Thököly Imre, Teleki Mihály és Wesselényi Pál

A Múltunk wikiből
1679
január közepe Apafi fejedelem Thököly Imrét Erdélybe rendeli.
június vége Apafi Mihály Thököly Imrét nevezi ki a beteg Teleki Mihály helyettesének.
július 28. A bujdosók gyűlése Margitán Wesselényi Pál vezérsége mellett dönt.
szeptember Thököly Imre kiszorítja Wesselényi Pált a kuruc fővezérségből.
november 3. A bujdosok győzelmet aratnak a császáriak felett Szikszó mellett.
1680
január 8. Thököly Imrét a bujdosók szoboszlói gyűlése fővezérré választja.

Thököly Imrét 1678 őszén szinte egyik hétről a másikra kapta szárnyra a hírnév. A kortársak előszeretettel hasonlították üstököshöz, ami bizonyára nemcsak az életpálya alakulásának szólt, hanem az új kuruc vezető egyéniségének is. Mert ennek az egyéniségnek legjellemzőbb, meghatározó vonása a tehetség, méghozzá a sokirányú és sokoldalú tehetség volt, amely a mindenkori feladatoktól függően tudott alakot cserélni. Innét van, hogy az élet legkülönbözőbb területein – akár hadvezérként a kuruc vitézlő rend élén, akár gazdasági irányítóként a jövedelmek szaporításában, akár államszervezőként, mint Felső-Magyarország fejedelme – egyaránt tanújelét adta átlagon felüli képességeinek, s minden téren kiérdemelte kortársai nagy részének megbecsülését. S nemcsak a képességek sokféleségét, a tehetség eltérő és gazdag változatait egyesítette magában: fiatal korának frissesége, lendülete életkorát meghazudtoló érettséggel s az emberekkel való kivételes bánni tudással párosult. Ez az elismerés, az akkor húszéves fiatalember egyéni kiválósága előtti tisztelgés tükröződött például a francia követ, a máskülönben szerfölött kritikus Reverend abbé róla adott jellemzésében is: „Thököly gróf a legnagyobb úr és a legbecsületesebb ember Magyarországon” – írta róla 1677 októberében. „Az egész nemesség tisztelettel tekint erre az ifjúra, akiben nem kevesebb az okosság és a határozottság, mint egy 50 éves férfiban.”[jegyzet 1]

De a tehetségnek bármily sok változatát összpontosította is magában, Thököly Imre nagyságának, történeti jelentőségének a kulcsa alighanem mégis elsősorban a kuruc vitézlő rendhez való viszonyában és katonai kiválóságában rejlik. Thököly meredeken felívelő pályafutásának rugóit elsősorban 1677–1678-ban vezetett naplójának azokban a bejegyzéseiben tapinthatjuk ki, amelyek képet adnak az engedetlen kuruc hadak keménykezű fegyelmezéséről, mindenféle „lágyan s puhán való fogás” elvetéséről, kocsmák „betételéről”, „afféle oldalhadnagyok” és marhahajtó katonák példát statuáló kivégzéséről, mind pedig arról, hogyan rendezett tisztjei és főlegényei, de olykor egész katonasága számára „bőv” lakomákat, hogyan tudott alkalomtól és helyzettől függően egyszerre „kérlelni, reménykedni és fenyegetni”, hogyan értett hozzá, hogy a szép szót, az emberséget, ha kell, keménységgel váltogassa stb. Mint ahogy nem kevésbé tükrözik ezek a naplóbejegyzések azt is, hogy írójuk mennyire otthon érezte magát mind a katonai létformában, mind a hadimesterségben: kedvelte és panasz nélkül viselte a tábori élet viszontagságait, a hadvezetésben pedig, ha a döntés rajta múlott, soha nem a harc előli kitérést, a meghátrálást, hanem mindig a kezdeményezést, a támadást választotta.[jegyzet 2]

Ezek azok a vonások, amelyek az „ifjú gróf” útját kijelölték a kuruc hadak fölötti fővezérség elnyeréséhez. Azt a körülményt persze, hogy ezt az utat nagybirtokos jövedelméből nem csekély anyagi ráfordítással is egyengette, a kor körülményei között természetes jelenségnek kell tartanunk, amiben legfeljebb az a figyelemre méltó, hogy a magyarországi Thököly-birtokok 1670. évi konfiskálása után kiadásai túlnyomórészt erdélyi uradalmaiból teltek ki, ami személy szerint őt is nagymértékben kiszolgáltatta az ottani vezető rétegnek. Ám ha a magyar hadak hajdúszoboszlói gyűlése 1680. január 8-án ennek ellenére a kuruc főgenerálisává választotta meg őt, úgy ez a választás – mind az erdélyi függéssel, mind a korábbi balul sikerült próbálkozásokkal szemben – ezúttal valóban arra méltó és rátermett vezért emelt a kuruc küzdelem élére. A választás helyességét előzetesen már az 1679. november 3-i szikszói ütközet is igazolta, amelyben Thököly és alvezérei, mintegy 2 ezer fő élén, meglepetésszerű támadással és a hajdúles klasszikus alkalmazásával a császáriak egyik ezer főnyi alakulatát verték széjjel.[1]

Mert a kuruc hadak megelőző generálisával, Wesselényi Pállal szemben, aki ugyan társa volt, de nem volt irányítója ennek a seregnek, Thököly Imre egyszerre tudott jóban-rosszban társa s ugyanakkor keménykezű parancsnoka, szuverén ura lenni a vitézlő rendnek. De ugyanez az összetett képessége emelte őt másik riválisa, Teleki Mihály fölé is, aki viszont úgy akart vezérkedni, hogy képtelen volt a kuruc táborral társként együtt élni. Thököly számára. a sátrak szélfútta, esőverte, ideiglenes szálláshelye éppoly természetes közege volt az életnek, mint a nemesi udvarházak vagy főúri paloták világa – a kényelem- és pompaszerető Teleki számára ezzel szemben a közszereplés befejeződött ott, ahol a boltíves termeket és titkos „camerákat” kőfalak zárták el a külvilágtól. Túl az egymást követő események olykor véletlenszerű, zegzugos fordulatain, ez az alkati különbség lényegében eldöntötte, melyikük való egy olyan küzdelem élére, amely a fegyverek erejével harcol politikai céljaiért. Hogy aztán ez a kettejük közötti alkati ellentét személyes ellentétté is mélyült, az már a hatalmi küzdelem, a rivalizálás természetéből következett, amelybe még külön színt vegyített a két ember közötti magas korkülönbség is (az ötven felé közeledő Teleki végre is az apja lehetett volna Thökölynek), az abból fakadó kölcsönös önérzeti feszültségekkel, odamondogatásokkal, sértegetésekkel.[2]

Lábjegyzetek

  1. Idézi: I. Hudita, Histoire des relations diplomatiques entre la Franca et la Transsylvania au XVIIe siécle (1635–1683). Paris, 1927. 305.
  2. A fentiekre: Torma Károly, Késmárki Tököly Imre naplója 1676–1678. évekből, MHHS XVIII. passim.

Irodalom

  1. A szikszói ütközetre és az 1680. január 8-i hajdúszoboszlói gyűlésre: Deák Farkas, Thököly levelei (Budapest, 1882. 87–94, 197); ugyanő, A bujdosók levéltára (Budapest, 1883. 275).
  2. A Thököly és Teleki közötti személyi ellentét (amelynek egyik összetevője volt az is, hogy Thököly Teleki szándéka ellenére nem vette feleségül leányát, Annát) az 1681. szeptemberi közös erdélyi–kuruc tiszántúli táborozáskor érte el csúcspontját: Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály (Budapest, 1972. 258–262).


A Thököly-felkelés (1678–1685)
Az 1678. évi hadjárat Tartalomjegyzék Az új hatalmi központ kialakulása