Thurzó Szaniszló

A Múltunk wikiből
Bajmóc, 1576. július 24. - Lőcse, 1625. május 1.
nádor a Thurzó család szepesi ágából
Wikipédia
Thurzó Szaniszló-1576-1625-Khevenhüller
1622
május 16. A soproni országgyűlés nádorrá választja Thurzó Szaniszlót. (Méltóságát haláláig, 1625-ig viseli.)

Makkai László

Basta visszavonulása

A nyugati magyar urak és nemesek már nem tudták, mitől féljenek jobban: a hajdúktól, saját jobbágyaiktól vagy a császári zsoldosoktól. Thurzó Miklós azt tanácsolta, hogy „ki-ki oltalmazza magát, amint tudja”.[1] Ő maga úgy tette ezt, hogy csatlakozott Bocskaihoz, s példáját Thurzó Szaniszló és Kristóf is követték.

Bethlen első hadjárata

Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ha a Habsburgoknak bármelyik országukban sikerül is megtörniük a rendi ellenállást, megnövekedett erővel folytatják majd abszolutista törekvéseiket a többiben. Rövidesen megalakult a szövetkezett cseh–morva–sziléziai–osztrák rendekkel rokonszenvező magyar protestáns csoport, élén a lutheránus Thurzó Szaniszlóval, aki 1619 júniusában a konföderáció hadseregét vezető Thurn Mátyás gróffal már együttműködésről tárgyalt, és Bethlen felé közvetítette a kapcsolatokat. 1619 nyarán a cseh–morva csapatok Bécset fenyegették, s Bethlen azt hihette, hogy egy győzelmes mozgalomhoz csatlakozik, amikor követét Prágába küldte. Ott azonban ekkor már védekezésre készültek a Buquoi és Dampierre tábornokok által újjászervezett és támadásba lendült Habsburg-haderő ellen. Bethlen szövetkezési ajánlata annyira jókor jött, hogy arra az esetre, ha Magyarország királyává választatja magát, Szent Vencel koronáját is kilátásba helyezték neki – bár akkor már befejezett dolog volt, hogy V. Frigyes pfalzi választófejedelmet hívják meg a trónfosztottnak nyilvánított II. Ferdinánd helyébe, ezáltal remélve elnyerni a német Protestáns Unió támogatását.

Bethlent azonban nem annyira ez az ajánlat, mint inkább magyarországi híveinek, Thurzó Szaniszlónak és Imrének, Rákóczi Györgynek, Széchy Györgynek és Illésházy Gáspárnak a hívása mozdította meg.

Bethlen Magyarország fejedelme

Maradt volna mindezek után a megígért török segítség, amelyből azonban eddig semmit sem látott, sőt Ferdinánd portai követe 1620 első napjaiban azt az ígéretet kapta, hogy a „békebontó” Bethlent hazarendelik, amennyiben az 1604-ben elfoglalt Vácot visszakapják. A követ tiltakozott a zsarolás ellen, mire a nagyvezír ugyanezt a feltételt az erdélyi követeknek ajánlotta fel Bethlen hadjáratának engedélyezése fejében. Az annyi bajt okozó lippai eset után Bethlen nem vállalhatta Vác ódiumát is. Az alsó-magyarországi főkapitánnyá kinevezett Thurzó Szaniszlónak elrendelte, hogy „mind a maga nevével a mind pedig a mi parancsolatunkból igen parancsoljon, vagy túl, vagy innen lészen a Dunán valamely felé a töröknek próbálása, nem hogy végvár alatt, de csak egy legkisebbik falunak is Magyarországtól elszakasztásában, mint természet szerént való ellenségnek is ellene álljanak és tehetségek szerint mind vízen, szárazon egyaránt ártsanak nekiek”.[2]

Út a békekötés felé

Mindennél hatásosabb volt azonban Érsekújvár őrségének ellenállása Thurzó Szaniszló vezetésével (aki pedig feladta volna a várat, ha az erdélyi őrség halállal nem fenyegeti). Két hétig állták az ostromot, míg végül Bethlen felmentő csapatokat küldhetett segítségükre.

Bethlen második hadjárata

Forgách Zsigmond halála után, 1622-ben Thurzó Szaniszló személyében az országgyűlés ismét protestáns nádort választott, s ő, a családi hagyományokat folytatva, békepolitikus volt. Helytelenített és megakadályozott volna mindenféle kísérletet Erdély bekebelezésére, ha ilyenre az adott helyzetben bárki is gondolt volna, mivel a fejedelemség létét a magyar rendi önkormányzat hátvédjének tartotta. Elutasította magától Magyarország Erdélybe való bekebelezését is, mint kockázatos és végső fokon kudarcra ítélt kalandot, főképpen pedig a rendi önkormányzat megszilárdulását veszélyeztető koncepciót. Így gondolkozott, ha egyáltalán gondolkozott, és nem csupán riadtan várakozott a történendőkre az alsó-magyarországi és dunántúli protestáns arisztokrácia egésze. Illésházy Gáspárt kivéve, aki – Thurzó Imre korai halála után – egyedül tartotta még fenn kapcsolatait Bethlennel, de elszigeteltségében semmit sem tehetett. A számban és súlyban gyarapodó katolikus magyar főnemesség egyelőre megelégedett azzal, hogy a Bethlen által biztosított rendi önkormányzatot a maga uralmává rendezze be. Homonnai György fiatalon elhalálozván, közöttük is csak egy tettre kész ellenzője maradt Thurzó Szaniszló békepolitikájának, Esterházy Miklós, akit Munkács elvesztésével, bármennyire kárpótolta is őt a királyi kegy dunántúli birtokokkal, személyes sérelem ért a nikolsburgi békekötésben.


1623 augusztusában indult meg, s úgyszólván ellenállás nélkül érkezett Nagyszombatig, ahol október elején egyesült a török csapatokkal. Csak itt tudta meg, hogy hiába jött, mert augusztus 6-án Tilly generális már megverte, és visszavonulásra kényszerítette Frigyes hadvezérét. II. Ferdinánd csak 9 ezer embert tudott ellene küldeni a kiérdemesült Montenegro gróf vezetésével, melléje adva Wallensteint is. Esterházy Miklósnak kellett volna az alsó-magyarországi és dunántúli vármegyei csapatokat hozzájuk vezetnie, de csak oly csekély erőt és csak oly későre tudott összeszedni, hogy elvágták útját, és kénytelen volt Érsekújvárba zárkózni. Példáját követte a császári fővezér is, aki november elején a morvaországi Gödingnél (Hodonin) sáncolta el magát, ahol Bethlen körülzárta őt. Mivel sem nyílt ütközetre kicsalni, sem – megfelelő gyalogság és tüzérség híján – kiostromolni nem tudta, kiéheztetésre szánta el magát. Bár a császári tábor szorongattatása növekedett, a végén már lovaikat öldösték és ették, Bethlent is sürgette a pénzhiány és a téliesre forduló időjárás. Ezért mindkét fél nagy megkönnyebbüléssel fogadta Thurzó Szaniszló fegyverszüneti közvetítését, mely azután béketárgyalásokban folytatódott, s 1624 májusában a (második) bécsi békére vezetett. Ebben Bethlen lemondott Oppeln és Ratibor hercegségéről, és belenyugodott, hogy a császár leszállítja a felső-magyarországi végvárak fenntartására Nikolsburgban kikötött összeget, egyebekben azonban minden maradt a régiben.

Bethlennek most már menthetetlenül rá kellett ébrednie arra, hogy a királyi Magyarország rendjeinek útja az övétől végképp elvált. Ő maga ezt nemcsak személyes sérelemnek, nemcsak messze látó tervei meghiúsításának, hanem a magyar rendiség öngyilkosságának tekintette. Keserűen írta 1624 elején Illésházy Gáspárnak: „minden veszedelmének az magyar nemzetből álló státusok okai Magyarországnak, nem az német, nem egyéb idegen nemzet”.[3] Ezalatt nyilván azt értette, hogy a királyi Magyarország mágnásai és nemesei megalkuvásukkal kiszolgáltatják magukat II. Ferdinánd előbb-utóbb bekövetkező bosszújának, annál inkább, mivel Németországban is megbénult a Habsburg-ellenes tábor ereje. Ebben azonban Bethlen tévedett. Éppen az ő fellépése és török támogatással biztosított erdélyi hatalmának megszilárdulása hiúsította meg továbbra is a magyar állami önállóság maradványainak, a rendi önkormányzatnak végső felszámolását. Kétségtelen, hogy II. Ferdinánd az erdélyi fenyegetés nemlétében a királyi Magyarországot is „cseh lábra” állította volna; ehhez megvolt az ereje, a királyságbeli rendiség pedig képtelen lett volna önmagában ellenállni. Még az sem lehet mondani, hogy ezt a tragédiát Bethlen beavatkozása idézte volna elő, hiszen Thurzó Szaniszló szövetségi tárgyalásai a cseh felkelőkkel 1619 júniusában megelőzték Bethlen támadását, s az erdélyi segítség nélkül is létrejött volna a magyar-cseh-morva-osztrák Habsburg-ellenes konföderáció, csakhogy akkor a magyar megmozdulás is vereséget szenvedett volna.

Bethlen hadserege és hadviselése

Thurzó Imrének a lelkesedése és hűsége pótolta a hadi tapasztalatot, Thurzó Szaniszló azonban se lelkes, se hűséges nem volt.

Lábjegyzet

  1. Pogrányi Benedek levele. Ugyanott, 225.
  2. Ugyanott, 160.
  3. Bethlen Gábor emlékezete. Szerkesztette Makkai László, Budapest, 1980. 159.

Műve

Az elbeszélő források közül Bethlen Gábor életére és uralkodására vonatkozó részleteket Keserűi Dajka János, Hídvégi Mikó Ferenc, Szepsi Laczkó Máté, Toldalagi Mihály, Krauss György, Segesvári Szabó Bálint, Marosvásárhelyi Nagy Szabó Ferenc, Thurzó Szaniszló és Révai László krónikáiból és naplóiból (a német és latin szövegeket magyarul) közli: Makkai László, Bethlen Gábor krónikásai (Budapest, 1980).

Irodalom

Thurzó Szaniszló szerepére és jellemére lásd naplóját (Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699. VIII) és Komáromy András cikkét, Sempte és Galgócz hadi fölszerelése (Századok 1889).