Thomas Woodrow Wilson

A Múltunk wikiből
Staunton, Virginia, 1856. december 28. – Washington, 1924. február 3.
az Amerikai Egyesült Államok 28. elnöke
Wikipédia
President Wilson 1919.jpg
President Wilson 1919
1916. december 18.
Wilson-jegyzék.
1916. december 26.
Elutasító német válasz a Wilson-jegyzékre.
1917. január 17.
Az antant válasza Wilson jegyzékére.
1917. január 22.
Wilson: a „béke győzelem nélkül” jelszó meghirdetése.
1917. december 4.
Az Amerikai Egyesült Államok hadüzenete a Monarchiának.
Wilson üzenete a kongresszusnak.
1918. január 8.
Wilson 14 pontja.
Német, osztrák–magyar és török békejegyzék az USA elnökéhez.
1918. október 8.
Wilson elutasítja a központi hatalmak jegyzékeit.
1918. október 18.
Wilson kijelenti, hogy a 14 pont a Monarchia vonatkozásában túlhaladott.

Tartalomjegyzék

Galántai József

A bécsi politika 1917 elején

December 18-án Wilson amerikai elnök is jegyzéket intézett a hadviselő kormányokhoz, és konkrét békeajánlatra szólította fel őket. A német kormány december 26-i válaszjegyzékében kitért ez elől. Az antantállamok január 10-én küldték el válaszukat.

A breszt-litovszki tárgyalások és a wilsoni pontok

A teljes cikk.

A breszti béke. A Monarchia egyéb tárgyalásai a háború befejezése érdekében.

Az antanthatalmak számára sem volt mindegy, hogy mikor győznek és milyen erőfeszítések árán. A forradalomtól való félelem őket is a háború mielőbbi befejezésére szorította. A német imperializmussal már nem voltak hajlandók egyezkedni, de a Monarchia esetleges különbékéjét akkor sokra értékelték. Ezért 1917 végén—1918 elején az antanthatalmak komolyan keresték a Monarchia különbékéjének lehetőségét. Lloyd George és Wilson januári beszéde a Monarchia iránt igen lojális volt.

Az osztrák–magyar és a német politika eltérése napvilágra került a Wilsonnak adott válaszban is. Ugyanazon a napon – január 24-én – a német kancellár, Hertling, a parlament politikai bizottsága előtt, Czernin pedig az osztrák delegáció előtt beszédet mondott, amelyben reflektált a wilsoni javaslatra. Hertling a hangsúlyt arra helyezte, hogy a kelet-európai béke csak rájuk és Oroszországra tartozik. Ez nyílt szembehelyezkedés volt a wilsoni programmal. Czernin viszont a hangsúlyt a wilsoni alapelvek általánosságban való elfogadására helyezte: „Ez a békeajánlat jelentős közeledést mutat az osztrák–magyar állásponthoz, és vannak a javaslatok közt olyan pontok, amelyekhez mi a legnagyobb örömmel hozzájárulhatunk… Ausztria-Magyarország és az Egyesült Államok azon két hatalma az ellenséges táboroknak, amelyeknek érdekei a legkevésbé keresztezik egymáséit a ezért gondolataik cseréje a valamennyi állam közti megértés útját egyengetheti.”[1]

Az antant katonai tervei, hadicéljai 1918-ban

Az antantimperializmus, hasonlóan a központi hatalmakhoz, súlyos belső nehézségekkel küszködött. A forradalmi mozgalmak az antant országaiban is erősödtek. A forradalmasodást a teljes győzelemmel akarták levezetni, és a „wilsonizmussal” – amely most kiegészült a Monarchián belüli elnyomott nemzetek függetlenségének programjával – a harc imperialista jellegét még mindig hatásosan leplezték.

1918 elején a vezető antanthatalmak még a Németországtól elválasztott, meggyengített és átalakított Monarchia fenntartását kívánták. Ezt tükrözik Wilson pontjai és Lloyd George brit miniszterelnök januári nyilatkozata. A francia hivatalos körök már ekkor tartózkodóbbak, nem tettek ilyen kijelentéseket. A Monarchia belső helyzetének romlása és a németekhez való legszorosabb simulása miatt, főként reálpolitikai számításból néhány hónappal később elfogadták Ausztria-Magyarország felszámolásának programját. A Monarchia 1918 nyarán már nem látszott olyan erőnek, amely az erősödő forradalmi mozgalmakon úrrá tud lenni, és amely egyrészt Szovjet—Oroszországgal, másrészt Németországgal szemben ellensúlyozó szerepet tölthet be. Az angol és a francia politika a szilárdabb alakulatnak mutatkozó utódállamok kialakítása felé hajlott. Reálisabbnak tűnt ez a megoldás a hatalmi egyensúly biztosítására, és nem utolsósorban a nemzeti mozgalmak kijátszására a forradalom ellen. A The New Europe című folyóirat körének publicistái és politikusai 1918 februárjában újabb rohamra indultak, hogy elfogadtassák a hivatalos vezető körökkel a Monarchia felbomlasztását, amelyet ők már a háború elejétől ajánlottak. Leveleik, memorandumaik leplezetlenül feltárják, hogy az említett megfontolások játszottak fő szerepet abban, hogy a Monarchia felbontása bekerült az antant hadicélprogramjába.

1918. május 29-én az Egyesült Államok kormánya helyeslőleg tudomásul vette az áprilisi római kongresszus határozatát. Június 13-án a versailles-i haditanácsban a francia, az angol és az olasz kormányfő csatlakozott az USA kormányának nyilatkozatához: az antant hadicéljának tekinti a csehszlovák, a jugoszláv és a lengyel állam felállítását. Június végén a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot – amelyet a csehek és szlovákok közös államát deklaráló május végi pittsburghi egyezmény is megerősített – a francia kabinet hadviselő kormányként elismerte. Így járt el később az angol és az amerikai kormány is.

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

Szeptember 14-én Burián jegyzékkel fordult a hadviselő hatalmakhoz: „a békekötés alapelvei feletti bizalmas és nem kötelező megbeszélésre küldjenek a semleges külföld egy helyére… képviselőket”; vitassák meg, vajon az „eldöntetlen és egész lefolyásával megegyezésre utaló küzdelemnek” nem lehetne-e véget vetni. Közben – a jegyzék szerint – „a hadicselekmények nem szenvednének megszakítást”. A jegyzék hangja nem felelt meg a központi hatalmak tényleges helyzetének. Wilson rendkívül általános február 12-i és július 4-i beszédeire utalt, mint amelyek „közeledést” mutatnak „a békekötésnek és Európa és a világ jövendő rendje felépítésének alapjául szolgáló irányelvekben”, de még a korábbi, konkrétabb wilsoni pontok elfogadására sem nyilvánított készséget.[2]

Bulgária kapitulációja és a Monarchia békekérése

A német döntés ismeretében október 2-án újból összeült a Monarchia közös minisztertanácsa. Burián beszámolt az új német szándékokról és arról, hogy ő is előkészületeket tett hasonló jegyzék elkészítésére. Wekerle hangsúlyozta, hogy a wilsoni pontok alapján békét kérő jegyzékben kifejezésre kell juttatni, hogy a Monarchia belső ügyeinek szabályozását a saját gondjának tekinti. Félő ugyanis, hogy a Monarchia Törökország sorsára jut, ahol a nagyhatalmak beleszólása dönti el a belső kérdéseket. Az osztrák miniszterelnök is az önállósághoz való ragaszkodásról beszélt. Burián kiemelte ezzel kapcsolatban, hogy a szövetséget Németországgal nem adják fel, de ennek hangsúlyozása a békekérésnél nem taktikus.

Október 4-én – a német és a török kormány eljárásához hasonlóan – Burián is jegyzékkel fordult az Egyesült Államok elnökéhez. Azonnali fegyverszünetet és közvetlenül csatlakozó béketárgyalásokat javasolt a wilsoni pontok elfogadása alapján. Egyúttal összeállították a fegyverszüneti bizottságot is: az olasz arcvonalra Weber tábornok, a balkáni arcvonalra Laxa tábornok vezetésével. A fegyverszüneti küldöttségek azonban hiába várták a kedvező választ. Október 8-án az amerikai kormány válaszolt a német jegyzékre: amíg a központi hatalmak katonái a szövetségesek területein állnak, nem érzi feljogosítva magát arra, hogy fegyverszünetet ajánljon. A Monarchiának küldendő válasz késett. Az antant vezető köreiben sokan úgy gondolták, hogy Ausztria-Magyarországgal nincs is tárgyalnivaló, csak utódaival. Wilson legfőbb tanácsadójának, House ezredesnek is ez volt a véleménye.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

A manifesztum kibocsátásával kedvezőbb választ vártak a wilsoni elvek elfogadásán alapuló békekérésre is. Ez azonban nem teljesedett be. Október 19-én érkezett meg Bécsbe az Egyesült Államok elnökének válasza. A január 8-i üzenet óta nagy jelentőségű események történtek, amelyek megváltoztatták az Egyesült Államok kormányának illetékességét és felelősségét. Az Egyesült Államok kormánya elismerte, hogy egyrészt a csehszlovákok, másrészt a német, valamint az osztrák–magyar birodalom között háborús állapot áll fenn, és a csehszlovák nemzeti tanács hadviselő kormány. Elismerte továbbá a jugoszlávok jogát a nemzeti szabadságra. „Az elnök ennélfogva nincs már abban a helyzetben, hogy e népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának, hanem kénytelen ragaszkodni ahhoz, hogy ők és nem ő bíráskodjanak afelett, vajon az osztrák–magyar kormány minő akciója elégíti ki e népek aspirációit és felfogását jogairól és a nemzetek családjának tagjait megillető rendeltetésükről.”[3]

A néptömegek forradalmasodása és a szociáldemokrata párt

A szociáldemokrata párt vezetői a – gyors békekötéssel és demokratikus átalakulással – a válság forradalom nélküli levezetését tartották a legelőnyösebbnek. Ezt tükrözte a párt október 8-i kiáltványa,[4] mely a demokratikus osztályokat és a nemzetiségeket képviselő új kormányt követelt: általános választójogot, a közigazgatás demokratizálását, egyesülési és gyülekezési jogot, munkásvédelmi és népjóléti intézkedéseket, 8 órás munkanapot, a katonák, rokkantak és özvegyek kártalanítását, igazságos adópolitikát, egyes mammutüzemek szocializálását, agrárreformot és békekötést „az orosz proletárforradalom és Wilson elvei alapján”.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A képviselőház október 16-i ülésén Károlyi éles hangon követelte a kormány átadását azoknak, akik a bel- és külpolitikában új orientációt követhetnek, elszakadnak Németországtól, és az elveszett háború után még megmenthetik a békét. A párt felirati javaslatát Hock János olvasta fel: nevezzen ki az uralkodó új kormányt, amely megvalósítja az önálló Magyarországot, hazarendeli az ország védelmére a külföldön levő magyar katonaságot, haladéktalanul megindítja a béketárgyalásokat, ezeken saját külügyminiszterrel képviselteti magát és megvédi az ország területi integritását. Az új kormány valósítsa meg a demokratikus szabadságjogokat, kezdeményezzen a népet birtokhoz juttató földbirtokpolitikát, és Wilson szellemében rendezze a nemzetiségi kérdést, biztosítva az anyanyelv szabad használatát.

Másnap Tisza is elismerte a háború elvesztését. A wilsoni elveket úgy értelmezte, hogy „nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már régóta”.[5] Wekerle is hasonlóan próbálkozott előző napi programbeszédében: „A Wilson-féle tételek elfogadása által, azt hiszem, nem jutottunk ellentétbe a mi hagyományos álláspontunkkal.”[6]

Andrássy különbékekérése

Andrássyt az uralkodó még október közepén Svájcba küldte, hogy kapcsolatokat keressen az antantkörökkel. Andrássy a wilsoni elutasító választ követően október 22-én érkezett vissza, és azt javasolta az uralkodónak, hogy haladék nélkül kössön békét. Az uralkodó elfogadta javaslatát és azzal a megbízással nevezte ki külügyminiszternek, hogy kösse meg a különbékét. Október 25-én a Monarchia utolsó külügyminisztere elfoglalta bécsi hivatalát.

Másnap, október 26-án Károly táviratilag értesítette Vilmos császárt: „Arra a megmásíthatatlan elhatározásra jutottam, hogy 24 órán belül különbékét és azonnali fegyverszünetet kérek.”[7] Október 27-én Andrássy elküldte a jegyzéket Wilsonhoz, amelyben az elnök október 18-i elutasító válaszában foglaltak alapján kért különbékét, illetve fegyverszünetet. Elfogadta azt, amit abban az elnök ”Ausztria-Magyarország népeinek, elsősorban a cseh-szlovákoknak és a jugoszlávoknak a jogaira vonatkozóan kijelentett. Az osztrák–magyar kormány tehát kész arra, hogy más tárgyalások eredményének bevárása nélkül, tárgyalásokba bocsátkozzék Ausztria-Magyarország és az ellenséges államok között való békéről, valamint Ausztria-Magyarország összes frontjain nyomban életbelépő fegyverszünetről, és kéri Wilson elnök urat, hogy az erre vonatkozó előkészületeket rendelje el.”[8]

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

Ilyen körülmények között a német vezető körök már nem akadályozták, hanem kezdeményezték és sürgették az azonnali határozott cselekvést. Gyors megegyezés jött létre, melynek eredményeként a békeajánlatot jóval a tervezett határidő előtt, már október 4-én eljuttatták Wilsonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez. A központi hatalmak (Németország, a Monarchia és Törökország) nagyjából azonos szövegű jegyzékei azonnali fegyverszünet megkötését és béketárgyalások megindítását javasolták, azzal, hogy a tárgyalások alapját Wilson 1918 januárjában közzétett 14 pontja és azóta közzétett újabb fejtegetései képezzék. A jegyzék szerzői azért választották a wilsoni pontokat a tárgyalások alapjául, mert úgy vélték, hogy az angol és francia hadicéloktól eltérő, engedékenyebbnek tűnő amerikai álláspont számukra kedvezőbb lehetőséget biztosít. A wilsoni pontokra hivatkozó október 4-i békeajánlat ennek ellenére a vereség nyílt beismerését jelentette, és közel állt a teljes kapitulációhoz.

A Balkán-front összeomlása, az októberi békeajánlat, Wilson 14 pontjának elfogadása azzal a következménnyel járt, hogy a Hussarek-kormány elképzelései a nemzetiségi kérdés megoldására most már nemcsak megvalósíthatatlanok voltak, hanem egyben időszerűtlenekké és túlhaladottakká is váltak. Ilyen körülmények között született meg az október 16-i császári manifesztum a Monarchia szövetséges állammá való átalakulásáról, amely számolva az új kül- és belpolitikai helyzettel, messze túlment az addigi elgondolásokon.

A kiáltvány szerint minden néptörzs saját letelepülési területén saját külön állami közösséget alkot. A szövetségi államok létrehozásának munkájában a népek nemzeti tanácsaik útján vésznek részt. A nemzeti tanácsok a Reichsrat képviselőiből alakulnak meg.

Lengyelországgal kapcsolatban a kiáltvány hangsúlyozta, hogy a szövetségi állammá alakulás nem érinti Ausztria lengyel területeinek a független lengyel állammal való egyesülését.

Magyarországra vonatkozóan a kiáltvány a magyar Szent Koronához tartozó országok integritásának fenntartását ígérte.

A kiáltvánnyal egyidejűleg császári hadparancs jelent meg, amely a katonákat hűségre és egyetértésre szólította fel.

Az október 16-i császári manifesztum annak bizonyításával, hogy a Monarchia a 14 pontban foglalt követeléseknek önként és saját kezdeményezéséből máris eleget tesz, kedvező helyzetet próbált teremteni az antanttal való további tárgyalások számára. Belpolitikailag a kiáltvány megnyugtatólag kívánt hatni az elnyomott nemzetiségek felszabadulási törekvéseire, és felülről jövő kezdeményezéssel az irányítást egyben magához szerette volna ragadni.

A szövetségi állam proklamálásához fűzött remények, a kiáltvány kiadásával követett célok egyike sem valósult meg. A Monarchia átszervezésének bejelentése az antantot és Wilsont már nem befolyásolta. A nemzetiségek a kiáltványt mint felemás, elfogadhatatlan javaslatot egyöntetűen elutasították. Az október 16-i átszervezési kísérlet, mely Ausztriában az önrendelkezés elvére hivatkozva a német, Magyarországon a történelmi határok sérthetetlenségét hangoztatva a magyar nacionalizmus szellemében próbált megoldást keresni, az adott helyzetben irreális volt, a cseh és délszláv pártokat felháborította, megnyugvás helyett inkább a nemzeti ellentétek kiéleződését eredményezte.

A kiáltvány – amennyiben az események menetét még egyáltalában befolyásolni tudta – egyrészt szándékától függetlenül meggyorsította a felbomlás folyamatát, másrészt hozzájárult ahhoz, hogy e folyamat különösebb ellenállás nélkül, viszonylag békés úton jusson el a végkifejlethez.

A központi hatalmak október 4-i békekérésére az antant végleges válaszát csak hosszas huzavona után közölte. A szövetségesek 1918 őszén még a háború elhúzódásával számoltak, a béke és fegyverszünet hirtelen felajánlásában megtévesztő manővert láttak, és ennek megfelelően gyanakvással fogadták. Eltérőek voltak nagyhatalmi törekvéseik, ebből fakadóan hadicéljaik, a jövőt illető elképzeléseik. Jó ideig tartott, míg a különböző irányzatok közös nevezőre jutottak és eldöntötték: tárgyaljanak-e egyáltalán a központi hatalmakkal, és ha igen, milyen feltételek mellett.

A legyőzött országokban forradalmi helyzet alakult ki. A forradalmi helyzetre, a „bolsevizmus veszélyére” való hivatkozás, annak hangoztatása, hogy a forradalom átterjedhet a győztes országokra is, a mielőbbi békét és kedvező feltételeket sürgető német és osztrák diplomaták érvelésében jelentős helyet foglalt el, és az antant vezető köreinél is megfontolás tárgyát képezte. E szempontot, nevezetesen azt, hogy Németországot megmentsék a forradalomtól, hogy az ellenforradalmi erőknek támogatást nyújtsanak, a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács a német fegyverszüneti feltételek kidolgozásakor és végleges megfogalmazásakor figyelembe is vette. Az viszont, hogy a felbomlóban és széthullóban levő Monarchia a „bolsevizmussal” szemben gátat jelenthetne, vagy a későbbiek során az ellensúly szerepét játszhatna Németországgal szemben, már nem hatott meggyőzően. E célok elérését a győztes hatalmak 1918 őszén nem a Monarchia fennmaradásától, hanem számolva a realitásokkal, inkább a reménytelen helyzetben levő Habsburg-birodalom felszámolásától, az ennek helyén kialakuló és az antanttal szövetséges új államoktól várták.

Azt, hogy 1918 októberére a szövetségesek vezető köreiben e felfogás vált uralkodóvá, Wilsonnak a Monarchia békeajánlatára adott válasza is tükrözte. Wilson 14 pontja a Monarchia egysége alapján állt, és a nemzetiségi kérdést valamiféle autonómia alapján vélte megoldhatónak. Az október 18-án kelt válasz viszont azt közölte, hogy e korábbi álláspont már nem tartható fenn, miután az Egyesült Államok kormánya időközben a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő kormánynak ismerte el, és a jugoszlávok nemzeti szabadságtörekvéseinek jogosságát is a legmesszebbmenően magáévá tette. A válaszjegyzék világosan leszögezte, hogy az elnök „nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”.[9]

Az Egyesült Államok jegyzékével az október 21-én tartott koronatanács foglalkozott. A koronatanács Wilson válaszából – bár az félreérthetetlenül a 14 pont revízióját jelentette be – kedvező vonásokat is vélt kiolvasni. Burián a jegyzék utolsó bekezdését úgy értelmezte, hogy az a Monarchia létét nem tagadja, és tulajdonképpen közvetlen tárgyalásokat javasol a csehekkel és a délszlávokkal való megegyezés érdekében.

Október 25-én a liberális irányzatot képviselő Heinrich Lammasch vezetésével Ausztriában új kormány alakult. A közös külügyminiszter Andrássy Gyula lett.

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a németekkel való szakítás és egy különbéke-ajánlat az antanttal folytatandó további tárgyalásokhoz kedvezőbb helyzetet teremt, IV. Károly október 26-án levelet intézett Vilmos császárhoz, melyben bejelentette erre irányuló szándékát: a szövetség felbontását. Andrássy egy nappal később megszövegezett válaszjegyzéke Wilson újabb feltételeit fenntartás nélkül elfogadta, különbéke-tárgyalások megindítását, a fegyverszünet azonnali megkötését kérte.

A Monarchia felbomlása

Miközben Bécsben és Genfben javában folytak a tárgyalások, Prágában október 28-án újra hatalmas méretű tömegmegmozdulás robbant ki. A tüntetés közvetlen kiváltó oka Andrássy Wilsonhoz intézett válaszjegyzékének nyilvánosságra kerülése volt.

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

Károlyi egyes kijelentései – például annak ismételt hangoztatása, hogy Wilson 14 pontja nem mond ellent az ország területi integritásának – erősítették a megalapozatlan reményt, hogy Magyarország önállóvá válása egyben a soknemzetiségű Magyarország fennmaradását jelenti.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

1918. október 8-án a Népszavában „Magyarország népéhez” címmel kiáltvány jelent meg, mely a legsürgősebb teendőket 10 pontban foglalta össze. Az első pont „az ország összes demokratikus osztályainak” és „valamennyi nemzetnek” küldötteiből álló új kormányt követelt. A második a képviselőház feloszlatását és új országgyűlés összehívását javasolta az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választójog alapján. A további pontok az új kormány teendőit részletezték: béke, az orosz forradalom és Wilson elvei alapján; a közigazgatás teljes demokratizálása; egyesülési, gyülekezési és szervezkedési szabadság; mélyreható és gyökeres agrárreform; az egyéni vezetés alól kinőtt üzemek szocializálása; igazságos adópolitika; munkásvédelmi, népjóléti intézkedések, a 8 órás munkaidő bevezetésének előkészítése; a hazatérő katonák, rokkantak, özvegyek, árvák kártalanítása.

Súlyos helyzet. Indokolatlan remények.

Sokan még ekkor is úgy gondolták, hogy az antant a wilsoni elvek alapján áll, és ebből következően az azonos elveket valló Károlyi-kormányt jóindulattal fogadja, Magyarország a győztesek részéről kedvező elbánásra számíthat. Az antant jóindulatára, a méltányos elbánásra számító elképzelések azonban tévesen mérték fel a Wilsont támogató liberális-reformista erők súlyát, befolyását az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Nem számoltak azzal, hogy a háború befejezését követő győzelmi mámor a győztes országokban a jobboldali konzervatív erőknek kedvez, a győzelem méretei indokolatlanná és túlhaladottá teszik Wilson korábbi nyilatkozatait és a belőlük kiolvasható engedékenységet. A magyar újságok az Egyesült Államokban lezajlott november 5-i választásokról szinte semmit sem közöltek. A szűkszavú híradás, mely egy-két napilapban november 10-e körül felbukkant, elveszett a német forradalomról érkező hírek tengerében. Így végső soron homályban maradt, hogy a választásokon Wilson demokrata pártja a kongresszusban és a szenátusban egyaránt elvesztette addigi többségét, és hogy a választásokból azok az addig kisebbségben levő republikánusok kerültek ki győztesen, akik tárgyalásokról hallani sem akartak, és engedmények helyett a feltétel nélküli megadás, a bosszú és a büntetés elvét hirdették. Az újságokban a későbbiek során is alig-alig lehetett olvasni arról, hogy a december közepén megtartott angliai választások ugyancsak a jobboldal előretörésével végződtek, hogy Olaszországban december végén a wilsonista irány exponensének számító Bissolati-Bergamaschi kimaradt a kormányból, hogy Clemenceau a francia parlamentben a wilsonista programról kihívó szkepticizmussal nyilatkozott.

A belgrádi katonai egyezmény

Franchet a magyar küldöttséggel éreztetni kívánta, hogy nem egyenrangú felek tárgyalásáról van szó. Amikor Károlyi a memorandumot olvasva Magyarország semlegességét deklarálta, a semlegességre vonatkozó kitételt azonnal kijavította: „Magyarország nem semleges, hanem legyőzött ország.” Amikor Károlyi az „hongrois” kifejezést a történelmi Magyarország valamennyi lakójára értve használta, közbeszólt: „Dites le pays madjar” – ezzel figyelmeztetve arra, hogy csak a magyarok által lakott területek nevében beszélhet.

Wilson nevének említésekor nem tett megjegyzést, csak legyintett.

Szlovákia

Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[10]

Erdély és a magyarországi románok

A Román Nemzeti Tanács a román impériumot 23 vármegyére és 3 vármegye (Békés. Csanád, Ugocsa) egy részére kívánta kiterjeszteni, hozzáfűzve, hogy a szóban forgó területen élő más népekkel szemben tiszteletben fogja tartani a wilsoni elveket. Visszautasítás esetére a levél minden további együttműködés megszakítását jelentette be.

Miután az erdélyi román burzsoázia gyengének érezte magát ahhoz, hogy a rendcsinálás és a hatalomátvétel kettős feladatát egyedül, saját erejéből valósítsa meg, egyidejűleg a román királyi hadsereg beavatkozását is sürgette.

November 10-én és az azt követő napokban több küldöttség indult Iașiba. A küldöttek beszámoltak az Erdélyben kialakult helyzetről, s a „bolsevista” veszélyre és a magyar reakció megtorló intézkedéseire hivatkozva a román hadsereg segítségét kérték.

November 10-én először a Magyar Nemzeti Tanács, majd egy szakértők bevonásával tartott értekezlet foglalkozott a Román Nemzeti Tanács követeléseivel. A sorozatos megbeszéléseken a megjelentek elfogadták a polgári radikálisok tárgyalást és egyezkedést javasló álláspontját. Jászi vezetésével küldöttség alakult, melyben a kormányt Jászi, a Magyar Nemzeti Tanácsot Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső képviselték. A küldöttség szakértők és újságírók kíséretében 13-án utazott Aradra, ahol 2 napos tárgyalás vette kezdetét.

Jászi a Román Nemzeti Tanács képviselőinek két javaslatot terjesztett elő. Az első javaslat lényege az volt, hogy Erdélyben a mesterséges megyei keretek helyett összefüggő, lehetőleg egységes nemzeti tömböket kell kialakítani. Ezek a tömbök a svájci kantonok mintájára kulturális és közigazgatási autonómiával rendelkeznének és az országos központi kormányban is képviseletük lenne, a közös ügyek intézésére közös szerveket hoznának létre. A második javaslat átmeneti megoldásként „a közrend és a béke fenntartására” azt indítványozta, hogy mindazon járásokban és városokban, ahol a többség román, a Román Nemzeti Tanács vegye át a közigazgatást, és megbízottja útján képviseltesse magát a magyar kormányban. E második javaslat ugyanakkor kikötötte, hogy a szóban forgó területeken a régi hivatalnoki kar – a főispánok és kormánybiztosok kivételével – megmarad, a Román Nemzeti Tanács garantálja a személy- és vagyonbiztonságot, nem veszi igénybe a román királyság katonai erejét.

A román vezetők mindkét ajánlatot elutasították. A nagy tekintélynek örvendő Maniu, aki 14-én érkezett Aradra, teljes szuverenitást követelt.

A kapcsolat a Román Nemzeti Tanáccsal az aradi tárgyalás után és annak eredménytelensége ellenére sem szakadt meg. A román vezetők, ellentétben a 9-i ultimátumban foglaltakkal („a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk”), továbbra is készek voltak közreműködni a „közrend, a személy- és vagyonbiztonság megóvásában”. A kormány erre való tekintettel továbbra sem gördített akadályt a román nemzeti tanácsok működése elé, és a román nemzeti gárdák további anyagi támogatása elől sem zárkózott el, bár a november 18-i minisztertanács a fegyverek kiszolgáltatását már megtagadta.

A Román Nemzeti Tanács november 20-án francia nyelvre is lefordított kiáltványt tett közzé. A világ népeihez intézett proklamáció félreérthetetlenül leszögezte az elszakadásra irányuló szándékot: „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni: elhatározása, hogy az általa lakott területen szabad és független államot létesít … Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához”[11] – állapította meg a kiáltvány.

Tekintettel arra, hogy a kiáltvány a románok sérelmeit részletezve homályban hagyta az „eddigi elnyomók kormánya” és az új magyar kormány nemzetiségi politikája közötti különbséget, november 24-én Budapesten is proklamáció jelent meg Károlyi Mihály aláírásával. „A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez” intézett felhívás a nemzetiségeknek demokratikus reformokat, földet, helyi közigazgatási és kulturális autonómiát ígért, annak kihangsúlyozásával, hogy a népkormány is Wilson tanításait kívánja megvalósítani.[12]

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

Az azonnali megszállásra vonatkozó román igény, ha nem is Wilsonnál és Lloyd George-nál, de a francia vezérkarnál támogatásra talált.

Hajdu Tibor

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Wilson amerikai elnök, akiben a nemzeti kérdések demokratikus megoldásának hívei bíztak, ugyancsak sokat veszített belpolitikai erejéből, idegállapota is mindinkább romlott, s e napokban lekötötte – Orlandóhoz hasonlóan – a Fiume birtoklásáért kirobbant olasz–jugoszláv viszály.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a MáramarosszigetOdessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket – a tiszafüredi kivételével – nem sikerült megtartani. A csapatok egy része szétszéledt; a megmaradtak fegyelme a vereségek, a rémhírek és az ellenforradalmi propaganda hatására rohamosan hanyatlott, sok volt a beteg, akikről nehezen tudtak gondoskodni. Kérdéses volt, tartani tudják-e a Tisza vonalát, ha a román hadvezetés a Duna–Tisza közére is kiterjeszti a támadást.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Presan tábornok román vezérkari főnök április 28-án táviratot intézett az antant-főparancsnoksághoz, s ebben a Tanácsköztársaság egész területének megszállását, a Vörös Hadsereg megsemmisítését javasolta. Román hadosztályokat ajánlott fel Budapest elfoglalásához; ha viszont nem indul közös akció, „a román csapatok a Tisza mentén megállanak, ahol legkönnyebben állhatnak ellen a magyarok újabb támadásainak …”[13]

Párizsban haboztak. Sem Presan, sem Brown nem kapott választ, az északi és a déli front megélénkülése mindenesetre arra mutatott, hogy a katonai vezetők közös támadásra készülnek. A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és MiskolcEgerSalgótarján irányában folytatta előnyomulását. A Vörös Hadsereg északi frontja nem bomlott fel, mint a tiszántúli; védekezve vonult vissza, de tartós ellenállásra nem volt alkalmas. Kis létszámát valamennyire ellensúlyozta azonban, hogy az iparosodottabb vidék munkástanácsai, munkásai és bányászai valamivel elszántabbak, felkészültebbek voltak, mint a Tiszántúlon az intervenció első, döbbent napjaiban. A csehszlovák hadsereg harci szelleme gyengébb volt, mint a román hadseregé, ahol a tisztikar a katonákkal szemben erélyes, a lakossággal szemben kegyetlen magatartással vette elejét a nagyobb megmozdulásoknak. Ezzel még a vöröskatonákra is bizonyos elrettentő hatást gyakorolt: csak Hajdú megyéből több száz forradalmárt hurcoltak el, Békés megyében 200 magyar tisztet internáltak, napirenden voltak a botozások, sőt a kivégzések is. Rakamazon 6, Őr községben 13, Nyírmeggyesen 26 férfit lőttek agyon.

Az április végén kialakult súlyos helyzetben, amikor már-már a forradalom fővárosa is veszélybe került, a két támadó ellenséges hadsereg harapófogójában a kormányzótanács Wilsonhoz fordult, és az önrendelkezés elvére hivatkozva kérte, akadályozza meg a magyar nép legyilkolását. Biztosította őt arról, hogy a Tanácsköztársaság nem fogja háborgatni szomszédait. Választ természetesen nem kapott.

A kormányzótanácsnak a kiszámíthatatlan helyzetben minden eshetőségre fel kellett készülnie. Menedékjogot kért Ausztriától szükség esetére a népbiztosok és családtagjaik részére; a kommunisták pénzt és embereket helyeztek készenlétbe az illegális szervezkedés megindítására. A kormányzótanács nevében Kun jegyzéket intézett a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormányhoz, s azt megküldte Wilsonnak, az erdélyi Román Nemzeti Tanácsnak, Moszkvába, és az érintett országok szocialista pártjainak. A jegyzékben közölte: „Ismételten ünnepélyesen kijelentettük, hogy nem állunk a területi integritás elve alapján, és most közvetlenül is az Önök tudomására hozzuk, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök összes területi-nemzeti követeléseit. Ezzel szemben követeljük az ellenségeskedések azonnali beszüntetését, a belső ügyeinkbe való be nem avatkozást, a szabad tranzitó forgalmat, olyan gazdasági szerződések megkötését, amelyek mindkét fél gazdasági érdekeinek megfelelnek, az Önök területén maradó nemzeti kisebbségek védelmét. Ezzel Önök elérték mindazt, amire törekedtek…. Ha a háborút mégis tovább folytatják, az csak idegen érdekekért, a külföldi imperializmus érdekeiért, mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok érdekeiért történhet.”[14]

Az ellentámadás előkészítése

A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Az ukrán Vörös Hadsereg gyengülése nyilván megkönnyítette a román hadvezetésnek, hogy Párizsban ismét javasolja a tiszai átkelést. Wilson azonban továbbra is Budapest francia megszállását látta volna szívesen, s még a csehszlovák támadásban is reménykedett, ezért a négy nagyhatalom kormányfőinek május 30-i ülésén ismételten elvetették a román ajánlatot.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

Romániának hátrányos volt a határok megvonása, mert Brătianu miniszterelnök többet remélt, s ha bele is törődött a döntésbe, megmondta Clemenceau-nak: a Tiszántúlt csak a békeszerződés aláírása után hajlandó kiüríteni. Brătianu mégsem engedhetett szabad utat sértődöttségének, amiért határkiigazítási javaslatait sem vették figyelembe, hiszen agresszív politikáját mégiscsak Clemenceau védte meg Wilsonnal szemben.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás.

Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal.

A tiszai offenzíva elhatározása

Wilson távozása után az amerikai delegáció nevében Hoover állást foglalt az intervenció mellett; az addig más húrokat pengető angol külügyminisztérium csatlakozott e véleményhez, úgy látva, hogy a német béke aláírása után kialakult helyzetben az intervenció nem jár különösebb kockázattal.

Ormos Mária

A békekonferencia és a Párizs környéki békék

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az úgynevezett francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban – egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is – nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

Wilson felfogása egy kérdésben aratott – formális – sikert: a konferencia elfogadta a Nemzetek Szövetsége (közhasználatú elnevezés szerint Népszövetség) alapító okmányát, s ez a szervezet, melynek hivatása a nemzetközi ellentétek kiegyenlítése és a béke megóvása volt, 1919-ben megalakult. Fő szervezetei a Közgyűlés, a Tanács és az állandó Titkárság voltak. Megalakulásakor kizárólag a győztes hatalmakat tömörítette, s így nem volt véletlen, hogy bírálói Szent Szövetségként emlegették. A következő években a volt vesztes hatalmak többsége csatlakozott hozzá. Az Egyesült Államok sohasem lépett be; a Szovjetunió csak 1934 és 1939 között volt tagja, az agresszív államok pedig sorra elhagyták (1931-ben Japán, 1933-ban Németország, 1937-ben Olaszország stb.). A Nemzetek Szövetségének agresszió esetén elvileg kötelessége volt gazdasági és pénzügyi szankciókat alkalmazni, a katonai fellépést azonban a szervezet úgynevezett egyezségokmánya nem írta elő. Ezek a feltételek eleve lehetetlenné tették, hogy a Nemzetek Szövetsége komoly háborús veszély esetén hatékony lehessen; közbelépése legfeljebb helyi jellegű súrlódásokban lehetett sikeres.

A szovjetellenes intervenció

A háború befejezése után új összefüggésben vetődött fel az intervenciós politika kérdése. A háborúellenes és pacifista tendenciák a győztes államok hadseregeiben is erősödtek, s különösen nagy ellenállás mutatkozott a szovjet állam ellen folytatandó háborúval szemben. Mindemellett elestek már azok a szempontok, melyek korábban a hadi érdekekhez fűződtek. Ezért Wilson és Lloyd George bizonyos mértékig húzódoztak az intervenciós politikától, ezt azonban a francia katonai vezetők ellensúlyozni tudták, annál is inkább, mert a francia és a japán vezérkar állásfoglalását ebben a kérdésben több jelentős angol és amerikai politikus is támogatta.

Ormos Mária

Forradalom és ellenforradalom Európában

A forradalmi mozgalom Magyarországon jutott legmesszebbre, ahol a Károlyi Mihály nevéhez fűződő demokratikus köztársaságot a belső polarizálódás és Károlyi wilsonista politikájának kudarca nyomán – mint láttuk – felváltotta a kommunista–szociáldemokrata egységen alapuló Magyarországi Tanácsköztársaság.

Nemzetközi kapcsolatok

A békeszerződések által előírt követelmények végrehajtását nehezítették a volt szövetségesek közötti ellentétek is. Ezek egyik nagy csoportja abból keletkezett, hogy Amerikában a wilsoni politika megbukott, a kongresszus konzervatív módon gondolkozó republikánus párti többsége elvetette az európai „békeművet”, a versailles-i és a többi békét nem ratifikálta, s Amerika Wilson bukása és a köztársasági párti elnökök (Harding, Coolidge és Hoover) kormányzása idején külpolitikájában a korábbi izolacionista vonalat követte. Az USA amerikai és távol-keleti érdekeinek aktív védelmét követelte ugyan, de az európai ügyekben minden politikai elkötelezettségtől tartózkodott. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az USA távol maradt a Népszövetségtől, hanem azt is, hogy elutasította az európai béke, közelebbről a francia biztonság érdekében korábban Wilson által felajánlott garanciát.

Lábjegyzetek

  1. Ottokar Czernin, Im Weltkriege. BerlinWien, 1919. 403–404
  2. Burián jegyzékét magyar fordításban közli: Rubint Dezső, Az összeomlás. Budapest, 1922. Függelék 302–303.
  3. Ugyanott, 176–177.
  4. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 244–246.
  5. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 295.
  6. Ugyanott, 275.
  7. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 266–268.
  8. Juhász Nagy Sándor, A magyar októberi forradalom története. Budapest, 1945. 199
  9. Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Wien). Ministerium des Äußern. Politisches Archiv I. 10–25–33. Magyarul: Pesti Napló, 1918. október 22.
  10. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  11. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  12. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez. Pesti Hírlap, 1918. november 24.
  13. Breit József, A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. II. Budapest, 1929. 223.
  14. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 355.

Műve

Woodrow Wilson, Az új szabadság. Felhívás a népek nemes energiáinak felszabadítására. Fordította és a bevezető tanulmányt írta Rózsa Rezső (Budapest, 1920).

Irodalom

Wilson elnök elképzelései közel egykorú kiadásban magyar nyelven is elérhetők: Wilson beszédei és üzenetei a háborúról, békéről és a népek szövetségéről. Összeállította Bródy BélaMagyar Lajos (Budapest, 1919); Woodrow Wilson, Az új szabadság. Felhívás a népek nemes energiáinak felszabadítására. Fordította és a bevezető tanulmányt írta Rózsa Rezső (Budapest, 1920).