlaki sótisztek tiltott sókereskedés miatt minden marháját elhajtották, kiállt a hegyekbe a bujdosók közé. 1702 őszén társaival megtámadta az újlaki sóházat és pénztárát elvitte. A császár elfogatóparancsot adott ki ellene, de nem tudták kézre keríteni. Közben a hegyaljai felkelés után sokáig a váradi börtönben raboskodó Kis Albert is csatlakozott hozzá.

Valószínűleg 1702 őszén határozta el Esze Tamás és köre, hogy megindítják az országos felkelést. Szándékuk megvalósítására kedvező alkalom nyílt azzal, hogy Lipót a spanyol Örökösödési háború harctereire három magyar ezred kiállítását rendelte el, s a nyugatra induló ezredekbe beálló bujdosóknak, predóknak, tolvajoknak kegyelmet hirdetett. Esze Tamás és Kis Albert Bereg vármegyében vállalták a toborzást, de császári ezredgyűjtés ürügyén országos felkelésre szervezték maguk köré a népet, majd 1703 márciusában híveikkel kiálltak a hegyekbe. A hegyaljai felkelésből megtanulták, hogy csakis országos támadással, nemzetközileg is jelentős személyiség zászlói alatt remélhetnek sikert.

Rákóczi Ferencet keménykezű, birtoképítő földesúrnak ismerték meg jobbágyai, de mert a kamarai igazgatás zűrzavara után rendet és nyugalmat teremtett birtokain, védelmet, igazságos elbírálást nyújtott a hatalmaskodókkal szemben, szerették és becsülték. A választott erdélyi fejedelem fiát, uralkodó családok rokonát, a Német-római Birodalom hercegét tisztelték benne. Letartóztatása, fogsága és szökése pedig nemcsak részvétet ébresztett iránta, hanem karizmatikus jegyekkel ruházta fel személyét számukra. A szervezkedő szegénylegények, egykori kuruc hadnagyok között sokan mégis inkább Thökölybe vetették reményüket. Délen a pasáknál, a határszéleken, s mélyebben bent Moldvában több száz főnyi bujdosó várta, mikor jöhet haza.

Minden bizonnyal Esze Tamás tudatos és átgondolt politikája fordította Rákóczi felé a tiszaháti bujdosók figyelmét. Thököly nemzetközi tekintélye lejárt, a török pártfogás kétes értékéről a hegyaljai felkelők szolgáltak szomorú tapasztalattal. Nagy biztonsággal állítható, hogy régi hívei közül is sokan csalódtak Thökölyben, elpártoltak tőle, a császári seregben harcoltak ellene.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

Május 21–22-én Tarpa, Vári és Beregszász piacán kibontották Rákóczi zászlóit. Május végén kezükben tartották a Tisza vonalát a Tiszahát és a hegyek között, megszállták a Kárpátok szorosait, elrekesztették egymástól Szatmár, Huszt és Munkács császári őrségét. Számukat – valószínűleg némi túlzással – 12 zászlóaljnyira, 1000–1400 főre becsülték. Esze Tamás mellett Kis Albert, Pap Mihály, Szabó László, Pati Mihály, Majos István, egykori Thököly-tisztek, vezették a felkelőket, akik azonban nem tudtak kitörni a Tiszahátról. A felkelés területileg és társadalmilag elszigetelődött.

Erdély

Erdély sokáig mellékes területnek számított a fejedelem haditerveiben. 1703 őszén a helyi felkelések Orosz Pál és Bóné András magyarországi ezredei segítségével jelentős katonai sikereket értek el, kivívták a brádi, a szentbenedeki, a boncidai győzelmeket. Rabutin mintegy 8–10 ezer főnyi haderejével Szebenbe vonult vissza, és elszigetelődött a magyarországi hadszíntértől. Ellentámadását úgy szervezte meg, hogy Szebenből a főurakat küldte ki Erdély megcsendesítésére. A felkelők azonban, akiket a beszivárgó egykori Thököly-tisztek szerveztek meg, áthúzták a kegyetlenkedéseiről hírhedt Rabutin számításait. Thoroczkay István aranyosszéki főkapitányt Kolozsvár mellett fogták el saját katonái, Pekry Lőrinc Fehér megyei főispánt – más főurakkal együtt – Balázsfalvánál Guti István ejtette fogságba, Mikes Mihály háromszéki főkapitányt székely felkelők fegyverezték le, és küldték ki Rákóczihoz.

Rákóczi először 1703. november 29-én adott ki egész Erdélyországnak szóló pátenst, de ez a szász nációnak és az oláh nemzetnek kiadott pátensekkel együtt csupán ösztönzésül szolgált. Az erdélyi hadak directiójára Orosz Pált küldte be, az ország politikai megszervezésére egyelőre nem gondolt.

A helyi felkelőcsapatokat császári ellentámadás számolta fel. Karl Tige ezredes, miután szétszórta a Gyulafehérvár felszabadítására készülő kurucokat, végigbüntette a Maros völgyének falvait, és 1704. január 28-án a Székelyföldön, Holdvilág mellett leverte a székely ezredeket.

Rákóczi erdélyi politikájában 1704 elején figyelhető meg szembetűnő változás. Nemcsak az erdélyi felkelők elvérzéséről és a császári csapatok kegyetlenkedéséről érkező riasztó hírek hatottak rá. Amint kiderült, hogy a francia csapatokkal tervezett gyors egyesülés hiú elképzelés, az új magyar állam nemzetközi elismertetése előtt pedig súlyos akadályok tornyosulnak, Erdély katonai jelentősége nyilvánvalóan megnövekedett, s be kellett látnia, hogy a fejedelmi méltóságot elnyerve, mint a szerződésekkel és békekötésekkel nemzetközileg önállónak elismert állam feje, inkább számíthat diplomáciai elismerésre.

1704 elején indult Erdélybe utasításaival két, már korábban hozzáállt főúr, az erdélyi csapatok főparancsnokává kinevezett Thoroczkay István és Teleki Mihály mint gazdasági főfelügyelő és főharmincados. Rákóczi tervei azonban súlyos nehézségekbe ütköztek. Erdély választott, elismert fejedelme a Bécsbe internált II. Apafi Mihály volt. Ugyanakkor jelentős erdélyi párt Thökölyt tekintette a fejedelemség jogos örökösének.

1704 tavaszán a Porta úgy nyilatkozott, hogy a bujdosó fejedelem, ha kikérik, hazatérhet, s Orlay Miklós, Thököly ezredese, hogy választott fejedelmének útját előkészítse, bejött Erdélybe, és bevonult Gyulafehérvárra. Közben a székely felkelők Henter Mihály vezetésével körülvették Brassót. Március 14-én kelt barcasági kiáltványukat átfogó politikai program jellemzi: „Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is ez hazában lakó akármely nemzetbül álló igaz haza fiait, … velünk együtt fegyvert fogni és szegény hazánkat végső pusztulástól megoltalmazni ne késsenek.”[16]

A székelyek ereje azonban elégtelennek bizonyult a különböző társadalmi és politikai csoportok összefogására. Thoroczkay pedig mintegy 5 ezer főnyi seregével leérvén Gyulafehérvárra, mivel Orlay meghalt, s a mérgezést rebesgető Thököly-ezredek szétszóródtak, gyengének érezvén erejét, kitért a császáriak elől. Tige serege megrohanta és felgyújtotta Nagyenyedet, lakosságát kardélre hányta, nem kegyelmezvén diákgyerekeknek és terhes asszonyoknak sem. A Brassó külvárosáig hatolt székely felkelőket pedig Graven ezredes a feketehalmi csatában 1704. április 13-án leverte, de a fejedelemség egészét Rabutin mégsem tudta katonai ellenőrzése alá vonni.

Az anarchikus viszonyok prédájává vált ország számára Bethlen Miklós kancellár Szebenben 1704 elején megírt Columba Noe (Olajágat vivő Noé galambja) című röpirata szerint azt ajánlotta, hogy az európai egyensúly egyik tényezőjének számító Erdély válasszon protestáns, de a Habsburgokkal megegyező fejedelmet. Bethlen utópisztikus tervéért drágán fizetett, Rabutin vasra verette, majd Szebenből Bécsbe vitette életfogytiglani rabságba.

A királyságbeli ezredek és a helyi felkelők segítségével felszabadított erdélyi területekről 1704 tavaszán a székelyek, majd Torda, Kolozs és Doboka vármegyék követei – mintegy a közakaratot képviselve – Rákóczit hívták be a fejedelmi méltóságra. Az 1704 júniusában Pekry Lőrinc és Mikes Mihály kíséretében Erdélybe vonuló Radvánszky János udvari tanácsos készítette elő a július 7-én megnyílt s mindössze öt napig tanácskozó gyulafehérvári országgyűlést. A vármegyék, a székely székek és a szász városok egyhangúlag fejedelmükké választották II. Rákóczi Ferencet. A Guberniumot nem létezőnek, pecsétjét a Szebenben levő státusok pecsétjével együtt érvénytelennek nyilvánították. Az országgyűlés Pekryt főgenerálisi tisztségre javasolta, majd szabályozta a fegyverre kelés rendjét, tudomásul vette a fejedelem rendelkezését a jobbágykatonák tehermentességéről, és kivetette a katonaság ellátását szolgáló élelemadót. A török párt kívánságát Barcsay Mihály terjesztette elő: Rákóczi kérjen athnámét a Portától. II. Apafi Mihály hívei Thököly katonáival együtt fejet hajtottak a Rákóczit megválasztók akarata előtt.

Diplomácia és hadsereg

Thököly hadseregéből egész sereg kitűnő ezereskapitány került ki: Bóné András, Gödény Pál, Deák Ferenc, Gyürky Pál, Sréter János, Komlóssy Sándor.

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

Thököly Imre 1705. szeptember 13-án a távoli Nikomédiában bekövetkezett halálának hírét még Szécsénybe hozták meg hívei. Történelmi jelentőségét országgyűlési törvénycikkbe foglalva örökítette meg Rákóczi. Ezekután Erdélyben az egykori Thököly-párt még ellentartó híveit is maga mellett tudhatta, s összehívta a fejedelmi beiktató országgyűlést.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

A szabadságharc kirobbanása egy kis nemesi csoportnak az elhagyott haza és elveszett birtok viszontlátására nyitott utat: a Thököly-hívek, a Moldvában élő bujdosó nemesek már az első hónapoktól kezdenek visszatérni otthonaikba. Az éveken át külön élő családok régen várt találkozásának örömébe az elszámolatlan anyagi ügyek, birtok- és kúriamegosztások üröme vegyült, nem is beszélve a személyes bonyodalmakról. Petrőczy István például hazatérve generális és tanácsúr lett, mindent megkapott, csak családi harmóniáját nem tudta többé visszanyerni: másfél évtizedes bujdosásából új asszonnyal, kisgyerekkel tért haza, hites feleségének, felnőtt fiainak, sőt Önmagának és Rákóczinak is megoldhatatlan gondokat okozva. A Petrőczy és a Révay család legszemélyesebb tragédiájában élte meg a nemesi rend politikai megosztottságának következményeit.

Az új magyar államban főúr és köznemes általában nagyobb lehetőségekhez jutott, mint amelyekkel a Habsburg Birodalom rendszerébe vont országban élhetett. Ott egy európai nagyhatalom harmad- vagy negyedosztályú elitjének életét élhette, megkapaszkodhatott a hadsereg vagy a hivatali apparátus lépcsőfokain, esetleg a provinciájába zárkózó földesúr, a vármegyei keretek között politizáló nemes osztályrészét vállalhatta, mert az officínákat építő, a kereskedelem és az ipar lehetőségeivel élő főnemesek előbb-utóbb összeütköztek a kincstár és az osztrák udvari arisztokrácia érdekeivel. Rákóczi országában egy kis, önállóságáért harcban álló és alapjaiból újraépítkező állam vezetői között kapott helyet. A főurak a hadsereg legfelsőbb tisztségeit nyerték el, majd szívós belső harcok után az államvezetés fórumain is helyet foglalhattak. Az erdélyi nemesek nem harcoltak egymás között a hivatalokért, legfeljebb Rákóczi magyarországi híveinek fejedelemségbeli tisztségei ellen tiltakoztak. Magyarországon főurak és köznemesek között éles harc bontakozott ki.

A köznemesség előtt megnyílt az út az államvezetés legfelsőbb fórumaira. Köznemesekből került ki Rákóczi diplomáciai kara, fiaikból nevelődtek az új állam katonai és politikai vezetői a Nemesi Társaságban. Cserébe azonban el kellett fogadniuk, mint a főuraknak is, az állam új, az ősi kiváltságokat is megnyirbáló rendjét.

Az új magyar állam a kiváltságos rétegek számára új kötelezettségek, szabályok, tilalmak kemény rendszerét hozta. A hadseregben minden nemes tisztséget nyerhetett, de központi hadműveleti tervek végrehajtását kellett szolgálnia, katonáit nem a maga kedve, hanem elvben központilag kiadott szabályok szerint kellett vezényelnie. Főurak és nemesek többen megjárták Rákóczi börtöneit és szenvedték el a hadbírósági vizsgálatot, mint Szentiványi László báró, Sennyey István báró és Forgách Simon gróf, számos vármegyei tiszt, ezereskapitány, földesúr. A reguláris hadsereg a központi hatalom erejét növelte, a nemességtől pénzt követelt, és jobbágyai egy részéről is le kellett mondania. Igaz, hogy jó néhány hivatal nyílt meg a nemesek előtt, de a szolgálat fegyelmet, szakértelmet követelt, a hivatali tisztességet ellenőrizték, és ahol hiány volt, ott a tisztviselő jószágával felelt.

Az új lehetőségek jóvoltából egész sereg kiváló személyiség törhetett be a politikai cselekvés addig elzárt térségeire. Igaz, a tehetség és képzettség nem mindig párosult a jóindulathoz. Hiszen a magyar nemesi rend másfél évszázadon át csonka államhatalommal rendelkező osztály volt. Politikai iskolázottságában megrekedt a vármegyei harcok, országgyűlések gyakorlóterein, a reguláris hadviselésben, közigazgatási országszervezésben csak esetleges hagyományokkal rendelkezett, a diplomáciában és a legfelsőbb államvezetésben pedig nélkülözte a más országokban osztályos társaira jellemző, generációkon át hagyományozott nemzetközi tapasztalatok kifinomult ismereteit. Mégis gyorsan felnőtt feladataihoz.

A hadseregben Esterházy Antal, Forgách Simon, Bottyán János, Károlyi Sándor, Béri Balogh Ádám, Orosz Pál múltjukban is meghatározott, különböző típusokat testesítettek meg, különböző eredményekkel. Az országkormányzás legmagasabb fórumát sokáig egy sajátos köznemesi csoport főleg protestáns, kiváló iskolázottsággal és nemzetközi műveltséggel rendelkező tagjai tartották kezükben: Ráday Pál, Platthy Sándor, Kajali Pál, Gerhard György, Jánoky Zsigmond és mások. Tehetséges, fáradhatatlan és korszerű képzettségű köznemesek tevékenykedtek a szervezés szerteágazó fórumain is, mint Kálmáncsay István, Radvánszky János, vagy alsóbb szinten Ötvös Miklós, de a feladatokhoz kevesen voltak. A diplomáciában elengedhetetlen nyelvi felkészültségével Nedeczky Sándor tűnt ki a különösen tehetséges Ráday és a vállalkozó szellemű fiatalok mellett.

Az új magyar államban országos méretű feladatokhoz jutott nemesség társadalmi mobilitása az időszak rövidsége miatt aligha vizsgálható; nyitott vagy sárt habitusa annál inkább. Két nagy csoport figyelhető meg Rákóczi államán belül; az újra vállalkozók, a változások szükségét felismerők és ezért áldozatokat is vállalók, s velük szemben a régihez görcsösen ragaszkodók csoportja. Vizsgálatuknál ki kell szűrnünk az eleve hitvány embereket, akik abban az időben is, mint mindig, megtalálhatók mindenütt. A területek ide-oda tartozását kísérő gyakori pártváltoztatások sem minősíthetők egyik vagy másik tábor erkölcsi kategóriáival, bár ezek akkor is rendkívül szigorúak voltak, de az „esküszegő árulás”-ban való elmarasztalásnak megvoltak a határozott, korhoz kötött, egyetemes, rituális kritériumai, mint minden más ország politikai közössége számára is abban az időben.

Az önálló államteremtésre vállalkozó nemesség mentális teherbírása végletesen egyenetlen volt. Megkerülhetetlen tény az is, hogy Rákóczi államában az önállóság követelte reformok a nemességet mint valami vízválasztó osztották a régi rendi normákhoz ragaszkodókra és az újat próbálókra. Ebbe a kettős arcú osztályérdek-képletbe tragikus sorsokat írt bele a történelem. A Bécsben maradó, de a megegyezésen munkálkodó Okolicsányi Pálnak Rákóczi táborába állt egyetlen fiát, Kristófot az ónodi országgyűlésen lekaszabolták. Az új magyar állam központi hatalmával szemben rendi ellenzéket szervező Turóc vármegye főispánját saját fia, Révay Imre vitte fogságba.

A vármegyei tiltakozások, nemesi és főúri kérvények tömege bizonyítja, hogy – bár voltak tiszteletre méltó kivételek – a földesurak általában nem értették meg az állami önállóságért indított háború követelményeit. Mindent megpróbáltak, hogy kijátsszák Rákóczi jobbágyintézkedéseit. A katonaság élelmezésére hozott rendeletét sérelmesnek tartották, mert felfogásuk szerint a jobbággyal beleegyezésük nélkül nem rendelkezhetik az államhatalom. A vármegyék sorra tiltakoztak a tisztújítások módja ellen. Évszázados kiváltságaikon esett csorba, amikor a Consilium tagjai rendszeresen fegyveres kísérettel szálltak ki olyan ügyeknek végére járni, amelyek addig a vármegyei tisztek hatáskörébe tartoztak. Pedig az új magyar állam elég munkát adott a vármegyéknek. A közigazgatás legalsó szintjén a vármegyei apparátus nélkülözhetetlen volt. A központi hatalom rendeleteit azonban sokszor vagy félreértették, nem hajtották végre, vagy ahol a készség nem hiányzott, ott a lehetőség volt szűk a tehetetlen, alkalmatlan nemesség, a békétlen jobbágyok és a fegyelmezetlen katonák hármas szorítójában.

A jobbágyságot az államhatalom több rendelettel védte a földesurak túlkapásai, a vármegyék önkényeskedése ellen. Megtiltotta, hogy a földesurak emeljék a jobbágyi terheket, hogy a zászlók alá állítottak kötelezettségeit az otthonlakókra vessék, hogy a vármegyék önhatalmúlag adót szedjenek. Rákóczi beleszólt a földesúr–jobbágy viszonyba, kiemelt a földesúr háta mögül több tízezer jobbágyot. Rendeleteinek a katonaság erejével igyekezett érvényt szerezni, de a földesurakra, gazdatisztekre támadó jobbágyok ellen is küldött fegyveres erőt. A hadsereg kiépítése, a fizetett reguláris ezredek kialakítása, a portális hadkiegészítés bevezetése pedig közvetve terheket rakott az ország kiváltságokkal rendelkező lakosságára is: a központi intézkedések következetesen igyekeztek a kiváltságosokra hárítani a terhek egy részét. A jobbágyság állami terhei a földesurak úrbéri jövedelmeit csökkentették.

A nemesek közül sokan úgy vélték, hogy amikor felesküdtek Rákóczinak, jogot nyertek, hogy megkapják császárhűségben maradt családtagjaik, rokonságuk birtokát. Reményeiket azonban sorra meghiúsították a fiskális birtokokról hozott intézkedések. Sérelmezték, hogy a vám és kereskedelem új rendje, majd a dézsmarendelet körülnyirbálja meglevő jogaikat. Anyagi terheikre hivatkozva alkudoztak hónapokig Rákóczinál a reguláris hadkiegészítés módja felett. Főtisztek, tisztek sokszor széltében vitatták a hadvezetés központi utasításait. A nemesi tisztek a táborokban a maguk borait árulták, természetesnek vették, hogy portyákon nyert teheneket, lovakat hajtassanak majorságaikba, hogy jó haszonnal adják el az ellenségtől kiszakított marhacsordákat. A regularizálást pedig a magyar természettel nem egyező idegen módinak tekintették, s katonáik elégedetlenségét, szabad zsákmányt engedve nekik, fegyelmezetlenségük felett szemet hunyva csillapították. Sokan a tisztek közül vármegyéjükkel összejátszva vagy a földesurak kérésének engedve, nemegyszer ajándékért, maguk állították ki katonáik hazabocsátó levelét.

A földesurak a vármegyei önkormányzat megszorítása, főleg pedig a nemességet is teherviselésre fogó új adórendszer miatt tiltakoztak leghevesebben. A nemesi társadalom előtt Rákóczi államában megnyíló utak különösen azért mutattak bonyolult formációt, mert a vezető fórumokon is voltak, akik végletesen ragaszkodtak a nemesi adómentesség megőrzéséhez.

A központi hatalom politikájának segítői és ellenzői egyaránt ebből a rétegből kerültek ki, a nemesség megadóztatásának következetes végrehajtói éppen úgy, mint az új adórendszer kijátszói. A régi beidegzések makacsul éltek tovább: Klobusiczky Ferenc, a Gazdasági Tanács elnöke, ugyanazzal a módszerrel próbált élni, mint az 1690-es évek elején: a maga és a fejedelem birtokait enyhébben adóztatta volna.

A nemesi rend anyagi helyzetét tekintve – a feudalizmus alapvető meghatározottságának keretei között – elég nagy átrétegeződési tendenciák jelei tapasztalhatók. A klérus a dézsma kisajátítása, a szécsényi országgyűlés rendelkezései, valamint amiatt, hogy a prímás pisetum járulékát az 1706. január 21-i rendelet szerint a fejedelmi kincstárba kellett fizetni, nagy érvágásról panaszkodott, és történeti érvekkel tiltakozott. A nemesség gazdálkodó rétegei is anyagi romlásukról beszélptek. Az adót a főnemesség is nehezen viselte, noha fényűzésük miatt a köznemesek és polgárok csoportja hevesen bírálta őket. Mások viszont maguk is utánozták a főúri tiszteket, sok aranyat, ezüstöt verettek lószerszámmá, ruha- és kacagánycsattá, sarkantyúvá, és a rangjelzésre szolgáló, tollat tartó, drágaköves kucsmaforgót csináltattak. A nemesség régi módon gazdálkodó rétegeire általában a megyénként változó, de sehol nem nagyszámú középbirtokosok mellett az egytelkes szegénynemesek sokasága volt jellemző. Ezek, a vármegyei jelentések szerint, ha nem mentek el katonának, vagy ha nem kapaszkodtak meg valamely alsó államhivatali poszton, válságos anyagi viszonyok között éltek.

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

A nemesség birtokviszonyai nem változtak számottevően. Vagyoni helyzetét a dikális összeírás globálisan mutatja: 1707-ben 185 567 dika, vagyis az adóköteles vagyon és jövedelem 18,2%-a volt a kezén. Adóterhéz az összeírt vagyon arányánál magasabban állapították meg, a kivetett adó 21,5%-át kellett megfizetnie. A vagyoni rétegeződésről is képet adó dikális összeírások szerint Zemplén, Sáros, Gömör, Szatmár és Nógrád vármegye nemessége gazdagabb, mint más vármegyebeliek. 1709-ben Sáros vármegyében az adó 19,5%-a, Szepesben 33%-a, Abaújban 28%-a esett a nemességre. A fő- és köznemesség kezén levő birtoktestek méreteiről az új magyar állam területi visszaszorulásával párhuzamosan történő császári birtokadományozások tájékoztatnak. A családi birtok átmentésének sajátos módja, hogy azt sok esetben a császárhűségben maradt rokonság kapja meg. Így például Rákóczi birtokaiból az Erdődy és az Aspremont család, a Bercsényi birtokokból lánya, Zsuzsanna, Zichy Péterné, Zichy Pál birtokaiból Zichy Imre és János, a Hellenbach-birtokból a kuruc Hellenbach fia, János nyeri el a legértékesebb részt. De kétségtelen, hogy a kuruc nemesség birtokain 1711 előtt, majd az emigrációt vállalókén a szatmári béke után a főnemesség nagyon nagy mértékben kénytelen osztozkodni osztrák és cseh arisztokratákkal. A szatmári béke alapján 7 millió értékű földbirtok cserélt gazdát, s ennek négyhetedét indigenák kapták, többek között a Windischgrätz, Caraffa, Starhemberg, Breuner és más családok jutnak nagyobb részben főúri, részben köznemesi birtokokhoz. A háromheteden osztozó magyarok között alig van köznemes, csaknem valamennyien főurak.

Merre vitte a nemesség társadalmi útját az állam önállóságáért vívott szabadságharc nyolc esztendeje? Látványos és nagy vagyonfelhalmozásról, nyereségről kevéssé beszélhetünk. 1709-ben Bottyán János volt a hadsereg egyik legvagyonosabb generálisa, bár vagyonának alapját korábban szerezte, és kölcsönökkel maga is segítette az államot. Máig nem cáfolta, de nem is erősítette meg a kutatás Rákóczi Emlékiratainak azt az állítását, hogy Károlyi gyűjtötte a legtöbbet a szabadságharc évei alatt. Károlyi feleségének írott leveleiből, a dunántúli harcok és az erdélyi hadjárat történetéből ismeretes, hogy változatos összetételű, nagy zsákmányszállítmányokat küldözgetett haza. Két nagyobb uradalmat szerzett, a szatmárit és a husztit, de ezekkel hadfenntartási kötelezettség járt; értéküket 50 ezer forintban állapította meg később a Kamara. Ocskay már 1703 őszén 14 ezer forint hadisarc mellé néhány drágaköves aranygyűrűt és párducbőrt is követelt Selmecbánya városától, s majorságát morvaországi becsapásai alkalmával zsákmányolt szarvasmarhákkal gyarapította. A hadsereg felső tisztikara és általában az ezereskapitányi réteg azonban anyagi gyarapodását csak kismértékben köszönhette fizetésének vagy a zsákmánynak. Nagyobb mértékben a katonai lét kedvezményeivel élve változott vagy javult anyagi helyzete. Hosszabb-rövidebb időre kereskedelmi kiváltságokat kaptak; sóval, marhával, borral, pálinkával jóformán valamennyi főtiszt kereskedett, bár a központi hatalom tiltotta azt, és Rákóczinak vizsgálatok sorát kellett elrendelnie. A fejedelem a főuraknak csak nehezen és különleges esetekben, az ezereskapitányoknak viszont elég szép számban adott különböző javakat: házat, malmot, birtokot, különböző jövedelmi forrásokat. Vizsgálati jegyzőkönyvek, kárbecslések, panaszok nagy sokasága bizonyítja, hogy a katonaság, főleg a tisztikar nem egy tagja, gyakran visszaélt helyzetével, kirabolta a kereskedőket, saját hasznára szállított állami jobbágyfuvarral bort, búzát a piacra, vette igénybe a közmunkát.

A vidéki földesurak szinte kivétel nélkül minden vármegyében általános pénzszűkében voltak, bár az ingatlanforgalom dokumentumai szerint jelentős ezüstpénzkészlet volt egyes nemesek vagy nemesi csoportok kezén, s a panaszokat nagyon óvatosan kell minősítenünk.

Voltak nemesek, akik 1707–1708-ban az adót kölcsönökből fedezték, de nem egy esetben nemesek voltak a hitelezők is. Hont vármegye is ezerforintos kölcsönből fizette adóját. A nemesség vagyoni megoszlááára jellemző Szabolcs vármegye jelentése: a vármegyében 60 „főbb birtokos” és 120 „alsóbb birtokos”[17] található. Készpénzkészletük általában csekély. Több vármegye nemessége bőrrel, borral, posztóval váltotta meg készpénzadóját. Perényi Miklós ugocsai birtokai után 33 dikánál nem volt hajlandó többet fizetni. Azt mondta, ha többet vetnek rá, a fejedelemhez fordul panasszal, mert nincs több pénze. A parlagias, az ingyen jobbágymunkára épülő földesúri élet szintjén megrekedt réteg nem is tudta elérni a rendszeres, készpénzben fizetendő adó fedezetét megteremtő gazdálkodás szintjét. Változásokra az évek hosszú során át megkövetelt adó és az önálló, korszerű magyar állam keretei között lezajló társadalmi átrendeződés kényszeríthette volna.

Az önálló államiság rövid ideje a nemesség egy vékony vállalkozó rétegének kedvezett. Kiemelkedő alakjai voltak e rétegnek a kora kapitalista vállalkozó típusának megtestesítői: Lónyay Ferenc, Hellenbach János Gottfried, Lányi Pál, Szontagh Gáspár. Hellenbach ugyancsak gyarapodó vagyonából állami és magánkölcsönökre, kereskedelmi vállalkozások befektetéseire is futotta; Lónyay és Lányi is befektette saját tőkéjét. A vállalkozó nemesek rétege, amely az új magyar államban kialakuló hivatali nemességgel is összefonódott, még 1708 őszén is jó anyagi helyzetben volt, és bízott benne, hogy a háború valamilyen formában úgy oldja meg az állami önállóság ügyét, hogy ez a zömmel protestáns réteg megtalálja a helyét az országban.

Hosszabb távú fejlődésbe illeszthető vizsgálatra Szirmay András 1680–1720 közt aprólékos gonddal vezetett gazdasági naplói adnak lehetőséget. Főleg szőlőművelésre épülő gazdaságában a kilencvenes évek közepe után a Rákóczi-szabadságharc 1705–1707 közti évei voltak a nagy, kiugróan felfutó idők; jövedelme döntő mértékben borkereskedésből származott, de ezekben az években posztókereskedelemmel is foglalkozott. Az 1707., 1708. és 1709. évek számadásaiban feltüntetett adóösszegek jelzik, hogy nemcsak puritánul takarékos mentalitásához társuló szabadságfelfogásával volt összeegyeztethető a nemesség adóztatása, tehát az állam fenntartásában közvetlen anyagi áldozatával való részvétele, hanem gazdaságát sem roppantotta össze az adó, sőt beruházásra, fényűzésre, berendezkedésének polgárias kényelmére is bőven futotta. Fiait iskoláztatta, nem sajnálta könyvre, alapítványokra a pénzt, vagy olyan, a kor fogalmai szerint státusszimbólumnak számító holmira, mint az üveges hintó és a drága angol óra. Vállalkozásaival, nyitott és bővülő gazdálkodásával a polgárosodó nemesség korai előfutárainak ma még kevéssé ismert típusát testesítette meg.

A már Thököly mozgalmában feltűnő, Rákóczi államában pedig határozott körvonalakat öltő hivatali nemességnek tipikus képviselője volt Ráday Pál.

Vallások és világnézetek

Drexer bajor jezsuita művét az emberi és az isteni akarat harmonikus egyberendezéséről Thököly titkára, Komáromi János magyarította; Újhelyi István Magyar napraforgóvirág címmel újra átültette magyar nyelvre, és 1703-ban Rákóczit kérte, hegy nyomtattassa ki.

Történetírás, nemzeteszmék

Munkakör adta feladatból írt naplót 1696–1705 között Komáromi János, Thököly titkára, és Rákóczi privatus secretariusa, Beniczky Gáspár.

Dráma, próza, vers

Gyöngyösi István adós maradt a másfél évtizedes török háborút elbeszélő művel. Az utólag Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága címmel ellátott, kéziratban maradt elbeszélő költeményében megírta az 1682–1683-as évek eseményeit és a török kiűzését váró Magyarország súlyos helyzetét. Megjelent korábban írt műve, Porábul megéledett Phoenix, avagy … Kemény János … emlékezete (1693), mely az 1702-ben újra kiadott Márssal társalkodó Murányi Venus című művével együtt a legjobb irodalmi színvonalon, egy múló világ jelképrendszerébe zárva közvetítette a magyarság törökellenes harcainak és országegyesítő erőfeszítéseinek emlékét. Így vitte tovább Zrínyi Miklós politikai gondolatait és hagyományát. Az 1680-as évek végén műfajt váltott, a Rózsakoszorú (1690) hedonikus életszeretetről beszél áhítatos imák formájában, a Csalárd Cupido (1695) a házasság válságáról ad képet.

Esterházy Pál megírta ifjúságának élményét, az 1663–1664-es hadjárat történetét, a Mars Hungaricust. Férfikorának politikai eseményeiről hallgat, pedig tehetséges költő. Sablonos szerelmi költeményeket, eredeti természetleíró verseket írt, egy táncvigalmat szedett remek ritmusokba, és irodalmi szalon ígéretét hordozó kört teremtett maga körül. Koháry Istvánt a fogság tette költővé, Munkács várában Thököly rabjaként (1682–1685) több ezernyi verssorban a barokk stílus sajátos álomvilág-költészetét teremtette meg.

A főúri-nemesi költészet alkalmi versei másodvirágzás termékei. Kőszeghy Pál Bercsényi udvarát és házasságát örökítette meg (1695), Palocsay György harci élményeit kerekítette anekdotákká.

Az új ízlés, az új műfaj és az új mondanivaló Petrőczy Kata Szidónia költészetében született meg. Thököly generálisának lánya, Pekry Lőrinc felesége új lírai hangot ütött meg, a pietista mentalitásban talált időleges megnyugvás után megismerte a hitbéli kétkedést, a tűrőképesség határait. Az első műköltőnő eljutott az országos élmény lélektanilag hiteles kifejezéséhez.

A 17–18. század fordulójának országos közösségi élményeit a személyes átélés meggyőző erejével és egyetemes művészi hitelességgel a bujdosóénekek, toborzódalok, táncnóták, vitézi siratók, politikai versek, históriák, búcsúzóénekek örökítették meg. Többségük egykorú és magyar, de sok román, szlovák és horvát nyelvű kuruc verset is lejegyeztek. Az országos közönség először a kéziratos énekeskönyvekből tekint felénk. A hagyományos, régi és korabeli világot ötvöző történeti énekek fogalmi készletében megtalálhatók Balassi Bálint verseinek és más műköltői alkotásoknak szétsugárzódott és folklorizálódott részletei. Zsoltársorok, egyházi énekek motívumait, toposzok, szólások, közmondások sokaságát őrzik. Versfők és kéziratok gondos elemzéséből néhány szerző neve is napvilágra került: Szentsei György katona, Zákány István, Székely István, Tolvay Ferenc, Geszti István, ĐĐSzékudvari János]], Dálnoki Veres Gerzson, Tasnádi H. István ezredprédikátor. Összességében azonban a versek formáját a közösség alakította. A 17. századi virágénekek, zsoltárok képeiből és fordulataiból a politikai paszkvillusok, vitézi siratók, az országért perelő énekek is sok mindent átvettek. Az egyik legismertebb kuruc bujdosóénekről, az Őszi harmat után kezdetűről feltételezhető, hogy eredetileg virágének vagy katonaének volt. Olyan bevezető sorok, mint: „Tűz, víz között megütközött kis Magyarország, / Végromlásra s hervadásra hajlott szép virág”[18] – a jellemző természeti képpel kezdődő dalhoz teszik hasonlóvá. Népballadákra emlékeztetnek a megszemélyesítések, a homályos utalások. A megszólított legtöbbször a szegény haza, a kis Magyarország, Erdélyország, a katonák vagy a közösség. Kevés bennük az ismert történeti személy: Rákóczi, Thököly, Bercsényi, Esze Tamás, Pintye Grigor, Vak Bottyán, Balogh Ádám és mások.

Művészetek

Hazai mester munkája az alsókubini plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepesszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépiktúrának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja. a másdik az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia] című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak.

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

A szatmári békekötés utáni Habsburg-abszolutizmus egészen más volt, mint I. Lipóté, amely Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát kiváltotta. Sokkal enyhébb, sokkal józanabb.

Lábjegyzetek

  1. Lehoczky Tivadar, Gazdasági viszonyok Thököly Imre fejedelem uradalmaiban 1684-ben. MGSz 1894. 251.
  2. Lehoczky Tivadar, Gazdasági viszonyok Thököly Imre fejedelem uradalmaiban 1684-ben. MGSz 1894. 245.
  3. Uo. 261.
  4. Nagybánya város jegyzőkönyve. Idézi: Schönherr Gyula, Nagybánya monográfiája. Budapest, 1910. 45–46.
  5. Esterházy Pál, Pozsony, 1683. március 18. OL Regnicolaris lt. Archivum opinionum seu litterarum Pauli Esterházy in publicis Palatinale. Protocollum opinionum litterarum Pauli Esterházy in publicis negotiis.
  6. Sobieski levele feleségéhez, 1683. Pozsony és Komárom között Szent Péternél szeptember 28-án. Jan Sobieski Briefe an die Königin. Feldzug und Entsatz von Wien 1683. Hrsg. J. Zeller. Berlin, 1981. 69.
  7. Thököly Imre, Princeps ac Partium Regni Hungariae Dominus et. Universis Orbis Christiani Regibus … Hely nélkül. Újra kiadta Prónay Dezső, Evangélikus Egyháztörténeti Emlékek. Budapest, 1905. 153.
  8. Szenczi István Thököly Imrenek, Bécs, 1684. november 11. Staatarchiv Hungarica Specialia, fasc. 181. fol. 85–89.
  9. Wahrhafte Vorstellung der erbärmlichen Tragödie (1685). Fordította Hajnal Gábor. Idézi: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége”. Budapest, 1976. 243.
  10. Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól. Budapest, 1888. 174.
  11. Cserei Mihály, Erdély históriája [1661–1711]. Sajtó alá rendezte Bánkúti Imre. Budapest, 1983. 194.
  12. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 250, 241.
  13. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 150.
  14. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1894. 149.
  15. II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1958. 41
  16. Idézi: Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben. Századok 1954, 64–65.
  17. Országos Levéltár G 27 Rákóczi-szabadságharc levéltára V. 1. a. 1705. december 10.
  18. Magyarország utolsó romláshoz közelgő állapotját kesergő ének. A kuruc küzdelmek költészete. Válogatta és sajtó alá rendezte Varga Imre. Budapest, 1977, 46,

Irodalom

A felkelés történetének mindmáig legátfogóbb, megbízható, alapos forráskritikán nyugvó és kiegyensúlyozott feldolgozása: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705. I–II (Budapest, 1888–1889). — A korszak politikai történelmét széles perspektívában világítja meg, de Habsburg-oldalról és elsősorban a török elleni háború szempontjából: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország felszabadítása a török uralom alól (Budapest, 1886). — A felkelés történetét az Erdélyhez fűződő kapcsolatok szempontjából, Thököly és az erdélyi vezetők között elmérgesedő hatalmi küzdelem oldaláról mutatja be: Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig (Budapest, 1972). — A Thököly-felkelés európai visszhangjának, a különböző országok élén álló vezető rétegek érdekei szerint differenciálódó külföldi fogadtatásának széles nemzetközi forrásanyagon alapuló legújabb feldolgozása: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége”, A Thököly-felkelés az európai közvéleményben (Budapest, 1976), német kiadása: Staatsräson und christliche Solidarität. Die ungarischen Aufstände und Europa in der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts (Budapest, 1983). Erre a kérdésre lásd még ugyanő, Thököly a korabeli külföldi politikai irodalomban (Thököly-emlékünnepség a fejedelem halálának 270. évfordulója alkalmából. Vaja, 1975). — A korszak egészét átfogja, és központjába a Thököly-felkelést állítja: Benczédi László, Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon (1664–1685) című kismonográfiája (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 91. Budapest, 1980). A Thököly-felkelés kezdetének 300. évfordulója alkalmából Hajdúszoboszlón rendezett nemzetközi tudományos ülés előadásain alapul a Thököly-felkelés és kora (Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983) című kötet. — A felkelést hadtörténelmi szempontból vizsgálja: Nagy László, „Kuruc életünket megállván csináljuk …” Társadalom és hadsereg a XVII. századi kuruc küzdelmekben (Budapest, 1983).

A felkelés időszakára vonatkozó főbb forráskiadvanyokra lásd az előző alfejezet bevezetésében felsorolt iratkiadásokat, amelyek korszakunkra is kiterjednek, de a Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. és A. Levinson Nuntiaturberichte vom Kaiserhofe Leopolds I. (Archiv für Österreichse Geschichte 1918) című munkája 1679 végével lezárul. A több kötetes kiadványok közül a Török–magyar-kori állam-okmánytár. A Török–magyar-kori történelmi emlékek I. osztálya: Okmánytár VI. kötete, az Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699. XVII. és XVIII. kötetei tartalmazzák a Thököly-felkelés éveire vonatkozó forrásanyagot. Ezeket korszakunkra nézve fontos források közzétételével kiegészíti: Deák Farkas, Gróf Thököly Imre levelei (Budapest, 1882). — Thököly Imre életének és pályafutásának elsőrendű forrásai kiadott naplói, de ezek sajnos, éppen a legfontosabb évekből, az 1678 és 1685 közötti időszakból kiadatlanok, illetve lappanganak. Thököly naplóinak kiadásai (a naplók keletkezésének időrendjében): Torma Károly, Késmárki Thököly Imre naplója 1676–1678. évekből (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XVIII); Thaly Kálmán, Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XXIV). — egyebek között naplótöredékek 1685. november 6-tól 1686. január 4-ig, továbbá 1689 júniusából és szeptemberéből, Thököly levelei a Szirmayakhoz 1682–1685-ből, töredékek Thököly 1691. és 1698. évi leveleskönyvéből, részletek Thököly 1703–1705. évi levelezéséből, valamint Thököly ingó javainak leltára 1683–1685-ből); Thaly Kálmán, Késmárki Thököly Imre és némely főbb hívének naplói és emlékezetes írásai, 1686–1705. (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XXIII). – egyebek között Thököly 1689. évi naplója, 1694. évi és 1705. évi leveleskönyve, végrendelete, Dobai Zsigmond naplója 1686-ból, Sándor Gáspár naplója 1693-ból stb.); Nagy Iván, Késmárki Thököly Imre naplója 1693–1694. évekből (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XV). — Ezeket kiegészíti: Thaly Kálmán, Thököly Imre fejedelem 1691–1692-iki leveleskönyve (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XXXIV); Thaly Kálmán, Történelmi naplók, 1663–1719. (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XXVII. – közöttük a Thökölyhez csatlakozott, majd vele szembeforduló Ottlyk György önéletírásával). — Thököly naplóinak, leveleinek nyelvezetéről összefoglaló stílustörténeti elemzés: Varga Imre, Thököly a magyar irodalomban (Thököly-emlékünnepség a fejedelem halálának 270. évfordulója alkalmából, 1975. október 18. Vaja, 1975).

Az 1678. évi erdélyi-kuruc hadjárat részletei szinte napról napra követhetők Torma Károly idézett Thököly-naplókiadványa, a Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. VIII. kötete és részben Deák Farkas A bujdosók levéltára (Budapest, 1883) című munkája alapján. Részletekben gazdagon ismerteti a hadjárat lefolyását: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 167–194); Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály (Budapest, 1972. 223–233). — A szemben álló felek létszámbecslésénél az 1678. május-júniusból fennmaradt kamaratiszti jelentéseket vettük alapul: Országos Levéltár Kamarai levéltár, Repraesentationes, rksz. 3242. — Hogy Thököly mennyire kritikusan ítélte meg a győztesen előnyomuló kuruc hadak katonai értékét, annak legjellemzőbb dokumentuma 1678. október 14-én Teleki Mihályhoz írt levele: Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. VIII. 294. — A szikszói ütközetre és az 1680. január 8-i hajdúszoboszlói gyűlésre: Deák Farkas, Thököly levelei (Budapest, 1882. 87–94, 197); ugyanő, A bujdosók levéltára (Budapest, 1883. 275). — A Thököly és Teleki közötti személyi ellentét (amelynek egyik összetevője volt az is, hogy Thököly Teleki szándéka ellenére nem vette feleségül leányát, Annát) az 1681. szeptemberi közös erdélyi–kuruc tiszántúli táborozáskor érte el csúcspontját: Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály] (Budapest, 1972. 258-262). — A kuruc mozgalom súlypontjának a politizáló birtokos nemességtől a „vitézlő rend” tiszti rétegéhez való áthelyeződésére: Benczédi László, A „vitézlő rend” és ideológiája a Thököly-felkelésben (Történelmi Szemle, 1963). — Thököly közéleti pályájának első hetei (1677. szeptember–november) mindenekelőtt saját naplójából rekonstruálhatók: Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók XVIII. 72–112. — A végváriak élén álló Thököly, valamint a nemesi és a mezei hadak által támogatott Wesselényi Pál 1679. augusztus–szeptemberi hatalmi küzdelmére: Décsényi Gyula, Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak (Századok 1885).

A bujdosók átpártoltatási kísérleteiről röviden ír: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 98, 102, 132, 158). Ezeknek az akcióknak ezen túlmenően igen kiterjedt és még ezután feldolgozandó kiadatlan forrásanyaga is van a hazai és a bécsi levéltárakban; a források egy részét bő kivonatokban ismertette a bécsi Kriegsarchivból Szabó István, Protestáns egyháztörténeti adatok (Egyháztörténet 1958–1959). Mindarról, ami e téren 1676 januárjáig történt, a legteljesebb áttekintést egy Extractus resolutionum Suae Majestatis &hellip circa reductionem rebellium emanatarum című kamarai összefoglaló jelentés adja: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Specialia. fasc. 326/A. fol. 44–47. — A kelet-magyarországi végvárakban a szabad vallásgyakorlat engedélyezésére az Udvari Haditanács 1674 áprilisában utasította a kassai főkapitányt: Szabó István, Protestáns egyháztörténeti adatok (Egyháztörténet 1958–1959. 316). — A kuruc seregek rajnai hadszíntérre átirányításának tervére s a végrehajtással kapcsolatos leküzdhetetlen nehézségekre mindenekelőtt Barkóczy István 1677. március 25-én, Nagybányáról kelt két leveléből következtethetünk: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Specialia. fasc. 326/c. fol. 79–84. — Lipót 1677. decemberi véleménykérését, a magyar egyházi vezetők tanácsait és az 1678. tavaszi bécsi tanácskozásokat – mint a magyarországi politika változásának előhírnökeit – részletesen ismerteti: Horváth Mihály, Magyarország történelme VI (Pest, 1872. 86–88); Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 159–164); O. Redlich, Österreichs Grossmachtbildung in der Zeit Kaiser Leopolds I, (Gotha, 1921. 289–291). — Az 1680. évi csehországi parasztfelkelés újabb feldolgozása: J. Kašpar, Nevolnické povstání V Čechách roku 1680. (Praha, 1965. 69–83). A felkelés hátterében gyanítható francia érdekeltségre: V. L. Tapié, Monarchie et peuples du Danube (Paris, 1969. 142). — Elzász francia annektálására 1680 augusztusában: M. Immich, Geschichte des europäischen Staatensystems von 1660 bis 1789. (MünchenBerlin, 1905. 105).

Az 1681. évi országgyűlés tárgyalásaira, politikai erőviszonyaira vonatkozó főbb feldolgozások (előtérben a vallásügyi tárgyalásokkal): Zsilinszky Mihály, Az 1681-ki soproni országgyűlés történetéhez (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XI/2. Budapest, 1883); ugyanő, A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformatiotól kezdve III (Budapest, 1893); G. Guillot, Léopold II.er, les Hongrois, les Turcs. Le siege de Vienne. Papiers diplomatiques inédits, 1681–1684. (Revue d'Histoíre Diplomatique 1911). Ez utóbbi Sébeville bécsi francia követ nagy értékű jelentéseit dolgozza fel, de sok tárgyi pontatlansággal. — A bécsi holland követ országgyűlési közvetítő tevékenységét mutatja be: Tóth Endre, Hamel Bruinincx a soproni országgyűlésen (Theologiai Szemle 1926); Angyal Dávid, A bécsi hollandi követek jelentései, 1670–1697. (Budapesti Szemle, 1930). — Újabban újonnan feltárt bécsi, budapesti, kassai stb. levéltári források alapján J. Bérenger több munkájában foglalkozott az 1681. évi országgyűléssel: La Hongrie des Habsbourgs au XVIIe siecle. République nobiliaire ou monarchie limitée? (Revue Historique 1967); Les „Gravamina”, Remonstrances des dietes de Hongrie de 1655 a 1681. (Paris, 1973); Finances et absolutisme autrichien dans la seconde moitié du XVII siecle (Paris. 1975. – főként 301–310). — Az 1681. évi országgyűlést rendi restaurációként értékelő osztrák felfogás jut kifejezésre egyebek között: O. Redlich, Österreichs Grossmächtbildung in der Zeit Kaiser Leopolds I. (Gotha, 1921. 298). — A Habsburg-hatalom abszolutista vonásait egészében tagadja, mint arra korábban utaltunk, J. Bérenger Finances et absolutisme autrichien című könyve. — A meglevő abszolutista tendenciák Lipót alatti megtorpanását, sőt helyenkénti visszaesését már A. F. Přibram meggyőzően bizonyította Die niederösterreichischen Stände und die Krone (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Gesichtforschung 1893) című tanulmányában.

Az országgyűlés összehívásával kapcsolatban Thököly erősödő fenntartásait a bécsi udvar felé közvetítő Sebestyén Endre erdélyi püspökhöz írt 1681. február 12-i, április 4-i és 15-i levelei tükrözik: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Specialia. fasc. 327/0. fol. 1–2, 6–15. E levelek érvelését kiegészíti Thököly Esterházy Pálhoz írt 1681. március 27-i és 30-i levele: Országos Levéltár Esterházy Pál nádor iratai. 665/4102, 4103. — Az 1681. május–júliusi időszakból az országgyűlésen való részvétel elutasításának legbővebb indokolását a bujdosók „universitas”-ának az újonnan nádorrá választott Esterházy Pálhoz intézett 1681. július 6-i levele tartalmazza: ugyanott 669/5332. — A Thököly haditanácsát kiadta: Thaly Kálmán, Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez (Pest, 1872). Újabb kiadásai: Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Szerkesztette Esze TamásKiss JózsefKlaniczay Tibor (Budapest, 1953); Busa Margit, A Thököly-kódex és kuruckori versei (Budapest, 1958); Varga Imre, A kuruc küzdelmek költészete (Budapest, 1977). — Az elbocsátott magyar végvári katonaság császári zsoldba való visszafogadására, vagyis létfenntartásuk valamiféle rendezésére Lipót először 1682. július 9-én intézkedett: Takáts Sándor, Kísérletek a magyar haderő feloszlatására, 1671–1702. Magyar küzdelmek (Budapest, év nélkül 253). — A kuruc és labanc szavak eredetével és jelentéstörténetével újabban Nagy László foglalkozott Kurucok és labancok a magyar történelemben című tanulmányában (Hadtörténeti Közlemények 1979). Érvelése, amellyel a kuruc szó török, illetve görög eredetét igyekszik bizonyítani, nem meggyőző ugyan, de további kutatásokra ösztönöz, ami egyben tanulmányának legfőbb érdeme. Álláspontjának újabb kifejtése, a Thököly-felkelés más hadtörténeti vonatkozásainak ábrázolásával: „Nem jöttünk égi hadak útján …” Vázlatok és tanulmányok a XVII. századi kurucokról (Budapest, 1982). — A behódolás a töröknek, más szóval a törökkel való viszony tartós rendezésének a nemesi érdekeket biztosító felfogása volt az alapja már Wesselényi nádor 1666. augusztus 27-i tervezetének is (lásd az 1. alfejezet vonatkozó szövegét és jegyzetét). Ugyanez az igény jutott kifejezésre az 1683. januári kassai gyűlés nevében a Portára beküldött Szirmay István követi utasításában is: Egyetemi Könyvtár Kézirattára Hevenessi-gyűjtemény. LXXV/13. — A francia és a lengyel politika 1678-ban bekövetkezett változásait s a magyarországi „elégedetlenektől” való elfordulásuk motívumait a legsokoldalúbban I. Hudiță vette számba: Histoire des relations diplomatiques entre a France et la Transylvanie au XVIIe siecle, 1635–1683. (Paris, 1927. 329–344). — Apafi 1678. április 5-i kiáltványa: Deák Farkas, A bujdosok levéltára (Budapest, 1883. 173–174). — Csonka bég 1681 márciusában Thökölynél tett látogatására: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 232–233). — Az ”idegenek [ti. törökök, franciák] nagyobb affectusá”-ra az erdélyi püspöknek írt 1681. április 15-i levelében hivatkozott Thököly.

1682 eseménytörténetére lásd Angyal Dávid többször idézett Thököly-életrajzát (I. 247–290). — Az ország nyugati részeiből a bujdosókhoz eljuttatott biztatások közül példaként itt csupán Kende Gábor 1675. november 16-án kelt azon tudósítását említjük, hogy Győrből, Komáromból és más véghelyekből kapta az üzenetet: 1O ezer fegyverrel és a várak feladásával készen várják a kurucok odaérkezését. Országos Levéltár Teleki Mihály gyűjtemény 1. doboz. — Igen gazdag anyag található a nemesség és parasztság viszonyára a kuruc hadakhoz, így a kurucokhoz csatlakozásra is: Országos Levéltár Kamarai levéltár. Repraesentationes. passim. — Thököly valláspolitikájára és külföldi összefüggéseire: Köpeczi Béla, Thököly valláspolitikája és a nemzetközi közvélemény (Theologiai Szemle 1976). — Az 1683. januári kassai gyűlés törökkel kapcsolatos követeléseire lásd a Heves vármegyei követek utasítását: Szederkényi Nándor, Heves vármegye története III (Eger, 1891. 161–162). — Thököly kemény fellépésére a nemesi érdekek védelmében a törökkel szemben jellemző például 1682. december 21-én Munkácsról kelt levele az egri török tisztekhez, amelyben az ellen tiltakozik, hogy az egriek a helységek parasztbírái helyett a vármegyei szolgabírákat kötelezik a közreműködésre az adóbehajtásban. Ez, mint írta, súlyosan sérti a császár athnaméját, s ő semmiképpen nem fogja eltűrni annak megszegését: Egyetemi Könyvtár Kézirattára Hevenessi-gyűjtemény. LX IX/ 73. — Thökölynek a nemességgel s a nemesi elő jogokkal kapcsolatos politikájára, illetve általában a fejedelmi központosítás tendenciájára: Benczédi László, Thököly Imre és fejedelemsége (Thököly-emlékünnepség a fejedelem halálának 270. évfordulója alkalmából. Vaja, 1975); ugyanő, A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái 17. század végi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben (Századok 1979). — Az 1683. januári kassai gyűlés iratait kiadta: Majláth Béla, A felső-magyarországi rendek kassai gyűlésének actái, 1683. (Történelmi tár 1883]. — a törökkel való fenyegetőzés: 551); ugyanő, A felső-vármegyék rendeinek gyűlése Kassán 1683-ban (Századok 1883). — Az 1673. évi adólimitáció alapulvétele Thökölynek a Szepesi Kamarához intézett 1683. október 25-i rendeletéből derül ki félreérthetetlenül: Országos Levéltár Thököly-szabadságharc levéltára. III/2. — A kassai gyűlésnek a Kamarával kapcsolatos napirendi pontjára: Majláth Béla (Történelmi tár 1883. 558, 561). — A megyék sérelmére a nemesi felkeléssel és a birtokkonfiskációk végrehajtásával kapcsolatban jellemző többek között Abaúj vármegyének 1682. október 2-án Thökölyhöz eljuttatott panasza: Országos Levéltár Thököly-szabadságharc levéltára. II/I. — Thököly bevételi forrásaira: Székely J., Thököly Imre udvartartása (Budapest, 1912); Bruckner Győző, Gr. Thököly Imre késmárki udvartartása (Közlemények Szepes vármegye múltjából 1914); legújabban Maksay Ferenc gazdag levéltári forrásbázison alapuló, korszerű feldolgozása: Thököly szepesi kamarája (A Thököly-felkelés és kora). (Budapest, 1983. 23–40). — Ami a felső-magyarországi olasz kereskedőket illeti, számos kiadatlan levéltári forrás bizonyítja, hogy Thököly államhatalma ellenségesen lépett fel velük szemben. Így fennmaradt Thökölynek egy 1682. november 1-én kelt rendelete, mely a kassai olasz kereskedőket 6 ezer forint váltság fizetésére kötelezte, amit ha nem fizetnének meg, összes javaik elkobzását rendelné el: Štátny Archiv Košice, Collectio Schwarzenbachiana. 9801. Jellemző ezzel kapcsolatban a Thököly-párti Keczer András tanúvallomása is a felkelés bukása után: az új körülmények között azzal mentette Thököly alatti magatartását, hogy — mint állította — a fejedelemmel is vitába szállt, ellenezve az olasz kereskedők kitiltását az országból (Egri Káptalan hiteleshelyi levéltára. Protocollum extraseriale. AH/756. 1685. november 18.). — A kuruc nemesi vezető réteg magatartására, a rendi ellenállás különböző változataira: Benczédi László, Thököly Imre és fejedelemsége (Vaja, 1975. 18–19). — A kuruc főtiszti kar önkényes foglalásaira számos adat maradt fenn, ezek közül megemlítjük Abaúj vármegye 1685. június 18-i és 20-i panaszlevelét („Petneházi uram fejedelemmé s fiscussá tévén magát …” stb.), Czobor A., A Thököly-korabeli közállapotok történetéhez (Történelmi Közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából 1912. 50–53, 248). — Ispán Ferenc távolmaradására a Thököly-mozgalomtól lásd a Szepesi Kamara 1688. március 25-i levelét a Pozsonyi Kamarához: Országos Levéltár Litterae Camerae Scepusiensis. rksz. 1217 (régi számozás). — A régi bujdosó nemesség Thököly szolgálatába állása 1682 szeptemberében a füleki táborban történt, miután előbb a maguk jellegzetes rendi „postulatumai”-nak felállításával (a „libera electio” jogának fenntartásával, továbbá annak kikötésével, hogy ki-ki élhessen nemesi szabadságával, és senkihez hittel ne legyen köteles stb.), különböző biztosítékokkal igyekeztek magukat körülbástyázni Thököly fejedelmi „önkényével” szemben: Országos Széchényi Könytár Kézirattára Thaly-gyűjtemény, Fol. Hung. 1389/1. fol. 45. A kérdés újabb feldolgozása: Benczédi László, A bujdosó nemesség társadalmi-politikai arculatának változásai az 1670-es és 80-as években (A Nógrád megyei múzeumok évkönyve VII).

Az 1683. évi török támadás előzményeire és előkészítésére a korábban már említett külpolitikai jellegű feldolgozásokon és iratkiadásokon kívül lásd még: O. Klopp, Das Jahr 1683 und der folgende grosse Türkenkrieg bis zum Frieden von Carlowitz (Graz, 1882), erős magyarellenes elfogultsággal, amellyel Károlyi Árpád szállt vitába: Thököly a legújabb világításban (Budapesti Szemle 1883). Lásd továbbá: V. Renner, Wien im Jahre 1683. (Wien, 1883); Orel Géza, Thököly diplomáciája, 1681–1686. (Budapest, 1906); K. Koehler, Die orientalische Politik Ludwigs XIV. Ihr Verhältnis zu dem Türkenkrieg von 1683. (Leipzig, 1907). Ez utóbbi munka meggyőzően bizonyítja XIV. Lajos aktív szerepét a török 1683. évi támadásának előidézésében. Ezzel szemben G. Guillot Léopold I.er et sa cour (1681–1684). (Revue des questions historiques, 1907) című munkája Sébeville bécsi francia követ jelentései alapján, a tények és források tendenciózus csoportosításával, sikertelenül igyekezett kimutatni a francia udvar következetes „keresztény szolidaritási” politikáját, illetve a török támadással szemben tanúsított teljes érdektelenségét. — Vita folyt a történetírásban Thököly részvételéről is az 1683. évi török támadás előkészítésében, egyebek között a bécsi tervrajzok portai megküldéséről, valamint arról, hogy kívánta-e Thököly a török sereg Bécs ellen vonulását. Így Károlyi Árpád, fentebb idézett vitacikkében, indokoltan utasítva el Klopp magyarokkal szembeni ellenséges beállítottságát, azt is kétségbe vonta, hogy Thököly a bécsi erődítések tervrajzát eljuttatta volna a Portára. Ezekben a kérdésekben Angyal Dávid álláspontját fogadhatjuk el (Késmárki Thököly Imre II. 20–25) , mert könyvének megjelenése (1888–1889) óta nem kerültek elő olyan újabb adatok, amelyek az ő meggyőző és kiegyensúlyozott érvelését megcáfolták volna. A török 1683. évi bécsi offenzívájának, illetve a hadjárat okainak és előzményeinek újabb kutatási távlatokat nyitó, nemrégiben megjelent feldolgozása K. Teply Mehmed Colak Beǧ—Leopold Freiherr von Zungaberg (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1972) című munkája, amely az 1686-ban bécsi fogságba került és ott katolizált Csonka bég vallomása alapján a nyugat-magyarországi nagybirtokos arisztokrácia tartományúri függetlenülési törekvéseiben jelöli meg a bécsi török hadjárat egyik mozgatórugóját. A kérdés mérlegelése ellenőrzést, további források bevonását igényli. — Az 1683. évi Bécs elleni török hadjárat újabb standard külföldi feldolgozásai: Th. Barker, Double Eagle and Crescent. Vienna's Second Turkish Siege and its Historical Setting (New York, 1967), német kiadása: Doppeladler und Halbmond. Entscheidungsjahr 1683. (GrazWienKöln, 1982); a Bécs elleni támadást szélesebb stratégiai összefüggésekbe helyezve: E. Eickhoff, Venedig, Wien und die Osmanen. Umbruch in Südosteuropa, 1645–1700. (München, 1970). — 1683 kérdéséhez figyelemre méltó újabb hozzászólások: W. Leitsch, Warum wollte Kara Mustafa Wien erobern? (Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 1981); Z. Abrahamowicz, Der politische und ökonomische Hintergrund des Wiener Feldzuges von Kara Mustafa (Studia Austro-Polonica 3. WarszawaKraków, 1983). A vonatkozó oszmán források újabb kiadásai: Z. Abrahamowicz, Kara Mustafa pod Wiedniem, Kraków, 1973); R. F. KreutelK. Teply, Kara Mustafa vor Wien. 1683 aus der Sicht türkischer Quellen (GrazWienKöln, 1982).

A bécsi udvaron belüli pártmegoszlásra, az ún. spanyol párt túlnyomó befolyására: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 248–250). — Thököly Badeni Hermannhoz fűződő reményeire figyelemre méltó a kuruc vezérnek az erdélyi püspökhöz intézett (s korábban már idézett) 1681. április 4-i levele (Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Specialia. fasc. 327/0. fol, 6-12), amelyben örömét fejezte ki a hercegnek mint „a magyar nemzet jóakarójá”-nak a Haditanács élére történt kinevezése alkalmából. Hogy Badeni Hermann herceggel Thököly maga is levelezett, az egy 1681. október 7-i iratából derül ki (ugyanott, fol. 18). — Ami viszont a kapcsolat másik oldalát illeti, említésre méltó, hogy főként Thököly 1682. évi sikerei a magyar udvari arisztokrácia körében olyasféle találgatásokra és gyanakvásra adtak okot, hogy vajon az udvar nem szántszándékkal játssza-e Thököly kezére Felső-Magyarországot, annál is inkább, mivel köztudott volt, hogy Badeni Hermannon kívül az Udvari Kamara elnöke, Abele is a spanyol frakcióhoz tartozott. Ezt a kérdést egyébként Csáky István nyíltan szembeszegezte Lipótnak, aki természetesen tagadó választ adott. Lásd Széchényi György győri püspök és kalocsai érsek levelét Batthyány Kristófhoz, 1682. szeptember 9. Szombathely, Országos Széchényi Könytár Kézirattára Thaly-gyűjtemény. Fol. Hung. 1389/I. fol. 46. — Thököly tiszántúli hercegségének tervére: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888, 265). — Thököly elbizakodottságát, addigi sikerein alapuló mértékvesztését egy valószínűleg 1682 júliusában a Szepesi Kamarához beküldött kémjelentés fejezi ki a legtömörebben, mely szerint a jelentés írója előtt Thököly kijelentette: „Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy akaratom végrehajtásához elegendő erőm van, s nemhogy szándékaimat nem tudnám elérni, de ha két fiam volna is, esküszöm, hogy mindkettőre fejedelemséget tudnék átörökíteni.” (eredetiben latinul). Országos Levéltár Litterae Camerae Scepusiensis. fasc. 215. 1682. júliusi csomó. — Az osztrák–török erőviszonyok félreismeréséről, amelyben Thökölyvel Európa nagy része osztozott, továbbá Thököly és Sobieski külön kapcsolatáról: Köpeczi Béla „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1976. 24–26). Utóbbira lásd továbbá: Hopp Lajos, Thököly lengyel ügyeiről (Thököly-emlékünnepség. Vaja. 1975); O. F. de Battaglia, Jan Sobieski König von Polen (Köln, 19822). — A dunántúli arisztokrácia Thököly előtti behódolására és az ország 1683. nyári közállapotára: Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás történetéhez (Százdok, 1883); Karácson Imre, A török sereg átvonulása Magyarországon, 1683. (Hadtörténeti Közlemények 1896); K. Teply, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1972. — A Thököly ellen irányuló 1683. őszi munkácsi összeesküvésre, melynek hátterében Báthori Zsófia volt udvari emberei és hívei álltak: Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye monographiája I (Ungvár, 1881. 174). — Ungvár körülzárására és hónapokig tartó ostromára: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre II (Budapest, 1899. 85–101). — Draheim abszolutista nézeteire utal Benczédi László, A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái … (Századok, 1979); 1685 tavaszán történt letartóztatását ismerteti Maksay Ferenc, Thököly szepesi kamarája (A Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983). A Draheim-kérdésnek egyébként nagy terjedelmű s mindmáig feldolgozatlan anyaga van az Országos Levéltárban. Thököly 1683 utáni diplomáciai akcióira: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1976. 26–29, 339–40). A nemzetközi közvélemény zömének Thököly ellen fordulása: Ugyanott passim. — Thököly októberi váradi fogságára és élete hátralevő két évtizedére: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre II (Budapest, 1889), valamint Thököly naplóinak és leveleskönyveinek fentebb felsorolt kiadásai. Az 1688. évi csiprováci bulgáriai felkelés Thököly általi leverésére vonatkozólag lásd K. Telbizov Thököly Imre 1688. évi bulgáriai szerepéről című tanulmányát, valamint Benda Kálmán Telbizov tanulmányához fűzött megjegyzését (A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983. 173–180). Thököly 1690. évi hadjáratára és rövid életű erdélyi fejedelemségére: Szádeczky Lajos, Thököly erdélyi fejedelemsége (Századok, 1898). — Zrínyi Ilona életére, politikai szerepére, házasságára és kapcsolatára Thökölyvel, továbbá Munkács védelmére: Horváth Mihály, Zrínyi Ilona életrajza (Pest, 1869); Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 1976. 11–44); R. Várkonyi Ágnes, Zrínyi Ilona és a korabeli magyar politika (Thököly-emlékünnepség a fejedelem halálának 270. évfordulója alkalmából. Vaja, 1975). Thököly, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc kapcsolatára újabb alapvető feldolgozások: Köpeczi Béla, Döntés előtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja (Budapest, 1982); R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet. Vázlat II. Rákóczi Ferenc Thököly-képeiről (A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983. 215–255).

Thökölyre: Angyal Dávid, Thököly Imre I–II (Budapest, 1886) és Országos Levéltár NRA Fasc. B 2 No 18, 19; Iványi Emma, Eszterházy Pál nádorsága (Kézirat, 1974); Gregorovich Mária, A bori és borfői Bory család levéltára (Szeged, 1935); Hörk József, Muzsaji Vitnyédy István (Századok 1907).

Hogy Hörnigk műve propagandisztikus célt szolgáló röpirat és Thököly-ellenes propaganda, vesd össze Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1977. 149–150).

Thököly erdélyi hadjáratáról és a zernyesti csatáról Szádeczky Lajos, Thököly Imre erdélyi fejedelemsége (Századok 1898); Karácsony Imre, A porta rendeletei Thökölynek az erdélyi fejedelemségbe való beiktatására (Századok 1908); Józsa Dániel, A Thököly-féle mozgalom hatása Székelyudvarhelyen (Erdélyi Múzeum 1934); Szalay Béla, Thököly harci útja, 1690 (Hadtörténelmi Közlemények 1910). Benczédi László, Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon, 1664–1685 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből] 91. Budapest, 1980); Nagy László, „Kuruc életünket megállván csináljuk…” (Budapest, 1983).