Albert Ludwig Thavonat

A Múltunk wikiből
(Thavonat báró szócikkből átirányítva)

Albert Ludwig THAVONAT von THAVON

Born:   ?   Died:  1719 Vienna

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A Rákóczi-szabadságharc területi összeszűkülésével, majd bukásával Magyarország bányavidékei újra Habsburg-kézre, a bécsi Udvari Kamara irányítása alá kerültek. Thavonat báró, a kurucok elől elmenekült főkamaragróf 1712-ben újra átvette hivatalát, és hozzákezdett a bányaművelés megoldatlan problémáinak rendezéséhez. Megérkezésekor a Garam vidéki bányákat „a legnagyobb szükségben és nyomorúságban találta, a gépek parasztlovakkal működtek, és nem tudták a vizet lehúzni, a bánya mélysége, ahol a jobb ércek voltak, el volt fúlva, a bányapolgárság el volt szegényedve, a munkások pedig olyan nyomorúságban voltak, hogy csapatosan kivándoroltak, mert itt már nem tudtak megélni”.[1] Az imént véget ért háborús évtizedek rablógazdálkodása és pusztításai nem okozták, csupán sűrítették és különösen szemléletessé tették a bányászat évszázados bajait, és immár elodázhatatlanná technikai nehézségeinek megoldását.

A legsürgetőbb feladat a hollandoknak lekötött réztermelés biztosítása volt. A hitelezők a besztercebányai és az újra kamarai tulajdonba vett szomolnoki rézbányászat folyamatossága érdekében havi 5–5 ezer forint Verlaggal járultak hozzá a bányaművelés költségeihez. A főkamaragrófság egymást követő intézkedései nyomán a Besztercebánya melletti úrvölgyi rézbányák termelése 1715_ben már elérte az évi 2 ezer mázsát, 1718-ban a 3 ezret, 1723-ban meghaladta a 4 ezer, 1726-ban az 5 ezer mázsát, s 1734-ben elérte az évi 6 ezer mázsát, tehát húsz esztendő alatt megháromszorozódott. Mivel egyidejűleg a szomolnoki termelés is egyre nőtt, 1735 végére a hollandi hitelezőket kielégítették, s a rézelárusítást először a Palm testvéreknek, majd más osztrák vállalkozóknak adták bérbe. A réztermelés fellendülése következtében az Udvari Kamara már 1726-ban értesítette a főkamaragrófot, hogy ezentúl nem szükséges akadályozni a hazai rézfeldolgozást, a rézárugyártás nagyobb arányú fejlesztéséhez azonban sem a Kamara, sem magánosok nem rendelkeztek kellő tőkével. A rézbányászat magas termelési szintje viszont állandósult, így biztos fedezete lett az osztrák örökösödési háború idején felvett angol és holland kölcsönöknek. 1760 táján Szomolnok évente átlag 5 ezer, Besztercebánya 3 ezer mázsa (300, illetve 180 tonna) rezet produkált.

Távlataiban a réztermelés fejlesztésénél is nagyobb súlyú feladat volt a selmecbányai ezüstbányászat rekonstrukciója. Az első lépések még Thavonat (†1719) főkamaragrófsága idején megtörténtek. 1713-tól kezdve belföldi ólomércet használtak az ezüstkohászatban, s Hell Máté Kornél főgépmester tervei szerint megkezdték völgyzáró gátak és azokkal összefüggő, nagy kiterjedésű vízfogó árkok építését, valamint erővízgyűjtő tavak létesítését, hogy azok vizével hajtsák a vízemelő és -szállító gépeket. A Csehországból 1694-ben bevándorolt Hell még a századforduló idején tökéletesítette a hagyományos, lójárgányos vízemelő gépet (Roßkunst), majd 1711-ben üzembe helyezte az általa feltalált rudas szivattyút (Stangenkunst); a bányák víztelenítése ennek ellenére lassan haladt, úgyhogy Sternbach báró főkamaragrófnak (1723–1734) hivatalba lépésekor még azt kellett jelentenie, hogy Selmecbányán a termelés értékét felemészti a vízemelés költsége. A vízépítési munkák irányítását az 1730-as évek elején Hell Máté Kornél fia, Hell József Károly főgépmester, talán még apjánál is tehetségesebb technikus, és Mikoviny Sámuel, kiváló mérnök és híres térképész vette át; ezzel Sternbach halála idejére minden intézkedés megtörtént már, hogy az ezüstbányászatban „egy jövendő jobb eredménynek alapja vettessék”.[2] A Körmöcbányai Kamarának 1734 volt az utolsó deficites éve, 1739-ben az évi nyereség 100 ezer forint fölé emelkedett. A Selmecbányai Kamara Sternbach kamaragrófsága idején havi 20 ezer, a következő főkamaragróf, Mittrovszky báró alatt 1735-től 1743-ig, tehát nyolc év alatt összesen 2 millió forintot, ezután pedig rendszeresen havi 80–100 ezer forintot küldött fel nyereségéből Bécsbe. Az ezüstnek ez a hatalmas áradása tette lehetővé Mária Terézia kormánya számára – a külföldi kölcsönök mellett – az osztrák örökösödési háború költségeinek viselését, s ezzel a Habsburg Birodalom fennmaradásához a Selmec vidéki bányászat jelentős segítséget nyújtott. 1745-től ugyan a bányákon levő rendkívüli „áldás” csökkenni kezdett, 1747-ben a Bécsbe szálított nyereség már csak havi 40 ezer forint volt, de az örökösödési háború válságából kilábaló Habsburg Birodalom most megengedhette magának, hogy megfogadja az 1749-ben szakértőként Magyarországra küldött Imhoff báró braunschweigi bányakapitány tanácsát, és ne folyamodjék rablógazdálkodáshoz. A 18. század második felében sikerült biztosítani a bányaművelés egészséges fejlődését; Hell József Károly új vízemelő gépei segítségével a bányavíz leküzdésének problémája mintegy fél évszázadra megoldódott.

A bányaművelés harmadik, országos fontosságú ágazata a sóbányászat volt. Magyarország sóbányái közül az Eperjes melletti sóvári 1592 óta állt a bécsi Udvari Kamara kezelésében; az Erdélyi Fejedelemség megszerzése révén Habsburg-kézre jutottak a máramarosi és az erdélyi sóbányák is. A sóbányászat a középkor óta regálejog volt, a só forgalomba hozatalának ebből következő monopóliumát III. Károly építette ki. A bécsi udvar arra törekedett, hogy a Habsburg-országok sószükségletét lehetőleg belföldi termeléssel elégítse ki. Minthogy az erdélyi fejedelmek idején Magyarországra exportáló máramarosi és erdélyi kősóbányák mostmár belföldinek számítottak, a bécsi kormány felhagyott az osztrák só magyarországi terjesztésével, ehelyett a magyarországi és erdélyi sóbányák rekonstrukciójára, termelésük fokozására fordította figyelmét. A só árát mázsánként 0,5 forint illetékkel emelték, s a bevételi többletet a bányák helyreállítására rendelték. Magyarország és Erdély sótermelése az 1700. évi 330 ezer mázsáról 1720-ban 608 ezer, 1744-ben 707 ezer mázsára nőtt. A sóvári sófőzés erőteljes fejlesztése után 1725-től kezdve Sziléziát is magyar (főleg sóvári) sóval látták el. A sóhivatali szervezet Erdélyben a Gubernium közbeiktatásával, Magyarországon pedig közvetlenül a bécsi Udvari Kamara alá tartozott 1743-ig, amikor irányítását az 1741. évi 14. törvénycikk értelmében – az apparátus változatlanul hagyásával – a Magyar Kamara vette át. A magyarországi sójövedék tiszta haszna 1763-ban megközelítette az 1,5 millió forintot; erre a bevételre azonban, mint az előző fejezetben láthattuk, az udvar tette rá a kezét.

A szatmári béke után gyorsan helyreállították a nagybányai és [[Felsőbánya|felsőbányai arany- és ezüstbányákat, és legalább az aranybeváltás jobb megszervezésével igyekeztek előmozdítani a bányászatot és az aranymosást az Erdélyi Erchegységben. A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltási adatai itt is – mint úgy látszik az egész országban – a bányászat erőteljes fejlődését mutatják.

Év Beváltott arany
(nehezék)[* 1] (kg)
1710 13 630~ 69
1720 34 949~178
1730 49 450~253
1740 52 195~267
1750 59 856~303
1760 82 311~421
1770 88 483~453
  1. A nehezék a márka negyvennyolcad része, tehát 5,11537 g

Nem fejlesztette viszont az Udvari Kamara a zalatnai higanybányászatot. Az erdélyi bányaügy rendezésére 1699-ben Thavonat főkamaragróf vezetésével kiküldött bizottság ugyan Köleséri Sámuel szakértő közreműködésével még rendbe hozatta a bányákat, s a 18. század elején az idriaival együtt szállították az erdélyi higanyt Amszterdamba, de az idriai bányák 1727-ben megkezdett rekonstrukciója után a zalatnai higanybányászatot – nyilván a szállítási nehézségek miatt – már elhanyagolták, a legjobb zalatnai szakmunkásokat is áttelepítették Idriába, és ezek ott meghonosítottak a zalatnai technológiát, a cinóberércnek mésszel keverve történő olvasztását.

Lábjegyzetek

  1. Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története. III. 1650–1750. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos. Budapest, 1967. 117.
  2. Ugyanott 221. (1746. évi névtelen jelentésből)