Thomas Montgomery-Cuninghame

A Múltunk wikiből

Thomas Andrew Alexander Montgomery-Cuninghame of Corsehill, 10th Baronet

1877–1945
angol Wikipédia#Montgomery-Cuninghame_baronets

Siklós András

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

Ezzel egyidőben amerikai gazdasági bizottság és amerikai politikusok, majd február elején Cuninghame, a bécsi angol misszió vezetője látogatott Budapestre. Az amerikaiak és az angolok egyaránt tudtára adták Károlyinak és a kormány tagjainak, hogy jó szemmel néznék a „bolsevizmussal” szembeni erőteljesebb fellépést. Különösen Cuninghame beszélt nyíltan erről a szerinte legfőbb, legfontosabb feladatról.

Hajdu Tibor

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

Freeman június 2-án Bécsbe utazott referálni főnökének, Cuninghame ezredesnek, aki nem bízott a terv sikerében, mivel nem látott lehetőséget a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésére.

A tiszai offenzíva elhatározása

Cuninghame ezredes, csatlakozva a francia hadvezetés véleményéhez, 9 hadosztályból álló szövetséges erőt kért Magyarország pacifikálására.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Cuninghame és Böhm július 23-án abban egyeztek meg, hogy átmenetileg a BöhmGaramiÁgostonHaubrich-csoport kerül hatalomra, majd koalíció alakul a polgári pártok bevonásával, és kiírják a parlamenti választásokat. Böhm természetesen nem informálta Kunt tárgyalásai igazi céljáról, de mégsem Kun, hanem Böhm volt az, akit becsaptak: Cuninghame és az olasz megbízott, Borghese megállapodtak vele, de kormányaik és a békekonferencia tárgyalásaikat csak tájékozódásnak tekintették, ami őket semmire sem kötelezi. A tárgyalásokból a nagyhatalmak húztak hasznot, mert biztatásaikkal elérték, hogy a szociáldemokrata vezetők most már következetesen a Vörös Hadsereg kapitulációjára törekedtek. Pedig a szociáldemokrácia csak addig volt fontos a győztesek számára, amíg a munkásezredek, a Vörös Őrség kezében fegyver volt; a Vörös Hadsereg összeomlása után az antant és elsősorban Nagy-Britannia érdeklődése Bethlenék felé fordult.

Böhm más vonatkozásban is csalódott: a PeidlPeyer-féle csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megalakítandó „szakszervezeti” kormányt el kell határolni a forradalom „bűneitől”, ezért abban sem volt népbiztosok, sem zsidók nem kaphatnak helyet. Peyerék annyira nyeregben érezték magukat, hogy szakszervezeti konferenciát hívtak össze, ahol megválasztották az új Szaktanácsot, túlnyomó többségében a KitajkaPropper-féle szakszervezeti bürokrácia soraiból. Időközben azonban a front eseményei halomra döntötték ezeket a kombinációkat.

Ami július 24-ig a tiszántúli fronton lejátszódott, az nagyjából az erők elosztásának és Julier haditerve végrehajtásának együttes következménye volt. A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.

Míg Tokajnál a III. hadtest előőrsei csak óvatosan nyomultak előre, középen az I. hadtest elszakadt a szárnyaktól és a Tiszától. 24-én az I. hadtest éle ellen háromszoros túlerővel végrehajtott ellentámadás a természetes védővonal nélküli síkságon gyors visszavonulásra kényszerítette a vörös csapatokat. E napon következett be a nemzetközi dandár tragédiája is: a csaknem háromszoros túlerővel szemben, tüzérség és lőszer nélkül nem tudta tartani magát; csaknem 1000 internacionalista esett el a véres harcban. Délen a 2. hadosztály, parancsnoka személyes vezetésével, rohammal foglalta vissza még egyszer Szentest, hogy aztán visszavonuljon a mindenfelől közeledő túlerő elől.

Július 25-én már kibontakoztak a Vörös Hadsereg vereségének tragikus következményei. A csapatok többsége még folytatta ugyan az egyenlőtlen küzdelmet, de a kormányzótanács politikai ellenőrzése alól felszabadulva saját útjait járó vezérkarból hiányzott a határozottság, amely a használható erők koncentrálásával csökkenthette volna a katasztrófa méreteit. A vezérkar feladta a játszmát. A tokaji hadtest parancsot kapott: „az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vigye vissza, a híd lebontandó …”[1] A Tiszántúlon magára maradt I. hadtestben megindult a bomlás.

25-én Bécsben Böhm, Peyer és Weltner találkozott az angol és olasz misszió vezetőjével. Böhm még mindig félreismerte helyzetét; azt magyarázta Cuninghame-nek, hogy könnyebb lesz a kommunistáktól megszabadulni, ha a román ellentámadás sikerrel jár. Várakozást ajánlott Peyeréknek, nem látva, hogy az idő ellene dolgozik. Böhm és társai a proletárdiktatúra napjait akkor sem tudták volna meghosszabbítani, ha akarták volna. De ha a Vörös Hadsereg, a tanácsrendszer fennmarad, az antant esetleg beéri egy szociáldemokrata kormánnyal. Akik vesztésre játszottak, maguk alatt vágták a fát. Cuninghame tisztázta a szociáldemokraták feltételeit, megegyezés azonban már csak azért sem születhetett, mert Párizsban, ahol 25-én és 26-án megvitatták a bécsi jelentéseket, a nagyhatalmak külügyminiszterei a megváltozott hadihelyzetben nem voltak hajlandók semmiféle ígéretet tenni a magyar szociáldemokratáknak (vagy bármely más pártnak). 26-án a békekonferencia nyilatkozatot adott ki, amely nem egyéb, mint felhívás a Tanácsköztársaság megdöntésére, de a tárgyalásokra semmiféle utalást sem tartalmaz, tehát egyértelmű Böhmék elejtésével. Cuninghame azonban elhitette az utóbbiakkal ennek ellenkezőjét.

A katonai helyzet reménytelenné válása

A bécsi tárgyalások hírei, a szociáldemokrata vezetők bizalma Cuninghame-ben, a remény, hogy a szociális vívmányoknak legalább egy részét megmentheti a tanácskormány lemondása, eleve kétessé tették a kimerült munkásság reagálását. A szociáldemokrata vezetők maguk sem értették, s így a munkásokkal sem értethették meg, hogy a kormányzótanács lemondása sem teszi feleslegessé a Tisza-vonal, a főváros védelmét, ha meg akarják menteni a szocializmust vagy legalább a polgári demokrácia lehetőségét kívánják biztosítani.

27-én a túlerő támadása elől a szolnoki hídfőből is visszavonult az ott hagyott két hadosztály. A front mögött folytatódott a bomlás, miközben a „frontmögötti bizottság” elnöke, a csendben félreállított Szamuely Fonyódon a pesti proletárgyerekek elhelyezését ellenőrizte. Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”[2] Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev]] védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól.

A kormányzótanács lemondása

Kunt támogatta a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többsége, de már közülük is néhányan – mint Varga Jenő – úgy vélekedtek, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”.[3] Hasonlóképpen gondolkodott a munkásság többsége. A jobboldali szociáldemokraták nem számítottak új forradalomra, s nem láttak más megoldást, mint a kapitulációt az antant előtt „a Cuninghame-mel kötött megegyezés” alapján. Ágoston, miután nem bízott az angol misszióban, olasz orientációt javasolt az új kormánynak.

Lábjegyzet

  1. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 491.
  2. Ugyanott, 545.
  3. Az ülésről jegyzőkönyv híján lásd Ágoston Péter jegyzeteit: Párttörténeti Intézet Archívum, Ágoston-gyűjtemény.